Bridzsélet

Nyomot hagyni magunk után. Sokunkat ez motiválja tetteinkben, dacára, hogy tudjuk, az idő kegyetlen gyilkos, aki mindig eltünteti maga után a nyomokat.

Előfelvételis katona koromban tanultam meg bridzsezni. Egyetemistaként szűk körben össze-össsze ültünk kártyázgatni, elsősorban azokon a napokon, amikor nyitva volt a kollégiumi sörözö büfé.

    Megjegyzés:
    Az akkori Kol kocsmát pl. már eltűntette az idő.
    Idézet:

    Teaház: a Kol-klubban található. Irodalmi felolvasó estek, élménybeszámolók, különféle elõadások szervezõdnek itt egy-egy csésze tea mellett.

Állandó partneremmel harmadévesként gondoltunk arra, hogy ezt a nemes sportot valahogy fel kellene futtatni. Vettünk egy nagy levegőt és megkerestük azt az oktatót, akiről az a hír járta, hogy valamikor versenyző volt. Egyből ráállt arra, hogy oktasson az általunk szervezett tanfolyamon. Írtunk János bácsinak, kértünk licitkönyveket, versenypaklikat. A tanfolyam nem a várt eredményt hozta: az első órára lejött ugyan 10-15 ember, de kettő kívételével a többség úgy gondolta, hogy számára éppen elég nyereség az ingyen tankönyv, a többi órán inkább nem venne részt. Így maradtak a délutáni játszogatások, bár a létszám kicsit nőtt, mert beszállt az oktató is, meg időnként néhány haverja. Aztán bekapcsolódott egy lelkes hapi, akinek sikerült kivinnie a bridzset az egyetem kapuin kívülre. Bejegyeztette a Veszprémi Bridzs klubot az önkormányzatnál tanácsnál, igényelt klubhelyiséget a Dimitrov művházban és adott fel apróhirdetést a Naplóban, hogy jertek emberek, játszani jó. Jöttek is – így alakult ki egy viszonylag stabil két-három asztalos létszám. De a fő nyereség az volt, hogy bekerült néhány ember, akik korábban már szagoltak puskaport – voltak hivatalos versenyen. (Mentünk volna mi is, de hiányzott az önbizalom. Elsőben tankörtársam volt az egyik magyar bridzs félisten, Vikor Dani, elég sokat játszottunk együtt. Ő mondogatta, hogy hülyék vagyunk, ha nem megyünk versenyre, ezzel a tudással már lehetne.) Beszéltünk János bácsival és mint zömében egyetemistákból álló frissen alakult klub, elértük, hogy állandó diákkedvezményünk legyen a nevezési díjaknál. És beindultak a versenyrejárások – bár ez már egy másik történet.
Mindenesetre elértük, hogy egy nagy büdös fehér folton – egész Veszprém megyében nem volt működő bridzsklub – sikerült végvárat létesíteni.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy reggeli közben a legfrissebb Bridzséletet olvasgattam és volt benne egy táblázat, hogy hol vannak vidéki bridzsklubok. Szívet melengető érzés volt látni, hogy a veszprémi még működik, vezetője az először megkeresett egyetemi oktató.
A franc se gondolta volna húsz évvel ezelőtt, amikor sétáltunk a hólucskos járdán az egyetem felé a partneremmel, szótlanul, mert mindkettőnkben volt egy kis drukk, hogy mit fog mondani az ismeretlen oktató a szokatlan megkeresésre… szóval egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz belőle.
De minden nagy dolog elindul valahogy – általában így, ilyen jellegtelenül.