Előrebocsátom, egészségügyi nyavalygás fog következni. Aki nem csípi ezt a műfajt, az nyugodtan lapozzon.

Már írtam, hogy Horvátországban volt két éjszakai rohamon, ami eléggé megkeserítette számomra az élményt. Azt is írtam, hogy Ceglédre is azért nem tudtam lemenni, mert az előtte lévő éjszakán megint nem aludtam. Három erős roham egymás után, az már nem tréfa. Ekkor elégeltem meg végleg ezt a kinlódást és bevezettem az egyes szintű harckészültséget. Ez abból állt, hogy felirattam magamnak a legerősebb gyógyszereket, reggel-este beszedtem és ráálltam a legszigorúbb diétára. Az orvos ugyan mondta, hogy nem kell magamat sanyargatni, de én azt tapasztaltam, hogy bármi, ami egyébként a semleges étel kategóriába esik, ilyenkor képes kikészíteni.
Így jó tíz napon keresztül reggelire ettem két-három darab extrudált barna kenyeret tejjel, ebédre egy könnyű levest, vacsorára pedig egy pár virslit, szintén extrudált kenyérrel.
Hétvégén dőzsöltem, föztem tojást és ettem mellé lágy krumplipürét.
Úgy nézett ki, hogy bejött a diéta. Egyre nyugodtabban aludtam, óvatosan elkezdtem vaníliás kekszet, sósmogyorót is eszegetni, meg bátrabban nyúltam a sörösüveghez. (Különös módon, a sör barátságos anyag; a szénhidrát elnyomja az alkoholt – egy bizonyos mennyiség alatt.) A biciklitúrák alatt már teljes értékű embernek éreztem magam, ettem pulykasztéket, nem volt semmi gondom. Ettem marhapörköltet… és azt nem kellett volna. (A pörkölt szintén a jóindulatú ételek közé tartozik, feltéve, ha nem eszek sokat belőle.) Itt nem tudom, mi történhetett, de tegnap minden idők leghosszabb éjszakai rohamát éltem túl és még most is csak elgyötörten pislogok a monitorra.

Este nyolckor feküdtem le. Fél tízkor ébresztett a fájdalom. Általában hat órán keresztül szokott tartani a móka; most kilenc órán keresztül kinlódtam. Ez valami hihetetlen élmény: jön egy pokoli erős fájdalom és makacsul kitart órákig. Nem lehet csinálni vele semmit – csak tűrni és várni, hogy elmúljon. Ha az ember elfekszik, a fájdalom felerősödik -tehát még/már az enyhe szakaszban sem lehet gondolni alvásra. Hat óra is hatalmas szellemi erőfeszítés, de ettől a kilenctől kis híján megbolondultam. Takarítottam a merevlemezemen. Kiolvastam két Vonnegut regényt. A másodikat már zuhany alatt. Igen, megoldottam. Be tudok úgy kucorodni a zuhanytálcába, hogy a víz nem éri a könyvet, de én forróvíz alatt vagyok. Sőt, megoldottam, hogy be tudom hajtogatni magam a tálcába és tudok 5-10 perceket aludni a zuhany alatt. (A forró víz enyhíti a fájdalmakat. Csak egy idő után elfogy a levegő, meg már a bőröm sem bírja.)
A szokásos praktikák közül nem használt semmi: három szem Quamatelt(40) is vettem be, ittam tejet, egy csomó kamillateát, ettem nikecellt (ez a puffasztott rizsből készült korong), hiába.
Végül fél hét körül tudtam elaludni. Délben keltem és egész nap olyan voltam, mint a szélütött. Ettem híg krumplipürét, főtt tojást és megittam rengeteg kamillateát. Eddig oké, de már előre félek az éjszakától. (Gyors magyarázat: a gyomorfekély azt jelenti, hogy a gyomrot védő sejtréteg egy adott ponton cseszik lúgot termelni, tehát a gyomorsav vidáman marja a gyomor falát. És azért veszélyes az éjszaka, mert a gyomor általában éjszaka dolgozik; ilyenkor van az ún. savátcsapás időpontja, amikor tombol a sav. A gyógyulás azt jelenti,hogy az érintett területen helyreáll az egyensúly – de hiába szedem a gyógyszereket, hiába éltem túl a tegnapi éjszakát, a ma esti mégvárhatóan megint durva lesz, mert a veszélyeztett terület még nem tért magához.)

Ezzel el is lett döntve, hogy mi lesz az EFOTT-tal. Tegnap este úgy feküdtem le, hogy elmegyek; nem mondtak olyan borzalmasan rossz időt. Aztán… aztán meggondoltam magam. A szellemem még ifjú és virgonc… a testem meg már nem; elhasználódott. Néha már tényleg ott vagyok, hogy kiszedetem az egész hóbelevancot aztán elleszek hordozható infúzión(1). Az ételeknek már úgysem érdekel az íze, úgyis állandóan csak azon rettegek, hogy amit eszek, attól milyen lesz az éjszakám.

(1) Ez persze faszság. De éjszaka csupa ilyenek szoktak az eszembe jutni.