Látens defekt

Van ilyen. Teljesen hasonló a látens ellenőrhöz.
Egyetemistaként a következő stratégiát alkalmaztam a tömegközlekedésben: jegyet,bérletet nem váltottam; de ellenőr elől sem futottam. Egyszerűen kiszámoltam, hogy évi 3-4 büntetés mellett még megéri nem venni jegyet – és ennél nem is volt soha több. (Hja, kérem, mire jó a “Valószínűségszámítás és Statisztika” tantárgy.)
Itt figyeltem fel a látens ellenőrre. Üldögél a pasi/libus a széken, meredten bámulja a panorámát. A velem utazó személynek feltűnik, hogy nem lyukasztok jegyet és mivel nem vagyok egy hosszútávú beruházós típus (bérlet), elkezd poénkodni, hogy “nocsak, nocsak, potyázunk?”. Ekkor már nincs jó válasz: akár azt mondom, hogy “igen, na és?”, akár elkezdem elmagyarázni a szisztémát, tuti, hogy az addig békésen üldögélő pasi/libus kaján vigyorral elő fogja szedni a karszalagot. Na, ő a látens ellenőr.

A látens defekttel meg ma kötöttem szorosabb ismeretséget. Tekertem hazafelé, amikor feltűnt, hogy mintha puhább lenne a hátsó kerék. Nem nagyon, de azért bakkanókban már zavart. Becsűrtem az első benzinkúthoz. Ez egy rossz emlékű kút, itt tanultam meg korábban, hogy kompresszorral nem szabad külső nélküli belsőt felfújni, mert hatalmasat képes durranni. Akkor ment is a telefon Nejnek: “gyere babám, vigyél haza!”.
Most nem aggódtam, mert csak pumpálni kellett egy kicsit a gumiba, rutinfeladat. Elsőre nem ment bele semmi. Velem nem szórakozol, rányomtam jól a levegőcsövet. Erre csak annyit tudott válaszolni a kerék, hogy “pukk” – de ezzel a rövid válasszal is ő nyert. A szeleptű teljesen beesett, én meg pumpálhattam, ahogy akartam. Első tippem az volt, hogy beszakadhatott a szeleptű valahogy – ezt alátámasztotta, hogy kibontottam a szelep környékét és a belső épp volt.
Megint ment a telefon Nejnek, csakhogy most kiderült, hogy még mindig vidéken tárgyal, a kocsi persze nála. Mindketten sorba telefonáltuk a barátokat, rokonokat és üzletfeleket, de mindenkinek mozijegye volt. Nem volt más hátra, leszúrtam a ‘Save the whales’ táblát a fűbe a benzinkút mellett és vadkempingezni kezdtem – vártam, ki ér ide hamarabb: Nej, vagy a tévéhíradó.
Nej nyert, de azért az nem lehetett akármilyen szituáció, amikor bejelentette a tárgyalópartnereknek, hogy ‘my husband has got defect, I have to go’. Becsületére legyen mondva, nem váratott meg, jó egy óra múlva már ott volt.

Fél nyolc körül értünk ki a kerékpárjavító szakemberhez (Ah, Bycicle Repair Man!) Sokadik csengetésre mászott ki a bácsika. Elmondtam a bajomat, majd felvetettem, hogy esetleg meg-e lehetne-e most rögtön csinálni: nem nagy ügy, új belső kell bele és kész. És az öreg nekiállt. Szétkapta a kereket és alaposan szemügyre vette a külsőt, majd elégedetten kiszedett belőle egy fémszilánkot. Ennyit a meghibásodott szelepről. Mint kiderült, a szelepnek eleve olyan a technikai kialakítása, hogy gyk. képtelenség, hogy egy szeleptű beszakadjon. Itt az történt, hogybeleállt egy nagyon pici fémszilánk a külsőbe. Amíg nem irritáltam nagyon, addig úgy elvoltak. Aztán amikor nekiálltam jó keményre felfújni a belsőt, a fémszilánk egy ideig tűrte, aztán megadóan kilyukasztotta a gumit – a látens defekt aktivizálódott. Ha teljesen kikaptam volna a belsőt, akkor magam is megtalálhattam volna a lyukat.

Hát, így. De alapvetően nincs rossz kedvem: szeretem az ilyen lelkes bácsikákat. Beesik hozzá valaki este nyolc körül, hogy most, sürgősen kellene valamit megjavítani. És nem csak megjavítja, hanem “szar munkát nem adunk ki” felkiáltással húsz percig centírozza a kereket, mert valahol mintha ütne egy kicsit. Végül sokadszori szétszedés után kicserélte a felni belsejét védő műanyagot egy olyanra, amelyik nem mászik fel a felni oldalára – és rögtön sima lett a futás. Az már csak ráadás volt, hogy összerakás után befújta teflonnal a mozgó részeket, hogy könnyebben járjanak.
Öröm volt újra kézbevenni a bringát. Megkérdeztem, mennyivel tartozom. Azt mondta, egy ezressel. Na most csak az új belső, és az új felnivédő műanyag együttes ára nagyjából ide szórhatott – és akkor ott volt még a munka.
Végül adtam háromezret és még én éreztem magam zavarban.

(Remélem, nem szivárog ki, hogy én rontom el az Öreget – nem szeretném, ha holnaptól a külvárosi bringások halálra keresnének, hogy felnyomtam az árfolyamot.)