Közgyógy

Miután a Telki kórházban úgy félrecsúsztunk a múltkor, kaptam egy nevet és egy telefonszámot: állítólag a doktornő igen otthon van ezen a területen. Egy próbát megér.
Hétköznap késő este hívott be, mert akkor volt ügyeletes. Kicsit furcsa volt a Telki után, hogy a tévénéző társalgóban ültünk le beszélgetni. Körülöttünk öreg brazilsorozatfüggők szívták magukba a napi fejadagot. A fülük botját sem mozgatták, amikor mondjuk a székletem konzisztenciáját elemeztem plasztikus kifejezésekkel.
Persze elkövettem egy akklimatizációs hibát. Az utóbbi egy évben szinte csak magánorvoshoz jártam, így a beszélgetés végén megkérdeztem, hogy hogyan rendezzük el az anyagiakat. Hirtelen megfagyott a levegő. Még a sorozatfüggőknek is megrebbent a szemöldökük. Ilyesmire nincs szükség – mondta hidegen az orvosnő.
Remek. Ez után a közjáték után még én érezhettem magam zavarban. Hiszen már el voltam rontva a magánorvosokkal. Hiszen áthágtam egy nagyon kényes közellátási szabályt. Rákérdeztem a pénzre, ahelyett, hogy tudomásul véve, hogy az ellátás ingyenes, megpróbáltam volna besaccolni a tarifát és beleerőltetni a pénzt a hölgy zsebébe. És egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg így is van. Lehet, hogy ez a doktornő pont az a kivétel, aki tényleg nem fogad el pénzt – és ebből következően minden alkalommal át fogunk esni ezen a kínos közjátékon: megpróbálok majd hálás lenni, ő pedig megsértődik.
Ne mondja nekem senki, hogy ez így normális.
Na, mindegy. Elküldött vérvételre illetve bekért egy székletmintát.
Erős heteim jöttek, nem tudtam elmenni. Legalább azt megpróbáltam kinyomozni, hogy mikor van rendelés a laborban. Az intézetnek gyönyörű weblapja van. Akad rajta minden: az intézet története, szervezeti felépítése, remek képek az egyes helyiségekről, szóval le a kalappal. Csak éppen az nincs rajta, hogy az egyes részlegeken mikor van rendelés.
Kiindulva abból, hogy éhgyomorra kell menni, valószínűsítettem, hogy inkább reggel lehetnek nyitva. Úgy gondoltam, hogy odamegyek fél nyolcra, az olyan szimpatikus időpont.
Csakhogy előtte még elő kellett állítani a székletmintát. Utoljára gyerekkorban csináltam ilyet, akkor ez még nem volt probléma. De belegondoltam este, hogy milyen munka lesz reggel a vízzel feltöltött vécécsészéből kihalászni a bálnát… nem aludtam nyugodtan.
Ha nem haragszotok, a részletezéstől eltekintenék.
Végül fogtam reggel az értékes kis csomagot és elballagtam az intézetbe.
Az ‘A’ épület aulájában személyesen Jenő fogadott, egy hevenyészett íróasztal mögött. Gondoltam, jó fiú leszek.
– Jó napot kívánok. Merre van a vérvétel?
– Jeges poharat kér? – kérdezett vissza.
Hoppá. Én utoljára akkor láttam jeges poharat, amikor egy étteremben abban szolgálták fel a vilmoskörtét.
– Jó lesz az nekem? – óvatoskodtam.
– Sima vérvétel lesz?
– A legsimább.
– Akkor nem kell. Itt egy sorszám, a folyosó végén balra.
Nyolcas sorszám. Szép. Kellemesen egyszámjegyű.
A váróhelyiség viszont tele. Megálltam az ajtóban. Szinte abban a pillanatban kijött egy fehérköpenyes nő.
– Hatos sorszám? Sehol? Esetleg a hetes? Papír? – broadcastolt körbe.
Papírom volt, odaszóltam neki, de mire átértem a várószobán, már bement. Nem gond, igaz, a törzsbetegek egy cseppet röhögtek rajtam, de nálam volt a nyolcas sorszám, tudtam, a következő úgyis én leszek.
Időközben megérkezett egy banya, a férjével. Ő nem úgy gondolta. Leadta a kabátját a férjnél, átverekedte magát a várószobán, egészen a rendelő ajtajáig. Majd ott megállt – elzárva az utat. Ugyan próbáltak kijönni korábbi betegek, de a nő keményen tartotta a pozícióját.

    Megjegyzés: És még én szoktam dühöngeni, hogy milyen a városban a közlekedési kultúra. Hogy mindenki furakodik az autójával. Hogy pár másodperc előnyért ölni tudnának az emberek. Hogy képtelenség sávot váltani, mert mindenki összeszorított foggal őrzi a pozícióját. Hát, nem. Nem a közlekedési kultúra vacak. Itt az emberek mentalitása katasztrofális. Ez a banya, amikor odacövekelte magát az ajtóba, hogy nyerjen a többiek rovására öt percet, ugyanazt testesítette meg, mint az az autós, aki a kanyarodósávban hajt előre majd próbál elől bepofátlankodni.

Újból kijött a fehérköpenyes – pontosabban megpróbált kijönni, aztán inkább átkiabált a nő válla fölött:
– Tízes sorszám? Tíz feletti?
Gyorsan keresztülvágtam a termen.
– Nálam van a nyolcas! – sikoltottam.
– Maga merre járt eddig? Elcsászkálnak, aztán nincsenek itt, amikor hívják őket – zsörtölődött.
A banya végre beadta a papírjait, elvonult az ajtóból. Nem sokkal később behívtak. Ledobtam a kabátomat, nyújtottam a jobb kezemet, amelyiknél tisztábban látszik az ér. A nő nem is vacakolt sokat, dörzsölt, döfött. Közben beszélgettünk:
– Etikettpapírja van? – kérdezte társalgási stílusban.
– Hogyan lenne?
– Pedig kell. Anélkül nem vehetném le a vért sem. Ha végeztünk, menjen el a ‘C’ épület adminisztrációs részlegéhez, kérjen egyet és hozza ide.
– Rendben. Nem tudja, hol lehet székletmintát leadni?
– Az is lesz? Tenyésztős vagy bevizsgálós?
– Izé…
– Dobozba kellett bejuttatnia a mintát vagy üveglapra?
Úristen, mekkora perverzek ezek.
– Dobozba.
– Ahhoz külön papír kell.
– Dehogy. Ott van az előző papír hátoldalán.
– De az csak nekünk szól. Kell a Köjálnak is.
– Jaj.
– És ne felejtsen el ahhoz sem etikettet szerezni.
Irány a ‘C’ épület. Némileg megnehezítette a helyzetet, hogy a bejáratnál csak két tábla volt: ‘A’ épület balra, ‘B’ épület jobbra. Úgyis rámfért egy kis friss levegő, körbesétáltam az udvart. ‘C’ épület nem volt. Végül bementem a ‘B’ jelűbe. Porta, recepció.
– Jó napot kívánok. Valami bizarr okból kifolyólag a ‘C’ épületet keresem. Nem látták errefelé?
– Dehogynem. Pont ott vagyunk.
– Nem ‘B’?
– Nem. Ez a ‘C’. Ezen keresztül lehet bejutni a ‘B’-be.
– Aha. Etikett?
– Ott, szemben.
Ekkor még nem tudtam, mekkora szerencsém volt. A pultnál ketten álltak előttem. Csak. A nap során többször is elhaladtam e mellett a pult mellett, rendszeresen 20-30 ember állt akkor már sorban.
– Vérvételen voltam. Etikettre lenne szükségem.
– Orvos neve?
– XY.
– Mennyit kér?
– Mennyi a maximum adható?
– Három.
– Akkor annyit.
– Meg kellene székletmintához is.
– Ahhoz nem adunk.
– De a laborban azt mondták, hogy kell.
– Nem kell. Elég a papír hátoldala.
Hát, jó. Visszablattyogtam a laborba, leadtam egy etikettet.
– Azt mondták, hogy a székletmintához nem kell – vetettem oda.
– Dehogyisnem! – vadult be a nő – Ki mondta ezt a marhaságot?
– Az a nő, aki az etiketteket állítja ki.
– Az csak egy adminisztrátor. Kinek hisz maga, egy adminisztrátornak vagy egy szakembernek?
Komolyan zavarba jöttem. Jelen szituációban ez nem tűnt egyszerű kérdésnek.
– Akkor most hol adjam le a mintát? – vontam meg a vállam.
– Papír van már?
– Lesz.
– Akkor a ‘B’ épületben.
Oké. Felhívtam a doktornőt. Hiányzik még egy papír. Szerencsére dolgozott. Keressem meg. Ekkor már teljesen otthonosan mozogtam az épületkomplexumokban, kisétáltam a jegespoharakat kínáló hapi mellett, elsuhantam az etikettre várók között, biccentettem a portásnak, felmentem a sorozatmániákusok társalgójába. Nemsokára megjött a doktornő. Amíg töltötte a papírt, megpróbáltam társalogni.
– Nincs Önöknél túlbonyolítva az adminisztráció?
– Mire gondol?
– Nem is tudom.
Lesétáltam a ‘C’ portára. Van nálam egy doboz szar. Hová tegyem? A központi labor pont a ‘C’ és a ‘B’ épület közötti határmezsgyében van – mondták. Csöngessek bátran.
Csöngettem. Aztán később bátrabban még egy hosszabat is. Lelkiekben felkészültem, hogy ha etikettért hőbörögnek, akkor ‘neszebazmeg’ felkiáltással a markukba nyomom az egészet.
De nem kérték. Adminisztráció kontra szakértelem 1:0.
Végeztem.
De mi lesz itt, ha valami bonyolultabb dologra kerül sor; bonyolultabbra, mint egy vérvétel vagy egy minta leadása?

Lehet a gyerektől is tanulni

Elnézem Barnát, ahogy viselkedik és mosolygok. Abszolút nyitott, jókedvű, szinte megállás nélkül hülyéskedik.
Teljesen olyan, mint amilyen én voltam egyetemista koromig.
(Aztán persze megkomolyodtam, egyre kevésbé kezdett tetszeni az élet, fokozatosan bezárkóztam önmagamba. Nem is tudom, mikor nevettem utoljára őszintén idegen emberek előtt.)
De a legjobb, hogy nem csak nézem, hanem emlékezem is – a srác felébreszti a szunnyadó foszlányokat. Milyen volt jókedvűnek, idétlennek lenni, nem lelkizni mindenen, élni vidáman – és néha kedvem támad felnőttként is idétlenkedni egy kicsit. Kimászni a sokszorosan őrzött erődből.
Dacára annak, hogy a világ nem lett igazán jobb.

Bowling

Naná. Ilyen retkes szutyok időben mi mást is lehetne csinálni?
Nejt itthon hagytuk, hagy tanuljon, mi meg elmentünk golyókat hajigálni.
Természetesen vittem a fényképezőgépet is – és nem féltem használni. Addig-addig kattogtattunk lányommal közösen, amíg sikerült mindkettőnkről elkapni egy-egy idióta képet.
Alant láthatjátok.

 

Kampány van

Ez egy kedves kis punk dal 2002-ből. Hihetetlenül aktuális ma is, különösen így, választási kampány idején.

Alvin és a Mókusok: Valaki dróton rángat

megfordult a kocka az értelem süllyedni kezdett
na ennek álljál ellent legyél akármilyen keménygyerek akármilyen edzett
akirõl azt hitted hogy intelligens maga a tiszta jellem
és hogy nem fog rajta az a megalomániás diktátori szellem
szemei vérben forognak õ is ott áll most a sorban
ha valaki fegyvert adna a kezébe csak bólogatna jól van jól van jól van

tegnap még köszöntél nekem de ma már ellenséggé váltam
de hiszen egy országban élünk te a szomszédom vagy józsi
mégis rámlõnél mert a múltkor nem a te pártod mellé álltam

mi folyik itt mi ez a szarság megõrültek az emberek
percrõl percre válnak barátokból ellenfelek
hahó ébresztõ üzenet mocskos jobb vagy bal egyformák
a lényeg hogy aki nyer legyen józan gondolkodású kormány

elég volt állj
ez így már nem mehet tovább
túl lépted az idegrendszer tûrésfaktorát

valaki dróton rángat közben a felszültség elfajul
úgy viselkedsz mint egy állat ami a kés láttán megvadul
civilizációban élünk gondolkozzál józanul
vagy jobb félelemben élni a sötétben álmatlanul

micsoda tömeg gyûlt a téren ez ám a tüntetés
otthonról úgy hallatszik mint egy birka bégetés
de te szentül hiszel az ügyben hozzád szól a propaganda-plakát
fanatikus lettél átvágnád a saját anyád nyakát

csodálkozom hogy a mai világban az ember ilyen hiszékeny
már csak ezt nyomja a média és a pap is a miséken
a sportolók és a mûvészvilág is oldalakra állnak
csak az a baj hogy a szememben õk is szánalmassá váltak

elég volt állj
ez így már nem mehet tovább
túl léped az idegrendszer tûrésfaktorát

láss tisztán végre már
térj már észre magyarország

valaki dróton rángat közben a felszültség elfajul
úgy viselkedsz mint egy állat ami a kés láttán megvadul
civilizációban élünk gondolkozzál józanul
vagy jobb félelemben élni a sötétben álmatlanul

valaki dróton rángat közben a felszültség elfajul
úgy viselkedsz mint egy állat ami a kés láttán megvadul
civilizációban élünk gondolkozzál józanul
vagy jobb félelemben élni a sötétben álmatlanul

láss tisztán végre
térj már észre magyarország

Súlyozásos optimum számolás

Avagy mivel múlatja idejét a fiam.
Március közepén lesz meg az 50. szolgálatja a gyerekvasútnál. Eszméletlen sok variálással összehoztuk, hogy ez pont a 19-ei napra essen, akkor lesz ugyanis hétvégi csoportszolgálatjuk, ahol az ötvenedikre tekintettel tetszőleges beosztást választhat – és hétvégi rendelkező még nem volt.
Most már csak az maradt a kérdés, melyik állomást válassza. Tegnap este ezzel foglalkozott.
Először is letöltötte a 19-ére vonatkozó menetrendet. Ebből kiszámolta, melyik állomáson mennyi lesz aznap az átlagos járatsűrűség. Ebből egy perc érték lett. Figyelembe vette, kik lehetnek az állomásfőnökök és leosztályozta őket egytől ötig. Végül kiszámolta, hogy az egyes állomásokon hányszor fordul elő ún. kereszt – azaz hányszor találkoznak szembejövő járatok.
Állomásonként elkészítette a következő mérőszámot: a szóbajöhető állomásfőnökök jegyeit leátlagolta, majd hozzáadta a járatsűrűséghez, végül ebből levonta a keresztek számát. A legnagyobb szám nyert.
Az egész számítást teljesen magától találta ki, hozzám már csak a végeredménnyel jött át.
Félelmetes.
12 és fél éves.
Ha addig agyon nem ütjük, felnőttként nagy dolgokra lesz képes.

Megjegyzés:
Nem is tudom, kitől örökölte az ösztönös optimumszámolási hajlamot.:)
Csak aztán úgy ne járjon, mint én. Az esélye megvan rá, mert van a csoportban egy deviáns kölyök, aki azzal szórakozik, hogy sunyi módon tönkreteszi a többiek munkáját. Ha például minden optimumszámítás ellenére őt kapja meg segéderőnek, akkor cseszheti az egészet.

Scripting cartoons

Hülyén hangzik, mi? Pedig van.
A Microsoft rengeteg hírlevele között van olyan, hogy ‘Technet Flash’. Ennek tartalmát személyre lehet szabni.
Nemrég valamiért elmentem a testreszabászati műhelybe és ott tűnt fel, hogy be lehet válogatni a témák közé karikatúrákat is. Ma jött meg az első preparált szám és tényleg ott virít benne egy karikatúra: a szkriptelő fickók (Scripting Guys) osztják benne az észt és a humort.
A teljes (nem testreszabott) hírlevelek archívuma itt érhető el. Ugyanerről az oldalról lehet regisztrálni is.

Letelepített bunkóság

Gondolom, valaki be akart menni jegy nélkül.
– Baszd meg te az anyádat! – ordította kifelé az ellenőr a metró bejáratánál.
– Ide akkor sem jössz be, ha jegyed lesz! – kiabálta hozzá a biztonsági őr.
Mindezt kénytelen voltam testközelből végighallgatni, mivel a bérletem a belső zsebemben lévő irattárcában van, ahonnan elég körülményes előbányászni.
Az ilyen közjátékok remekül meg tudják alapozni a reggeli hangulatot.

Elgondolkodtam, hol ment félre a rendszer.
Először is, a tömegközlekedés meglehetősen szar. Ez tény. Sűrűn kell heringként zsúfolva utaznunk, nemritkán hajléktalan, büdös emberekhez tapadva. A buszok pontossága nevetséges. És akkor a nagyobb metróállomások, aluljárók balkáninal is rosszabb állapotáról nem is beszéltem.
Az emberek is idegesek, frusztráltak. Nem csoda, hogy elég egy apró szikra, hogy bedurranjon az agyuk. Ilyen apró szikra pl. a torlódásokat okozó ellenőrlánc a metróállomás bejáratánál.
De nézzük ugyanezt a másik oldalról. A jegyeket, bérleteket tényleg ellenőrizni kell. Ez egy ilyen világ. Az erkölcsi tartás nem nő csak úgy magától – ahhoz kell legalább egy generációnyi jólét. Meg normális politikusok.
Szóval reménytelen.

Oké.
Tehát látható, hogy a jegyek ellenőrzéséhez orrszarvúbőrű emberek kellenek. Akikről lepattan minden kurvaanyázás. Sajnos ilyen emberek csak kompakt kiszerelésben kaphatók… azaz agyuk is orrszarvúagy méretű.

Kellemetlen.
Ez gyk. azt jelenti, hogy a rendszer nem lehet más jelenleg, mint amilyen.
Kénytelenek vagyunk minden reggel a letelepített bunkó élőláncon – és az általuk okozott torlódáson – keresztülverekedni magunkat.

Csak tudnám, hogy a világ más pontjain hogyan másztak ki ebből az önmagába zárt logikai rendszerből?

[Update]
Azóta belefutottam egy érdekes esetbe. Az ellenőrzésnél az egyik utas – egy látszólag teljesen normálisnak tűnő idősebb férfi – váratlanul hisztérikus kitörést produkált, amikor az ellenőrök közelébe került. “Ne érjen hozzám, mert megölöm!” – ordítozta. Persze az ellenőr libának se kellett sok, az is elkezdett ordítozni, így pillanatok alatt hatalmas perpatvar kerekedett.
Ha jól láttam, a hapinak érvényes bérlete volt – mégis elborult az agya.
Érdekes.

Az átalakulás


Ahogy egy idegen helyből egyszer csak otthonos lesz.
Amikor kimozdultunk gyerekkorban a szabadba. Mentünk autóval a Bükk-hegység kanyargós útjain és árgus szemekkel vizsgáltuk a környezetet – vajon melyik lesz a megfelelő tisztás. Aztán egyszer csak apám fékezett, begurultunk a rétre. Kiszálltunk és alaposan végignéztünk a terepen. Általában ilyenkor még nem éreztünk semmit: csak egy rét volt a sok közül. Tulajdonképpen akárhol is leülhettünk volna, mindenhol ugyanolyan idegenül és kényelmetlenül éreztük volna magunkat.
Elkezdtünk berendezkedni. Felállítottuk a sátrat. Elmentünk fát gyűjteni. Megcsináltuk a tűzhelyet. Anyám nekiállt krumplit, zöldséget pucolni a kempingasztalon. Tüzet raktunk, bográcsállványt szereltünk fölé. Amíg rotyogott a bogrács, előkerült a focilabda és a férfiak egyből hajkurászni is kezdték. (Általában egy baráti családdal együtt mentünk.)
Ebéd után a gyerekek elindultak csavarogni. Játszottunk a bokrokban, a magas fűben. Bemerészkedtünk a közeli erdőbe. Birtokba vettük a környéket. Lelkendeztünk, ha patakot, tavat találtunk.
Amikor délután összepakoltunk, eltakarítottuk a nyomainkat, már nehéz volt elválni a tisztástól. Már hozzánk tartozott, belaktuk. Legszívesebben még maradtunk volna, hogy jobban megismerjük a környéket.

A mai napig hülyén érzem magam, amikor átmegyek autóval a Bükkön. Tele van olyan tisztásokkal, melyek másoknak nem mondanak semmit. Nem is értik, miért lassítok, miért vizslantom az út helyett a réteket. Ezek az egyszerű, időnként sivár rétek – nekem barátaim. Látom magunkat rajta, ahogy belaktuk, otthonossá tettük.
Pedig pár óránál többet nem töltöttünk egy helyen.

Komplex környezet

Complex surroundings create a complex brain.

Megint bikaszeme. Telitalálat.
Azért is jó ilyesmit olvasni, mert megnyugtat: nem, nem én komplikálom túl a dolgokat, tényleg számítanak az apróságok.

Amikor lakást kerestünk, a mostani mellett tettem le a voksot. Nej szerintem még ma sem hiszi, hogy amit akkor legdöntőbb érvként mondtam, azt tényleg komolyan is gondoltam.
Azért választottam ezt a mostani lakást, mert körbejárható. A gyerek olyan környezetben nő fel, ahol állandóan lehetőségek közül választhat. Ha ki akar menni a konyhába, mérlegelnie kell, hogy merre. Szunyókál valamelyik szülő? Akkor menjünk a folyosó felé. Tél van és hideg a folyosó és éppen nem zavar senkit, ha a szobán keresztül megy? Akkor arra. A lényeg, hogy felmér, gondolkodik és dönt – teljesen tudatlanul is, naponta többször. Megszokja.
Ezért imádtam Egert is. Egyrészt az esztétikai érzéknek sem mindegy, milyen az a környezet – de a város komplexitása is állandóan bámulatba ejtett. Gyerekkorban rengetegszer csavarogtam látszólag céltalanul – pusztán élvezve azt, hogy hirtelen egyik helyről a másikra megtervezzem a legszebb/leggyorsabb utat. (Mondjuk, lehetőségem is volt rá, általános iskolában egy évig járattak a szüleim tánciskolába… gondolhatjátok, mennyit koptattam a parkettet.)
Ezt az élményt akartam megadni a gyerekeknek is. Igaz, a Wekerle-telep nem annyira hangulatos, mint Eger belvárosa, de nem sokkal marad el tőle. És a komplexitás is rendben van. (Nej még egy év után is képes volt eltévedni. Hja, az egyuccás alföldi falu nem hazudik.:)

Hülye nevek

Vannak olyanok. Annyira hülye nevek, hogy józan ésszel nem is lehet kitalálni, mi van mögöttük.

Az első példám ahhoz a bizonyos régi szilikáttechnológiai vizsgához kötődik.
Ugyanis megpróbáltam legalább elolvasni az anyagot – de már viszonylag az elején belefutottam egy olyan kifejezésbe, hogy ‘doghouse adagolás’. A porok készülékbe adagolásáról a kézzel – máséval – írott jegyzet több információt nem tartalmazott. Megkerestem pár évfolyamtársamat, de csak annyit tudtam meg, hogy az előadó nem részletezte a dolgot, egyszerűen csak lediktálta.
Én viszont belekapaszkodtam, mint Floki a lábtörlőbe. Próbáltam név alapján kilogikázni. Megkérdeztem idősebbeket, ők sem tudták. Internet, google… ugyan, hol voltak még ezek. Nyomtatott jegyzet? Maximum a holdban. Aztán valószínűleg Buzz Aldrin hozhatott egyet, mert sikerült felkajtatnom egy példányt. Ebből tudtam meg, hogy a roppant tudományosan hangzó szilárdanyag adagolási módszer Jenőt takarja a lapátjával. Komoly.

A másik ilyen kifejezés a ’round robin’ volt. Először tanfolyamon hallottam, még az előző évezredben. Csak néztem nagy gülü szemekkel, de kérdezni nem mertem, mert mindenki más szemmel láthatóan tudta, miről van szó. Vagy csak sokkal értelmesebb képet tudott vágni, mint én. Hiányos angol tudásommal annyit összeraktam, hogy a round az kör, a robin meg vörösbegy… de ebből csak nem állt össze, hogyan lesz ebből redundáns DNS névfeloldás. Azóta persze kupálódtam, megtanultam, hogy az informatikában a ’round robin’ az ‘ad-hoc’ kifejezést takarja, azaz jó magyarosan azt, hogy ‘ahogy esik, úgy puffan’. De hogy ennek mi köze van a ’round robin’ hétköznapi jelentéséhez, mely a ‘sokak által aláírt kérdőív’-et jelenti… megint nem tudom.

A harmadik példány még teljesen friss. Exchange 2003 disaster recovery kapcsán olvashatunk olyan módszerről, hogy dial-tone visszaállítás. Első hallásra elsápad tőle még a sokat látott exchange admin is: micsoda… modemen keresztül kell visszaállítani valamit… vagy neadjisten, mobiltelefonról kell sms-ben parancsokat osztogatni? De persze, hogy nem; a névnek megint nincs semmi köze a módszerhez.
Mely nagyjából a következőképpen néz ki.
Legyen egy elszállt Exchange store. Az eredeti mérete – betartva a Microsoft erre vonatkozó ajánlásait – legyen 99.99 GB.
Legyen ez a VIP store.
A CEO legyen teljesen átlagos:

  • 1 perc emailtelenség után bevörösödik a feje,
  • 2 perc után kitör rajta a légiós betegség,
  • 10 perc után sátáni kacagással kezdi kilapátolni a HR ablakán az infomunkások munkakönyveit.

Ezzel szemben a restore rendszer nézzen ki a következőképpen:

  • Az adatbázis visszatöltési ideje másfél óra.
  • Mire megtaláljuk Jenőt, aki tudja, hol vannak a kazetták, megint másfél óra.

Mit lehet ilyenkor csinálni? Igen, dial-tone.

  • Letöröljük az adatbázis maradékait.
  • Felmountoljuk az adatbázist. Nem, nem szedtem be semmilyen tudattágító szert… tényleg felmountoljuk a semmit. Az Exchange2003 ilyenkor lesz olyan kedves, hogy létrehoz egy tök üres store-t, azokkal az adatbázis nevekkel, melyek a store tulajdonságlapján szerepelnek.
  • Lehet telefonálni a vezérnek, hogy működik a levelezés. Igaz, még nem mindenki éri el a régi leveleit, de a visszatöltés folyamatban van. Lehet levelet írni, kapni. A vezér meg fog nyugodni. Látja, hogy az emberek dolgoznak – és azt a betyár mindenit, tudnak a fiúk, milyen hamar működőképessé tették a rendszert!
  • Elindítjuk a visszatöltést a recovery storage group-ba.
  • Ha visszajöttek az adatok, ráküldünk egy összefésülést és hipp-hopp, vissza fognak kerülni a régi levelek a postafiókokba. Hátradőlünk és elégedett mosollyal kiélvezzük… azt a pár percet, amíg a munkaviszonyunk még tart. Ugyanis elég hamar rá fognak jönni kedvenc VIP felhasználóink, hogy nem működnek a szabályaik. Naná. Mivel eltűnt az összes. Ugyanis a merge csak a postafiókok tartalmát másolja, a metaadatokat, szabályokat nem. Az üres adatbázis meg egész konkrétan megszámolható szabályt tartalmazott.
  • Probléma szál sem, a nyúl már a cilinderben van – csak tudni kell, hogyan húzzuk elő. Miután visszajött az eredeti store a recovery storage group-ba, lemountoljuk. Hasonlóképpen lecsatoljuk a VIP store-t is, majd lemountolt állapotban kicseréljük a kettőt – értelemszerűen mindegyiket a megfelelő névre átnevezve.
  • És most már jöhet felcsatolás után a merge – hogy megkapják az ideges fiúk azokat a leveleket is, melyek a visszaállítás ideje alatt keletkeztek.

Jó, mi? De hogy miért dial-tone? A fene tudja.

Részletesebb írás a módszerről Jim McBee blogján.

Levezetés

Kemény ez a világ, ha valakit olyan egyéniséggel áldott meg a sors, hogy állandóan optimalizálni akar.
Sokszor persze előny.
A szakmámban mindenképpen.
Egészen addig, amíg a menedzserek meg nem jelennek. Meg úgy általában az üzlet. (Majdnem azt írtam, hogy az üzleti logika, de az igen izmos oximoron lett volna.)

Nos, azért a legtöbbször hátrány. Rengeteg váratlan apró frusztráció színezgeti napjaimat.
Legnagyobb ellenségem a lokális szélsőérték.
Elmagyarázom.
Péntek délután, szolíd nap az uszodában. Nincs oktatás, kevés ember lézeng a medence körül. Lenyomtam a napi adagot, leülök pihegni. Na jó, hörögni. Párc perc múlva felállok, elindulok zuhanyozni. Ugyanebben az időpontban dönt úgy öt másik ember, hogy pont most jött el az ideje, hogy lecsutakolják magukat – és mind az öt pont előttem lép be az ajtón. A hatszemélyes zuhanyzóban az egyik fülkében csak hideg víz van, és az se nagyon.
Tipikus lokális szélsőérték. Valószínűleg az egész pénteki nap során nem volt és nem is lesz olyan pillanat, amikor egyszerre foglalt az összes használható zuhanyzó – de pont akkor alakul ki ilyen helyzet, amikor én akarok zuhanyozni.
Persze mindenki jó alaposan kiélvezi a forró vizet – én pedig ácsorgok a lépcsőfordulóban és füstölgök magamban.
Majd amikor sorra kerülök, jó húsz percig ácsorgok a zuhany alatt és egy ember sem jön be a helyiségbe.

Mondanom sem kell, hogy a tömegközlekedés kifogyhatatlan forrása ezen apró frusztrációknak. Amikor gusztustalanul nagy agyammal kiszámolok mindent: mikor kell jönnie ennek, mikor kell jönnie annak. Melyiknek mekkorra a valószínűsége? Melyik járat mennyire dugóveszélyes útvonalon keresztül ér ide? Majd miután mindent alaposan kikalkuláltam és az eredmény alapján döntést hoztam, befut – busz helyett a lokális szélsőérték. Üresen szalad el mellettem egy csomó alternatív buszjárat vigyorgó sofőrökkel – miközben amelyre vártam, pont akkor késik hosszú perceket, majd verekedhetek, hogy felférjek és összepréselődhessek odafent Kóbi bácsival.

Nem folytatom: rengeteg lehetőség van ilyetén szituációk kialakulására.
Mindemellett furcsa gondolatokat tudnak ezek az esetek indukálni – különösen, ha az ember szeret valószínűségeket számolni és jó memóriája van. Egészen odáig el lehet jutni, hogy az áldozat elkezd hinni valamiféle természetfelettiben. Hiszen ennyiszer véletlenül nem borulhatnak fel a matematikai törvények. Pontosabban felborulhatnak, de akkor az már nem véletlen. Ez viszont egyfajta őrangyal létezését bizonyítaná. Ami nem is lenne rossz dolog. Jó érzés bízni abban, hogy egyszer majd találkozhatunk vele.
Remélhetőleg egy néptelen sötét sikátorban.

Tervek

Olvasom GT blogját és bólogatok. Dettó. Lassan rólam is leesnek a szopós projektek (bár körvonalazódnak az újak), de bennem is dolgozik ezerrel a ‘szakadjunk el valahová messzire’ érzés.
Csak a rögzítés kedvéért, a héten a következő helyeket foglaltuk le: húsvét Szlovákiában, május elsejei hosszú hétvége szintén Szlovákia, a Pünkösd Sopronban fog találni minket, ahonnan átugrunk majd Bécsbe is, június végén egy hét Horvátországban és augusztusban szintén. Itt csak azért nem foglaltam még szállást, mert nem tudjuk, hogy ez a kemping vagy ez a kemping legyen az úticél.
Alapvetően szeretem a telet, de lassan azért elegem van belőle.

[Update]
A második szlovák foglalást lemondtam. A franc se gondolta volna, hogy a Tátrába még májusban is hójáró felszereléssel kell menni. Tavaly novemberben olyan szép tiszta időnk volt, azt hittem, most is ilyesmi várható – szerencsére utánaolvastam.

Sziporkák

Ha nem tudod, hogy szívatnak-e vagy sem, akkor szívatnak.
Csak jól csinálják.

…::…:::…::::::..:::::::::::………..::::::..:.:.:::………:::::::

Utálod a férgeket? Pedig jó lesz megbarátkozni velük – ők lesznek az utolsó élőlények, akikkel kapcsolatban leszel ezen a Földön.

Obviousman

Neki való feladat lenne.
Itt van ez a fénykép egy Princess látványpékség oldalán. Azért kíváncsi lennék, mi járt a panel alkotójának fejében.

“Eredeti francia croissant”.
Mitől is?

  • Biztos vagyok benne, hogy a süteményt nem kintről hozzák. A gyanúmat azokra a kemencékre alapozom, melyek az üzlethelyiségben találhatók.
  • Az alapanyagok garantáltan hazaiak. Teljesen blőd dolog lenne Franciaországból hozatni mondjuk a lisztet. (A tölteléket most hagyjuk.)
  • Akkor esetleg az miatt francia, mert meghagyták a termék francia nevét? Marhaság. A bútorboltban sem azt írják ki, hogy eredeti francia rekamé.
  • Talán a recept? Nagyon meglepne, ha egy ilyen egyszerű termékbe bele tudnának vinni valami extra trükköt, amelytől ez franciább lenne, mint az összes többi nálunk készült croissant. (Ezt egyébként kóstolással ellenőrizni is lehet. Megtettem. Ugyanolyan.)

Akkor?
Semmi. A szokásos hátsó ajtón besurranó reklámozással állunk szemben.

Megjegyzés:
A címbeli szereplő – Obviousman – Wiley Miller egyik zseniális figurája. Egy ‘szuperhős’, akinek a hőstettei abból állnak, hogy rámutat azokra a nyilvánvaló marhaságokra, melyek fölött a reklámözönben, állandó agymosásban elfáradt agyunk simán átsiklana.

NagyArcz

Itt is szerencsém volt, idejekorán megkaptam azt a nagy pofont, amely után az ember örökre egyfajta visszafogottsággal viselkedik ismeretlen környezetben.
A középiskolai koliban meglehetősen nagymenőnek számítottam pingpongban. Különösen idősebb koromban, már egészen jól ütögettem. Negyedévesként benne voltam abban a csapatban, amelyik bevitte az iskola második csapatát is a városi A osztályba.
Csendes, év eleji vasárnap délután éppen zsebpénzkiegészítő tevékenységet folytattam. Ez abból állt, hogy volt egy makacs szobatársam, aki állandóan meg akart verni. A szokásos feltételekkel játszottunk: 10 parti, mindegyikben kap 11 pont előnyt. Ha a tízből egyet is nyer, én bukok egy huszast. Ellenkező esetben ő jön nekem húsz forinttal. (A tét nagyságát illusztrálandó: a havi zsebpénzem százötven forint volt – annyiért már egy külföldi hanglemezt is lehetett venni.)
Nem volt semmi komolyabb fakszni, simán győztem. Az utolsó partikat már népes közönség nézte, köztük egy tejfölösszájú elsős. Amint vége lett, biccentettem feléjük és nekiálltam összecsomagolni az ütőmet. (Igen, volt ütővédőm is.:) Erre odajött az elsős, hogy játszana velem egy meccset. Ahhoz is ágaskodnia kellett, hogy felérje az asztalt.
– Na, ne hülyéskedj már – szóltam rá.
– De, játsszunk egy meccset – erősködött.
Addig-addig kapacitált, míg végül ráálltam. A nézőközönség persze maradt, ők is imádták a lealázásokat. Nos, megkapták – de nem úgy, ahogy gondolták. A srác – Csabi – úgy lemosott a pályáról, hogy egyik játszmában sem tudtam kijönni az ötből.
Mint kiderült, a kölyök már általános iskolás korában a felnőtt megyei B osztályban játszott.
Nem mondom, hogy ezután a szőnyeg alatt közlekedtem. De azt mindenesetre egy életre megtanultam, hogy _mindig_van_jobb_. És soha nem tudhatod, mikor futsz össze vele.

Tényleg szerencsém volt. Még alig volt tétje az egésznek.
De vannak olyan szerencsétlenek, akik akkor kapják meg ezt az élményt, amikor már késő. Már nem is veszik észre a beégést – vagy ha észre is veszik, képtelenek megváltozni. És igazából értelme sincs erőltetni a dolgot.

Pár évvel ezelőtt voltam egy tanfolyamon. A hallgatók között volt egy alak, akit én névről ismertem, ő engem viszont nem. Az illetőnek akkoriban jelent meg néhány írása a Technetben és elég sokszor kábította az egyszerű hallgatókat bennfentes dumákkal. Többször közel álltam hozzá, hogy beszóljak, de sikerült megállnom, hogy ne keveredjek bele.
Aztán a végén nem értette, hogy amikor beszólt egy rendeset, miért csak vigyorogtam.
Nos azért, mert magamban már korábban elképzeltem, nyakában a ‘Ki ismeri a legjobban Fóti Marcit’ medál arany fokozatával – és ezen a látványon csak vigyorogni lehetett.

Lynx

Ezt is befejeztem. Jó hosszú munka volt.
Valamikor megfogadtam, hogy kinyírom a bookmarkomat. Tényleg csak azok a linkek maradjanak benne, amelyeket sűrűn használok, illetve amelyeknél kell a tabbed browsing.
Tudni kell, hogy 1997 óta görgetek magam előtt egy egyre gigászibbra növő gyűjteményt, tele ‘csak jó lesz valamire’ tipusú linkekkel. (Meg persze töröttekkel is, jócskán.) Csak az automatikus szinkronizáció kisebbfajta bravúr volt (via PDA), az állandó átszervezésekről, rendezésekről nem is beszélve.

Pont nekem találták ki a del.icio.us-t.
Átnéztem, megcumiztattam és megböfiztettem ezt a hatalmas linkkupacot, kidobtam legalább a háromnegyedét, a többit pedig igyekeztem olyan kategóriákba csoportosítani, hogy egyfelől gyorsan megtaláljak bármit, másfelől ha el akarok rakni egy fontosnak látszó linket, ne kelljen percekig gondolkodnom, hogy vajon milyen cimkét akasszak rá? Nyilván sokat segített, hogy az információim nagy részét ma már rss reader-en keresztül fogyasztom – így a linkek jelentős hányada egyből repült. Több helyen is találtam olyanokat, hogy egy nagyobb site egyes aloldalaira mutattak külön-külön linkek. Ezeket összevontam. (Nagyon jó példa rá ez az oldal: gyakorlatilag minden lényeges dolog elérhető a baloldali menüből.)

És elkészült végre; itt van. Értelemszerűen a jobb oldali menüsorra kell koncentrálni, a bejelentkező képernyőn bal oldalon idősorrendben ömlesztve láthatók a linkek.

Nem mellékesen megoldottam, hogy unalmas tanfolyamokon hogyan érjem el kedvenc oldalaimat.

ps: Csak szólok, hogy a kényelmes használathoz azért még telepíteni kell a nyomógombokat vagy plugint is a böngésző alá.

Editorial

Egy korábbi kommentben már lehúztam az editorial cartoon műfajt. Ehhez pont húzásra érkezett Jim Borgman mai filozofálgatása.

A történet röviden: Dick Cheney egy vadászaton seggbedurrantotta egyik politikustársát. Puskával, naná. Rossz vagy.
Ezután kezdett meditálni Jim:

Such is the case with the Cheney hunting story. If it’s a big enough story, as this one is, the cartoonist has no choice but to draw about it.

Ez mindent elárul a műfajról. És arról, hogy miért nem szeretem.

Igen, a karikatúraháború

Pedig ki akartam maradni ebből az egész karikatúra balhéból. Nem azért, mintha nem lenne véleményem, csak éppen túl gusztustalannak tartom ezt az egészet ahhoz, hogy beszéljek róla. (A félreértések elkerülése végett, ez mindkét oldalra vonatkozik.)

De mégsem lehet kimaradni belőle, mert az élet olyan csavarokat produkál, melyek lassan montipájtoni magaslatokba kavarják a történetet.

Ugye, először dán rajzolók lerajzolták azt, amit a muszlimok szerint nem lehet.
Válaszul az iráni karikatúristák nekiálltak ordenáré holocaust karikatúrákat rajzolni – elérve ezzel, hogy innentől senkinek nem lehet egy rossz szava sem. Sőt, most már elméletileg lehet ugye iráni követségeket gyújtogatni.
Aztán mielőtt a karikatúrát felvennék legújabbkori fegyvernek a katonai arzenálokba, megjelentek az izraeliek.
Hogy nehogymár valahol a világon jobb antiszemita karikatúrákat rajzoljanak mint amilyeneket ők képesek magukról rajzolni.
Ezért rögtön ki is írtak egy pályázatot.

Csillagos ötös. Az első értelmes hang ebben a gusztustalan vérnősző ordibálásban.
Egy nép, amelyik képes saját magán röhögni.
Ilyenből kellene még százegynéhány és sokkal jobb hely lenne ez a földgolyó.

via Drawn