Nemzetközi kalandozások

Avagy hogyan nem léptem be egy iráni karikatúraszövetségbe?
Tudni kell, hogy pár éve arra is alig van időm, hogy gyakorlásképpen rajzoljak. Hogy végképp ne essek ki a formából, azt találtam ki, hogy beküldözgetek rajzokat nemzetközi nyitott pályázatokra – ez kihívásnak sem rossz és ha a rajz túljut az első fordulón, akkor meglehetősen ritka albumokhoz (a pályázatok katalógusaihoz) juthatok.
Csakhogy ehhez szükség van a kiírásokra. Az ember azt gondolná, hogy itt van ez a remek média, az internet. Vannak remek karikatúra site-ok. Miért ne lehetne egy vagy több helyen publikálni ezeket a kiírásokat? Nos, valamiért nincs ilyen egységes oldal. Amikor még aktív volt a Világökörség, azon volt hasonló rovat. Sokáig működött a CRN EE (Cartoonist Rights Network East Europe) Nicolae Ionita gondozásában. Bezárt. Ismail Kar is nagyon lelkesen gyűjtötte az adatokat – de már évek óta nem frissít. Van egy nagyon részletes gyűjtemény Joe Szabo oldalán (Wittyworld) – de ez sem friss.
Felüdülés volt megtalálni az iráni TabrizCartoon szövetség weblapját: pontos, korrekt lista a pályázatokról. Egészen februárig. Azóta ugyanis egy arab nyelvű login ablak jön fel.
Közbeszúrás: Mielőtt bárki elvigyorodna, hogy “micsoda oximoron: iráni karikatúraszövetség…?” – közlöm, hogy a világ egyik karikatúraközpontja Közel-Keleten van. Törökország, Irán, Szíria, Egyiptom – nagyon aktívak. A másik két központ: a volt szovjet államok és Amerika. Mi a fasorban sem vagyunk.
Nos, nem hagytam annyiban, megkérdeztem tőlük, hogy mi ez az ablak? És ha publikus a dolog, akkor kérnék egy usernév/jelszó párost. Azt válaszolták, hogy adjam meg az adataimat. Ezen ne múljon. Erre azt mondták, hogy ez kevés – ahhoz, hogy a szövetség tagja legyek, mellékelni kell néhány rajzomat és a hivatalos igazolványom fénymásolatát. Na, itt adtam fel. Akart a fene karikatúraszövetségi tag lenni. Még Magyarországon sem, nemhogy Iránban.
Maradt a Google. És meglett a Googlm.
Hihetetlen, hogy a kínaiak hogy beindultak. 2002-ben Leng Mu és társai tök ismeretlenként kiírtak egy pályázatot, minimális pénzbeli díjazással, de bombasztikus elnyerhető címekkel. Az ötlet bejött, azóta a harmadik pályázat ment le, a csapat együtt van, nyüzsögnek – és ez már elég az értékteremtéshez. (Persze tehetségesek is a tagok.)
Ez a 2002-es pályázat egyébként kedves emlék számomra. Én is beküldtem egy rajzot, mely meglepetésemre átjutott a rostán és bekerült a nagyon hangzatos “2002 Best World Cartoons” című albumba. Így írnak erről az albumról a fiúk:

“A deluxe collection of cartoon humor. This is the album of 1st the China LM international cartoon competition. It compiled with 168 excellent cartoons that won the prizes. This is the first world cartoon book that pressed in China.”

Tudom, hogy kutyaütő vagyok… tudom, hogy mekkora blöff az album neve… de az mindörökre elvehetetlen tény, hogy az egyik rajzom benne van Kína első hivatalosan megjelentett nemzetközi karikatúra albumában. Vow.

Randy Glasbergen

Ezt…ezt… ezt inkább nem elemzem. Ez egyszerűen brutális.
(Tudni kell, hogy Randy 1 hétig tartja kint a rajzait a lapján, méghozzá úgy, hogy a nyitólapon mindig az aznapi van, a többi rajz pedig a hét megfelelő napja alatt található. Mivel ma hétfő van, így az említett rajz a főoldalon látható, a ‘hétfő’ link alatt pedig az egy héttel korábbi karikatúra található. Holnaptól viszont már ez a rajz lesz a ‘hétfői’.
Aki elvesztette a fonalat, az azt a rajzot keresse, amelyiken a köpcös öltönyös odaszól a titkárnőjének: ‘Ha bárki keresne, a földszintre mentem a mellemet verni az ifjabb majmok előtt’.)

Füstszagú interjúk

Bob Reselman (The Coding Slave Guy) ír arról, hogy mennyire beégett egy Microsoft interjún. Developer Evangelist munkakörbe jelentkezett, és – ahogy írta – az interjú folyamatosan romlott el: először elvakult a lehetőségtől (új kocsi, új ház, pénz a gyerek oktatására) majd ebből kifolyólag többször is gyáván viselkedett és persze emiatt végül zavarba jött.
Hogy ez mennyire ismerős… el se tudom mondani, hányszor égtem be interjún, pusztán mert nem voltam biztos magamban, vagy mert megszédültem a lehetőségtől. Kegyetlen dolog ez: az embernek rengetegszer kell majmot csinálnia magából ahhoz, hogy végül határozottan legyen képes bemutatni a tényleges értékeit.
Meg persze a szerencsefaktor…
1995-ben a Bakonyban laktam és egy vidéki önkormányzati cégnél dolgoztam 2-3 munkakörben 2/3-ad fizetésért. (Vidéki viszonylatban; ha a pesti fizetéseket nézem, akkor ez a szám 1/3 volt.) Nejemnek 96 májusában járt le a Gyes és bár próbált új munkahely után nézni, de nem sok sikerrel. Nem volt más hátra, fel kellett rúgni az addigi egzisztenciát és Pestre költözni. 96 januárjában kezdtem el cv-ket küldözgetni, pályázgatni – elképzelhető, hogy mekkora eséllyel. És mekkora gyakorlattal… az öltönyömnek ekkoriban határozottan füstszaga volt.
Rendszerint igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy több interjú essen egy napra: ha már szabit kellett kivennem meg felbumliznom Pestre, az legalább legyen hatékony.
Az egyik ilyen alkalommal volt egy délelőtti interjúm valahol Sashalom környékén és egy délutáni valami állásközvetítőnél. Az első cégnél papírmentes irodákkal foglalkoztak; ilyesmiket terveztek, értékesítettek. Itt rögtön elvágtam magam, amikor egy pici vacak dobozra azt mondtam “nehogymár ez szkenner legyen!”. Az volt. A többit borítsa feledés homálya.
Rengeteg időm volt a délutáni interjúig, így elmentem ebédelni és hirtelen elkeseredésből ebéd után ittam egy korsó sört.
Kitérő: Soha, sem azelőtt, sem azután nem ittam se kávét, se szeszes italt interjú előtt. Szigorúan tilos!
Mentségemre szóljon, el voltam keseredve. Ebben a délelőtti interjúban nagyon bíztam és tisztában voltam azzal is, hogy a közvetítős interjú semmi másra nem jó, csak gyakorlatszerzésre. (Ekkor már túl voltam vagy harmincon.) Rendszerint az szokott történni, hogy sajnálattal közlik, hogy az állást már betöltötték, de azért csináljunk egy interjút az adatbázis kedvéért. Aztán többször nem is hallok felőlük.
Kitérő: Akkoriban 35e volt a _bruttó_ fizetésem. Ez prémiummal és egyéb juttatásokkal felment ötvenezerig. Ahhoz, hogy sikerüljön az ugrás, legalább hatvanezres _nettó_ fizetést kellett elcsípnem Pesten. Ez akkor még nem volt mindennapos – több helyről is úgy hajtottak el, hogy nemá’, a cégvezető sem keres ennyit.
Tehát ott jártam, hogy ebéd alatt jól leszidtam magam, megittam a sört – és hirtelen helyreállt a lelki békém. Elcsesztem, hát elcsesztem. A következőnek meg úgysincs tétje, tehát nincs értelme idegeskedni.
Így is mentem el: az interjú során könnyed, fesztelen voltam, időnként szellemes és jó beszélgetőpartner. Mondták, hogy telefontársaság, bla-bla, novell, windows, bla-bla, ipari számítástechnika, ügyvitel, bla-bla – aztán a végén közölték, hogy bruttó 160e lenne a fizetés. _Itt_ blokkoltam le – de szerencsére ekkor már vége volt az interjúnak.
Valahogy sikerült azért elköszönnöm.
A többit nem részletezem: felvettek, felköltöztünk, nejemnek pár hónap után lett állása, 1 évbe tellett, mire eladtuk a lenti házunkat, vettünk lakást – sínen voltunk.
De a megdöbbentő az, hogy amikor hat évvel később váratlanul utcán találtam magam és újra el kellett kezdenem interjúzni, szinte mindent elfelejtettem – sorra követtem el ugyanazokat a beégéseket, mint korábban. És megint olyan interjún vettek fel, amelyikre minden mindegy alapon mentem el. Nem is hallottam a cégről korábban.
Kicsit olyan ez, mint a kölcsön: azt is akkor adnak, ha úgy érzik, hogy igazából nincs is rá szükséged; felvenni is akkor vesznek fel, ha úgy érzik, hogy igazából nem létszükséglet számodra, hogy ott dolgozzál.