Mintahogy autókon a futóműnél, a cégeknél is fontos, hogy meglegyen az összetartás. Mert egyébként betartás lesz belőle. Nem mintha így nem, de azért nem olyan nagyon.
Néha.

Szóval pénteken lezúgtunk Visegrádra és megpróbáltuk jól érezni egymást. Már majdnem sikerült is – a vacsora jó volt, fogytak mellé a sörök, borok, bambik -, amikor este fél kilenckor jött a cégértékelő beszéd egy külön teremben. Jó két órán keresztül tartott, kb. a türelmünk is. Utána álldogálltam egy félórát a folyosón, ittam egy fél üveg sört, majd miután elég erős volt a dögszag, felmentem a szobámba és ledőltem aludni. Úgyis ebből volt súlyos deficitem az utóbbi időben. (Meg a vacsora is kezdte betámadni agyomromat.)

A péntek estéért viszont bőven kárpótolt a szombat délelőtt. A csapat egy része elment túrázni a Rám-szakadék felé, másik része a duhaj éjszakát próbálta kialudni, a harmadik meg egyéni programot talált ki magának. Imádok egyedül csavarogni az őszi erdőben, különösen akkor, ha új fényképezőgépet kell megtanulnom – így leváltam mindenkitől és először Visegrádon fotózgattam, majd Csapajevhez hasonlóan bevettem magam az erdőbe.

Kicsit ködös, de száraz, nem hideg novemberi nap volt. Jöttek is elég sokan a fellegvárhoz – kocsival. Hát az Isten áldja meg kendteket, miért nem lehet megállni lent a kikötőnél és sétálni egy félórát a csodálatos őszi erdőben? Tudom, azért, hogy kényelmesen le tudjak fényképezni minden gyökeret. Minden oldaláról. Ha ez volt a szándék, sikerült. Köszönöm, népek.

A fellegvárnál döntési helyzetbe kerültem: nyolcszáz forint volt a belépő, kettőszáznegyven a sör – nálam viszont csak egy ezres volt. Lehet tippelni, melyik mellett döntöttem. A helyes megfejtők között egy Gösser cimkét fogok kisorsolni.

Láttam egy japán túristacsoportot, köztük egy nőt, gézmaszkkal az arcán. Jól el is filóztam rajta, hogy ez most vajon egy higiéniamániákus idióta, aki attól tart, hogy madárinfluenza fogja penetrálni a visegrádi erdőkben, vagy csak egy erős kollektív érzésekkel bíró náthás egyedhez volt szerencsém.

Ahogy visszasétáltam a városba, találtam egy remek fotóstémát. Volt egy udvar, benne őshonos vadvirágok burjánoztak, felhasításra váró tuskók hevertek spontán kupacokban, rajtuk cirmos macska osont figyelve – szóval minden adott volt egy remek hangulatú fényképhez, még a sportérték is, melyet a drótkerítés és a fókuszálás terén nem túl acélos gépem képviselt. Éppenhogycsak elkezdtem pöckölni a gombokat, amikor odarohant egy kutya és eget repesztő hangerővel fejtette ki a véleményét rólam, az idegenről. Persze a házban is beindult a mozgolódás, így arrébb vonultam.
Életem első találkozása volt ez egy született fotókritikussal.

A kábé háromszáz fényképből – hosszas lelki vívódás során – kiszelektáltam huszonnyolc remek hangulató őszi képet, ezeket raktam ki a netre. Itt találhatók.