Nedves túra a Bükkben

Eltapsolás folyt a hétvégén. A közelmúltban kaptam üdülési csekkeket és egy x összegig érvényes biankó kajaszámlát – ezeket még idén el kellett használni. Hosszas keresgélés után az interneten keresztül választottuk ki a Jávorkút panziót a Bükkben. Kicsit hazahúzott a szívem: szülővárosom a Bükk és a Mátra között terül el és én valahogy mindig is a Bükkben szerettem jobban csavarogni.

Az utat összekötöttük a friss GPS kütyü tesztelésével, de erről majd később írok. Előljáróban annyit, hogy örömmel vettem tudomásul, hogy nem csak én vagyok képes lemenni a térképről.

Az idő kedves volt hozzánk, igazi kirándulós időjárás volt a hétvégén. Még a Bükk fennsíkon is kellemes meleg volt – ha gyalogoltunk pár kilométert előre, vagy pár tíz métert függőlegesen.

Először a szállás. Én laktam már sok helyen. (A legdurvább egy elfektetett kétajtós szekrény volt. Egy haverral aludtunk benne, úgy, hogy éjszakára magunkra csuktuk az ajtókat. A szekrény egy kidőlt-bedőlt romházban volt, az aggteleki karsztban. Mindez télen, jó félméteres hóban. A Béke barlang villanyvezetékezésében segédkeztünk. Éjszaka karbidlámpákkal világítottunk – egész addig, amíg valamelyik marha pálinkát nem öntött a lámpába. Itt ragadt rám a ‘hülyének fapénz is jó’ mondás, Cipótól.)
Na, szóval, meglepni nem nagyon lehet, ha a természetbe megyünk, nem várok bársonyos kényelmet. Tiszta szerencse, mert most nem is volt. Legyen elég annyi, hogy ennél az egyetemi kolesz is jobb volt egy-két csillaggal. De a panzió kívülről kellően romantikusan nézett ki, az étterem hangulatos volt és ez a lényeg, mert úgyis a szobákban voltunk a legkevesebbet. A kaja finom volt (vadat s halat, mi jófalat…), a Bükk pedig hozta a formáját.
Mely forma ezen a hétvégén meglehetősen nedveset jelentett.

Szombat reggel indultunk túrázni, Lillafüredre gyalog, utána kisvasúttal Garadnáig, majd gyalog vissza. Az első élmény inkább tudományos volt: megtudtuk, hová tűntek a csapadékos nyár miatt eladhatatlan dinnyék: komposztot csináltak belőlük, közvetlenül a trágyadomb – és a túristaút – mellett. Elsőrendű tájékozódási pont vált belőle – visszafelé fél kilométerről lehetett érezni, hogy közeledünk.
Bár kifejezetten száraz volt az idő, nemcsak szombaton, hanem az egész héten is, ennek ellenére a fák alatt a dagonyák már nem száradtak fel. Most jó vaddisznónak lenni – gondoltam, miközben a sokadik sártengeren hámoztuk át valahogy magunkat. Ekkor találkoztunk az első szembejövő párral:
– Sokáig tart még az emelkedő? – kérdezték.
– Még pár kilométer – válaszoltam – de elég sáros.
– Arra is?
Hmm… ez nem a jó válasz kategória volt.
Azt hittük, a sárnál nem lesz rosszabb. Tévedtünk. A Vesszős völgyben vivő ösvény gyakorlatilag egy vízmosás volt – működés közben. Furfangos Nyeszterkaként szökkentünk kőről-kőre, miközben leküzdöttünk vagy 200 méter szintkülönbséget lefelé. (A gyerek le is fényképezett, ahogy kéz a kézben andalgunk – a valóság persze az, hogy azért fogtam Nej kezét, mert magától képtelen meredek lejtőn lefelé ereszkedni.)
Lillafüred egy kicsit zsúfolt volt, a gagyiárusok egy kissé sokan voltak, be is menekültünk a Szent István barlangba. Utána természetesen a kisvasút felé vettük az irányt. Barna már a hegyekben próbálta a sípolásból meghatározni a mozdony típusát; az állomáson pedig teljesen természetesen csörtetett be a forgalmi irodába. (Van egy sablondumája: le szokta támadni a baktereket, hogy meg szeretné nézni a biztosítóberendezéseket – és azok annyira meglepődnek, hogy egy 12 éves gyerek ilyen szavakat ismer, hogy általában elmutogatják a cuccokat.) Ez a technika most nem jött be, ezen az állomáson gyakorlatilag nem volt személyzet, egy jegyárus hölgy képviselte a komplett vasutat. Mely vasút meglehetősen barátságtalan oldalát mutatta – az utolsó vonattal terveztük, hogy elmegyünk; csakhogy ez a vonat jó 45 percet késett. (Megkérdeztem a jegyárus mamókát, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ‘ki kellett cserélni a motort, mert elromlott benne a nyomaték’. És vele akart Barna műszaki dolgokról beszélgetni.)
Végül csak feljutottunk Garadnáig, ahol laposra zabáltuk a hátizsákot. Erre igencsak szükség is volt, mert az állomáson egy tábla hirdette,hogy az általunk kinézett túraút ‘nehezen járható‘. És hogy nem viccelt, azt rögtön az állomás mellett meg is tapasztalhattuk. Persze ez csak komolytalan bevezetés volt ahhoz képest, ami később várt ránk. Gyakorlatilag egy újabb vízmosáson kellett feltepernünk jó 160 méternyi szintkülönbséget – és ez a vízmosás is működött ezerrel. (Ez volt az a bizonyos sebesvíz, melyről egy közeli panzió is kapta a nevét.) Csak a pontosság kedvéért: amikor azt mondom, hogy vízmosásban kellett felmenni, azt nem úgy gondolom, hogy volt egy ösvény a víz mellett – nem, ilyesmiről szó sem volt. Legalábbis nem végig. Az elején – jó hosszan – nemes egyszerűséggel a patakként lezúduló vízben kellett nyomulni felfelé. És a patak alja nem kő, hanem sár volt.
Itt futottunk össze egy másik párral.
– Sokáig lesz még ilyen? – kérdeztem.
– Nem, nem sokáig – válaszolták – egy kicsivel fentebbtől már sokkal rosszabb lesz.
Ez nem volt a jó válaszok napja.
Szomorú, de igazuk volt. A vizes terepről nem sokkal később kikeveredtünk, az emelkedő viszont sebességet váltott, miközben a sáros, csúszós jellege megmaradt – később pedig még kidőlt fák is színesítették a terepet.
Istenbizony örültünk, amikor megéreztük a trágyaszagot.

Este még kellemesen elfáradva kártyáztunk egyet. Nej kétszer is bealudt, gondolkodásnak álcázva az áramszüneteket. (Ez valami munkahelyi szokás lehet.)
Vasárnap még beugrottunk Egerben a szüleimhez. Már régóta készültem egy fényképalbum lerablásra, ez most megtörtént. Készüljetek, szenzációs képek várhatóak, ahogy lesz időm szkennelni.

No. Összességében jó hétvége volt, a gyógytúra végülis emberes túra lett, mindenki éppen kellemesen fáradt el, a kaja igazán finom volt – tehát sok morognivalóm nem lehet.
De azért akad. A szállás nem igazán állt arányban az árával. Bár nem ennyire durván, de a kaja is elég húzós áron futott. Így, hogy összességében egy tizest kellett ráfizetnem a jegyekre, így jó volt. Ha az egészet saját zsebből kellett volna fizetnem, valószínűleg este együtt üvöltöttem volna a fennsíkon a farkasok szellemeivel.

Kiegészítés:
Az összes kép megtalálható itt.