Day: March 2, 2006

A nagy dolgok néha egyszerűek

Tényleg.
Most futottam át FB2 kolléga blogját és a P910i gyötrésekról szóló cikk elültette a bogarat a fülemben.
Lekaptam én is a flipet az elejéről – és tényleg jobb lett. Amikor 3 évszakkal ezelőtt először átfutottam a kézikönyvet, gülü szemekkel néztem ezt a flipleszerelős ábrát – vajon ki lesz olyan idióta, hogy leszedje? Nekem akkoriban nagyon fontos volt a belső billentyűzet, a gépelés lehetősége. Sok idő telt el azóta, a tapasztalat megmutatta, hogy abszolút nem használom. A blogot továbbra is a PDA virtuális billentyűzetén gépelem, ha távol vagyok a laptopomtól. (Persze ez a szinkronizálgatós káosz következménye is. A PDÁ-t összelőttem mind az otthoni, mind a munkahelyi géppel, a telcsit viszont csak a bentivel.)
Szóval fliptelenül. Azonkívül, hogy könnyebb lett és kiegyensúlyozottabb, megszűnt még egy kellemetlenség is: ha az övtartójában volt és hívtak, eddig képtelen voltam úgy kivenni, hogy ne nyomódjon meg egy billentyű. Szerencsés esetben ez a hívásfelvétel gombja volt. Most megnézném azt a billenytűt, amelyik képes lenne a szekrény tetején lévő dobozban megnyomódni.
A tippek közül még az applikációk kinyírása jött be, így már nem csak zárt flipes képernyőn lehet pörögni, hanem a másikon is. Ez jó. (Ja, és kösz a gyors lemerülés elhárító tippet.)
A többi nem érint: GPRS nincs. A cégnél valószínűleg úgy gondolták, hogy ezzel a készülékkel már így is túl vagyok reprezentálva; másfelől meg én sem érzem a szükségét. A Mobipocket Reader meg nekem annyira nem jött be. Helyette a Microsoft Readert használom, PDÁ-n. Ahhoz a szoftverhez van konvertáló program, így tetszőleges kiindulási formátumból tudok .lit fájlokat készíteni.

Két dolog zavar egyelőre a fliptelenségben.

  • Nem tudom rávenni, hogy a Phone ikon mögött egyből a Call list jöjjön be. A flip menüjében ez így van, de nyitott állapotban nem tudom megcsinálni.
  • Kénytelen vagyok bekapcsolni a virtuális flipet, ugyanis nagyon hiányzik a Jog Dial tekerentyűvel egyből kapcsolható billentyűzár, illetve csendes mód.

Valószínűleg meg fogom szokni.

És ha már itt járunk, elsírom a nagy bánatomat is ezzel a készülékkel kapcsolatban.
El lettem rontva. A PDA remekül szinkronizálta Activesync-en keresztül a leveleimet az otthoni géppel. Sajnos egyszerre csak egy postafiókot lehetett beállítani, így a munkahelyi leveleimre ez a szinkronizáció már nem működik. Az egyik döntő érv a P910i mellett pont az volt, hogy tud Outlookból levelet szinkronizálni, így reményeim szerint a benti leveleimet is cipelhetem majd magammal.
De az idióta szoftverírók keresztülhúzták a számításomat. Az a nyomorult beépített szinkronizáció csak a 4 alapfoldert ismeri: inbox, outbox, draft, sent items. Normál munkamenetben viszont ezek nálam mind üresek. Próbálkoztam az Inbox alatt subfolder kialakításával is, de a szoftver már ezt sem eszi meg. Bosszantó. Különösen az, mert egyébként egy nagyon jól használható telefont raktak össze.

Lassan már be kellene fejezni ezt a cikket, de mindig eszembe jut valami. Most például egy nemrégi bejelentés, miszerint a Dataviz megcsinálta, hogy az Exchange2003 Sp2 szerver ActiveSync alapú push szinkronizációját használni lehessen Symbian alapú létformáknál is. A cikkben konkrétan meg is említik a Nokia9300-at és a P910-et. A termék – RoadSync – evaluate verzióját innen lehet letölteni.

Szöszi

Nem csak érzékelés révén válhat szubjektívvé egy objektív valami – teljesen jó erre a célra a megszeretés is.

Ma találtam rá egy nagyon régi zenei anyagra: 1980, Blondie, Autoamerican. Teljesen elérzékenyülve hallgattam végig.
Pedig…

17 évesen elhülyéskedtem a kresz vizsgámat. (Ez is egy időben jött tapasztalat volt: hiába van a kisujjamban minden, ha nem veszem komolyan a vizsgát, bukás a vége.) Szégyenszemre be kellett mennem pótvizsgázni Miskolcra. Jött a csoportból egy sajókazai férfi is. Jóindulatú hapi volt, de a káposztától az különböztette meg, hogy egy átlagos káposzta bizonyos szögből nézve néha képes intelligensen is kinézni.
Mellémült és megkért, segítsek neki a teszt kitöltésében. Ez gyakorlatilag abból állt, hogy kitöltöttem az övét is. Mindkettőt sikeresen. Mint mondtam, az illetőt rendes fából faragták, nem is maradt hálátlan: beterelt a legközelebbi kocsmába és azt mondta, annyit ihatok, amennyi belémfér. Sajnálatosan nem pusztíthattam le a bárpultot, mert egyfelől még csak 17 voltam, másfelől meg rengeteg mindent el kellett még intéznem aznap Miskolcon, mielőtt visszamentem volna a koliba – ennek ellenére azért adtam az érzésnek.
Ahogy örök barátságot fogadva elváltunk a kocsmaajtóban egymástól, neki is vágtam a városnak. Sok pénz volt nálam, életem első profi pingpongütőjét terveztem megvásárolni. Nem keveset harcoltam érte a szülőkkel, mire beleegyeztek.
Becsattantam az áruházba, a tömérdek pénzzel. Addigi életem során még soha nem éreztem úgy, hogy bármit megvehetnék – és erre akkor még rá is segített a szalonspicc. Gyorsan vettem magamnak egy jópofa zöld-fekete melegítőruhát. Felpróbálás nélkül. Aztán vettem egy külföldi hanglemezt, pusztán csak azért mert egy bombanő volt a borítóján. Végül vettem egy profi ütőt is – igaz, nem azt, amelyet kinéztem, de ez is elég jó volt.
A koliban nem vacakoltam sokat, egyből bedőltem délután az ágyba. Szerencsém volt, nem volt szilencium ellenőrzés.
Másnap néztem csak át a szerzeményeimet. Vakartam a fejem, amikor kicsomagoltam a melegítőt. Felpróbáltam, szerencsére pont jó lett. (Egyik kedvenc melegítőm vált belőle. Még házas emberként is hordtam, pedig akkor már igencsak lógott a szőre.) A pingpongütő is jónak tűnt, támadóütő volt, pont nekem való. De a lemez… elég gázosnak nézett ki. Ebéd után lementem a könyvtárba meghallgatni. Egyedül. 1981-ben Barcikán az AC/DC volt az isten és Edda a földi helytartója. Hogy is mertem volna nyilvánosan blamálni magam egy Blondie lemezzel? Nos, meghallgattam – és a kezdeti ellenérzések dacára majdnem tetszett is elsőre. Annyira legalábbis igen, hogy bevállaltam a többiek előtt. Sikerem nem lett vele, de a kiközösítés is elmaradt.
Aztán teltek az évek, otthon sokszor meghallgattam a lemezt, megszoktam, meg is tetszett. Beleépült az időszakhoz kötődő emlékeim közé: az első cigaretták furcsa íze, a nikotinszag az ujjakon, a híd alatt lenyomott kommersz pálinkák hangulata, a tömött vonatok fülledt levegője, a fokhagymás mákos pite szaga (igen… anyám rendszerint egymás mellé csomagolta a húst és a süteményt), a sajóbábonyi vegyiművek szagorgiája, a hajnali tömött munkásjáratok reménytelensége (heti két alkalommal iskola helyett gyárban dolgoztunk), az első kitevősre rakott ingek és az iskola ellenkezése… ezek mind-mind összekeverődnek azokkal a zenékkel, melyek végigkísérték ezt az időszakot: elsősként még a Boney M Rasputyinja, utána viszont meredek váltásként Beatrice, Mobil, Hobó és persze a Led Zeppelin. (A korábban felsorolt istenek mellett.) Ennek a világnak volt disszonáns építőköve az Autoamerican lemez. Lehet, hogy ezért is szerettem meg végül annyira.
Mindenesetre, most, amikor meghallgattam, kiült a bárgyú tekintet az arcomra és nem foglalkoztam vele, hogy néha le is kellene törölni a nyálat a szám széléről. Csak hallgattam és szabad utat engedtem az emlékeknek.

Pedig, őszintén szólva, nem egy nagy durranás, még Blondie-nak is van jobb lemeze ennél. Ha objektíven nézzük. De a lemez, azzal a lenyomattal, melyet bennem hagyott, kenterbe vágja a szakma legtöbb alkotását.