Lehangoló interjú

Olvastam a HVG-ben egy álláskereső interjúkat elemző írást. Ebben találtam ezt a részt:

Az interjúk alatt a jelöltek gyakran azt tapasztalják, hogy a stressz hatására kezdik elveszíteni érdeklődésüket a cég iránt, amely pedig alig pár perccel korábban olyannyira vonzónak tűnt. A nyomás hatására visszaesik a koncentrációs szintjük, a beszélgetőpartnerekkel már nem képesek a szemkontaktust tartani, a válaszaik már nem koncentráltak, s kevés releváns információt tartalmaznak, a testbeszédük pedig egyre több bezárkózásra, érdektelenségre utaló jelet mutat.

Ilyet én is tapasztaltam, bár nem éppen a stressz volt a fő ok. Leírom, mert ez is mutat valamit a mi kis világunkról.
XY bankhoz kerestek pár éve senior windows rendszergazdát, elsősorban szkriptközeli feladatok ellátására. Érdekelt is, feküdt is – megpróbáltam. Email ment, telefon jött. Azt mondta a hölgy, hogy szerdán 9-kor várnak. Izé – próbáltam kommunikálni – egyáltalán nem biztos, hogy ez nekem jó. Jelenleg van olyanom, hogy munkahely és esetleg nekem jobban feküdne a beszélgetés mondjuk az ebédszünetben. Telefonon keresztül is érződött a meghökkenés a csajszi hangján, végül csak annyit mondott: Uram, ez egy állásinterjú. Ennél több rugalmasságot várunk el Öntől!
Vazze, jó. Kivettem egy nap szabit, elmentem reggel kilencre. Egy hapi kísért be a portáról a tárgyalóba, ahol már ült egy másik. Megtaperoltuk egymás kezét, helyet foglaltunk, pár percig nézegettük egymást, majd az egyik közölte, hogy ugyan lenne mondanivalója, de addig nem akar belekezdeni, amíg a HRliba meg nem jön. El lehet képzelni, milyen érdekfeszítő társalgás folyt 9.15-ig, amikor végre beesett a csajszi. Egyből azzal kezdte, hogy meg kellene pörgetni a beszélgetést, mert nemsokára jön a következő jelölt. Ha lehet, még mélyebbre lopta magát a szívembe. A hapsik nekiálltak nyomni az igét és eközben éreztem azt, hogy folyamatosan veszítem el az érdeklődésemet az állás iránt. Elvárták az időnkénti 12 órázást, elvárták az állandó készenlétet, elvárták, hogy kezdő munkavállalóként csicskázzak, miközben egyre inkább olyan hibrid vállalatnak tűntek, mely a múltból a szocialista munkamorált, a jelenből pedig a kapitalista arroganciát ötvözte. A pénz sem volt olyan hűde, az Exchange tudásom meg ment volna a levesbe, mert olyanjuk nem volt.
Ezután jött volna az én jelenésem; olyan roppant lelkesen kellett volna előadnom magamat, hogy csorogjon a nyáluk utánam. Hihetetlen nehéz volt egyáltalán palástolni az érdektelenségemet és csak egy kicsit is pozitívnak látszanom. Aztán vége lett, a hapi tréfálkozva kikísért, tréfálkozva elbúcsúztam. Jaj.
Két nap múlva hívott a libus, hogy jó híre van, átmentem az első fordulón. Hétfőn reggel kilenckor lenne a második megmérettetés. Pengeéles udvariassággal köszöntem meg a kedvességüket, majd közöltem, hogy sajnos nem áll módomban élni a megtisztelő felkérésükkel, ugyanis időközben meggondoltam magamat. De Uram, ez az XY bank! – sikította a telefonba a csajszi – hogy gondolja, hogy nem jön el? Hiszen bejutott a második fordulóba!
Hallgattam egy hosszút, bízva abban, hogy közben felfogja a történteket, majd udvariasan elköszöntem.
Remélem, azóta kiengedték az idegosztályról.

Hét

Hétszer voltam ma életveszélyben. Hétszer kellett égnek meredő hátsó kerékkel vészfékeznem és lepattannom a bringáról. Háromszor zebrán rongyolt keresztül valami barom, aki úgy gondolta, hogy az a lámpa még nem elég piros. Háromszor bekötőútról felhajtó autó nem adta meg az elsőbbséget a jól láthatóan jelölt kerékpárútnak – és mindezt úgy, hogy egész idő alatt nem is nézett a seggfej abba az irányba, ahonnan jöttem. A hetedik a Füsti parkból ezerrel kivágódó autó volt: vadparaszt vezetőjének eszébe sem jutott, hogy járdát/kerékpárutat keresztez, mielőtt eléri a főutat.
Nincsenek illúzióim a pesti közlekedéssel kapcsolatban; de ez ahhoz képest is sok volt egy napra. Egy hatlövetű Colt még kevés is lett volna büntetni.