Tom & Jerry

Régi vita kisgyerekes szülőknél, hogy lehet-e cenzúrázatlanul engedni a gyereknek a rajzfilmeket? Mindegyiket? Korlátlanul? Klasszikus IGCs

Irgalmatlan GumiCsont: vita, ahol mindenkinek igaza van, tehát végeláthatatlanul lehet rágódni rajta.

volt a Tom & Jerry sorozat: a szülők egy része veszélyesnek tartotta, egy másik része ártalmatlannak, sőt, rajongott is érte. Aki tartott tőle, az a gátlástalan erőszaktól tartott. Hogy a gyerek, a rajzfilm hatására megtanulja az agresszív viselkedést. Míg ha nem nézi, akkor nyilván nem.

Nos, van egy régi emlékem. Amikor alsós voltam, a szüleim reggelente egyszerre adták le mindkét gyereküket. Öcsémet óvodába, engem pedig… szintén oda. Ugyanis az iskola csak fél nyolckor nyitott. Addig kénytelen voltam – az egyébként szomszédos – oviban ücsörögni a sok hátulgombolóssal. Persze nem csak a hasamat vakartam a sarokban, hanem sokat látott világfiként próbáltam bevezetni a taknyosokat a nagyvilág dolgaiba. Rendszeres programpont volt, hogy odahozták valamelyik meséskönyvüket, körbeültek és megkértek, hogy meséljek belőle. Az óvónők mosolyogva engedték, sőt, egy idő után egyedül is hagytak a porontyokkal.
Teljesen véletlenül fedeztem fel, hogy sokkal nagyobb sikerem van, ha nem a hivatalos leírt verziót mondom. A törpék szeme szabályszerűen felcsillant, ha a megszokott szereplőkkel másik történetet hallgathattak. Persze ne gondoljunk semmi cizellálásra, a lélektani mélységek maximálisan untatták őket. De ha azt mondtam, hogy “akkor pedig Hamupipőke teljesen begurult és úgy seggberúgta a gonosz mostohát, hogy az a fülénél fogva akadt fenn a csilláron”… nos, az ilyesmiken percekig röhögtek visítozva. Nem győzték hordani a meséskönyveket, hogy ezt a mesét is mondjam el másként, meg azt is… Az óvónők örültek, hogy van valaki, aki frankón tud bánni az apróságokkal, én pedig szorgalmasan kezeltettem a konfliktusokat a hősökkel, egyáltalán nem asszertív módon.
Mit is akarok ebből kihozni.
Ezek nagyon csöpp emberek voltak. 1970 körül nem volt se televízió, se mozi, se semmilyen ún. nyugati szemét. Még a ‘Nu pagagyí‘ is nagyon messze volt. Mondhatni tiszta, ártatlan gyermeki lelkekkel dolgozhattam – mégis akkor volt a legnagyobb sikerem, ha primitív erőszakot kevertem a történetekbe.
Én ebből vontam le magamnak viszonylag korán, hogy az erőszakos gondolkodás nem külső hatásra alakul ki a gyerekben, hanem velük születik.

Az már egy teljesen más történet, hogy mihez kezdünk vele. Véleményem szerint itt is igaz az az általános elv, hogy kerüljük a szélsőségeket: sem az abszolút tiltás, sem a teljes ráhagyás nem elfogadható hozzáállás. Ha azt akarja nézni, nézze. Ha sokat akarja nézni, akkor nézze sokat, aztán egyszer úgyis elege lesz belőle. Ekkor kell ráerősíteni és valami elfogadható alternatív szórakozást kínálni neki. (Mondjuk valami közös foglalkozást a szülővel – azt ebben a korban még imádják.) És persze még a rajzfilmnézés közben elbeszélgetni róla, hogy mi a különbség mese és valóság, rajzfilmfigurák és hús-vér lények között.

Ahogy Weöres Sándor is mondja, nem elfojtani kell megtanulni érzéseinket, hanem kezelni.
És nem angyalt nevelünk, hanem embert.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *