Adj, hogy kapjál

Tudom, hogy tudományosan nem lehet igazolni.(1) De tapasztalataim szerint akkor is működik.
Jó tíz nappal ezelőtt kerekeztem hazafelé, amikor egy rokon lélekbe botlottam: éppen egy tüskebokrot rugdalt dühösen, leeresztett kerekű bicaját félrelökve. Szerencsére volt nálam mindenből bőven, kapott ragasztót, foltot, smirglipapírt. Aztán nekiálltunk vitatkozni:
– Kifizetem!
– Menj a francba.
– De akkor is.
– Ne hülyéskedj már. Az ember egyszer ad, később kap. Így egyenlítődik ki.
Furcsa nézés.
– Nem vetted még észre, hogy milyen kevesen segítenek?
Erre már csak a vállamat tudtam megvonni. Az én világnézetem az, hogy segítek és örülök, ha segítenek.

Ma volt alkalmam örülni.
Már munkábamenet kínlódtam egy csomót, mert a hátsó kerék nyolcasa lassan kilencessé alakult, többször már csak úgy tudtam továbbmenni, hogy hátára dobtam a bringát és hosszas egyensúlyozással állítottam be a kerék futását.
Hazafelé már ez a módszer sem működött, hiába precízkedtem, elég volt egy bakkanó és a kerék már megint hozzáért vagy a villához, vagy a fékhez.
Éppen a fejem vakartam a fejreállított gépezet mellett, amikor megállt egy srác, ránézett majd gyors diagnózis után előkapott egy küllőkulcsot(2) és annyira kiegyenesítette a kereket, hogy haza tudjak menni vele.
Valahogy megnyugtatott ez az egyensúly – olyan, mint régen volt az autóstopp. Felvettek, később pedig én vettem fel embereket. Kaptam, hogy adjak.

Más tészta, hogy mégsem érkeztem haza simán. A Rákosrendezőnél elrázódott helyéről a kerék és amikor visszaállítottam, rosszul húztam meg a gyorszárat és hátratört a hüvelykujjam. Visszarántottam a helyére, de… még szerencse, hogy a bringa tkp. készen volt, így fél kézzel még megpróbáltam hazalavírozni. Csak arra kellett figyelnem, hogy kerüljem a gödröket.
Nem sikerült. A sportcsarnoktól nem messze úgy jött velem szemben a járdán egy három fős biciklis család – papa, mama, gyerek, egymás mellett -, hogy elfelejtettek maguk elé nézni. Jobb híján belementem a gödörbe, a hátsó kerék persze oldalra ugrott. Mit mondjak, az utolsó nyolc kilométer igen érdekes volt, félkézzel, folyamatosan behúzott fékkel.
Ennek a családnak is tudtam volna valamit adni. Őszintén és önzetlenül.

(1) Dehogyisnem. Pratkanis és Aronson bácsi (Rábeszélőgép) szépen kimutatták, hogy akiket apró szívességekkel, filléres kacatokkal beetetnek a cégek, később jóval hajlamosabbak lesznek értékes cuccokat vásárolni tőlük.
De ez egy másik történet.

(2) Szegénységi bizonyítvány. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyesmi. Eddig, ha laza volt a küllő, kikaptam a kereket, kiszedtem a belsőt, letekertem a védőgumit és belülről húztam meg a csavarokat.
Balfék.

2 thoughts on “Adj, hogy kapjál

  1. “úgy jött velem szemben a járdán egy három fős biciklis család – papa, mama, gyerek, egymás mellett -, hogy elfelejtettek maguk elé nézni. Jobb híján belementem a gödörbe”

    Tényleg ez volt az egyetlen megoldás? Csengő, duda, üvöltözés nem segített?

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *