Biztosítás – biztonság

Egyik kedvenc topikomon került elő mostanában a ‘biztosítás – etika’ toposz.

Szerencsés embernek mondhatom magam: fiatalon és olcsón megkaptam a szükséges leckét.

Alsós általános iskolás voltam, hétvégén unokatesómnál játszottunk a homokozóban. Nekem a bal kezem mutatóujja beszorult egy műanyag tankon(1) lévő résbe, és csak hosszas kinlódások után tudtam kirángatni. A körmöm rendesen beszakadt és másnapra el is fertőződött. Hétfőn elvittek orvoshoz, aki szerint le kellett műteni a körmöt. Szüleim végig azzal vigasztaltak, hogy visszanő simán és egyébként is, van tanuló balesetbiztosításom. Kikeresték, erre a balesetre 200 forint kártérítés járt; megigérték, hogy ez teljesen az enyém lesz. Mondanom sem kell, egyből abbahagytam a szipogást. 200 forint hatalmas összeg volt akkoriban. Apám olyan 1500 forintot hozott haza havonta. A fagyi 50 fillér volt. Egy matchbox – minden gyerek vágyálma – 26 forint.
Még el sem múlt az érzéstelenítés hatása, de már ott álltunk sorban a biztosító ablakánál. Az ügyintéző átvette a papírokat, átolvasta, majd megkért, hogy valami papírt írjak alá. Megtettem, erre diadalittasan felkiáltott, hogy ez a gyerek tud írni!
Naná, hogy tud írni – mondták indignáltan a szüleim – nem fogyatékos. Erre ingerült szóváltás alakult ki és az lett a vége, hogy kártérítés helyett a biztosító bizonyos lóalkatrészt ajánlott fel a szüleimnek – természetesen a megfelelő tárolórekeszbe illesztve – ugyanis értelmezésük szerint nekem csak akkor járt volna a kártérítés, ha a jobb kezemen sérültem volna meg és a baleset miatt ideiglenesen elvesztem az íráskészségem. Természetesen szüleim felajánlották a lóalkatrész visszaszolgáltatását. De ez volt a maximum, amit ki tudtak harcolni. Nyilván nem pereltek. Én kaptam egy fagyit és megfogadtam, hogy ha nagy leszek, akkor biztosítókat fogok robbantgatni. (Nem kicsit pikáns, hogy ma – más cégek mellett – ugyanennek a biztosítónak az IT rendszerét kezelem. Az élet tele van furcsa kanyarokkal, az ember pedig egy opportunista disznó.)

Aztán volt egy másik kalandom. 1994-ben öcsémékkel négyesben Olaszországba mentünk nyaralni. Sikerült elkunyerálnom a cégtől a videókamerát. (Hogyan lehetett egy vidéki csóró önkormányzati távfűtő vállalalatnak 94-ben videókamerája? Úgy, hogy a kéményseprők kisírták, hogy ne kelljen minden hülye kéménybe bemászniuk, legyen elég, ha belógatnak egy kamerát. Megkapták. Nekem meg annyiszor dugjanak répát a seggembe, ahány szem korom pergett arra a kamerára a dzsuvás kéményekben.:)
No mindegy, a kamera olyan 150e forintba került, ez nekem öthavi fizetésem volt akkoriban. Nyilván kötni akartam rá biztosítást. Az összes biztosító röhögve zavart el, mondván, hogy nekik ez nem biznisz. Arra meg senki nem kötelezheti őket, hogy rossz üzletet kössenek.

Na, én ekkor világosodtam meg.
Itt vannak a biztosítókkal kapcsolatos ökölszabályok:
– Ha megkeresel egy biztosítót egy ajánlattal és az vonakodik elfogadni, végül hosszas gondolkodás után mégis elfogadja – ez valószínűleg korrekt üzlet lesz.
– Ha megkeresel egy biztosítót egy ajánlattal és azok szemmel láthatóan nem akarják elfogadni, akkor érdemes erőszakoskodni – esetleg más biztosítókkal is – mert ez valószínűleg számodra lesz kedvezőbb üzlet.
– Ha téged keres meg egy biztosító egy akármilyen ajánlattal, udvarias mosollyal ajánlj föl nekik egy bizonyos lóalkatrészt. A biztosítóknál komoly matematikusok dolgoznak komoly apparátusokkal. Ha kiszámolták, hogy téged meg kell keresni, az egész pontosan azt jelenti, hogy te abba a körbe tartozol, amelyiknél statisztikailag nagyobb eséllyel nem következik be a káresemény. Ennek akár örülhetsz is. De biztosítást ne köss, mert jó eséllyel te jössz ki rosszul belőle.

(1) Azért finom, nem? Mivel játszik egy magyar gyerek 1973-ban a homokozóban? Műanyag T-34-gyel.