Hazajöttem és miközben átöltöztem kedvenc melegítőmbe, lábujjammal hanyagul bekapcsoltam a számítógépet. Rögtön a fekete képernyőnél közölte, hogy szerinte megint túlhúztam a processzort. Pedig nem, de ezt durván kéthavonta eljátsza velem. Fogam közé haraptam a zseblámpát, egyik kézben csavarhúzó, a másikban csipesz és már másztam is az asztal alá: ez a hiba ugyanis úgy orvosolható, hogy az alaplapon kisütöm a BIOS-t egy jumper átrakásával – persze ehhez lábon kell szétkapni a gépet.
Éppenhogy befészkeltem magam, amikor átjött a scrác, hogy nem működik gépükön a Firefox. Átmentem és a ledek falon történő visszatükröződéséből láttam, hogy a náluk lévő HUB elveszítette a fonalat. Bemásztam az ő asztaluk alá is, eltávolítottam a deguk védelmében kiépített vaslemezeket, és addig piszkáltam a csatikat, amíg ki nem gyulladt a megfelelő led.
Utána visszamásztam a saját asztalom alá és behunyott szemmel heverésztem vagy két percig. Istenbizony ez volt a napom legjobb része. Persze előtte kihúztam a Bluetooth dungle-t, hogy ne zavarjon a villogásával. Utána rendberaktam a gépet, beültem a főnöki székembe és újra beállítottam az összes BIOS paramétert.
Miután átfutottam a leveleimet és a feedeket, elővettem a PDA-mat, mert emlékeztem rá, hogy a reggeli utazás közben feljegyeztem valami témát, amelyről este írni szerettem volna. Kaján vigyorral vettem tudomásul, hogy azt terveztem fejtegetni, milyen furcsa arcai vannak az informatikának; hogy mennyire más, amikor munkahelyen dolgozok vele, és mennyire más, amikor otthon szórakozok meg önmegvalósítok…

Nos ez a bejegyzés érthető okokből elmarad.

Ps: Pusztán a tények rögzítése végett közlöm, hogy írás közben azt a szexuálisan tűlfűtött duettet hallgattam, melynek végén Zappa alteregója – Joe – végül agyonb@ssza a porszívóját. Szószerint.