Papírmunka

Emiatt utálom az új évet. Nemcsak lélekben kell lezárni az előző évet, hanem adminisztratíve is.
Hihetetlen, mi minden tud felhalmozódni egy év alatt. Jótállási jegyek, blokkok, csekkek, számlák és a jó ég tudja, milyen fecnik, lapok és fűzött oldalak. Ha sokszor megtaposom őket, akkor pont egy évnyi anyag fér el az irattartómban – legkésőbb a két ünnep között rendet kell vágnom közöttük. Tapasztalat, hogy az kevés a bürökrácia istenének, ha ömlesztve tárolom ezt a sokmindent – területenként, témánként szortírozni kell, borítékolni, lefűzni, pecsét, anyjaneve, iktatás. Ekkor nyugszik meg az istenség, ekkor lehetek biztos benne, hogy soha nem lesz semmire sem szükség a szépen rendberakott anyagok közül. Például karácsony környékén, amikor a legnagyobb rumli volt az irattartóban, pont akkor kellett volna előszednem a gyerek mobiljához vett adatkábel összes papírját. Naná, hogy csak a mai rendezgetés során került elő. Ez már csak így megy.
Ez most olyan jópofáskodásnak tűnik, de nem az. Tévhit, hogy minden rendben van, hogy nem lehet baj, mert az összes papírt megőriztük – tessék, itt vannak egy nagy ládában. Nem igaz. Többször tapasztaltam, hogy amikor hatalmas mennyiségű papírt kellett áttúrnom, sohasem lett meg az, amit kerestem. Nevezd babonának, nevezd bolond politeizmusnak – engem az se érdekel, ha tojásos lecsónak nevezed -, a lényeg, hogy a keresett papírlap megtalálásához mindig azonos mennyiségű munkára van szükség. Baromi sokra. Te döntöd el, hogy ezt mikor ölöd bele: akkor, amikor évente egyszer rendszerezed a kupacot, vagy akkor, amikor sürgősen kellene valami és az önkívület határán sokadjára nézed át egyenként a többmillió fecnit.
Viszonylag fiatal koromban szembesültem ezzel az elmélettel. Szüleim főállás mellett különmunkát is vállaltak, hogy meglegyen a pénz az egyetemi éveimre.(1) Eger egy nem túl kellemes körzetében villanyszámlát szedtek. (Vájtfülűeknek: a Vécsey-völgy, Almagyar-domb és Cifrakapu utca által bezárt családi házas terület.) Amikor éppen otthon tartózkodtam, én is beszálltam a buliba. Akkor még az volt a módi, hogy nemcsak a pénzt kellett bezsákolni, hanem az órákat is le kellett olvasni. Egyik ilyen alkalommal egy öreg mamókához mentem be. Köszöntem, leolvastam az órát, átadtam a számlát. Erre a mamóka elkezdett hőbörögni (szoktak), hogy neki ez nem jó és egyébként is, vele folyamatosan kibabrálnak (nem ezt a szót használta) – és berángatott a konyhájába. Kiborított egy bazi nagy fiókot – több év összes számlája borult ki a földre. Áram, gáz, tűz, víz, levegő – minden egyben. A mamóka meg állt felette, mint a bosszúállás istene, hogy nézzem meg, nála megvan az utóbbi évek összes számlája, keressem meg köztük az áramszámlákat és győződjek meg róla, hogy őt szivatják. Végigmértem… és úgy döntöttem, hogy nem magyarázom el neki, hogy nála ugyan implicite megvannak a számlák, explicite viszont szórakozzon a morva nénikéjével. “Nem érteni magyar” – mormogtam, és udvariasan kihátráltam az utcára. Mielőtt elengedte volna a kutyákat.
Most megint olyan sztorizós kedvem van, elmesélek egy másik történetet, amikor pont az előző fordítottja történt. Ekkor már dolgoztam és pályakezdő mérnökként mindenféle szar különmunkákat is elvállaltam. Különösen, ha jól megfizették. Az egyik ilyen volt a fűtési költségelosztókkal való foglalkozás. Ez magában foglalta a bevezetést, tervezést, felszerelést, évenkénti leolvasást és kiértékelést.
Nos, éppen volt melóm, fel kellett szerelni egy lépcsőházat. Természetesen melós kezeslábasban, fúróval, ponthegesztővel és minden egyéb szerszámokkal – összesen három szerszámostáskával – felszerelve tettem a dolgomat. Az utolsó lakásban kifogtam egy okostojást. Amíg dolgoztam, be nem állt a szája. Hogy ez tuti szar. Hogy rengeteg csalási lehetőség van benne. Hogy eleve már a mérési elv sem stimmel – és ezt elhihetem neki, mert ő végzett műszaki mérnök, ő az ilyeneket kapásból vágja.
Utolsó lakás volt, ráértem. Az utolsó hegesztés után összepakoltam a szerszámokat és megkérdeztem, van-e öt perce? Persze, van. Akkor üljünk le a konyhában és kérnék egy papírt meg egy ceruzát. Majd nekiálltam elmagyarázni neki a működési elvet, összeraktam a matematikai modellt, abból pedig levezettem azokat a képleteket, melyekből a konkrét fogyasztások számolhatóak. Mindezt melós kezeslábasban. A mérnök úr meglepően keveset vitatkozott.
Ott követte el a hibát, hogy nem ismerte az előzményeket. Hogy a dán know-how partnerek 20 millióért adták volna át a kiértékelő szoftvert. Azt állították, hogy egy nagy szoftvercég fejlesztette ki nekik a programot és ennyiért kell adniuk, ha nullszaldósok akarnak lenni. Én meg lemodelleztem a cuccot és fél hónap alatt megírtam clipper-ben az egészet. (15e bruttó.) A dánok átolvasták, megnéztek egy röpke demonstrációt, hümmögtek, majd azt mondták, hogy tulajdonképpen jó, mi használhatjuk is a programot, de tilos terjesztenünk.
Jópofa dolgok sültek ki ebből a kettősségből akkoriban. Az ampullacserés leolvasáshoz általában melóscuccban és szakállasan mentem. A leolvasás és az elszámolás között mindig volt egy hónap – és a munkahelyemen már általában valami normálisabb ruhában voltam, borotváltan. (Végülis egy IT vezetőnek adnia kellett magára.) Aztán jöttek be az ügyeskedők és mószerolták a leolvasót. Hogy milyen trehány volt. Meg hogy célozgatott arra, hogy meg lehet vesztegetni. Egyik helótának sem tűnt föl, hogy ugyanahhoz az emberhez beszélnek.
Kemény élet volt. Meg is fogadtam, hogy soha még csak nem is megyek távfűtés közelébe.

(1) Megjegyzem, nem voltam túlságosan elkényeztetett gyerek. Szüleim melóztak a tandíjamért én meg melóztam a zsebpénzemért. A kőműveseket szerettem, a fizikai erővel nem álltam hadilábon – és jól fizettek. Vagont rakni kétszer mentem el, de ott maffia volt. A régi rutinok lenyúlták a jó melókat, nekünk meg mindig a szar jutott. Rakodhattunk vattát. Elment vele a fél nap és kilóra fizették. A legjobb munkát a Bakony múzeumnál csíptem meg: kaptak egy központi raktárt Felsőörsön és minden kis lyukból oda kellett szállítaniuk minden cuccukat. Öt hétig nyomtuk, valami hihetetlen magas órabérrel. A munka is jó volt, jó változatos. Hol ládákat cipeltünk, hol öreg bútorokat. Miközben Veress D. Csaba folyamatosan magyarázta, mi micsoda.