RSS olvasó

Volt a héten ez az Inetpub sörözés – és amikor sok hasonló érdeklődésű ember gyűlik össze egy helyen, könnyen átlépésre kerül a kritikus tömeg. Ennek csak egyik következménye az, hogy összekeverednek az IT témák a pornográfiával… a másik az, hogy elejtett félmondatok válnak később fontos információkká.
Pekát győzködtük az RSS előnyeiről: én a kezdőknek tartogatott Sage használatát ajánlottam, Gömöri Zoli meg ennek alternatívájaként vetette fel az RSS Poppert. (A Sage Firefox-ba épül be, az RSS Popper pedig Outlook/Outlook Express levelezőkliensekbe.) Tegnap ki is próbáltam és nem tűnik rossznak. Nyilván nincs annyi funkciója, mint mondjuk az Omea Reader-nek, de nagy előny, hogy nem kell hozzá külön program. Az email nálam is kritikus, az Outlook gyakorlatilag mindig megy a gépemen – ergo ha nincs sok feed-em, akkor az óránként két bejegyzés olvasásához nincs értelme futtatni egy meglehetősen erőforrásigényes alkalmazást. (Kereséshez, gyors áttekintéshez, archiváláshoz továbbra is az Omeát fogom használni – de a munkahelyi gépemről pl. repül, mert állandóan kínlódik a proxyn keresztüli eléréssel.)

[Update]
Egy súlyos hibát már találtam. Igaz, ez nem a program hibája, hanem a működési elvé – mindenhol, ahol a feed-ből email formába kerülnek át a szövegek, előjön az, hogy ha egy bejegyzés utólag megváltozik, az már nem frissül le a kliensben.

Qka

Milyen vagy? Kupakletekerős?
Nem, nem bagatel kérdés. A szódásszifon úgy tűnik, kiment a divatból – vannak helyette az ásványvizek, cukros löttyök. Pillepalackban.
Most vagy én lakok a szokásosnál unintelligensebb társasházban vagy a hülyeség – pontosabban a gondolkodás hiánya – ennyire általános? Erre a kérdésre keresem a választ, amikor az után érdeklődöm, hogy amikor kidobod a palackot a kukába, mit csinálsz a kupakkal? Szórakozottan visszacsavarod az üvegre? Gondosan letekered és külön dobod ki?
Nagyon nem mindegy. Az első esetben ugyanis levegővel tömöd tele a kukát, megkockáztatva, hogy a tényleges büdös szemét már nem fog beleférni.

Oké, persze, értem én, hogy ez már nem a mi problémánk, foglalkozzon vele azon lakó, aki az elszállítás előtti napon szeretne megszabadulni a hulladékától. A balek.

Nyitott ablak

Ezt már szeretem. Amikor még sötétben is pontosan tudom, mikor megy el az átlós szomszéd kutyát sétáltatni.
Ugyanis mindig pipázik sétáltatás közben és az a jó pipafüst bejön a nyitott ablakon át a szobába és hosszú percekig itt marad.
Régebben pontosan ugyanígy tudtam, mikor indult el a házban lakó suhanc az ősöreg Trabijával. Az nem volt olyan jó.

Nincs új a nap alatt

De tényleg. Éppen az elektronikus könyvtáramat rendezgetem és a kezembe akadt Bibó István nagy port felvert tanulmánya 1945 októberéből. Az a címe, hogy “A magyar demokrácia válsága” és ez áll a bevezetőben:

A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem: Magyarországon mindazok, akik proletárdiktatúrát akarnak, és mindazok, akik a reakció visszatérését akarják, elenyésző kisebbségben vannak, s külső erők sem néznék szívesen egyik fordulatot sem. A politikai élet végzetes félelmeinek azonban az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejénél fogva elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek. Mindazok ugyanis, akik mértéktelenül félnek a proletárdiktatúrától, hatalmassá erősíthetik a reakció táborát, mindazok pedig, akik mértéktelenül félnek a reakciótól, hatalmassá erősíthetik a proletárdiktatúra vagy legalábbis valamiféle szélsőbaloldali diktatúra táborát. Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebből a csapdájából, előbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül: a nemzeti folytonosság hívei a reakcióval, a radikális változások hívei a baloldali diktatúra ügyével kerülnek egy táborba. A kettő között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlődés.

Férfiember főz

Fél egykor már itthon is voltam és miután átfuttattam tekintetemet a konyhán, úgy döntöttem, nem rendelek kaját – megpróbálok összeütni valami gyors finomat.
A nulladik lépés ilyenkor meggyőződni, hogy van-e a hűtőben sör vagy valamilyen könnyű rozé. Ez a lelke a konyhai szorgoskodásnak. Bor kóstolgatása mellett az ember még a hagymát is mosolyogva reszeli.
Megpucoltam és kockára vágtam két fej krumplit, beledobtam az előmelegített olajba. Amíg a vízmolekulák enyhe sistergéssel jelezték méltatlankodásukat, hogy el kell hagyniuk a krumplit, addig lepusztítottam a hűtőt: kikaptam a maradék húsvéti sonkát, a Szlovákiából maradt parasztkolbászt, újhagymát szárastól és egy darab paprikát. Mindet összevágtam egy tányérba és ráborítottam a félig átsült krumplikra. Amíg azok elmagyarázták az újonnan jötteknek, hogy mire számíthatnak az edényben, felvertem három tojást és borítottam bele egy kis delikátot. Amikor a krumplik kezdték elérni az őzbarna színt, ráborítottam a tojást és behunyott szemmel elhajítottam valahová a fakanalat, nehogy kísértésbe essek és megkeverjem a trutyit. Amikor szépen átsült a tojáslepény, kicsúsztattam egy tányérra, szedtem mellé csemege uborkát, kiflit, töltöttem egy újabb pohár bort és lassan, módszeresen megebédeltem.
Elismerem, az étel nem a szakácstudomány csimborasszója, de nagyon jól esett. Pont annyi erőm maradt utána, hogy egy fél pohár bor mellett megírjam ezt a bejegyzést és azt hiszem, el is megyek egy röpke délutáni szundikálásra.
Az élet szép.

Hol esett legjobban a hosszúlépés?








Jó az ilyen meleg napokon ilyesmi agytornákkal múlatni az időt.
Szóval, mikor és hol? Nehéz kérdés, sok a jelentkező. De talán mégis az egyik kvázi nászútunk lesz az.
Nejjel még házasságkötés előtt nyomtunk két csavargótúrát az országban. Pici sátor, közös hálózsák, külön fogkefe. Aztán csak később derült ki, hogy nászút… az nem lesz. Így ezeket a csavargásokat neveztük ki utólag annak.
Egerből indultunk vonattal, Kőszegen nyomtuk fel a sátrat. Következő napon gyalog mentünk át Szombathelyre. Ahol lehetett, betértünk a kocsmákba és hosszúlépés mellett bridzsezni tanítottam a kedvest. (Nehogymár elpazaroljuk az időt.) Szombathelyen megpihentünk egy kicsit, utána elsétáltunk még Jákig, aztán Nej lábát feltörte a cipő, vicinálisra váltottunk. Pécsen kötöttünk ki, ahonnan Orfű volt a következő célpont. Felvonultunk a kempingbe… és elkezdtük húzni a szánkat. Drága volt. Sarkosra volt nyírva a fű. Dollár útnak hívták a kempingbe vezető utat. Ez bizony nem a mi stílusunk volt. Habár pont a büfé mellé nyomtuk fel a sátrat, de olyan árak voltak, hogy csak üres kiflit rágcsáltunk csapvíz kiséretében.
Másnap nekiindultunk csavarogni – és Abaligeten megtaláltuk az ideális kempinget. Koszos, elvadult kemping volt, koszos és elvadult gondnokkal. De volt a közelben tó, gyakorlatilag bent voltunk az erdőben és feleannyiba került, mint az orfűi kemping. Gyorsan vissza is tepertünk, lebontottuk a sátrat, visszakértük az előre befizetett szállásdíjat és este már az abaligeti barlang melletti büfében élveztük, hogy újra van költőpénzünk. Persze, hosszúlépés. Miért kérded?
Nagyon kellemes napokat töltöttünk itt. Bemutattuk, hogyan képes két laza ember beach-elni a Mecsekben. Ugyanis meleg volt. Pontosabban rohadt meleg volt. Nézegettem a tavat, méregettem… majd megkérdeztem Nejt.
– Ugye ez vízből van?
– Erősen valószínű.
– Akkor miért nem megyünk bele ilyen melegben?
– Mert nem úgy van kiépítve. Mert konszolidált emberek sétálgatnak a tó körüli sétányon. Mert a récéken kívül nincs senki a vízben. Mert az egészről ordít, hogy nem fürdésre találták ki.
– Ugyan már.
Már vettem is fel a fürdőgatyámat. Nem sokkal később Nej is megvonta a vállát és strandoltunk egy nagyot. Utána pedig elvonultunk a büféshez és ittunk néhány hosszúlépést.
A legszebb persze a túra volt. Mecsek térképpel felszerelkezve vágtunk neki az egész napos túrának. Az elejétől nem féltem, sokáig a kéken kellett menni, az meg általában mindenhol karban volt tartva. Nos, az út minőségével nem is volt baj… de Hitchcock-i élményben volt részünk. Az ösvény kiért az erdőből, egy nagy, lankás domboldalra. A nap derekasan sütött. Távolabb tehenek legelésztek. Mentünk, mendegéltünk az ösvényen, közelítettünk a bocik felé. És ekkor a tehenek közül felemelkedett egy fekete felhő és megtámadott minket. Fejenként durván száz apró bögöly vetette magát a friss húsra. Csapkodhattunk, hempereghettünk a fűben, futhattunk is… a dögök teljesen ránkszálltak, csíptek, haraptak. Végül egészen Abaligetig kellett visszamenekülnünk, ahol a faluban szétoszlott a felhő. Sokáig csak remegtünk meg néztük egymást és nem hittük el, hogy túléltük. Aztán a sokktól elgyengülve visszasétáltunk a barlangig, ahol nagyon sok hosszúlépést dobtunk be. Olyannyira sikerült lehiggadnunk, hogy előkaptam a térképet, kerestem egy utat, mely megkerüli a halálos tehéncsordát és újfent nekiindultunk a túrának.
Izgalmas volt. Jártunk szép helyeken. Jártunk vad helyeken. Ekkor derült ki Nejről, hogy felfelé csak-csak elboldogul, de lejövésileg kihívásokkal küzd. Mindez valami Sólyom-ösvényen jött elő, mely gyakorlatilag egy csúszós ferde sziklafal volt. Sólyom már biztos nem lakik arrafelé, azt a visítozást nem sok állat élhette túl.
Aztán délutánra megint bejött a parázás. Hülyék voltunk, bepróbálkoztunk alsóbbrendű túristautakon. Mittudomén, sárga négyzet, piros sajtreszelő meg ilyen soselátott jelzéseken kellett volna mennünk. A gond az volt, hogy nemcsak nekünk voltak soselátottak, hanem az erdészet számára is. Már kezdett ránksötétedni, amikor beismertem, hogy fogalmam sincs, merre járunk – és már nagyon régóta semmilyen jelzés sem kísérte az egyre vacakabbá váló ösvényt. Végül meredek lépésre szántuk el magunkat. Bennem van egy beépített tájoló, elég jó érzékkel meg tudom mondani, mi merre van. Toronyiránt nekiindultunk arra, amerre Abaligetet sejtettem. Na, ez volt az élmény. Látni már alig láttunk, ösvény a legritkább esetben volt és amikor azt hittük, hogy haladni fogunk, mert találtunk egy távvezetéket, mely alatt kinyesték az erdőt, kénytelenek voltunk rádöbbenni, hogy a derékig érő tüskés-csalános aljnövényzet legalább annyira rossz, mint a sötét erdő. Az útvonalról elég annyit mondani, hogy az erdőben váratlanul belefutottunk egy jó húsztagú szarvascsordába. A ‘belefutottunk’-at tessék úgy érteni, hogy egyszer csak ott voltunk közöttük. Éppen heverésztek a fák alatt, gondolom az esti bulira készülhettek. Nem tudom, ki lepődött meg jobban.
Aztán, ahogy a mesékben is lenni szokott, épp, mielőtt teljesen besötétedett volna és éppen, mielőtt a büfés bezárt volna, kibukkantunk a barlang mellett az erdőből.

Na, az. Az a hosszúlépés esett legjobban az életemben, melyet akkor, közvetlenül a ‘jaj Istenem, elvesztünk’-élmény után döngettem be.

A történethez tartozik, hogy az esti zuhanyzás közben derült ki, hogy alig van olyan bőrfelületem, ahol ne kaptam volna be kullancsot. (Egyszerűen vonzom ezeket a dögöket.) Mivel akkoriban még iszonyú amatőrök voltunk, fogalmunk sem volt, mit lehet csinálni velük. Végül kunyeráltunk a szomszédoktól benzint és Nej bekent bőven vele a sátorban. Mit mondjak, volt szagom rendesen abban a pici lyukban. Nem is mertem reggelig rágyújtani. Persze a kullancsokat abszolút nem hatotta meg sem ez, sem a testápoló. Másnap kapkodta ki az egész bagázst a helyi védőnő.

Csak nem én vagyok a defektisten?

Korábban többször is a pumpámra gyanakodtam, de miután lecseréltem, a sorozat csak nem szakadt meg.
Ma mentem egy kisebb kört, erőnlétfejlesztésileg – és megint kaptam egy defektet. Idén tavasszal eddig négyszer vettem elő a bringát, ebből háromszor defektet kaptam. Egy kicsit kezd szignifikáns lenni a dolog. Meg bosszantó.
Be is tértem egy kerékpáros üzletbe, hogy vágják tele a belsőmet takonnyal. Közölték, hogy ezt a fajta szelepet nem lehet szemből lenyomni. Jó, akkor adjanak gyárilag feltöltött belsőt. Azt meg nem ajánlják, rosszak a tapasztalataik. Aha. Akkor adjanak gumibelső védő szalagot. A hapi felhívta a dílert, közölték, hogy Magyarországon nem tartanak ilyen anyagot. Akkor mi van? – kezdtem türelmetlenkedni. Van kevlár védőszalag. Oké, kérek. De csak montikhoz van. Jó, és megrendelésre? Nem rendelnek.
Itt állunk. Most éppen olyan üzletet keresek, ahol el is akarnak adni és láttak már országúti gépet.
Nem lesz egyszerű.

Bámész

Miért van annyira mélyen az emberekben a bámészkodási vágy? Ismert, hogy már az is hatalmas dugókat tud okozni egy autósztrádán, ha egy koccanás autóit félreállítják: mindenki lelassít, hogy alaposan meg tudja nézni, mi történt. Miért voltak akkora sikerei régen a nyilvános kivégzéseknek? A borzongás utáni vágy? Biztos ebből is volt benne valamennyi, de én sokkal inkább arra saccolok, hogy az embereket az érdekesség vonzotta, pontosabban a szemtanúság egy érdekességben. Az embert állandóan foglalkoztatja a saját értéke, méghozzá mindkét oldalról: egyfelől ő maga miképpen vélekedik magáról, másfelől a külvilág mennyire tartja őt értékesnek. Márpedig ha valaki – bármennyire is bamba – szemtanúja volt egy társadalmilag meglehetősen érdekes eseménynek, akkor a külvilág értékesebbnek fogja tartani. Az ő fejében lesznek azok a képek, melyek a legtöbb emberében nincsenek.

Kíváncsi vagyok, mennyire fog devalválódni ez az általános emberi tulajdonság a digitális fényképezőgépek robbanásszerű terjedésével.

Ez annyira szép…

A püspökladányi körzethez tartozó Földesen gyanús autókból fényképezték a gyanús autókat fényképező aktivistákat.
„Én ’68-ban bevonultam Csehszlovákiába. Ott utáltak bennünket nagyon, de ilyen háborús állapotokat nem tapasztaltam” – jellemezte egy földesi lakos a néhány ezer fős faluban a kampány során kialakult helyzetet.

via Hirszerzo

Választás

Azért egy ilyen választási műsornak is megvannak az előnyei. Fiacskámat váratlanul érdekelni kezdte a politika, így leültünk a tévé elé és miközben ment a cirkuszi közvetítés, másfél óra alatt elmeséltem neki az utóbbi 16 évet, beleszőve azt is, milyen volt előtte. Hogy milyen mákjuk van a 91-es, 93-as születéssel.
Gyönyörű ívet húztam; úgy vélem, sikerült felsorolnom az összes címzetes görény, arrogáns vaddisznó, alattomos vakondok, beképzelt majom, alávaló gazember és mocskos geci legfontosabb cselekedeteit.
Ja, a faszfejeket majdnem kifelejtettem.

De azért igyekeztem neki optimista jövőt felvázolni. Ebben a mostani választásban még az is benne lehet.

Nyom a világban



Ma volt időm azért elgondolkodni ezen az üvegbetörős szerencsétlenen, miközben a defektet szereltem. Mi motiválhat egy ilyen alakot? (A nagy távolság miatt szvsz nyugodtan kizárhatom az alkoholos befolyásoltságot.)
Aztán rájöttem. Sokan szeretnének hatni a világra. Rajta hagyni létezésük nyomát. Minél látványosabb a nyom, annál nagyobb a kielégülés. Egyaránt igaz ez azokra, akik megtervezték az asszuáni gátat és azokra a segglukakra is, akiknek csak arra futja, hogy berugdossák a telefonfülke oldalát vagy graffitit mázoljanak műemlékekre, idegen házakra. Mindegyikük lelke nagy, érzik, hogy valami nagy-nagy dolgot szeretnének tenni. Mondhatni, mélyen beépített parancsnak engedelmeskednek.
Csak az utóbbiaknál a nagy akarat mellett hiányzik még a hangyafasznyi, akármihez való tehetség is.

Megjegyzés:
Az illusztrációnak angol nyelvterületen váratlanul nagy sikere lett. Nem értettem a dolgot, aztán egy angol karikatúrista elmagyarázta, hogy a féknyom (skid mark) az angol szlengben jelenti a főleg férfi alsógatyában megjelenő barna csíkot is.

Megfelelő izom

Ja. Ha valamiben jó akarsz lenni, az kevés, ha jó kondícióban vagy. Oké, nyilván segít, de igen hamar öreg rutinok fognak harsány röhögés közben körözni körülötted, ha úgy gondolod, hogy vagy te is olyan jó.

Ma, amikor a Normafa és a János-hegy között tekertem felfelé, döbbenten észleltem, hogy valaki elhordta az emelkedőt.
Anno borzasztórégen ugyanaz volt az első kerékpártúrám a városban, mint amit ma nyomtam. És emlékeztem, hogy a János-hegyig volt egy szép nagy emelkedő, ahol azért régen igen lógott a nyelvem. Készültem is, előtte gyakorolgattam a váltást az új fogaskerékkel… aztán nem kellett semmit sem váltanom, az utazó áttétellel simán végigmentem. Pedig nem hiszem, hogy 42 évesen jobb az erőnlétem, mint 32 évesen volt. És nem is az – de a megfelelő helyeken már kialakultak a megfelelő izmok.
De elég, ha visszagondolok, hogy tavaly nyáron a kellemes fáradtságon kívül nem éreztem semmi mást egy 120 kilométeres futam után – miközben 24 évesen pokolba kívántam az egészet, amikor haverokkal együtt túráztunk. (Mennyire örültem, amikor egyszer eltört a hajtókarom és vonattal kellett folytatnom.) Márpedig akkor hetente 4-5 focimeccsem volt, eljárogattam futni és bőven nem voltam olyan krumpli, mint amilyen most vagyok. Hiába volt általában sok: hiányzott a megfelelő izom a megfelelő helyről.
Ugyanez van az úszással is. Az abszolút rekordomat 2000 mellen (55 perc) tavaly ősszel úsztam. Ősz fejjel. (Már ahol van még haj.)
De legalább itt már jobban látszik a felállás: hiába zsonglőrködök félkézzel a gyerek húszkilós súlyzójával, hiába kapom fel piheként a nyolcvankilós mosógépet, negyvenkilós csenevész csajszi beveti magát a vízbe és mire kétszer levegőt veszek, már visszafelé söpör a sávomban. A megfelelő helyeken kialakultak a megfelelő izmai.

És persze nem feledkezzünk meg a mentális izmokról sem.

Nos, nem

Egész nap kint voltál a szabadban ebben a jó időben. Most este van, kellemesen elfáradva lezökkensz a géped elé és kíváncsian olvasod, hogy mások ezalatt milyen gondolatokkal tömték a virtuálist.
Nos, barátom, csalódni fogsz. Ma nem tömtem semmivel – ma én is a szabadban töltöttem a napot.

Na, jó.
Úgy keltem fel, hogy vége. Ma összekapom magam, elég volt a nyöszörgésből. Megborotválkoztam, reggeliztem egy bőségeset – végre – és felpattantam a bringára. Igaz, ezen a hétvégén már visegrádi túra volt beütemezve, de ez a hülye betegség közbeszólt. Kispest, Városmajor, fogaskerekű, Szépjuhászné, Kispest. Remek kör volt. Eltekintve néhány dühítő apróságtól. Például mi a szarért kell nekem minden úton legalább egy defektet összeszednem? Az Attila utca – Szilágyi fasor vonalon valami paraszt azzal szórakozott, hogy betörte a buszmegállók/telefonfülkék ablakait. Az üveg nagy része a kerékpárúton landolt és persze be is szoptam egy darabot. Habár mindig van nálam tartalékbelső, sőt, otthon gúlákban állnak, mostanra azért elegem lett: a jövő héten belecsapok a takonyba.
A krónikához tartozik még az a hihehetetlen erőfeszítés, amellyel fogaskerekűék próbálják felszállítani ilyentájt a bringákat, persze reménytelenül: ha időnként lenne olyan szerelvény, amelyik csak kerékpárokat szállítana, az is kevés lenne.
Mondjuk, egy igen picit hülyén éreztem magam az országútimmal a sok monti között. Pedig betonúton is lehet döngetni lefelé – csak ügyesen kell kerülgetni a kátyúkat. Bár a baleset nem ott kapott el, hanem már – az elméletileg sokkal jobb – Budakeszi úton. Ötvennel egy gödör… a bringát megfogtam ugyan, de akkora ütést kaptam, hogy az ökörszarv előrefordult vagy harminc fokot, a zártartó műanyag meg elrepedt. Az ökörszarvval elvoltam egy kicsit. Nézegettem, mit és hol lehet meglazítani – de nem találtam semmit. Egy védőburkolat eltávolítása után bukkantam rá végül egy láncszemre, de elképzelésem sem volt, hogyan lehetne ezt kiiktatni. Végül a “ha ésszel nem megy, próbáld erővel” elv mellett döntöttem és bikából visszaforgattam.
Szóval, mondhatnám, semmi érdekes. Az élet végre újból megy körülöttem, a szokásos tempóban: nyomom ezerrel, örülök és persze jönnek a szokásos szopások.

Tapasztalatcsere

Azért van abban valami izgalmas, amikor a családból hárman esnek ugyanabba a nyavalyába. Eltekintve attól, hogy néha Csehov Három Nővérjében érzem magam, ahogy csak ülünk és sóhajtozunk, azért vannak érdekes megfigyelések is.
Például az összjátékról.
Mind a hárman más orvosnál voltunk. A gyerek gyerekorvosnál, a felnőttek meg a saját háziorvosuknál. Érdekes módon erről mintha a betegség is tudomást szerzett volna, ugyanis mindhármunknál máshogy jelentkeztek a tünetek. A lányok inkább hányásvonalon érdekeltek, én viszont pont ellenkezőleg. A lázversenyt én nyertem, 39 fokos rekordkísérlettel. (Pont akkor, amikor egy érdeklődőt kellett körbevezetnem a lakáson.) Nej szerény 38-ig jutott, lányom megelégedett egy hőemelkedéssel.
Mindenki megkapta a jótanácsokat a dokkerétől, én még Sumetrolimot is kaptam mellé. Itt jött be a képbe először az információmegosztás: mivel meglehetősen antibiotikum ellenes vagyok, úgy okoskodtam, hogy ha a többieknek nem írtak fel gyógyszert, akkor nekem sem kell igazán. (Sumetrolim féláron átvehető.) Természetesen megosztottuk azt is, kinek mit engedélyezett az orvos – de itt mintha nem alakult volna ki teljes konszenzus: ha nem is látványosan, de mindenki olyasmit igyekezett enni, melyeket a saját orvosa ajánlott. Furcsa módon ennek is megvoltak az előnyei: így tudtuk a leghatékonyabban kideríteni, mi mindent lehet magunkhoz vennünk. Például én voltam az első, aki hajnalban kilopakodott a konyhába és megkóstolta a csokiskekszet. Nej volt az az úttörő, aki először megvajazta a pirítóskenyeret. Lányom most ment el biciklizni – kíváncsian várom, milyen tapasztalatai lesznek.
A végtelenbe… és tovább.

Blog tales

Egy jópofa rövid kis írás arról, hogyan is alakultak a blogolási szokások a Microsofton belül.
Tetszik a grafika: hogyan képzeli el a világ az MS bloggereket? (Egy nagy dzsuva, amelyből kiemelkedik Superman Scoble feje.)
Külön érdekesség, hogy a szerző megemlíti, milyen blogmotor fut az MS szervereken: nem saját fejlesztés, hanem a Telligent Systems cég Community Server motorjának egy feltupírozott változata. (Van ingyenes verziója és az SDK forráskód is letölthető hozzá.)

Lazán asszociálva: hajrá öreg bloggerek, remélem mihamarabb olvashatlak benneteket újra.

Miért írni 2

Egy újabb blogger érzett rá a blogolás előnyeire.

Lassan életem szerves részévé vált a blog írása és olvasása. Úgy tartozik hozzá a mindennapokhoz, mint az értekezletek, vagy a szokásos telefonok intézése. …
… Egyébként is, van egy nagy haszna az írásnak. Kényszerít a pontos fogalmazásra, hogy rendszerbe foglaljam benyomásaimat, gondolataimat. A történések homályos kontúrokkal, alaktalanul jelennek meg először. Az írás, vagy a kimondott szó nehezebben viseli a strukturálatlanságot és a pontatlanságot. A blog egyik előnye, hogy a nyilvános gondolatközlés regulázza magát a gondolkodást. És sokat számít persze, hogy olvashatom a reakciókat, az egyetértő és vitázó véleményeket.

Ugyanezt magyaráztam én is itt.

Betegség

Megírom a blogban, mert itthon úgysem hallgat rám senki. Emberek, a betegség nem arra való, hogy bepótoljuk elmaradásainkat.
A betegség vis maior. A betegség a ház, ahol nem ér a nevünk. A beteg embernek legalabb 1-2 napig nem szabadna mást csinálnia, mint gyönyörű viking balladákat hallgatni az ágyban, szolíd teázás közben.
A szervezet erőforrásai nem végtelenek – és már maga a betegség is azért következik be, mert ezek az erőforrások kimerülőfélben vannak.

Maródi

Habár most az Üzemeltetési Konferencián terveztem ücsörögni, de ebből semmi sem lett. Nej tegnap kapta el lányomtól a virnyákot, én meg ma reggelre. Hányás, fosás, fejfájás, hőemelkedés – ahogy kell.
Eleinte variáltam, hogy azért csak elmegyek, de aztán belegondoltam a kockázatba, hogy esetleg a Lurdy ház lerókázását valaki kritikának veszi – így inkább itthon maradtam.
Pontosabban elugrottam az orvoshoz.
– Doktornő mi lehet ez?
– Vírusos gyomorhurut.
– Biztos nem a választási kampány? – váltott reszelősre a hangom.