Egy szegény kisklapec nyöszörgései

A város decemberben mutatja a legrosszabb arcát. Karácsony előtt az eszeveszett, gusztustalan vásárlási rohamok, a közel duplájára nőtt tömeg. Értem én, hogy mindenki ekkor veszi meg a régen betervezett műszaki cikkeit – de nem örülök, hogy ebben a vásárlási hisztériában (buying frenzy) kell élnem.
Aztán a két ünnep között sincs béke. Őrjöngő családapák, családanyák levonulnak, jönnek helyettük a hiperlaza köcsögök. Ellepik a tömegközlekedési eszközöket és már kora délután hangolnak ez esti bulikra, az elő-elő-előszilveszterekre.
Tegnap pl. beállt a busz a megállóba. Épp ideje volt, mert már kezdett idegesíteni két kamasz a folyamatos rágógumi pukkantgatással. A buszon ott utaztak a haverok. Ahogy megállt a busz, odasereglettek az ajtóba, megbeszélni, hová lesz a menet: “Hö, geci, hová megyünk?” – esett ki a kapa az egyik szájából. Az, hogy esetleg emberek akartak fel/leszállni a megállóban, az senkit sem érdekelt. Valahogy átverekedtem magam rajtuk, de kénytelen voltam végigélvezni a műsort, amit a buszon adtak – hangosan röfögtek, abszolút nem foglalkozva, hogy rajtuk kívül is vannak utasok a buszon.
Aztán nagyjából ugyanez volt a metrón. Egy fiatalokból álló csapat dobta be magát a kocsiba. Viszonylag távol ültek le egymástól, emiatt kénytelenek voltak szegények ordítva társalogni. Az utazás végén kezdtem magam kisebbségben érezni, mert ahogy leszálltam az állomáson, már ott is messziről hallatszott egy újabb társaság óbégatása.
Furcsa volt elgondolkodni, mennyire odalett fiatalkorom biztonságérzete. És szerintem nem csak én változtam.
De ez még csak a második felvonás, a finálé most fog jönni, egész pontosan holnap. Petárdák, duhajkodások, jókedvű terrorizálás.
Ahogy egy új évet fogadni illik ebben a városban.

Agyő bivaly

Pedig szerettem. Olyan kifejező tekintete volt Apabivalynak.
Nos, megint bőrváltás történt. Mindenáron át akartam váltani egy háromhasábos formára, mert terveim vannak a harmadik hasábbal.
Valamikor összedobtam egy könyvnyi anyagot. Angol szlengekhez rajzoltam valami illusztrációkat, valami humorosnak szánt szövegekkel körítve. Ebből lett könyv és elismerés is – leginkább szellemi. A kiadónak például tetszett. Pénz – nos, az nem lett.
Ez hosszú történet, nem akarom itt kifejteni, a lényeg, hogy akármilyen szerződést is kötöttem, a kiadó eladott példányszám után fizet. Igenám, de az eladott példányok számát csak ő tudja. És a mai napig olyan alacsony számot állít, hogy ha összeszámolom azokat a haverokat, akikről tudom, hogy megvették, már akkor nagyobb számot kapok. (Vagy füllentős haverokat.) Maga az aktuális példányszám lekérdezése is igen gyanús… de nem vagyok egy vitatkozós fajta. Nekem jó így is. Pontosabban, mindegy. Ha eladták volna az összes könyvet, akkor kaptam volna annyit érte, mint a jelenlegi havi nettó fizetésem háromnegyede. És abból még adózni is kellett volna.
A legszebb az, hogy a könyv jó két évig készült, igaz, elég lanyha intenzitással. Remélem, látszik, hogy az ember az ilyesmit nem a pénzért csinálja.
Viszont befejezni nem akarom ezt a sorozatot. Vad kifejezésekkel mostanában is találkozom, hülyeségeket ma is tudok írna (hajjaj) – a folytatáshoz pedig pont megfelel a blog formátum azon leszármazottja, melyet WordPress alatt ‘pages’-nek hívnak és mely a harmadik hasábot fogja elfoglalni.
Indulásképpen kiválogatok néhány szemelvényt a könyvből, majd jöhetnek az újak. Egyelőre még csak a forgácsok peregnek, tehát nem nagyon érdemes nézegetni.
Szólni fogok, ha elkészült.