Penge

Ügyfélt berángatták a málnásba. Van egy saját Active Directoryja, benne saját Exchange organizáció. És van egy másik, worldwide Exchange 5.5 organizáció, ezen keresztül tartják a kapcsolatot a multi anya-, illetve leánycégekkel. Ebből a kettőből kell egyet gyúrni.
A projektnek lassan vége, de ez csak annyiból nyilvánul meg, hogy egyre idegesebb vagyok. A munka, az inkább szenved, mint halad.
Most például baromi hamar kellett volna egy blade szerver, de a tartalékhoz nem lehet hozzányúlni, mert… nna, ez egy külön történet. Nem lesz megíratlan.
Ügyfél valahonnan – szószerint a föld alól – beszerzett egy szervert. Hurrá. Kicsit zavaró, mondjuk, hogy mindkét emberünk, aki már csinált ilyen blade installálást, világvégi ügyfélnél szívja a nagy teszi dolgát. Ló nincs, menjél te, Joep.
Dataplex. (Az utóbbi időben kissé fel van túrva, csak nem a Google költözik ilyen nagy erőkkel?)
Őrök. Megálltam a fémdetektor előtt, kabátomban egy mozgó iroda. A táskámat átküldtem mellette, aztán némi gondolkodás után a kabátomat is le akartam venni.
– Azt ne vegye le – figyelmeztetett az őr.
– De tele van revolverrel meg bicskával! – reklamáltam.
– Akkor pakoljon ki mindent! – komorodott el.
Nem valami vicces fiúk. De megérdemlem, anno az első pár alkalommal rendszeresen megittam a kávéjukat. Úgy figyelmeztettek a kollégáim, hogy nem, az nem az ügyfeleknek szóló ingyen kávé. Szerintem meg megérdemelték, milyen marhaság már, hogy egy ilyen helyen, ahol az állandó neonfényben infomunkások robotolnak éjjel-nappal, nincs kávéautomata?
No, becsekkolás megvolt, a pengeszervert is megtaláltam. Kicsomagoltam. Azannya. Jól néz ki. Bedugtam, bekapcsoltam, jé, működik. Találtam ILO fütyit is, rácsatlakoztam. Usernév, jelszó,… hibás. Biztos elgépeltem, nézzük meg jobban azt a cetlit. (Minden bladen van egy azonosító cetli, a legfontosabb adatokkal.) Újabb próbák. Az ötödik sikertelen kísérlet után – amikor a jelszókérő ablak már jó félóra után resetelt – elkezdtem gondolkodni. Nézzük, más szerverekkel mi a helyzet. Pepita. Valamelyikkel ment a csatlakozás, valamelyikkel meg nem. Aztán kábelcsere után mindegyikkel ment, csak az újjal nem. (Basszus, hogy mindig szertehagyom a saját bejáratott ethernet kábeleimet.)
Sok-sok telefon, kiderült, hogy az ügyfél valami bemutató példányt talált – nyilván szénné volt konfigurálva. Kezdtem érezni a hisztéria kaparását ábrándos lelkemen. Önmagában a blade konfigurálás is mocsáros ismeretlen terület számomra, de egy szanaszét állított blade egyenesbehozása… durva. A jelszót sajnos senki nem tudta, de kolléga szerint ha hozzáférek a boot képernyőhöz, akkor átállíthatom. Ez jó hír, mert ez újabb tipusú blade, az ILO fütyin nemcsak RJ45 és soros port van, hanem monitorcsati és két USB port is. Apró szépséghiba, hogy USB billentyűzet harminc kilométeres körzetben szál se, egérrel meg nem tudom megnyomni az F9-et.
Ekkor jött egy leírás a hp-tól, hogy hogyan kell egy ilyen masinát széthekkelni. Komoly darab. A lényeg, hogy darabokra kell szedni a vasat és DIP kapcsolókkal matyizni. Utoljára 386-os alaplapon játszottam ilyet – viszont hatásos. A fizikai erő mindig győz.
De végre elértem az első ILO portját. Notebook ráment, virtual media bekonnektálódna – ha a volna ott nem volna. Error. Így viszont nem tudtam neki cédét tolni a pofájába. Véres hibakeresés, gépemen java 1.4.2, az elég, 128bit ssl engedélyezve, tűzfal kikapcs… miazapjakasza kellhet még neki? Nézzük, ha nem teszik neki szemből, mit szól, ha hátulról? Nemcsak fütyis ILO létezik, van ennek DHCP-s network ILO portja is. Ehhez csak meg kell találni a DHCP adatbázisban. Ami nem nagy ügy, a gép neve rajta van a névjegyen. Csakhogy ilyen nevű gép nincs az adatbázisban. Nyilván a fiúk a gépnevet is átállították. Elméletileg rá is lehetne hibázni, de ezeriksz bejegyzés közül kellene egyet eltalálni…
Újból hívtam a kollégát – és átváltottunk advanced üzemmódba. Azt mondta, hogy húzogassam ki-be a blade-t (amíg el nem sül?), kapcsolgassam ki-be, cseréljek újból hálókábelt, áldozzak kecskét keresztútnál. És a modern technika bevált, egyszercsak megjelent a virtual media, az első ILO portos csatlakozásnál.
Hurrá. Telepítő CD gyorsan bemountol, Windows2003 szerver felugrott, jöhettek a beállítások. Itt kell megemlékeznem a remote console java felületét megalkotó team tagjainak anyjáról. Mindkettőről. Rémes. Két egérkurzor van: egyik a virtuális gép konzolján, a másik a host gépen. Elméletileg a határvonalon kellene váltani. Gyakorlatban nemritkán a virtuális kép közepén átvált külső kurzorra, elérhetetlenné téve a fél képernyőt. Ideges egérrángatás után lehet csak rendbetenni a kurzorokat – pár percre. Még jó, hogy az ideges rángatás ekkor már nagyon ment.
Mint kollégától később megtudtam, ezt úgy hívják, hogy valami double cursor. Az a trükkje, hogy akkor is ilyen módban indul a konzol, ha nem ezt választom ki.
De legalább már van windows. Apró szépséghiba, hogy hálókártya driver, az nincs. Ha lenne a gépen floppy v. cédé meghajtó, ha lenne telepítő médiám, ha lenne USB kulcsom… ha-ha. Állítólag a két kollégának van valahol egy image fájlja, amelyiket bemountolva van egy könyvtár, amelyikben… a kulcsszó sajnos az, hogy valahol – tehát nem itt.
Viszont kolléga szerint el kell menni a hp oldalára, sitty-sutty két kattintás és már lent is van a driver. Átdugtam a gépem, hp.com, gépnév beír, windows2003 network driver kategória kiválaszt, 1.1 MB, le is tekert egyből. De hogyan fog ez átkerülni a blade-re? Ha lenne floppy lemezem… izé… És győzelem, a táskám egyik eldugott zsebébe valamikor beszorulhatott egy. Bedugtam a hős floppyt a notebookba, elég nehezen ment be, de a rendszergazda vagy okos vagy erős. Itt az utóbbi játszott, mert nem néztem meg és a floppy írásvédett volt. Megpróbáltam kiszedni, de beszorult. Megrántottam, remekül kijött – csak a vaslemez maradt bent a drive-ban. Volt egy floppy meghajtóm. Túrtam még a táskámban és megtaláltam a hős csipeszt is. Kihalásztam a fémcsúszkát, de aznap ennyi maradt az összes sikerélményem.
Majd holnap, lemezekkel, írható cédékkel. Kipihenten.
Jó. Új nap. Délutánra jön a kolléga bekötni, addigra már hálókepesnek kellett lennie. Ez már nem lehet nagy ügy, csak felrakok addig egy tetves drivert. Cuccot kimásoltam floppyra, floppyt bemountoltam, ql. Program elindult… és mi ez? Feltelepített egy virus throttle progit… és ennyi.
Visszamentem a hp oldalra, és tényleg, virus throttle a neve a driver szekcióban lévő cuccnak. Azt hittem, hogy csak egy hülye név, de nem, ez tényleg egy vírusgyötrő valami. Driver? Az, nincs.
Itt jutottam olyan hisztis állapotba, hogy elfelejtettem gondolkodni. Egy kicsit rugdostam Döncit, a páncélszekrényt, majd felhívtam kollégát, hogy miafrancért mondta, hogy ne hozzak smartsmartot és honnan a francból szerezte be anno a drivert. Nem tudta, de adott egy jó tippet – az egyik blade pont ilyen, nézzem meg rajta a hálókártya típusát, aztán irány a net.
Google. Kidobott egy találatot, driverguide. Hülye fejjel belementem a regisztrációs folyamatba (tizennéhány szájbanyomott form egymásután, mindenhol kötelező mezőkkel), amikor eszembe jutott, hogy itt már jártam egyszer. Kétszer. Szóval a nagy titok: a usernév _mindig_ driver2, a jelszó pedig all. Ne szopjatok a formmal, inkább hasítsatok be. Sajnálom driverguide srácok, értem én, hogy az ingyenes adatbázis üzemeltetéshez kell egy kis mellékes – de ez már túlmegy minden határon.
No, mindegy, a google adta linken ott fityegett a driver. Lejött, mint a vakolat. Kábel vissza a blade fütyijébe, a cucc floppyn keresztül átsuhant – aztán kiderült, hogy w2k driver a szentem, a telepítő elküldött a búsba.
Legszivesebben mentem is volna. Mindenesetre Alvint dúdolgattam, különösen az a sor ment nagyon, hogy ‘basszameg, basszameg‘.
Visszatéptem a netre, driverguide, keresés, vazze… semmilyen w2k3 driver nincs ehhez a kártyacsaládhoz.
Még egyszer benéztem a hp-hoz és véletlenul nem jól gépeltem be a blade nevét: ‘hp bl20p g3’ helyett azt írtam, hogy ‘hp bl20 g3’ – és egyből jött egy csomó driver link. Igaz, hálókártya nem volt köztük, de vérszemet, azt kaptam: rákerestem direktben a hálókártya típusára, ugyanazon az oldalon. És ott volt: w2k3 driver. Igaz, a vasak között nem volt felsorolva ez a konkrét blade, de kicsire nem adunk. A szokásos módon átjátszottam a virtuális floppyra, felment és győzelem. Délután fél kettő. Kettőre jött a kolléga és jópofizott, hogy mióta vakarhatom itt a hasamat. Vagy lentebb. Hiszen ma csak egy drivert kellett felraknom.
Nem akartam mondani neki, hogy pont csak annyi szabadidőm volt az érkezéséig, hogy lemossam a habot a szám széléről.

Trieszt vár

Bár a tegnap említett egyik szíváson túl vagyok, de még ahhoz sincs erőm, hogy vázlatot írjak. Majd.

Most inkább egy megfigyelőképességi játékot ajánlok:

A két kép között néhány apró eltérés – és 10 év időkülönbség van.
Aki megtalálja, tartsa meg. Nekem csak pár óra szabadidőt juttasson vissza.

Csak linkek

Mert ma hihetetlenül szopós frusztráló napom volt. Akár két darab félkilométeres cikket is tudnék írni – és istenuccse, meg is teszem, ha kikeveredek ezekből a rémálmokból.

Addig viszont a beígért hivatkozások:

1. Azt írják a Drawn-on, hogy Flickr-ék bekeményítettek, mondván ez fényképtároló oldal, nem pedig grafikatár. Mostantól akit rajtakapnak, azt bezárják a szekrénybe – azaz úgy tekintik, mint aki nem osztotta meg a többiek felé a képeit. (Magyarán elérhetőek maradnak a cuccai, de nem lesznek böngészhetőek a publikum számára. A fényképei sem.) Mivel a saját Flickr oldalam jó egyharmada karikatúrákat tartalmaz, azt hiszem, jobb lesz, ha idejekorán beszerzem a molyirtót.

2. Ezek viszont egyszerűen csak szépek.
(Egy időben cégtáblafestéssel kerestem meg munka mellett a sörrevalót. Az egyik visszaadott megbízásom pont egy ilyen szecessziós stílusú tábla lett volna – képtelen voltam megfogni ezt a hangulatot.)

Az első kommentező

Sztahanov írja:

Közben Duncan Riley azt írja, hogy Hálaadása napján minden blogger mondjon köszönetet az első kommentezőjének, haha.

Az első kommentezőm nemcsak a lelkemet mentette meg, hanem teljesen fel is villanyozott. Ez csak így megy? – csodálkoztam – az ember feldob valami idétlenkedést és egyből reagálnak is rá a világ másik végéről? Dögi.
Aztán kiderült, hogy ez a hozzászólás pont a kivétel volt – viszont pont elsőre.
Mint Nej lottó hármasa anno.

TTL

GT kolléga feszeget fontos dolgokat ebben az írásában. (És Fisher99 is hasonlókat, szinte mindegyikben.)

Belefeledkezett pörgés a szakmában vagy együttlötyögés a kicsi emberrel? Pörögni nem lehet úgy, hogy megszakítjuk egy-két percre, hiszen a gyerekhez lazítás, végtelen türelem kell, a pörgéshez meg pont nem. A gyerek imádja ugyanazt a koreográfiát eljátszani hónapokon keresztül, minden este, hiszen ismeri, megszokta, biztos benne, hogy jól csinálja. A felnőtt idegrendszerét viszont pont ez teszi tönkre, a legjobb játék is marhára unalmas lesz az első száz alkalom után.

Mi már túl vagyunk ezeken, összességében nem is rosszul. Voltak bizarr dolgok, ez tény.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor az egyik kedvenc játék a ‘döglöttmedvés’ volt. Hazajöttem munkából, átöltöztem melegítőbe, majd lefeküdtem a puha padlószőnyegre, közölve a családdal, hogy apamedve megdöglött. A két gyerek persze minden erővel megpróbált feléleszteni. Jó játék volt, a legtöbbször sikerült rángatás közben egy-egy félórácskát szundikálni. Nem, alig voltam ekkoriban lehajtva a munkahelyemen…
A másik kedvenc játék a tigrisezés volt. Becsuktam a nappali ajtaját és beültem a fotelbe. A kölykök nekiálltak kapirgálni az ajtón. Kikiabáltam, hogy ki az. A játék szerint egyedül a tigristől féltem. Mindkettő kitalált magának valami állatot. Természetesen jól elhúztam ezt a részt, hiszen ekkor pihentem. (‘Biztos, hogy nem tigris? Egész biztos? Olyan csíkos hangod van…’) Végül bejöttek és nekiálltak keringeni a fotel körül, gondosan hátuk mögé rejtve a kispárnákat. Én persze folyamatosan faggattam őket az álcájukról. (‘Te kecske, miért morogsz ennyire?’) Aztán amikor már nem tudtak mit válaszolni, elkiáltották magukat, hogy ‘azért, mert tigrisek vagyunk!’ – és a játék vad párnacsatává alakult át.
Ezt a koreográfiát naponta többször is eljátszottuk. Én élveztem, mert tudtam őket irányítgatni – rá lettek kényszerítve, hogy használják az eszüket. Kétszer egymás után nem használhatták ugyanazt az álcát és csak akkor jöhettek be a szobába, ha tényleg meggyőzően alakították a kiválasztott állatot.

Miután Pestre költöztünk, Nej olyan munkahelyet talált magának, ahová korán kellett mennie, így rám maradtak a reggelek. A két kicsit felöltöztetni, később rávenni, hogy maguktól öltözzenek – reggelente akár többször is :-), reggeliztetni és elkísérni őket oviba, később iskolába… ez elég sok lehetőséget adott az együttlétre. Gyalog, illetve tömegközlekedéssel mászkáltunk, még akkor is, amikor az ovi, az iskola és a munkahelyem különböző kerületekben voltak. Ezek a reggeli séták beszélgetésekkel, később társasjátékokkal (szókígyó, országváros, barkochba) teltek, illetve a villamoson autószámolós játékkal. (Tudtátok, hogy Pesten Opelből van a legtöbb? Mindig az nyert.) Ebben az együttlétben az volt a jó, hogy reggel volt, még nem kellett pörögnöm, tudtam a gyerekek tempójában élni, rájuk figyelve cselekedni.
Később bejött a társasjáték korszak. Ha naponta nem is, de azért elég sűrűn próbáltunk időt szakítani egy-egy menetre. Jellemzően a Gazdálkodj Okosan, a Cattan, gyerek Monopoly, Activity és a Hotel voltak a sztárok, illetve kártyák közül a römi, és a bridzs. (Naná.) Később, ahogy ritkultak ezek az alkalmak, a bridzset elhagytuk; ez tipikusan olyan játék, melyet nem lehet szórványosan játszani.

Ma már egyedül járnak reggelente dolgukra. (Barna szerintem jobban ismeri a várost, mint az anyja.) Az együtt töltött idők lecsökkentek és kevésbé játékosak lettek. Akármennyire is zsúfolt a napom, igyekszem egy-egy órát rászánni, hogy átvegyem a sráccal az aznapi dolgait: mi volt az iskolában, hozd át a füzeteket, beszéljünk át minden órát, mi volt az edzésen, egyéb óhaj/panasz/zokogás? Nej ugyanezt zongorázza le a lányommal. Társasjátékok ugyan még vannak, de ritkán. Igyekszem családi programokat szervezni, ezek főleg kirándulások, esténként kártyapartival. (Mára a Pikk Dáma lett a sztár – windows-függők számára Fekete Macska.) Legnagyobb társasjátékos akció a szilveszter. Elvből nincs ilyenkor bekapcsolva a tévé. Kinyitjuk a gyerekszobában a nagyasztalt és végigjátsszuk a teljes társasjáték spektrumot, hajnalig.
Még van pár évünk, hogy így múlassuk az időt, aztán menni fognak ezerfelé. Barna már most is rengeteg időt tölt a vasútnál, előbb-utóbb a lány is ki-ki fog maradozni.
Valószínűleg hamarosan vissza fogunk térni Nejjel a páros snapszerhez.

Másrészt, felkapva az eredeti fonalat, most érzem úgy, hogy megalkuvásmentesen jött el a lehetőség felfuttatni szakmai karrierünket – immár végtelen a lehetőség a pörgésre. Igaz, már nem vagyunk annyira harapósak, de ezt ellensúlyozza a tapasztalat.

Szerintem jól csináltuk.

(*) Abban az elhanyagolható valószínűségű esetben, ha esetleg nem informatikus is olvassa az írásaimat, magyarázatként közlöm a címbéli szakkifejezés feloldását: Time To Live.

Bridzsélet

Nyomot hagyni magunk után. Sokunkat ez motiválja tetteinkben, dacára, hogy tudjuk, az idő kegyetlen gyilkos, aki mindig eltünteti maga után a nyomokat.

Előfelvételis katona koromban tanultam meg bridzsezni. Egyetemistaként szűk körben össze-össsze ültünk kártyázgatni, elsősorban azokon a napokon, amikor nyitva volt a kollégiumi sörözö büfé.

    Megjegyzés:
    Az akkori Kol kocsmát pl. már eltűntette az idő.
    Idézet:

    Teaház: a Kol-klubban található. Irodalmi felolvasó estek, élménybeszámolók, különféle elõadások szervezõdnek itt egy-egy csésze tea mellett.

Állandó partneremmel harmadévesként gondoltunk arra, hogy ezt a nemes sportot valahogy fel kellene futtatni. Vettünk egy nagy levegőt és megkerestük azt az oktatót, akiről az a hír járta, hogy valamikor versenyző volt. Egyből ráállt arra, hogy oktasson az általunk szervezett tanfolyamon. Írtunk János bácsinak, kértünk licitkönyveket, versenypaklikat. A tanfolyam nem a várt eredményt hozta: az első órára lejött ugyan 10-15 ember, de kettő kívételével a többség úgy gondolta, hogy számára éppen elég nyereség az ingyen tankönyv, a többi órán inkább nem venne részt. Így maradtak a délutáni játszogatások, bár a létszám kicsit nőtt, mert beszállt az oktató is, meg időnként néhány haverja. Aztán bekapcsolódott egy lelkes hapi, akinek sikerült kivinnie a bridzset az egyetem kapuin kívülre. Bejegyeztette a Veszprémi Bridzs klubot az önkormányzatnál tanácsnál, igényelt klubhelyiséget a Dimitrov művházban és adott fel apróhirdetést a Naplóban, hogy jertek emberek, játszani jó. Jöttek is – így alakult ki egy viszonylag stabil két-három asztalos létszám. De a fő nyereség az volt, hogy bekerült néhány ember, akik korábban már szagoltak puskaport – voltak hivatalos versenyen. (Mentünk volna mi is, de hiányzott az önbizalom. Elsőben tankörtársam volt az egyik magyar bridzs félisten, Vikor Dani, elég sokat játszottunk együtt. Ő mondogatta, hogy hülyék vagyunk, ha nem megyünk versenyre, ezzel a tudással már lehetne.) Beszéltünk János bácsival és mint zömében egyetemistákból álló frissen alakult klub, elértük, hogy állandó diákkedvezményünk legyen a nevezési díjaknál. És beindultak a versenyrejárások – bár ez már egy másik történet.
Mindenesetre elértük, hogy egy nagy büdös fehér folton – egész Veszprém megyében nem volt működő bridzsklub – sikerült végvárat létesíteni.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy reggeli közben a legfrissebb Bridzséletet olvasgattam és volt benne egy táblázat, hogy hol vannak vidéki bridzsklubok. Szívet melengető érzés volt látni, hogy a veszprémi még működik, vezetője az először megkeresett egyetemi oktató.
A franc se gondolta volna húsz évvel ezelőtt, amikor sétáltunk a hólucskos járdán az egyetem felé a partneremmel, szótlanul, mert mindkettőnkben volt egy kis drukk, hogy mit fog mondani az ismeretlen oktató a szokatlan megkeresésre… szóval egyikünk sem gondolta volna, hogy ez lesz belőle.
De minden nagy dolog elindul valahogy – általában így, ilyen jellegtelenül.

Van, amikor a sok kevesebb

A kék metróval járok dolgozni. Előtte-utána még busszal kell mennem négy-öt megállót. Mindkét csatlakozási pontot utálom, amennyire csak lehet. Ugyanis mindkettőnél van két-két olyan buszjárat, melyek jók lennének nekem – csak éppen nem egy megállóból indulnak. A megállók pont olyan távolságra vannak egymástól, hogy amikor meglátom a másikba érkező buszt, már nem tudnám elérni.
Mi is történik itt? Én azért utazom tömegközlekedéssel, mert ki akarom kapcsolni magam. Ehelyett mit kapok? Versenyhelyzetet. És mint fajtám méltó képviselője, egyből felpörög bennem a győzniakarás. Ha a másik busz jön meg hamarabb, az ugyanúgy frusztrál, mint amikor a másik sor halad gyorsabban a postán. Miközben a szerencsés döntés okozta örömöt észre sem veszi az ember.
Pedig nincs olyan nagy különbség a két busz között; még ha vesztek is, az maximum 3-4 percet jelent. Ha csak egy buszjárat lenne, ennyi késést észre sem vennék.
Mindennek a versenyhelyzet és a bennünk lakó ősember az oka.
Meg Aba Botond.

*LM

Mi olyan nagyon egyedi, nagyon fontos a szerelemben?
Az, hogy viszontszeressenek. Az, hogy az az ember, aki a legfontosabb számunkra, kijelentse, hogy számára mi vagyunk a legfontosabbak.
Kimondva-kimondatlanul mindenki, aki él, arra vágyik, hogy elfogadja őt a világ. De a világ marha nagy és különben sem ér rá velünk foglalkozni -> ezért a világot reprezentaló személy kell, hogy szeressen minket.
És ezért elviselhetetlenül frusztráló, ha elutasítanak.

[Update]
Persze nem csak ez a fajta visszajelzés létezik. Az embernek vannak barátai, van haveri köre, elismerhetik a munkáját – akár egy üveg sörrel is, jöhet egy comment a blogon, hogy ez igen… ezek mind-mind értékes visszajelzések a külvilág felől.
De a legértékesebb mégis az, amit a szeretett lény ad: azzal, hogy viszontszeret.

Kész katasztrófa

Tegnap egész nap BRS teszten voltam. Ez gyk. katasztrófa utáni visszaállítás teszt, időre. Kimegy egy talicska informatikus egy isten háta mögötti telephelyre(1) és megpróbálja lemezekről, szalagokról visszaállítani az éles rendszert. Izgalmas foglalkozás.
Először is megkérnék mindenkit, hogy az elkövetkező napokban finoman, nőiesen beszéljen velem, mert káromkodásból egy hónapra fel lettem töltve. Köszönöm.
Az én feladatom egy kulcsfontosságú Exchange szerver visszaállitása volt. Bármennyire szűk is ilyenkor az idő, szoktunk azért kísérletezni is. Most például kipróbáltuk, mennyire járható a /disasterrecovery kapcsolós visszaállítás, élesben. (Annak ellenére játszottunk vele, hogy van teljes mentésünk az Exchange szerverről.)
Na szóval, nyers szerver felugrott, particiók/könyvtárak beállítva, régi gép eltávolítva a tartományból, új gép beléptetve, jöhet a szerver telepítés. Next-next-nekemnepofázz-finish,… hűdegyors volt ez a telepítés. Nem is rakott fel semmit, csak egy dll-t. Újabb próba, most már le is nyitogatva a menüpontokat,… hát, azt mondja, hogy a prerekvizitek nem stimmelnek. És tényleg, teljesen kiment a fejemből, hogy az Asp.net és a Pop3 szervízek telepités után manuálba kerülnek. Elindítottam őket, de továbbra is hibaüzi jött, amikor ki akartam választani a kollaborációs komponenst. Jó, akkor szedjük le ezt az elb… izé, nyomorult telepítést. Nem jött le. Még a szerver csodálkozott a legjobban; azt mondta, hogy némá, milyen vicces, váratlanul nem tudom leszedni ezt a komponenst.
Jó. Újratelepítés. Sittysutty megvolt. Hoznám létre az adatbázisok könyvtárait, amikor látom, hogy teljesen össze vannak borzolva a partíciók. Visszanevezés közben jött a hidegzuhany: az E partíciót nem lehet átnevezni, mert az lett a system. Miaf? Ez még akkor is durva, ha tudjuk, hogy a system partíció az, amelyikről bootol a rendszer, a boot partíció pedig az, amelyiken a system van. És tényleg, az E particion ott figyelt a boot.ini. Hajjaj. Újratelepítés, de most még a szöveges setupnál töröltem mind a nyolc partíciót – így nem tudott hibázni a kedves. Ez a telepítés már teljesen olajozottan ment, öröm volt nézni. Nem volt egy felesleges mozdulatom sem. Illetve volt – egy beintés, amikor megint nem volt hajlandó települni az Exchange. Nagyítóval néztem át a prerekvizit listát, de minden klappolt, az utolsó szögig. Lassan már eljött az ideje abbahagyni a kísérletezést, de szerencsére a fájlszerver visszatöltés lefoglalta a szalagos egységet, tehát próbálkozhattam még egyszer. És ismét rámmosolygott a google power, egy link eréjéig.
Érdemes idézni:

I called Microsoft Product Support and their solution was to uninstall 2003 Server SP1, install Exchange, install Exchange SP1 then install 2003 Server SP1. This sounds far too shaky a solution for me and on my front-end servers I installed 2003 Server slipstreamed with SP1, so, since I’m the position to do it, I’m just reinstalling the servers from scratch without SP1 until I have Exchange installed.

Nos, erre nem számítottunk; nem volt nálunk külön Windows2003 szerver telepítő cédé, külön felrakható SP1-gyel. Odamentem a konzolhoz és megtippeltettem a kollégával, hogy vajon mit fogok most csinálni. Fogalmam sincs, honnan találta ki elsőre, hogy szervert fogok újratelepíteni. Amíg a bitek tepertek a vasra, nekiálltam leszedni az Internetről az Sp1-et. Aki netán elfelejtette volna: ez a dög 330 MB. Nem kicsit bonyolította a dolgot, hogy idén újítottunk: nem vittünk laptopot, desktopot; ehelyett az ügyfél unixosaitól kaptunk egy-egy Kanotix Linux live distro cédét. Erről tetszőleges vasat be tudtunk bootolni – volt egy csomó, egymásrahajigálva a sarokban – és rdesktop-pal már csűrtűnk is fel a szerverekre. Töredelmesen beismerem, az ikszre végződő nevű rendszerekben nem vagyok nagy spíler, így okozott némi nehézséget, az Sp1 terelgetése. Windowsban azt csináltam volna egy vinyó nélküli gépnél, hogy bemeppeltem volna K: meghajtóként a szerver valamelyik megosztását és arra töltöttem volna le böngészőből a stuffot. Ez itt nem jött össze. SMB-n tudtam ugyan kapcsolódni, de letöltéskor nem tudtam megadni ezt a kapcsolatot. Végül leszedtem a csomagot ramdiszkre (hálistennek volt bőven), onnan krusader-rel ment tovább a szerverre. (Sorry, MC-vel nem sikerült.) Mindenesetre, amíg a memóriába tőtikézte lefelé a fájlt, addig csak lábujjhegyen mertem közlekedni a szobában.
Közben felment a Windows2003 szerver is, Sp1 nélkül. Ránézésre egy csomó rendszerkomponenst nem ismert fel, driverek meg nem voltak, de úgy döntöttem, nem is kellenek. Ha száguldozni akarok egy autóval, akkor nincs szükségem karosszériára. Ugyan már kilométerekre kerültünk attól az elvtől, hogy a visszaállítandó rendszerhez minél hasonlóbbat állítsunk össze – de amikor a hasonlóságra törekedtünk, az nem jött be. Na, mindegy, a kasztni nélküli cucc beröffent. Ment rá az új install. És nem volt inkompatibilitásra utaló hibaüzenet az Exchange setup indításakor! Elégedett mosoly… de nem. Megjött ugyanaz a nyomoronc 0xC007003A(58) hiba.
Újabb varázslások következtek. De tényleg. A mosoly egyre görcsösebb lett az arcomon. Holnap ITIL vizsga. Közben nemhogy a mai tanulásnak, de a mai lefekvésnek is egyre biztosabban lőttek.(2)
Átnéztem a DNS-t és ott virított benne egy hasonló nevű gép. Ki a lilafaszom tette ezt bele? Nyess. De ettől sem javult meg semmi. Oké. Netdiag. Nagy büdös Kerberos hiba. WTF?! Aszongya nem tudja autentikálni a gépet – de névként a hasonló nevű hostot nevezte meg. Mivan? Valami derengeni kezdett, rátekertem a gépnév rovatra. Basszus. Az eredeti gép nevében szerepelt egy ‘0’ karakter. A nagy kapkodásban megszokásból magyar kiosztásúként használtam egy pillanatra a konzolbillentyűzetet, és nulla helyett a felsőfütyi karaktert tettem be. Az oprencer meg volt annyira intelligens, hogy sem ezt a karaktert, sem az utána következőket nem vette figyelembe. Esetleg figyelmeztetni? Ugyan már. A figyelmeztető csapat az összes aktivitását kiélte akkor, amikor a nem használatos desktop ikonokról volt szó – másra már nem maradt lendület.
Gép kilép/belép, közben átnevez, AD reset. De ettől sem jutottunk előre. Jobb híján rászálltam a Kerberos hibaüzenetre, de semmire sem jutottam vele. Pontosabban annyira, hogy csaltam és megkérdeztem az éles rendszeren dolgozó kollégát telefonon, hogy nézze már meg, az éles szerveren – mely játszásiból most ugye le volt bombázva – mit mond a netdiag. És azon is ott volt a Kerberos hiba.
Tehát ez rossz nyom.
Itt érkeztünk el egy döntési ponthoz. A felkészülési dokumentációk egyik része azt írta, hogy az Exchange /disasterrecovery előtt töltsünk vissza system state mentést. Másik része meg meg sem említette ezt a lépést. Nekem ez utóbbi tűnt logikusnak, hiszen arról szól a történet, hogy _csak_ adatmentés van – az Exchange paraméterek majd az AD-ból fognak visszajönni.
Ötlet híján csapást váltottunk: jöjjön az a system state. De majd csak másnap reggel.
Új nap, új remények. De hamar kiderült, hogy a világegyetemben minden változik, csak a szívás állandó. Akkora volt a hardver különbség a két gép között, hogy képtelenség volt rá visszatölteni a system state mentést.
Ekkor járt le az időm. Visszatértünk a jól bevált Exchange visszaállítási módszerre, hanyagolva az új utakat.
Kár érte, mert reméltem, hogy ennél a visszaállítási módszernél meg tudjuk kerülni az adatbázisonkénti hét órás konzisztencia ellenőrzést.

(1) Csak úgy megjegyzem, hogy ez egy nagyon nagy nevű cég direkt erre a célra felingerelt telephelyén zajlott. Nem csak mi használjuk ezt a szájtot, az ügyfelünkön kívül sokan mások is igénybe szokták venni. Pontosan tudom, hogy kik, ugyanis a nagynevű cég emberei csesztek bezárni a dokumentációs szekrényt. Pusztán unaloműzőként lehetőségem volt áttanulmányozni néhány nagy magyar cég informatikai rendszereinek a leírását.

(2) Yes; hajnal kettő lett belőle.

Tükröm, tükröm

Istenem, hol gyakorolja egy szégyenlős fotós a portrékészítés alapjait?
Naná, a tükör előtt.
Aki próbálta már ezt a műfajt, rájöhetett, hogy nem is olyan egyszerű ez. A mellékelt képen pl. három dolgot lehet megfigyelni:

1. Szinte képtelenség fél kézzel elmozdulásmentesen tartani a gépet és hüvelykujjal exponálni. (Bár ez pont azon a tömérdek sok képen látszik, melyek nem kerültek fel.)

2. Teljesen ki kell csavarodni, hogy természetesnek nézzünk ki. A tekintet nem lehet normálisan, előre irányuló; ekkor ugyanis a képen gülüszemű stréberbélának fogunk látszani. Pont bele kell nézni az objektívbe, legyen az bármilyen alacsonyan is.

3. Baromira koszos a tükör.

Kötsög

A szülő felelőssége magának valami hobbit találni. Már csak azért is, hogy gyerekei meg tudják valamivel lepni karácsonyra.
Emlékszem, nagyanyámból kénytelenek voltunk köcsögrajongót nevelni. Annyira nem volt semmi érdeklődése, semmi igénye, hogy öcsémmel – jobb híján – minden évben egy 50-70 forintos népművészeti köcsögot vettünk neki. Eleinte furcsállotta, de amikor ezekkel lett tele a konyhaszekrény, egész megszerette őket.
Legalabbis remélem.

Elkószált gondolat

Volt már olyan fantáziád, hogy milyen lenne más ember bőrében lenni?
Nézzük meg konkrétan. Van-e abban ráció, ha a mostani személyiséged más ember testébe kerül át? Uncsi. Mindenkinek két füle van, az edzettséget alakítani lehet, a szépség lószart sem ér, egészségügyi problémája meg mindenkinek van.
Sokkal izgalmasabb lenne mással nem csak testet, hanem személyiséget is cserélni.
Igen, de… honnan tudod, hogy ilyesmi nem történt még veled?

Üdén-frissen II

Korábban írtam itt egy windowsupdate kálváriáról. Azóta történt egysmás.

De… nincs filter menüpont a jobbklattyban és szürke a gomb a panelen… miafene…?! Oké, tudom, hogy az add-in-ok között van egy http filter ki/bekapcsolási lehetőség; és ha kikapcsolom, akkor ezt a jelenséget kapom. Csakhogy most nincs kikapcsolva. A legtudományosabb windows módszert választottam, néhányszor ki/bekapcsoltam a filtert, majd újraindítottam a tűzfalat. Semmi hatás. (Mental note: ezzel az ISÁval még foglalkozni kell a közeljövőben.)

Meglett a megoldás. Egy kolléga – egy meglehetősen bizarr jelenség kiküszöbölése érdekében – ideiglenesen kivette a HTTP protokoll paraméterei közül a web proxy filter engedélyezését. Aztán úgy maradt.
Az ember mindig tanul valamit.

Azóta egyébként belefutottam már egy hasonló esetbe a windowsupdate-tel. Éppen kezdtem megint tépni a hajamat, amikor sikerült megoldani a problémát: az ISA szerveren nem csak azokat a webhelyeket vettem fel a szabálynál, amelyeket a KB cikk megnevezett, hanem mindenhová engedtem a forgalmat. Ez a múltkori esetnél nem hozott megoldást, most igen.
Nagy dolog ez a technika.

Belenyugvós lelassulás

Megjött a tél, szemmel is láthatóan. Mint mindig az első hónál, angyali nyugalom önt el. A táj fehér, a hó nyugtatja a szemem, mint a tej az idegeimet. Imádok lelassulni.
Reggel kényelmesen öltöztem fel, előkerült a cipőszekrény mélyéről a bakkancs. Kell is, mert ilyenkor hanyagolom a tömegközlekedést, sétálok. Nagyon ráérek, nem sürget semmi. Illetve sürgetne, de nem hallom meg. A hó még a fülemet is belepi.
Szeretem a telet.

Dilbert hírlevél

Itt az újabb, de ez most nem egy nagy durranás. Viszont van benne egy nagyon finoman adagolt invitálás:

The problem with creating a newsletter targeted to the smartest people in the universe is that you have highly effective spam filters. I worry that even though I send this masterpiece to almost half a million DNRC members, only four or five of you are seeing it.
Do me a favor and let me know you’re reading this by clicking the link to my blog, thus registering a page view.
http://dilbertblog.typepad.com/
This request is not (only) a clever trick to get people to look at the blog. I really need to know if the Dilbert Newsletter is being filtered into irrelevance.

Na ja. Ettől függetlenül érdemes Scott Adams blogját olvasni, hozza a szokásos idétlen formáját.

És még egy említésre érdemes momentum a hírlevélből.

FREE GOD’S DEBRIS E-BOOK
========================
Yup. No strings attached. Just follow the link below to download your free copy, in pdf format.
I’m giving it away because I found out that most people who read it end up either recommending it or buying the paper version as gifts for other people. Why not get a copy for your laptop, so you have something to read next time you’re traveling? You can’t beat free.
http://www.andrewsmcmeel.com/godsdebris/

Erről a könyvről tudni kell, hogy Scott egyetlen nemDilbert alkotása. (Eltekintve persze a vega bizniszétől.)

Egyszerűből bonyolultat

Abból indult ki az egész, hogy szerettem volna feladni egy lakáshirdetést. Állítólag személyesen olcsóbb. Mivel hétfőn úgyis Budán kószáltam, elmentem a Móricz körtér melletti Expressz irodába. A hirdetés szövegét a 47-es villamoson írtam meg – aki ismeri a viszonylatot, el tudja képzelni az írás formáját. Nem is tudta elolvasni a hapek, le kellett diktálnom neki. Ebből lett néhány eltérés: ‘3.30-as’ helyett azt írta,hogy ‘3.3 m-es’, ‘kétszobás’ helyett meg azt, hogy ‘2 szobás’. Apró eltérések, de pénzbe fájnak, különösen kampányban. Mert az lett belőle, ugyanis ekkor öt megjelenésnél csak négyet kell fizetni. Nos, első körben nem vettem észre ezeket a finomságokat. Később a hapi meggyőzött, hogy dobjak fel hirdetést valami ingyenes kétheti újságba is. Hétszáz pénz volt, csak legyintettem. Azért előtte belenéztem a pénztárcámba, de megnyugtatóan sorakoztak benne a bankók. Látszólag. Fizetéskor derült ki, hogy 12780 forint helyett csak 12450 van nálam. Ciki. Minden bent volt már a gépben, mögöttem hosszú sor, automata a franc tudja, hol. Ugyan bankkártyával lehetett fizetni, de ahhoz stornózni kellett mindent és újrakezdeni a manővert. Más megoldás nem lévén, ez lett a vége.

Hazafelé kezdett derengeni, hogy elböktem a kampányt. Eszembe jutott, hogy amikor a falusi házunkat adtuk el, megállapítottuk, hogy csak a hétfői és a pénteki újságban érdemes hirdetni – én viszont öt, egymás utáni napot adtam meg lányos zavaromban.

Következő nap felhívtam őket, hogy lehet-e még módosítani? Ó, persze, mindent lehet – de csak személyesen.
Mehettem Újpestről a körtérre.
Egy lelkes hölgy fogadott. Az első problémát az okozta, hogy a hirdetésem négy példányban volt jelen a rendszerben, ugyanis a tegnapi stornós még nem törlődött. Sebaj. Átnézte, hogy vannak-e az új napokon szabad helyek (ún. top10-es hirdetéseket kértem) – voltak. Közölte, hogy a módosítás pénzbe kerül, x%, de maximum 500 forint. Ennyiért hülyének is megéri. Végül megkérdezte, hogy akarok-e még valamit módosíttatni. Hosszas habozás után kérdeztem rá, hogy szöveget is lehet? Persze – jött a válasz. Jó, akkor 3 kifejezést szeretnék máshogy íratni – csaptam le a lehetőségre. Kevesebb szó nem lehet – szögezte le. Oké, akkor nem kérem. Elgondolkodott, majd optimistán a billentyűk közé csapott, ‘a programnak tulajdonképpen ezt is tudnia kell!’ felkiáltással.

Nos, nem tudta. A számla kiállításakor elszállt. Egy kicsit megpróbált még varázsolni a hölgy, aztán kihívta egy kollégáját, de a profi sem tudott dűlőre jutni. Hívták ugyan a supportot, de senki nem vette fel, én meg nem éreztem megfelelőnek a helyzetet, hogy meggyőzzem őket az outsourcing előnyeiről – akkor ugyanis mindig van valaki a vonal végén. Szóval, ment a küzdés. Hirtelen elkezdtem számolgatni. Aztán megkérdeztem a hölgyet, hogy fel van-e készítve a program a negatív számlázásra? A három szó kivétele négy fizetett megjelenésnél ugyanis durván ezer forintot jelent nekem, ha ebből levonom az ötszáz HUF büntit, még akkor is ők jönnek nekem. Persze hogy, mondta a csajszi,volt már ilyen. De a segéderő gyanút fogott. Nem én voltam, aki tegnap szerencsétlenkedett a fizetésnél? Ja. És akkor bankkártyával fizettem, ugye? Ja.
Hoppá. Akkor a gép ott hal meg, hogy a visszajáró 500 forintot megpróbálja rárakni a kártyára. De arra meg nincs felkészítve.
Jó, akkor írjuk vissza azt a nyomorult három szót. De a program ekkor már megsértődött, semmiképpen sem adott számlát. Végül stornózni kellett a búbánatos istennyilát is, mire befizethettem az ötszáz forintomat és kióldaloghattam a felgyűlt sor mellett.

Pedig először nem tűnt ennyire bonyolultnak az akció.

Házi rendszergazda

Megtámadott a lányom, hogy tegyek fel a gépére MSN Messengert, szocializálódási célból.

Odaültem a gépéhez, majd

  • letöltöttem és installáltam 21 biztonsági foltot,
  • letöltöttem és installáltam egy Java runtime frissítést,
  • letöltöttem és installáltam egy flash update-t,
  • frissítettem a víruskereső adatbázisát,
  • frissítettem a Firefox böngészőt,
  • leszedtem a kezelhetetlen Sygate személyes tűzfalat,
  • felraktam helyette a Kerio-t és beállítottam.

Nna, ezután lehetett csak telepíteni a Messengert.
Hülye időket élünk.

Portré

Egy kollégámnak sikerült az a bravúr, ami eddig még senkinek sem: abból az alapanyagból, ami én lennék, ki tudott hozni egy egész jó portré felvételt.

Éppen ITIL tanfolyamon veszek részt, arcomon koncentráció feszül; csüggök az előadó ajkán. Az az alak ott mellettem a nagytestvér cég minőségbiztosítási vezetője, aki kíváncsiságból beült. Arckifejezéséből ítélve, nem lesz nagy ITIL rajongó – pedig neki hivatalból kell majd.