Idiótával vitatkozni

Ha már ennyire elöntöttek az emlékek, leírok még egy élményt avval a szakmai gyakorlattal kapcsolatban.
Volt a műszakban egy 30 körüli srác: Nyári Jenő Zoltán. Egy mindig vidám, jóindulatú arcot kell elképzelni, akinek egyetlen hibája az volt, hogy agy helyett káposztalét vételezett a nagy osztozkodáskor. Annyira debil volt, hogy fel sem tudta fogni, hogy létezik nála okosabb ember. Egy meglepően rekurzív logikával ezt úgy indokolta, hogy értsük meg, ő a világ legokosabb embere, mert a világ legokosabb emberétől tanul mindent – magától. Az önképzésben igaza lehetett, mert beszélgetés közben félelmetes dolgokat tudott közölni a világ működéséről.
Az egyik tízórai szünetben például felvetette, hogy rájött, miért nem esnek le az emberek a Földről: az ugyanis egy nagy mágnes és vonzza az embereket. A haverom egyből félrenyelte a párizsis kiflit, bennem pedig felhorgadt a népművelő és tartottam egy jó tízperces előadást a gravitációról. Ma máshogy intéztem volna el a vitát: megkértem volna, hogy álljon fejre; szeretném látni, hogyan lövődik ki az űrbe – de akkor még az a típus voltam, aki ököllel veri be a szeget, ha messze van a kalapács.
Az előadás során végig ott bújkált a mosoly a szája szegletén, majd amikor befejeztem, harsány nevetésben tört ki, mondván, hogy milyen remek srác vagyok, teljesen komoly pofával tudok előadni ilyen egetverő marhaságokat… de ő átlát rajtam és igazán értékeli a vicces előadást.
Tanácstalanul néztem rá és persze a jelenlévők visszafojtott lélegzettel várták, hogy mi fog történni. Tudni kell, hogy Zoltánunk izomemberként volt alkalmazva: hordók gurigatása, zsákok cipelése, centrifugák kipakolása.
Ez utóbbi pl. úgy történt, hogy a technológiai folyamat legvégén az aranysárga és trutymónedves végtermékből centrifugával távolítottuk el a vizet, a jó 2-3 mázsa szárazanyagot pedig kézzel lapátoltuk ki a kisebb medence méretű készülékből. Ez ugrott be, és nekifutottam mégegyszer. Elmagyaráztam neki, hogy a Földtől eléggé távol létezik olyan, hogy súlytalanság. De ezt a Földön is elő lehet állítani. Sőt, akár mesterséges gravitációt is csinálhatunk – méghozzá mindezt centrifugák segítségével.
Ez volt az a pont, ahol nem bírta tovább. Harsányan röhögve csapkodni kezdte az asztalt, hogy hagyjam már abba, tudja, hogy vicces fiú vagyok, de ez már neki is sok.
Bevallom, itt elvesztettem a türelmemet, elkezdtem vele ordítozni, ő is felkapta a vizet, mindenfélét mondtunk egymásra. A többiek eleinte élvezték a jelenetet, majd javasolták, hogy oldjuk már meg a vitát kultúrember módjára. Magam sem tudom, hogyan fajulhatott odáig a dolog, de arra a kompromisszumos megoldásra jutottunk, hogy a legközelebbi leeresztéskor Zoli nem pakolja ki a centrifugát, hanem megvár még egy sarzsot. Amikor egymás mellett lesz a két teli centrifuga, akkor azonos időben elkezdjük kipakolni a két készüléket. Ha én nyerek, akkor létezik a gravitáció.
Nos, el kell mondanom – ha eddig nem tudtad volna – hogy a Föld egy bazi nagy mágnes és pusztán ez tartja vissza az embereket attól, hogy ellebegjenek az űrbe. Be lett bizonyítva.

Láthatod, nem beszélek mellé, amikor azt a méltán népszerű szólást idézem: ne állj le vitatkozni idiótával, mert ha lesüllyedsz a szintjére, akkor a rutinjával padlóba döngöl.

Persze semmi tragikus dolog nem történt. Mindenki röhögött egy jót – talán a legjobban én -, és ment minden a maga útján. Zolitól is barátsággal váltam el a végén.
A haverom találkozott később vele – meg egyszer a művezetővel is -, innét tudom, hogy mi lett a srác karrierjének a vége. Targoncával kellett kipakolnia egy kamiont, amikor is addig forgolódott, amíg kiütötte a szabálytalanul elhelyezett bakot, így a kamion beindult és letarolta a domboldalt. Érdemei elismerése mellett kirúgták.
De ez semmit sem változtatott határtalan optimizmusán. Haverom az almádi főutcán futott össze vele: Zoli a halottaskocsi volánja mögül villantotta boldog-boldogtalanra jellegzetes, szélesvásznú vigyorát.

Metakommunikáció

A kedvenc gyalogosgázolós szakaszomon (Sportcsarnok környéke) érdekes kalandom volt reggel. Szembejött velem a kerékpárúton egy középkorú nő, két cekkerrel a kezében. Balra lépett, én pont abban a pillanatban dőltem jobbra. Ekkor jobbra próbált kitérni, de persze én meg balra korrigáltam. Már kezdett füstölni az agyam, amikor a nő határozottan letette a cekkereit középen és rámküldött egy fülig érő vigyort. Egyből elszállt a rosszkedvem, kikerültem és visszavigyorogtam. Ennyi. Tökéletesen oldotta meg a helyzetet, elismerte, hogy bénázott és egy mosollyal korrigált. Ez az, amire ez az ország képtelen: a többség inkább görcsösen kurvaanyázik. (Ikes?)
Hihetetlen, mekkora frusztrációtömeg hömpölyög reggelente négykeréken a városban.