A címet egy haveromtól kölcsönöztem.
Arról van szó, ahogy házat vásároltunk, 1990-ben. Nej még egyetemista volt és hiába volt áldott állapotban, az államigazgatás szempontjából nem számított embernek. Az én bruttóm pályakezdőként 7500 HUF volt. Nem is gondolkodtam komolyan még csak lakásvásárláson sem. De Nej erősködött: számoljuk már össze, milyen lehetőségeink vannak.
Nos, ezek voltak:
– Nej ifjúsági takarékbetétkönyve, 60e körül
– Esküvői bevétel (szevasz nászút) 80e
– 150e első lakáshoz jutási támogatás
– 200e vissza nem térítendő támogatás + 400e kiemelt törlesztési támogatású kölcsön, ha bevállalunk két gyereket (szocpol)
– olyan 300e kiemelt törlesztési támogatású kölcsön az ifjúsági betétre.
(A kiemelt törlesztési támogatású hitel ezt jelentette, hogy az akkoriban normálisnak számító 32%-os kamat egy részét az állam vállalta át: az első 3 évben a kamat 66%-át, a második két évben az 50%-át, az utolsó öt évben a 33%-át ők fizették. Vagy valami ilyesmi.)
Panellakást a város legócskább lakótelepén is 1,4m körül lehetett kapni. Nem hangzott túl jól, de olyan rosszul sem. Én sokkal durvábbra számítottam. Elkezdtük bújni az apróhirdetéseket.
Végül egy októberi napon szántuk el magunkat, hogy nyakunkba vesszük a várost, felkeressük az összes kinézett lakást és ingatlanközvetítőt. Jó móka volt, mert pont azon a napon döntöttek úgy a taxisok, hogy megbénítják a város forgalmát. Mondjuk Veszprém nem egy olyan nagy város, de mire mindezt gyalog bejártuk, estére ugattak rendesen a kutyák. Szerettük akkor a taxisokat. (Meg gondolom a bolti eladók is: a sokat látott nép hosszú sorban állt kenyérért az összes boltban.)

Aztán az egyik közvetítőnél megtudtuk, hogy már csak ebben az évben érvényes az, hogy vidéken, üresen álló lakásra is adják az első lakáshoz jutási támogatást meg a szocpolt. Ez nagyon jó hír volt, mert innentől kezdve lehetett nézegetni vidéki lepusztult házakat is. Igaz, baromi gyorsan.
Volt egy ház Szentkirályszabadján, 1.4m-ért. Jól hangzott. Kimentünk. Nos, van, amire mi is azt mondtuk, hogy azért ez már a mi ízlésünknek is túlontúl lepusztult ház.
Volt egy Veszprémben is. A vár alatt volt, gyönyörű helyen, de az állapota… Én akkoriban a felbomlóban lévő IKV-ban dolgoztam, elhívtam egy építész ismerőst, hogy nézze meg.
Megnézte.
– Na, mit szólsz? Mennyibe fájna a felújítás? – kérdeztem rá ravaszul.
– Sokba.
– Mi lenne a legdrágább tétel?
– A dinamit.

Végül találtunk egy nagyon jót. Két szint, szintenként 80 m2. Plusz beépíthető tetőtér. A telek nem volt valami nagy, de nem állt szándékunkban futball rangadókat rendezni rajta. Egyedül az volt húzós, hogy messze volt Veszprémtől: az eladó szerint 25 km volt a táv. (Persze. Jó volt az harmincnak is.) De minden nem jöhetett össze. Az ár még jó volt: 1.5m. Igaz, később kiderült, hogy könnyűszerkezetes volt a drága, de ki törődött akkoriban ilyen részletekkel. (Vásárlás után még segítettem is elszállítatni az eladónak a szemetet a tetőtérből. Aztán később derült ki, hogy amit felrakodtunk, az volt a tetőtér.)

Na, mindegy, ez kellett. De az eladót nem lehetett elérni. Kibuszoztunk, körbejártuk, visszajöttünk. Aztán ugyanezt megtettük később egy haver kocsijával is, de semmi. Végül sikerült a közvetítőnek lebeszélnie egy tuti időpontot, valami péntek délutánra.

Megnéztük. Továbbra is tetszett. De azért nem tudtuk nem észrevenni, hogy az eladóék benne laktak.
– Nem lesz gond, hogy ez nem egy üresen álló ház?
– Már miért ne állna üresen? Ha nem vagyunk itthon, teljesen kong.
Ja. Tényleg. Az önkormányzatnál is így gondolták később, mert egyből kiadták az igazolást.

– Oké. Tetszik. Hogyan tovább? – csaptam a lovak közé.
– Le kellene foglalózni. Mondjuk 100e forinttal.
– Jó. Mikor?
– Most.
– Izé, mintha nem értettem volna jól. Mikor is?
– Most. Nézze, egy csomó rossz tapasztalatunk van, nem akarunk megint ráfaragni. Ha kell a ház, akkor most kérjük a foglalót.
Péntek délután. Nejjel busszal mentünk ki.
– Mégis hogyan gondolják?
– Nekünk van kocsink. Ha fizetik a benzint, oda megyünk, ahová mondják.
Kocsival betéptünk Ajkára, az utcai fülkéből felhívtam a szüleimet.
– Össze tudtok szedni 4 óra alatt 100e forintot? Foglalónak.
– Már hogyan tudnánk? Hülyéskedsz?
– Köszi, ti vagytok a világ legrendesebb szülei. Estére Egerben leszünk. Kell a vendégszoba is.
Megcsinálták. Mondtam, hogy a világ legrendesebb szülei. Igaz, hogy eladósodtak a teljes rokonságnál, de megcsinálták.

Miután lefoglalóztuk, akkor szólt a közvetítő embere, hogy ja, elfelejtette, ha szocpolt intézünk, akkor jön még a szocpol rablási illeték, 8%. Basszus. Így rögtön 1.62m lett a vége.

Kínunkban nekiálltunk keverni az ifjúsági betéttel. Ráraktuk Szoboszlón az esküvői pénzt, Ajkán már az egészet nézték és úgy, mintha ez a sok pénz már öt éve rajta lett volna – így megkaptuk a maximális 400e hitelt. Szép akció volt.

Végül ezt számoltuk ki:
– Nej ifjúsági takarékbetétkönyve, 60e körül
– Esküvői bevétel 80e
– 150e első lakáshoz jutási támogatás
– 200e gyerekvállalási prémium
– 400e kiemelt tt kölcsön gyerekre
– 400e kiemelt tt kölcsön az ifjúságira
– 200e általános kamatozású kölcsön
– 100-100 a szülőktől
A törlesztőrészlet alig lett több, mint a havi bruttó fizetésem.

Mint mondtam, vidéki lakás esetén a szocpol, illetve az első lakáshoz jutás 1990 végén megszűnt.
Mi november végén találtuk meg ezt a házat. Volt durván három hetünk mindent lezavarni. Az ingatlanközvetítős hapi nem is igen bízott benne, de belevágtunk. (Ugye önmagában a kölcsönigénylés sem volt kispálya, ráadásul a pénzek különböző OTP-kben voltak, márpedig az a ‘bank’ nem a belső utalási sebességeiről volt híres. Már akkor sem.)

– Hogyan fogom ezt ennyi idő alatt elintézni? – kérdeztem a közvetítőt.
– Mittudomén. Vigyen virágot – vont vállat.

Hmm. Nem vagyok egy virágvásárlós fajta, de egy próbát megért az ötlet.
Ajka, buszpályaudvar, egy csokor virág. OTP, jó egy kilométer.
Csinos fiatal hölgy. Köszöntem, félszeg kisfiús mosollyal a kezébe nyomtam a virágot. Egyből mosolyogni kezdett.
– Miben segíthetek?
– Kölcsönt szeretnénk felvenni.
Odaadtam neki a cetlit, amelyiken kirészleteztem az elképzelésemet.
Átnézte, csóválta a fejét.
– Hány kezes kell ehhez? – kérdeztem meg óvatosan.
– Kezes? Inkább tettestárs.
– Ööö, de mennyi?
– Hányan laknak a faluban?
– Nem kicsi.
– Szükség is lesz rá.
Végül öt adóstársban egyeztünk ki. Plusz mi ketten – tehát a kölcsönt végül 7 embernek adták ki.
Igenám, de baj van – jött vissza az ügyintéző. A szoboszlói OTP-ből nem érkezett még meg az ifjúsági betét. Anélkül meg nem lehet beadni az igényt, mert nem látják biztosítottnak, hogy bent van a pénz. Érthető nem: az ajkai OTP nem bízott meg abban, hogy a hajdúszoboszlói OTP-ben bent van az a pénz, amelyről a szoboszlói OTP egyébként nyilatkozott.
– Akkor most mit tudok csinálni?
– Keresse meg az ifjúságis kolléganőt.
Basszus. Csak egy virágcsokrot hoztam. Futás vissza a buszpályaudvarhoz, aztán az OTP-be. Távgyaloglási rekord két kilométeren, de még visszaértem úgy, hogy pont én kerültem sorra.
Itt is fiatal csajszi volt, a virágtól ő is mosolyogni kezdett. Vagy a darthvaderes artikulálásomtól. Nem tudom.
Elsírtam neki a bánatomat, elkomorodott. Aztán elvonult valahová varázsolni és nem tudom, hogyan csinálta, de jó egy óra alatt elintézte, hogy úgy tekintsék, mintha az átutalás alatt lévő pénz tényleg megérkezett volna. Be lehetett adni hivatalosan is a kölcsönigénylést. December 18-án. Két nappal az utolsó munkanap előtt.

Az már csak hab volt a tortán, amikor az egész pereputtyot elutaztattuk Ajkára, aláírni a januárban megadott hitel összes papírját. Csak néztek a városban, mi ez a felvonulás.

Nos, nem sokkal később elmeséltem haveri körben is, hogyan történt ez a nagy vásárlás.
– Azt mondod, hogy bementél egyedül az OTP-be, 7500 forintos bruttó fizetést igazoló papírral, és egymillió forint kölcsönt igényeltél? – kérdezte nyomatékosan a haverom.
– Azt.
– Basszus, Pepe, ennyi erővel revolverrel is mehettél volna – hitetlenkedett.

Jobban belegondolva, tényleg.