Ezen a héten már harmadszor áztam el. Mindannyiszor esőtől. Most éppen csak felugrottunk megnézni a hegyibaktert a gyereket, hogy mennyire profin rángatja a váltókat. Gondoltuk, sétálunk egyet a Városmajorban előtte.
A felhőszakadás nem így gondolta. Igen kapkodtuk a lábunkat, de így is alsógatyáig áztunk el, mire a fogaskerekűig eljutottunk. Annyira hülyén néztünk ki, hogy azt már csak vigyorogva lehetett elviselni.
Szerencsére, mire a gyerekhez értünk, nagyjából megszáradtunk, felvettük a komoly pofát. Hogy is néztünk volna ki mellette… úgy feszít, mintha skatulyából húzták volna elő.
A nosztalgiamozdony is udvariasan biccent, ahogy tiszteleg neki.