Kész

Nagyon hosszú menetelés ért most véget.
Egy újabb költözéssel kezdődött, rengeteg importtal és manuális reszelgetéssel folytatódott, jött egy átfogó összevonás és egyszerűsítés, egy hosszú sémakeresgélés – és a mai nap során feltöltöttem egy válogatást a ‘Szlengünk a szeren‘ könyvből, ide a jobb oldali oszlopba.
Most néz ki úgy a blog, ahogy álmaimban néha elképzeltem.
És pont ma 1 éves.
Éljek.

[Update1]
És éljen természetesen Gaba is, aki helyet adott és sokat segített abban, hogy ez a blog most így néz ki.

[Update2]
Mondjuk meglehetősen eklektikus látványt nyújt ez a himnikus post, felette pedig középen ott vigyorog az előző post címe.

Lombik

Érzékeny húrok lettek megpendítve bennem.
Itt:

a másik pedig a még mindig dicső BVK (mainapság Borsodchem) főbejáratától nem túl távoli “Lombik” nevű szórakozóhely.

Középiskola, 1978-82. A kies Kazincbarcikán. Csak tudnám, mi a fene evett engem abba a városba. Egerből. A középiskolák városából.
(Bár utólag azt mondom, megérte. Csak így tudtam kiszakadni a kicsit mindenre rátelepedő szüleim – anyuka! – hatása alól.)
Na, szóval Kbarcika. Vegyipari szakközép a város egyik végében, mellette a kollégium. Ahol nekünk nem jutott hely, így az évfolyam összes fiú hallgatója lekerült a szakmunkásképző kollégiumába. Gyakorlatilag városon kívülre keveredtünk, le a BVK melletti munkástelepre. Tudom, akkoriban még Berente is a városhoz tartozott… de aki ismeri a terepet, az tudja, hogy a BVK környéke egy senkiföldje a városközponttól cca 3 kilométerre, a városon kívül. Úgy is nézett ki.
Ebben a barátságos idillben volt mindenek központja a Lombik. Nemcsak kocsma volt, ahogy Kelt aposztrofálta, hanem all-in-one. Eleve két bejárata volt, közvetlenül egymás mellett. A bal oldali vitt a lepra kocsmába. Olyan Bólya-féle akváriumot kell elképzelni. Mocskos üvegfal, a földön tócsák – a klotyi környékén elég gyanús szaggal -, a pulttól nem messze kasszírnő trónolt(1), nála kellett blokkoltatni és csak akkor mehettünk sorbaállni a pultnál.
A másik ajtó egy folyosóra vitt, ahonnan két további ajtó nyílott: a jobb oldali egy I. (!!) osztályú étterembe, az egyenesen továbbmenő pedig egy hodályba, ahol egy osztályon aluli önkiszolgáló étterem üzemelt. A hely pikantériáját az adta, hogy az első osztályú étterembe is ugyanabból a minősíthetetlen konyhából hordták a moslékot.
Nekem szószerint ez volt a második otthonom – pedig akkoriban még nem is szeszeltem. (Olykor vasárnap ebéd után megittam egy üveg sört a talponálló részlegben. Ez is éppen elég rizikós volt, közvetlenül a koli mellett.) Ja, igen, nem mondtam még, hogy a kollégium és a műintézmény gyakorlatilag szomszédosak voltak – csak egy vékony munkásszálló választotta el őket.
Nekünk ez volt az a hely, ahol kezdődött a reggel (avas hagymás tojásrántottával, melytől végigböfögte az ember a napot), ez volt az a hely, ahová futva beértünk délután (mivel csak fél háromig adtak kaját, nekünk meg a sok kilométerre lévő iskolából kellett odaérnünk) és jórészt itt töltöttük a délutáni szabadidőt is (19.00-20.00 között volt szabadon beosztható időnk, ami – tekintve a távolságot – ahhoz baromi kevés volt, hogy bemenjünk a városba). Inkább a vacsora(?) romjai felett beszélgettünk. (Már aki lement. Lehetett gyíkhús konzervet(2) is kérni helyette.)
A konyha? Én gyakorlatilag itt szoktam rá a sült krumpli – kenyér kombóra. Miután az ebédet undorral visszahajigáltuk a tányérbeadóba(3), átmentem a fizetős részlegre és vettem három forintért sült krumplit és kenyeret. Mert enni azért kellett. Ha éppen luxusigényeim voltak, elővettem a zsebemből a gulyáskrémet és nyomtam rá egy adagot. Utána átsétáltam a talponállóba, ittam egy citrom gyöngyöt és boldog voltam. Akkoriban ezt még sokkal olcsóbban el lehetett érni.
Mostani szemmel furcsa lehet, hogy senki sem lázadozott ez ellen a hely ellen. A magyarázat abban rejlik, hogy a hely semmivel sem lógott ki abból az életformából, amelyikhez akkoriban szerencsénk volt. Az egész szakmunkásképzős koli egy igénytelen, élhetetlen, bizarr szarkupac volt – beleértve a tanárokat is. Egyedül a mi nevelőtanárunk mutatott emberi vonásokat, a többire erős eufémizmus lett volna használni a homo sapiens jelzőt. Némelyikre még a homo erectust is.
Jöjjenek a sztorik:
Jó időben hétvégenként délután(4) kikéredzkedtünk focizni. A mi nevelőtanárunk volt a sportfelelős, soha nem is volt probléma a labdaszerzés. Illetve egyszer igen, amikor a nevelőtanár hazautazott és egy ideiglenes tanár ugrott be helyettesíteni.
Bekopogtunk a szobába. Kijött egy torzonborz vörös hajú, gondozatlan, torzonborz vörös szakállú figura.
– Vörös tanárúr vagyok – közölte. Szemeiben enyhén vibrált az őrület. – Mit akartok?
– A focilabdát szeretnénk elkérni.
– Milyen focilabdát?
– Bőr. Meg olyan gömbölyű. Azzal szoktunk focizni. Hétvégenként. Darai nevelőtanár úr szokta ideadni – raktuk össze többen.
– Aha. Én semmi ilyenről nem tudok – közölte. Majd hirtelen felizzottak a szemei.
– De félelemre semmi ok! ÉN, Vörös tanárúr meg fogom oldani! – jelentette ki határozottan.
Látva rajtunk a kételkedést, egyre jobban felhergelte magát.
– Nem hiszitek, mi? ÉN VÖRÖS TANÁRÚR VAGYOK!! – ezzel letépte magáról az inget és mindkét öklével elkezdte verni a mellkasát.
– Én Vörös tanárúr, amit megígérek, azt teljesítem, bármi is jöjjön közbe! Ha nektek labda kell, én vagyok a ti emberetek. Lesz labda!! – ezzel becsukta az ajtót. Soha többet nem láttuk. A labda egyébként ott volt az asztala alatt.
A hapi viszonylag hamar eltűnt a kollégiumból – amit senki sem értett, mert ezzel a szellemi színvonallal simán lehetett volna akár igazgató is. Lehet, hogy pont ezért rúgták ki.
Szemben Emőkével, aki a tanári kar oszlopos tagja volt és maradt is. Egy vékony, alacsony, konszolidált kinézetű, jó negyvenes, halk szavú tanárt kell elképzelni. Szinte állandóan öltönyben járt. Egy hibája volt csak: imádott maszturbálni és ebben a hobbijában nem igazán zavarta, hogy esetleg emberek is voltak a környezetében. Profi módon tudta elrendezni a dolgot nadrágon keresztül. Zsebrevágta a kezét és valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy kívűlről is látszik, amit csinál. Az teljesen természetes volt, hogy állandóan a ‘H’ betű alakú kollégium azon részén tapadt az üvegfalra, ahol át lehetett látni a női oldalra – de időnként iszonyúan el tudott felejtkezni magáról. Oldalazott a fal mellett és nekiment annak a diáknak, aki a falhoz támaszkodott. Odasasszézott a pingpongasztal környékére és mivel a célpont onnan volt jól látható, így lecövekelt – az sem zavarta, hogy két játékos ott ugrándozott körülötte.
Mintahogy az is természetes volt, hogy az ember óvatosan közlekedett, ha nem égett a lámpa a közös tanulóhelyiségekben: onnan jól lehetett látni a női szárnyat és Emőke ilyen helyekre szeretett bevackolni.
Ettől eltekintve jó fej volt, nem sok vizet zavart.
Utolsó évben került oda egy másik tanár, Kiskodzsek. (Nagykodzsek volt az igazgató.) Ez még egy viszonylag normálisabb fazon volt. Úgy az ötvenes éveiben járt és marhára nem érdekelte az egész.
Vele jártunk egyszer furán. A téli szünet előtti utolsó este volt. Négyen laktunk egy szobában, vettünk két üveg pezsgőt, előszilveszterezendő. Éppen azt kortyolgattuk, a bagósok kint lógtak az ablakban, amikor kopogtak. Gyorsan eltűntettünk mindent, a poharakkal, üvegekkel bevetődtünk a takaró alá, majd valaki kinyitotta az ajtót. Kiskodzsek volt, jött körbevizitálni. Lenyomott valami hülye beszédet, de senki sem figyelt rá, mert észrevettük, hogy a pezsgősdugó ottmaradt a szoba közepén. Gyakorlatilag a tanár lába előtt tíz centivel. A fazon kiment és ahogy becsukta az ajtót, ketten vetődtek a szélső ágyakból a dugóért. Jól el is bökték, mert összekoccant a fejük és ottmaradtak a földön. Erre a zajra lépett vissza a tanár. A két srác ott jajgatott a földön, kezeikben a pezsgősüveg, közöttük meg ott vigyorgott a dugó. Kiskodzseknek egyből fülig ért a szája.
– Ne kispályázzatok, fiúk – legyintett és odaült az üresen maradt ágy szélére – Nyugodtan csináljátok, ami belefér.
– Tanár úr kér egy pohárral? – jött a bátortalan invit.
– Persze.
Aztán elmesélte, hogy azért szeret felénk járni, mert ez még istenes környék. Aznap este a szakmunkásképzősök üres üveggel akarták agyoncsapni, pusztán azért, mert be merészelt nyitni a szobájukba.
És tényleg. Nem csak a tanárok voltak durvák (élükön az inkompetens igazgatóval), hanem a diáksereg is képviselte rendesen a környező bányászfalvak szociális összetételét. Az teljesen természetes volt, hogy egy évfolyamtársamat, aki időnként beszólt nekik, bevitték egy szobába, néhányan lefogták, az egyik hapi meg kiverte a farkát.
Volt olyan tréfálkozási módszer, hogy egy reklámszatyorba beletettek bármit, rákötöttek egy madzagot, leeresztették egy emelettel lejjebb, megkocogtatták vele kívülről az ablakot, majd amikor kihajolt valaki, megnézni, mi ez, felülről ráborítottak egy kübli vizet. Kellemes, a helyhez méltó időtöltés volt.
Volt egy erőszakos tanár. Sajnos a neve már nem jut eszembe. Fiatal, kisportolt fazon volt, kicsit kerek képű, bajszos, félrefésült hajú. Meggyőződése volt, hogy ezzel a csürhével csak nyers erővel lehet bánni. Valahol megértettem.
Éppen a mi szobánkban adta ki parancsait, amikor megkocogtatódott kívülről az ablakunk. Mi már tudtuk, mi fog következni és kíváncsian vártuk az eseményeket. A tanár kinyitotta az ablakot, utána csak annyit hallottunk, hogy ‘placcs!’, majd a hapi becsukta az ablakot, hanyag kézmozdulattal helyére lökte csuromvizes haját, foga között odavetette, hogy “mindjárt jövök” és kiviharzott. Valamivel később hallottuk, hogy beszakadt egy ajtó – mely reccsenést némi dübörgés követett.
Ezzel vége is lett ennek a játéknak.
Persze maradt még más fajta éppen elég.
Teljesen rendszeres volt, hogy pusztán heccből benyitogattak a klotyikba és nyakonöntötték hideg vízzel a bennt ülőt. Zár sehol sem volt. Mondjuk én három méter madzagból összedobtam egy hevenyészett zárat (hurok a kilincsre, madzag átdobva a gázcsövön, visszahurkolva a kilincsre), engem nem zavartak. (Első alkalom volt, hogy megtapasztaltam az ész győzelmét a brutalitás felett.) Habár engem egyébként sem zavartak, visszafogott voltam, erős voltam… és volt egy rádiósmagnóm, amit kölcsön lehetett kérni. Miken múlik időnként a túlélés.
Persze akkor még makkegészségesek voltunk. Ha akartunk volna sem tudtunk volna megbetegedni.
Pedig volt olyan, hogy nagyon is akartunk.
Hideg tél volt. Az iskolai rendelőben ücsörögtünk. (Mivel mi másik iskola kollégiumában laktunk, így a kollégiumi orvost csak sürgős esetben használhattuk.) Még egy csomóan voltunk hátra, amikor az orvos közölte, hogy befejezte mára a rendelést, menjünk haza. Kb. kilencen voltunk a lenti koliból, akik nem tudták, mit csináljanak. Végül megegyeztünk, hogy ez majdnem olyan, mintha betegállományba vettek volna minket – tehát lemegyünk a koliba és pár nap múlva visszajövünk a dokihoz, hogy meggyógyultunk. A szituációt nem kicsit cifrázta, hogy egyikünk sem volt beteg – mindenki csak bepróbálkozott.
A gond ott kezdődött, hogy a kollégium portásának feltűnt, hogy fényes nappal kilenc diák masírozott be az ajtón. Riadóztatva lett a teljes kollégiumi vezetőség. Elég hitetlenkedve fogadták, hogy az iskolaorvos nem adott semmilyen papírt. Végül a dirihelyettes kitalálta a megoldást: biztosan járvány van. Kiürítették az egyik tanulót. Ágyakat hordtak be és oda kellett költöznünk. Ránk uszították az egyik asszisztensnőt, aki állandóan ott sertepertélt közöttünk. Baromi nehéz volt napokig kollektíven betegséget szimulálni, miközben árgus szemek figyeltek minket. Tipikus Waczak-szálló hangulat volt. Éjszakánként kitártuk az összes ablakot, eltoltuk az ágyakat és a kialakított futófolyosón róttuk a köröket egy szál alsógatyában. Aztán amikor eléggé leizzadtuk magunkat, kihajoltunk az ablakon a jéghideg éjszakába és nagy levegőket vettünk. Az asszisztens gyógyszerei baromi nagy kupacokban lapultak az ablak alatti fűben. Csak úgy nyeltük a hideg vizet. Soha olyan egészségesek nem voltunk, mint akkor.
Tudtuk, hogy ha nem leszünk betegek addigra, amikorra vissza kell mennünk az iskolaorvoshoz, abból nagy botrány lesz. Végül letelt az egy hét. Makkegészségesen vonultunk az iskolaorvosi rendelőbe – ahol Fortuna istenasszony személyesen várt bennünket. Ez alatt az egy hét alatt cserélték le az iskolaorvost. Az új szó nélkül elhitte, hogy a régi kiírt bennünket. Simán megkaptuk az igazolást.
De nem mindig sikerült ilyen frappánsan megoldani a helyzetet. Egyik reggelen annyira szarul voltam, hogy csak a kollégiumi orvoshoz tudtam levánszorogni. A sintér igazodott a helyi körülményekhez – ugyanolyan tapló volt, mint a nevelők. Az asszisztens kiszórta a lázmérőket, mindenki kezelte a sajátját. Három perc múlva bekérték – de az én higanyszálam már ekkor lenyomta a műszer kupakját. Jött is ki egyből ordítva az orvos. “Hogy ilyen szerencsétlen szimuláns, mint én, hogy merészeli betenni ide a lábát. Hogy ennyi idő alatt nem mutathat ennyit a lázmérő. Ha már dörzsölöm, ennyi eszem lehetne. Azonnal takarodjak iskolába.”
Elmentem. Kibaszott rosszul voltam, de az iskolaorvos már nem rendelt. Végignyomtam a napot, majd mentem vissza a koliba. A bejáratnál már ott várt a vésztörvényszék. Élén az igazgatóval, akiről a legnagyobb jóindulattal sem tudok mást mondani, mint hogy olyan ember volt, akire nemhogy egy kollégium, de egy féllábú, dögrováson tengődő csontjáig rohadt bakkecske vezetését sem lehetett volna rábízni. Egy bivalyforma nagydarab kopasz öregembert kell elképzelni. A szemei állandóan kidülledtek, ahogy próbált olyan bonyolult dolgokat összehozni, mint mondjuk egy értelmes mondat. Ez a négy év alatt egyszer sem sikerült neki. Balszerencsénkre állandóan próbálkozott, ugyanis a hangosbeszélő mikrofonja a szobájában volt. Rendszerint belekezdett egy mondatba, belezavarodott, nekifutott még egyszer, aztán megint… végül belevágott a következőbe – hasonló sikerrel. Az igazgatóhelyettes egy ötvenes nő volt, akinek nem azért nem írom le a nevét, mert nem érdemelné meg, hanem azért, mert nemes egyszerűséggel elfelejtettem. Ez a nő okos volt – és gonosz. Az igazgató árnyékában szabadon játszhatta kisded játékait. Harmadikként a nevelőtanárom volt odarángatva. Mint mondtam, egyedül ő bírt emberi vonásokkal az egész tanári karban – nem kis mértékben adta vissza optimista hitemet az a tény, hogy egy évvel utánunk már ő lett az új igazgató.
Na szóval, már vártak rám és berángattak az irodájukba. Hogy az orvos feljelentett. Hogy engem most ki fognak csinálni. Az első lépést ezügyben igazgatónk tette, aki nekiállt egy szónoklatot rögtönözni, a maga közvetlen stílusában. Tudtam, hogy ez a halálos ítélet. Arcomon lázrózsák égtek, de az igazi fájdalmat lüktető agyam mérte rám. Én már a Galaxis útikalauz megjelenése előtt pontosan tudtam, milyen érzés a vogonok felolvasását hallgatni. Aztán jött a nő, aki előadta ugyanezt magyarul. “Hogy az ilyen emberek, mint én. Hogy mit szólnak ehhez majd a szüleim”. Meg ilyenek. Én csak ültem ott és alig láttam őket. Ekkor adták át a szót a nevelőtanárnak, aki azzal kezdte, hogy “ööö, nem kéne megmérni a gyerek lázát, most?”. Megmérték. 38.9 volt. Bocsánatkérés viszont nem. De lagalább nem rúgtak ki. Ekkor legalábbis még nem.
Én tipikusan jó tanuló, példás diák voltam. Negyedik év második félévében kezdtem belekóstolni a ‘jóba’. Cigi, gonosz italok… és ekkoriban tűnt fel, hogy bizonyos embertársaimnak más az anatómiája. A változás drámai volt. Az éltanulót, a tanulmányi versenyek legendás hősét év végére kétszer rúgták ki ugyanabból a kollégiumból.
Mivel közös érettségi-felvételit csináltam, így a májusi írásbeli érettségi nekem egyben felvételi is volt. Nem is sikerült rosszul. Ezt megünnepelendő öten az osztályból – három fiú, két lány – kivonultunk aznap délután egy lankás domboldalra. Vittünk pár sört, egy kis töményet és nagyon kellemesen töltöttük az időt a későtavaszi finom napsütésben. Majd visszaértünk a kollégiumba és már a portán várt az igazgató. Hogy “hol voltunk ma délután, szilencium időben?” “Ember, mi ma délelőtt érettségit írtunk. Egyetemi felvételit írtunk. Tudod egyáltalán, mi az? Ki a fene nem szarja le a tetves szilenciumodat ezen a szemétdombon?” – ezt kellett volna mondanunk, de annyira hirtelen jött ez az egész, annyira nem tudtunk belehelyezkedni újra ebbe a nyomorult miliőbe, hogy csak hallgattunk. Végül közölte, hogy az év hátralévő részében nem akar már minket látni az épületben – és ezt vehetjük szóbeli kirúgásnak is. A maradék idő pont az érettségi felkészülési szünet volt, így szüleim örömmel vették tudomásul, hogy megváltoztattam a szándékomat és nem a kollégiumban akarok tanulni, hanem otthon. Praktikusan jobb lett volna a koliban, mert ott megvolt minden tananyag, otthon meg, jó messze mindenkitől, bizony nem. És akkoriban nemhogy internet, de telefon sem volt.
Az már a sors iróniája, hogy a szünet nagy részét az egri kórház intenzív részlegén töltöttem. (Nyugi, csak azért, mert ott volt szabad ágy. Egyébként szájsebészeti kivizsgálásra fektettek be, három hétre. Jópofa volt, ahogy a balesetesek hörögtek ott mellettem.)
No, mindegy, a szóbeli előtt még visszamentem a koliba. Szerencsém volt, nem találkoztam egy vaddisznóval sem. Bent aludtam, másnap lenyomtam az érettségit, hédereztem még egy napot, amíg a többiek nyomták – és az utolsó napon buktam le. Kifelé menet futottam össze az igazgatóval. “Te mit keresel itt? Hogy mertél bejönni?” Én meg csak néztem rá, mint a sírásó a renitens zombira. Aztán legyintettem egyet és otthagytam a francba. Egy haverral hozattam ki a sporttáskámat és utaztam haza.
Nyáron ugyanaznap kaptak a szüleim két levelet. Az egyikben közölték, hogy szemük fényét, egyszem Jocikájukat felvették a Veszprémi Egyetemre. A másikban meg rájuk parancsoltak, hogy juttassák el azt a briganti fiukat az egy hét múlva kezdődő kollégiumi fegyelmi tárgyalásra, mert hivatalosan is ki akarnak rúgni.
Azóta nem jártam arrafelé, szóval nem kizárt, hogy az a bizottság még azóta is ott ül és várják, mikor jelenek meg.

(1) Persze ez akkoriban nem volt olyan nagy dolog. Még a Kbarcika-Miskolc vonalon járó csuklós buszon is volt egy kis bódé, beágyazott jegyeladó kalauznő droiddal.

(2) Mond az még valakinek valamit, hogy májashurka konzerv?

(3) Amikor egy hete már ugyanazt a büdösre rohadt rántott tonhalat kaptuk – akkor éppen babfőzelékkel – néhányan kézigránátként vágták be a halat a beadóablakon. Bár ez még mindig elviselhető volt – előfordult, hogy olyan babfőzeléket kaptunk, amelyikben nyüzsögtek a megfőtt férgek.

(4) A hétvégék… azok roppant hangulatosak voltak. Hazautazás havonta egyszer járt. Ha valakinek sokat sírt a szája, akkor elengedték, de nem győzték hangsúlyozni, hogy ezzel mástól vette el a helyet. Istenbizony, mintha laktanyában éltünk volna és tartani kellett volna a harckészültséget. (Egyébként valószínűleg ezért nem viselt meg a katonaság; elviselhetőbb hely volt, mint a középiskolás kollégium.)
Aki maradt, annak szombat/vasárnap délelőtt szilenciumon kellett ücsörögni. (Pontosabban, a négy évből kettőben a szombat még oktatási nap volt.) A szilencium – aki esetleg nem tudná – abból állt, hogy be kellett vonulni egy közös tanulóhelyiségbe és nevelőtanár (mwhaha) felügyeletével(5) három órán keresztül tanulni. Ez volt számomra a legnagyobb motivációs hajtóerő – ugyanis nem volt annyi hely a tanulóban, hogy mindenki beférjen, ezért minden szobában a legjobb tanulónak engedélyezték, hogy a szobában tanulhasson. Ezt gyk. minden évben megcsíptem. Hétközben ugye 4-7 között, hétvégén 9-12 között, amíg a többiek a tanulóban szoptak, én a szobában olvasgattam, rajzolgattam vagy egyáltalán fel se keltem. Arra kellett csak figyelnem, hogy az asztalon ott legyen kikészítve a tananyag és legyen készen egy mese, hogy éppen megfájdult a fejem, azért dőltem le. (Időnként ugyanis körbejártak ellenőrizni a tanarak.)

(5) Ami Emőke esetében azt jelentette, hogy nézhettük a hátát, meg a lendületesen mozgó jobb vállát.