A héten még bringázgattam és két említésre méltó életképpel is találkoztam.
Az egyik helyen négyéves forma gyerek hisztizett, de kegyetlenül. Ordított a gyerek és ordított az anyja is:
– Minek képzeled magad, fiam!?
– Természetesen a világ közepének – válaszoltam rá gondolatban.
És bár viccesen hangzik, de nem az. Minden ember életének első nagy megrázkódtatása következik be 3-4 éves kora környékén – ekkor alakul ki az a tudat, hogy mások is emberek… hogy nem csak mi élünk, hogy nem miértünk van minden. Persze ez nem nagy öröm és minden gyerek megpróbálja ‘visszacsinálni’ a korábbi állapotot. Ez a hisztizés.

Nálunk Dóra viszonylag simán vészelte át ezt az időt, Barna viszont durva volt. Kapott mindent: ráhagyást, elfenekelést, hideg víz alá állítást és néha maflásokat is. Ez utóbbiakat akkor kapta, amikor rászokott, hogy vasalt bakanccsal sípcsonton rugdosta nővérét, amint nézeteltérésbe keveredtek. Ha bent akartam tartani a csajszit a kétlábúak halmazában, kénytelen voltam ajánlatot tenni a srácnak: minden rúgás egy pofon. Vagy ötöt gyűjtött be, mire rádöbbent, hogy ez nem jó üzlet neki.
Azóta szeretik egymást.

A másik életkép is gyerekhez kötődik.
Anyuka sétált egy 5-6 éves forma kislánnyal. A következő mondatot kaptam el, amint elsétáltak mellettem:
– Azt utálom, hogy kérdezel, de csak azt a választ fogadod el, amit hallani akarsz – mondta szeliden a gyerek az anyjának.
Rögtön megnéztem a gyereket. Egy mondat, de mennyi mindent elárul acsaládról. Van egy szülő, aki ravaszul kérdések formájában nevel(1), van egy okos gyerek, aki ezen átlát és van egy olyan légkör, ahol ilyen problémát spontán fel lehet vetni.

(1) Sokkal könnyebb valakivel elfogadtatni valamit, ha ő fogalmazza meg. Ha az illető mondja ki választ, az már majdnem olyan, mintha az az ő véleménye lenne. Az elvárt gondolat áttörte az ellenkezési küszöböt.