NagyArcz

Itt is szerencsém volt, idejekorán megkaptam azt a nagy pofont, amely után az ember örökre egyfajta visszafogottsággal viselkedik ismeretlen környezetben.
A középiskolai koliban meglehetősen nagymenőnek számítottam pingpongban. Különösen idősebb koromban, már egészen jól ütögettem. Negyedévesként benne voltam abban a csapatban, amelyik bevitte az iskola második csapatát is a városi A osztályba.
Csendes, év eleji vasárnap délután éppen zsebpénzkiegészítő tevékenységet folytattam. Ez abból állt, hogy volt egy makacs szobatársam, aki állandóan meg akart verni. A szokásos feltételekkel játszottunk: 10 parti, mindegyikben kap 11 pont előnyt. Ha a tízből egyet is nyer, én bukok egy huszast. Ellenkező esetben ő jön nekem húsz forinttal. (A tét nagyságát illusztrálandó: a havi zsebpénzem százötven forint volt – annyiért már egy külföldi hanglemezt is lehetett venni.)
Nem volt semmi komolyabb fakszni, simán győztem. Az utolsó partikat már népes közönség nézte, köztük egy tejfölösszájú elsős. Amint vége lett, biccentettem feléjük és nekiálltam összecsomagolni az ütőmet. (Igen, volt ütővédőm is.:) Erre odajött az elsős, hogy játszana velem egy meccset. Ahhoz is ágaskodnia kellett, hogy felérje az asztalt.
– Na, ne hülyéskedj már – szóltam rá.
– De, játsszunk egy meccset – erősködött.
Addig-addig kapacitált, míg végül ráálltam. A nézőközönség persze maradt, ők is imádták a lealázásokat. Nos, megkapták – de nem úgy, ahogy gondolták. A srác – Csabi – úgy lemosott a pályáról, hogy egyik játszmában sem tudtam kijönni az ötből.
Mint kiderült, a kölyök már általános iskolás korában a felnőtt megyei B osztályban játszott.
Nem mondom, hogy ezután a szőnyeg alatt közlekedtem. De azt mindenesetre egy életre megtanultam, hogy _mindig_van_jobb_. És soha nem tudhatod, mikor futsz össze vele.

Tényleg szerencsém volt. Még alig volt tétje az egésznek.
De vannak olyan szerencsétlenek, akik akkor kapják meg ezt az élményt, amikor már késő. Már nem is veszik észre a beégést – vagy ha észre is veszik, képtelenek megváltozni. És igazából értelme sincs erőltetni a dolgot.

Pár évvel ezelőtt voltam egy tanfolyamon. A hallgatók között volt egy alak, akit én névről ismertem, ő engem viszont nem. Az illetőnek akkoriban jelent meg néhány írása a Technetben és elég sokszor kábította az egyszerű hallgatókat bennfentes dumákkal. Többször közel álltam hozzá, hogy beszóljak, de sikerült megállnom, hogy ne keveredjek bele.
Aztán a végén nem értette, hogy amikor beszólt egy rendeset, miért csak vigyorogtam.
Nos azért, mert magamban már korábban elképzeltem, nyakában a ‘Ki ismeri a legjobban Fóti Marcit’ medál arany fokozatával – és ezen a látványon csak vigyorogni lehetett.

4 Comments

  1. hmmm. nem tok rajonni h ki az…

  2. Nem véletlen. Nem személyeskedni akartam, hanem példát felhozni.

  3. Pedig nincs olyan sok Technet-es szerző… ;)

  4. Bud Spencertől olvastam egyszer egy interjúban, hogy igyekezett mindig is olyan filmeket csinálni, amiben egyrészt nem folyik vér (hogy gyerekek is megnézhessék), valamint “lejön” az a nézők számára, hogy soha nem érdemes keménykedni, mert mindig van valaki, aki jobb/erősebb/ügyesebb/okosabb nálad. :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading