Most mindenki azt hiszi, hogy az új Mac oprendszerről fogok írni. A francokat. Ez egy sokkal nagyobb cucli.
A gyerek megnyerte, hogy a pénteki műsorban ő játszhassa Sir Kánt. Eleinte mindenki örült neki – amíg ki nem derült, hogy a jelmezt… bizony nekünk kell valahogy prezentálni. Méghozzá úgy, hogy a darab végén diadalmasan megnyúzzák a bestia bőrét majd boldogan hajigálják a színpadon.
Persze a gyerek már akkora, hogy az összes jelmezkölcsönzőből elhajtottak a fenébe.
Ekkor jött Nej egyik ötlete: szerez reaktorpucoló munkavédelmi öltözéket és befestjük jól. A ruha meg is lett (lsd. 1.kép); de kíváncsi vagyok, mit szólt volna a közönség egy olyan Sir Kánhoz, akinek térdig ér az ülepe. Jött a B terv, Nej valamelyik Burda jellegű újságból szerzett tigrisjelmez szabásmintát. (Hihetetlen, mi mindent lehet már manapság kapni…) Ekkor már csak tigrismintás anyagot kellett volna felkajtatni, de megint elbukott a mutatvány: az egész városban csak gepárdmintás volt. Azt meg azért mégse…
Na, mindegy, vett valami halvány barna anyagot (5000 pénz), meg ruhafestéket (2000 pénz). De a festék csak ecsettel volt felhordható és egyébként is csak feketét hozott; én viszont ragaszkodtam a sárga színhez is. Nejem ekkor roppant össze idegileg – először. Úgy tudtam lehiggasztani, hogy én mentem el újabb anyagbeszerző körútra. Hoztam szórással felhordható sárga/fekete ruhafestékeket (3000 pénz). Nejem csak ekkor bökte ki, hogy azt mondták a boltban, hogy ez az anyag tulajdonképpen nem is festhető. Sátáni kacajjal válaszoltam: szeretném én azt látni!
Innentől viszonylag egyszerű volt az ügy. Nej két nap alatt kiszabta és megvarrta az alapot.

Ezután jöttem én. A srác érezte a vesztét, mert erre a hétvégére két szolgálatot is bevállalt a gyerekvasúton – így kénytelen voltam megkérni a nővérét, hogy ugyan bújjon már bele a ruhába, amíg én az Avon kencefice tubusából(1) eszkábált flakonnal körbe nem pumpálom a jelmezt. (Lsd. 2. kép) Nagyjából így zajlott:
– Na, akkor próbáld fel, cica!
– Muszáj?
– Ja.
Suss zzrrz sussus.
– Remek. Ne idegeskedj, sietek.
– Miért, meddig lesz ez rajtam?
– Hát… remélem, végzek egy óra alatt.
– Na, ne!
– Nem megy ez olyan gyorsan! Meg egyébként is, a festéknek meg kell száradnia.
– Micsoda?
– Nyugi, direkt gyorsan száradó festéket vettem. Az volt ráírva, hogy csak félóra.
– Neem!
– Ne idegeskedj, legfeljebb a végén lekezellek hajszárítóval.
– Ööö….
– Hová is menjünk… itt nem jó…, itt sem… ez a fekete festék mindent össze fog kenni… te, leány, ki kellene menni az udvarra.
– Áááááá!!!!
– Na, jó, meggyőztél.
Végül elkészült a nagy mű. Az anyag tényleg nem volt könnyen festhető, a hüvelykujjaimat még most sem tudom használni, annyit pumpáltam, mégis csak valami halványszürke csíkok sikerültek.
Utolsó harc az volt, amikor vasárnap – jócskán éjfél után, amikor Nej már ledőlt aludni (hja, aki 4.30-kor kel) – megtámadtam, hogy nem értek egyet a fülrögzítési elképzelésével. Ekkor borult ki másodszor. De a gyerekért mindent, még a nehéztüzérségi átkokat is, és végül – miután közöltem vele, hogy akkor kiszabom én -, sikerült rávenni, hogy hétfőn megvarrja a csuklya részt is. Persze patenttel, mert ugye megnyúzás. Én ugyan felvetettem neki, hogy sokkal profibb lenne, ha gomblyukat varrna, de ez már szerintem is kimerítette a húr túlfeszítésének esetét. Szerinte is.
És elkészült a csoda. (Lsd. 3.kép) Igaz, hogy a gyerek szerint nem is ilyen a tigris füle, meg igazából ez egy medvejelmez, de a közös és hangos ‘Pofa be!’ reakciónk meggyőzte. (Meg egyébként is előadtam neki, hogy nem a jelmez a fontos, hanem a színészi teljesítmény: az igazi színész nyuszijelmezben is tud félelmetes lenni.)
Viszont most már mindenképpen elmegyünk a darabra mindketten, mert van abban valami élvhajhász mazochista gyönyör, amikor végignézzük, hogyan tépik szét 1 perc alatt azt a jelmezt, melyet ennyi kinlódással(2) hoztunk össze.

(1) Lett ám szaga a ruhának, mondhatom.
(2) Egészen szakszerűen: idő és anyagi ráfordítással (T&M).