Nocsak

Nálunk hetente ki kell tölteni egy excel táblát, hogy napi bontásban milyen tevékenységekre hány órát fordítottunk. A nyaralás előtti hétre jellemző, hogy már csak ilyeneket írtam be, hogy ‘kurva nagy szopás, 2 óra’, ‘fasz emailek megválaszolása, 2 óra’, stb…
Ma megkerestek a főnöki vonalon, hogy legyek kedves egy kicsit árnyaltabban fogalmazni, mert hőn szeretett vezéreim igen sok idejét veszi el az én munkaidő nyílvántartásom kozmetikázása.

Ember… hát itt már mindent elolvasnak…?

Egy újabb sörözésen túl

A máj újabb mélyütést élt át, de a vesék legalább gyönyörű tiszták. (Hrabal után, szabadon.)
Sajnálatos módon ma nem tudtam addig maradni, amikor már igazán érdekessé vált volna a program, mivel haza kellett tepernem – ugyanis a lánygyereket azzal a feltétellel engedtem el hőn szeretett nagyanyjához, ha előtte 1/A minősítésre kitakarítja a szobájukat. (Nem egyszerű dolog, Nejjel karöltve hetek óta próbáljuk rávenni erre a bravúrra csemetéinket, sikertelenül.)
A vonat reggel 07.15-kor indul, tehát ha beszélni is akartam a csajszival – meg persze átnézni a munkáját -, akkor bizony korán haza kellett jönnöm.

Sebaj, majd Cegléden.

Majdnem tökéletes

Barna elment táborba – pedig nem sokkal volt több esélye, mint egy hintalónak Epsomban. A lánygyerek is alakul a dolgaival és én is elintéztem majdnem mindent.
Majdnem.
Amikor hazajöttem, kérdeztem a csajszit, hogy történt-e valami érdekes. Azt mondta volt itt egy bunkó hapsi, mindenáron be akart jönni, de ő nem engedte be, mert az illető túl sötét volt.
Vazze, a kéményseprő! – csaptam a homlokomra.
Három héttel ezelőtt már volt itt és a szomszéd szerint igen dühösen távozott, mert hiába értesített előtte, mi nem voltunk itthon. Na ja, három héttel ezelőtt én még az értesítéseket is egy hét késéssel olvastam.
Hosszas nyomozással megtudtam a mobilszámát és még a nyaralás előtt lefixáltam vele a mai napot, hogy itthon leszek. Még a naptáramba is beírtam. Az már más lapra tartozik, hogy amilyen bolondokháza volt itt az utóbbi három napban, a naptáramat sem olvastam.
Érdekes beszélgetés vár rám – feltéve, hogy megtalálom, hová írtam fel a számát. A gyerek szerint nagyon bunkó volt, mindenféle csúnya dolgokat mondott. Nem csodálom.
(Kíváncsi vagyok, megenyhül-e, ha elmondom neki, hogy egykori kollégával áll szemben: Veszprémben a távfűtés és a kéményseprés egy cég volt és elég sok programot írtam számukra.)

Lelkes amatőr, ki vagyok

Eddig meglehetősen lelkesen magam próbáltam javítgatni a bringámat. Nem túl sok sikerrel; nekem valahogy az egyszerűnek tűnő dolgok mindig túlbonyolódnak. Tegnapelőtt végül feladtam mind a szerelést, mind a hitet magamban és eltoltam egy nem túl messzi külvárosi bácsikához a gépet. Azért vittem, hogy ugyan szedje már ki a hátsó kerékből azt a nyomorult nyolcast.
A hapi:
– Kicentírozta a kerekeket.
– Beállította a fékeket. (Rosszak voltak.)
– Beállította a kormány érzékenységét. (Rossz volt.)
– Rendberakta a hátsó belsőt. (Rossz volt, annak ellenére, hogy egy nemrég vásárolt Continental gumi figyelt bent.)
Mindezt anyaggal együtt 1600 forintért. Én hülye meg napokat kinlódtam eddig.
És a jó hír: teljesen más lett a bringa. Hazafelé megnéztem, mit tudok és feltornáztam az egyéni sebességi rekordomat 49 káemhára. (A tüdőmet már a fogaim között szívtam vissza, de az istennek sem jött össze az 50.)

Tudom, hogy tudod

Hugh Macleod idézi itt David Weinbergert, mondván, hogy David annyira eltalálta az érzéseit, mintha olvasna az agyában.
Azért tartottam ezt fontosnak megemlíteni, mert úgy érzem, mintha ezzel a posttal Hugh is olvasott volna az én agyamban.
Bár Paul Goscicki szerint ez nem nagy kunszt: David szerinte mindannyiunk agyában olvasott.

Hoppá

Teljesen véletlenül akadtam rá. Pedig… Minden hosszas bevezető helyett: itt található Lepenye Tamás blogja. Akinek nem sokat mondana a név: hozzá fűződik a Technet magazinban publikált nagysikerű ‘Farkasokkal táncoló‘ cluster sorozat. Is. (Itt egy illusztráció a cikksorozathoz.)
Olyan kevés az igazán jó rendszergazda blog a neten; Tamás, igazán reklámozhattad volna már magadat.

Ha elérem, hogy kövér leszek

Észreveszed, hogy gyereked terebélyesedik. Mit csinálsz?
Tudatosítod benne, hogy kövérnek lenni gusztustalan és egészségtelen? Megpróbálod arra nevelni, hogy fittnek lenni jó? Ha nem sikerül elérnie, egész életére frusztrált, önbizalomhiányos kövér ember lesz.
Vagy legyintesz rá és hagyod az egészet a francba. Ekkor egészen biztos, hogy kövér ember lesz, de megvan az esélye, hogy kiegyensúlyozott boldog kövér ember, aki szarik arra, hogyan néz ki.
Valószínűleg az a megoldás, hogy meg kell tippelni a gyerek habitusa alapján a várható hozzáállását és az eredményt – majd ehhez kell illeszteni a stratégiát.
Végül is… soha senki nem igérte, hogy a gyereknevelés egyszerű dolog lesz.

Szalma

Nej Amerikában. Barna holnap megy vasutastáborba. A lánygyerekre anyámék jelentettek be igényt.
Akkor én meg valószínűleg elmegyek ide: Kozel Klikkfest. Ahogy Pivo is mondta: közel van, Kozel van, mire várunk?

ps: Nej sms-ben hazaszólt, hogy szerencsésen megérkeztek; ő is, meg a poggyásza is.
Csak nem ugyanarra a kontinensre.

1st

Nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek. Ma ott figyelt a postafiókomban egy üzenet, miszerint a cég vezigje azt állítja, hogy én vagyok a hónap dolgozója.
Te jó ég… akkor milyen a többi???

Durva

Nehogymár szép lassan akklimatizálódjak.
Ma úgy indult a nap, hogy kemény két és fél óra alvás után kivittem Nejt a reptérre. Tanfolyam? Ugyan már. Egyszerűen csak elmenekült itthonról a messzi Amerikába. Itt maradt kilenc napra egy csatatér jellegű lakás és két gyerek ezernyi ügyes-bajos dolga.
A lakásban felkaptam mindkettőt, mentünk az orvoshoz. A nagyobbik simán megkapta a kullancsoltását, a kisebbiknél egy kicsit komplikáltabb volt a dolog, mert tegnap délután rákönyökölt a vasalóra, pont ott, ahol a leginkább meg tudtam volna mutatni pattanásait a dokkernek. Nem is értette a domborzati térképet, elküldött minket a bőrgyógyászatra. (Hátha ott el tudják olvasni a Braille írást a gyereken.) De mivel a srác szerdán gyerekvasutas táborba is megy, addig egyébként is meg kellene csináltatnia egy csomó laborvizsgálatot. (Ahogy kinéz a szerencsétlen, meg is értem, hogy a doki nem hajlandó labor nélkül aláírni a bevonulópapírt.)
Lány hazament, mi meg a gyerekkórházba. Ahogy megláttam a hihetetlen tömeget (még a plafonról is lógtak; nem hülyéskedek, ezek a tökmagok mindenre képesek), egyből csörögtem a főnökömnek, hogy ma nélkülözni lesznek kénytelenek.
Egy óra üldögélés után Barna apatikusan kijelentette, hogy ugye nem fog zavarni, ha ő is nekiáll ordítani. Mert miért pont ő ne.
Fél tizenegy körül Nej felhívott Milánóból:
– Hogy álltok?
– Fogalmam sincs. Még nem jutottunk be.
Végül azért csak sikerült. A dokinő se értette először a helyzetet, végül hosszas hümmögés után közölte, hogy bogárcsípés. Kenegessük és jöjjünk vissza még a héten. Ez nagyjából a halotti ítélet volt, mert ha a fővasutas szerdán nem vonul be, akkor megáll a világnak az forgása. Végül sikerült megalkudnunk a szerda reggelben. Ebben az a buli, hogy kedden kell elmennie – nővére kalauzolásával – laborvizsgálatra, ahhoz, hogy szerdára meglegyenek az eredmények. És csak az eredmények birtokában fogja megkapni szerda délben a kullancsoltást és az igazolást, hogy táborba mehet. Szerda délután kettőkor. Feltéve, hogy eszébe jut, hogy kedd reggel ne egyen semmit.
A nővérének meg kedden, miután megszervezte, hogy mikor és hol veszik át szerdán a laboreredményeket, még soványmalacvágtában át kell rohannia a fogászatra.
És persze itt van a táborrakészülés: ruhák, vickek-vackok, fénymásolni, tábordíjra pénzt szerezni, valahol bérletet vásárolni… közben meg a bringát bringaszervízbe, az autót autószervízbe vinni… aztán legalább közlekedőfolyosókat ásni a lakást beterítő szatyor és doboztömegben… és akkor a munkahelyről már megint nem beszéltem.
Ma este mindenesetre már csak egy dolgom van hátra: le fogom venni a szinonimaszótárt a polcról és vastagon átsatírozom a ‘kényelmesen’ és a ‘ráérősen’ címszavakat.
Soha nem lesz rájuk szükségem.

Living in the edge


Előljáróban annyit, hogy nem a legjobb előzményekkel vágtunk neki ennek a nyaralásnak; két ügyfél is tesztelte az idegrendszerem határait és számomra is megdöbbentő rugalmasságot találtak. Mindehhez hozzá kell számítani azt a balszerencse sorozatot, amely elkapott lent minket… szóval ha túl sötétnek éreznéd e beszámolót, gondolj arra, hogy lehet, hogy miattam sötét, nem a hely miatt.

06.18; Szombat
Mi van teve, megfagytál?
A tavalyi hihetetlen széria után (az indulás előtti hetekben vagy ötször volt a kocsi szervízben, ráköltöttem vagy háromszázezret – ennek ellenére a hajnali pakoláskor romlott el a csomagtartózár), idén a hűtővíz döntött úgy, hogy túl higgadt vagyok. A kocsi kétszer is megjárta a szervízt, azt mondták, hogy teljesen oké. Tény, hogy egy csomó olyan dolgot is megcsináltak rajta, melyekről nem is tudtam és igazuk volt, mert nagyságrenddel jobb lett a gép, amikor visszaadták – de az esti pakolásnál vettem észre, hogy már megint jópofa tócsa vigyorog a dög alatt. Mondjuk mehettem volna egy nappal később is, de úgy döntöttünk, hogy megrizikózzuk az utat: a tócsa nem volt nagy és bíztam benne, hogy csak azért volt, mert a kocsi meglehetősen oldalra dőlve parkolt. Jól felpakoltunk hűtővízzel, aztán hagy szóljon.
Hajnal kettőkor indultunk. A harmadik saroknál vettem észre, hogy gáz van: sötét a műszerfal. Egy hangyafasznyi égő most unta meg az életét, emiatt viszont nem világított egy műszer sem. Na jó, tudok én fülre is vezetni, rendőr meg úgysincs éjszaka, szarnibele.
Csakhogy nem számoltam a kocsi tulajdonságaival. Ez ugyanis egy bazi nagy limuzin, 3 literes 200 lóerős motorral. Én kellemes tempóban mentem, a kocsiban a csendet csak az együttérző családtagok horkolása törte meg néha – szolíd éjszakai kocogás volt. Gondoltam én addig, amíg Siófoknál kétoldali benzinkutak között éppen kamionokat előztem és össze nem jött annyi világosság, hogy meglássam az órát. A fények miatt ugyan lassítottam, ennek ellenére a mutató 190-en állt. Ezek szerint szép szolídan lekocogtunk Siófokig 220-szal.
Hajnalban már egy horvát autóspihenőben ébredezett a család. (Eltekintve Nejtől – neki egész úton nem sikerült egyhuzamban huszonkét percen keresztül ébren maradnia.)
Én még elrohantam vécére, mert reggelenként szigorúan be kell ülnöm egy körre. Elég nagy tömeg volt és ez a mostani akció sajnálatosan hangosra sikerült: de harsány ‘zum wohl!’ felkiáltással sikeresen a németekre kentem a dolgot.
Ahogy haladtunk délre, úgy kezdett a hűtővíz hőfoka is emelkedni. Jó száz-százötven kilométerenként megálltunk, kapott 1 deci friss vizet és mentünk tovább. Sibenik környékén vége lett a sztrádának, bejött valami hegyi út, ekkor azért beaggódtam. Végül ötletem támadt: a kocsinak különálló, jócskán túlméretezett klímaventillátora van, azaz ha bekapcsolom a klímát, akkor nemcsak nekünk lesz jó, hanem a motor is extra léghűtést kap. Így is történt. Az is feltűnt, hogy ha nyomtam a gázpedált mint hülye, akkor leesett a hűtővíz hőfoka. Hát, ezen nem múlt. Ugyan az infarktus kerülgetett, amikor pihenőkbe állva a kocsi alá néztem és láttam, milyen tócsákat hagyunk és hogy vízben fürdik az alja – de haladtunk.
Egy idő után azért feltűnt, hogy a tócsák jóval nagyobbak, mint amennyi vizet utánatöltök. Tapintásra fagyállós hűtővíz volt, és nem igazán értettem a dolgot addig, amíg bele nem néztem a csontszáraz ablakmosótartályba: vazze, biztos abból folyt a nagyja és télen abban is valami fagyállós cucc volt. Innentől sokkal nyugodtabban mentünk tovább. Nem is volt semmi baj, még azt a 60 kilométeres eltévedést is mosolyogva vettem tudomásul. (Csak szólok: ha valaki az új sztrádán éri el Splitet, és Omis/Makarska felé akar továbbmenni, még véletlenül se menjen a Dubrovnik tábla után a körforgalomban: ez ugyanis elviszi a francba valami északnak tartó hegyi útra. Be kell csűrni Splitbe és onnan továbbaraszolni a tengerparti úton.)
Fél kettőre értünk le Omisba, rohadt meleg és egy kedves házaspár fogadott. Birtokba vettük a lakókocsit. Első legfontosabb teendőként bevágtam egy sört a fagyasztóba, második legfontosabb teendőként pedig elmentem boltba hideg Karlovacko-ért. A fagyasztó tudta a dolgát, mire visszaértem, betonkeményre fagyott a sör. De én se ma jöttem a hathuszassal, két hideg sört hoztam. Lelkibéke helyreáll.
Kipakoltunk, berendezkedtünk, megmutattuk magunkat a tengernek. A napocska is megrázta magát, közölte, hogy az elkövetkező héten a zsírt is le fogja izzasztani rólunk.
Én még átnéztem a kocsit és megtaláltam a lyukat: az egyik gumi hűtővízcső tetején van egy műanyag légtelenítő csavar: ez tört el és a tömítéssel ellátott feje a kezemben maradt, amikor megfogtam. Nem egy nagy ügy, de szerszám nem volt, a tengerparton meg megbízható szerelőt keresni, idegen nyelven… ennél azért felhőtlenebb nyaralásra számítottam.
A legmegdöbbentőbb tapasztalatot gyerekeink okozták. Egy évvel ezelőtt még kézbentartható szolíd apróságok voltak, mostanra meg igencsak kinyílt a szájuk. Nemhiába, dolgozik az iskola, minden téren szívják magukba a tudást.
Szokás szerint megkezdtük az áttérést a mediterrán életstílusra, este bőséges vacsora, utána jó sokáig kártya, beszélgetés. A csajok bevállaltak egy kétszemélyes haltálat, volt rajta minden: egy csomó garnélarák, grillezett tintahal, polip(?), makréla. Meglepetésemre az eddig mereven elzárkózó Barna is beszállt a halzabálásba (persze miután becsapta saját grilltálját), és sorra nyomta le a scampikat meg a tintahaldarabokat. Én próbáltam megadni az alaphangot, időnként figyelmeztettem Nejt, amikor a tintahal ágasbogas részeit kezelte, hogy ‘pont most nyiszálod az agyát’, de csak udvariasan vigyorogtak.
Vacsora után pánikszerű alvás.

06.19; Vasárnap
Este azt beszéltük, hogy reggel mindenki addig alszik, ameddig akar. Egy besötétített, klimás lakókocsiban ez merész elképzelés volt: Nejjel 11-kor keltünk, a kölykök délben. Vannak kétségeim, hogyan lesz ebből hétfő reggel hatkor halpiacra menés.
Körbeszaglásztunk: van egy csomó közös program a magyar lakókocsis kolóniának. Erről az a Monty Python jelenet jut eszembe, amikor két remete találkozik a hegyoldalban, beszélgetni kezdenek, majd menetközben apránként kiderül, hogy egész remetekolónia él együtt.
Ami biztos, hogy mi nem ilyen nyaralást terveztünk. Csavarogni akartunk, magunktól kirándulgatni, elmászkálni a közeli városokba – de mindezt a kocsi egy elegáns mozdulattal keresztülhúzta. Egy beletört műanyag csavart még csak megfúrni sem merek, mert félek, hogy sorja kerül a hűtővíz rendszerbe. Valószínűleg nyakonöntöm gumiragasztóval, rányomom a csavarfejet, körbetekerem szigszalaggal, a hűtökörbe meg borítok tömítő folyadékot. Talán hazáig kibírja. Persze ehhez még gumiragasztót és hűtőtömítő folyadékot kell szereznem. (Remélem, ezek minden országban egyformán néznek ki.)
A nyaralásnak szvsz az a lényege, hogy az ember elengedi magát, megszokott gondjait egzotikusakra cseréli… hát, most nem ez van. Megint a kocsi. Egy filléres alkatrész, melynek hibája elég hamar kiugorhatott volna, ha indulás előtt el tudom vinni átnézetni. De én inkább ügyfélnél szoptam 20 órákat.
Na mindegy, megadóan feliratkoztunk az összes közös programra. Ezt is el kell kezdeni valahol.
Délután sétáltunk a városban, felmentünk az alsó erődbe, jó volt. Ha az ember sziklákra gondol, az jut eszébe, hogy óriás, meg hogy fenséges: de ezek szépek voltak. A fák, a kaktuszok ahogy próbáltak megkapaszkodni a résekben, a tengervíz, ahogy a sziklák lábainál befogadta a folyót, a város, amely a növényekhez hasonlóan beletapadt minden résbe – szép.
Bent is vacsoráztunk. Lehet vitatkozni, hogy kinek melyik a kedvenc mondata, mellyel a pincér lereagálja a rendelést; az itteni nálam mindenesetre dobogós. Négyszemélyes asztalhoz ültünk le, a hölgy felvette a rendelést, körbenézett, majd átültetett minket egy hatszemélyes asztalhoz, mondván, hogy az előző asztalra nem fog ráférni a kaja.
Este kártyáztunk jó sokáig, igaz ránktört valami viharos szél, de senkit nem zavart.

06.20; Hétfő
Ébresztő hétkor, mert 8.30-kor gyülekező, és még boltba is el kellett menni reggeliért. Már ekkor elegem volt a közös programból, pedig nem tűnt rossznak: motorcsónakkal felmegyünk a Cetinán a Radmanove malomig… majd visszajövünk.
A problémáim a három pöttyel vannak. Ugyanis nincs semmi program. Még az sem volt tiszta, hogy mennyi időt leszünk fent, de annyit lehetett tudni, hogy max. félóra.
Eredetileg azt terveztük, hogy délután megyünk fel helyi erővel, fent vacsorázunk és visszajövünk. Tény, hogy ez a verzió jóval drágább, nekem sokszáz kuna rémlett az emlékeimben. (Most utánakerestem: a fórumban 50 kuna/főt írt valaki. Ez bosszantó: ha tudom, hogy csak ennyi, akkor felmentünk volna külön is. A közös út 30 kuna/fő volt.)
Már a hídhoz vonulás sem sejtetett sok jót: a csoportból kirítt két mókamiki. Az egyik folyamatosan igyekezett valami vicceset mondani, a másik meg az állandóan röhögő kontrás volt. Időnként még az se kellett, hogy bárki mondjon is valamit.
Odafönt kaptunk fél órát, mely épp csak arra volt elég, hogy belessünk a konyhába, ahol bazi nagy faszén ágy várt arra, hogy belesülyesszék a finomságokat tartalmazó zárt vasedényeket meg a kenyérsütő formákat. Láttunk erdei bocsapályát, sétáltunk roppant hangulatos erdei ösvényeken, nadrágszélig belegyalogoltunk a folyóba (rutinosak fürdőruhát is hoztak) és ettünk egy fagyit – ahelyett, hogy leültünk volna a fák alatt bedörgölni egy pár sült pisztrángot. Kényelmesen. Ennek ellenére jó volt, de ha egyszer rendben lesz a kocsi és erre járunk, ide még feljövünk.
Tartozok az igazságnak azzal, hogy van egy harmadik opció is: a kemping elől indul egy városnéző kisbusz (egykor traktor) is, mely felhoz a malomhoz. Minden vasárnap délelőtt. Egyszer.
Azért van még mit finomhangolni az idegenforgalmi hozzáálláson.
Egyéni problémám, hogy bár gumiragasztót egyből tudtam szerezni, hűtőtömítő folyadékot sehol sem találtam. De még csak azt se tudtam az általam ismert nyelveken, hogy hogyan keressem.
Visszaértünk, fürödtünk egy orbitálisat a tengerben, utána bocsáztunk a parton, nagyon jó volt. Estére grillezést terveztünk, a mindenféle kolbászokat időben megvettük. A csajok eredetileg halat akartak sütni, de elsőre inkább csak ismerkedtünk az eszközökkel. (Mivel a kempingben tilos a nyílt tűz, elektromos grillsütőt mellékeltek a lakókocsikhoz. Életemben nem találkoztam még eddig ilyesmivel.)
Nej hosszas meditálás után rátett a rácsra egy alufólia lapot, hogy ne égjen rá a dzsuva a fűtőszálra, majd feldobta az első adag kóbit. Közben szinte egyszerre vettük észre a félmeztelen gyereken, hogy egyáltalán nem üresben panaszkodott, amikor a szúnyogokra morgott: száznál több pattanás vigyorgott rajta. Egyáltalán nem volt biztató látvány. Amíg a gyereket vizslattuk, félszemmel vettem észre, hogy ég a grillsütő. Valahogy begyulladt a rács műanyag fogója, megolvadt és befolyt a fűtőszálhoz, ahol vidoran lángolni kezdett. Felrúgtam a faszba az egészet (ez legalább őszinte volt), majd gyorsan lekapkodtam rászáradás előtt az olvadt műanyagdarabokat a tiszta részekről. (Később kiderült, hogy tilos alufóliát rátenni, mert elvezeti a hőt a nem hőálló részekhez. De akkor hogyan pucolom le a ráégett zsírt a fűtőszálról? Kalgonnal?)
Nej közben elment kinyomozni, hogy hol van az orvosi ügyelet. Jó messze.
Az orvos szerencsére beszélt angolul, de egy szónál kegyetlenül megállt a tudomány. Pedig készültem, mert éreztem előre, hogy ez gond lesz. Megnéztem a szótárban: chicken pox. Csirkehimlő… magyarosan bárányhimlő. Mely már megvolt a gyereknek. Csakhogy az orvos nem ismerte ezt a szót. Mi meg a latint nem (varichella?), melyet állandóan emlegetett, a horvát verzióról nem is beszélve. Végül Nej hívta fel egy ismerősét az INÁ-nál, így tisztázódott, hogy ugyanarról beszélünk. Gyorsan kipengettük a vizsgálat díját, elrohantunk gyógyszertárat keresni, de persze mire megtaláltuk, félórája be volt zárva.
Szervezhettük a keddi reggelt, mert ugye a braci hajókirándulásra már be voltunk fizetve és ez szintén korán induló program volt.
Aznap este csak ültem a székben és zakatolt az agyam: fogalmam sincs, hogyan fogunk hazajutni… itt van a gyerek valami rejtélyes betegséggel, a helyi orvos tanácstalan… és nemrég tettünk tönkre egy mittudomén milyen értékű elektromos grillsütőt. Finoman szólva az összes tököm tele volt. Tényleg nem akármilyen hetem volt a nyaralás előtt és most pihenés helyett is csak szívunk.
De egyébként az egész családon úrrá lett a letört hangulat. Én legszivesebben összepakoltam és indultam volna haza. (Az orvos előtt elmentünk zuhanyozni. Álltam a forró víz alatt és rázott a hideg az idegességtől. Mint később megtudtam, Nej ugyanígy volt.)
Hihetetlenül frusztráló volt látni, hogy az emberek körben boldogok, élvezik a vakációt – nekem meg még ennyi sem jutott, pedig megszenvedtem érte. Ott ültem begörcsölve, idegesen, fogcsikorgatva.
Szótlan, gyors alvás lett a vége.

06.21; Kedd
Képzeld hozzá, hogy ezt a részt halszagú ujjakkal pötyögtem be.
A tegnapi rossz hangulat reggel is megmaradt – nem kis mértékben az újabb korai kelésnek köszönhetően.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a mellettünk lévő, durván húsz sátorban dorbézoló százegynéhány cseh fiatal valamilyen félkatonai szervezet tagja. Reggel valami ordítozó hapi – a general major megnevezést hallottam ki a jelentésből – eligazítást tartott nekik.
Végre nyitva volt a gyógyszertár, sikerült megvennünk a gyógyszert és még ezres calcium sandozt is. (A gyógyszernek is örültem, mert hatóanyaga alapjan allergia ellen való volt. Kicsit tartottam tőle, hogy bárányhimlőre kezdik kezelni a gyereket.)
A hajóindulás előtt belefért még egy fagyi is, odafent jó helyet harcoltunk ki magunknak, elég messze a mókamiki csapattól.
Kezdtünk éledezni. A hajón megkínáltak valami kerítésszaggató vegyigyümivel. Én lenyugodtam tőle, Nej viszont lekókadt. Kaptunk még valami borzasztóan rossz vörösbort is. Engem a mályinkai rettenetesre emlékeztetett. (Széleskörű haveri társasággal szoktunk régebben a Bükk-fennsík szélén erdészházat bérelni, a gőzt leeresztendő. Egyszer elszámoltuk a bort, Egerbe meg senkinek sem volt kedve elmenni, így megnéztük, van-e valakinek bora a faluban. Bárcsak ne lett volna. Az első kóstoló után én kimenekültem a pincéből, miszerint ‘én vezetek!’ A többiek próbáltak ugyan meglépni, de az öreg elkapta a lábukat a meredek lépcsőn és visszahúzta a szerencsétleneket, hogy ‘ugyan már, fiatalemberek, igyanak még egy pohárral ebbül a borból!’. A vége az lett, hogy a fiatalemberek némelyike összerókázta magát is és a lépcsőt is. Ettől megnyugodott az öreg, imhol eleget tett a vendéglátás szíves hagyományainak.)
A Brac szigeten először Postirán kötöttünk ki. A városnézést kis híján meghiúsította, hogy a főcsapásnak számító úton egy traktor megakasztotta a túristaforgalmat. Azt mondta a melós, hogy kerüljük ki őket a sikátorokban. Én meg meg voltam győződve, hogy már eddig is sikátorban járunk.
A város szép volt, a templom is, de nekem megint előjött a túristafóbiám: túl sok ember igényeit kell összehangolni egyszerre és ezen mindenki veszít. Mi pl. nem mentünk fel a templomtoronyba, pedig szerettem volna – de a sok ember beszorult, a csoport meg nem tudott várni. A hajót pár ember így is csak futva érte el.
Utána átmentünk egy öbölbe és mindenki jól érezte magát, eltekintve a hajó mindenesétől, akinek körülbelül száztizenhét makrélát kellett kibeleznie és megsütnie. Búvárkodtunk, úsztunk, fürödtunk… remek volt – bár Barna egyre újabb területein vettünk észre kiütéseket. Meggyőztük magunkat, hogy még nem hat a gyógyszer. A gyereknek meg semmi baja nem volt,. vidám volt, élettel teli, elrágta volna a hajó vasrudait is.
Könnyen ki lehetett találni, mikor lesz ebéd, ugyanis a hajót már előtte körbevették a jó időérzékű halak. A halakat meg a sirályok. Tanúi lehettünk, hogyan avatkozott bele az ember egy öböl élővilágába: mivel mindennap délben kiköt itt egy hajó, amelyről túristák kenyérhéjat hajigalnak a vízbe, a halak rászoktak, hogy 12.30-kor odagyűljenek. Csakhogy ezt kifigyelték a sirályok is, azok is odagyűltek – de nem ám a halért: ezeknek is a kenyér kellett. Szószerint a halak szájából kapkodtak ki a kenyeret – mely halak keserűen kiálthattak bele a puszta vízbe, hogy kizökkent a világ, óh, kárhozat.
A halhoz bőségesen szolgáltak fel innivalót – ugyanazt a bűn rossz bort, melyet idefelé már megkóstoltattak. Ugyan nyolc személyre raktak ki egy litert, de egy asztal kivételével gyakorlatilag tele üvegeket vittek vissza. A maradék alapján elmondható, hogy tényleg bőséges volt a kínálat. (Én azzal a klasszikus mondással rendeztem le a palackot, hogy túl rövid az élet és túl sok a jó bor ahhoz, hogy mindenféle lőrét megigyunk.)
Kikötés előtt persze még felerősítették a zenét, az idegenvezető hülye maszkban táncolva igyekezett feldobni a hangulatot, leszálláskor mindenkit megkértek, hogy nemi és szexuális identitásától függően kézfogással vagy puszival búcsúzzon el a mindenes matróztól – azaz azt kell mondjam, hogy az omisi kalózok unokái haladnak a korral és megtanulták, hogy dikics helyett marketinggel kell elszedni áldozataiktól javaikat. A kikötőben ugyanis szép számú tömeg állt, akik csak azt látták, hogy tombol a zene, leszálláskor a bódult és jókedvű utasok körberajongják a matrózt; mindenki túlfűtött és heppi. Nyilván rohantak ők is befizetni.
(Félre ne értsd, nem a bántó szándék beszél belőlem. Ez csak egy apró trükk és mi nagyobbrészt tényleg jól éreztük magunkat a kiránduláson. A beírás pillanatában a kezem még mindig halszagú volt, időnként diszkréten halszagúakat böffentem – ilyet utoljára 15 évvel ezelőtt csináltam a Tisza-parton. Itt megfogadtam, hogy egy hétig viziember leszek és a kezdet nem volt rossz: a hal tényleg finom volt.)
A kemping felé sétálva újabb bemutatót kaptunk a német nyelv szépségeiböl. (Tudom, oximoron.)
Ugye napok óta keresek hűtőtömítő folyadékot. A nyelvi nehézségek ellenére áttúrtam eddig egy benzinkutat meg egy autósboltot, de sehol semmi.
Erre hazafelé a Közértben rámvigyorgott egy flakkon, mely igen gyanúsan nézett ki. Viszont csak horvát és német nyelvű szöveg volt rajta. Azt mondta németül, hogy Autokühler Abdichtung. Gyanús volt, de nem mertem bevállalni, mondván, hogy a Dichter az költő – nehogymá vegyünk valami folyékony költeményt. Erre a kempingben megnéztem a szótárban; Dichtung: sűrítés, tömítés, költészet, költemény. Azannya. És még erre a nyelvre mondjuk azt, hogy nincs benne semmi költői: amikor pontosan megfogva a lényeget, ugyanazt a szót használja a sűrítésre, mint a költészetre? Gyorsan vettem is egy flakonnal.
Tulajdonképpen meg is nyugodhattam volna, de ez nem olyan hét volt. Este vacsorát sütöttem (a tegnapi kolbászt, teflonban) és egy adagot olyan szerencsétlenül tettem be, hogy egy jó evőkanálnyi forró olaj a tenyerembe loccsant. Piszok sokat szentségeltem, ingajáratban közlekedtem a mosdó és a lakókocsi között, végül egy vizes törlővel kötöttem be a kezem. Szomszédaink – akik nagytészt tanúi voltak eddigi szerencsétlenkedéseinknek – már nem is szóltak semmit. Végül megoldottam, kivettem egy dobozos sört és azt markolásztam. Azt terveztem, hogy a törlővel valahogy rögzitem a kezemhez és akkor egyfajta ‘sínben’ lesz a tenyerem, de az esti kártyaparti alatt meggyógyultam. (Pedig Nej már készült a fényképezőgéppel.)
Ez is alátámasztja egyik elméletemet: a fájdalmak egy része pszichés alapú; ha az ember el tudja róla terelni a figyelmét, egyszer csak elmúlik. Elégedetten vettem tudomásul, hogy az ijesztő esti gyomorfájáson is úrrá tudtam lenni egy váratlan elalvással. Majdnem azt írtam, hogy ‘váratlan fájdalom’, de azért az túlzás lett volna: pálinka, bor, kávé… mind-mind szigorúan tilos. Az idegeskedés is. (Sátáni kacaj.)
(Egy kis magyarázat: refluxbetegséggel kombinált gyomorfekélyem van. Ha tartom a diétát, nincs baj. De életkedv sem. Időnként, ha régóta tünetmentes vagyok, ki szoktam rúgni a hámból. Van, amikor megúszom. Van, amikor csak apró fájásaim vannak. És van amikor kiújul a fekély és valami olyan pokoli éles és csillapíthatatlan fájdalmaim vannak éjszaka hat órán keresztül, hogy legszívesebben puszta kézzel tépném ki helyéről a gyomromat.)
Ja, és időközben a cseh félkatonai alakulat egységes tömbként berúgott. Gondolom, vezényszóra.

06.22; Szerda
Mára maradt utolsó szervezett ‘megpróbáltatásunk’, rafting a Cetina völgyében.
Először megijedtünk, mert a megbeszélt időben senki nem volt a megbeszélt helyen – se a csoport, se a busz. De azután megnyugodtam, mert megláttam közeledni a csoportot. De nem sokkal később újból felszaladt bennem az ideg, mert láttam, hogy a két mókamiki és családtagjaik jönnek. Nem tehetek róla, borzasztóan irtózok az állandóan a részegek indokolatlan jókedvében leledző figuráktól – különösen akkor, ha az arcukra van írva, hogy ezzel a habitussal mekkora májernek képzelik magukat.
Na, mindegy, nem ők voltak a legrosszabbak, fönt az indulásnál hozzánk löktek egy sörökkel, töményekkel remekül felszerelt – garantáltan indokolt jókedvvel bíró – horvát társaságot is. Jó volt nézni, ahogy mindenki taktikázott, nehogy velük kerüljon egy csónakba. Azért a totális káosz ellenére a szervezők értették a dolgukat, végül mindenki megfelelő csónakba, megfelelő társaságba került (értem ez alatt azt, hogy nem lett túl sok gyerek egy hajóban, magyar magyarral, stb…)
Az első próbaperdülések után hamar megcsináltuk az éles pördüléseket is, aztán Captain Nemo (így hívták a vezetőt) átrendezte a társaságot és onnantól már csúsztunk, mint olajos hal a klotyin.
Egyébként nagyon jó volt, kicsit egyszerűke, mindenesetre a gyerekek sem fáradtak el túlságosan, sőt, végig élvezték a túrát.
Két olyan rész volt, ahol ki kellett szállni a csónakból. Az egyik hely igen durván sziklás volt, a másiknál meg a csónak se fért el. Ez utóbbi volt az izgalmasabb, itt ugyanis gyalog is csak úgy lehetett továbbmenni, hogy az ember vagy sziklát mászott, vagy jó magasról beugrott a vízbe. Itt lett érdekes a dolog, ugyanis Nej feljön utánam bárhová, de lejönni magától sehonnan sem tud. Mondhatni lemászás komplexusa van. (Külön pikantéria, hogy nekem viszont valamelyik ősöm hegyikecske lehetett, mert én meg imádok minden lehetetlen helyre felmászni. Anno Veszprémben az unalmas esti óráimat a város jellegzetes épületeinek megmászásával töltöttem. Bocs, püspöki palota. Bocs Államigazgatási Főiskola Kollégium.)
Nos, ez be is jött, mire Nejt leimádkoztam a szikláról, erotikus sikkantásai betöltötték a völgyet.
De tényleg jó volt. Még túristakomplexusom sem volt. Nemo pont azt a csónakot jelölte ki ellenségnek, amelyiken kedvenceim ültek. A háború abból állt, hogy ha a közelünkbe kerültek, evezés helyett minél több vizet kellett a nyakukba locsolni. A jó öreg Captain annyira komolyan vette a háborút, hogy amikor kikötés után mi már a fák alatt álldogálltunk és meglátta az ellenséges alakulatot, ‘FIRE’ felkiáltással felkapott egy evezőt és gyalog rohamozta meg a csónakot. Egyedül Barna és én követtük. Öszinte felbuzdulással.
A többiek értetlenül bagóztak.
A délutáni alvás után vettem észre, hogy milyen hülye helyeken is le lehet égni. Az még oké, hogy amikor tegnap a hajókiránduláson átúsztuk az öblöt a gyerekkel, akkor szénné égett hátul a nyakam. De ma a raftingon mindkét combom felső fele és a lábfejem váltott püspöklilába – ez utóbbi természetesen megőrizve a szandál mintázatát.
Este vacsora a kemping éttermében. Szóba került a szombati vacsora, ahol Nej egy csomó egzotikus állatot végzett ki:
– Nem hiszem el, hogy a garnélarákból csak az a kis darab ehető a potrohából. Például mi van a fejével? – értetlenkedtem.
– A feje, az üres.
– Ja, nem tudtam, hogy nőstényeket kaptál.
Népszerűségi index égbeszök.
Viszont kártyázás közben beindultak a kabócák, mely nem csak azért öröm, mert szeretem a hangjukat, hanem ez egyfajta jelzés is: innentől itt a jó idő, elindult a szezon.

06.23; csütörtök
Hurrá, satnyulunk
Letudtuk az összes közös programot, mára nem terveztünk semmit. Ma pl. 11-kor keltem, de sajnálatosan nem jószántamból. A tegnap esti kései és bőséges vacsora megtette a magáét, fél háromkor ébresztett az az átkozott fájdalom. (Ha rendben vagyok, akkor nem szokott probléma lenni egy kései étkezés. De itt nem voltam rendben. Csak úgy hittem.)
Szerencsére ez egy gyengédebb roham volt, csak akkor fájt elviselhetetlenül, ha feküdtem. Bevettem a gyógyszereket, kiültem a lakókocsi elé és egy, direkt erre a célra feltöltött könyvet olvasgattam a pdá-n. Így virradt rám a hajnal, beindultak a kabócák – ez is egy élmény volt. Reggel hatkor múlt el fájás, mehettem aludni.
Ebéd utáni szieszta. Eredeti terv szerint ma másznánk meg a felső erődöt. Barna felnézett a hegyre és megszólalt: ‘elméletileg még megmászhatnánk’. A tűző nap szemlátomást olvasztotta a köveket. A szikla – térkép alapján – 330 méter magas, az ösvény olyan 350 méter hosszú lehet. A színusz alfát könnyen ki lehet számolni.
Lassan én is felnéztem: ‘elméletileg igen. Gyakorlatilag ott rohadjon meg’.
(Nem vagyunk ennyire satnyák, de sokat rontott a helyzeten, hogy a kocsi kidőlt a sorból. A hegy feléig ugyanis visz szerpentin, onnan szoktak az emberek felkapaszkodni egy majdnem függőleges ösvényen. Nekünk az egészet gyalog kellett volna lenyomnunk, úgy, hogy senki nem tudta honnan indul olyan ösvény, amely végigvisz.)
Szimbolikus vacsora: a csajok nagyon finom halat vettek a piacon, fokhagymásan megsütötték és a szabadban teritve elfogyasztottuk. Csakhogy egy extra pofátlan légy úgy döntött, hogy mindegyik halat össze akarja mászkálni. Mivel a sütés és a fogyasztás egy időben zajlott, a család összes tagja mozgásban volt – kivéve engem. Én a gyomrom miatt két darab virslit kaptam, így nekem kellett majszolgatás közben folyamatosan hajkurásznom azt a kurva legyet. Ilyen volt az egész nyaralás: összeszerveztünk minden jót, de mindig jött valami ‘kurvalégy’ és a hajkurászása tönkretette az élményt.
A nagylány este jelentette be, hogy megvágta egy kővel a talpát és amikor megmutatta, már mélyen tele volt kosszal. Kimosattam vele, de a sebhintőpor a nagy kapkodásban otthon maradt. Bíztunk benne, hogy a tengervíz fertőtlenít.
Mókamikiék meg két kocsival arrébb átálltak ordibáló üzemmódba.
Viszont fogmosásnál kiszúrtunk egy iszonyatos lakókocsit: húsznál több karácsonyfaégő lánc díszitette, az előteret néhány csícsás öntöttvas kerítésdarab határolta, mindegyiken muskátlis virágosládák, bazi nagy parabolaantenna. Hilde magával hozta tüchtig udvarkáját a tengerpartra. (Vazze, még ásót is hozott otthonrol. A fűszínű szőnyeg mellé szúrta le.)

06.24; péntek
Hála a tegnapi diétának és a gyógyszerezésnek, végre egész nyugodt éjszakám volt, eltekintve az idióta álmoktol. Azt álmodtam, hogy faszszépségversenyen indultam és diszkvalifikáltak. (Akit érdekelnek a részletek: éppen jéghideg tengervízből jöttem ki és a zsűri hosszas matatás után sem találta a versenyzőt.)
De félre bánat, örültünk. Indulás előtt megnéztük a hosszútávú időjárás előrejelzést és péntek-szombatra hideg esős időt jósoltak. Kész szerencse, hogy erről a kabócákat elfelejtették értesíteni. Azok csak reszeltek, a nap pedig tette a dolgát.
Reggel megtaláltuk, hogy hol lehet motorcsónakot bérelni. 1 napra 50 euro. Lett is volna kedvünk hozzá, de semmi tapasztalatom sincs motorcsónak vezetés terén és amilyen passzban vagyok, tuti, hogy zátonyra futunk, felrobban a motor és a cápák 1970 után ismét felfedezik Omist.
Üvegek hátán üvegek: lófasz a helyi környezetvédők fülébe. Itt tartózkodásunk alatt üveges söröket vásároltunk, pedig nem voltak kispályások, 3 kunát számoltak a betétre. (3*36 HUF) Ma vittük vissza az üvegeket. Kinyomoztuk, hogy a pénztárnál váltják vissza. Kipakoltuk. Némi iterálás után megtaláltuk a pénztáros csajszival a közös német nyelvet. Erre közölte, hogy csak azokat az üvegeket váltja vissza, melyekről blokkal tudjuk igazolni, hogy itt vásároltuk. Kifelé menet elég látványosan basztam bele az összes üveget a bejárat melletti kukába. Azért csak érződik még, hogy valamikori szocialista országban vagyunk.
Spagettiporból ettünk egy gyors ebédet. Én keveset, mert aznap már nagyon észnél kellett lennem. Szombaton jó tíz órás vezetés várt rám, nem kockáztathattam meg egy újabb virrasztást. Ebéd után család elpilledt, én sör kiséretében kiültem az álcaháló alá. (Év elején állítólag volt egy nagy vihar, sok fát kikapott. Ezzel a hálóval próbált a házaspár árnyékot varázsolni a lakókocsik közé. Eléggé jelzésértékű volt a hatása.)
Olvasás közben felugrott egy meeting request figyelmeztetés a tenyérgépen: a szokásos időrabló pénteki csoportmeetingre figyelmeztetett. Egészségetekre!
Mivel a mellettünk lévő lakókocsiban ekkor hallgatták meg nyolcadszor valamelyik Megasztár kazettát, rájöttem, mi a legnagyobb bajom ezzel az egésszel. A lányok/fiúk tényleg bedobtak apait-anyait, a lehetőségekhez képest nem is volt rossz, de azért fényévekre van a produkció az eredetitől. Az emberek mégis ezt hallgatják, mert megszerették az előadókat. És kényszeredetten nekem is ezt kell hallgatnom, pedig én nem is ismerem az énekeseket, csak azt tapasztalom, hogy az eredetivel összehasonlítva mennyire gyenge a mutatvány. Volt egy rész, amikor Nej a konyhában vizsgára gyúrt, a kölykök meg bekunyerálták magukat a szobába Megasztárt nézni. Amikor Torres Dani elénekelt valakivel egy duettet, nem bírtam tovább és gyorsan benyomtam a dvd lejatszóba Nick Cave és Kylie Minogue eredeti klippjét – hogy frissiben lássák az orditó különbséget. És ne legyenek igénytelenek, ne legyenek agymosottak, legyen fogalmuk a minőségről is.
De ez a szomszéd csak az élményt akarta felidézni és nem a zenére volt kíváncsi. Azért hallgatta végtelenítve ezt az egy kazettát. Fél tizenegytől fél ötig.
Amikor ezt lejegyeztem, akkor vonyította el magát nyolcadszor egy liba, hogy ‘ez itt az én hazám!’. Sajnos ettől tartok én is.
Úgy terveztük, hogy este még sétálunk a városban, vacsorázunk bent valamit. ‘Halat!’ vágta rá egyből a női szakasz. Barna, szegény, hallgatott. Ekkor az volt a munkahipotézis, hogy a garnélarák/tintahal kombinációból valamelyik okozta a kiütéseket. Mindenesetre a kalcium és az antiallergén hatott valamennyire, azóta nem volt újabb pattanás.
Én tartottam magam a diétához, egy háromnegyed pizzát ettem, óvatosan.
És roppant idiótán. Teljesen kiment a fejemből, hogy a paradicsom oxálsavra bomlik. Már a kemping felé éreztem, hogy baj lesz. Az esti kártyázásnál esett le, hogy nagyon nagy a baj. Hiába szedtem be a gyógyszereimet, azok csak a gyomorsav termelést fogták vissza. Az oxálsav gyenge sav, de pont ez a kevés kellett, hogy megadja az utolsó lökést a fekély kiújulásának. (Ez egy ilyen hülye betegség: kirúgsz a hámból, nem történik semmi. Aztán pár nap múlva csinálsz egy enyhe félrelépést és nyakadba szakad a pokol.) Szódabikarbóna persze égen-földön sehol. Elrágtam néhány pászkát tejjel, de csak annyit használt, hogy innentől nem üvöltöttem a holdat. Végül éjjel egykor fogtam a pdá-t és elvonultam a tusolóba. Magamra zártam egy fülkét és ’15 perc forró zuhany / 30 perc olvasás’ blokkokkal kihúztam fél négyig. Ekkor ugyanis megszállták a terepet a takarítók.
Fél ötig kamillateázgattam a lakókocsi előtt, amikor végre lecsillapodott annyira a fájás, hogy el tudtam aludni.

06.25; szombat
Mondhatni, kialudtam magam. Tízig kellett elhagyni a kocsit. Eredetileg úgy terveztük, hogy délután négyig még a kempingben maradunk, majd vacsora után indulunk haza, elkerülve a dugókat. Ennek persze lőttek, nem bírtam volna ki egy éjszakai vezetést. Akkor már inkább a dugók – kérdés viszont, hogy a kocsi kibírja-e ezt, hőségben?
És akkor rendezni kellett valahogy az agyonvágott elektromos grillt is. Csak azt tudom mondani, a bérbeadó házaspár igen nagyvonalú volt: azt mondták, meg tudják javíttatni.
Kevéssel tíz után neki is vágtunk az útnak. Split után, az új sztrádaszakaszon megálltunk egy kútnál tankolni. Azt hittem, kitépem az összes hajamat. Amíg álltunk, megint bazi nagy tócsa gyűlt a kocsi alatt. Hűtővíz szint: rendben. A ragasztás tartott, ott nem folyt. Ablakmosó vízszint: rendben. Abból sem folyt. Alámásztam a kocsi alá, a folyadék nem volt se olajos, se glicerines, se piros; azaz se nem motorolaj, se nem váltóolaj, se nem fékolaj, se nem ablakmosó, se nem hűtővíz. Akkor mi a fészkes fene lehet? Félreálltam, felhívtam a szerelőt – és utána nem győztem pironkodni. Itt ül két műszaki végzettségű mérnök, és egyiknek sem jut eszébe, hogy a klímának Carnot-ciklusa van és azon belül is van egy játék a páratartalommal: a hűtendő teret szárítja, a magával szállított párát meg máshol kicsapja. Ez a víz van nemes egyszerűséggel kivezetve a kocsi aljába. Direkt rászálltam, alánézegettem a parkolóban pihegő autók alá és tényleg, elég soknál csöpögött a víz.
Korábban írtam, hogy van egy olyan szint, amikor az egyébként tanulni vágyó ember azt mondja, hogy már mostan ez elég is, a jó pap meg bekaphatja. Ezt sikerült megint beállítani.
Innentől sima volt az út, leszoktam a hűtővíz mutató bámulásáról, el is álmosodtam. Adrenalinszintemet a zágrábi fizetőkapunál tornázták fel a normálist erősen maghaladó értékre. Korábbi tapasztalatok alapján felkészültem minden piszkos fogásra, de ilyen pitiáner trükkre azért nem számítottam. Ki volt írva a fémtáblára, hogy 27 kuna. Nej kiszámolta, odaadtam. Erre a hapi magyarázott valamit és rámutatott a mögötte lévő elektromos táblára. Azon 39 kuna állt. Oké, Nej kiszámolt még tizenkettőt, odaadtam. Erre a hapi felháborodva nekiállt karattyolni valamit és tartotta a markát. Még véletlenül sem használt semmilyen általam ismert nyelvet, csak horvátul hőbörgött. Mögöttem az autósok ekkor már kórusban nyomták a dudát. Végül megütötte a fülem a hadarásban a ‘pitty’ szó, kértem Nejtől még öt kunát, odaadtam és erre nyitotta fel a sorompót.
Ez legyen az utolsó kereseted, Jenő.
Olyan volt, hogy lefelé kétszer is ötforintost adtak vissza ötkunás helyett. Olyan is volt, hogy az ablaknál se festett, se elektromos tábla nem volt, így bemondásra kellett elhinnem, hogy tényleg annyi az annyi. De ilyen, hogy a kezébe nyomom a pénzt és letagadja… azért ez elég balkánira sikerült.

Összefoglalás
Alapvetően jó volt, gyűjtöttünk élményeket. A magyar telepet fenntartó házaspárra nem lehet egy rossz szavunk sem: roppant kedvesek voltak, segítettek mindenben – amire rá is szorultunk, mert eléggé összejöttek a bajaink.
De maga a forma az, ami nem vált be. Nyaraláskor én szeretek a magam ura lenni, nem pedig másokhoz igazodni. Vagy ha már olyan a forma, hogy muszáj a csoport, akkor az inkább legyen nemzetközi. Baromi kiábrándító volt, amikor Brac szigetén vonulva, egyik oldalt a sziklakerítést befutó növényzetben, másik oldalt a sikátorokban lehetett gyönyörködni; erre mögöttem egy srác ‘szép, mi, geci?’ felkiáltással bökte oldalba a társát.
Emellett ha kolóniába mész, tetszik, nem tetszik, bele kell helyezkedned egy mikroklímába: Ki az a János? Melyik az a Gizike? Az az orvos? Ilyen kinézettel? Bikiniben?
És persze el kell viselni azokat, akik erőszakosan akarnak pozíciót foglalni (társaság középpontja, társaság bohóca) – azokat, akiknek ezek a viszonyítási pontok fontosak, mert önértékelésük nem olyan erős, hogy önmagában is megálljon.

Csak azt tudom tanácsolni, hogy ha neked sem jön be a tömegben birkulás, akkor ne ugorj be a ránézésre jónak – és méltányos árúnak kinéző programajánlatoknak. Az ár azért méltányos, mert nagy tételben veszik meg a szolgáltatást – és ezután te már csak egy leszel a tömegből. Tudom, ez általában mindig így van, de a nyaralást azért is szeretjük, mert ekkor úgy tűnik, mintha mégse.

Megjegyzés:
– Az összes képet nem vágtam bele a cikkbe. Akit érdekel, erről az oldalról érhető el a fotóalbum.

Jól megérdemelt

Most ledőlök pár órát szunyókálni, utána éjjel elindulunk a kies Dalmáciába.
Szívesen mondanám, hogy érezzétek magatokat itthon hasonlóan jól, mint mi fogjuk odalent egy hétig – de ekkora segget azért nem csinálok a számból.;-)

ps: Már miért menne valami simán? Elmentem tankolni, és ekkor vettem észre, hogy valamelyik csőből szivárog a hűtővíz. Csak kétszer volt szervízben ebben a hónapban hűtővízfolyással… és megint mi leszünk a lajtoskocsi.

Ami nem győz le, az erőssé tesz

Ha nem számolom a csikó korabeli nekilendüléseket, életem legelőkészítettlenebb munkáját tudom magam mögött. Minimális helyismeret és ezzel összemérhető mennyiségű előkészítés után kellett egy nehéz ügyfélnél lábon upgradelni egy ISA2000 szervert 2004-re. Az hagyján, hogy ilyet eddig még tesztként sem csináltam, de a VPN-ek sem tartoznak igazán az erősségeim közé.
Azért megpróbáltam begyűjteni információkat arról, hogy mekkorára kell nyitnom a számat. Nos, azt hiszem a New York – Tel Aviv tengely(1) mellett találtam még egy globális összeesküvést: arról szól, hogyan tüntessünk el minden nyomot, mely esetleg eligazíthatná a szegény tévelygő rendszermérnököt. Első körben megnéztem Shinder 1400 oldalas könyvében. Mindösszesen fél(!) oldal foglalkozott a témával. Azt írta a pacák, hogy ez egy igen bonyolult téma, helyhiány(!!) miatt nem foglalkozik vele. Nézzem meg az ISA2004 helpjében. Ezzel beállította az IT konteszt ‘cédén szállított cédé driver’ baromsági világrekordját.
Még jó, hogy van másik ügyfelünk. Beléptem hozzájuk és a szerzői és szomszédos jogok mély és eltökélt ignorálásával egyenként vágólapra küldtem a teljes upgrade fejezetet.
A biztonság kedvéért átfutottam a netet és egy teljesen más című fejezetben a KB-ben is megtaláltam ezt a szöveget. (Meg egy chm-ben is.) De sehol sem volt semmi más anyag! Belefutottam ugyan egy hasznosnak tűnő német nyelvű leírásba, ezt azért elraktam. (És bíztam benne, hogy nem múlt el nyomtalanul a Duden korszak.)
Ennyi volt az előkészület. Terv – az nem volt, hacsak azt a folyosói kérdést nem tekintem annak, hogy ‘mit saccolsz, mennyi ideig fog ez tartani?’.

Reggel kilenckor kezdtünk. Mivel GT-től egy nagyon plasztikus hasonlatot kaptam(2) a beépített kuruzsló működésével kapcsolatban, ezért az ügyfélnél úgy döntöttem, hogy kiegészítem a beépített mentési módokat: kiírtam az összes elemet, beállítást és infót egy spirálfüzetbe. Ezzel kettős célom volt: egyrészt védőhálót szereltem a mutatvány alá, másrészt írás közben már próbáltam kialakítani a 2000 meglehetősen kusza rendszeréből a 2004 szabályait.
Itt követtem el két súlyos hibát:
– Volt négy content rule, ahol egyfajta blacklist alapú tiltást valósítottak meg. Hülye fejjel _nem_ húztam le a csúszkát megnézni, hogy milyen hosszú a lista – úgy gondoltam, ezzel úgyis simán meg fog birkózni a kuruzsló.
– Találtam az interneten egy vbscriptet – de nem bíztam benne. Ez állítólag emberi formátumba képes kiexportálni a konfigot. Lefutattam, megnéztem az első pár oldalt, aztán lehúztam a csúszkát a végéig, az is tetszett, megnyugodtam, kész. És nem tűnt fel, milyen bazi nagy lett az állomány.
Indulás előtt volt egy konfig mentés, aztán hagy szóljon. A migration file legyártása kerek három óráig tartott. Még itt is gyanút foghattam volna.
Aztán törölte a régi alkalmazást, felrakta az újat és már csak be kellett importálni az átkonvertált konfigot. Ja. Másfél óra gyötrődés után elszállt az import. Annyit mondott, hogy talált egy IP címett, amivel nem tudott mit kezdeni. Mi meg csak álltunk ott, bambán. Semmi olyan opció nem volt, hogy lépjük át aztán folytassuk.
És ekkor közölte az ügyfél is, hogy ‘ja, megtaláltátok azt a kétszázezres tiltólistát?’. Két perc néma csend után hangzott el a bűvös szó: rollback. Konfig mentés van, visszaállítás után majd töröljük a 4 content rule-t és újrakezdjük az egészet.
Itt léptünk be a Pofonok Völgyébe.
Ott kezdődött, hogy hiába raktunk fel egy szűz ISA2000 alkalmazást, Windows2003-on nem indult el. Azt mondta az a hígagyú idióta, hogy mivel nincs digitálisan aláírva a packetfilter.dll (nem ez volt a neve, de ez volt a dolga), ezért biztonsági okokból kibassza az egész ISA2000 cuccot a rétre legelni. Többször is próbáltuk lebeszélni erről a gusztustalan viselkedéséről, de rohadt makacs volt. Nyilván utána lehetett volna járni a jelenségnek, csak éppen nem volt internet. Végül a tűzfalat állítottam be, hogy direktben nyomuljon… de nem voltam boldog.
A megoldás persze triviális volt: azt írta a KB, hogy ISA2000 SP1 nélkül ne is számítsunk arra, hogy működni fog Windows2003 alatt. (Máskor békés kollégám itt már igen furcsán kezdett viselkedni. Pedig hol voltunk még a végétől…)
Oké, Sp2 felugrott. (Sehová sem megyek nélküle.:) Konfig visszatöltés elindult, leállt, kiírta, hogy kicsi a registry mérete, legalább 24 MB kell. Oké, Gizi. Bementem a System/szokásos marhaságok panelbe – és döbbenten vettem tudomásul, hogy _nincs_ registry méret beállító ablak.
Próbáld elképzelni a szituációt: az ügyfél informatikusai épp átjöttek a szobánkba, ugyanis ekkor telt le az az idő, amíg elfogadható volt számukra a szolgáltatáskiesés. Mit találtak? Két, az őrület határán eszelősen hörgő/röhögő informatikust, akik minden szaktudásukat bevetve túrták a netet (google, KB, miatyánkkivagyamennyekben…) azért, hogy megtudják, hol lehet egy szerveren beállítani a registry méretét. Ha volt is valami respektünk eddig, az most kipukkant lufiként tottyadt össze.
Nagyon sokára találtuk meg ezt: miszerint Windows2003-ban (és az XP-ben) _nincs_ lehetőség átállítani a registry méretét, ugyanis nem a paged pool-hoz rendelték, hanem a computer cache address space-hez, bármi is legyen az – és úgy döntöttek, hogy – apám totóstílusához hasonlóan – fixre veszik. Nesze, kabbe.
Igaz, találtunk olyat is, hogy Windows2000-ben hol lehetett beállítani a limitet a registryben. Ekkor már marhára ráértünk, ugyanis az ügyfél sztoikusan előszedte a szekrényből a linuxos vésztartalékot – mi szépen átírtuk az IP címeinket, ők meg beindították a B tervet. És az internetelérést.
Kipróbáltuk a registry hekket, mit ád az ég, bejött. Azaz: annak a szájbanyomott konfigvisszatöltésnek nincs igazából szüksége a nagy registry határértékre – de nem indul el, amíg nem érzi úgy, hogy elég helye lesz. Ha behazudod neki, hogy van (ugyanis Windows2003 alatt ez a beállítás egyébként hatástalan a registry tényleges határértékére), akkor elindul.
Persze így se futott le: megkaptuk a rettegett ‘configuration mismatch’ üzenetet. Első körben nem volt nehéz továbblépni, nyilván az IP címek voltak rosszak. Kértünk egy HUB-ot, beledugtuk mindkét hálókártyát és sziget módban visszaállítottuk az IP címeket. De Mismatch kisasszony nem állt tovább.
Oké, nyomjuk fel a patch-eket. (Itt jött jól az elején az IsaInfoval elmentett információ.) Lófütty és ráadásul az utolsó patch újraindítást kért. Ekkor végleg megborultunk, mert immáron be sem tudtunk lépni a gépbe.
Hosszas diplomáciai tárgyalás után kiebrudaltuk a linux gépet és visszakaptuk élesben az IP címeinket, persze az újabb kísérlet után is mismatch vigyorgott ránk. Hogy azért-e, mert az elején egyből az Sp2-t tettük fel, vagy azért, mert nem a megfelelő sorrendben raktuk fel a patch-eket, vagy azért, mert nem tetszett neki a pofánk – már soha nem fogjuk megtudni, ugyanis feladtuk a rollback-et. Ott álltunk használható migrációs fájl nélkül, a rollback lehetősége nélkül, körülbelül éjfélkor. Az ügyfél informatikusai leszaladtak az éjjelnappaliba és hevesen nekiálltak sörözni.
Választhattunk: vagy csinálunk egy szűz 2004 installt és a spirálfüzetből beverjük a szabályokat – de ekkor elveszik az L2TP kapcsolathoz szükséges tanúsítvány; vagy berúgunk az ügyféllel együtt.
Meglehetősen reménytelenül belevágtam egy harmadik elképzelésbe: a migrációs fájl tulajdonképpen egy xml fájl; talán meg lehetne próbálni kézzel kiszedni belőle azt a kétszázezer objektumot. Ne kérdezd meg, hogyan sikerült. Az se érdekeljen, hogyan tudtam megcsinálni hajnalban, hogy egy tag-et se hibáztam el. Ne kérdezd meg… mert én se tudom. De sikerült – annak ellenére, hogy ekkor az összenyitott szomszéd szobában már igen magasra hágott a hangulat… no meg a bagófüst. (Csak érdekességképpen: az előtte 51 MB méretű xml fájl 260 KB-re szottyadt össze.)
Gyorsan felraktam egy szűz ISA2004-et, beimportáltam az új fájlt – és kb 40 másodperc alatt készen is voltunk. Szokásomhoz híven elvonultam egy kicsit ajtófélfát rugdosni – de már volt egy alapunk.
Persze, hiú remény lett volna azt hinni, hogy innentől minden simán ment.
Néhány példa a torkosborz minősített eseteire:
– Firewall kliensről nem ment az internet elérés, miközben a log tele volt 1745-ös port rohamozással. Azt mondta az ISA, hogy számára ez ismeretlen protokoll. Az a négykerekű anyád: ez ugyanis pont saját kliensei, a winsock kliensek elfogadott protokollja (remote-winsock). De akkor miért nem ismeri fel? Nos, azért, mert a sokadik objektum sokadik fülén valahol be volt kattintva, hogy csak secure firewall kliens kommunikációt értelmezzen. Kolléga tekintete ekkor váltott üvegesre és a továbbiakban már nem is kapta vissza az eredeti fényét.
– Egy idő után lehalt minden kommunikáció az ISA és a DC-k között. De abszolút, még az időszinkron sem ment. Annak ellenére, hogy a kapcsolatfigyeléseknél az LDAP tökéletesnek látszott.
Megint logelemzés: most meg tele volt tiltott 1025-ös port elérésekkel. Ez olyan kliens port szagú, de azért utánanéztem – és lepadlóztam, mert kiderült, hogy ez tulajdonképpen RPC.
Hát már a 135-ös portban sem bízhat az ember?
Mivel nem találtam meg, hogy hol lehet visszaállni erre az értékre, kínomban csináltam rá egy szabályt. Kicsi is, savanyú is, de a miénk. És helyreállt az ISA-DC kapcsolat.
– Persze a legszebb az volt, hogy a linuxos csereberével teljesen megborítottuk a hálózatot. Egyébként sem volt egy robusztus cucc, ehhez képest jól belengettük a DHCP-t és a DNS-t. A group policy is igen megroggyant – hasonlóan, mint hajnalban az adminok.
És itt futottam bele – megint – egy tipikus ISA2004 szívásba.
A mostani mellett nemrég frissítettem egy másik cégnél Proxy2.0-át ISA2004-re. Mindkét helyen belefutottam abba, hogy voltak hálózati anomáliák, melyeket a korábbi szoftver azért lekezelt. Rendszeresen kapott ugyanis olyan csomagokat, melyekhez tulajdonképpen semmi köze sem volt, de elég volt betenni egy statikus route bejegyzést – vagy még ennyit sem, elég volt a LAT – és ment minden a maga módján. Csakhogy az ISA2004 ezen változtatott: mohón behabzsol minden hozzá érkező csomagot és a szabályok alapján dönti el, mit csináljon vele. De egy dolgot biztosan nem fog csinálni: nem küldi vissza arra a hálókártyára, amelyiken bejött. Ebből következőleg mindegyik ügyfélnél hatalmas veszekedésekbe bonyolódtam: én azt mondtam, hogy szar a hálózatuk, ők meg azt, hogy az upgrade előtt jó volt, ha most rossz, akkor nyilván én csesztem el.
Természetesen a tuti megoldás mindenhol az volt, hogy group policyval le kellett küldeni, hogy mi számít helyi hálózatnak – és ilyetén módon proxy kivételnek. Feltéve, hogy működött a group policy.
Itt ez utóbbi esetbe futottunk bele, megspékelve azzal, hogy az ügyfél aktív desktopot használt, ahol a háttér egy linuxos webszerverről érkező, rendszeresen aktualizált weblap (php script) volt. Kösse fel a gatyáját, aki ebben a felállásban egyből megmondja, hogy az aktív desktop tkp. milyen kliens: firewall vagy webproxy? És miért néz ki úgy a desktop, hogy először betöltődik a weblap teljes képernyősen, majd utána rögtön még három ablakba? (Persze, a régi ISÁ-val nem volt ilyen baj. Oldjuk meg…)
Határozottan komoly fegyverténynek éreztem, hogy hajnali fél ötkor el tudtunk jönni úgy, hogy egy alapszinten működő rendszert hagytunk magunk mögött.

Rám maradt, hogy egy nappal később visszamenjek és elrendezzek mindent. Aludtam öt és fél órát és ezzel valószínűleg bajnok is voltam, mert az ügyfél embereinek talán 3-3 óra jutott. Sok minden már nem volt hátra, kipihenten gyorsan rendberaktam a maradékot.
Egy dolog zavart nagyon. Az egész migrációs cirkuszt amiatt a nyomorult tanúsítvány miatt csináltuk. Ha az nem lett volna, akkor legyalultam volna mindent a francba és egy szűz installba tömtem volna bele a füzetemből a szabályokat. De biztos, hogy átjött ez a cert? És egyáltalán, hol tudom ezt megnézni?
Felhívtam minden információk kútfőjét, GT-t. Nem akarom dramatizálni a helyzetet, kiderült, hogy a tanúsítvány egy olyan tárolóban volt, melyet teljesen hidegen hagyott az, hogy háromszor-négyszer kirántották alóla az ISA szervert. (Csak azt nem értem, hogy akkor a migrációs fájl készítésekor miért kérdezte meg, hogy akarom-e a cert-et is menteni?)
Ha nem jött volna le egyből a tanulság: azért szívtunk ilyen hatalmasat, mert olyan információt akartunk ezerrel védeni, mely egyébként simán képes volt önmagát megvédeni.
Na, mindegy, ami nem győz le, az erőssé tesz.
A jó pap meg bekaphatja.
Lassan érik egy PKI tanfolyam.

(1) Nehogy komolyan vedd! Vicc. Irónia…

(2) Olyan, mint a tököm -11 fokban.

Változnak az idők

Ma megleptem magam szülinapra. Egy elektromos orr- és fülszőrtrimmelő készülékkel.
Húsz évvel ezelőtt azt hiszem ez a cucc az első tizenhétezer-hatszázhuszonötbe se jutott volna be a szülinapi ajándék tippversenyen.

Ezzel szemben jópofa dolog visszaemlékezni, hogyan képzeltem el anno a jövőt.
Olyan középiskolába jártam, ahol heti két alkalommal üzembe jártunk, a maradék négy napon meg rendesen suliba. Üzemben természetesen beöltöztünk: saválló bakkancs, indigókék melósgatya zubbonnyal, kockás flanelling, sapka.
Azt hiszem, itt kezdett nyiladozni bennem az ambíció: a gyárban ugyanis a mérnököknek engedélyezve volt a fenti kombinációban a farmernadrág. Elképzeltem magam, ahogy farmerban/zubbonyban virítok a sok trottyos között, a csajok olvadtan néznek rám és a hátam mögött késhegyre menő viták törnek ki, hogy éppen kivel járok… ez az igazi élet, ecsém. És mentem is az egyetemre.

Most végignézek magamon: Scholl szandál, cérnazokni, drapp len nadrág, bő len ing… farmer nem is tudom, mikor volt rajtam utoljára. Nem hiányzik. A gombok nyomogatásához meg nem kell zubbony. Maximum kényszer.

Értési, érthetőségi teszt

Amikor még állatbőrbe burkolózott torzonborz egyedek szaladgáltak az internet magyar részein és próbáltak kőbaltával kommunikálgatni egymással, az Internettó fórumain volt néhány érdekes figura. Az egyik pl. rendszeresen olyan zavaros fordulatokat, mondatokat használt, melyeket rajta kívül valószínűleg senki sem értett – a másik pedig folyamatosan el volt ájulva, hogy hogyan lehet valaki olyan mély, olyan okos, mint az egyik.
Azóta sok bit csorgott át a vezetékeken és bennem egyre erősebb lett az ellenszenv ezzel a hozzáállással szemben.

Elmondom, hogyan készülök rá, ha tudom, hogy a közeljövőben el kell magyaráznom valaki(k)nek valamilyen technikai dolgot.
Segítségül hívom Laikus Testvért. Ő egy középkori barát, jó eszű, nyitott minden tudásra és szeret kérdezni – csak éppen jó ötszáz évvel korábbi ismeretei vannak a világról. Mivel tudom, hogy az emberi agy egyszeri befogadóképessége véges, így ezekben a képzeletbeli beszélgetésekben nem magyarázhatok el mindent; csak annyi alapot adhatok, mely annak megértéséhez szükséges, amit be akarok mutatni neki. Rengeteget kell céltudatosan egyszerűsítenem, hogy ahhoz viszont meg legyen a tudása, hogy a lényeget megértse.
Időnként azt mondom neki, hogy kis kék emberkék szaladgálnak a drótokban – ha nem akarom túlzottan részletezni az elektromosságot. Meg hasonlók.

Ha úgy érzem, hogy sikeresen elmondtam neki, amit akartam, akkor megnyugodhatok: értem az anyagot. És értetni is tudom.

Azt mondom, Budapest

Nem kenyerem a politika, de azt hiszem, megereszthetek egy jóslatot: ha a következő polgármester választáson egy kaktuszt indítanak Demszkyvel szemben, a kaktusz toronymagasan győzni fog.
A tömegközlekedés botrányos. A felszíni közlekedés katasztrofális. Gyomoridegem van, ha ki kell mozdulnom az utcánkból.
Nem lehet ilyen sokszor kérni az emberek türelmet. Ennyi nincs.

Adj, hogy kapjál

Tudom, hogy tudományosan nem lehet igazolni.(1) De tapasztalataim szerint akkor is működik.
Jó tíz nappal ezelőtt kerekeztem hazafelé, amikor egy rokon lélekbe botlottam: éppen egy tüskebokrot rugdalt dühösen, leeresztett kerekű bicaját félrelökve. Szerencsére volt nálam mindenből bőven, kapott ragasztót, foltot, smirglipapírt. Aztán nekiálltunk vitatkozni:
– Kifizetem!
– Menj a francba.
– De akkor is.
– Ne hülyéskedj már. Az ember egyszer ad, később kap. Így egyenlítődik ki.
Furcsa nézés.
– Nem vetted még észre, hogy milyen kevesen segítenek?
Erre már csak a vállamat tudtam megvonni. Az én világnézetem az, hogy segítek és örülök, ha segítenek.

Ma volt alkalmam örülni.
Már munkábamenet kínlódtam egy csomót, mert a hátsó kerék nyolcasa lassan kilencessé alakult, többször már csak úgy tudtam továbbmenni, hogy hátára dobtam a bringát és hosszas egyensúlyozással állítottam be a kerék futását.
Hazafelé már ez a módszer sem működött, hiába precízkedtem, elég volt egy bakkanó és a kerék már megint hozzáért vagy a villához, vagy a fékhez.
Éppen a fejem vakartam a fejreállított gépezet mellett, amikor megállt egy srác, ránézett majd gyors diagnózis után előkapott egy küllőkulcsot(2) és annyira kiegyenesítette a kereket, hogy haza tudjak menni vele.
Valahogy megnyugtatott ez az egyensúly – olyan, mint régen volt az autóstopp. Felvettek, később pedig én vettem fel embereket. Kaptam, hogy adjak.

Más tészta, hogy mégsem érkeztem haza simán. A Rákosrendezőnél elrázódott helyéről a kerék és amikor visszaállítottam, rosszul húztam meg a gyorszárat és hátratört a hüvelykujjam. Visszarántottam a helyére, de… még szerencse, hogy a bringa tkp. készen volt, így fél kézzel még megpróbáltam hazalavírozni. Csak arra kellett figyelnem, hogy kerüljem a gödröket.
Nem sikerült. A sportcsarnoktól nem messze úgy jött velem szemben a járdán egy három fős biciklis család – papa, mama, gyerek, egymás mellett -, hogy elfelejtettek maguk elé nézni. Jobb híján belementem a gödörbe, a hátsó kerék persze oldalra ugrott. Mit mondjak, az utolsó nyolc kilométer igen érdekes volt, félkézzel, folyamatosan behúzott fékkel.
Ennek a családnak is tudtam volna valamit adni. Őszintén és önzetlenül.

(1) Dehogyisnem. Pratkanis és Aronson bácsi (Rábeszélőgép) szépen kimutatták, hogy akiket apró szívességekkel, filléres kacatokkal beetetnek a cégek, később jóval hajlamosabbak lesznek értékes cuccokat vásárolni tőlük.
De ez egy másik történet.

(2) Szegénységi bizonyítvány. Egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyesmi. Eddig, ha laza volt a küllő, kikaptam a kereket, kiszedtem a belsőt, letekertem a védőgumit és belülről húztam meg a csavarokat.
Balfék.

Apró gyerek nagy napjai

Szombat délelőtt avatási ünnepség volt a Hűvösvölgyben.
Utána jutalomgyros a Westendben.
Este névnapi torta.
Másnap reggel pedig utazás az iskolai táborba.
Amint visszajön, megy vízilabda táborba.
De hétvégén már tépünk le Horvátországba.
Sok ideje nem lesz a pihenésre, mert utána ismét vizilabdatábor.
De már nem fogja tudni végigcsinálni, mert indul a gyerekvasutas nyári szolgálat – két hét, faházban.
Viszont nem hagyjuk ellógni a vizilabdát, augusztusban gyk. végig megy.

Még jó, hogy sok fénykép van róla.
Még jó, hogy a portréképemet sem hagyta elpazarolni.

(Kórosan mélyenszántó gondolkodók esetleg értelmezhetik szimbolikusan is. Egészségükre.)

Józsi néni praktikus tanácsai 1.

Amikor elájulsz az üzletben egy szobaszökőkúttól és működésbe lépnek a vásárlómirigyeid, nem árt a beteljesülés előtt továbbgondolni a történetet.
Ezt a dögöt ugyanis havonta pucolni kell. Eleve a műkő kötőanyaga – valami gusztustalan ragacs – folyamatosan oldódik bele a vízbe. Ha óvatlanul belenyúlsz megigazítani a szivattyút, kezed kihúzásakor pókhálóként fog rátapadni a térhálósodott víz. Belenyúlni pedig bele kell, mert nemcsak ragasztó van a vízben, hanem vízkő is rendesen. Az a kisebbik baj, hogy egy idő után minden szikla barna lesz – sokkal zavaróbb az, hogy a szivattyú először a tepsi alját, később az őrület határait súrolja. Egy ideig segít, ha megigazgatjuk, utána lehet befőzőgumival rögzíteni, hogy ne érjen az aljához. Így lehet kihúzni havi egy takarítással. Egy évig. Mert utána kegyetlenül repül a kukába a szivattyú és jön az új versenyző.
Persze ha irtózol az unalmas vasárnap délutánoktól, akkor szerezz be százat, ezeret. Remekül strukturálják a határtalannak tűnő szabadidőt.