Adminisztratíva

És még mondja valaki, hogy unalmasan peregnek az év utolsó napjának órái. Eddig a következők történtek a mai nap során:

  • Megcsináltam a ‘Szlengünk a szeren’ template-jeit, megírtam a bevezetőt és bejegyeztem a Creative Commons licensz alá.
  • Gaba aktiválta a mivanvelem.hu domain-t – mostantól így is elérhető a blog.
  • Ezzel párhuzamosan aktiválva lett a petrenyi.hu is.
  • Szintén Gaba upgradelte a WordPress motort 2.0-ra. Teszteljük, működik.
  • Az első, amit tesztelésként kipróbáltam, az a blogger import volt. Jelentem, rendben megtörtént. Tyúkanyóként terelgetem régi írásaimat és örömmel tölt el, hogy most már mindegyik itt van, féltő szárnyaim alatt. Még persze formálni kell, kategorizálni – sőt, úgy általában baromi sok munka lesz még ezzel, de ma nagy lépés történt.

Tegnapi hófényképezés

  

  

Valószínűleg baromira unhatod már, de nekem pont ez jelenti most a pihenést. A pelyhes csak hullt és hullt – és megmaradt napközben is. Magam köré intettem csemetéimet és bevettük magunkat a havas útviszonyokba, fényképezőgépekkel. Hagytuk Nejt szakdolit írni.
Az eredményt itt láthatod. Mármint a fényképezését. A hóbanfürdetések nem hiszem, hogy igazából átjönnének a blog formátumon.
A szokásos befejezés: négy kedcsináló fénykép elől, 37 új kép a korábbi, éjszakai havas fényképek albumában figyel.

Egy szegény kisklapec nyöszörgései

A város decemberben mutatja a legrosszabb arcát. Karácsony előtt az eszeveszett, gusztustalan vásárlási rohamok, a közel duplájára nőtt tömeg. Értem én, hogy mindenki ekkor veszi meg a régen betervezett műszaki cikkeit – de nem örülök, hogy ebben a vásárlási hisztériában (buying frenzy) kell élnem.
Aztán a két ünnep között sincs béke. Őrjöngő családapák, családanyák levonulnak, jönnek helyettük a hiperlaza köcsögök. Ellepik a tömegközlekedési eszközöket és már kora délután hangolnak ez esti bulikra, az elő-elő-előszilveszterekre.
Tegnap pl. beállt a busz a megállóba. Épp ideje volt, mert már kezdett idegesíteni két kamasz a folyamatos rágógumi pukkantgatással. A buszon ott utaztak a haverok. Ahogy megállt a busz, odasereglettek az ajtóba, megbeszélni, hová lesz a menet: “Hö, geci, hová megyünk?” – esett ki a kapa az egyik szájából. Az, hogy esetleg emberek akartak fel/leszállni a megállóban, az senkit sem érdekelt. Valahogy átverekedtem magam rajtuk, de kénytelen voltam végigélvezni a műsort, amit a buszon adtak – hangosan röfögtek, abszolút nem foglalkozva, hogy rajtuk kívül is vannak utasok a buszon.
Aztán nagyjából ugyanez volt a metrón. Egy fiatalokból álló csapat dobta be magát a kocsiba. Viszonylag távol ültek le egymástól, emiatt kénytelenek voltak szegények ordítva társalogni. Az utazás végén kezdtem magam kisebbségben érezni, mert ahogy leszálltam az állomáson, már ott is messziről hallatszott egy újabb társaság óbégatása.
Furcsa volt elgondolkodni, mennyire odalett fiatalkorom biztonságérzete. És szerintem nem csak én változtam.
De ez még csak a második felvonás, a finálé most fog jönni, egész pontosan holnap. Petárdák, duhajkodások, jókedvű terrorizálás.
Ahogy egy új évet fogadni illik ebben a városban.

Agyő bivaly

Pedig szerettem. Olyan kifejező tekintete volt Apabivalynak.
Nos, megint bőrváltás történt. Mindenáron át akartam váltani egy háromhasábos formára, mert terveim vannak a harmadik hasábbal.
Valamikor összedobtam egy könyvnyi anyagot. Angol szlengekhez rajzoltam valami illusztrációkat, valami humorosnak szánt szövegekkel körítve. Ebből lett könyv és elismerés is – leginkább szellemi. A kiadónak például tetszett. Pénz – nos, az nem lett.
Ez hosszú történet, nem akarom itt kifejteni, a lényeg, hogy akármilyen szerződést is kötöttem, a kiadó eladott példányszám után fizet. Igenám, de az eladott példányok számát csak ő tudja. És a mai napig olyan alacsony számot állít, hogy ha összeszámolom azokat a haverokat, akikről tudom, hogy megvették, már akkor nagyobb számot kapok. (Vagy füllentős haverokat.) Maga az aktuális példányszám lekérdezése is igen gyanús… de nem vagyok egy vitatkozós fajta. Nekem jó így is. Pontosabban, mindegy. Ha eladták volna az összes könyvet, akkor kaptam volna annyit érte, mint a jelenlegi havi nettó fizetésem háromnegyede. És abból még adózni is kellett volna.
A legszebb az, hogy a könyv jó két évig készült, igaz, elég lanyha intenzitással. Remélem, látszik, hogy az ember az ilyesmit nem a pénzért csinálja.
Viszont befejezni nem akarom ezt a sorozatot. Vad kifejezésekkel mostanában is találkozom, hülyeségeket ma is tudok írna (hajjaj) – a folytatáshoz pedig pont megfelel a blog formátum azon leszármazottja, melyet WordPress alatt ‘pages’-nek hívnak és mely a harmadik hasábot fogja elfoglalni.
Indulásképpen kiválogatok néhány szemelvényt a könyvből, majd jöhetnek az újak. Egyelőre még csak a forgácsok peregnek, tehát nem nagyon érdemes nézegetni.
Szólni fogok, ha elkészült.

Óramutató

Már írtam, hogy pont karácsonykor érkezett meg a Gary Larson összes. Kiterítettem a dohányzóasztalra, időnként melléülök, átnézek pár oldalt – és szénné röhögöm magam. Nemcsak a rajzokon: extra bónuszként némelyikhez olvasói levelet is csatoltak.
Itt van például ez. Indiánok lovagolnak körbe egy szekérvár körül. Mind egy irányban – csak egy jön velük szembe. A törzsfőnök csúnyán lecseszi: ” Az óramutató járásával ellenkezőleg, Vörös Sas! Mindig az óramutató járásával ellenkezőleg!”
Emellé tettek be egy levelet. Valami tanerő írta, akit megkeresett a rajzzal egy diákja, hogy miért lovagolnak az indiánok mindig az óramutató járásával szemben? A tanár ahelyett, hogy fojtott röhögéssel a helyére küldte volna a humorérzék nélküli nebulót, ráharapott a témára. Megkérdezett másokat. Átolvasott egy köteg lexikont. És nem talált sehol semmilyen magyarázatot. Végül összeszedte a bátorságát és írt egy levelet a szerzőnek: magyarázza el neki tudományosan, miért lovagolnak az indiánok mindig az óramutató járásával ellenkező irányban?
Ez… ez… nagyon ütött.

Piszkos tizenkettő

Mike Lukovich és Mike Peters összeszedték, hogy idén melyek voltak a legjobb politikai rajzaik. Mindketten tizenkettőt választottak ki. Nagyon jó rajzok, néhányat még én is megértettem.:)
(Mondjuk az ‘editorial’ műfajjal mindig is bajaim voltak. Az első az volt, hogy nem lehet normálisan lefordítani a megnevezést. Talán a ‘vezércikk’ szó mintájára a ‘vezérkarikatúra’ lenne a megfelelelőbb – de roppant idétlenül hangzik. A második bajom, hogy az editorial szerzők sokkal lazábban jelennek meg a neten, mint a gag rajzolók; heti három alkalom és ez istállónként különbözik. A hosszútávú követésbe bele lehet fáradni rendesen. A harmadik meg az, hogy nagyon képben kell lenni a világ dolgaiban ahhoz, hogy érteni lehessen, miről is szól a rajz. Márpedig amilyen mostanában a világ, nekem nem sok kedvem van képben lenni vele. Végül, de nem utolsósorban talán itt érződik legjobban a sajtóbetegség: történik valami és az összes alkotó sajtóhiénaként vetődik rá a hírre. Sajnos elég sokszor pusztán sablonokat használva.)
Na, jól kieszmefutkároztam magam, a linket meg elfelejtettem. Imhol.

– via Drawn

Lusta lista

Olvasgatom a szakmai levlistákat – habár az utóbbi években már meglehetős lanyha érdeklődéssel. Pedig valamikor, 2000 környékén igen lelkes tag voltam. De az, ami most folyik, az több, mint lehangoló. Önmagában nem is a műveletlenség zavar, sokkal inkább az igénytelenség. A ‘tudatlan vagyok, de agresszív’ és a reménytelen ‘tessék nekem válaszolni, még akkor is ha hülyén kérdezek, még akkor is, ha a válasz egy negyvenoldalas tanulmány lenne’ mentalitás elharapózása… fárasztó. Értem ezalatt, hogy fárasztó visszafogni magam, hogy ne küldjem el az illető(ke)t először nyelvtanórára, aztán a guglihoz aztán meg melegebb éghajlatra.
Szóval inkább nem válaszolok senkinek semmit.
Valamikor Marcival beszélgettünk erről.
– Szerinted mit lehet tenni ez ellen? – kérdezte.
– Semmit – vontam meg a vállam – a levlistáknak életciklusuk van. Mintahogy a tagoknak is. Egy csomó ember tanulóképes, ők bár tudatlanként esnek be, pár év után már jól képzettként elszakadnak a listáktól, mert bosszantják őket az új tudatlanok. Akik közül megint lesz néhány, aki kiképzi önmagát. És lesz egy csomó, aki képtelen az önálló gondolkodásra. Minél sikeresebb egy lista, minél régebb óta működik, a tudatlanokból álló zacc annál sűrűbb lesz – ők ugyanis nem hagyják el a listát. Ilyenkor alakulnak ki az elszeparált listák (lsd. linux-kezdo, linux-halado) illetve jönnek létre a zártkörű elitlisták (pl. security-l(1)). De ettől az eredeti listákon nem fog nőni a színvonal. Viszont az is igaz, hogy a kezdőknek szükségük van segítségre… a megoldás egy jól karbantartott FAQ lenne, dedikált listaadminokkal – de kinek van erre pénze, energiája?
Szóval valami ilyesmit fejtegettem. Ma már látom, hogy a megoldás nem ilyen bonyolult. A lista FAQ oldalára egyszerűen be kell linkelni az msgoogle-t. Meg az eventid.net-et. Meg a KB-t. Meg a Sztaki angol szótárat, hátha.
És minden hülye kérdezőt erre az oldalra küldeni.

(1) A dolog zártkörű jellegéből kifolyólag nem tudom, hogy létrejött-e az elit security-l lista. De egy időben elég komolyan szó volt róla az alap security-l listán.

Where is the loony?

A busz elég sokat késett. Messziről látszott, hogy a párhuzamos buszból már elment kettő. A tömeg is szépen felgyűlt.
Aztán végre megjelent. Mit megjelent, besöpört a megállóba, fékezett egy nagyot, kivágta az ajtót – és már akkor elkezdte nyomni a csengőt a sofőr, amikor még bőven a leszállók kecmeregtek lefelé. Utána pedig őrült módon taposta a gázpedált.
Ebben a szituációban ki a hülye?
Elsőre azt mondanám, hogy a sofőr. De valószínű, hogy nem szórakozásból teszi. Nyilván van valamennyi esélye annak, hogy fogadtak a haverjával és most azért siet – de sokkal nagyobb esélyét látom annak, hogy a késés miatt büntetést kap és ezt akarja elkerülni. Ez viszont érthető az ő szempontjából.
Akkor lehet, hogy én vagyok a hülye, mert túl sokat várok el? Ezt a kérdést pusztán csak a teljeskörú elemzés miatt tettem fel – nyilván normális elvárás, hogy a busz pontos legyen és a sofőr kíméletesen vezessen.
De akkor tényleg, ki a hülye?
A szituáció. A rendszer. Hogy büntetik a sofőrt a késésért, pedig ebben a városban képtelenség pontosan közlekedni. Hogy fontosabb, hogy a busz pontos legyen, mint az, hogy az utas összetöri-e magát a buszon vagy sem. Hogy mennyire elégedetten száll le. Hiszen lehet ezt mérni valahol? Nem. A késést viszont igen.
És hülye ez a város, ezzel a nyomorult közlekedéssel.

Esti séta, hóban

  

  

Volt néhány fotós tervem a két ünnep között. El akartam menni a gyerekekkel fényképezős körútra a városban. Reméltem, lesz lehetőség hóbanhempergős felvételeket is készíteni. Elszántam magam, hogy amint a meteorológia tiszta időt jósol, felmászok hajnalban a Citadellához, napfelkeltét fényképezni. És terveztem Várban mászkálást is, éjszaka.
Eddig egész jól haladok. Volt esti mászkálás a belvárosban, volt nappali csavargás a környéken… és most megjött a hó is. Fiam elment háromnapos vasútastáborba, így egyedül mentem hóra vadászni. (Bár sejtem, hogy ő is ugyanezt tette Kaposváron.)
Nagyon kellemes időtöltés volt. Ráérősen sétálni a bokáig érő puha hóban, emberekre mosolyogni, nem sietni, nem torkot átharapni – ritka élmény.
A szokásos négy fotó ínycsiklandozásképpen az írás elején, a többi pedig itt.

Modern

Megkívántam egy kapucsinót. Amióta koffeinmentes kávén élek, ilyen késői időpontban sincs probléma.
Én a jó meleg szobában nézegetem a képeimet, Nej a szintén jó meleg konyhában írja a szakdolgozatát. A két helyiség között a jó hideg előszoba lapul. Szigorúan bezárt ajtókkal.
Felraktam a kávét… és a francnak sem volt kedve 10 percet ácsorogni a szűk konyhában.
– Dobj egy e-mailt, ha lefőtt – szóltam oda Nejnek, és bementem a szobába.
Dobott.

Instrument

A fényképezőgép sokban hasonlít egy rotring ceruzához. Megtanulhatod, hogyan kell használni: hogyan töltöd bele a grafitot, hogyan varázsolod elő a radírt és hogyan állítod be a hegy hosszát.
De hogy mit kezdesz a ceruzával, az már csak rajtad áll: rajzolhatsz csodálatos dolgokat – de karcolhatsz krikszkrakszokat; írhatsz szellemes történeteket – de körmölhetsz szutyok névtelen feljelentéseket is.
Az, hogy az ember megtanulja, mi a rekesz meg a blende meg a fényérzékenység – az csak az eszközismeret. Az ihlet, az alkotás szikrája az emberből jön.
Vagy nem.

Ciklotron

Mivel a porszívó pont az alatt az asztal alatt lakik, mint amelyiken a deguk tanyáznak, így a takarítást mindig azzal kell kezdenem, hogy kiporszívózom a porszívót.
Ez érdekes kérdést vet fel: mi történik akkor, amikor a szívócsövet bedugom abba a lukba, ahol a motor kinyomja a beszívott levegőt? Fel lehet így gyorsítani a porszemcséket… legalább annyira, hogy egyszercsak elérjék a szökési sebességet és becsapódjanak a szekrényajtóba, komoly magreakciókat váltva ki a száradni kirakott zoknikból?

Ajándék hasznosítás

  

  

Enyhén szólva célzatos volt idén Jézuska. Én speciel kaptam ezt a könyvet és egy 40 GB hordozható képtárolót, fiam pedig kapott egy saját fényképezőgépet.
Lehet tippelni, hol töltöttük a mai délelőttöt.
Igen, az utcákat róttuk és gyakoroltunk. Én az új információkat dolgoztam fel… és tulajdonképpen Barna is. Lőttünk néhány képet… alig többet, mint amennyit egy egyhetes nyaraláson szoktunk.
Kiválogattam ötvenet és felraktam a Wekerle albumba. Most már igen erős gyűjtemény jött össze, vannak őszi, téli és éjszakai képek. Egyre jobban tetszik. Kedvcsinálásnak az írás elé is beraktam négy alkotást.
Van tanulság is: meggyőződtem egy újabb közhely igazságáról. Minél lassabban mész, annál többet látsz. Ez nem egy nagy újdonság; a meglepő, hogy ez az észrevétel alacsony sebességtartalmú intervallumban is megállja a helyét. Ősszel kerékpárral jártam be a telepet, meg-megállva, nyikorgó kerékkel ölemben… ja, nem, az egy másik vers. Szóval időnként láttam valamit, megálltam, előkaptam, lekaptam. De sokkal kevesebbet láttam, mint most gyalog. Most ugyanis volt időm minden ereszdarabot, minden vízköpőt, minden egyes bogyót alaposan megszaglászni, körbejárni, modellnek felkérni.
Határozottan visszafogottnak érzem magam, hogy csak ötvenet válogattam ki.

Karácsonyi csavargás


Az ünnepek előtti héten van egy fix programunk: bemegyünk a Ferenciek teréig, végigsétálunk a Váci utcán, a Bazilika mellett egészen a Parlamentig, onnan pedig a Nyugati pályaudvarig. Tavaly nem volt szerencsénk, olyan hideg, szeles, esős idő volt, hogy éppencsak arra maradt érkezésünk, hogy bekapjuk a sültkolbász adagot a Vörösmarty-téren.
Idén jobban sikerült. (Eltekintve attól, hogy tegnap még semmi karácsonyi hangulatom nem volt. Advent? Ugyan már. Kisjézus helyett a hollandokat vártam.)
Tegnap végigjártuk az utat, vacsoráztunk is egyet, ökörködtünk is párat és fényképeztünk egy csomót. Jól éreztük magunkat. (Ezt azon is le lehetett mérni, hogy hazafelé mindenki elbóbiskolt a metrón.)
Egy tucatnyi képet kiraktam albumba, itt vannak.
A fa már áll, bár még feldíszítetlen. Pilledünk egy kicsit az ebéd után, majd befejezzük – és jöhet a várva várt este.
Kellemesnek ígérkezik.
Hasonlóan kellemeset kívánok minden errejárónak.