Lehet a gyerektől is tanulni

Elnézem Barnát, ahogy viselkedik és mosolygok. Abszolút nyitott, jókedvű, szinte megállás nélkül hülyéskedik.
Teljesen olyan, mint amilyen én voltam egyetemista koromig.
(Aztán persze megkomolyodtam, egyre kevésbé kezdett tetszeni az élet, fokozatosan bezárkóztam önmagamba. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára őszintén idegen emberek előtt.)
De a legjobb, hogy nem csak nézem, hanem emlékezem is – a srác felébreszti a szunnyadó foszlányokat. Milyen volt jókedvűnek, idétlennek lenni, nem lelkizni mindenen, élni vidáman – és néha kedvem támad felnőttként is idétlenkedni egy kicsit. Kimászni a sokszorosan őrzött erődből.
Dacára annak, hogy a világ nem lett igazán jobb.