Day: March 21, 2006

Aranyos2

Ma este egy AD migrációs mozit néztem meg. Volt benne két érdekes jelenet.

Prezentáció közbeni trükkös kattintgatós kérdés.
Az alábbi eszközök közül melyik segít a régi alkalmazások kompatibilitási problémáinak megoldásában?

  • Active Directory Migration Tool
  • Application Compatibility Tool
  • Francseemlékszikmilyen Tool
  • Deployment Tool

Bármilyen megdöbbentő, de az ACT csak 66%-kal nyert. Ennyi remegő kezű ember lenne az USÁ-ban? Mert más okot a félrekattintásra el sem tudok képzelni.

Aztán az előadó beszélt az AD felépítéséről és amikor az erdőhöz ért, viccesen bevágott egy természetképet. Ez nem volt újdonság, hozzászoktam már, hogy minden AD webcastban legalább egyszer elsütik ezt a poént. De ennyire durva még sosem volt a megvalósítás: a természetkép gyönyörű tájat ábrázolt, sötétkék égbolt, a kép közepén tó, körülötte fenséges sziklák…
Erdő, az speciel nem volt a képen.

Megkímélni?

Barna a közelmúltban környékezett meg, hogy a továbbiakban nem szeretne matek szakkörre járni. A gyerek bizonyítottan nem hülye, de valamiért nem fűlik a foga a komolyabb matekhoz. Lehet, hogy nem érdekli, de valószínűbb, hogy nem tudja tartani velük a tempót.
Szomorúan kicsit, de beletörődtem, hogy nem lesz egy matekversenyes típus.
Viszont ezzel kapcsolatban elgondolkodtam egy dilemmán. Mi a jobb: óvni ameddig lehet a gyereket a kudarctól vagy hagyni, hagy szaladjon bele a pofonokba, minél korábban? Hiszen fontos dolog a kudarcélmény megszerzése is – mégpedig nem baj, ha ezt minél hamarabb kapja meg az emberfia, mert akkor hamarabb megtanulja lekezelni is… hamarabb lesz képes beépíteni egyéniségébe a frusztrációtűrést. Másfelől meg önbizalma jelenleg dagadó vitorlaként röpíti előre… ki merhetem-e fogni egy időre belőle a szelet?

Nehéz kérdés… és nem is hiszem, hogy lehetne rá egyértelmű választ adni. A szülői féltés az első mellett teszi le voksát, de az életre nevelési szándék a másodikat favorizálja. Az optimum meg úgyis a kettő között lesz. Ami más szavakkal azt jelenti, bízni kell a sorsban, hogy kegyes lesz a gyerekhez. Na meg bízni a gyerekben.

Emlékszem, bennem pl. nem nagyon bíztak a középiskola végén. Erős négyes kategóriájú versenyző voltam az osztályban – ami nem volt rossz, ezzel az első négyben mindig benne voltam. Viszont a vitt pontjaim nem voltak túl fényesek: olyan 8.66 pont között voltam valahol. (Az én időmben még 20 pontos rendszer volt, a felét lehetett vinni, a másik felét meg felvételin lehetett megszerezni.) Akkoriban engem a műanyagok érdekeltek mindenek felett. Polimervegyészet szak egyedül a Műszakin volt. Ide a minimum ponthatár 18.5 pont köré volt belőve, azaz gyakorlatilag hibátlan felvételit kellett volna csinálnom a bejutáshoz.
Én azért belevágtam volna. A jegyeim tényleg nem voltak valami fényesek, de az iskolai matekversenyekről rendre továbbjutottam a megyei döntőkbe, a fizika versenyeken is elég jól szerepeltem, kémiai technológiából meg volt egy országos ötödik helyezésem (az első hármat vették fel felvételi nélkül) – szóval egyáltalán nem voltam beszarva. Az osztályfőnököm viszont féltett a kudarctól. Behívatta a szüleimet egy hosszú elbeszélgetésre és meg is győzte őket arról, hogy túl nagy kockázatot vállalnánk. (Pontosan már nem emlékszem a részletekre, de úgy rémlik, mintha valamiért a BME nem számított volna szakiránynak, így a sikertelen felvételi után már nem próbálkozhattam volna Veszprémben.)
Végül a többség győzött. Jelentkeztem Veszprémbe… és csináltam egy hibátlan felvételit. Verhettem falba a fejemet a 18.66-os pontszámommal.

Terry Pratchett az idő nadrágjának nevezi az ilyen szituációkat. Bemész egy lyukon és valamelyiken kijössz. Rajtad áll, melyiken jössz ki – de onnantól az lesz az életed, nem mehetsz vissza.

Ebben a valóságban az történt, hogy harmadévesen lediplomáztam (vegyész üzemmérnök), negyedévesen elegem lett a vegyészetből, megpróbáltam átslisszanni a JATE-ra programozónak, de a szülők már nem tudtak támogatni, én pedig fél év alatt nem találtam olyan munkahelyet, mely bevállalta volna a képzésemet. (Erről rengeteg tudnék írni, eszméletlen durva félév volt. Szerintem fogok is.)
Így maradt megint Veszprém, de sikerült pont elkapnom azt a rendszermérnöki képzést, ahol kibernetika címszó alatt már egész korrekt számítógépes képzést is kaptunk, a rendszerelmélet és gondolkodástudomány mellett. (Végzésünk utáni évben alakult meg oktatóink egy csoportjából az Informatika Intézet.)
És persze Veszprémben ismertem meg egy csomó embert, tettem szert majdnem örök életre szóló barátságokra és ott jöttünk össze Nejjel is. Alapvetően elégedett vagyok az akkori évekkel (hihetetlen laza, jó hangulatú, kis egyetem volt még akkoriban, össz-vissz 600 diákkal) és tulajdonképpen elégedett vagyok a sorsommal is.

Miközben a másik nadrágszárban simán benne volt az a lehetőség, hogy egy nagy, személytelen egyetemen eltöltött öt év után ma a TVK-ban dugdoshatnám egymásba az izomereket.