Felvételi évforduló

Ígértem, betartok.
Körülbelül most van 1 éves évfordulója a tavalyi ágyúgolyófutam stílusú felvételi felkészülésnek.
Mindkét gyereknek elege lett az általános iskolájából – szvsz joggal. Ezért úgy döntöttünk, hogy a nagyobbik megpróbál egy 6 osztályos, a kisebbik meg egy 8 osztályos gimnáziumba bekerülni.
Ősszel még nem izgultunk különösképpen, a lány két helyre is jelentkezett, és a második helyben biztosak voltunk; a srác ugyan a legjobb 8 osztályos gimit választotta, de amilyen zseni – gondoltuk -, ezt az akadályt is simán veszi majd. Jöttek az ünnepek, mindenki pihengetett.
Január első hetében talált nejem egy oldalt, ahonnan le lehetett tölteni korábbi évek felvételi feladatsorait. Csináltunk egy tesztet. Mindkét gyerek akkorát bukott, amekkorát csak lehet.
Ekkor állt össze a válságstáb. Mivel nejemnek még tartott a vizsgaidőszak, így rám maradt a feladat, hogy 3 hét alatt annyira feljavítsam őket, hogy túljussanak az írásbeli fordulón. Ha sikerül, akkor még lesz 1 hónapunk a szóbeli felkészülésre.
Idegbeteg 2 hónap volt. A munkahelyemen akkor találtak ki egy csomó délutáni/hétvégi melót. Mindet visszautasítottam, az egyiknél már kilépéssel fenyegetőzve. Akkortájt kellett mennem gyomortükrözésre is. És ráadásul nekem is volt egy ISA2000 vizsgám.
Nej összebarátkozott egy tanerővel és megtudta, hogy a tanárok honnan szerzik évközi dolgozataikhoz a feladatgyűjteményeket. Elment és megvette az összeset. Én kimazsoláztam belőle a hasznosaknak tűnő kérdéseket, feladatsorokat csináltam belőlük és kitettem az itthoni hálózat egyik megosztásába. A gyerekek időre oldották a feladatokat és ugyanide tették vissza a végeredményt. Volt, hogy napokig kockákat ragasztgattunk, meg vetületeket rajzoltunk. Egy csomó olyan szöveges feladat volt, amelyikhez már ismerniük kellett volna az egyenleteket és a megoldási technikákat. Itt csaltam, mert megtanítottam nekik. (Úgy véltem, nem túl fair ez a hozzáállás: Te, gyerek, ott van a gonosz sárkány, győzd le. Kard? Az nincs…)
Piszok nagy hajtás volt, hétköznap hattól kilencig, hétvégén reggeltől estig. A lány többször elsírta magát, én többször headbangeltem az emeleteságy oldalán. Volt minden: ijesztgetés, bátorítás, ordítozás és önbizalomnövelés.
De az utolsó napi tesztek már elég bizalomgerjesztők voltak.
Végül a srácnak éppenhogy sikerült az írásbeli – hatvannyolcadik lett a 220-ból. A gáz az volt, hogy csak negyvenet vettek föl és vitték magukkal az írásbeli pontokat is – tehát olyan szóbeli feleletre kellett felkészíteni, hogy huszonnyolc egyáltalánnembuta kölyköt előzzön le. Lányomnak nem sikerült jól az írásbeli, tehát maradt a második isi, ahol csak szóbeli volt. Az eddigi tapasztalatok alapján sajnos már ez sem tűnt annyira biztosnak.
Mivel kiadták a feladatsorokat, átbeszéltük a gyerekekkel a vizsgát. A fiúnál kiderült, hogy az egyik feladatot rosszul javították: a kérdés kétértelmű volt, és ő az egyik értelem szerint válaszolt – 0 pontot kapott. Bementem az iskolába, megkerestem a javítást végző tanárt. Sikerült meggyőznöm az igazamról, beírt három pontot az ötből. (Apatigris.:)
Pihentek 3 napot és újraindult a henger – de most már szóbeli produkcióra készülve. Az egyik felelt, addig a másik felkészült. Nem a helyes eredményekre koncentráltunk, hanem a helyes indoklásokra. Gyakoroltuk a határozott fellépést. Előre felkészültünk a tipikus ‘zavarbaejtő’ kérdésekre. Verseket tanultak, hogy legyen kéznél, ha kell. Kinyomtatott karikatúrákról meséltek történeteket megadott időn keresztül, folyamatosan.
Végül eljött a nagy nap. A lánygyerek ötvenvalahanyadik lett, ez a szakok közötti keveredéseket figyelembe véve a 41. helyet jelentette. 40 fővel indult az osztály – de bízni lehetett abban, hogy sokan nem ezt az iskolát jelölték meg első iskolának. Ez be is jött, felvették.
A srác esete érdekesebb volt. Ragyogó szóbelit nyomott le, jól oldotta meg a feladatokat (pedig egy eléggé becsapósat kapott matekból), sikerült kidomborítania a jó tanuló/élsportoló oldalt is (gyakoroltuk, hogyan terelje erre a szót:). Csakhogy itt nem lehetett abban reménykedni, hogy majd kiesnek előle azok, akik jobb iskolákba jelentkeztek – hiszen ez volt a legjobb. Én finoman próbáltam is felkészíteni, hogy nem dől össze a világ, ha ez most nem sikerül. Hallgatott nagyokat, láttam, nem is figyelt. És neki lett igaza: felvették. Utólag próbáltuk megideologizálni: valószínűleg nem csak a pontszámok játszottak. Mivel a jövendő osztályfőnökök is ott voltak a felvételiztetők között, ők nem a pontokra koncentráltak, hanem arra, hogy szeretnék-e, ha az a gyerek az osztályukba kerül – és nyilván a végén ennek megfelelően alakították a pontszámokat. Barna pedig addigra – a közel kéthónapos intenzív tréning után – egy határozott, magabiztos és jó feladatmegoldó képességű kölyök lett.
Kellett a tanárnak.

Te 2.0

Kathy Sierra írt egy nagyon jó cikket a Creating Passionate Users blogban, You 2.0 címmel arról, amit én ‘reneszánsz ember’-nek szoktam nevezni.

The more we learn about the brain, the more we learn about learning, and learning is the key. Not just as something to get better at (i.e. learning to learn), but learning as exercise for the brain. In other words, learning virtually anything makes your brain better, and a better brain makes your learning better. All nicely recursive : )
My sister Sherry knows a couple, both brain surgeons, who’ve decided that the way to keep their brains in shape is to take up a completely new (and sometimes randomly-selected) hobby every two years.

NPR had an interview (but I can’t remember who it was!) with a 100-year old woman who when asked about regrets, had a quote that went something like this, “If I’d known I was going to live to be 100, I would have taken up the violin at 60. I’d have been playing for 40 years by now.”

És még egy csomó nagy igazság arról, hogy miért igyekezzünk időnként teljesen új dolgokban elmélyülni.
Jó cikk, jó blog.