Dupla születésnap volt, fiam és öcsém fia 24 órán belül születtek anno.
Most az egyik gyerek a hintaágyban a sírás határán nyöszörög; a másik a székében nyüsztet: telezabálták magukat az ebéddel, utána meg a tortákkal. Rövid kínlódás után úgy döntenek, hogy bevonulnak a házba sebet nyalogatni. Miközben gyomorfájós tekintettel vonszolják fel magukat a lépcsőn, öcsém (vagy neje?) heccből utánuk szól: ‘hé, megköszönni ki fogja?’
Erre Barna levágott egy Oscar-díj köszönős dumát: ‘Köszönöm édesanyámnak, hogy… köszönöm nagyanyámnak, hogy… köszönök mindenkinek mindent, ez volt életem legjobb születésnapja.’ Meghajlás, bevonulás. Mindezt tök komoly arccal. Nagy franc lesz belőle.

Indulnánk vissza, Gabi még körbejárja a házat, mi maradt ki a pakolásból. Lehuppanok öcsém mellé az előtérben. A kanapé mellett álldogál nagyanyám, rámnéz és megjegyzi, hogy ez a gyerek ideges. A kanapé másik oldalát anyám támasztja, közli, hogy szerinte nem.
– De igen!
– De nem!
– Nézz rá, milyen ideges!
– Nem ideges!
– NEM LÁTSZ A SZEMEDTŐL!? IDEGES!
– NÉZZEN MÁR RÁ! HÁT MITŐL LENNE IDEGES!?

Pedig mindketten tévedtek. Már nem ideges, csak fásult voltam.

(Nagyanyám szerint apám idegbeteg. Anyám szerint én. Érdekes, hogy nem veszik észre a mintát.)

[Update]
Most kaptam néhány képet:
JoeP kiszórja a pénzes borítékokat
Barna és a torta egymásra vigyorognak
Dóra éppen elfelejtette eltakarni magát
Kölykök, pezsgő, charme