Nem csak érzékelés révén válhat szubjektívvé egy objektív valami – teljesen jó erre a célra a megszeretés is.

Ma találtam rá egy nagyon régi zenei anyagra: 1980, Blondie, Autoamerican. Teljesen elérzékenyülve hallgattam végig.
Pedig…

17 évesen elhülyéskedtem a kresz vizsgámat. (Ez is egy időben jött tapasztalat volt: hiába van a kisujjamban minden, ha nem veszem komolyan a vizsgát, bukás a vége.) Szégyenszemre be kellett mennem pótvizsgázni Miskolcra. Jött a csoportból egy sajókazai férfi is. Jóindulatú hapi volt, de a káposztától az különböztette meg, hogy egy átlagos káposzta bizonyos szögből nézve néha képes intelligensen is kinézni.
Mellémült és megkért, segítsek neki a teszt kitöltésében. Ez gyakorlatilag abból állt, hogy kitöltöttem az övét is. Mindkettőt sikeresen. Mint mondtam, az illetőt rendes fából faragták, nem is maradt hálátlan: beterelt a legközelebbi kocsmába és azt mondta, annyit ihatok, amennyi belémfér. Sajnálatosan nem pusztíthattam le a bárpultot, mert egyfelől még csak 17 voltam, másfelől meg rengeteg mindent el kellett még intéznem aznap Miskolcon, mielőtt visszamentem volna a koliba – ennek ellenére azért adtam az érzésnek.
Ahogy örök barátságot fogadva elváltunk a kocsmaajtóban egymástól, neki is vágtam a városnak. Sok pénz volt nálam, életem első profi pingpongütőjét terveztem megvásárolni. Nem keveset harcoltam érte a szülőkkel, mire beleegyeztek.
Becsattantam az áruházba, a tömérdek pénzzel. Addigi életem során még soha nem éreztem úgy, hogy bármit megvehetnék – és erre akkor még rá is segített a szalonspicc. Gyorsan vettem magamnak egy jópofa zöld-fekete melegítőruhát. Felpróbálás nélkül. Aztán vettem egy külföldi hanglemezt, pusztán csak azért mert egy bombanő volt a borítóján. Végül vettem egy profi ütőt is – igaz, nem azt, amelyet kinéztem, de ez is elég jó volt.
A koliban nem vacakoltam sokat, egyből bedőltem délután az ágyba. Szerencsém volt, nem volt szilencium ellenőrzés.
Másnap néztem csak át a szerzeményeimet. Vakartam a fejem, amikor kicsomagoltam a melegítőt. Felpróbáltam, szerencsére pont jó lett. (Egyik kedvenc melegítőm vált belőle. Még házas emberként is hordtam, pedig akkor már igencsak lógott a szőre.) A pingpongütő is jónak tűnt, támadóütő volt, pont nekem való. De a lemez… elég gázosnak nézett ki. Ebéd után lementem a könyvtárba meghallgatni. Egyedül. 1981-ben Barcikán az AC/DC volt az isten és Edda a földi helytartója. Hogy is mertem volna nyilvánosan blamálni magam egy Blondie lemezzel? Nos, meghallgattam – és a kezdeti ellenérzések dacára majdnem tetszett is elsőre. Annyira legalábbis igen, hogy bevállaltam a többiek előtt. Sikerem nem lett vele, de a kiközösítés is elmaradt.
Aztán teltek az évek, otthon sokszor meghallgattam a lemezt, megszoktam, meg is tetszett. Beleépült az időszakhoz kötődő emlékeim közé: az első cigaretták furcsa íze, a nikotinszag az ujjakon, a híd alatt lenyomott kommersz pálinkák hangulata, a tömött vonatok fülledt levegője, a fokhagymás mákos pite szaga (igen… anyám rendszerint egymás mellé csomagolta a húst és a süteményt), a sajóbábonyi vegyiművek szagorgiája, a hajnali tömött munkásjáratok reménytelensége (heti két alkalommal iskola helyett gyárban dolgoztunk), az első kitevősre rakott ingek és az iskola ellenkezése… ezek mind-mind összekeverődnek azokkal a zenékkel, melyek végigkísérték ezt az időszakot: elsősként még a Boney M Rasputyinja, utána viszont meredek váltásként Beatrice, Mobil, Hobó és persze a Led Zeppelin. (A korábban felsorolt istenek mellett.) Ennek a világnak volt disszonáns építőköve az Autoamerican lemez. Lehet, hogy ezért is szerettem meg végül annyira.
Mindenesetre, most, amikor meghallgattam, kiült a bárgyú tekintet az arcomra és nem foglalkoztam vele, hogy néha le is kellene törölni a nyálat a szám széléről. Csak hallgattam és szabad utat engedtem az emlékeknek.

Pedig, őszintén szólva, nem egy nagy durranás, még Blondie-nak is van jobb lemeze ennél. Ha objektíven nézzük. De a lemez, azzal a lenyomattal, melyet bennem hagyott, kenterbe vágja a szakma legtöbb alkotását.