Találós kérdés

Rossz sorsod a Mkir. Postára vezet. Három sor közül választhatsz, hogy hol adod fel a bérmentesített ajánlott leveledet (15 sec). Az egyik sorban három, a másikban négy, teljesen átlagos kinézetű ember áll. A harmadikban tíz lepukkant öregasszony.
Melyik sorba állsz be?

Megoldás:
A tíz öregasszony mögé. Ugyanis a cégek nem alkalmaznak lerobbant öregasszonyokat postai feladások intézésére – míg az átlagos emberek közül bármelyik előkaphatja szatyrából a keménykötésű postamappát.

Megjegyzés: Jogodban áll nem elfogadni. Én speciel 40 percet álltam sorban, végül az volt a szerencsém, hogy idejekorán átigazoltam az öregasszonyok mögé.

Hangulat

Kiskosztüm vagy öltöny,
mindegy, csak ne csöpögjön
a véred a kőre
a munkahelyi miliöbe

Hivat a fönök, mi van veled?
Semmi, csak a szívem beteg
Illetve. . . mintha nem is lenne

Ismeri a tüneteket
vele is csak ez lehetett
valamikor régen
és mondja is szépen:
Üdvözöllek Babám
Üdvözöllek Babám
a sűrűjében.

Egy nehéz nap éjszakája

A papírkutyák számára van egy rossz hírem: a 70-292 (mcsa upgrade) vizsga kibaszottul kegyetlen. Ami vigasztaló, hogy jó értelemben.

Megjegyzés: A nehézségi szintet sokféleképpen lehet növelni. Imádtam játszani az összes Civ-vel, de a fokozatai nagyon gusztustalanok voltak: minél magasabbra kapcsoltam, annál orcátlanabbul csalt a játék. A végén az őskor ötödik fordulójában már csodákat épített, aztán szedett-vedett milíciákkal verte szét a tankhadosztályaimat.

A jó értelmű nehezítés nálam azt jelenti, hogy nem azt kell tudni, hogy melyik sosem használt parancssoros utility melyik szájbanyomott kapcsolója oldja meg a valós életben soha elő nem forduló problémát, hanem azt, hogy rá lehet jönni logikával is a megoldásra, csak éppen ehhez igen sokszor végig kell gondolni a kérdést, mely természetesen tele van red herringgel. És persze ismerni kell az anyagot. Meg a Microsoft vizsgák logikáját. (Hopp, egy oximoron.)

Braindump? Persze, van egy csomó a neten. Az egyik, vizsgához kapcsolódó fórumban meg is írták, hogy a legfrissebbek már 850 kérdést tartalmaznak. Ebből aztán lehet excel táblát gyártani. (Régebben olvastam valamelyik fórumban egy papírbajnok módszerét: kiválasztott a kérdésből egy jellegzetes szövegtöredéket, a helyes válaszból szintén, aztán ezeket excel táblába rendezte és ezt a táblázatot tanulta meg.)

Viszont nem tudom megállni, kiszivárgok. Árulja már el nekem valaki, hogy mi a francért kell nyomatni MCSA/MCSE vizsgán IE konfigurálást? Hónapok óta nem találkoztam vele, aztán tudjam fejből, hogy melyik nyomógombbal kell szelíditgetni benne a kukikat. Ez már tényleg a ‘krómozott fürdőgatya‘ kategória…

Ja, persze, a lényeget nem is mondtam: a vizsga megvan, keménytökűen: 700 pont. (És még én vigyorogtam GT 705 pöttyös eredményén…:-)
Meg is leptem magam egy dupla rétessel. (Egyébként ezért szeretek idejárni vizsgázni, mert azzal a hozzáállással mehetek el, hogy nem érdekel, mi lesz az eredmény, ha utána benézhetek a rétespékségbe és a tizenkétféle helybensütött rétes közül zabálhatok valami finomat.)

Ez volt a délelőtt. Délutánra is maradt adrenalintermelés, ügyfelünknél egy régóta húzódó, többször elhalasztott projektben végül ma délután kellett megcsinálnom az éles átállást. Hogy én mennyire tudom útálni az ilyen projektvégi munkákat… (Látom, azért nem vagyok ezzel egyedül.) Na, mindegy, készen van, tesztek oké, ettől függetlenül holnap úgyis reklamálni fognak, de majd elrendezzük. Azután már csak felhasználói segédletet, üzemeltetői segédletet és implementációs jegyzőkönyvet kell írni.

Nyolc után értem haza. Ekkor már régen megérdemeltem volna a napi sörömet, de még nem volt vége a napnak: holnap jár le az iparűzési adó bevallásának határideje. Ugyan minden évben kijön, hogy nulla forintot kell fizetnem(1), de ezt minden évben más logikájú bevallásban kell kimutatni. Nehogy átmásoljam az előző évi adatokat.

És már rohadt későn van és holnap rohadt korán kell kelnem, mert vinni kell a kocsit szervízbe, meg fel kell adni az adóbevallást és rohadt korán bent kell lennem, mert a logokból már délután látszott, hogy dőlni fognak a reklamációk… és el kellene már menni fodrászhoz hajat vágatni, a szakállamat is le kellene nyesni a francba, mert belesülök, a körmeim is hogy néznek már ki, meg egyáltalán a lakás, három hete nem volt időm takarítani, még a prágai bőröndöt rugdossuk a szoba közepén, a bicajból megint kiesett egy küllő, áááá…. egyszerűen el se tudom képzelni, hogy három hét múlva tengervízben fogok gondtalanul lubickolni.

(1) Ez egy ilyen vállalkozás – szándékosan minuszra van tervezve. Pontosan tudom, hogy az évente rajzeszközökre fordított pénzt úgyse fogom tudni megkeresni a rajzok eladásából (haha!)… de ha mégis becsorog valami, akkor legalább az maradjon meg a zsebemben.

Jóslatok

Átfutottam reggel a sajtót és rögtön ilyen ijesztgetéseket találtam:

KFKI bog – Informatikai piac: Isten malmai

E negatív trendnek többféle következménye van. 2002-2003-ban összesen 23%-kal csökkent a számítástechnikai és mérnöki szakokra beiratkozó amerikai hallgatók száma az egyetemeken. Ugyanebben az időszakban India évente nagyjából 150 ezer végzett mérnököt bocsátott ki az iskoláiból, Kína pedig 250 ezret. Amerikában szépen nőt a termelékenység, a bérek viszont átlagosn csak másfél százalékkal emelkedtek. Az új állást találók fele kénytelen legalább 15%-os bércsökkenést elfogadni, a negyedüknél pedig akár 50%-nál is nagyobb lehet a visszaesés. Ha valaki az Európai Unióan veszti el az állását, nagyon valószínű, hogy sokáig egyáltalán nem talál munkát.

Aztán rögtön utána a HWSW:

Az outsourcing cégek egyre nagyobb nyomása alatt a vállalatok informatikai részlegeinek állománya az elkövetkező évek során látványosan összemegy — állítja a Gartner legújabb tanulmánya. 2010-re az IT-részlegek létszáma átlagosan 15 százalékkal fog csökkenni.

Szintén a Gartner tett közzé egy prognózist tavaly, amelyben azt jósolta, hogy az elkövetkező 20 év során az informatikai technológiák olyan mértékű átalakuláson esnek át, amelyek eredményeképp egyszerűen nem lesz szükség az informatikai szakemberek jelentős részére.

Ez utóbbi igen kényelmes jóslat, Keynes jut róla eszembe: ‘Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk’.

Egy éj a hullaházban

Ha már belevágtam bizarr éjszakáim elmesélésébe, jöjjön a legvadabb.
A sztori jó húsz évvel ezelőtt játszódott, akkoriban éppen nagyreményű egyetemista voltam Veszprémben. Két cimborámmal – Gáborral és Ferenccel – úgy terveztük elmúlatni az egyik délutánt, hogy elsétáltunk a Sport nevű szórakoztatóipari egységbe és sör mellett eszméket cseréltünk. Közben meg is vacsoráztunk és élveztük a világ kiegyensúlyozottsága feletti örömünket.
Gáborról tudni kell, hogy ha ivott, akkor elveszítette maga felett a kontrollt és gátlástalanul udvarias lett mindenkihez. Záróra környékén, miután kiment a klotyira, azzal jött vissza, hogy baj van: az előtérben odament hozzá egy idős hölgy, miszerint hazaindult volna, de feltűnt neki, hogy két alak követni kezdte. Ijedtében visszajött a kocsmába és szépen megkéri Gábort és barátait, hogy kísérjék haza. Nem tudom, mondtam-e már, hogy Gábor spiccesen ló és lovag is volt egyszemélyben, így természetesen felajánlotta a szolgálatainkat. A vénasszony még elszaladt és vett elvitelre egy liter bort.
Már akkor gyanút kellett volna fognunk, amikor azt mondta, hogy nem lakik messze. De akkor már erősen gyanakodnunk kellett volna, amikor befordult a kocsmával szomszédos temető kapuján. Legkésőbb akkor már teljesen biztosak lehettünk volna, amikor egy bazi nagy rozsdás kulcscsomót halászott elő a retiküljéből és nekiállt szöszmötölni a ravatalozó kovácsoltvas ajtajával. De ott voltunk, három nyitott lelkű fiatalember… mit kellett volna tartanunk egy öregasszonytól, aki hálából behívott bennünket, hogy fogyasszuk el vele azt az egy üveg bort?
Az előtérből három ajtó nyílott: jobbra volt egy elsötétített szoba (oda egyikünknek sem volt kedve benézni), a másik oldalról nyílt egy konyha és egy szoba. Bevonultunk és amíg a mamókával és Gáborral elrendeztük a terepet, Ferenc kiment a konyhába, összeszedte az összes kést és elrekkentette azokat valahová a spájzba.
Hármunk közül Ferencnek volt a legkeményebb gyerekkora.
Leültünk a szobában, a nyanyus négyfelé borította a bort és beszélgetésbe elegyedtünk. Elmesélte, hogy valamikor nagyon szép nő volt, Anna-bál győztes és Bertha Bulcsú múzsája – elő is halászott néhány hozzá dedikált könyvet. (Balassi Bálintot jobban el tudtam volna képzelni, már csak a kora alapján is.)
Aztán egyszer csak az asztalra csapott, hogy egyszer élünk, mulassunk hát! Van neki egy ráncos doboza, előszedi és majd éneklünk nagyokat. Mindezt éjjel 11 után. Egy hullaházban. Persze, hogy belementünk.
Enyhe túlzás volt, hogy tudott játszani a harmónikáján. Leginkább ütemre csapkodta a billentyűket – de mi sem voltunk a Balsój Tyeátr daliás férfikórusa, így meglehetősen illettünk egymáshoz. Egész életképes produkciókat adtunk elő, de éreztük, hogy minden jó véget ér egyszer és az éjfélt valahogy nem akartuk megvárni ebben a szobában. (Ahogy Niels Bohr mondotta: ‘Nem hiszek a babonában, de attól állítólag még működik’.)
Kezdtük elővezetni, hogy nekünk igazán mennünk kellene. A mamóka persze marasztalt, hogy ugyan már, fiúkák, hát még csak most indult el a móka. Nna, itt viszont már tényleg elkezdtünk gyanakodni. Udvariasan, de határozottan nekiálltunk sodródni a kovácsoltvas kapu felé. Igen ám, de a banya kulcsra zárta. Beállt a kapu mellé és kacér mosollyal megkérdezte, hogy azért egy búcsúpuszit ugye megérdemel?
Balszerencsémre én voltam a sor végén. Gábor és Ferenc megúszta egy udvarias puszival, nálam viszont hirtelen visszazárta a kaput és elállta az utamat.
Jámbor lélek vagyok, verekedni nem akartam; és a kulcscsomót is elsuppasztotta valahová a ruhái ráncai közé… láttam, hogy magamtól az életben meg nem találom.
Mit tehettem volna, lesmároltam. (Nem számoltam meg a fogait a nyelvemmel, ha erre vagy kíváncsi.) Kihasználva az intim közelséget, a fülembe súgta, hogy ez csak a kezdet, ennél sokkal nagyobb földöntúli gyönyörűséggel tud megajándékozni, ha maradok. Szintén kihasználva az intim közelséget, a fülébe súgtam, hogy majd megőrülök a vágytól, de ha nem érek be éjfélig a koliba, akkor kirúgnak az egyetemről. És alig várom a holnapi napot, amikor visszajövök és merítünk egy nagyot a gyönyörök tavából.
Erre kiengedett.

Viszont mégsem értünk be éjfélre a koliba, mert legalább tíz percembe került, míg azt a két idiótát magához térítettem: ott fetrengtek a sírkövek között a röhögéstől. Ugyanis amikor kimentek, megálltak az ajtófélfánál – így tisztán hallották, mit kellett alakítanom a kijutáshoz.

Idézet

Van egy Weöres Sándor idézet. Mindig megrőkönyödök, amikor a szemeim elé kerül:

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

Rendszeresen ki tud zakkantani magamból; ilyenkor félretolok mindent és agyalok rajta egy sort.

Egy blog halála

Azt hiszem, Barna befejezte a blogolást. Annyira belezsongott a vasutazásba, hogy heti 1-2, nemritkán 3 szolgálatot vállal. (Most is ott van, meg holnap is oda megy.)
Ennyit már nem lehet írásban/képben lekövetni – vagy ha igen, akkor az vagy a tanulás vagy a szórakozás rovására menne.

Mindegy, legalább megtanulta ezt is.

Fizetésemelés

Jó egy hónappal ezelőtt hívatott a főnököm. Egyből belevágott a közepébe:
– Nagyon elégedettek vagyunk a munkáddal, JoeP. Te kaptad a legnagyobb fizetésemelést: A-ról C-re emeltük a béredet. Érezd úgy, hogy a cég maximálisan elismeri a munkádat és teljesen beléd veti a bizalmát.
– Köszönöm, főnök, ez szép tőletek. De az én alapfizetésem B.
– Izé, akkor újrakezdem. Kedves JoeP, az én tisztem közölni, hogy a többiekéhez hasonló átlagos fizetésemelést fogsz kapni.

Kölcsönös vigyor.

ps: Azóta azért elfogadhatóan rendeződött a helyzet.

Első szavak

Gabával váltottunk nemrég pár szót, többek között kisgyerekekről is. Akkor mondtam valamit, hogy mi volt gyerekeim első szava – de nem jól emlékeztem. Itt a helyes verzió.

Dóra: Dida.
– Saját magát nevezte így, rajta is maradt egy ideig.

Barna: enyim.
– Neki aztán beszélhettünk a javak egyenlő elosztásáról.

Megáll az ész

Ugye a blogs.technet.com a Microsoft egyik ‘As Is’ félhivatalos blogja?
Van itt egy cikk Keith Comb tollából. Azon panaszkodik, hogy milyen vacak az ISA2004-ben az FTP access filter; hogy nem tud rajta keresztül írni, átnevezni, törölni.
Ebbe a tulajdonságába én is belefutottam. Körülbelül 2,4 percbe került, amíg megtaláltam a jobbklatty/properties fülön, hogy be kell ikszelni egy csekkbokszot.
Hmm…?

Kathy és társai

Már jó ideje csak a flageket rakosgatom Kathy Sierra írásai mellé, mert semmi időm sincs alapos olvasgatásra. Végül ma adtam le egy nagyobb munkát és amíg az ügyfél visszajelzésére vártam, addig belevetettem magam a hölgy írásaiba.
Megérte.
A blog neve Creating Passionate Users (durván Alkossunk Elhivatott Klienseket), ennek megfelelően Kathy ebben az írásában kielemzi, hogy mit is jelent az, hogy ‘elhivatott’. Hét pontban fogalmazza meg, mivel több az ‘elhivatott’ az ‘elégedett’-nél – és szerinte mind a hét feltételnek egyszerre kell fennállnia. Legalábbis erre kell törekedned, ha szeretnéd, hogy klienseid darabokra szedjenek rajongásukban.
Ehhez többet nem is nagyon kell fűzni, tessék elolvasni a cikket.
Ami említésre érdemes, az Kathy kalandja a Sun-nal. A hölgy – nem mellékesen – egy csapat tagja, mely kiemelkedően sikeres szakkönyveket jegyez, többek között Java témakörben. Kathy annyira oda van érte, hogy alkalmazta is a területre az elméletét – mind a hét módon nekiállt függőnek nevelni az emberiséget. Létrehozott egy Java rajongói oldalt (Javaranch), mely az idők során a legnagyobb ilyen oldal lett. Mindezt úgy, hogy a Sun a füle botját sem mozgatta. illetve, dehogyisnem. Egyik ügyvédjük megkereste őket, hogy legyenek kedvesek eltűntetni a Java nevet a nyitólapjukról, mert az védett. Erre írta Kathy egyik társa a cég ügyvédjének:

Hey, we’ll be happy to rename it .NetRanch or maybe C#Ranch…

Aztán a sztorit felkapta a Slashdot végül a Sun kihátrált, hogy kérem, ez csak egy buta félreértés volt. Óh, persze…

Megjegyzés: Egyre inkább itt lóg a levegőben ez az új marketingszemlélet. Az ember már nem is szörfözhet úgy a blogokban, hogy bele ne ütközzön valahol. Akarod, hogy az emberek ne csak megvegyék, amit gyártasz? Tedd érdekeltté őket. Csinálj blogot (Gapingvoid/English Cut), csinálj feedet, csinálj gyülekezős/megmondós oldalt, nyüzsögj mindenhol, add meg nekik a lehetőséget, hogy rajongjanak és örömmel fognak is. De vigyázz, hogy igazi, emberszerű legyél, mert a mesterkéltség, a hamisság a lehető legnagyobb öngól, amit rúghatsz. Részletesebben: Cluetrain/Hughtrain.

Hire good people and then get out of their way
A másik cikk is érdekes témát feszeget, azt hogy mennyivel másabb minőség olyan alkalmazottnak lenni, akiben bíznak a vezetői, mint azt hallgatni, hogy ‘Gézám, tudjuk, hogy te egy alávaló gazember vagy, ezért minden lépésedet monitorozzuk, de ez ne zavarjon abban, hogy agyondolgozd magad’.
Megint csak azt tudom mondani, hogy tessék elolvasni, ha agyonütnek sem tudom jobban megfogalmazni, mint Kathy.

De hogy legyen némi hozzáadott érték, elmesélek egy sztorit. Ahogy szoktam.
Jelenlegi munkahelyemen sem élveztem mindig feneketlen bizalmat. Finoman szólva. Bizarr módon az MCSE fokozat megszerzése után gondolta úgy a vezetőség, hogy ez a hapi lehet, hogy mégiscsak komolyan gondolja – adjunk hát neki szabad utat. És most jó itt dolgozni.

Jóval azelőtt történt, hogy az egyik ügyfél félisten erősségű felhasználója reklamált, hogy milyen eljárás, hogy összetrágárkodjuk a címtárukat! Példaként hivatkozott egy tesztfelhasználóra, akinél lakcímként az volt beírva, hogy ‘Nagyszívás u. 2’. A helpdeskes leányzó – ijedtében – egyből törölte a bejegyzést; de az ügyfél magyarázatot követelt. Természetesen délután fél hatkor robbant ki a balhé, így este kilencig nyomozhattam, különösen, mert hamar kiderült, hogy én hoztam létre a felhasználót. Akkori főfőnököm egyből el is könyvelte számomra a gyalázatot – nekem, akinek abszolút nem szokása az ilyen olcsó poénkodás. (Bármennyire is meglepő, életem során egyszer sem hoztam létre Gipsz Jakab nevű felhasználót.)
Próbáltam visszaemlékezni, mi történt. Igen, három hónappal korábban egyik kollégámnak kellett VPN tesztelésre ez a bizonyos teszt felhasználó, postafiókkal. Ez megint estefelé volt, így engem tudott csak utolérni. (Imádok estig bent lenni.) Igen, rémlik… nem új felhasználót hoztam létre, hanem lemásoltam egy meglévőt. De kit? Egy biztos adatom volt, a felhasználónál ki volt töltve az irányítószám mező. Rákerestem a neten, Felsőzsolca jött ki. Hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem az utak.hu oldalon, hogy el lehet-e jutni Felsőzsolcán a Nagyszilvás utcába. El lehetett, bizony. Már csak meg kellett keresnem a hibabejelentéseket kezelő programunkban, hogy ügyfelünknél van-e olyan külsős alkalmazott, aki Felsőzsolcán a Nagyszilvás úton lakik – és tuti, hogy megvan az a modell, akit klónoztam. Csakhogy nem találtam ilyen embert.
Még jó, hogy eszembe jutott, hogy kb. három hónapja cseréltük le gyökeresen másikra az ügyfélmenedzser programunkat. És még jó, hogy a cserét végző team lusta disznó volt, mert még el tudtam érni a régi adatbázist – és hazaérkeztem. A régi program egyik utolsó bejelentése az volt, hogy meg kellett szüntetni XY külsős ügynök accountját, aki egyébként… na találd ki, hogy hol lakott. Azaz még éppen le tudtam klónozni a felhasználót, mielőtt letörölték, lecserélték a hibakezelő programot és bevetették sóval a user helyét.
Természetesen azt még bizonyítani kellett volna, hogy mi volt ténylegesen az a bejegyzés, melyet a helpdeskes lány törölt – de egy nonauthoritative AD restore-t nem igazán ért meg az ügy.
Leadtam a 3 órás nyomozás eredményét a főfőnöknek, de nem igazán éreztem, hogy meg lett volna győzve. A többit már a fantáziátokra bízom, vajon melyik változat lett elővezetve az ügyfélnek:
– Kedves vezigh, te ezt bizony félreolvastad. Mi ártatlanok vagyunk.
– Kedves vezigh, példásan megbüntettük felelőtlen dolgozónkat.

Nem véletlenül volt ez az az időszak, amikor erősen tekintgettem kifelé.

Lehangoló interjú

Olvastam a HVG-ben egy álláskereső interjúkat elemző írást. Ebben találtam ezt a részt:

Az interjúk alatt a jelöltek gyakran azt tapasztalják, hogy a stressz hatására kezdik elveszíteni érdeklődésüket a cég iránt, amely pedig alig pár perccel korábban olyannyira vonzónak tűnt. A nyomás hatására visszaesik a koncentrációs szintjük, a beszélgetőpartnerekkel már nem képesek a szemkontaktust tartani, a válaszaik már nem koncentráltak, s kevés releváns információt tartalmaznak, a testbeszédük pedig egyre több bezárkózásra, érdektelenségre utaló jelet mutat.

Ilyet én is tapasztaltam, bár nem éppen a stressz volt a fő ok. Leírom, mert ez is mutat valamit a mi kis világunkról.
XY bankhoz kerestek pár éve senior windows rendszergazdát, elsősorban szkriptközeli feladatok ellátására. Érdekelt is, feküdt is – megpróbáltam. Email ment, telefon jött. Azt mondta a hölgy, hogy szerdán 9-kor várnak. Izé – próbáltam kommunikálni – egyáltalán nem biztos, hogy ez nekem jó. Jelenleg van olyanom, hogy munkahely és esetleg nekem jobban feküdne a beszélgetés mondjuk az ebédszünetben. Telefonon keresztül is érződött a meghökkenés a csajszi hangján, végül csak annyit mondott: Uram, ez egy állásinterjú. Ennél több rugalmasságot várunk el Öntől!
Vazze, jó. Kivettem egy nap szabit, elmentem reggel kilencre. Egy hapi kísért be a portáról a tárgyalóba, ahol már ült egy másik. Megtaperoltuk egymás kezét, helyet foglaltunk, pár percig nézegettük egymást, majd az egyik közölte, hogy ugyan lenne mondanivalója, de addig nem akar belekezdeni, amíg a HRliba meg nem jön. El lehet képzelni, milyen érdekfeszítő társalgás folyt 9.15-ig, amikor végre beesett a csajszi. Egyből azzal kezdte, hogy meg kellene pörgetni a beszélgetést, mert nemsokára jön a következő jelölt. Ha lehet, még mélyebbre lopta magát a szívembe. A hapsik nekiálltak nyomni az igét és eközben éreztem azt, hogy folyamatosan veszítem el az érdeklődésemet az állás iránt. Elvárták az időnkénti 12 órázást, elvárták az állandó készenlétet, elvárták, hogy kezdő munkavállalóként csicskázzak, miközben egyre inkább olyan hibrid vállalatnak tűntek, mely a múltból a szocialista munkamorált, a jelenből pedig a kapitalista arroganciát ötvözte. A pénz sem volt olyan hűde, az Exchange tudásom meg ment volna a levesbe, mert olyanjuk nem volt.
Ezután jött volna az én jelenésem; olyan roppant lelkesen kellett volna előadnom magamat, hogy csorogjon a nyáluk utánam. Hihetetlen nehéz volt egyáltalán palástolni az érdektelenségemet és csak egy kicsit is pozitívnak látszanom. Aztán vége lett, a hapi tréfálkozva kikísért, tréfálkozva elbúcsúztam. Jaj.
Két nap múlva hívott a libus, hogy jó híre van, átmentem az első fordulón. Hétfőn reggel kilenckor lenne a második megmérettetés. Pengeéles udvariassággal köszöntem meg a kedvességüket, majd közöltem, hogy sajnos nem áll módomban élni a megtisztelő felkérésükkel, ugyanis időközben meggondoltam magamat. De Uram, ez az XY bank! – sikította a telefonba a csajszi – hogy gondolja, hogy nem jön el? Hiszen bejutott a második fordulóba!
Hallgattam egy hosszút, bízva abban, hogy közben felfogja a történteket, majd udvariasan elköszöntem.
Remélem, azóta kiengedték az idegosztályról.

Hét

Hétszer voltam ma életveszélyben. Hétszer kellett égnek meredő hátsó kerékkel vészfékeznem és lepattannom a bringáról. Háromszor zebrán rongyolt keresztül valami barom, aki úgy gondolta, hogy az a lámpa még nem elég piros. Háromszor bekötőútról felhajtó autó nem adta meg az elsőbbséget a jól láthatóan jelölt kerékpárútnak – és mindezt úgy, hogy egész idő alatt nem is nézett a seggfej abba az irányba, ahonnan jöttem. A hetedik a Füsti parkból ezerrel kivágódó autó volt: vadparaszt vezetőjének eszébe sem jutott, hogy járdát/kerékpárutat keresztez, mielőtt eléri a főutat.
Nincsenek illúzióim a pesti közlekedéssel kapcsolatban; de ez ahhoz képest is sok volt egy napra. Egy hatlövetű Colt még kevés is lett volna büntetni.

Infoholics 2

Nos, Ághy már megemlítette ezt a cikket. Hát… így jár, aki éjszaka blogol, viszont napközben találja ki az apropót – kénytelen vagyok cifrázni a bevezető mondatokat.
Szóval megjelent egy írás, miszerint inkább füvezzünk, mert még az is jobb, mint az információfüggőség.

Megjegyzés: ezt nemrég találtam és kötelező képsor gyerekes szülőknek: tessék leültetni a gyereket a monitor elé és véggigkattogtatni neki a képeket, szóban elmagyarázva, miről is van szó.

Azt kell mondjam, hogy a HVG cikknek valahol igaza van. Többek között ezért is mondtam le kétszer is a HVG előfizetésemet.:-) Egyetem után járattam egy ideig, aztán meguntam, hogy állandó harcban álltam, ha el akartam olvasni az aktuális számot, mielőtt kijött a következő. Jó tíz évvel később Gabi rendelte meg és el kellett telnie egy évnek, mire le tudtam vele mondatni az előfizetést. (Nem is én, a Posta intézte el.) A fő problémát nem az okozta, hogy képtelenség volt elolvasni; a nagyobb bajt az jelentette, hogy túl forró és _túl_hamar_kihülő információt adott. (És akkor még nem is beszéltem a napilapokról.) Ez szellemi rágógumi: úgy hiszed értelmes dolgot csinálsz, olvasol!, tájékozódol… hát mi lenne ennél fontosabb? De néztél már vissza 1-2 évvel korábbi HVG-t (Hócipőt/ÉS-t)? Emlékszel még, kik voltak azok a farkak, akik annyira fontosnak tűntek akkor? És mi is volt az a cirkusz?
Ember, azt az időt sokkal értelmesebb dolgok elől vetted el…
Nos, változnak az idők, ugyanez ma már sokkal gyorsabban folyik. Pl. a Hírstartos linket 3 hónap után vágtam ki a Kedvencek közül, mert ugyanazt éreztem, mint a HVG-nél egy év után.
És most itt vagyok ezzel az RSS bigyóval, a tömérdek feed-del, melyek mindennél nagyobb intenzitással borítják az adatokat… ember legyen a talpán, aki hatékonyan ki tudja szűrni belőlük az információt.
Az egy mellékes dolog, hogy megint ki kellett dobnom egy RSS olvasót, mert nem azt csinálta, amit állított magáról. Ez pusztán technikai probléma, bár látva a kidobott readerek hatalmas kupacát, legalábbis elgondolkodtató, hogy a programozók mennyire nem értik a folyamat lényegét.
Az viszont egyáltalán nem mellékes, hogy van itt egy tendencia: az ember sorra húzza a védőfalakat maga köré, miközben az információ mindegyik fal fölött átbuggyan.
Volt eredetileg az Internet. Egy ideig egészen jól lehetett kezelni, az első védőfal, a Favorites/Bookmark maximum kétszintű volt. Aztán elkezdtek szaporodni a szintek és végül már egyszerűbb volt beírni valamit a Webferretbe, mint bányászni abban a monstrumban (második védőfal). A Google megjelenése leegyszerűsítette a keresést, mint olyat, de a ‘konzervatív’ – és nehézkesen aktualizált – weblapok mellett megjelentek a hiperaktuális blogok, melyek összefonódtak a feedekkel. Ezt az olvasó ember csak megfelelő RSS reader – harmadik védőfal – segítségével tudja/tudná kézben tartani… de amilyen tempóban szaporodnak, már ez sem elég. Visszatértünk oda, hogy strukturálunk: főkategóriák, alkategóriák, fontos blogok, közepes blogok, nem fontos blogok, te jó ég, nem lehetek ennyire stupid, ez az utóbbi kategória már minek…??

Szóval a kétcentes: egyre több információ dől ránk, miközben pedig egyre hatékonyabb módon szűrjük. Ilyen környezetben az embernek tényleg nagyon fontos, hogy tudatosan viselkedjen, figyelje magát; vegye észre, hogy hol van a határ az egészséges informálódás és a függés között. Időnk, figyelmünk legalább olyan fontos erőforrásunk, mint a májunk.

Requesting data from the Exchange Server

Valószínűleg több sorstársamnak is keserítette már meg az életét a fenti üzenet. Az Outlook kliens monoton homokórázik, a felhasználó csak ül, és a rendszergazdával karöltve szelíden bámulják a monitort.
Ashley Webb leírt egy történetet, ahol igen trükkösen kerítették be ezt a vadat.

Megjegyzés: a sztori – sajnos – nem egy univerzális módszer a probléma megszüntetésére. Csak érdekes megoldás egy szituációra.

Arról volt tehát szó, hogy a klienseknél teljesen sztochasztikusan bejött ez a hiba, miközben az Exchange szerver összes lényeges teljesítménymutatója teljesen rendben volt. (Innentől speciális a történet; a jelenséget ugyanis általában valamilyen szerveroldali/hálózati szűk keresztmetszet okozza.)
Webb szerette volna, ha a homokórázás alatt le tudja menteni az Information Store és a System Attendant által használt memóriatartalmakat (ADPlus.vbs), de ennek igen komoly akadálya volt a véletlenszerű előfordulás. Egész nap csak nem ülhet ott egy biorobot a szerver előtt, a telefonra koncentrálva…
Viszont rájöttek, hogy van egy mutató (Average RPC Latency), mely felugrik, ha bekövetkezik a hiba. Ez jó, mert a permormance monitorban rátettek egy alertet erre a mutatóra, mely egy küszöb átlépésekor automatikusan elindított egy programot – az ADPlus.vbs-t.
79 példányban. Ugyanis a dump elég hosszú ideig tartott, közben pedig az érték többször is leesett, majd visszaugrott. Itt egy garázsszagú buhera következett, összedobtak egy parancsfájlt, ez úgy indult, hogy megvizsgálta egy bizonyos txt fájl létezését: ha nem létezett, akkor létrehozta, majd futott tovább; ha létezett, akkor a szkript megállt.
És ennyi. Megszerezték a kívánatos memóriatartalmat.
A módszernek volt egy apró mellékhatása: a dump igen erőforrásigényes művelet, rendesen leterhelte az Exchange szervert. Amíg futott, addig nem is volt ideje kiszolgálni a klienseket.
Mit csinált helyette? Úgy van, kiszórta nekik is a címben szereplő üzenetet.:-)

Akkor is hazamegyek!

Engem nem lehet olyan könnyen lerázni. Először a bringa próbált meg mindent: a Rákosrendező melletti ócskavastelepeknél bekaptam egy olyan defektet, hogy amikor a benzinkútnál megpróbáltam felnyomatni a belsőt, akkor csak annyit mondott, hogy: durr. A belső megmaradt darabjai a jobb oldali képen láthatóak, a nagy fogaskerékről lifegnek. (Na most egyáltalán nem kizárt, hogy én voltam a balfék: miután megfoltoztam két lyukat a belsőn, valószínűleg jóval óvatosabban kellett volna bánnom a kompresszorral.)
Ekkor olyan 15 kilométerre voltam otthonról, tehát szükségem volt egy hazafuvarra. Nej (a továbbiakban néha Gabi) félbehagyta a vacsit és száguldott a megmentésemre. Nem foglalkozott azzal, hogy életében még sosem autózott egyedül a délutáni csúcsban a körúton. Megérdemli a Hős Anya emlékérem ezüst fokozatát.
Bepakoltam a romokat a kocsiba és hazafelé már én vezettem. Az ó-hegyi lakótelep környékén Gabó megkérdezte, hogy nekünk van-e ilyen szagunk. Ugyan-ugyan, ez csak a szokásos Kőbánya – nyugtattam meg. Aztán a lámpánál már csak annyit láttam, hogy dől a füst a motorházból. Kocsi félre, poroltóval megrohamoztam a motorteret – de tűz, az nem volt. Víz viszont annál inkább. A hűtővíz ötven százaléka gőz formájában a motorháztetőt emelgette, a maradék meg alul sunnyogott kifelé. Telefon a szerelőnek, vontatókocsi rendel. A hapi végigröhögte az utat, amikor elmeséltem neki, hogy ö tulajdonképpen a segélyautó segélyautója. Amikor leraktam nála a gépet, felajánlotta, hogy hazavisz, ne cipeljem kézben a bringát.
– Tisztában van a kockázattal? – kérdeztem vissza – Valami ugyanis nagyon nem akarja, hogy hazaérjek.
De mégis sikerült.

PSS belülről

Vajon kötelező-e az MCSE fokozat a PSS tagjainál? Hogyan oldják meg odabent az állandó képzést, a szintentartást? Milyen különleges képességekkel kell bírnia a feketeöveseknek, az Escalation Engineers (EE) csoport tagjainak?
Ezekre mind választ ad Jeremy Kelly (EE) írása.
Nekem különösen ez a rész tetszett:

So what about Escalation Engineers? It isn’t what you would typically think… years of technical training? Not even close. It all about architecture and fundamentals. In a recent internal meeting, a question was posed to a panel of EE on how do they stay abreast of technology? The answer was simple, we don’t. We rely upon the fundamental understanding of how things work.