Lendületes parkolás

Nej nagyon nehezen tanult meg autót vezetni. Valamikor tizennyolc éves korában letette a jogsit, aztán tíz éven keresztül még csak autó közelében sem volt.
Az egyetemen terveztünk olyat, hogy az egyik haver Zaporozsecével kiugrunk Pozsonyba, a Mammut sörözőbe néhányan. (Nagy dolog volt az – hogy egyáltalán egyetemistának saját autója volt 1988-ban.) Ugye, a helyzetből következően valakinek nem volt szabad innia. Spec az én barátnőmnek volt jogsija és őt zavarta volna legkevésbé az absztinencia – viszont vezetési rutinja, az nem volt. A próbaúton, a Veszprém-Balatonfüred négysávos úton elvitte a szembejövő autó visszapillantó tükrét. A tulaj morogva visszavette a volánt, Pozsonyban pedig savanyú képpel nézte, ahogy tömjük magunkba Jan Becher híres likőrjét és a csapolt söröket (barátnő included), végül telepakolta Fácánnal a csomagtartót és úgy jöttünk vissza.
Később, már saját autóval is voltak érdekes kalandok. Úrkút előtt van egy derékszögű kanyar – azt például képtelen volt bevenni. A ‘jajistenem, jajistenem’ még ment, de a kanyarodás már nem. Utána elmentünk még tisztásra vezetni, de ott is taroltuk rendesen a cserjéket. Ha nagyon szenya lennék, akkor mesélnék még a földúton történő gödörvadászatról, de ennyire azért nem vagyok mocsok.
Szóval úgy nézett ki, hogy a mi családunk az ‘1 feleség két gyerek 1 sofőr’ modellt fogja alkalmazni – amikor váratlanul feljavult a leányzó. Pedig ekkorra már kinőttünk a zsebcirkáló (Lada, Trabant) korszakból, éppen Ford Scorpio-t gyűrtünk. Lépésről lépésre eljutott odáig, hogy most már idegeskedés nélkül veszem tudomásul, ha el akar menni egyedül a kocsival Hajdúszoboszlóra.
Viszont a parkolás, az még ma is húzós. Ahhoz ez a dög még nagy. Persze, le tud parkolni a csajszi, de elég óvatosan és elég sok iterációval. A két kölyök nagy élvezetére. Természetesen kihozzák a helyzetből a benne rejlő lehetőségeket.
Bevallom, egyszer-kétszer rá is játszottam erre a szituációra: úgy parkoltam le, hogy mindenkiben megállt az ütő. Nagy lendülettel bedöngettem a két kocsi közé, majd vészfékezés. Meg is jött a várt eredmény, hátulról jött a kórus, hogy “Ez igen! Látod, Anya, így kell parkolni.”. Jó játék volt – de túlnőtt rajtunk.
Tegnap este is, a Tesconál szokás szerint bevágódtam a két kocsi közé, hátulról szokás szerint jött is a csúfoló kórus, Nej arca pedig szokás szerint váltott kiismerhetetlenbe.
– Ezt most már mindig rámolvassátok? – kérdezte a kölyköktől, amint toltuk a bevásárlókocsit a parkolóban.
– Nyugi. Nem biztos, hogy te jártál rosszabbul – súgtam a fülébe séta közben – neked legfeljebb beszólnak… de nekem mostantól mindig, minden szituációban így kell bevágódnom a két kocsi közé.
– Magas a léc, mi? – vigyorgott vissza.

Dartshegy – és a távlatok

A munkahelyen elfogyott a dartshegy; és ez egy nagyon fontos eszköz, különösen Exchange közeli munkavégzésnél. Tegnap este voltunk a Tescoban – a legnagyobban, a multiparkban – gondoltam, veszek egy kilót. Gondoltam. De logisztikusék máshogy képzelték.
A mellékelt fotó azt a pultot ábrázolja, amelyikre a darts eszközök lettek volna kipakolva. Ilyen toll, olyan toll. Rövid hegy. Hosszúkás hegy. Gömbölyű hegy. Lyukas hegy.
Nem ám, hogy csak egy fakk volt üres. Az egész polc le volt takarítva. Mindösszesen egy tábla árválkodott rajta, miszerint “több, mint 30 ezer termékünk ára csökkent”. Na ja. Áru nélkül ez azért elég ostoba vicc.
Mentem vissza Nejhez, hogy jól kipanaszkodjam magamat… de megelőzött. Ott állt a vegyszersoron és jojózott a szeme. Az imént kérdezte meg egy eladótól, hogy xy mittudoménmi van-e, mert nem látja. Erre azt mondta neki az eladó, hogy nincs. Menjen át az Auchanba, ott van választék.

Mi a franc van itt? Nálunk már a kapitalizmus sem működik?