Keres ő

Amióta össze lett lőve a blog a Facebook-kal, naponta egyszer ránézek a statisztikára. (Kíváncsi vagyok, mit jelent egy aktív FB részvétel.) Elég keveset, de most nem is ez a téma.
Hanem a keresőkifejezések, amelyekkel rátalálnak a blogra. Ez mindig is a viccrovat volt a statisztikán belül, de egy tegnapi illető elképesztően empatikus kifejezéssel talált meg. Arra volt kíváncsi, hogy ‘szopásfüggő’… és engem talált meg. Hja, a népszerűség.
(Megjegyzem, a kifejezés valójában egy írás kommentjében szerepel, de az is a blog. Kösz, Picúr. :)

Pöfe

A mai nap során szétflexelték a számat. Kaptam vagy harminc szurit, aztán egy többórás heroikus küzdelemben a fogdoki lebontotta az alsó körhidamat. Este egy órámba került, mire elszopogattam egy doboz főtt kukoricát. Az éles csonkok közben sebesre dörzsölték a nyelvemet.
Ellenben a whisky-vel és a szivarral nincs semmi baj, nem dörzsölnek, nem kell rágni. Nehéz döntés, nehéz döntés.

A szerző tépelődik

Ezt az írást a piszkozatok között találtam, jó régi, a kerek évfordulóra íródott. Sok helyen viszont még aktuális, így vasárnap délutánra pont elmegy. Imhol.

Miért is íródik ez a blog?

Most éppen kerek évfordulók vannak, és bár nem hiszek a számokban (emberi kitalációk a pillanat rögzítésére), de egyfajta szentimentimentális hangulatot elő tudnak idézni. Jelenleg éppen ötven éves vagyok (mindjárt ötvenegy, de hármas számrendszerben az is kerek), a blog pedig a tizedik évfolyamában jár (jelenleg ugye már tizenegyedik), rengeteg írással.

Szóval tömérdek idő, rengeteg írás. Miért is?

  • Egyrészt nekem. Kora gyerekkorom óta naplóíró ember vagyok, bár eleinte nyilván nem értettem, hogy miért. Most viszont értem. Az élet olyan gyorsan képes elvágtatni, hogy nem is emlékszünk rá, mi történt benne. Oké, a 18-25 év közötti korszak megmarad, de még mennyire, hogy megmarad. Életünk végéig emlékszünk azokra a bulikra, azokra az extrém sztorikra. De aztán jön a 30-50 közötti időszak, amelyből nem marad meg semmi. Semmi. Egymásba folyó hétköznapok. A kölkök cseperednek. Egyik nap összeveszünk a főnökkel. Másik nap örülünk neki, ha megdícsér. Volt egy meglepően jó szeretkezés az asszonnyal. Volt egy csomó vacak. Elmentünk moziba. Elmentünk nyaralni. Rábukkantunk egy jó könyvre, egy jó filmre. A szakmai karrierünk épül. Jé, a gyerek már felvételizik a középiskolába. Segítsünk neki. Nocsak, már itt van az egyetem. Mi is volt közben? Ha leírtam, megmarad. Emlékezni fogok arra, hogy az egyik kőszegi kiránduláson az activity party olyan jól sikerült, annyira végigröhögtük az egészet, hogy utána spontán ökörködés lett belőle, majd az egész átfolyt egy röhögésekkel sűrűn tarkított szexuális felvilágosításba. Amelyről tíz évvel később Barcelonában derült ki, hogy azért volt olyan vidám, mert a kölykök már rég túl voltak az egészen. Hogy milyen hangulata volt egy századeleji hangulatú velemi háznak a századeleji újságokkal, a kandallóval és az elfáradt családdal. Sorolhatnám, de nincs értelme, itt van minden leírva, kilométer hosszan.
  • De nem csak erről van szó. Mostanában sokat beszélünk arról, hogy a technológiai fejlődés túl gyors; az emberiség gondolkodása nem tud vele lépést tartani. Miért nem tud? Mert a gyerekek mindig nulláról kezdik. A szülők, a tanárok meg tudják őket tanítani erre, meg arra, de a tapasztalataikat nem tudják átadni. Pontosabban megpróbálják, de az átadás módja elképesztően hatékonytalan. Téped a szádat órákon keresztül, miközben a gyerekben meg csak egy mondat marad meg az egészből, ráadásul nem is a legfontosabb. Ha most azt mondanám, hogy leülök a gyerekeimmel, innentől egy hónapon keresztül a teraszon minden nap reggel nyolctól este nyolcig csak beszélek és csak beszélek, akkor sem tudnám átadni még csak az egy századát sem annak, ami az életem során leülepedett, letisztult bennem. Hiszen még magamnak sem tudom megfogalmazni, miért gondolkozok egyszer így, másszor úgy. Arról nem is beszélve, hogy az egészből más mondat ragadna meg bennük, amikor 18 évesek és más, amikor 26. Mit lehet ilyenkor tenni? Pufferelni. Amikor eszembe jut valami fontos dolog, akkor megírom. Ez az ideális beszélgetés egyik oldala: jó hangulatban voltam, jól összeszedtem a gondolataimat, érthetően leírtam, mire gondoltam. Oké, a beszélgetőpartnerek éppen nem voltak ott. Lehet, ha ott lettek volna, akkor meg éppen nem lettek volna megfelelő befogadó hangulatban. Nem érdekes. Én elmondtam, amit akartam. A partnerek pedig lehet, hogy csak 10-15 évvel később olvassák el és lehet, hogy csak akkor üti meg őket, amit mondani akartam. Lehet. Valószerű? A fene tudja. De egy eséllyel több. Az anyag itt van. Sokkal többet írtam le, mintha csak úgy beszélgettünk volna. Ha érdekli őket, akkor választ kaphatnak sok mindenre, de arra mindenképpen, hogy én hogyan gondolkodtam. Ennél többet meg nem lehet átadni.

Baszódjál meg, KDNP

Kertészkedés. Úgy döntöttem, felszámolom a hátsó kerítés melletti dzsumbujt. Nagy elhatározás, hősies munka. A fejemben nagyjából már megvolt, hogyan lesz ez szép, de azért a kép igencsak elnagyolt volt: minden erősen függött attól, mit találok a gaztenger alatt. Ez fogja kiadni, mennyi rózsát, mennyi levendulát kell majd elültetnem, hol lesznek az oszlopok, hová rakjam le a köveket.
Szerencsére ideális kertészkedős idő van. Ma a munka nehezén túl is lettem, sikerült kipucolnom a terepet. (Milyen felemás érzés már, amikor látom, hogy ott sikerült legjobban a füvesítés, ahonnan később el kell távolítanom.) Hat tő levendula, egy futórózsa. Kellenek majd oszlopok is, meg valami apácarács.
Csak hát… vasárnap már cseszhetem. Talán a kertészet még nyitva is lehet, emlékszem, erősen lobbiztak, de az OBI, ahonnan a többi cucc kellene, az biztosan nem lesz. Haladhattam volna egy jót, így viszont az egész csúszik egy hetet. Ha rá fogok érni akkor. Ha megint kertészkedős idő lesz.

Szóval zengjen csak határozottan a dal, mást úgysem tehetünk, mint tiltakozunk, ahol csak lehet.

Hülyeség

Alapvetően kétfajta hülye létezik: a szimpa hülye, meg a szánalmas hülye. A szimpla hülyék mi vagyunk, mindannyian. Nincs olyan ember, aki mindenhez ért, aki mindenhol egyből optimálisan viselkedik. Ha nem ismerjük a rendszert, akkor először hülyeségeket csinálunk. Ha a rendszer logikáját sem ismerjük, akkor még csak kitalálni sem tudjuk, mi lenne a jó, azaz nem hülye lépés. Ez így természetes. Aztán egyszer megtanuljuk és onnantól már értünk hozzá. De mindig lesznek olyan más területek, ahol elsőre hülyék leszünk.
A szánalmas hülye viszont teljesen más. Az nem azért hülye, mert először találkozik valami ismeretlennel, hanem zsigerből. Azért, mert ostoba, erőszakos, arrogáns és nem is akarja megérteni az ismeretlent.

Rendszergazda blues

Aki volt gyakorló rendszergazda, vagy éppen az, biztosan rengeteg esetről tudna mesélni, amikor középvezetőtől felfelé valaki leszól neki, hogy valami gubanc van a gépével. A bejelentés alapvetően kétfajta lehet:

  • Figyelj, valamit itt, meg itt babráltam, elcsesződött, hülye fejjel leokéztam, rendbe tudnátok tenni?
  • Tegnap még működött, hozzá sem nyúltam, ma meg már szar. Csináljatok valamit!

Az első (A) esetben tudjuk, mi történt, viszonylag hamar ki is tudjuk javítani. Az ilyen bejelentőre a normális rendszergazda jó szívvel gondol, hiszen mindenki hibázhat, és ha kooperál, a javítás is gyors.
A második (B) esetben a rendszergazda elsportol egy ideig a géppel, aztán vagy újrahúzza, vagy elkezdi számbavenni, hogy egy hülye kreatív júzer mit kattogtathatott össze. Aztán valamelyik feltételezés igaznak bizonyul, lehet rendberakni a gépet. És mivel senki sem szereti, ha feleslegesen dolgoztatják, el is indul a pletyka, hogy mekkora marha már ez a Középvezető Béla, ez tényleg azt képzelte, hogy bevesszük, hogy a marsbéli zöld emberkék direkt azért szerveztek földi expedíciót, hogy blokkolják Béla minden valószínűség szerint forradalmi powerpoint prezentációjának az elkészülését? Magyarul berágnak rá, aztán körberöhögik.

A furcsa az, hogy a legtöbb középvezető ezt nem gondolja át. Remegve ragaszkodik tévedhetetlensége mítoszához és meg sem fordul a fejében, hogy a javítás során úgyis kiderül, ha ő volt a farok.

Ha én cégvezető lennék, lehet, letennék az IT asztalára egy táblázatot, benne a középvezetők névsorával. Aztán megkérném a rendszergazdákat, hogy ha az adott középvezetőtől jött egy ‘A’ tipusú bejelentés, akkor tegyenek a neve mellé egy + jelet, ha meg ‘B’, akkor egy – jelet.
Viszonylag hamar megtudnám, milyen emberanyaggal gazdálkodhatok.

Caradhras

Nos, mit tagadjam, megint túlcsordultam. Ebbe most nem szeretnék belemenni, de éppen elegem van mindenből. Nagyon vágytam egy reset-re. (Nem, az alkohol nem az igazi.)
Jelenleg mind a két ügyfél éppen haladékot kért, ez pont kapóra jött. Összepakoltam a kis hátizsákomat (hálózsák, matrac, sátor, műzlicsoki, fejlámpa, wc papír) és irány az erdő. A medvék. Akiket kirugdosok a barlangjaikból, ha rossz kedvem lesz és akikkel végigpanaszkodjuk az éjszakát, ha jó.

1. nap; Farkasgyepű – Porva
2015.03.11; szerda

Hajnali busz. Veszprémben átszállás a pápai járatra. A sofőr rádiót hallgat. Három műsorvezető egy órán keresztül folyamatos orgazmusban. Fáj. Bakker, pont az ilyen agresszív idiotizmus elől akarok elmenekülni az erdőbe. Erre utoljára még kapok belőle egy órát. Kösz, Univerzum.

Túra:

A zsák 15 kiló. A legutóbbi túrán még csak hét kiló volt. Lehet, hogy az új mobiltöltő. Vagy csak a cucc is hízik, ahogy öregszik.

Otthon gyors időjárás ellenőrzés. Szerda még oké, csütörtökön esni fog. Oké, nem vagyunk cukorból. Biztonság kedvéért hóhelyzet. Itt nincs, ott nincs, aztán Eplény: 77 centi. Mivan? Gyors nyomozás, hóágyúzzák a sípályát. Oké, azt lehet. Hó nincs, más meg nem számít.

Farkasgyepűn ezerrel süt a nap. Tavasz. Gyönyörű. Maradhatna. Sóhaj. Irány a kaptató.

From Bakony 2015

Hóvirág. Szia, rég láttalak.

From Bakony 2015

Az országos kék mintaszerűen ki van táblázva. A Bükk a fasorban sincs.

Kilenc felriasztott őz. Váratlanul futottunk össze. Nem is tudom, ki ijedt meg jobban. Megszaladtak, aztán félénken visszaóvatoskodtak és egyenként keresztülmentek előttem az ösvényen. Én meg nem vettem elő a fényképezőgépet, mert nem hittem, hogy ilyen sokan lesznek. De lagalább jól megnéztem mindegyiket.

Bakonybél előtt megláttam a Kőris hegyet.

From Bakony 2015

Izé. Egyszer már megmásztuk a családdal, úgy emlékeztem rá, hogy egy könnyű séta volt. Tudom, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de ennyire? Terveim szerint megint meg kellene másznom… de nem igaz, hogy nem létezik valami B terv.

Jó az idő. Rámizzad a ruha, aztán amikor megállok lihegni, akkor meg rámfagy.

Bakonybélen a fatüzelés szaga. De elszoktam már tőle.

Kora délután, ebédidő. Még otthon kinéztem egy éttermet a falu túlsó végében. De előtte belebotlottam egy kocsmába és szomjas is voltam. Mi bajom lehet? Bementem. Egyszerre egy turistának kinéző párral. Két kocsma is volt, de pont abba mentek be, pont akkor, amikor én is. Udvariaskodtunk az ajtóban.
Hárman voltunk a kocsmában. Kaja nem volt, barna sör és vécé viszont igen. Mindkettőnek örültem. Kaja meg úgyis lesz az étteremben.
Térkép. Azt mondja, itt van a Magas Bakony egyik gerince. Otthon – rossz világítás mellett – úgy terveztem, hogy átmegyek rajta. Újratervezés. Hiszen az úticélom a gerinc farka mögött van, tökmindegy, melyik oldalon megyek. Megnyugodtam. Nem kicsit. Bocs, Kőris hegy, majd legközelebb.
Kettőkor elindultam. Bolt. Zöldséges. Van itt minden. Falu szélén étterem. Zárva. A francba. Menjünk vissza a boltba. A turista pár elment mellettem. Arra, amerre én is menni akartam. Bolt. Zárva. Oké, faluhelyen a zöldséges is vegyesbolt. Zárva. Hát, ez azért… Na, mindegy, műzlicsoki és víz van nálam, nem pusztulok éhen. Aztán az emelkedőn utolértem a párt. A falu végén ezerfelé ágaznak a túrautak, gondoltam, majd szétválunk. Nos, nem. Minden elágazásnál ugyanarra fordultak. Ilyen nincs. Tutira hárman vagyunk hétköznap kora délután a Bakonyban és erre pont ugyanarra megyünk, pont ugyanolyan tempóban, pont egyidőben. Csakhogy én éppen azért jöttem ide, hogy még csak ne is lássak embert. Lemaradtam.

From Bakony 2015
From Bakony 2015

Azért úgy belegondoltam egy erősebb kaptatónál, hogy tulajdonképpen ott is maradhattam volna Bakonybélben abban a kocsmában, ihattam volna még egy, vagy akár több Soproni Démont, meg is alhattam volna valahol, másnap vissza tudtam volna menni a kocsmába, ugyanúgy távol lettem volna a megszokott környezetemtől, ugyanúgy kikapcsolt volna, nem is tudom, mi a f@szt keresek én itt az erdőben?

Aztán a csajszi elment pisilni, a hapsi megvárta. Utolértem őket. Ugyanott voltunk. Jó, ti akartátok. Lecuccoltam. Szivar. Az erdőben. Hol máshol? Erre feltámadt a szél. Nem kicsit. És nem csak úgy üresen fújt, hanem olyan sűrű, fekete felhőket hozott fölém, hogy gondolkodóba estem. Hol is van az a térkép? Hová is terveztem a sátorállítást? Hmm. Onnan csak három kilométer Porva. C terv? És igen, nomád élet ide, vagy oda, bizony jó, ha van térerő és mobilnet. Kerestem Porván egy panziót, felhívtam, volt hely, bejelentkeztem.
Medvék, ma ne várjatok.

Immár nyugodtabban vettem tudomásul az idő romlását. Nincs hatalmad rajtam, Géza, szivathatsz, de délután ötkor már fedél lesz a fejem felett. Nos, egy szavam nem lehet, az időjárás nem adta fel, méltó ellenfél volt, bedobott mindent. Az utolsó másfél órában már szakadt az eső, ezerrel fújt a szél, a földutat pedig az erdei gépek dagonyává változtatták.

From Bakony 2015

Hétfő: tavasz. Kedd: tavasz. Szerda: takony. Meg Bakony.

Mondjuk úgy, hogy felcsillant a szemem, amikor élet, lakott terület nyomait véltem felfedezni a távoli dombok között.

From Bakony 2015

A szállással volt némi gond, a tulaj Zircen várt, én meg Porván áztam éppen szarrá az ajtó előtt, de aztán mobilon tisztáztuk a félreértést. A tulajnak két helyen volt panziója és a porvait a kutya sem használta. Ami annyiból fura, hogy igencsak tip-top panzió volt.
– Találok valahol a faluban meleg ételt? – kérdeztem a házinénit.
– Sajnos nem.
– Aha. És kocsmát?
– Az van. Száz méter arra.
Ez is valami. Az épület ugyan ki volt hűlve és a házinéni szabadkozott, de két óra viharban ázás után már minden meleg volt.
A szállás maga…. kicsi, de legalább nem nagy. Ahogy lecuccoltam, egyből tele lett ázott egérszaggal.

Oké, menjünk a kocsmába. Sör, mogyoróval. Jó lesz az is. Nos, sör, az volt.

Korábban, ahogy sétáltam a faluban, nézegettem a házakat. Végülis, szép falu. A házak is hangulatosak. Zsákfalu, körben a Bakony, szép. Lehetne itt élni. Aztán bementem a kocsmába és csupán a kocsmai rutinom miatt nem fordultam vissza. Egy tucat férfi, éppen vitatkoztak valamin és amikor beléptem és rájuk köszöntem, úgy néztek rám, mint a véres vattára. Kértem egy sört (Borsodi világos, mert mindenki azt itta), leültem egy asztalhoz és végig éreztem, hogy felesleges vagyok. Várták, hogy mikor megyek el és újra maguk között beszélgethetnek. Ennyit arról, mennyire fogadnának be, ha megtetszene a falu és vennék itt egy tuszkulánumot. Nem mintha nem tapasztaltam volna ezt meg hat év alatt Úrkúton is.

Szerencsére a szálláson még éppen elkaptam a házinénit, aki varázsolt valahonnan egy zacskó mogyorót, a kocsmából hoztam elvitelre egy sört, szóval a végére csak meglett a vacsora.

Korai lefekvés. Az ágyban fekve hallgattam, hogyan dobol a szapora eső, hogyan tépi a szél a tetőt, és valahogy nem bántam, hogy nem kint aludtam. Aztán reggel, amikor ránéztem a tetőablakra és nem láttam ki a hótól, valahogy még jobban megnyugodtam. Mármint az első sokk után.

Belegondolva, hogy ha az eredeti tervek szerint átmegyek a gerincen és a túloldalon folytatom és ott kap el az éjszakai vihar, meg a másnapi hóvihar, sok-sok kilométerre minden lakott településtől… na, az lett volna az igazi remetetúra.

2. nap; Porva életbe
2015.03.12; csütörtök

Túra:

Nos, igen. Tényleg beleálltam a túrába. Tényleg komolyan gondoltam, hogy befejezem. De legalábbis az ismeretlen részen végigmegyek. (A Cuha-patak völgyét már ismertem. Gyönyörű túraszakasz, de ha nagyon szar az idő, akkor vonattal is járható.) Azaz Vinyéig kellett volna eljutnom, ez vacak 9 kilométer. Hó? Ki nem szarja le. Ugyanúgy víz, mint az eső. A boltban vettem reggelit, megacéloztam magam és nekivágtam. Szakadt a hó. Viharos szél fújt. A falun kívül pont szembe és mivel végig ebbe az irányba kellett mennem, számíthattam rá, hogy makacs szembevihar lesz. Nem érdekelt. Majd bedőlök.

From Bakony 2015

Végül egy kilométer után adtam fel. Mindent elviseltem, de akkora mocsárba keveredtem, hogy elvesztem benne. Porva környéke megművelt dombokból áll, köztük földutak és rengeteg patak. Ez mind kiáradt a földutakra, a traktorok meg krémesre dagasztották a trutymót. Belenéztem a hóviharba és láttam, hogy ez a dagonya kábé két kilométerig még kitart. Itt sokkaltam be. Ha menni kellett volna a viharban, az még oké, de tekeregni, folyamatosan keresni, hol van szilárd pont, ahol nem süllyedek el, az már sok volt. Az erdőben már biztos jobb lett volna, de addig ezerszer belefulladok a sárba.
Visszafordultam.
De még mindig nem adtam fel. Oké. Akkor elmegyek Borzavárig, arrafelé már túráztam, egész kellemes erdei szakasz visz Zircig. Porva után jön egy hágó, felkapaszkodtam… és lefújt a szél az útról.
Végképp feladtam. Visszasétáltam a faluig, pont volt egy fedett buszmegálló. Lecuccoltam. Megettem a reggelimet. Még volt másfél órám a buszig. A kocsma a falu másik végében volt, rohadt messze. Sebaj, elleszek én itt a buszmegben is.

Ültem. Mint az őrségben: fabódé, hóvihar, két óra várakozás.

Evernote: nem tudtam kikapcsolni, mert az átfagyott, hideg ujjamat nem fogadta el. Be kellett nyálaznom a mutatóujjam végét, hogy ki tudjam kapcsolni a hangfelvételt.

Nickelsdorf utánérzésem volt. Buszmegálló, szakadó hó, közel két óra várakozás, hideg, sátor, hátizsák, hálózsák.

Aztán két örökkévalóság után megjelent a busz. Három percet késett, de fel tudtam volna koncolni a sofőrt.

From Bakony 2015

Meg az összes meteorológust, ugyanis unalmamban megnéztem, mit írnak az időjárásról. Havat sehol sem említettek. Amikor itt, az orrom előtt válik éppen megközelíthetetlenné egy bakonyi falu. Oké, hogy jósolni nehéz, de ez az idő már itt van. Ezt nem kell találgatni.

Mindegy. Ültem a fűtött buszon- Csá, civilizáció, jövök. Oké, hogy kirángatni magamat a komfortzónából. De ez már nem is tudom, milyen zóna. Ha egyáltalán még annak nevezhető.

Zircen váróterem nincs a buszpályaudvaron, bevonultam egy pékségbe, szívem szerint még a kemencére is ráültem volna. Majd jött a busz. Meg a döbbenet. Eplénytől (Zirc külterület) megállt a havazás, Veszprémben már eső sem esett. Kicsit borult volt az ég, de még igazából hideg sem volt. Oké, a szél fújt, de az Veszprémben mindig fúj. Én meg csak néztem döbbenten. Hogyan magyarázzam el ezeknek az embereknek, hogy én most jöttem a Caradhrasról?
Lányos zavaromban inkább beültem a sörpincébe. Még egy csomó időm volt, mire átvehettem a veszprémi szállást. (Eredetileg úgy terveztem, hogy a jól végzett túra után estefelé érkezek Veszprémbe, ahonnan akkor már nem lehet eljutni Pestre, így előre lefoglaltam a szállást. Most ugye nem ez történt, de nem siettem haza. Még tombolt bennem a kalandvágy.)
A sörpincében összefutottam egy váratlan ismerőssel, elvoltunk, aztán kimentem a pébe átvenni a szállást. Egy óra csendespihenő. Kindle-lel a mellkasomon szunyókáltam az ágyban.
És… ha már lyukon volt a golyó, begurítottam. Igen, meleg kaja. Végre. Igaz, az egyik kedvenc veszprémi éttermem (Vadász), mely ráadásul pont a szomszédban volt, már bezárt, de úgyis gyalogolni jöttem, nem? Felcaplattam a Lexihez. Ez egy nagyon nehézsúlyú ordas kocsma volt az én időmben, ide tényleg csak nagyon masszív alakok jártak, viszont a városban egyedül itt volt 10 forint alatt a korsó sör. Mi csak az Öregek Napközi Otthonának hívtuk. Aztán, amennyire az ittmaradóktól tudom, bezárt, majd újranyílt valami egyiptomi étterem néven, nagyon menő és nagyon drága étterem lett, aztán az is bezárt és most egy kicsit egzotikus, de megfizethető külvárosi étterem lett belőle. Pont ilyenre vágytam. Meg is kaptam. Ugyan a félhomályban az étlapot nem tudtam elolvasni, de saccra rámutattam az egyikre és nem csalódtam: mustáros-sörös mártásban úsztatva kaptam főtt marhahúst, tócsnival. Ízlett.

Bejött két nő, az egyik átlagosan kövér, a másik nagyon-nagyon. Leültek, nagyokat vigyorogtak.
Pincér.
– Étlapot kérnek?
– Nem, csak az édességekre vagyunk kíváncsiak.
Hát, abból nincs olyan sok, elvégre ez mégiscsak egy külvárosi étterem. Két fajta van, kifaggatták a pincért, végül nem tudtak dönteni, így kértek mindenből. Még mindig harsányan vigyorogva.
Elgondolkodtam. Végülis, így is lehet. Bekalkulálják, hogy nem élnek sokáig, bekalkulálják mindazt a kényelmetlenséget és fájdalmat, amit ekkora túlsúly jelent… aztán vigyorognak és gátlástalanul esznek.

Közben szólt a rádió, ment a helyi műsor. A műsorvezető (orgazmusközeli állapotban) közölte, hogy délután négy és a forgalom szokás szerint beállt Veszprémben. Kinéztem az ablakon. Tényleg voltak autók az utakon. De beállni? Hol voltak ezek a műsorvezetők tavaly nyáron, amikor egész Pestet feltúrták?

Séta vissza a szállásra. Tesco. Láttam már sok tecsót, de a veszpréminél lepusztultabbal, reménytelenebbel még nem találkoztam. A csemegés pult látványától egyszerűen visszahőköltem: egy százfős falu áfész vegyespultjában különb látvány fogad. Nem is cifráztam, vettem sört, meg tesco szendvicseket, péntek reggelire. Estére meg egy doboz Mr. Pringlest. Aztán ahogy sétáltam felfelé a szálláshoz, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen itt lakik párszáz méterre az egyik legjobb barátom, mi lenne, ha lecsábítanám egy sörre? Hát, ha nem is így sikerült, de estére csak összeszerveztünk egy dumálást. Meglepő módon megint a sörpincébe.

Éjfélkor alvás.

3. nap; Veszprém
2015.03.13; péntek

Még nem is írtam, hol laktam. Eredetileg a régi koleszban terveztem, csak aztán benéztem a foglalást, de így sem lett rossz, mivel az új koleszban kaptam végül szobát. Hogy is mondjam. Négy emelet, szintenként 80 szoba. Első érzés: kaptár. A szobák fullosak, kétszemélyesek, tanulóasztalok bőven, kicsi konyha, vizesblokk. Ilyen luxusról mi még álmodozni sem mertünk. Csak éppen nálunk volt társasági élet. A mi időnkben egy szoba két négyes blokkból állt, közös tanulóval, szintenként pedig egy nagy központi térrel, ahol zajlott az élet. Itt pedig egy csomó izolált kétszemélyes szoba. De aztán fokozatosan megnyugodtam. Este a folyosón szembejött velem egy fazon, kitűrt ing, nyakkendő, kezében sör. Egy másik fazon kirakta a folyosóra a cipőjét. Vagy kirakatták vele. Nagyon sok ajtó nyitva, jelezve, hogy jertek be nyugodtan. A földszinti büfében az egyik hűtőn felírat: reggeli italok. És tele volt sörrel. A büfé egyébként még éjszaka is nyitva volt. Szóval élet azért még van, és ez nem kevés, mert a régi koleszban ősszel már nyomát sem láttam ilyesminek.

Oké, péntek. Elméletileg már csak haza kellett volna utaznom, de nehogy már. Egy másik, nagyon régen látott barátommal beszéltünk meg találkozót. A koleszt tízkor kellett elhagynom és bármennyire furcsa is, de vannak, akik hétköznap még dolgoznak, szóval legalább délig ki kellett találnom valamit.

Séta:

  • Távolság: 8 km (valójában jóval több, de lefagyott a telcsi)
  • Szint:-
  • Az út a térképen.

Eszembe jutott, hogy van errefelé egy hangulatos lépcső, régen láttam. Elindultam arrafelé. Aztán egy sarkon eszembe jutott, hogy egy időben mennyit futottam errefelé. Elfordultam. Az az út a Gulya-dombra vitt, ahol futás után gimnasztikáztam, majd hazafutottam. Micsoda régi emlékek! Nézzük meg.

From Bakony 2015

Hát, miért pont ez ne romlott volna el? Az állatkert kitüremkedett és egy hatalmas területet lekerített az erdőből. A fenti képen például egy épülő madárreptető látszik. Ott, ezek alatt a fák alatt szoktam megállni, fekvőtámaszozni és felüléseket nyomni. Emlékszem, volt, amikor vadászsólymok támadtak meg, mert gazdáiknak eszébe sem jutott, hogy rajtuk kívül van ott valaki. Nos, ez már le lett kerítve. Meg az az eldugott lépcső is, ahol le lehetett sétálni a viadukthoz. Így kénytelen voltam majdnem a Laczkó forráshoz lesétálni, hogy visszakeveredhessek a városba. De ne csak a számomra rossz változásról szóljak, a Betekints völgyet nagyon szépen rendberakták, öröm arra sétálni. Anno a gyerekekkel sokat mászkáltunk errefelé, ha akkor is így nézett volna ki, haza sem jöttek volna velünk.
Ekkor jött a telefon a barátomtól, hát, igencsak ki kellett lépnem (15 kilós hátizsák, ugye emlékszel), ha fogadni akartam a buszpályaudvaron. De sikerült, aztán a változatosság kedvéért beültünk a sörpincébe, majd kimentünk hozzájuk, beszélgettünk, elrepült az idő.

Estére értem haza.

Végeredmény?

Nem is tudom. Tényleg azért mentem el, hogy ne találkozzak emberrel, hogy hagyjon végre békén a világ, hadd gondoljam már végig, hogy mi legyen velem, hogy mit szeretnék, hogy legyen velem. Ez nem igazán jött össze. Az első nap fele még rendben volt, de estére már megint emberek között voltam, utána meg végig.
Viszont kalandnak jó volt, akadt adrenalin, akadt elfagyás, akadt jóleső, szabad mászkálás. De ami a legfurább, hogy eredetileg úgy mentem el, hogy meg kell oldanom a saját problémáimat – aztán ehelyett találkoztam régenlátott emberekkel, akiknek voltak problémáik és miközben ezekről beszélgettünk, kisöpörtem a fejemből a saját problémáimat. Végülis nem oldottunk meg semmit, sem az övékét, sem az enyémeket, de azzal, hogy nem magammal foglalkoztam, el is távolodtam a saját gondjaimtól és ebből a perspektívából nem is tűnnek ezek olyan megoldhatatlannak. De megoldás persze még nincs.
Lehet, hogy vissza kellene mennem még dumálni egy kicsit a medvékkel.

Hűtő még mindig büntet

Reggelre sajnos kiderült, hogy a rosszabbik variáció jött be, nem az ajtó maradt nyitva, hanem elromlott a fagyasztó. A középső tároló este ugyanis még teljesen jól tartotta magát, de reggelre megindult az is. Sóhaj.
Keletkezett még két tepsi fokhagymásan lesütött hús, egy tepsi sült csirkecomb és egy szekérderék fasírozott.

A spenótokat nem mentettem meg.

Ha behunyom a szememet, hagymát pucolok és mosogatok.

Nőnap, az.
 

La Grande Bouffe

Szombat délután vettem észre, hogy kiolvadt a fagyasztó. Nem tiszta, hogy elromlott a hűtő, vagy csak nyitva maradt az ajtaja, de nem is lényeges. Egyből meglett, mivel töltöm a pihenőnapomat.
Estére elkészült a konyhában egy vajling pörkölt (Mindent Bele), egy vödör hagymás máj, egy tál rántott hús és vagy egy köbméter párolt zöldség.
Némileg árnyalja a képet, hogy a hétvégén egyedül vagyok itthon.

Kipucolom a mobilt

Azaz ránéztem, az utóbbi hetekben miket is fényképeztem spontán. Leginkább törölni kellett, de két fénykép megérdemli a publikálást.

From MiVanVelem

Erdei séta. Egy tisztás a fák között. És… egy BMX ugrató. Mellette egy plüssfotel, egy Robinson kunyhó, asztal, gyakorlatilag egy iroda. A tábla szövege: No Dig No Ride.
Az értelmezése még várat magára.

From MiVanVelem

A konyhaablakból fotózva. (Nem photoshop.) A gps információkból látható, hogy nagyjából ott készült a kép, ahol a qrtafarkú malac túr. A házunk előtt szoktak mások is parkolni, de nem sűrűn. A mentazöld Chevrolet Lacetti kombi finoman szólva sem tartozik a gyakori autók közé. És tessék. Most olvasd el, mit hőbörögtem hét évvel ezelőtt.

Otthon, édes otthon

Azt már megszoktam, hogy az erdő eldugottabb részein hajléktalanok élnek. Valahogy abba is beletörődtem, hogy mostanság már nem csak a néptelen részen élnek, hanem a sorházakhoz közel is.
De azért a mai látvány durva volt. A futópályáról ágazik le egy ösvény. az egyik hajléktalan pedig ágakból, gallyakból helyre kis kaput kötözött össze és lezárta vele az ösvényt. Ez az ő udvara, kéretik nem zavarni.
Innen már csak egy lépés a muskátli.

ps.
Pár nappal később megint jártam arra. Lelkes természetjárók lebontották a kaput.