Az átalakulás


Ahogy egy idegen helyből egyszer csak otthonos lesz.
Amikor kimozdultunk gyerekkorban a szabadba. Mentünk autóval a Bükk-hegység kanyargós útjain és árgus szemekkel vizsgáltuk a környezetet – vajon melyik lesz a megfelelő tisztás. Aztán egyszer csak apám fékezett, begurultunk a rétre. Kiszálltunk és alaposan végignéztünk a terepen. Általában ilyenkor még nem éreztünk semmit: csak egy rét volt a sok közül. Tulajdonképpen akárhol is leülhettünk volna, mindenhol ugyanolyan idegenül és kényelmetlenül éreztük volna magunkat.
Elkezdtünk berendezkedni. Felállítottuk a sátrat. Elmentünk fát gyűjteni. Megcsináltuk a tűzhelyet. Anyám nekiállt krumplit, zöldséget pucolni a kempingasztalon. Tüzet raktunk, bográcsállványt szereltünk fölé. Amíg rotyogott a bogrács, előkerült a focilabda és a férfiak egyből hajkurászni is kezdték. (Általában egy baráti családdal együtt mentünk.)
Ebéd után a gyerekek elindultak csavarogni. Játszottunk a bokrokban, a magas fűben. Bemerészkedtünk a közeli erdőbe. Birtokba vettük a környéket. Lelkendeztünk, ha patakot, tavat találtunk.
Amikor délután összepakoltunk, eltakarítottuk a nyomainkat, már nehéz volt elválni a tisztástól. Már hozzánk tartozott, belaktuk. Legszívesebben még maradtunk volna, hogy jobban megismerjük a környéket.

A mai napig hülyén érzem magam, amikor átmegyek autóval a Bükkön. Tele van olyan tisztásokkal, melyek másoknak nem mondanak semmit. Nem is értik, miért lassítok, miért vizslantom az út helyett a réteket. Ezek az egyszerű, időnként sivár rétek – nekem barátaim. Látom magunkat rajta, ahogy belaktuk, otthonossá tettük.
Pedig pár óránál többet nem töltöttünk egy helyen.

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *