Vértanúk

Gondban vagyok. Jövő hétvégén évfordulónk lesz. Házassági fajta. A tizenötödik.

Ezt valahogy emlékezetesebben kellene megtartani. Addig oké, hogylefoglaltam két szobát egy mindentől távoli bükki panzióban, ahol – ‘nászutunkhoz’ hasonlóan – túrázni fogunk, keményen. (Persze, most már kölykökkel.)
Az is oké, hogy addig célozgattam Nejnek, amíg megállt egy ékszerbolt előtt és jelentőségteljesen próbált nem ránézni egy fehérarany karkötőre.

De mire célozzak én? Végiggondoltam, mi hiányzik nekem, mi az, amire régóta vágyok… és arra jutottam, hogy nagyon tudnék örülni egy Scholl papucsnak. Volt egy sokéves kényelmes tappancsom, de Horvátországban kettétört – azóta csak kínlódok vele. Szóval jó lenne… de ezek a fránya szimbólumok… Hogyan nézne már ki egy férj, aki tizenötödik házassági évfordulójára egy papucsot kapna ajándékba?

Illetve mi az, hogy kapna – kérne?

Rendes lányok, ne sírjatok

A HVG ír erről a könyvről. Én ugyan nem tartom magam rendes lánynak, de állítólag akkor is működik.

Miről is van szó pontosan? Lois P. Frankel összeszedte, hogy melyek azok a hibák, melyeket nők rendszeresen elkövetnek munkahelyeiken és melyek következtében karrierjük a mélygarázsban száguld maximum. Néhány hibát be is mutat az újság; igen tanulságosak, még egy ilyen szőrös, medvetipusú versenyzőnek is.

Kedvencem:

NE kérj bo­csá­na­tot! Ha a bo­csá­nat­ké­rés he­lyén­va­ló, ak­kor ké­sőbb még min­dig pó­tol­ha­tod. A bo­csá­nat­ké­rés a pil­la­nat he­vé­ben csak to­vább tü­ze­li a zak­la­tót, és meg­erő­sí­ti az el­kép­ze­lést, hogy te ál­do­zat vagy.

Hányszor akartam már odaszólni tárgyaláson kollégának, hogy nem az a jó technika az ügyfél jóindulatának megnyerésére/megtartására, ha állandóan bocsánatot kérünk, amiatt hogy vitatkozunk. A vita része a tárgyalásnak. Felnőttek vagyunk, partnerek vagyunk. A bocsánatkérések csak feleslegesen bátorítják az asztal másik felén ülőket.

A lány, aki csak gyümölcsöt evett

Mostanában elég sok gyümölcsöt eszem. (Nej időnként csak harsány ‘Ook! Ook!’ köszönéseket vet oda nekem.)

Erről jutott eszembe, hogy valamilyen világcsavargó könyvben olvastam (Faludy?), hogy a főhős együtt héderezett Spanyolországban egy csajjal, aki csak gyümölcsöt evett. Ezt olyan pozitív jellemzésnek szánta az író – és könnyen annak veheti az olvasó is. De nem az olyan kukacos fajta,mint én.

Sokan hajlamosak lehetnek átvinni a gyümölcsök pozitív tulajdonságait a hölgyre: az alma pirospozsgásságát, a barack hamvasságát, a szőlő üdeségét, a narancs élénkségét… és már el is lehet ábrándozni, milyen lehet egy ilyen istennővel összebújni. Én viszont ehelyett elképzeltem, hogyan mehetett annak a szerencsétlennek a hasa. Hogy mennyire fel lehetett időnként fújódva. Hogy milyen hangok jöhettek a gyomra felől, ha az ember odahajtotta a fejét.

Shrek tipusú-e vagy?

Adminisztratíva

  • Kicsit dühöngtem ma, hogy már megint áll a site, de örömmel láttam, hogy volt értelme: bevezették a komment verifikálást.
    Ennek örömére visszaállítottam az anonymous hozzászólás lehetőségét.
  • Kísérletképpen létrehoztam 3 kategóriát és beleszórtam néhány írást. (Baloldalt alul van a kategóriaválasztó.)
    Ha működik a dolog, akkor a képek rendezése után meglesz visszamenőleg is a kategorizálás. Valamikor.
  • Apu hod med be

    Rendszeresen hallani olyan esetekről, amikor nem figyelt oda az Exchange adminisztrátor és az adatbázis mérete átlépte a bűvös 16 GB értéket. (Pedig a problémát meg lehet előzni: írni kell egy wmi szkriptet, beidőzíteni napi egyszeri futásra. Ez azt csinálja, hogy ha az adatbázis mérete nagyobb, mint 15 GB, akkor mondjuk pirosra váltja a háttérképet. Ha nagyobb lesz, mint 16 GB, akkor meg postázza az admin munkakönyvét.)(1)

    No mindegy, megtörtént a baj, mit lehet ilyenkor csinálni? Nyilván offline tömörítés, törlés, offline tömörítés gyógyítja a túlsúlyt… de nem biztos, hogy erre pont az az időpont a megfelelő, amikor az adatbázis elment kávézni. Mit nem adnánk ilyenkor egy kis haladékért?

    A jó hír az, hogy létezik ilyen haladék. Természetesen registry turkálással aktivizálható. (A magam részéről utálom ezt a technikát. Ebből származnak azok a mítoszok, hogy registry buherával mindent meg lehet csinálni. Hogyan lesz a Windows szerveremből kenyérpirító? Írd be ezt meg ezt a registrybe…)

    A matatás előfeltétele, hogy vagy Exchange 2003 legyen a szoftver vagy 2000 alatt legyen felugratva a post service pack 3 rollup. A beállítás után újra kell indítani a gépet és máris kaptunk plusz egy gigát. Ja, és mit kell beírni? Itt van a KB cikk.

    Oké. Most nézzük, mi van akkor, ha standard Exchange szerverünk van, nem akarunk enterspájzot, de az adatbázisunk mérete rakétaként szárnyal? Probléma szál se, tiszta szerencse, hogy műveltek vagyunk. Például tudjuk, hogy az Exchange 2003 SP2-ben a méretkorlát felugrik 75GB-re. Ez a csomag ugyan még nincs kint, de a béta verzió már igen és a korlátfeloldást ez is tudja. Azaz ha nagyon szorongat az ügyvezető és átvállalja a béta kockázatát (MS természetesen nem ajánlja), akkor meg lehet próbálni ezt az utat.

    Csakhogy. Feltettük, az adatbázis átvágtatott a 16 GB célvonalon és eldőlt. Ilyenkor mi van?
    Szokásos trükk. A méretkorlát feloldása nem automatikus. Vajon hol lehet bekapcsolni? Úgy van. Registry. I like this company.
    Kellemes mellékhatás, hogy az SP2 után létezik egy másik paraméter is a registryben – ezzel figyelmeztető értéket lehet beállítani az adatbátisméretére.
    Mindez szépen le van írva az Exchange csapat blogjában.

    [Update]
    (1) Gömöri Zoli szólt, hogy ő már írt egy ilyen szkriptet. Íme.
    Én a magam részéről egyszerűbbre gondoltam – szvsz. elég lehet fájlszinten lekérdezni az .edb/.stm méreteket – bár így sem rossz.

    Naptár másolás

    Korábban problémáztam azon, hogy vajon hogyan lehet calendar folder tartalmát másolni. A kommentek között valaki ajánlott szkriptet, valaki másnak rémlett, hogy van olyan nézet, amelyikben ez simán lehetséges…

    Nos, a közeljövőben csinálnom kell egy ilyen másolást, tehát kénytelen voltam rászánni egy fél napot. Itt a megoldás:

  • Be kell lépni a forrás outlook profillal. Össze kell dobni egy üres pst-t.
  • Folder list, Calendar folder, jobbklatty, copy. Célként az új pst-t kell megadni.
  • Belépünk a cél outlook profillal. Folder list, kijelöljük a Calendar foldert, majd File menü, Import Export almenü. Itt kiválasztjuk a ‘from another program or file’ opciót, a pontosításnál rábökünk a PST menüpontra és máris Bob a bácsikánk. (A maradék kattingatások teljesen értelemszerűek.)
  • [Update]
    mICK hozzászólása:

    Halihó! A kérdéses nézet, amiből másolni lehet, így ásható elő:
    (Outlook, Calendar) | View | Arrange by | Current View | Define Views…, majd itt New … | Type of View: Table | OK, OK, Apply View

    Anyám, az álmok…?

    Ma álmodtam először nagyanyámmal. Sokáig kellett várni rá.

    Reggel félálomban elő is jött a szokásos töprengésem: most akkor belülről jönnek az álmok vagy kívülről?
    Egyfelől agyunk végtelenül bonyolult (postásrendőrvasutas not included), jó részét nem ismerjük. Állítólag csak a 10%-át használjuk (postásrendőrvasutas included) és fogalmunk sincs, miért kell aludnunk. Ezek számomra azt mondják, hogy az álmok az agyon belül, az ismeretlen részekben generálódnak.

    Másfelől viszont tudjuk, hogy létezik telepátia – azaz gondolatátvitel. Mi van, ha az agy ismeretlen funkciói között van vevő funkció is? A telepátiához is alvásközeli állapot kell, hogy működjön; márpedig álmodni is alvás közben szoktunk.

    Én egy időben szorgalmasan lejegyeztem az álmaimat. Az összes álom múltbéli eseményekkel foglalkozott, rendesen összekeverve a jelenbéli dolgokkal – egy kivételével. Ez egy nagyon erős álom volt és végigpörgette az életemet – beleértve a jövőt is. Sajnos mindenre nem emlékszem, de a jövőt illetően két konkrétumra igen. (Majd ötven fölött lecsekkolom.)
    Apám mesélt róla, hogy neki is volt már egy ilyen erős álma – bár az nem a jövőt mutatta be neki, de meglehetősen fontos volt számára.
    Ami szintén elgondolkodtató, hogy életem meghatározó döntéseit mindig ellazult állapotban (félálomban és/vagy spiccesen), erős belső sugallat hatására hoztam. Nyilván lehetséges, hogy csak akkor érett meg a helyzet; de lehet, hogy csak akkor fogtam az adást.

    Nos, mindez lehet – de ki ül akkor a mikrofonnál?

    És ez egy újabb feneketlen ingovány. Magánvélemény, de úgy gondolom, hogy az emberiség szempontjából az egyik legkárosabb gondolati kör, a hit a halál utáni életben – függetlenül attól, hogy az létezik-e vagy sem. Emiatt tudja könnyen túltenni magát az ember akárkinek a halálán; emiatt lehetett – szent vallásos meggyőződéssel – milliókat máglyára küldeni; és emiatt kötözik magukra a szerencsétlenek a dinamitrudakat. Még a reinkarnációsok oldották meg legcinikusabban a problémát: azt mondták, hogy ez egy szar világ, ahonnét menekülni kell; és te, köcsög, ha felrobbantod magad és a 7-es buszt, akkor kezdheted előlröl a béka segge alatt.

    Na, elkalandoztam. Egyszerűsítsünk.
    A kintről jövő álom feltételezi a halál utáni életet. És már pusztán a feltételezés is vétkes könnyelműségekhez vezethet a földi életben – tehát praktikusabb azt mondani, hogy az álmok belülről jönnek.
    Aztán majd meglátjuk.

    Füstölés

    Kár lett volna egy ilyen kellemes hétvégi napon otthon kuksolni. Barna tegnap jött meg osztálykirándulásról, ezért mára nem vállalt szolgálatot. Nehogy vasút nélkül maradjon, kikerekeztünk a Füsti Parkba, a két gyerek és én. (Nej hozott haza hétvégére munkát.)

    Röviden: jó volt. Hosszabban: nagyon jó volt.

    Tartottam tőle, hogy lányom elszokott a kerékpártól – de jól bírta végig. A parkban meg megmásztunk mindent, amit lehetett. Meg amit nem. (Kétszer dudált ránk a nagy Mozdonyfordító, hogy ezt már azért ne.)

    Mik voltak? Például Barna felrongyolt egy öreg gőzösre – gyerekkoromban Kacsának hívtuk, ilyet vezetett anno nagyapám – és bemutatta, hogyan kell elindítani, melyik kallantyú mire szolgál. Próbáltuk zavarba hozni, de nagyon ott volt. Hogy ezt honnan szedte össze, rejtély.
    Aztán láttunk nem működő 424-est, ennek még a tűzterébe is bedugtam a fejem. Meglepően kicsi volt. Mármint a tűztér.
    Később láttunk működőképes 424-est is, bent pihegett a fűtőházban. Az olajfoltok elárulták, hogy nemrég még közlekedett. Én egyből rávágtam, hogy ezt láthattam pénteken – de itthon kiderült, hogy nem. A pénteki száma 424.287 volt, ez meg 424.247. Viszont a nosztalgia kocsit mindketten beazonosítottuk.(1) És mindhárman belesüppedtünk a puha plüssülésekbe. Valahogy akkor még adtak a minőségre; még a másodosztályú fülkék is vendégmarasztalóan kényelmesek voltak. A jövőbelátásról meg nem is beszélve: voltak olyan kabinok, melyek kifejezetten laptopos utasoknak készültek.
    Aztán még láttunk több hóekét, hómarót, láttunk feliratot, melyet pártszékházon sokkal inkább el tudnék képzelni, másztunk marhavagonba és vigyorogtunk egy Gödel rajongó vagonmodelljén. Persze volt kreténség is. (Vasútnál volnánk, vagy hol?) Itt van pl. egy nyitott vízszállító vagon.

    Összességében nagyon jó nap volt, sokkal jobb, mintha itthon takarítottunk volna. Rendet rakni egyébként is ráérünk majd az esős hétvégéken.

    Linkek:
    Az összes kép.
    Dögös panorámakép a szabadtéri gőzösökről.

    (1) Azért mindketten, mert én ezt is láttam pénteken, Barna meg már utazott rajta valamelyik gyerekvasutas kiránduláson.

    Riglizni

    A világ legszebb pontja az inflexiós pont. A felső.
    Erre a mai bringatúrán jöttem rá.
    Meglehetősen céltalanul indultam el, csak annyit tudtam, hogy a XVII-XVI kerületekben akarok tekerni. Aztán Cinkota előtt tettem egy bátor jobbkanyart, megnézni mi van arrafelé. Aki eddig nem tudta volna, Nagytarcsa. Meg Isaszeg. Meg Kistarcsa. Meg Kerepesnetegyele.
    Meg piszok sok emelkedő.
    Aztán Kerepesen azt mondtam, egy életem, egy halálom, megpróbálom Gödöllőt. Azt tudtam, hogy a két település között piszok hosszú, piszok kemény emelkedő van. Nos, jól tudtam. Csak éppen azt nem tudtam, hogy utána is van még néhány nemkicsi.
    Mindegy, valahogy elhörögtem magam Gödöllőig. Pihenésképp feldobtam az esküvői hangulatot a Grassalkovich kastély előtt (a menet mellett koszos büdös rosszarcú kerékpáros keresi a fejreállított bringán, hogy mi nyikorog) – aztán eszembe jutott, hogy egy régi barát Gödöllőn lakik. Kimentem, jól elvoltunk. Mi söröztünk a teraszon, a gyerekek meg ismerkedtek a modern technikával. Értelmes kölykök, a bicikliszelepek működését pl. egész hamar elsajátították. Amikor indulni akartam haza, teljesen belesápadtam, hogy dupla defektem van. De aztán minden kiderült, vigyorogtunk egy jót – meg pumpáltunk(1) – aztán téptem haza.

    Visszafelé sem volt könnyebb. Nagy igazság, hogy minden lejtőt emelkedő előz meg.

    Ja, a cím. A franc sem gondolta volna, hogy hegyes-dombos terepen ennyire kevés a fél liter ásványvíz. Sík terepen éppenhogy csak kortyolgatni szoktam. Itt viszont minden faluba úgy mentem be, hogy azt dúdoltam – folyamatosan szkennelve az út szélét -, hogy “kis kút, kerekeskút vanazudvarába…”.

    (1) Lakinger Bélahalott. Annyira farok módon próbáltam a szelepre szorítani, hogy letört a rögzítő karja. Béke poraira. Világ defektjei gyászolják Defektistent.

    [Update]
    Kastélynév javítva.

    Semmi különös

    Először a hátizsákot pakoltam össze. Alulra a benti cipő, rá a reklámszatyrok, törülköző, belecsavarva a tusfürdő. Külön szatyorban a farmernadrág és a vászoning. Oldalzsebbe a fehérnemű (persze fekete), másikba a pumpa. A zsák tetejére ment az autóstáska, benne a fontos cuccokkal.
    Pizsama le, melegítő, vastag póló fel. Valószínűleg bele fogok izzadni, de eséskor jó, ha nem a bőr kopik. Jöhettek a felszerelések. Először az övtáska, benne a mobiltelefon, munkahelyi belépő, kulcsok. Gondos pucolás után jöhetett a napszemüveg. Igen, felhős, ködös időben is -véd az eső ellen, a bogarak ellen és a nagy pofon ellen. Legvégül a citromsárga napellenző – mely az izzadtságot is felfogja. Harcra készen.

    Indulás előtt még egy szem cukor (persze cukormentes) a kezdeti tüsszögések ellen.

    Az út során pusztán kétszer akartak elgázolni (körút-Ciprus út sarok;kerékpárút/zebra/zöldlámpa – Mogyoródi-Róna sarok;kerékpárút/zebra/zöldlámpa)(1), egyszer nyitották rám az ajtót (Mogyoródi út) és egy öregasszony szorított neki a korlátnak a kerekes bőröndjével (sportcsarnok). Azaz semmi különös. A reggeli csatát megnyertem.

    Pontosabban volt két említésre méltó esemény. Az egyik, hogy a Vezérútról forduló csuklós troli annak ellenére megadta az elsőbbséget, hogy még csak 10 méterre voltam a mellékút keresztezésétől, mögötte pedig sokan vártak. Kösz.

    A másik pedig, hogy Rákosrendezőnél sikerült elkapnom egy élő, pöfögő 424-est, amint szerelvénnyel terhelve sietett valahová. Pont alattam ment el, így elmondhatom, hogy én voltam az, akit a mozdony füstje megcsapott.

    (1) Természetesen mindketten beleálltak a fékbe és természetesen mindketten integettek, hogy bocs – azonban valahogy jobban örülnék, ha csak annyit mondanának, hogy “megint egy kibaszott biciklis” – de csak miután gondosan megadták az elsőbbséget.

    No comment

    Mivel éjszaka több száz comment spamet kaptam, letiltottam az anonymous comment lehetőségét.
    Ha valakiben nagyon dühöng a hozzászóláskényszer, a következő procedúrára készüljön fel:
    – A jobb felső sarokban van egy ‘create reader account’ link.
    – Itt ki kell tölteni néhány mezőt: account, password, display name, e-mail; majd el kell fogadni a feltételeket is. (Gőzöm sincs, mik azok.)
    – Ekkor jön egy levél a megadott e-mail címre, benne egy linkkel. Ezt konfirmálni kell.
    – A link a beállításokhoz visz, itt már nincs semmi teendő, logout.

    Kemény világban élünk.

    [Update]
    Ezen a blogon ez már nem érvényes]

    CMD

    Azaz a Curva Mindenit, Desokanvoltunk.

    Pedig először nem terveztem, hogy elmegyek. Ám hat óra körül pont a sportcsarnoknál voltam, és kalandvágyó énem lerugdosta a vázról a nyuszibbat.
    Hát… az biztos, hogy ennyi bringást sosem láttam egyben – még a Queen lemezborítóján sem. De ez nekem már túl sok volt; a Critical Mass elérte nálam a kritikus tömeget. Egy óra alatt jutottunk el az Oktogonig. Igen frusztráló volt látni, hogy időnként a járdán egy-egy fürge nyugdíjas beelőz minket, amint csigáját sétáltatja laza pórázon.
    Nem is bírtam tovább, a 60. szám előtt balra döntöttem a gépet és becsűrtem egy mellékútra. Sajnálom fiúk, de úgy láttam, nélkülem is vagytok elegen. Nekem meg tenger dolgom van még ma.

    Békés egymás mellett félés

    Egy jó kis írás Karottánál. Csak éppen nem minden stimmel benne.
    Én úgy gondolom, a közlekedés olyan, mint az ideális gáz: a forgalom mindig kitölti a rendelkezésére álló teret. Ha széles utakat, jól autózható városokat építünk, akkor az olyan tömeggyűlölő autósok is, mint pl. én, előveszik a kocsit és azzal járnak. (Most is csak az tart vissza,hogy autóval időben ugyanannyi az út a munkahelyemig, mint tömegközlekedéssel; az előbbinél csak a stresszt gyűjtöm – furakodások, fasz rádióműsorok – míg a metrón/buszon szarok a tömegre, olvasom az aktuális könyvet a PDÁ-n. És tavasztól őszig természetesen bringa.)

    Kisvárosunkban hőn szeretett vezetőink hasonlóképpen gondolkodhatnak, mert én eddig szélesítést nem sokat láttam, akadálypálya építést sokkal inkább – de erre még majd visszatérek.

    Szép elképzelés, hogy a kamera előtt álló kerékpárosnak meg kellene szaggatnia mezét és párás szemmel békét ajánlani az autósoknak – de ez nem igazán reális. Aki rendszeresen bringázik Budapesten, műfogsorral is képes lenne átharapni bármelyik autós torkát. (Tudjuk, az általánosítás fontos fegyver az emberiség – mint faj – sikerességében.) Amíg az autósok jó része pusztán arroganciából játszik a kerékpárosok életével, addig nem is várható más. Arra meg elég kevés az esély, hogy a riporter pont a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kerékpáros tagozatát kapja mikrofonvégre.
    Persze le lehet vezetni ezt egyszerűbben is: a terep adott, a tér behatárolt. És ahol nagyobbak az igények, mint a rendelkezésre álló erőforrások, ott állandóan konfliktusok generálódnak. Jelenleg a legerősebb fél az autós társadalom, így ők részesülnek a legtöbb térből. A kerékpáros világ meg próbálja felszívni magát.
    A konfliktus kezelése tuti, hogy békésen nem fog menni, hiszen az autósoknak erőforrásokról kellene lemondaniuk.

    Végül – mint ígértem – egy elrettentő példa a forgalomszabályozásra.
    Van a Nefelejcs utca, mely a XIX, XVIII kerületekben az Üllői út surranópályája. Ezt a szűk, kertvárosi utat már régebben is sokan használták, de amikor a Lajosmizsei sorompó mellé letettek egy CBA-t és a meglévő közlekedési lámpa mellé még hármat, egymástól 50-50 méterre, onnantól rendesen megugrott a párhuzamos úton a forgalom. A lámpák – ha jól emlékszem – gyalogosvezéreltek. A köztük lévő alamuszi sorompó meg aztán végképp lehetetlenné teszi a lámpák normális összehangolását. (Ez a sorompó egyébként is kritikus. Nem egyszer tapasztaltam, hogy már akkor is lezárták a farok vasutasok, amikor a vonat még be sem érkezett a kispesti vasútállomásra. A sorompó meg az állomás _után_ van. És mindezt simán megcsinálják a reggeli csúcsforgalomban. Az Üllői úton.)
    Nyilván a forgalomnövekedés lakossági akciókat gerjesztett. A helyiek nekiálltak rendszeresen barikádokat emelni. A konfliktust fel kellett valahogy oldani. Aki arra gondol, hogy esetleg kiszélesítették az Üllői utat a lakótelepi parkolók rovására, vagy megpróbáltak értelmesen tárgyalni a vasutasokkal (tudom, oximoron), esetleg elgondolkoztak volna felüljáró építésén a kérdéses szakaszon – nos, téved.
    A következők történtek:
    – A Nefelejcs utcában viszonylag sűrűn közlekedő buszjáratokat a BKVmásfelé terelte. Helyettük bevezettek egy ritkábban közlekedő járatot, mely továbbra is ezen az úton araszol.
    – A szűk utcába lámpával vezérelt útszűkítéseket telepítettek.
    Ezzel valószínűleg tényleg kevesebb lett az átmenő autók száma, viszont sikerült elérni, hogy az útszakaszt egész nap alapjáraton vagy lépésben küszködő autókból álló masszív sor töltse ki.
    Akkoriban olvastam valami helyi lapban, hogy milyen elégedettek voltak a megoldással Kispest vezetői. Büszkén mondták, hogy sikerült annyira kellemetlenné tenni az utat, hogy az autósok már ne nagyon akarjanak arra közlekedni.
    Szerintem meg elég bénák voltak városatyáink. Nekem lett volna még néhány ötletem:
    -Véletlenszerűen lehetett volna a környező házak padlásaira géppuskafészkeket telepíteni és mondjuk minden ezredik autóst lesorozni.
    – A kérdéses utcát fel lehetett volna szántani Rába Steigerrel, a barázdákba pedig gyalogsági taposóaknákat telepíteni.
    Ezekkel garantált lett volna a forgalomcsökkentés.

    Írásóra

    Önéletrajz és kísérőlevél szerkesztési tanácsok a HVG-nél.

    A legjobb tanács, amit az ilyen fogalmazásokhoz adni lehet, hogy mindenki úgy írjon, ahogy beszél.

    Azaz próbáljak meg írásban is szavakat automatikusan ismételni, dadogni és szétszórtan, megfelelő kifejezéseket sokáig keresve ööözni. Biztos siker.
    Viszont a cikk vége jó.
    Igen, így kell hatásos blogbejegyzéseket írni.

    Kinek írom a dalt?

    Az utóbbi időben több helyen is találkoztam ilyen önpozicionáló írásokkal. Ha jól emlékszem, különösen a Goldenblog keverte meg a dolgokat, ott kezdtek el az emberek kategóriákban gondolkodni.
    Amit én eddig leszűrtem, a közhangulat így néz ki: énblog rossz, tematikus blog jó.
    Pedig ez faszság. Pontosabban önzés. Nyilván mindenki örül, ha érdeklődési körébe tartozó, előemésztett, rendezett információkupacra talál. De elvárni, hogy csak ilyen legyen… (Oké, rengeteg énblog tkp. önmaga szerzőjét élveboncoló pszichológiai esettanulmány – és nem mindenkinek van gusztusa ilyesmikben vájkálni. Viszont abból akár jó dolgok is kijöhetnek, ha valaki egyszerűen csak leírja a vele történt eseményeket. És a tematikus blogok sem egyértelműen szimpatikusak: én speciel kifejezetten irtózom a szigorúan csak a blogokkal (blogzással:) foglalkozó tematikus blogoktól. Néha magától a blog szótól is, ha túlságosan sokszor szerepel egy mondatban.)

    Amikor januárban belevágtam ebbe az egészbe, arra gondoltam, hogy főleg tematikus blogom lesz, de kétszólamú: karikatúra és IT. Aztán ha éppen nem rajzoltam semmit vagy éppen nem történt velem semmi olyan cifra eset, amelyből egy jó IT cikket lehetne összedobni, akkor esetleg írok valami marhaságot. Olyanokat úgyis szoktam – tulajdonképpen tízéves korom óta. Csak naplónak hívom. (Ezt folyamatosan írtam/írom a blog mellett továbbra is.)
    Nos, idővel úgy találtam, az írások nagy része vállalható a külvilág előtt is.
    Mi ebben a jó? Egyrészt a blogmotor. Sokkal gazdagabb az eszköztár és könnyebb a formázás, mint mondjuk wordben szuttyogni. Másrészt rá vagyok kényszerítve, hogy igényesen fogalmazzak. Háromnegyed év alatt eljutottam a masszív harmincfős olvasótáborig. Nem egy királyválasztó tömeg, de ahhoz már elég, hogy publikálás előtt átolvassam, csiszolgassam a mondatokat, átgondoljam a mondanivalómat. Harmadrészt a közönség – akármilyen és akármekkora legyen is – jótékony hatással van a rendszerességre.

    Sajnos a szószátyársággal még küzdök.

    Összefoglalva: én bizony magamnak írom ezt az egészet. Magamról, a tapasztalásaimról, az élményeimről. Akár szakmai, akár privát, akár hobbiélmények legyenek is. Ha akad valaki, akinek rajtam kívül még tetszik, annak örülök. De megfelelési vágyból változtatni nem fogok.

    Rejtőzködő digitálisok

    Nem először történik meg. Felszállok a tömött metróra, előveszem a PDÁ-t, olvasgatni kezdek. A környékemen lévők először diszkréten, majd kissé nyíltabban megpróbálják beazonosítani, hogy mi van a kezemben, végül szemmel láthatóan arra a következtetésre jutnak, hogy valószínűleg a mobiltelefonomat bámulom. Ezt abból gondolom, mert ilyenkor többen elő szokták venni a sajátjukat és nekiállnak ők is bámulni.

    Nyilván arra gondolnak, hogy “nem is olyan hülye ez az ember, az unatkozásnál még az is jobb, ha a kontaktlistát böngészem”.

    Day of the Tentacle

    Eszméletlen, milyen helyekről szerzi be az ember a műveltségét.
    15 évvel ezelőtt volt kedvenc kalandjátékom a címszó. Egy haverral nyomtuk végig egy év alatt, úgy, hogy egy kukkot sem tudtunk angolul. Ebben szerepelt egy őrült professzor, aki elfelejtette a széf kódját. Rá kellett jönni, hogy alvajáróként emlékszik rá, fel kellett venni videóra, amint kinyitja a széfet és kikockázni a kódot. Alvajárót pedig úgy csináltunk belőle, hogy hol kávét itattunk vele, hol decaf kávét. Az előbbitől felébredt, az utóbbitól elaludt.

    Tizenötévnek kellett eltelnie, mire leesett, hogy az nem decaf kávé, hanem decof coffee – és azt jelenti, hogy koffeinmentes kávé.

    Bátortalanul megkérdeztem Nejt, hogy létezik-e ilyen a valóságban is? (Óvatosságom nem volt alaptalan – a játék készítői eszement ötletekkel tömték tele a forgatókönyvet.) Nos, megtudtam, hogy létezik. Gyorsan vetettem is tegnap egy csomag Omniát – és ma reggel, két és fél év óta először, megint kávéval zártam a reggelit.
    Nagyon jól esett. Persze, ennyi várakozás után nem volt nehéz dolga… ;-)
    Sokáig próbálkoztam zöld teával, meg is szerettem – de valahogy más a szertartás. Reggel nincs annyi időm, amennyi a teázáshoz kell. Ráadásul a teában is van alkaloida, és – dacára annak, hogy a szakirodalom szerint a tein nem a gyomorban szívódik fel – ha túl erősre sikerült, akkor égetett ez is. Nem beszélve a hosszú áztatás következtében beoldódó csersavról.
    Szóval ismét kávé. Méghozzá annyi, amennyit akarok. Akár lefekvés előtt is.
    A legjobb, hogy a koffeinnek nincs íze – így az eltávolítása sem okoz élménybeli különbséget. Az élénkítő hatása meg már régóta nem érdekel – évek óta reggeli hidegvizes zuhanyzással váltottam ki ezt a funkciót. (Ugyanaz a hatásmechanizmus, csak éppen a légzéstechnika következtében sokkal intenzívebb.)
    Kár, hogy az alkohol eltávolítása nem oldható meg ilyen jól.

    Szóval, új élet. Koffeinmentes kávé, alkoholmentes sör, guminő.

    Tömegközlekedés

    A téren szállt fel. Fiatal, középiskolásforma lány, hosszú szőke haj, farmer, fekete ballonkabát, térdig leengedett, meglehetősen rongyosra kopott gázálarctáska.
    A szemem akkor ugrott ki a helyéből, amikor megláttam a táska szíját: vastag fekete öv, sűrűn telenyomva szegecsekkel, láncokkal és klipszekkel. Annyira sűrűn, hogy alig látszott maga a szíj; az egész ezüstösen fénylett és inkább ékszernek tűnt, mint heavy metal objektumnak.
    Ezt is megértük. Szimatszatyor de luxe.
    ——-
    A busz meg szokott állni az újpesti piacnál. Ez egy zűrös megálló, mert ilyenkor már elég sokan vannak a járaton, viszont a piacról rengeteg nyugdíjas akar még fölszállni, szatyrokkal, kerekes harci táskákkal.
    Most is ez történt. Kinyílt az ajtó, elkezdődött a birkózás, könyöklés, táskák gyömöszölése – amikor megszólalt az élen csörtető vénasszony nyakában lógó mobiltelefon. Hangosan. Suppé könnyűlovassági indulója. Miközben a mamókák rohamozták a buszt.

    Nagy mókamester az élet.