Nyereg felett puhított hús

És igen, tavasz. Kalapáccsal levertem a rozsdát a bringáról, fellihegtem a gumikat és irány az orrom után. (Pontosabban először a benzinkúthoz, beállítani a rendes keréknyomást. A tavaszt már csak azon is le lehetett mérni, hogy igen rendes sor állt a benzinkút kerékpumpáló részénél.)
A sebességgel még vannak problémáim, a túra után ebédelni is inkább állva próbálkoztam… de ez már határozottan kerékpározás volt. A Városligetbe szaladtam ki, fától-fáig sprintelgettem és élveztem a tavaszt a sok kiszabadult szeleburdi városlakóval egyetemben.

A tó partján csak toltam a bringát, fényképezgettem, sétálgattam. Itt hallottam, hogy irgalmatlanul hisztizik egy gyerek mögöttem és egy nagypapa hang nyugtatgatta, kissé idegesen:
– Nincs, Jencike, eddig mindent megkaptál. Nincs.
Aztán csend lett. Hátranéztem: Jencike megtalálta a tavat.
– Papa, ebbe bele lehet fulladni? – érdeklődött.
– Igen.
– És hogyan szoktak ebbe beleesni?
– Például úgy, hogy sok csokit esznek és megszédülnek a szélén – csapott rá a grószfater.
Jót vigyorogtam. Most már legalább tudtam, mi volt az a hiszti.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *