Devil inside

Van egy kifejezés, hogy “fájó gondolatok”. Tudjuk, persze, hogy ez költői kép. Egy gondolat maximum kellemetlen lehet, elszomorodhat tőle azember, de fizikailag nem tud fájni.
Nekem sikerült ezt is összehoznom.
Tudni kell, hogy nagyon ellenséges agyam van. Ahol tud, ellenem tevékenykedik. Nem, nem vagyok skizofrén; ez csak a normális test és lélek ellentét… nekem meg igen gonosz lelkem van.
Ma például egész nap kedvenc ételeim képeit vetítette elém: hagymás sült hús, akármilyen rántott étel, hagymás rostélyos, lecsós resztelt máj… soroljam? Két éve nem ettem egyiket sem, a krumplipapi meg nemigen tudta ellensúlyozni a hiányt. Pavlov óta tudjuk, hogy bizonyos dolgok látványa – akár tényleges, akár virtuális – beindít élettani folyamatokat. A kaják képe például a nyáladzást és a gyomorsavtermelést. Miközben az egész diétámnak az a célja, hogy minimumon tartsam a savszintet, hagy hegedjen már be az a fekély. Na, ezek a gondolatok tényleg fájtak. Kénytelen voltam a gondolat ellen gyógyszert használni, miközben agyam hihetetlen intenzitással pörgette az újabb és újabb képeket.

Ez valahol olyan játék, mint amikor az ember elhatározza, hogy nem gondol a rózsaszín elefántra. De ugye, amikor elhatározta, akkor már rágondolt…

Hasonló szemétség volt magamtól, amikor tavaly gyomortükrözésen voltam. Mielőtt ledugták volna a csövet a torkomon, figyelmeztettek, hogy vagy egyáltalán ne nyálazzak, de ha már kell, akkor semmiképpen se nyeljem le. Karikatúrákon szocializálódott agyam egyből elképzelte, hogy mekkora szenyó lenne az asszisztens, ha a háttérben elkezdene citromot nyalogatni. Csakhogy a nyálképződéshez tulajdonképpen elég volt csak elképzelni is a citromot… kis híján megfulladtam.

Hát, így élünk, valahogy, Pistukám.