Lendületes parkolás

Nej nagyon nehezen tanult meg autót vezetni. Valamikor tizennyolc éves korában letette a jogsit, aztán tíz éven keresztül még csak autó közelében sem volt.
Az egyetemen terveztünk olyat, hogy az egyik haver Zaporozsecével kiugrunk Pozsonyba, a Mammut sörözőbe néhányan. (Nagy dolog volt az – hogy egyáltalán egyetemistának saját autója volt 1988-ban.) Ugye, a helyzetből következően valakinek nem volt szabad innia. Spec az én barátnőmnek volt jogsija és őt zavarta volna legkevésbé az absztinencia – viszont vezetési rutinja, az nem volt. A próbaúton, a Veszprém-Balatonfüred négysávos úton elvitte a szembejövő autó visszapillantó tükrét. A tulaj morogva visszavette a volánt, Pozsonyban pedig savanyú képpel nézte, ahogy tömjük magunkba Jan Becher híres likőrjét és a csapolt söröket (barátnő included), végül telepakolta Fácánnal a csomagtartót és úgy jöttünk vissza.
Később, már saját autóval is voltak érdekes kalandok. Úrkút előtt van egy derékszögű kanyar – azt például képtelen volt bevenni. A ‘jajistenem, jajistenem’ még ment, de a kanyarodás már nem. Utána elmentünk még tisztásra vezetni, de ott is taroltuk rendesen a cserjéket. Ha nagyon szenya lennék, akkor mesélnék még a földúton történő gödörvadászatról, de ennyire azért nem vagyok mocsok.
Szóval úgy nézett ki, hogy a mi családunk az ‘1 feleség két gyerek 1 sofőr’ modellt fogja alkalmazni – amikor váratlanul feljavult a leányzó. Pedig ekkorra már kinőttünk a zsebcirkáló (Lada, Trabant) korszakból, éppen Ford Scorpio-t gyűrtünk. Lépésről lépésre eljutott odáig, hogy most már idegeskedés nélkül veszem tudomásul, ha el akar menni egyedül a kocsival Hajdúszoboszlóra.
Viszont a parkolás, az még ma is húzós. Ahhoz ez a dög még nagy. Persze, le tud parkolni a csajszi, de elég óvatosan és elég sok iterációval. A két kölyök nagy élvezetére. Természetesen kihozzák a helyzetből a benne rejlő lehetőségeket.
Bevallom, egyszer-kétszer rá is játszottam erre a szituációra: úgy parkoltam le, hogy mindenkiben megállt az ütő. Nagy lendülettel bedöngettem a két kocsi közé, majd vészfékezés. Meg is jött a várt eredmény, hátulról jött a kórus, hogy “Ez igen! Látod, Anya, így kell parkolni.”. Jó játék volt – de túlnőtt rajtunk.
Tegnap este is, a Tesconál szokás szerint bevágódtam a két kocsi közé, hátulról szokás szerint jött is a csúfoló kórus, Nej arca pedig szokás szerint váltott kiismerhetetlenbe.
– Ezt most már mindig rámolvassátok? – kérdezte a kölyköktől, amint toltuk a bevásárlókocsit a parkolóban.
– Nyugi. Nem biztos, hogy te jártál rosszabbul – súgtam a fülébe séta közben – neked legfeljebb beszólnak… de nekem mostantól mindig, minden szituációban így kell bevágódnom a két kocsi közé.
– Magas a léc, mi? – vigyorgott vissza.

3 thoughts on “Lendületes parkolás

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *