Jó cső / rossz cső

Ma reggel egy kedves kerékpárostársam leszorított a fűbe – nemes egyszerűséggel nem nézett fel, csak tekert, tekert velem szemben.
– Ez rossz cső volt – morogtam magamban. De aztán eszembe jutott a kifejezés megszületése és ismét vigyor ült az arcomra.

Negyedéves egyetemistaként, év vége felé a fiúszobánk testületileg összejött a szomszédos lányszobával. (Páronként – mielőtt bárkinek túlságosan beindulna a fantáziája.)
Beköszöntött a nyár és újra jött az ősz. A lányok valamilyen beköltözéssegítő intézők voltak, már egy héttel korábban megérkeztek. Ők tudták meg először, hogy az a szerencsés helyzet állt elő, hogy csak hárman kerültek egy szobába – tehát ha az egyik lány átköltözik a fiúszobába, akkor két fiú át tud költözni a lányszobába. És még a negyedik fiú barátnőjének is lesz helye a fiúszobában.
Előállt két nászutas lakosztály.
Az elképzelést tettek követték. Nem kérdeztek meg senkit, hogy mivel szándékozunk tölteni az éjszakáinkat – eldöntötték előre. Amikor a cimborámmal megérkeztünk, az eredeti szobánkban már vigyorgó párok integettek, hogy hessinnen.
– Barátom, minket itt csőbe húztak – állapította meg a cimborám.
– Várjál, lehet, hogy ez nem is olyan rossz cső – jegyeztem meg elgondolkodva.

Mindketten erősen vizuális típusok lévén, egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

Innen származik a szólásferdítés: ha megszivattak, még nem biztos, hogy rosszul jártál – lehet jó cső is, amelybe belehúztak.
És lehet persze nagyon rossz is.