Grúzia 07/08

Kazbegi, Gori
2016.05.15 vasárnap

Az éjszakát nem nevezném nyugodtnak, az ablakunk előtti parkolóban meccselte le vagy tíz kóbor kutya, hogy ezen az éjszakán melyikük lesz az alfa hím. És még csak bántani sem tudom őket, mert ezen a parkolón kívül tutira nincs másik sík terep a környéken.

Európai jellegű reggeli az alagsorban. Svédasztal, tojásrántotta, virsli, hideg ételek, tea, kávé. Semmi koriander. Össze lettem zavarva.

Eredetileg mára volt tervezve a Gergeti kolostor, de hogy tegnap, az utolsó pillanatban behúztuk, így időmilliomosokká váltunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy pihenünk, Tamás előrángatott a zsákból három extra programot.

Az első volt az, hogy buszozzunk el az orosz határig. Húsz kilométer. Határállomást ugyan már mindenki látott, én anno az SFOR által üzemeltetett ideiglenes bosnyák-horvát határt is, na annál úgysem tud senki durvábbat mutatni. De mégis megérte. A hadiút természetesen folytatódik Kazbegi után is, sőt. Innen indul a Darial hágó, mely már tényleg az üveg nyaka. Eddig még el lehet jutni így, meg úgy, de innentől a Kaukázus túloldalára egyértelműen ezen a hágón kell átevickélni. (Csak hogy legyen egy kis magyar vonatkozás. Nagy Sándor idejében itt védték a birodalmat a barbároktól, bizonyos Gógtól és Magógtól. Legalábbis a bibliában így hivták őket. Kik is voltak ők valójában? Nem tudni, sok értelmezés van. Ezek közül az egyik az, hogy a hunok.) Maga a hágó elég kemény terep: a grúz oldalon folyamatosan építik, azért járhatatlan. Az orosz oldalon meg azért, mert nem építik.

A folyót még tegnap lecseréltük. Az Aragvi a hegyekből délre folyik és értelemszerűen nem mászik fel a hágóra. Kazbegiből már a Terek folyó mentén haladtunk, mely északra, Vlagyikavkaz felé folyik. (A grúz építkezések lényege, hogy erre a folyóra is vízierőművet szeretnének applikálni.)

Végül feljutottunk a határig.

Az a szélcibálta grúz zászló már a grúz határt jelenti. Elméletileg mehettünk volna közelebb is, de arrafelé az oroszok már túl sokat kiváncsiskodnak.
A határállomáson van még egy frissen épült templom is, nyilván megnéztük (templom? naná!), de labdába sem rúghatott az ezeriksz éves templokkal szemben. Valójában a templom egyedüli előnye az volt, hogy onnan volt a legszebb a kilátás a határ felé.

A következő célpont egyben a napi végcélunk is: Gori. Nem nagy távolság, a csavargásokkal együtt is csak 260 kilométer. De éppen elég programot pakoltunk bele.

A hadiúton van egy durva szerpentines rész, most megálltunk fényképezni. Előttünk a mélyben egy, a sziklákra, domboldalra fecskefészek formában épült kis falu – Kvemo Mleta – terült el. Ötven évvel ezelőtt még ezek a kis falucskák jelentették errefelé az életet, és a falusi posta volt az a központi hely, mely bekapcsolta őket a civilizációba. A nagy Sztálin, bohó fiatalként ezeket a postafiókokat fosztogatta. Hogy megteremtse a kommunista párt anyagi alapjait. Emiatt volt köztörvényes bűnöző. Aztán amikor Berija lett a grúz tótumfaktum, akkor ezek az iratok valami furcsa véletlen során megsemmisültek.
Honnan tudom? Hát, egy biztos, nem a Sztálin múzeumból. Ott valahogy ezt elfelejtették megemlíteni.

Sztálin Goriban született és a város ezért kellőképpen hálás. (Valójában Sztálin nélkül nem lenne helyben idegenforgalom.) Hatalmas, impozáns palotát fogtak be Sztálin múzeumnak, a palota előtti térre pedig odaráncigálták (szétszedték, összerakták) Sztálin szülőházát. Hogy egy Hitlerhez mérhető, embertelen hóhér volt? De grúz. És a turisták kíváncsiak rá. Nézd meg, én is mennyit írok róla.

Hogy a grúzok mennyire szeretik Sztálint, az jó kérdés. Általában nem. De a lakosság kábé 20%-a isteníti és ha belegondolsz, ez nem is kicsi szám. A Fidesz kábé ennyi támogatóval szerez folyamatosan kétharmadot.

Mondanom sem kell, Gori sem úszta meg, Sztálin és Berija ezt a várost is modernizálták, azaz leradírozták a régi belvárost. Egyedül Sztálin szülőháza úszta meg, de az is csak úgy, hogy átrakták máshová. Sőt, nem csak átrakták, de építettek is köré egy durván stílusidegen oszlopcsarnokot.

A fenti kép Sztálin halotti maszkja. Az előtte lévő képen meg, no nézd már, nem a felszabadulás szobor?

Ez pedig Sztálin dolgozószobája. Az első kérdés, ami kiszakadt belőlem, az az volt, hogy hogyan fértek el azon a kanapén ketten Berijával?

Gondolkoztunk, hogy veszünk egy Sztálin hűtőmágnest az ajándékboltban (minden volt, amit csak el tudsz képzelni), a Firenzében vásárolt hűtőmágnes mellett (a Dávid szobor központi sávja, napszemüveggel) remekül mutatott volna, de aztán hagytuk a fenébe.

Összességében érdekes múzeum, de objektív történelmi értékelést ne várjál tőle. Habár irtják, de még mindig elég sok a hamisított fénykép, a nyíltan benyaló alkotás. Én sokkal inkább úgy éreztem magam, mint aki kórházban jár, nem múzeumban.

Goritól nem messze található egy újabb egykori főváros, Uplistsikhe (szószerint Minden Erődök Ura). Időszámításunk előtt 1500-ban itt már település állt, gyakorlatilag ez tekinthető a legrégebbi grúz (kartli) városnak. A Kura folyó kanyarulatában található település lakói a könnyen alakítható sziklákba vájták a barlanglakásaikat. Fénykorában a városnak 40000 lakója volt, ami – tekintve, hogy mindenki barlangban élt – egészen elképesztő közösség lehetett.

Aztán jött az a bizonyos IV. század, a főváros szerepét átvette Mtskheta. A városnak még voltak fellángolásai a VIII-IX. században, de a mongol megszállás végleg betett neki. Jelenleg olyan Pompei stílusú kihalt város.

A túravezetőnk szerint meglepően nagy testű gyíkok randalíroznak a köveken. A turistásabb részeken nem láttunk, én hátramentem az eldugott részekhez, ott voltak is, az egyik mögé beálltam és mentem vele, ahová szaladt. Mondhatni, halálra fényképeztem. (Aztán a képet már nem raktam ki a netre, így is túl nagy lett az album. Majd bekerül a videóba.)

Vedd észre, hogy eddig még nem is voltunk templomban. Mámint olyan igazi, 1500 évvel ezelőtti templomban. (A Sztálin múzeum nem számít.)
Egy újabb Sioni templom, az Ateni Sioni jött velünk szembe.
Erről a templomról azt kell tudni, hogy nem csak maga a templom érdekes, hanem a környezet is, amelyikben található.

Völgy, melyben a Tana folyó folyik, a templomhoz tartozó hatalmas udvar, szőlőkkel, parancsnoki UAZ-zal, folyóparton bóklászó állatokkal. A templom koráról nincsenek adatok, de a formája, stílusa alapján egyidősnek tekinthető a Jvari templommal, ami nem kis teljesítmény. Érdekesség, hogy a templom fala extrém módon ki van dekorálva, a festmények mellé pedig meglepően sok szöveget írtak. 1500 évvel ezelőtti betűkkel. (A grúz tündebetúknek legalább három generációja ismert.) Kincsesbánya ez a hozzáértőknek.
A templom egyébként nem igazán látogatható, éppen felújtják (még legalább 20 évig), de Tamás itt is megtalálta azt az embert, akinél a kulcs volt, szóval bementünk, és bár tilos volt, de természetesen fényképeztünk. Leginkább állványokat.

Ezzel tulajdonképpen lezártuk a napot.
Kivételesen egy családnál szálltunk meg Goriban. A tulajdonos egy minden tekintetben túláradó hölgy volt. Kiderült, hogy a házban csak a társaság fele fér el, így a másik fele átbuszozott egy másik, hasonló családi szállásra. Mire visszaértünk, a hölgy már össze is rittyentett egy sokfogásos grúz vacsorát.

Már elég későn mentünk vissza a szállásunkra, de a napnak még nem volt vége. A családi panziónak voltak más vendégei is, köztük Vagyim a családjával. Ők egy böszme nagy terepjárót alakítottak át lakóautóvá és azzal járják a világot. Moszkvaiak. Eddig kivégezték az északi vidéket (Murmanszk és társai), pár éve zúgtak bele Grúziába (ez ugye valamivel azért melegebb) és idén tervezik meghódítani a legkeményebb grúz terepet.

A keresztes háborúk után francia lovagok egy csapata úgy döntött, hogy nem utaznak haza, hanem letelepednek Grúziában. (Miért pont ott? A grúzok komoly szövetségesei voltak a kereszteseknek, nagyon szoros, mondhatni élő volt a kapcsolatuk.) Kaptak is egy területet, fent a grúz hadiút környékén. Ezek a falvak még ma is kifejezetten elzárt területnek tekinthetők, kábé 70 kilométer, csak szamárral járható út köti őket össze a civilizációval. Na, ide terveznek kirándulást Vagyimék.

A ház mellett volt egy fészer, ez alá parkoltak be, a kocsi tetejére felhúzták a sátrat. Papa, mama, meg a gyerekek. Ahogy kell. Hová mentek, kicsinyeim? Csak ide, Murmanszkba. Meg a Kaukázusba. A fészerben volt egy nagy kerti asztal is, ide ültünk ki még este dumálni, a házigazda meg éber szemekkel vizslatta a poharakat és akié éppen nem volt teljesen tele, gyorsan jelig töltötte. Háziborral. Szerencsére ez valami egészen iható fajta volt, vörös, kicsit édes, erősen szénsavas, könnyű, rozészerű bor.
Itt élned és innod kell.

Aztán felvonultunk. Mivel az egész épületben egy fürdőszoba volt, meg sem próbálkoztam a fogmosással, beledőltem az ágyba és alvás.

Útvonal: Kazbegi – Gori.

Grúzia 06/08

Tbilisi, Kazbegi
2016.05.14 szombat

Nem mondhatnám, hogy tökéletes fizikai kondícióban ébredtem három óra alvás után. De nem volt rossz kedvem.
– Nem vagy másnapos? – érdeklődött Nej.
– Egyáltalán nem – vágtam rá.
– Az hogy lehet?
– Úgy, hogy még mindig be vagyok nyomva.

Reggeli, pakolás, indulás. Elsőre Grúzia vallási központjába, Mtskheta városába mentünk. (Kiejtve Mcheta, az ‘mch’ betűket egyszerre kell kimondani.)
Oké, gondolom, lassan már húzhatod a szádat, hogy megint a vallás? Nos, Grúzia erősen vallásos ország, Mtskheta pedig… az alfa. Elmesélem.
Tbiliszit 500 körül építette újra és tette fővárossá az a bizonyos Vahtang Gorgasali farkaskirály. Addig Ibéria fővárosa Mtskheta volt. (Pusztán csak a tisztázás kedvéért, itt van egy térkép. Már régen be kellett volna linkelnem, csak elfelejtkeztem róla.) Itt élt, éldegélt 300 körül III. Mirian, perzsa születésű grúz (ibériai) király. És itt élt, térítgetett bizonyos Nino nevű szerzetes hölgy. Aztán a király egyszer vadászni ment, amikoris sűrű sötétség borult az erdőre. Mirian megijedt, sorra kezdett imádkozni az isteneihez, de nem történt semmi. Gondolta, kipróbálja Nino istenét is – és megtörtént a csoda, rögtön kivilágosodott az ég. Ekkor döntötte el a király, hogy a családjával együtt felveszi a keresztséget (324) és egyben meg is teszi azt államvallásnak (327). Így történt.
Szent Nino kunyhója – az ikonikussá váló szőlőkereszttel – a város melletti magaslaton állt. Később erre a helyre építettek egy kriptát, arra egy kisebb templomot (Kis Kereszt Templom), majd még később aköré egy nagyobbat (Jvari, a Kereszt Temploma). A templom ma is fontos zarándokhely.

Nino kezdeményezésére a városban is épült egy katedrális. Nem is akárhová. Egy grúziai zsidó éppen Jeruzsálemben mászkált, amikor Jézust keresztre feszítették. Egy katonától megvásárolta Jézus köpenyét és hazahozta magával. A nővére szent áhitattal a kezébe vette… majd nem bírván elviselni a spirituális élményt, meghalt. Görcsösen belekapaszkodva a köpenybe. Nem is bírták kivenni a kezéből, így azzal együtt temették el. A sír fölött később egy hatalmas libanoni cédrus nőtt ki.
Nos, ezt a helyet nézte ki Nino az új katedrálisnak. Kinyesték a cédrust és a törzséből készítették a templom hét főoszlopát. Csakhogy az egyik oszlop nem bírt magával: a magasba emelkedett, fényt bocsájtott ki magából és betegeket gyógyított.
Innen jött a templom neve: Szveti Choveli, azaz Életadó Oszlop katedrális. Azt a bizonyos faoszlopot egy kőoszloppal körbeépítették és ma is látható az épületben.

Később a jobb védhetőség miatt az ország fővárosa Tbiliszi lett, de az egyházi központ maradt Mtskheta. Itt koronázták a királyokat és a legtöbbször itt is temették el őket. (Mtskhetában meg kísérleti atomreaktor épült, illetve nukleáris hulladéktároló.)

A város tövében torkollik északról a Kura folyóba az Aragvi. Mi az utóbbi folyóhoz csatlakoztunk, mentünk mellette fel a hegyekbe, majdnem végig a grúz hadiúton.

A fenti térképet érdemes hosszabban is nézegetni. Egyfelől nagyon szépen látszódnak Grúzia számunkra egzotikus északi szomszédai. (Ha valaki azt mondja nekem pár évvel ezelőtt, hogy én valamikor a Csecsen/Ingus határon fogok portyázni, miután előtte a cserkesz határ környékén alszom, kiröhögöm) de most koncentráljunk Észak-Oszétiára. A köztársaság fővárosa (elég nehezen olvasható a térképen) Vlagyikavkaz. Nos, ez a bizonyos grúz hadiút Vlagyikavkaz és Tbiliszi között húzódik. A térképen nyugodtan össze is kötheted egy egyenes vonallal, de a valóságban – tekintettel arra, hogy ez az út keresztülvág a Nagy-Kaukázuson – igencsak kanyargós. Maga az út már időszámításunk előtt járható volt, de hadsereg számára is használható formába a XVIII. században építették ki az oroszok. Majd hamarosan meg is szállták rajta keresztül Grúziát.
Ez utóbbi akció megér pár mondatot. Az oroszok ugyanis eredetileg nem hódítónak érkeztek. A grúzok úgy tekintettek az oroszokra, mint szövetségesekre. Őket ugyanis folyamatosan lenyomták az erős déli birodalmak. A grúz vezetőség végül úgy döntött, hogy egyedül nem bírnak ezekkel a birodalmakkal, kell egy erős szövetséges. Ez lett volna Oroszország. A hadiút kiépítése a grúzok teljes egyetértése mellett történt. Hiszen nekik is fontos volt, hogy mondjuk egy esetleges perzsa invázió esetén a felszabadító orosz seregek mennyi idő alatt vergődnek át a Kaukázuson. Csak hát… a valóságban nem ez történt. Az oroszok mindig késve érkeztek, akkor, amikor Grúzia már kivérzett. És egy kivérzett országot mindig könnyű volt elfoglalni. (Ennek fényében minimum véleményesek a hadiúton elhelyezkedő, az orosz-grúz barátságot méltató tereptárgyak.) Azt is látni kell, hogy a sok-sok megcsalatás ellenére Grúzia jelenleg billeg: ha az EU befogadja őket, akkor szívesen megszabadulnának az oroszoktól, ha nem, akkor vissza kell térniük a medve halálos ölelésébe. (Az EU befogadása viszont erősen necces: a grúzoknak ehhez el kell engedniük a két vitatott tartományukat – Abházia, Dél-Oszétia – és valahogy meg kell győzniük az EU-t, hogy megéri egy újabb frontot nyitni az oroszok ellen.)
Na mindegy, hadiút. Jelenleg éppen járható, bár az orosz határon nem terveztük, hogy átmegyünk. De addig is van épp elég látnivaló.

Kezdjük az orosz-grúz barátság emlékművével. Impozáns, mi? De legfőképpen ravasz. A grúzoknak egyszerűen építeniük kellett egy ilyen emlékművet. Miközben – nem voltak hülyék – tudták, mi van a barátság mögött. És megépítették. Pontosan. Az emlékmű kívülről nagyon erős, nagyon impozáns. Mintha tényleg valami működő, erős dolgot jelképezne. Belülről? Üres. Felfújt lufi.

A következő megálló az Ananuri erőd volt. Itt a megzabolázott természet is kitett magáért, vizierőmű, felduzzasztott víztározó keretezte az ősi várat és templomot. (Grúzia jelenlegi legnagyobb vízierőművéről beszélünk.)

Sem a várnak, sem a templomnak nincs különösebb jelentősége. Szépek. Meg szép a hátterük. De a legfontosabb jellegzetességük, hogy a parkolóban van egy minden igényt kielégítő autós pihenő, vécével, bazársorral, kajáldákkal. Itt mindenképpen meg kell állni, és ha már itt vagyunk, nézzük meg a várat is.

A következő – és szószerint lélegzetelállító – látványosság az ún. Jvari (Kereszt) hágó.

Na, itt már megmutatják a hegyek, mit tudnak, ha szabad vadulni. Elképesztően mély völgyek, kamu festményeknek tűnő hegyek – de kézzelfoghatóan valódiak – és nincs előlük menekvés: akármerre nézel, csak sziklafal, vagy sasperspektívájú völgy.

Itt található egy újabb orosz-grúz barátság emlékmű. Szívszorítóan gyönyörű. Egy mozaikból kirakott körkép.

Azt mutatja, mi _lehetett volna_ ebből a barátságból, ha a politika, a hatalmi érdekek nem szólnak bele. A két széléről külön indul a történetek kibontása, az egyik oldalról a grúz, a másik oldalról az orosz, nagyon erős képek, nagyon erős mondanivalókkal, aztán középen találkoznak, ahogy a két erős és büszke nép is találkozik. De szép is lett volna, ha így történik.

Mentünk tovább felfelé. A következő megálló a Sioni bazilika és vár volt. (Ahogy korábban is írtam, Grúzia tele van Sioni nevű templomokkal.)

Igazából semmi különös. Nehéz is lenne, hiszen az utóbbi két napban csupa főszereplő katedrálist néztünk meg, ez pedig csak egy vidéki templom a Khevi régióban. De ne is becsüljük le: a környező hegyek kórusa, a tapintható kor, a várból egyedül megmaradt torony, szemben a templommal, megadja a hangulatot.

A következő megálló már a végállomás. Kazbegi. Hivatalos grúz nevén Stepanstminda, azaz Szent István, de ezt a nevet a kutya nem használja. Kazbegi egy ritka érdekes falu, a nyugati oldalán a Kazbek hegycsúcs magasodik fölé (5047 méter), a keleti oldalon pedig a Shani (4451 méter). A falu fölött ott figyel egy Gergeti nevű kisebb település és efölött, egy sziklaormon a Gergeti kolostor.

A szállásunk a település hoteljében volt, az elvárthoz képest sokkal kellemesebb körülmények között. Mi például egy lakosztályt kaptunk, volt külön hálószobánk és nappalink, az utóbbi ráadásul dohányzó. Királyság.

Túl sokat nem ücsörögtünk, már jött is a két terepjáró. A Mitsubishi tutira ide gyártja az összes Delica terepjáróját, szinte csak ilyenek voltak, és száznál is többen. Ezekkel mentünk fel a Gergeti kolostorhoz.

A templom egyházi jelentősége nem túlságosan kiemelkedő. A XVIII. században egy ideig itt őrizték Szent Nino keresztjét. Viszont a hely, ahol van… lélegzetelállító. Az épületegyüttes egyszerre templom és kolostor, azaz a mai napig is élénk hitélet zajlik a falak között. Körülötte pedig magas hegyek és lélegzetelállító völgyek.

A fenti képen az egyébként roppant szégyenlős Kazbek hegycsúcs látható. A két nap alatt egyedül ezen alkalommal mutatkozott meg, nyilván erős szembefényben. A csúcs érdekessége, hogy habár a Kaukázus valójában egy mészkő alapú, felgyűrődött egykori tengerfenék, a Kazbek kivételesen vulkáni csúcs.

A terepjáróval visszadöcögtünk a faluba. A döcögést értsd szószerint: elképesztő földutakon autóztunk, a 4 kilométeres távolságot kábé negyven perc alatt tettük meg.

Rövid pihenő, aztán vacsora. Kazbegi egy nagy turistacsapda, ott be sem próbálkoztunk. A terepjáró sofőrje (Tamás emberének az embere) leszervezett egy vacsorát valamelyik szomszéd faluban. Hangulatos étterem, jól kinéző kaják. Rendeltünk ezt, meg azt, és csak később, az étlap olvasásánál tűnt fel, hogy volt Tolma (törököknél dolma, görököknél dolmades, húsos-rizses töltelékkel töltött savanyított szőlőlevél, imádom), de amin még jobban fennakadtam, volt kimért kvevri! Csak hogy lásd: hivatalosan a kvevrit nem forgalmazzák, mert hamar megromlik az íze. Azt helyben szokták inni. Néha van boltban is, 2014-ben Nejjel találtunk 20 lari környékén palackozottat, idén már 50 lariért adták. Itt meg kimért kvevri, literenként 8 lari. Pusztuljak meg, ha nem veszek. Szerencsére vittem magammal tolmácsként Tamást, simán lyukat dumált a hasukba, pedig a pultos sem volt kispályás, sőt. Én csak pislogtam, illetve amennyit értettem az orosz párbeszédből, már a felénél ráborítottam volna a pacákra a pultot és feltoltam volna a széklábat a… szóval feltoltam volna. De a végén bejutottunk a konyha legmélyére (ne tudd meg), ahol a pacák elővett az asztal alól egy ötliteres műanyag kannát. Hogy ez a kvevri. Egy büdös fityinget nem adtam volna érte, de ha már ennyit harcoltunk, akkor kimérettem két félliteres pille palackot. Kvevri. Az. A faszom.

Visszaértünk a szállásra… és elengedtem magam.

Eleve nehéz nap volt. Aznaposan ébredni, kiszáradva, kótyagosan. Aztán végigcsinálni a napot. (Nyilván aludhattam is volna, de nem ezért jöttünk.) Estére teljesen zombi lettem. De! Itt van egy szálloda, ahol lehet a nappaliban szivarozni, el lehet gondolkozni, mit is láttunk aznap… és van kvevri is az asztalon. Az a gagyi kvevri. Kibontottam… és meglepődtem. Nem mondom, hogy a világ legjobb bora volt, de határozottan kvevrinek tűnt. És ilyenkor már mindegy. Ilyenkor az ember nem csak a bort issza, hanem a többezer év történelmét is.
Tökéletes este.

Útvonalak:

KHPF

Azaz KakasHere Pörkölt Fesztivál by Szembeszomszéd Béla.

Van itt a sorházunk mellett egy valamikori játszótér, amelyről már eltakarították a játékokat, így kialakult egy kertvárosban szokatlan üres placc. Ide kezdett el Béla olyan nyolc évvel ezelőtt KHP fesztivált szervezni. A rendezvény mára szépen kinőtte magát, ma már az ország különböző helyeiről (Szabolcs included) járnak ide csapatok, leginkább a buli kedvéért, mert zsűrizés már nincs. Eddig minden évben voltunk valahol, nem tudtunk kimenni, de idén szóltam Bélának, hogy benevezünk.

Aztán mégsem.

Ugyanis pont erre a hétvégére esett, hogy Nej volt kollégáiból álló baráti köre kijött hozzánk sütögetni, beszélgetni, amortizálni az udvart. Péntek délután indult a buli, bográcsban marhapörkölt volt a választott műfaj, sörök, fröccsök, gonosz tömény italok. Beszélgetések, emelkedett hangulat. Ének most nem volt, elmaradtak a mozgalmi indulók is. Hajnali fél kettőkor lett vége.
Reggel fél kilenckor kezdtem el felébredni. A lakás katasztrófasújtotta területnek nézett ki, a konyhában kormos bográcsban pörkölt (a lakásban durva pörköltszag), az udvaron meg… hát, minden. Odakint pedig megjelentek az első résztvevők. Erőtől, jókedvtől duzzadva állítgatták az asztalokat, székeket, tűzhelyeket. Nejjel laposan nézegettük őket a lugasból. Akkor most ki kellene menni, felállítani valami eszcájgot, vinni söröket, pálinkákat (brr), körbejárni ismerkedési céllal a csapatokat, pálinkát inni (brr), jókedvűnek lenni (brr), aztán bográcsban pörköltet főzni (brr), pontosabban előtte legalább minimálisan használható formába hozni a konyhát (brr). A szakácsunk hajnali ötig tanult (jövő héten felvételizik), na őbelé sem lesz egyszerű életet lehelni.
Aztán ennyi. Udvariasan lemondtam a részvételünket (majd jövőre), lefagyasztottunk három kiló kakasherét, Nej hangos sóhajjal vonult el sebeket nyalogatni, Barna is megnyugodva folytatta a tanulást, én pedig mazochista módon kiültem a lugasba (a fesztivál itt pörgött előttem húsz méterre) és befejeztem a grúziai írásokat.
Nem megy. Öregek vagyunk már két, közvetlenül egymás utáni ereszdelahajamat bulihoz.

Grúzia 05/08

Tbilisi
2016.05.13 péntek

Tekintve, hogy ma nem mentünk sehová, gyakorlatilag a bejárandó terep kellős közepén laktunk, így egy órával később volt reggeli. Nem is akármilyen. Kitaláltuk, hogy szeretnénk a tetőteraszon reggelizni. Ez konkrétan a negyedik emelet volt. Lift csak a harmadikig járt. Mindent a földszintről kellett felcipelni. Besegítettünk a személyzetnek, de így is fejenként fordultunk vagy négyet. Bőven megérte. Éppenhogycsak hűvös volt, az a fajta, amely magában hordozza a későbbi meleg igéretét.
Tbiliszi a lábunknál hevert. (Nem, nem engedtük hogy feljebb tapogasson.)

A bőséges reggeli után kevertem egy kávét, félrevonultam, majd ketten Tamással elpöfékeltünk egy grappa ízesítésű Toscanello szivart. Kell ennél jobb reggel?

Rövid séta az óváros főutcáján, majd betértünk egy templomba. Egy olyan templomba, amelybe nem lehetett volna bemennünk. De Tamás valahogyan megdumálta a felújítást irányító művezetőt és talicskáknak épített pallókon keresztül csak bejutottunk.

A templom eleve egy fura szerzet. Mind a grúzok, mind az örmények a magukénak érzik, az egyik szerint Szent Szűzanya, a másik szerint Apostoli templom, a neve meg különösen ironikus: Norashen, azaz frissen épített. Hát, tényleg eléggé építési területnek tűnt. (Csak ironizálok, valójában ez egy felújítás alatt álló, XV. században épült templom.)

Innen a zsinagógába sétáltunk át, de éppen akkor engedtek be egy csoportot, várnunk kellett volna egy negyedórát. Nem vártunk. (Pedig már mindenki felrakta a kipát a fejére.)

Megint templom következett, nem is akármilyen. A Sioni katedrális.

Mivel a Sion, Sioni név nagyon sokszor kerül elő az országban, egy gyors magyarázat. Sion (Zion, Cion) Jeruzsálem szent hegye – gyakorlatilag erre épült a város – a név pedig magát Jeruzsálemet szimbolizálja. A grúzok pedig ezekkel a nevekkel hivatkoztak arra, hogy az ő templomaik valójában olyan ősi szelleműek, mint jeruzsálemi társaik. Úgy általában is elmondható, hogy az egész grúz keresztény identitás kicsit olyan, mint egy kisebbrendűség-komplexus kompenzációja: ahol lehet, mindenhol igyekeznek magukat a nagyokhoz mérni, velük azonos értékűnek mutatni. (Lásd pl. az Építő Dávid idején erőltetett kereszt-kultusz.)

Maga a Sioni katedrális nem csak egy templom, hanem egyfajta egyházi központ. A templomot körbevevő épületek mind az egyházhoz tartoznak, iskolák, paplakok és egyéb funkciók találhatók bennük. Valamikor a nagy Sztálin is itt tanult papnak. (Nem, ekkor még nem ismerte Beriját. Verd ki a fejedből azt a képet.)

Maga a templom nem kispályás. A korábban említett Vakhtang Gorgasali király, Tbiliszi alapítója építtette az V-VI. században. Gondolj bele: nálunk ekkor még Szépmező Szárnya birkózott Kalamónával valahol az Ural és Etelköz között. Mohamed még meg sem született. Itt meg már keresztény katedrális épült. A templom sajnos nem eredeti, többször lerombolták és újraépítették, a jelenlegi változat csak XIII. századi. Csak.

Innen egy újabb templomba mentünk át. ( – Ha így haladunk, a végén szentté avatnak – jegyezte meg Szvetlána.) Egy újabb ikonikus templom, a Metekhi katedrális következett, a Kura folyó túlpartján.

Illetve, volt közben egy híd. És a híd tövében egy, a katedrálisnál is szentebb kápolna, Szent Abo kápolnája. Éppen amikor ott voltunk, akkor láttuk, hogy a Kura folyó túlpartján megállt egy rendőrségi mikrobusz, a rendőrök kiszálltak, a kápolna felé keresztet vetettek, majd mentek tovább. Azért ez…

Nos, ki is volt ez az illető? Abo a VIII. században élő muzulmán parfümkereskedő volt, aki elkeveredett Tifliszbe. A város ekkoriban arab fennhatóság alatt élt. Abo itt megismerkedett a keresztény tanokkal, teljesen beléjük is zúgott. Olyan szinten, hogy az egyik leghatékonyabb prédikátoruk lett. Ez persze nem tetszett a hatalomnak, a vége az lett a történetnek, hogy kivégezték a folyó partján. Hogy a temetkezési helye ne legyen keresztény kegyhely, a maradványait a folyóba dobták. Nem jött be: a Metekhi szikla alatt kápolnát építettek az emlékére és ma ez az egyik legszentebb hely Grúziában.

De ezzel még nem mondtunk el mindent a hídról. A XIII. században egy perzsa hódító foglalta el a várost és úgy gondolta, egyszer és mindenkorra lerendezi ezt a kereszténység dolgot. Tbiliszi keresztény közösségét kiterelte a Kura hídjára és egyenként mindenkitől megkérdezték, hogy szeretnének-e váltani. Aki azt mondta, hogy nem, azt lefejezték és a folyóba dobták. A keresztény történelembe ez úgy vonult be, mint a százezer mártír halála, nyelvészek még vitatkoznak az eredeti feljegyzés értelmezésén (a leírt kifejezés jelenthetett tízezret, illetve pusztán csak nagyon sokat), a lényeg ettől nem változott, a híd maga szintén komoly jelentőséggel bír a helyi hitvilágban. (Később a templomi képeken több helyen is visszaköszönt a jelenet.)

Úgy általában is elmondható, hogy a város kapott éppen eleget a történelemtől. Mindig is Tbiliszi/Tiflisz volt a kaukázusi régió fővárosa (Jereván inkább egy nagy falu, Baku meg vicc), ez a város volt a legfőbb migrációs célpont (volt olyan időszak, amikor Grúzia fővárosában a grúzok éltek kisebbségben) és értelemszerűen ez a város volt a hódítók legfőbb célpontja is. Egyszerre főváros és kincses ládika.

Nos, menjünk fel végre a Metekhi templomba. Ennyi szent kegyhely után a katedrális nem is tűnik akkora nagy dobásnak. Oké, impozáns helyen van, impozáns módon néz ki. És? A katedrális trükkje nagyjából ugyanaz, mint a Sionié. Ezt a templomot is Vakhtang Gorgasali király építtette, a különbség az, hogy felhúzott mellé egy várat is és ez volt a királyi vár. Ahol élt. Mindezt ugye az V. században. (A templom előtt látható is a lovasszobra.) Aztán jöttek a tatárok a XIII. században és az egészet leradírozták. Később a helyiek apránként mindent visszaépítettek, de aztán jött a XX. században Sztálin és Berija (fúj, felejtsd el) és a templomon kívül mindent leradíroztak. Még a szikla tövében elheverő híres Tbiliszi bazárt is. Így ma a templom ugyan kiemelt templom, de a főnök a Sioni katedrális.

Továbbmentünk. Kitalálod, hová? Úgy van, templomba. Az egykori királyi vár egyik kicsi kápolnájába.

Nagyon kevés építmény maradt meg a várból, ez az egyik. Illetve van a régi királynői szállás, ahol most egy apácakolostor üzemel. Ide is felmentünk.

Aztán egy hosszú séta, vissza a folyó túloldalára. Közben be-benézegettünk az egykori örmény óvárosba.

Pihenésképpen beültünk egy “teára”. Nos, tényleg lehetett teát kapni a folyóparti étteremben, de amikor megnéztük a választékot és az árakat, a többség inkább sört kért. (Kellemes meleg időnk volt.) A muszlim negyed felé mentünk tovább, átvágva a város egyik legdurvább szégyenfoltján. A térséget ugyanis megszállta egy bűnöző csoport: koldusok, nyomoréknak álcázott figurák, markecolók, zsebtolvajok és bicskások. Elém beállt egy rokkantkocsis akrobata és nem engedett el: akármerre próbáltam ellépni mellette, odalavírozta a kocsit. Végül erősen ráordibáltam és simán fel is rúgtam volna (a jó öreg túrabakancs, ugye), ekkor engedett csak el. Meglehetősen hangulatromboló közjáték volt, különösen akkor, amikor éppen a tbiliszi toleranciát reprezentáló negyedben jártunk.
Ahogy írtam, a városnak kijutott rendesen a jóból. Rendszeresen feldúlták: hol a perzsák, hol az arabok, hol az oszmánok, hol a mongolok. Ehhez képest hogyan él a város? Köszöni, jól. Mindenféle náció, mindenféle vallást követő közösségek teljes békében élnek egymás mellett. A mai nap során voltunk eddig örmény templomban, grúz ortodox templomban (vigyázat, nem ugyanaz mint a bizánci, vagy az orosz ortodox templom), zsinagógában, de tudunk róla, hogy van a közelben egy épület, mely egykor zoroaszteriánus tűztemplom volt (Ateshgah), van a közelben egy lengyel katolikus templom (Szent Szűzanya templom), ahol oroszul miséznek… és most megyünk egy szunnita mecset felé. Egy olyan szunnita mecset felé, amelybe sííták is járnak. Azért ez… egyáltalán nem hétköznapi helyzet.

Aki esetleg nem lenne jártas az iszlámban, a sííta-szunnita ellentét a Mohamed utáni hatalomöröklésben gyökerezik. A két irányzat képviselői azóta kvázi halálos ellenségei egymásnak.

Ezt még elmesélem. Tbilisziben valamikor volt külön sííta és szunnita mecset. Csak aztán jött egymást kézenfogva Sztálin és Berija (fúj), majd egy határozott városrendezéssel lerombolták a Metekhi híd melletti sííta mecsetet. Így maradt csak egy.

A fenti kép még nem a mecset, ez csak a fürdő. A mecsetről nem készült felvétel, sőt, be sem néztünk, mert mire odaértünk, odaért a komplett gengszterbanda is egy másik úton. Ugye, jól láthatóan turistacsoportnak néztünk ki, könnyű prédának. Gyakorlatilag elállták a lefelé vezető utat. Némi tépelődés után felfelé menekültünk, tettünk egy jó nagy kerülőt a Narikala vár kapujáig, utána a túloldalon ereszkedtünk vissza a városba. Nem jöttek utánunk.

Innen a betlehemi negyedbe mentünk. A név ugyanazt a logikát követi, mint a Sion vonulat. Hangulatos kis utcák, hangulatos házak.

És persze templomok. A fenti kép már a kis betlehemi templom hátsó bejárata. A rózsák alatt elhaladva egy nagyon hangulatos, és igencsak élettel teli udvarra jutunk. A helyi pap imád gyerekekkel foglalkozni és ez az udvar a játszóterük.

Ez a felső, azaz a kicsi Betlehem templom. Az eddigiek fényében semmi különös kunsztot nem tud, egyszerűen csak egy szép környezetben lévő szép templom. ha nem lenne itt, akkor is érdemes lenne erre elsétálni.
A templombejárat ad egy különleges látványt is. (A fénykép a 2014-es kiránduláson készült.)

Van ott egy óriáscsaj a hegy tetején. Ő Grúzia Anyácska. Aki ismerős az orosz/szovjet viszonyokban, az most csak bólogat: igen, ez teljesen analóg a kijevi Ukrajna Anyácskával, a jereváni Örmény Anyácskával, undsoweiter. Igenám, de nézzük meg alaposabban: ez a nő nem is annyira harcias. Illetve nem egyértelműen az. A jobb kezében ugyan kard van, de a bal kezében borospohár. Ezzel jelképezi, hogy ha rossz szándékkal jössz, akkor felkoncollak, de ha barátként, akkor szívesen látott vendég vagy. Vesd ezt össze a többi, egyértelműen és kizárólagosan harcias anyácskával.

Még valami: a szobor neve Kartlis Deda. A ‘kartli” kifejezést már ismerjük, ez ugye a kert, azaz az ősi Grúzia, Ibéria. De Deda!? Az mindenféle szláv nyelven annyit tesz, mint Apa. Akkor… ezmiez? Nos, a grúzoknál valami furcsa csavar folytán felcserélődtek a szavak. A ‘deda’ jelenti az anyát. Emlékszel a sofőrünk nevére? Egy középkorú, pocakos, határozott grúz férfi. Olyan névvel, hogy Mamuka. Nos, ez pedig jelenti az apát. Fura, mi?

Írtam, hogy felső betlehemi templom. Gondolom, könnyen ki lehetett logikázni, hogy lesz alsó betlehemi templom is. Naná, hogy ezt is megnéztük.

Mielőtt arra gondolnál, hogy valami templommániákusok lennénk, azért volt más is, csak menetközben kifelejtettem. Voltunk például a Filmművészet terén, ahol Szergej Parajanov egy igen érdekes szobrát olvasztották bele a repkénybe.. Illetve volt egy annyira, de annyira jellegzetes grúz szobor: a Tamada. Ez egy VII. századbéli(!) régészeti lelet felnagyított mása: egy férfi, amint éppen egy boros ivószarvval a kezében tósztot mond. Azt hiszem ez az, amihez nem szabad kommentet fűzni.
És ha már szobrok, van még egy.

Ez a szobor a Berikaoba, magyarul a ‘bulivan’ szobor. (A Berikaoba egy grúz nemzeti ünnep, amikor… buli van.)

Vissza a túrához. A betlehemi negyed meredek utcáin leereszkedve visszatértünk az óvárosba. Egy végtelenségig lepusztult örmény templom romjain keresztül remek kilátás nyílt Grúzia Anyácskára és a kisebbik betlehemi templomra.

Az óvárosnak ez a része rettenetesen lepusztult. Sokáig úgy is nézett ki, hogy teljesen hagyják összedőlni, aztán a dózer majd teszi a dolgát. Örömteli, hogy mégis úgy döntöttek, megmentik. Csakhogy a házak már annyira legatyásodtak, hogy nem külön-külön a házakat, hanem komplett utcákat kellett támfalazni. Így néznek ki.

Mit lehet erre mondani? Hajrá. Azaz gamarjoba.

A következő, számunkra torokszorítóan nosztalgikus pont, az óváros parkja volt. Imádtunk ide kijárni. Rendszeresen úgy, hogy vittük magunkkal pillepalackban az álcázott bort. Ültünk, üldögéltünk, néztük az embereket, néztük az életre-halálra dominózó nyugdíjasokat. Most nem voltak kint, csak az ostábla szekció jeleskedett.

Nos, ez itt egy cégtábla.

Találós kérdés. Ki tudja megmondani, mi a cégtábla magyar vonatkozása?



Nos?


Oké, elmondom. A cégtáblán lévő képet egy bizonyos Niko Pirosmani nevű festő alkotta. Az illető egy üde színfolt a grúz képzőművészetben. Egyszer csak lesétált Tbiliszibe a hegyekből – ahol pásztorként élt – és telefestette a várost álomszerű, naív festményekkel. (Nem túl nagy sikerrel, állítólag éhenhalt.) Róla mesélnek egy romantikus történetet. Egyszer beleszeretett egy francia színésznőbe, aki a városban turnézott. Az érzelmei annyira felhevültek, hogy hirtelen felindulásból eladta a házát, az összes pénzen rózsát vett és beborította velük a teret, ahol a színésznő szállodája állt. (Szóljon, aki már kapisgálja.) A sztori annyira megtetszett egy litván lett szerzőpárosnak, hogy egy lett énekesnő (Alja Kukule) számára írtak egy dalt, “Dāvāja Māriņa meitenei mūžiņu” címmel.
Imhol.

Aztán a dalt felfedezte egy bizonyos Alla Pugacsova nevű világsztár és innentől kezdve nem volt megállás. Csongrádi Kata még csak hagyján, de perverzek számára itt van néhány érdekesség: vietnámi, illetbe koreai verziók. (Az utóbbi – amelyből filmzene lett – annyira nem is rossz.)

Oké, séta tovább. A következő célpont – nem hiszed el – egy templom. Az én személyes kedvenc katedrálisom Tbilisziben. Az ancsiszkáti.

De pont olyan irányból érkeztünk, hogy előtte még belefutottunk a híres bábszinházba. Nem, ne húzd a szád, ez _nem_ olyan bábszínház. Ez kifejezetten felnőtteknek szól és véresen komoly. Az egyik legismertebb tbiliszi szinháznak számít.
Persze adtak a külsőségekre.

Ez itt egy óratorony a bábszínház előtt és _természetesen_ minden egész órakor bábok jönnek elő a toronyból és kunsztokat mutatnak be. (A bábszínház mögött pedig egy meglehetősen híres babamúzeum van, de én ilyen helyekre nem járok. Nagyjából annyira viszolygok a babáktól, mint a bohócoktól.)

Oké, VI. század, ancsiszkáti katedrális. A hűvös történelem. A templom története tulajdonképpen sablonos, pár évtizeddel a nagy tbiliszi templomok után építették, természetesen a történelem ezt sem kímélte, elpusztult, újraépítették. Nem is itt van a különbség, hanem a hangulatában.

Kisebb, otthonosabb, istenközelibb. Ebben a templomban úgy éreztem magam, mint aki a hit pulzusát méri. (Még akkor is, ha belecsúsztak olyan bakik, mint a lenti képen.)

Innentől elváltak útjaink. A többiek végigsétáltak a Kurával párhuzamos utcán, mi Nejjel elugrottunk a legnagyobb belvárosi bevásárlóközpontba, vettünk valami kaját, na meg borokat. Végre, iható finom grúz borokat. (Meg Nemiroff vodkát.) Még beléptem a tegnapi dohányboltba, szomorúan konstatáltam, hogy a grappa ízesítésű Toscanello elfogyott, kértem egy kávésat, ezzel az is elfogyott. Szóval szeretnék figyelmeztetni minden Toscano rajongót, hogy ne utazzon arra, amerre én is járok. Barit is leraboltam, most pedig Tbiliszit is.

Este vacsora ugyanabban az étteremben. Most nem voltak éneklő szvan leányzók, tudtunk az étkezésre koncentrálni. Sajnálatos módon a vacsora csúcspontja, a khinkali, tömény korianderbomba volt.

Khinkali: ugyanaz a műfaj, mint az ukrán pelmenyi, illetve a lengyel pirogi. Kicsi tésztacsomagocskákba belepakolnak valamit – legtöbbször valami húsos cuccot – majd kifőzik.

Persze éhen nem maradtam, az édes vörös borral is megbarátkoztam valamelyest.
Utána vissza a szállásra, Nejjel – és néhány üveg borral – egyből fel is vonultunk a tetőre, hamarosan jöttek is a többiek. Hajnalig tartó beszélgetés alakult ki. Olyan kettő körül kettesben maradtunk Tamással. Meg mindenféle maradék italokkal. Fél ötig dumáltunk, lepucolva az asztalt. Csak hogy tudjatok róla, azóta a világ meg lett váltva.

Hajnalban még találkoztam a Hős Anyával. Illetve a Hős Feleséggel, de ilyen kitüntetés tudtommal nem létezett. Az történt, hogy amikor fél ötkor letámolyogtam a lépcsőkön, hirtelen beugrott, hogy hogyan fogok én bejutni a szobánkba? Az ajtó kártyával nyílt, ilyenből egyet kaptunk és azt Nej elvitte, mert ez adott áramot is a szobában. Bátortalanul kopogtattam egyet… és az ajtó egyből kinyílott. A Kedves ugyanis használta az agyát, rájött, hogy engem még be kell engednie és nem aludt el, csak olyan féligmeddig. Egyből meghallotta a kopogást. Ilyenkor szoktam behúzni egy strigulát a ‘jól választottam’ oszlopba.

Útvonal: Tbiliszi séta.

Grúzia 04/08

Mestia, Tbilisi
2016.05.12 csütörtök

Éjszaka rendszeresen kavitált a vécében egy cső. Tutira nem ismeri a fizikát: ilyen hidegben nem létezik olyan alacsony nyomás, hogy a víz felforrjon.

Megint hamarabb mentünk le, de most már ravaszul megvártam, amíg felforralták a vizet. Addig küzdöttünk a wifi Access Point-tal. Odáig sikerült eljutnunk, hogy az a kis bigyó a tévé előtt, az a távkapcsolója. De az istennek sem tudtuk vele bekapcsolni. Aztán kijött egy helyi ember és bedugta a kettőhúszba. A távkapcsolót. Kiderült, hogy az volt az AP. Lett internet. A Kaukázus tövében. Ezerhatszáz méter magasan. El tudom olvasni a céges leveleimet. Kaján vigyorral. Én itt vagyok, te ott maradsz, isten veled, te kis malac.

Reggeli után még egy egészségügyi kávészivar az erkélyen. A táj… hát, otthon sem panaszkodhatok, de amit itt látok a reggeli rutin közben, az nem mindennapi. A völgy, a hegyek, a katedrális, a Shkhara… és a felhők. Jött egy falánk felhő a hegycsúcs felől és elkezdte felfalni a túloldali domboldalt. Nem volt könnyű dolga, mert közben a vizet is biztosítania kellett a szakadó esőnek.
Ahogy Nej megjegyezte, ideális idő egy tízórás buszozáshoz.
Aztán a felhő ugyanolyan tempóban visszavonult a völgyből. Érdekes módon az eső maradt.

Összepakoltunk, beraktuk a csomagjainkat a buszba. A lefelé vezető út továbbra is borzalmas, inkább lesétáltunk.
– Miért nem csinálják meg? – méltatlankodott Szvetlána – Néhányan összefognának és kész.
– Összefogni ebben kultúrában? – kérdezett vissza Nej – Ahol azért építettek a szomszédok húsz méterenként háromemeletes kőtornyokat, hogy háborúzhassanak egymással?

A felhők végül úgy döntöttek, hogy elfoglalják a Szvaneti völgyet.

Útmenti falu. Kóbor malacon kereszt. Oké, régi keresztény ország, de azért… ez egy kicsit túlzásnak tűnt. Aztán később elmagyarázták, hogy ez azért van, ne tudjon átbújni a kerítésen.

Innen már csak órák kérdése volt, mire lejutottunk Kutaiszibe, Grúzia második legnagyobb városába. Valahogy ez a szerencsétlen város nem kapta meg tőlünk azt a figyelmet, melyet megérdemelt volna. Mindig csak átrohantunk rajta, megemlítve, hogy az utolsó napon, ha lesz rá időnk, akkor megnézzük a Bagrati székesegyházat, melyet az egységes Grúzia első királya, III. Bagrat király építtetett.

SPOILER: Nem néztük meg.

Viszont Mamuka – a sofőr – bejelentette, hogy el kell vinnie a buszt egy gyorsszervízre, istenbizony, maximum egy óra.
Addig piac. Mert az itt jó hely.

Mit is írjak róla? Szép, nagy piac, van minden, ami ehető. Meg ami nem annyira. Legalábbis számunkra. Vettünk egy guriga sajtot, persze fogalmunk sem volt róla, mennyibe kerül, aztán amikor kifizettük (7 lari), akkor villant be, hogy ennyiért többet is vehettünk volna, de miután megszagoltuk, abban maradtunk, hogy épp elég lesz ennek az egy gurigának is megoldani a szállítását.

Aztán szobroztunk közel egy órát a piac mellett, mert Mamuka más találkozási pontra emlékezett, így persze ugrott Goriban a Sztálin múzeum (jelzem, eleve marhaság volt betervezni, semmiképpen sem fért volna bele az időbe), de még Tbiliszibe is jókora késéssel érkeztünk meg.

De még nem vagyunk ott.

Megálltunk egy útszéli kávézónál. Mert errefelé híresen jó kávé terem. Aztán kaptunk egy tálca neszkafét. Viszont láthattunk ritka flegma teheneket. Az egyik leoldalazott a meredélyen is. Gondolom, egy ritka fűcsomóért.

Ez pedig a szurami vár. A Kőműves Kelemen mondakör helyi megfelelője. A legenda arról szól, hogy az istennek sem sikerült felépíteni a szurami várat, márpedig az országnak nagyon nagy szüksége lett volna rá, végül egy jós megmondta a frankót: kell az anyagba egy ifjú katona teste is. És az egyik katona önként jelentkezett…

A fővárosba egy óra késéssel érkeztünk meg. Nem is mentünk a szálláshoz, hanem egyből az étterembe, ahol különtermünk volt foglalva. És ahol három aranyos szvan leányzó várt minket előmelegített dombrákkal, lantokkal. Ekkor már jó órája.

Próbáld meg elképzelni. Végigautóztuk az egész napot. Reggeliztünk ugyan, én bekaptam a kutaiszi piacon egy hacsapurit, de ennyi. Este nyolcra pontosan illettünk a grúz eredetmondákhoz: éhesek voltunk, mint a farkasfejű farkas. A lányoknak viszont már bizsergett az ujjuk, így ahogy letelepedtünk és kezdtek érkezni az első tálak, belevágtak. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Mert egyszerre kellett volna belapátolni a kaját, figyelni, ahogy a lányok énekelnek és zenélnek, neadjisten kamerával rögzíteni is az élményt. Ebből persze az lett, hogy egyik szememmel a kamerát figyeltem, a másikkal meg azt, hogy melyik tálból fogy jobban az étel. A fülemmel meg citeráztam.

Megjegyzés: Nyers videót most nem mellékelek, ha elkészül az utazást feldolgozó film, abban biztosan szerepelni fognak a lányok. Hogy mikor? Ember, közel 300 nyers videófelvétel készült.

És akkor még meg sem említettem, hogy a zene szüneteiben egyszerre akartunk enni és beszélgetni. Őrülten kaotikus lett, de az első pillanattól az utolsóig frenetikus volt. A lányok szenzációsak voltak, a kaja is (bár nekem ekkor már bőrkiütéseim voltak a koriandertől, szóval az ételek 70%-a tabu volt, de jóllaktam a maradékkal), a bor olyan elmegy (édes vörös bor, na), a társaság remek, a káosz pedig bársonyosan kényelmes.

Mondjuk, nem mindenki élvezhette végig az estét. Mint kiderült, a szállásunk kútba esett. A helyi Sheraton (Tamás szerint csak maffia pénzmosóhely) úgy döntött, hogy nem látja biztosnak az érkezésünket, így délután törölte a kétnapos foglalásunkat. Újat foglalni meg nem lehetett, mert tele voltak. Ennek némileg ellentmondott, hogy a szálloda összes ablaka sötétben árválkodott. De lényeg a lényeg, szállásunk nem volt. Tbiliszi bemutatkozott. Szerencsére Tamás jóban volt az étterem tulajdonosával (szvan étterem Tbiliszi óvárosában, ugye megint mennyire fontos az ember), így rokon/haver kapcsolaton keresztül találtunk egy pont ránk szabott miniszállodát, szintén az óvárosban. Elképesztően kedves személyzettel, minden igényt kielégítő szobákkal. És a non plus ultra: az épület tetején egy szabadon használható terasz, asztalokkal és székekkel. Na meg jó idő. (A borús, esős, szeles időt fenthagytuk a Szvaneti-völgyben.)

Így a vacsora végén átbuszoztunk a szállásra (gyalog hamarabb ment volna), berendezkedtünk. Én rosszkor voltam rossz helyen, a feketébe öltözött helyi tótumfaktum csajszi úgy döntött, hogy megtósztoltat minket, így Tamással, Andrással, Nejjel, na meg a vendéglátó hölggyel hamar becsókoltunk vagy két liter bort, felköszöntésekkel fűszerezve. Ja, a bor kifejezetten finom volt.
– Nem lesz baj abból, hogy itt elpusztult ennyi bor? – kérdezte Tamás.
– Semmi probléma – vigyorgott a csajszi – Ez a főnök repi bora.
Erre ittunk.

Utána szabad program. Nejjel kisétáltunk, kicsi nosztalgia, kicsi csavargás, kicsi borvásárlás. Magunk között szólva, meg akartam mutatni Tamásnak, hogy vannak jó borok is, na meg lehet kapni kvevrit is boltban.

Kvevri: nem akarok megint doktorit írni a témáról, röviden annyit kell tudni róla, hogy ez a bor eredeti formája. Sokezer évvel ezelőtt a bort agyagedényben érlelték, a rómaiak csak később jelentkeztek be a fahordóikkal, a modern saválló acél tartályokról nem is beszélve. Szóval kvevri: a bor eredeti, sokezer éves változata.
És ha már ennyire belemelegedtünk, említsük meg Szent Nino nevét. Grúzia ennek a hölgynek köszönheti, hogy olyan korán keresztény állam lehetett. Nos, ő a keresztnek egy teljesen speciális, helyi változatát használta: szólőágakból kötözött össze saját hajával egy keresztet, melynek olyan meglehetősen lekonyuló ágai lettek. Mert Grúziában a IV. században éppen a szőlőtőke volt kéznél. Ez az ősi grúz kereszt: szőlőágból.

Tulajdonképpen találtunk is borboltot, de olyan áron adták a kvevrit (50 lari), hogy ijedten kihátráltam. Mást sem vettünk, gondoltuk, majd holnap feltöltjük a borkészletet a Carrefour-ból.
De még így is sikerült nagyot vadászni: egy icipici dohányboltban volt Toscanello szivar. Itt, kábé 3000 kilométerre Olaszországtól. A kedvenc szivarom. Melyet sajnálatosan nem tudtam magammal vinni, mert éppen kifogytam belőle. Igaz, elég durván mérték, de akkor is. Nyilván vettem egy dobozzal.

A zsákmánnyal felszerelkezve éjfél után felmentünk a szállás tetőterére. Rágyújtottam egy szivarra, a korlátnál megálltam, színpadiasan széttártam a kezemet és belekiáltottam az éjszakába, hogy nesze, te büdös Tbiliszi, itt vagyok megint és bekaphatod.

Aztán még beszélgettünk kettőig, majd ágybaájulás.

Ütvonal: Mesztia – Tbiliszi

Grúzia 03/08

Ushguli
2016.05.11 szerda

Az éjszakára elég érdekesen fordultam rá. Oké, hogy az ágyban ott figyel a vastag takaró, de amikor enyhén vizesen kijöttem a fürdőszobából, hirtelen recsegni kezdett a bőröm.

Reggel korábban is mentünk le a földszinti hallba – mégiscsak földszint – nagy lendülettel borítottam is egy neszkafét és csak utána derült ki, hogy a vizet még nem forralták fel. Eljátszottam, hogy én pont így szeretem.

Megjött a már tegnapra ígért vacak idő. Vacak volt. Borulás, csapkodó eső, a magasban szél. A felhők leheveredtek a hegyekre, a völgyekből nem hogy kilátni nem lehetett, de még a hegygerincek is elbújtak.

Mi is a mai program? Terepjáróval, úttalan utakon felmenni egy nehezen megközelíthető hegyi faluba. Ehhez jött a szakadó eső, a sár és a köd. Kaland az élet.

Az Inguri itt már tényleg csak patak szélességű, viszont veszettül rohan lefelé. Természetesen itt is találtunk lakótornyot, de ez kívételesen nem a szomszédok ellen épült, hanem a völgyet védte.

Ez a torony már komfortos volt, építettek mellé vízöblítésű vécét is.

Nem hülyéskedek, az ülődeszkákat belógatták közvetlenül az Inguri fölé, a megfelelő felszereléssel rendelkezők akár horgászhattak is közben.

Nem, ez már egy másik vécé. Persze nem kevésbé érdekes. Ugyanis ez is folyamatos vízöblítéssel rendelkezett, még ha a képen annyira nem is látszik. Az út túloldalán, fent a dombon lehet egy forrás, annak a vizét pvc csövön átvezették a folyó felett (az ajtó előtt látszik is a fekete cső), ez a víz mossa át folyamatosan a klotyit, mielőtt az Inguriba csobbanna.
De ez már nem az őrtorony, hanem egy pici településke: 4-5 ház, 1 templom, 1 temető, közös vízparti vécé. Ja, és a temetőben parabolaantenna.

Aztán elérkeztünk egy olyan részhez, ahol a sofőr – a családi panzió családfője, Pata – inkább kiszállított mindenkit. Biztos, ami biztos.

Ushguli. Első ránézésre igencsak békétlen emberek élhetnek errefelé, az egész falu gyakorlatilag lakótornyokból áll.

Alsó falu. Downtown. Szakad az eső, mindenhol sár és tehéntrágya, valójában nem is igazán lehet megkülönböztetni ezeket egymástól, mindenesetre bokáig járunk benne, legyen ez bármi is. A túravezető kissé gyanús, folyamatosan viszkit iszik. Ilyesmit akkor szokott az ember, ha fertőzéstől fél.

A falu viszont… leírhatatlan. Élő falu, de visszautaztunk ötszáz évet az időben.

Persze a parabolaantennák már itt is kibújtak a földből és nem lepődnék meg, ha a vakolatlan kőfalak mögött LCD tévéket találnánk.

Szakadó esőben sétáltunk át a másik faluba. Ushguli valójában négy apró falucska egyesülése. És ha már itt járunk, említsük meg, hogy a falu bizony 2100 méteres magasságon van, ezzel bezsákolta Európa legmagasabb, állandóan lakott településének címét. Már ha Európához számítjuk, mert ez itt elég forró és egyáltalán nem egyértelmű téma.

A középső faluban éppen hidat építenek a másik mellé. Keverik a betont, tolják a talicskát a mély sárban, nagy a felfordulás… és roppant illúzióromboló módon folyamatosan futnak be a turistákat szállító terepjáró mikrobuszok. De akadnak hátizsákos túrázók is, csúsznak-másznak szegények a sárban, esőben. Bele sem merek gondolni, milyen lesz nekik este sátorozni. Illetve másnap reggel összepakolni.

Falumúzeum. Pici kis gyökérkefe, de jutott ide is bőven értékes relikvia.

Utána bekunyeráltuk magunkat az iskolába. Duurva. 12 osztály, 40 diák, 18 tanár. Igen, jól látod, a tanterem négy diákra van berendezve. A tábla előtt beszakadt padló. Nehéz felelet lehetett. Mégis valahogy hangulata van.
Az igazgatónő közölte, hogy nem lehet fényképezni. Persze. Tizenhatan vagyunk, úgy nyomkodjuk mindenhol az exponáló gombot, mint ahogy más ember levegőt vesz. A dirinő mosolyogva beszél Tamásnak az iskoláról (ő legalább érti), aztán meglát valahol egy vakuvillanást, torkaszakadtából ordít egyet, majd kedvesen folytatja tovább az előadást. A vakuk meg már csak olyanok, hogy villannak. Tamás próbálja elterelni a figyelmét, de amikor közelről szembevakuzzák, a nő agya ledobja a szíjat.

A sáron keresztül vissza a kocsihoz, ebéd a legelőn, egy tehén (a képen nem látszik) odaoldalgott megnézni, mit eszünk, de nem adtunk neki.

Ígértem, hogy itt-ott beszélek a grúz aranykor négy nagy királyáról. Nos, Szvanföldhöz egyik nagy királynak sem volt különösebben köze. Ez persze bántotta a jó atyafiakat. Kénytelenek voltak kitalálni valami picike, apró alternatív történelmet. Így keletkezett az a legenda, miszerint a fenti képen a hegy tetején látható dupla várrom valójában Tamar király (aki igazából Tamara néven egy nőből álló hölgy volt, de ezt majd később mesélem el) titkos vára volt, ahol mindenféle titkos dolgokat (sex included) művelt. De erről nem szabad beszélni, hiszen a királynőt később szentté avatták. Maradjon ez a mi titkunk, drága szvan testvéreim.

Mára terveztünk még egy magaslati programot: Mesztia mellett van egy libegő, mely felvisz egy 2500 méter körüli hegyre, ahonnan tisztán végig lehet nézni a Kaukázus nagy csúcsait. Ugye, errefelé tobzódnak az igazi nagyfiúk, a már említett Shkhara, de itt van mellette az Elbrusz is a maga 5642 méterével és még sokan mások. Jó ötlet volt, de a kezelőszemélyzet keresztülhúzta az elképzelésünket. Akkora köd volt, hogy egyszerűen hazamentek. Úgysem jön ilyenkor senki. Pedig. A libegő 600 méter szintet emelkedik, és ahogy később a völgyből is láthattuk, a felhő csak egy vastag réteg volt. Azaz a libegővel fel lehetett volna menni a felhők fölé és onnan ráköszönni a meglepett hegycsúcsokra.

Ehelyett sétáltunk egyet a Mulhkra folyó partján, kerestünk forrásokat, fel-alá csatangoltunk.

De még mennyire. A csatangolás konkrétan úgy nézett ki, hogy amikor kiszálltunk a buszból, elindultunk felfelé, hamarosan leágazott balra egy ösvény, ravaszul lemaradtunk, mert Nej szeretett volna néhány magányos percet eltölteni a természetben, el is ment balra, de hamarosan visszajött a csoport és mire meg tudtam volna szólalni, ők is lementek az ösvényre, mondván, hogy ez az igazi út, én már csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz kínos, de szerencsére még nem történt semmi, természetesen hagytuk elmenni a csoportot, majd Nej elindult visszafelé, de hamarosan megjelent a csoport nagyobbik fele, hogy hoppá, tévedtünk, mégiscsak a másik út a jó, szerencsére Nej már rafinált volt és várt pár percet, természetesen megfordultunk és elindultunk tovább az ösvényen, már kezdtünk megnyugodni, amikor belefutottunk a csoport másik felébe, akik kitartottak ezen az úton. Mondtam már, hogy egy hegyifolyó és forrásai csobogtak mellettünk?

Végül besétáltunk a faluba, vettünk gyógysört. (A gyomrom rendetlenkedett. Biztos a sok koriander.) Vacsora. Nagyjából ugyanaz a kaja, mint tegnap. Nagyjából. Kaptunk valami húsos levest. Korianderrel. Miért kérded? De a hús sem volt annyira egyértelmű. Tamás szerint nyúl, de a kiszolgáló lányka szemrebbenés nélkül rávágta, hogy csirke. Háát… lehet, hogy minden ‘tastes like the chicken‘, de azért vigyorogva analizálgattuk a csontokat. Persze. Csirke.

Vacsora közben valahogy Sztálinra került a szó. Én elővezettem azt a Tiboru mester blogján olvasott variációt, miszerint az extrém szexfüggő Berija, miután megmérgezte a nagy Sztálint, a haldoklót még hátulról is lekezelte. A társaság ugyan leszavazta (wishful thinking), de sikerült annyira megmérgeznem a képet, hogy innentől akárhányszor szóba került akár Sztálin, akár Berija neve, a Kedves öklét a szájába tolva nyomta el a röhögését.

A vacsorához ugyanaz a vacak bor volt, mint tegnap, és mivel a pocakom sem nyugodott még meg, hamar felmentem a jégverembe szobánkba. Hiba volt. Ma este volt ugyanis Pata születésnapja. Ugye, emlékszel, családi panzió, családfő. Inni kellett. Ivószarvból. Mondjuk elég vacak bort és pálinkát, de ha ez az ára, hogy az ember részt vegyen egy igazi grúz szülinapi bulin, bevállaltam volna.

Ehelyett egy gyors zuhany után belecsavartam magam az ólombélésű takaróba, fejemre húztam a párnát és aludtam.

Útvonal: Mesztia – Ushguli – Mesztia

Grúzia 02/08

Kutaisi, Mestia
2016.05.10 kedd

Tudom, hogy van baltátok is,
Tudom, hogy van késetek is,
Tudom, hogy mi az ábra…
Mesztia Besztia látlak

– Lugossy Laca, amikor éppen rosszul artikulált –

Repülőgép indul: 23.55. Barátságos időpont. Indulás előtt egy órával már kiírták a kaput, az útlevéllel sem volt túl sok vacakolás. (Akartam játszani az e-passport-tal, de Kutaiszibe nem működik.) Üldögéltünk, vártuk a beszállítást, amikor megszólalt mögöttem egy halk reptéri zene.
– Valaki hozza magával a zongoráját? – kérdeztem viccelődve Nejt.
Aztán hátranéztem… és tényleg. Ott volt egy pianínó a székek mellett és a gazdája unalmában játszani kezdett rajta.
– Tudod, azért a szájharmónikának is megvannak az előnyei…

A boarding nagyon hamar elkezdődött, nem is igazán értettem. Aztán meg azt nem, hogy miért kellett félórát ácsorognunk a tömött buszon.

Repülőgép érkezik: 4.40. Ez se sokkal barátságosabb. Aludni nem igazán sikerült a fejünk fölött átbeszélgető grúz kislányok miatt, egy idő után csináltunk egy helycserés támadást, de ekkor már csak egy óránk maradt. Majd a buszon.

Idegesítően lassú útlevélvizsgálat, találkozó a sarki presszóban. Az elején jöttünk át, volt időnk és nincs is jobb egy kétórás hajnali jetlag-re, mint egy grúz sör. A múltkori kirándulásból megmaradt pénzből. (A grúz fizetőeszköz a lari, váltópénze a tetri. Durván 145 forinttal lehet számolni.) Összegyűltünk, kisbusz, felcuccolás, Tamás szerint az első két óra unalmas, lehet aludni. Ezt már nem hallottam meg, mert elaludtam.

Ütvonal: Kutaisi repülőtér – Mestia

Egy óra múlva megébredtem és komolyan el kellett gondolkodnom, hol vagyok. Sík tájon robogtunk, az út szélén hangulatos olasz villák és elképesztő orosz tákolmányépületek váltották egymást. Inkább visszaaludtam. Aztán ráfordultunk a völgyre és elkezdtünk mászni felfelé. Erőltettem magam, hogy nem szabad aludnom, de tízpercenként két percre csak fejbevágott az álommanó. Szerencsére így is láttam eleget: a völgy tulajdonképpen az Inguri folyó völgye, a folyó persze odafent még csak egy nagyon gyors patak, aztán szélesedik, lassul, na azért olyan nagyon nem, végül a völgy kijáratánál munkára fogták, naná, hogy ekkor teljesen belassult.

Műszakilag ez egy nagyon vicces erőmű, ugyanis telibe ignorálja a politikát. A völgy Grúziához tartozik, de a folyó nyugati partját határoló hegy egyben határvonal is. Mögötte Abházia van, Grúzia egyik szakadár, magát autonómnak tekintő, valójában oroszok által megszállt köztársasága. Konkrétan a völgyet elzáró betonfal és az első forgókerék grúz területen van, de a forgómozgást – még a közös időszakban – egy alagúton átvitték a hegy alatt és az energiatermelő turbinák már a túloldalon, Abháziában dolgoznak. Róka fogta csuka. Együttműködésre vannak ítélve, pedig legszívesebben megfojtanák egymást.

A szűk völgy miatt a duzzasztás sokáig felhúzódott, kanyon jelleget kölcsönözve a tájnak. Még 80%-os ébrenléttel is jól nézett ki.

Edének mindegy ez az egész.
Ede ma le és feledés.

EDE, az igáslovunk

Csavarodunk felfelé, mint menet a vascsőre.

A vizierőmű után nem sokkal megálltunk egy útszéli étteremnél. Pontosabban _az_ útszéli étteremnél, mert Mesztiáig nem volt több. Ásítások, kabátok hozzádörgölődése a busz üléseihez, nyújtózkodások. Ébredezett a busz. Az emberekben még benne maradt az alvás puha melege, mindenki vonult befelé az étterem belső helyiségeibe, pedig kifejezetten kellemes idő volt odakint. Megebédeltünk. Reggel hétkor. Tea/sör, marhahúsos leves pikáns korianderrel, juhsajtos lepény (hacsapuri).

Érdekes példáját láttuk a grúzok reménytelen küzdelmének: az entrópiával szövetségbe lépve ütöttek a rendezettségen egy nagyot. Az étterem melléképületénél volt egy falicsap, ebből folyamatosan csorgott a víz egy vályúba. Kíváncsi voltam, így utánamentem. A vályúból egy PVC cső elvezette a vizet egy ösvényen, majd belement egy hosszú, meredek favályúba és a fák között letekeredett olyan 20-25 méter mélységbe, a völgy alján folyó patakba. Értelme? Ne engem kérdezz. Mindenesetre illett a lakatlanra pusztult panelházak közé. (Valamikor a gátat építő munkások laktak itt. Gát felépült, munkások hazamentek, panelek legatyásodtak.)

Araszoltunk tovább felfelé. A duzzasztás idáig már nem jött fel, ellenben megjelentek a falvak.
Lenashi-ban meg is álltunk szétnézni.

Hogy érthetőbb legyen, miért láttuk azt, amit láttunk, írok egy keveset a Szvaneti völgyről. A völgyet a szvanok lakják. Habár ők is a grúzokhoz sorolják magukat – büszkék, harciasak – de van egy nagyon erős megkülönböztető identitásuk. Ők elsősorban szvanok és csak másodsorban grúzok. Konkrétan a nyelvet, melyet beszélnek, Grúziában máshol meg sem értik. A szvanok különösen büszkék arra, hogy a völgyüket ellenség soha nem foglalta el. Emiatt alakult ki, hogy amikor betört az ellen az országba, az emberek az értékeiket mindig felutaztatták a völgybe, aztán vagy értük mentek a dúlás után, vagy nem. A szvan templomokban pedig dúsultak a kincsek, mint fűtőuránban a 235-ös izotóp.

Lenashi-ban először megnéztük a temetőt. Itt találkoztunk először azzal a szokással, hogy a sírkövekre nem csak odabiggyesztik valami fakeretben az elhunyt arcképét, hanem valamilyen homokfújásos módszerrel az egész sírkőre – azaz nemritkán életnagyságban – felviszik az illető valamelyik jellemző fényképét. Láttunk például egy fiatal figurát (fiatalon is halt meg, nem volt harminc éves), aki vigyorgott, bagózott, mögötte pedig gonosz italok párologtak. (Nem Lenashi, de hogy értsd, miről beszélek.)

Utána Tamás szerzett valahonnan egy kulcsot, pontosabban egy embert, akinek volt kulcsa. Bementünk egy templomba.

Igazából teljesen minimál, pici templom, gyakorlatilag családi kápolna. Tele van ilyesmikkel egy grúz falu. De nézd csak meg jobb oldalon azt a csillogó téglalapot. Az speciel egy tiszta arany oltárkép. Csak úgy. Valószínűleg még katalogizálva sincs. Ezekről az értékekről beszéltem korábban.

Még egy kicsi folklór. Nem tudom, Grúzia más területein mennyire divat, de errefelé – Abháziában, Szvanföldön – a mai napig létezik a vérbosszú intézménye. És itt ne arra gondolj, hogy csúnyán néztél a fiamra, akkor én is csúnyán nézek az anyósodra… nem. Ez tényleg vérre ment. Olyannyira, hogy a vérbosszú következményei teljesen átalakították a falvak képeit. A családok ugyanis kénytelenek voltak a ház, a pajta, a csűr mellé lakótornyot is építeni. A szomszédok ellen. Ezek a lakótornyok úgy voltak kialakítva, hogy évekig is el tudott benne élni a család, a profibbakhoz föld alatti alagútrendszer is tartozott. Azaz képzeld el, hogy ott lakik két szomszéd, egymástól 15 méterre, aztán valamelyik családtag csinál valami marhaságot, melyet a szvan büszkeség szerint csak vérrel lehet lemosni, a két szomszéd család beköltözik a 3-4 szintes lakótoronyba és onnan ordibálnak át egymásnak mindenféle dolgokat. Évekig. Évtizedekig. És ez nyílt háború, bárkit elkapnak a tornyon kívül, megölik.

Itt az első példány, amelyikkel találkoztunk, de később annyit láttunk, hogy a végén már csak legyintettünk rájuk.

Délután érkeztünk meg Mesztiába. A szálláshoz vezető murvás úton ki kellett szállnunk a buszból, de a csomagjainkat legalább felvitte. Ahogy sétáltunk az épület felé, nem tudtuk nem észrevenni, hogy az emeleti résznek nincs oldala. Oké, valami nylonnal próbálták elmismásolni a hiányt, de azért egy házoldal nem olyan kicsi darab.
Aztán kaptunk egy szobát az emeleten.
Nekem kicsit nosztalgikus volt, átéltem már egy családi építkezést, aludtam már eszméletlen helyeken, de azért eleinte tanácstalanul vakargattam a szakállamat. Azért csak a Kaukázus töve – ember, az erkélyről nagyon közelről látszik Grúzia legmagasabb hegye, az 5193 méter magas Shkhara (ez szerepel a Hamarosan posztban is) és nem azért, de a Mount Blanc csak egy 4808 méteres törpe – aztán a szoba olyan 1400 méteres magasságon van (ez nagyjából a Kőpataki tó a Tátrában), éjszaka azért csak hideg lesz, hogyan fogunk itt aludni? De túlparáztam. A szobának már volt fala és valami durván öt centi vastag, ólomnehéz takarót kaptunk, még melegünk is volt alatta. Sőt, kaptunk elektromos fűtőtestet is, de ezt csak dekorációnak tudtuk használni, mert olyan falraszerelhető fajta volt, csak éppen nem volt falraszerelve. A falnak nem lehetett nekitámasztani, mert akkor a forró része támaszkodna a fűrészporos tapétának, ha meg lefektettük a padlóra, megöltük a levegőáramlást és a fűtőtesttől fél méterre már nem is lehetett érezni, hogy be van kapcsolva. De az überbrutál takaró tette a dolgát.

Lecuccoltunk, berendezkedtünk. Utána séta a főtérre. Bankba pénzt váltani. Ugyan nyitva kellett volna lennie, de nem volt, aztán mire kinyitott, hirtelen odacsődült fél szvanföld, mi mondjuk még az elején tudtunk váltani, de a többiek beragadtak. Hogy teljen az idő, átmentünk a boltba. Sört venni. Kiválasztottuk a kedvenc tündebetűs palackunkat (olyan 2,5 literes pille), fizettünk volna, de a kasszás nénike összeesküvő pillantással félrevont és elővett a pult alól valami port. Mutogatta, hogy ha megkóstolom, a mennyországba jutok. Nem szokásom ismeretlen helyen ismeretlen drogokat venni, így udvariasan megköszöntem, elhárítottam az összes próbálkozást, pedig a nénike a végére teljesen bevadult, nyomkodta az orrom alá a zacskót, de kemény maradtam.
Kicsit felemás érzéssel jöttünk ki. Oké, a sör meglett. De a por elég fura volt, ráadásul a varázsszavak sem működtek. Tamás ugyanis még a buszon fejünkbe verte a legfontosabb grúz szavakat. Kettőt meg is jegyeztem:

  • Madlobat (memorizáláshoz: őrült ló denevér): köszönöm,
  • Gamarjoba (memorizáláshoz: hamar munka): üdvözöllekdicsőlovag. (Ez a legáltalánosabb üdvözlési formula, szószerint azt jelenti, hogy ‘Hajrá!’. Azért gondolj bele annak a népnek a lelkivilágába, aki nem azt mondja, hogy szervusz (szolgád vagyok), nem azt mondja, hogy legyen egy jó napod, hanem tömören csak annyit, hogy ‘Hajrá!’ Csináljál bármit is.)

Szóval hajráztunk, meg őrültlovaztunk, de a nénikét különösebben nem hatotta meg. Mivel a többiek még mindig a bank előtt szoptak álldogáltak a sorban, benéztünk a kocsmába is.
Nekem határozott érzésem, hogy Grúziában akárhová menjünk is, elsőre, határozottan meg tudjuk találni a turistacsapdákat. Itt például, világvége után kettővel, bementünk egy kocsmába, kértünk két korsó sört, a tündebetúket meg sem próbáltam elolvasni a fali táblán (pedig indulás előtt megtanultam a legfontosabb húszat), aztán a végén levágtak tíz larira. Megkíméllek a matektól, ez 725 forintos korsó sör. Miközben két nappal később Tbiliszi belvárosának egyik meglehetősen drága helyén 4 lari (580 forint) volt egy korsó. Szóval ha rám hallgatsz, a Kaukázus tövében, Mesztiában, elkerülöd a Lengyel-Grúz Barátság sörözőt.
Mondanom sem kell, az unottképű csapos csaj itt sem vidult fel a grúz szókincsünktől. (Nem akarok nagyon előrerohanni, de a végeredmény az lett, hogy nem történtek csodák, amikor ezt a két szót használtuk. Az orosz megfelelőik (szpaszíva, zdrasztvujtye) _pontosan_ ugyanúgy működtek.)

A főtéren még megnéztük Tamar király karikatúra stílusban elkészített lovasszobrát, aztán visszasétáltunk a bankhoz, nagyjából ekkor végeztek a többiek is, visszamentünk a szálláshoz, utána rendeztük a sorainkat majd visszautaztunk az időben 500-1000 évet.

Igen, a tornyok. Mesztiában már voltak bőven. Ráadásul az elsőt kicsit el is böktük, Tamás valami alkoholista, vagy debil, vagy mindkettő fazont rángatott elő, akinél éppen ott volt a családi lakótorony kulcsa. Totálisan autentikus élmény volt. Nem egy turistás torony, hanem egy olyan, melyet még ma is simán használnak. Andráson és rajtam kívül nem is mászott föl senki a legtetejére. Még a cseréptetőre is kimásztunk, csináltam is egy szelfit, de a szél szétfújta a hajamat, így előnytelenre sikerült. Erről lemaradtatok.

A következő állomás az ezeréves ház volt. Ezt értsd szószerint. Eredeti állapotában fenntartottak egy ezeréves szvan lakóházat. Na ez volt az, amitől lementem hídba. (A túra végén mindenkinek el kellett mondania, mi tetszett neki a legjobban. Én ezt a házat mondtam.)

Lakószint:

Pinceszint:

Itt aztán volt minden. Ezeréves épületgépészet. A füst cseles kivezetése: egyrészt, hogy kimenjen, másrészt, hogy azért előtte még tekeregjen annyit, hogy melegítsen. Az ágyak egy kis emelvényen voltak körben, alattuk – külön kapun keresztül bevezetett – állatok aludtak. Hogy alulről melegítsék az alvó embereket. Fenyőforgács égetésére szolgáló polcok, hogy elnyomják az állatok szagát. A pincében földbe ásott bortároló agyagedény (kvevri). Szintén a pincében rabszolgatároló helyiség. (Rabszolga csak saját családtag lehetett; valaki, aki valami csúnyát csinált.) Hogyan helyezkedtek el a házban a hierarchiák: a családfő, a családtagok, a vendégek. Nem volt nehéz észrevenni, miért olyan erős még mindig a szvan családokban a családfő szerepe. A családfő felel mindenért, a családfő nem tévedhet, a családfő a család irányító Napja. Ezer jelét láthattuk mindennek a családi üzemeltetésű szállásunkon is.

Innen már hazaindultunk. Az egyik kapualjból kiugrott egy kendős öregasszony és megint orrunk alá nyomta azt a port. Szerencsére Tamás helyére tette a dolgokat. Ez a só – az úgynevezett szvaneti, vagy szvan só – egy speciális fűszerkeverék. Helyi növényekből állítják elő, felhasználni pedig pont úgy kell, ahogy a vegetát, vagy a delikátot. Csak más az íze. És brutálisan agresszív az illata. Erre a pakoláskor illetve a cipelésekor döbbentünk rá. Három nylonzacskó, és a Tbilisziben vásárolt aromazáró műanyag tároló sem bírt vele. De tök jó, hogy itthon van, én azóta még a pirítós kenyérre is ezt rakok.

Az egyik kőépületnél Tamás felemelte a kezét, azaz jelezte, hogy ez megint egy különleges épület. Az is volt. Odabent 25 éves konyakot mértek.

És amikor javában kortyolgattunk, megszólalt a csaposlány, hogy van nála valamennyi speciális por. Érdekel valakit?

Útvonal: Mesztia séta.

Innen szállás. Vacsora. Tipikus grúz étkezés, olyan terüljterüljasztalkám stílusban. Azaz folyamatosan hordták ki a különböző salátákat, kenyereket, hacsapurikat, sült zöldségeket, krémeket, leveseket. Minden vastagon telenyomva az immár annyira nem is pikáns korianderrel. A babsalátában például annyi volt, hogy az első falat után vadul kerestem, hová tudnám kiköpni. Van, amikor már a koriander is sok. Szerencsére eddig még senkinek nem jutott eszébe a hacsapuriba is koriandert tenni, így az biztos menedék maradt.
Ja, volt házibor is. Borzalmas. Komolyan aggódtam, hogy a házigazda előveszi az ivókürtöket.

Tamással volt egy kis vitánk a buszon. Én nagyon dícsértem a grúz borokat, ő nagyon alázta. Természetesen mindkettőnknek igaza volt. Ő utazásszervezőként mindenhol a ház borát issza, és ezek mindenhol minősíthetetlen házilöttyök. Mi viszont másfél éve bejártuk Tbiliszi nagy bevásárlóközpontjait, megfizethető borboltjait és kitapasztaltuk, melyek a jó üveges borok, olyan 10-12 lari körül. A fülünkön is ezek jöttek ki. Nagyon finomak voltak.

Vacsora után hamar felsétáltunk a szobánkba. Kiálltam az erkélyre egy jó szivarra. Fentről, a domboldalról nézegettem a völgyet. Velem szemben a kivilágított helyi katedrális illegette magát.

Én pedig arra gondoltam, hogy milyen hihetetlen az élet. 24 órával ezelőtt még az udvaromon ücsörögtem a lugasban, készültem az utazásra, most pedig itt vagyok, a Nagy Kaukázus egyik völgyének felső szélén, ha kinézek, látom, hogy a két hegylánc hogyan karol egymásba, lezárva a völgyet. Egy olyan elképesztő helyen vagyok, melyről pár nappal ezelőtt még nem is tudtam.

Gyakorlatilag majdnem a világ végén vagyunk. Azért csak majdnem, mert oda holnap megyünk.

Grúzia 01/08

Előzmények

Kitartóbb olvasók emlékezhetnek rá, hogy 2014-ben egyszer már nekifutottunk Grúziának, pontosabban Tbiliszinek. Nem sikerült a legjobban, de az is tény, hogy elkövettünk minden hibát, melyeket egy keletre utazó ember elkövethet. Palira is vettek mindenhol. A trükk az, hogy kommunikálni kell. Ha beszélni tudsz velük, akkor – keleti módra ugyan – de menni fognak a dolgaid. Ha nem tudsz velük beszélni, akkor csak zsákmányállat vagy a turistapiacon. Tbiliszi ebből a szempontból kivétel, itt azért akadnak rendesen turistacsapdák, ahol éppen ellenkezőleg, mindent elkövetnek, nehogy kommunikálni tudjatok. Vidéken némileg más a helyzet, meglepően sok helyen tudtak angolul, az orosz nyelv pedig mindenhol alap.
A másik hibánk az volt, hogy csak úgy nekiestünk a célpontnak, bízva abban, hogy majd feltaláljuk magunkat. (Természetesen – ahogy szoktam – készültem az utazásra, csak éppen a nyugati helyzetre készülés nem ugyanaz. Nagyon nem.) Túravezetőnk – Tamás – elmesélte, hogyan göngyölítette fel az országot. Hasonlóan, mint a bizalomszolgáltatás az informatikában, itt is találni kellett egy tutira megbízható pontot, majd arra lehetett ráépíteni az egész hálózatot: a megbízható pont elmesélte, mit érdemes megnézni (ezt össze lehetett vetni a saját listával) és ezeken a helyeken ki a megbízható szállásadó/sofőr/pénzváltó/idegenvezető. Nyilván amikor négy napra mentünk, ahhoz ez túlzás lett volna, de még csak hasonlót sem próbáltam, pedig elég sokat leveleztünk a szállásadónkkal. Az egy másik kérdés, hogy szállásadónak egy címeres gazembert fogtunk ki, aki minden volt, csak nem megbízható ember. De hangsúlyozom, meg sem próbálkoztam a felkészülés során embert keresni, márpedig keleten ez a legfontosabb. Itt nem úgy mennek a dolgok, mint nyugaton, ahol mindenhol táblák, szabályok, szabályokat betartó turisztikai emberek vannak, a dolgok pedig mennek maguktól, személytelenül.

Tamás tavaly kezdett grúz túrákat szervezni, majd miután megtudtam, hogy a fő cél a vidéki Grúzia, érdekelni is kezdett. (Tbiliszibe annyira nem vágytam.) 2015-ben végül nem jött össze, de idén már igen. (Hah, pedig az Univerzum bevetett néhány trükköt.)

Ezekben a bevezetőkben szoktam leírni, hogy mekkora szervezési munka, mennyi lehetetlen küldetés előzte meg magát az utazást. Jelenleg a kihívás csak annyi volt, hogy meg kellett venni a repülőjegyet és összerakni egy kistáskába a megfelelő ruhatárat. Megugrottuk. (Megjegyzem a hét napban a legnagyobb problémát az okozta nekem, hogy befogjam a számat. Nem is mindig sikerült. Nem olyan egyszerű ám fejben visszaállni túravezetőből turistává.)

Essen akkor pár szó Grúziáról, illetve a túra célpontjairól.

Az Elő-Kaukázus tök jó hely lenne, ha nem ott lenne, ahol van, illetve az emberi természet nem lenne ennyire konfrontatív. Vannak hegyek, vannak bővizű folyók, vannak termékeny földek. A térséget keletről is, nyugatról is tenger határolja. Északról pedig a Kaukázus. Csínos kelepce. Az a 30 – 40 törzs, akik valamikor azt hitték, mekkora jó hely ez, simán beszorultak. Délen nagy birodalmak harcoltak egymással ezért a kis földdarabért: Bizánc, az oszmánok, az arabok és a perzsák. Később az orosz medve is megtalálta északról az átjárót a málnáson keresztül. Sejtheted. És akkor még nem beszéltem arról, hogy az elő-kaukázusi törzsek önmagukban is harcos népek, aprították rendesen egymást is. Mondhatod, hogy ez mára csak történelem, de nem, itt még nem zárultak le a régi nézeltérések. Grúzia ma is úgy tartja, hogy az ország három autonóm területéből kettő valójában oroszok által megszállt terület, melyeket egyszer vissza fognak szerezni. Vagy az autonóm területek szerzik vissza Grúziát. Bármi lehet. És akkor az ország északi szomszédairól még nem is beszéltem: Csecsenföld, Ingusföld, Dagesztán, Észak-Oszétia. Impozáns lista. A rengeteg múlt- és jelenbéli kardcsörtetés pedig rányomja bélyegét az itt élők életstílusára: a harcosok korán nősülnek, korán legyártják az örököst, aztán korán halnak. Valamelyik háborúban: vagy az ellenséggel, vagy az élettel.

Grúziát északról a Nagy-Kaukázus, délről a Kis-Kaukázus határolja. Hogy ne legyen egyszerű az élet, a két láncot középen összeköti egy Likhi nevű hegység, így az ország tulajdonképpen két völgyteknő. Így is alakult ki: időszámításunk előtt a jobb oldali részen az Ibéria nevű birodalom terült el, a bal oldalin pedig Kolkhisz. (Igen, az az ország, melynek fővárosában őrizték azt a bizonyos aranygyapjút, amelyért az argonauták annyira törték magukat. De erről már írtam korábban.)

Grúzia meglepően ősi ország. Időszámításunk előtt többezer évvel itt már bort készítettek, jócskán megelőzve minden alkoholistát a világon. A kereszténységet másodikként vették fel a IV. század elején. (Örményország után, megelőzve Bizáncot.) Az ország ma is erősen – de nem kirekesztően – vallásos. (Az emberek 80%-a ortodox, és nem csak úgy tessék-lássék: az autók műszerfalán például kötelező tartozék a szentek fényképe és a visszapillantóról belógó kereszt. A rendőr tutira büntet, ha valamelyik hiányzik.) Mondok mást: a XII. században már egyetemük volt. (Az écát Bizánctól vették. Meg sok egyeb mást is.) Grúzia összekovácsolása az ezredforduló környékén történt meg (addig eléggé zavarosak voltak a viszonyok), a felvirágoztatásával kapcsolatban négy király nevét érdemes megjegyezni: IV. Dávid, I. Demeter, III. György, I. Tamar. De úgyis esik még róluk éppen elég szó a későbbiekben.

Mi is az ország valódi neve? Nem, ne vágd rá, hogy Grúzia. Nem ennyire egyszerű. Még nálunk sem. Nagyon sokáig Georgia volt itthon a hivatalos, aztán a szovjet időkben átváltottunk a Grúzia névre – és most eléggé nagy káosz van. Grúzia nyomatékosan kért mindenkit a Georgia név használatára, shmittpali meg is ígérte, tulajdonképpen a kormány át is erőltette, csak az a rebellis Földrajzinév-bizottság feküdt keresztbe. Szóval jelenleg mindenki más szerint a Georgia név a helyes, a bizottság szerint viszont a Grúzia.
Nézzünk mögé, mi is ez a cicaharc. A Grúzia név eléggé egyértelmű: ez az ország orosz neve. A grúzok (georgiaiak?) ezt érthető módon nem szeretik. Oké. Hogyan is nevezik ők az országot? Szakartvelo. Hoppá. (Ibéria alternatív neve Kartli – magyarul ‘kert’, a Szakartvelo nagyjából azt jelenti, hogy ‘mindenki, aki a kertben lakik’.) Ugye van egy kis hiányérzetünk: hogy kerül a Georgia név az asztalra? Nyugi. Lesz magyarázat. Kettő is. Mind a kettő igaz. Tbiliszi alapítója I. Vakhtang Gorgasali király volt. A Vakhtang név perzsa eredetű és azt jelenti, hogy ‘farkastestű’. A Gorgasali pedig helyi nyelven azt, hogy ‘farkasfejű’. A fenti név – Farkasfejű Farkas – kifejezetten népszerű név volt a királyaik körében, lévén még Perzsiából elég komoly farkaskultuszt hoztak magukkal. Másfelől a IV-V. században – nem sokkal azután, hogy az ország felvette a kereszténységet – az egyház legnépszerűbb szentje az egyébként sajnálatos módon nem létező Sárkányölő Szent György volt. A kettő kombinációjából (Gorga, St. George) alakult ki a Georgia kompromisszum: hasonlított a régi névre és nyugaton is jól hangzott. Grúzia jelen politikai célja pedig az, hogy az oroszok elől bemeneküljön az Európai Unióba: értelemszerűen igyekeznek elérni, hogy mindenki felejtse már el az orosz nevét és használják helyette az ősi, európai nevet. (Én pedig vagyok olyan mocsok, hogy az írásokban végig Grúziának nevezem. De én a szovjet érában nőttem fel.)

Fussunk még végig gyorsan a menetrenden, merre jártunk. A repülőgép hajnalban tett ki minket Kutaisziben, innen kisbusszal felmentünk a Nagy-Kaukázus egyik völgyének a végébe. (Szvanéti völgy.) A következő nap terepjáróval még feljebb mentünk, egy Ushguli nevű hegyi faluba. A harmadik napon jó nagyot autóztunk, az éjszaka Tbilisziben ért minket. A negyedik napon a fővárost jártuk be. Utána a grúz hadiúton megint felmentünk a Nagy-Kaukázusba, az orosz határtól nem messze, Kazbegiben aludtunk. Itt is volt egy kis terepjárózás. A hatodik napon lereszkedtünk Goriig, a hetedik napon pedig hegyi utakon keresztül elvergődtünk Kutaiszibe, megnézve ezt-azt. A nyolcadik napon repülőtér, hajnali indulás.
A GPS-t még a vécére is vittem, akit érdekel, térképen mindent végig tud majd követni.

Szóval egy ideig ez lesz a pálya a blogon.

Ki őrzi az őrzőket?

Vagy, ahogy Pratchett is írta, ki őrzi azokat az őrzőket, aki az őrzők őrzőit őrizik?

Vegyük például az agyunkat. Minden érzékszervünk az agyunknak küldi a jeleket, az agy rak őssze belőlük valamit, amit külvilágnak, környezetnek érzékelünk. De mi van akkor, ha az agy trükközik egy kicsit és azon felül, amit a csápjain keresztül összeszed, magától is gyárt egy kis tartalmat?
Honnan fogjuk tudni ezt megkülönböztetni a valóságtól? Sehogy.

És akkor ennyit a vallásról, a túlvilágról és az őrangyalokról. Meg a fantáziáról. Meg az öregkori elbutulásról.

PS.
Aki még jobban el akar keseredni, olvassa el ezt a könyvet. Szerintem kihagyhatatlan.

Siker?

Hajszoljuk, mi? Meggebedünk érte. Olvasgassál menedzsment blogokat, mindegyiknek magától értetődő hitvallása a siker. Az a dolog, amelyért mindent érdemes, sőt, mindent meg is kell tenni.

Naná, hogy nem értek velük egyet.

Kezdjük ott, hogy eleve nem jó szavakat használunk. Mi is az, hogy siker? Eljutni valami jó magas pozícióba. Ezt a pozíciót megtartani, azaz igazolni, hogy oda valók vagyunk. Hetes BMW, Armani öltöny, igazgatótanácsi tagság. Hogy ráhatásunk van fontos dolgokra. Hogy az átlagemberek összeszarják magukat, ha feltoljuk homlokunkra a napszemüveget és átható tekintettel rájuk nézünk.

Szóval, úgy általában ezt nevezik sikernek az üzleti életben. Oké. De mennyire vagy biztos abban, hogy ez minden embert vonz? Jó, a hetes BMW-t mindenki elfogadná, persze, de biztos, hogy mindenki szeretne bent ülni egy igazgatótanácsban?
Mi van, ha Bélának az a siker, ha egy nap legyártott 22 tökéletes főtengelyt az esztergán?

Itt kell pontosítanunk a szóhasználatot. Ugyanis a hétköznapi körülmények között az emberek nem a sikert hajszolják (szerencsére), hanem a sikerélményt. Piszkosul nem ugyanaz. Sikerélményt ugyanis mindenki tud találni a munkájában. Egy takarítónő, aki visszanéz és látja, hogy csillog-villog az iroda, egy kosárlabdázó, akinek összejött egy bravúros zsákolás, egy programozó, akinek váratlanul eszébe jutott egy elegáns megoldás… ők mindannyian átéltek egy sikerélményt. És ha jól esett nekik, akkor legközelebb is megpróbálják. Esetleg megpróbálják fokozni. Amíg ez jól megy, addig ők egészen biztosan elégedett emberek lesznek. Megkapják a sikerélményeiket. De ettől sikeresek lesznek? Nem valószínű. Neveznél sikeresnek egy takarítónőt, csak azért, mert nagyon jó a szakmájában? Valamiért nálunk a sikernek konkrét attribútumai vannak (az a hetes BMW, ugye) és akinél ezek megvannak, az sikeres. Akinek tele van az élete sikerélményekkel, de ránézésre átlagember, az valamiért nem számít annak.

PS.
Ha már a menedzsment blogokkal kezdtem, azért egy kicsit finomítom a konklúziót. Nem igaz, hogy csak a sikerre (hetes BMW, stb) koncentrálnak: habár sikeres vezetőkről beszélnek, de emögött – remélhetőleg – sikerélményekkel teli vezetőket értenek. Csak éppen nem különül el a két kifejezés és így azért meglehetősen bicskanyitogatóak az eszmefuttatásaik.

Staféta

Arról csak álmodoznak a szülők, hogy a közös életükből mi marad meg a gyerekekben, mi hagy kitörölhetetlen nyomot bennük. Tök jó lenne, ha valami emelkedettebb pillanat rögzülne bennük, a magasztos szülői példamutatás… és mondjuk nem az, amikor a fenyőfői erdei házban egy plüss sündisznóval fociztunk, persze ott volt egy jó nagy haveri kör, Apuka pedig kicsit félrészeg volt.

Szóval, jó lenne… de ez egyáltalán nem tervezhető.

Apám nem sokat vett részt a gyerekkorunkban, főállás, mellékállás, hatnapos munkahét, ritkán láttuk. Viszont volt egy apró, nagyon apró sztori. Rabacba utaztunk nyaralni, együtt egy baráti családdal, és a felnőttek úgy döntöttek, hogy nem rohanunk: útközben megaludtunk egy kempingben, valahol Zágráb után. Előtte benéztünk a városba vásárolni ezt-azt és az egyik áruházban ránk mosolygott a mennyország. A játék részlegen ki volt rakva százvalahány matchbox. Fillérekért. Csak hogy tudd: Magyarországon egy játékbolt évente kétszer kapott matchbox-ot, 3-4 fajtát, és egyébként semmi. Én kifejezetten csak azért sétáltam be minden nap a Dobó térre – pedig nem volt közel – hogy nehogy elmulasszam, amikor áru érkezik. Ehhez képest abban a jugó boltban száznál is több. Olcsón. Persze, hogy nekiálltunk sikoltozni az öcsémmel, végül a szülők megúszták fejenként 20-30 kisautóval a bevásárló körutat. A délután már a kempingben ért minket, a férfiak felverték a sátrat és a jól megérdemelt rumpuncsukat szopogatták a kempingbüfében, mi, gyerekek pedig a matchboxokat tologattuk az aszfalton. Aztán a tologatás annyira jól sikerült, hogy a kedvenc mecsim belepottyant a csatornába. Kész, vége is lett a világnak. Ordítottam, mint a fába szorult féreg. Mint akit kilöktek a mennyországból. Anyám persze elrohant apámért, apám otthagyta a poharát, aztán felmérte a terepet, vakarta a fejét… és ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy fiam, ez egy vacak tízforintos matchbox és egyébként is kaptál ma vagy harmincat, szóval fogd be a szád… ehelyett elment, felkajtatott valami kempinggondnokot, felnyitották a csatornatetőt, az öreg lemászott, turkált egy kicsit a szarban-hugyban, aztán kihalászta a kisautót.

Ennyi. Tényleg egy apró közjáték, nem lepődnék meg, ha a családból már csak én emlékeznék rá. Nekem viszont sokkal több volt. Belém rakott egy mintát. _Ezt_ jelenti apának lenni. Ha kell, akkor kivont karddal, harsány csatakiáltással nekirohanni a sárkánynak. Még akkor is, ha nekünk csak egy kellemetlen gyík, akit legszívesebben hagynánk a francba. A gyereknek viszont sokat számít. Amikor a fiam felvételizett a Radnótiba és hazahozta az írásbelijét és kiderült, hogy az egyik kérdést félreértette, szó nélkül kerekedtem fel és kerestem meg az iskolában a tanárt, aki a dolgozatokat javította. Amikor érettségi előtt kiderült, hogy a lányom harmatgyenge matekból, szó nélkül dobtam félre mindent és két hónapig gyötörtük egymást, végül csak a balszerencséje miatt lett négyes a csajszi érettségije. Előtte meg azon paráztunk, hogy egyáltalán átmenjen. És akkor ott volt még a földrajz. Ezekben mind benne volt az az emlék, amikor az Univerzum által meggyötörten bömböltem az út szélén, apám pedig jött azzal a karddal. Benne volt, hogy ezt így kell.

PS.
Csak a történet teljessége miatt mondom el, hogy a férfiak végül a nagy ijedtségre való tekintettel jól bekarmoltak abban a kempingbüfében, aztán a sötétben felbuktak a sátormadzagokban, okozva néhány vidám percet a sátrakban lapulóknak. Ez is megmaradt.

Ez a divat

Elég sokáig lófarkam volt. Mármint a fejemen. Mármint haj. Aztán tavaly ősszel levágattam. A kutya sem vette észre. (Oké, anyám speciel igen.) Szerencsére nem is igénylem, hogy észrevegyék, így a kínálat találkozott a kereslettel. Ma pedig gondoltam egy bátrat és még rövidebbre vágattam. (Oké, másnál ez még hosszú, nálam már rövid.) És az emberek csak most vették észre a lófarok hiányát. A szomszéd. A fogorvos. (Jóska, hol hagyta a himbilimbijét?) A könyvelő. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a legtöbb ember értékrendjében a lófarok az legalább annyira kívül esett a normalitáson, mint a szénaboglya frizura, így ezeket a tudatalattijuk kiretusálta a látványból. A mostani hajjal meg visszatértem a normálisok közé.

Még mindig marketing

Tegyük fel, hogy tejfeldolgozással foglalkozol. Tegyük fel, hogy rögtön az elején szétválasztod a zsíros anyagot a többitől. Hogyan árulod? Hát úgy, hogy a zsírszegény cuccokat kalóriaszegényként reklámozod, a zsírosakat meg energiabombaként. Nem, még véletlenül sem fordítva: mind az ‘energiaszegény’, mind a ‘kalóriabomba’ rossz üzenet. Nagyon rossz.

Emlékeztessetek rá, hogy ezért ne költözzek Csepelre

Ez egy elmaradt írás, még április 12-én véstem bitekbe a dühöngéseimet.

Egész héten tanfolyam volt és ilyenkor a hétfő a legneccesebb. Nem tudom, melyik termet kapom, néhányat ismerek, néhányat még nem és szoktak lenni meglepetések. (Projektor, megvilágítás, meg ilyenek.) Elő is kell készülnöm, a szokásos méhecsketánc a belépőkártyával és az autóval, no meg az adminisztráció, viszont az egészre fél órám van mert ennyivel nyit hamarabb az épület, mint ahogy kezdődik az oktatás.
Na, ki találja el, hogy mikor esik be egy P1 gyanús bejelentés? Persze, hogy vasárnap éjjel. Mivel ezt a bejelentést ismerem és tízből kilencszer vakriasztás, így lefagyasztottam hétfő reggelig, aztán kiderült, hogy nem múlt el, de ettől még persze bűzlött, hogy valótlan, viszont mire kinyomoztam, hogy nem az ügyfél teljes rendszere állt le, hanem csak egy tűzfalkonfig elkeffentése miatt a monitorozó rendszerünk vált elérhetetlenné, elment egy félóra, ettől persze pont belecsúsztam a reggeli közlekedési dugóba, a kocsit nem is volt időm elvinni a parkolóba, így csak ledobtam a fizetős helyre, pár perccel kezdés előtt estem be és teljesen vakon indítottam az első elóadást. Nem voltam nyugodt. Az első szünetben átvittem a kocsit, lefutottam az adminisztrációs köröket, rendben voltunk.
Délután négy körül fejeztem be, mentem a fogorvoshoz. Ja, nem mondtam, az első oktatási napot felső fogsor nélkül nyomtam le. Péntekre kellett volna megérkeznie a körhídnak, nem érkezett meg. Kicsit veszekedtem a dokival, végül hétfő délutánra igérte biztosra. Csepelen. Nagyon nem idegeskedtem – ekkor már – gondoltam, szép lassan odakocogok. Könyves Kálmán körút, a Lurdy után balra a Kvassay híd felé, a Soroksárin át is jutottam – és beállt a forgalom. Se előre, se hátra. Előkaptam a Waze-t, de nem sokat tudott segíteni: az egész környék mélyvörösben pompázott. Vártam. Egy óra múlva jutottam vissza a Soroksári útra (kábé 500 méter), a Kvassay hidat valamiért lezárták, a tömött két sávot visszafordították a szintén tömött vissza két sávba. Oké, Soroksári út. Legfeljebb átmegyek a Gubacsi hídon. Gondolta ezt velem együtt még pár ezer sofőr. Persze, hogy beállt a Soroksári is. Negyven perc alatt jutottam el Erzsébetig, de ott megállt minden. Gondoltam, ravasz leszek, bemegyek a lakótelepre, aztán onnan megyek fel a hídra. Gondolta ezt velem együtt pár száz sofőr. A lakótelep, a szűk utcákkal, még jobban beállt, mint a Soroksári. Ekkor már fél hét volt, gondoltam, rácsörgök a dokira, hogy kitartás, megyek én, arról nem tehetek, hogy fókamászásban is hamarább oda tudnák érni, mint autóval. Volt némi para, mert az épületet nyolckor zárták, és semmi jele nem volt annak, hogy addig oda is érek. Én viszont kötöttem az ebet a karóhoz, még két napot biztosan nem tudtam volna ilyen állapotban végigbeszélni. Fél nyolcra értem a rendelőhöz, azaz három óra 15 perc. Szerencsém volt, megkaptam a fogamat, innentől mehetett rendben a hét, eltekintve a röpke időzavartól, ugyanis minden délután át szoktam nézni a következő napi slide-okat, nagy vonalakban végigkattogtatom a demókat és átfutom a laborgyakorlatokat. Ez most erősen belecsúszott az éjszakába és csak a hét közepén értem utól magamat.

Mi is történt? Hazaérve túrtam a netet, hogy mi lehetett ez az óriási katasztrófa, de nem találtam semmit. Illetve késő estefelé ennyit: Karambol a Weiss Manfréd úton.
Szerencsére halálos áldozat nem volt, a két autó azért rendesen összetört. Jogos volt, hogy lezárták az utat. De utána mi az isten haragjáért kellett lezárni a Gubacsi hidat is? Az meg Monty Pythonba kívánkozó börleszk, hogy a rendőr a komphoz irányította a több ezer bedugult autót. Szóba jöhetett volna még az M0 híd, de annyira beállt a környék, hogy maximum csak magassági kormánnyal lehetett volna kikeveredni belőle. Aztán gondolom rájöttek, hogy faszság, visszanyitották a Gubacsi hidat és pár óra alatt átvánszorgott rajta a tömeg.

Hát, ennyi. Kész őrület. És nem, Csepel nem lett rokonszenvesebb hely.

Para

Azt írja az újság, hogy a mezei poloska (angol nevén stinkbug, csak mondom) a szagát védekezésképpen használja. Azaz ha megijed, elkezd bűzölögni.

Leírom, pontosan hogyan is történik ez. Üldögélek a teraszon, végre kellemes langyos idő van, éppen szélviharok sem tombolnak, szóval minden rendben. Aztán a semmiből feltűnik egy poloska, nekem repül, reflexből odakapok, poloska eltűnik. Illetve, dehogyis tűnik el. Valahol elbújt… és parázik. Ezerrel. Olyan büdös van, hogy alig lehet megmaradni. Na de hová bújt? Alapos körbenézés. Semmi. Oké, indul a sztriptíz. Leveszem a mellényt, kifordítom, rázom, semmi. Leveszem a pólót, ott sincs. Sóhaj. Leveszem a melegítőalsót, átnézem, semmi. Nagyon alaposan áttúrom kézzel a hajamat, semmi. Csak a penetráns szag. Ez a dög itt ül valahol mellettem és reszket. És egy ilyen képes napokig egy helyben üldögélni, amíg kopogósra nem szárad. Közben persze parázik. Nem, a mi macskáink nem élnek velük.

Eddig akár vicces is lehetne a történet. De nem az. Megint enyhe telünk volt és már tavaly is százasával támadtak, idén se lesz máshogy. Egyik este átlépték a legvégső határt: az egyik a boromba mászott bele, kész szerencse, hogy a fogaim között szürcsöltem, így fennakadt. A számban. Pár éve még tavasztól őszig nyitva volt a teraszajtó, a kert a nappali meghosszabbítása volt – na, ilyesmi már régóta nincs. Minden ki-belépéskor le kell söpörni a hordát az ajtóról. Azt a szerencsétlen, egyfolytában parázó hordát.

Váratlan archívum

Nemrég meglátogattuk a szüleimet és anyám hozzámvágott egy jó nagy dobozt. Azt állította, hogy abban a gyerekkori levelezésem van, döntsem én el, hogy átnézem, vagy kidobom.

Naná, hogy átnéztem.

Elképesztő. Így egyben látva, hihetetlen, hogy minden levélben – rengeteg volt – ugyanazt a sémát követtem. De szószerint. Először csak csóváltam a fejemet, végül már kínomban röhögtem az ismerős fordulatok láttán.
Itt van a prototípus:
– Köszönöm a pénzt/csomagot, szerencsésen megérkezett, nagyon örültem neki.
– Elnézést, hogy ilyen későn írok, de teljesen el vagyok havazva, valójában már két hete nem alszom.
– Küldjetek pénzt! Sokat! Azonnal! Csomag is jöhet.
– Egyébként jól vagyok. Csók.
És ezt úgy képzeld el, hogy tökre ugyanez a séma volt az általános iskolás koromban Zánkáról hazaküldött levélben és a bakonyi faluból immár házasemberként hazaküldött levélben. Csak az első esetben 20 forintot kértem, a másodikban már sokezret.

Na jó, egy kivétel volt. A keselyőbérci úttörőtáborból hazaküldött levelem úgy kezdődött, hogy feketével vastagon bekeretezve csak ennyit írtam: “Csupa hülyével vagyok körülvéve!”. De aztán kifejtettem, hogy ha legközelebb meglátogatnak, ne felejtsenek el pénzt hozni.

Szóval jókat vigyorogtam, aztán egyre mélyebbre ásva elkezdtem kifejezetten érdekes dolgokat találni. Hogy anyám véletlenül felejtette itt ezeket, vagy tudta, hogy úgyis feltúrom az egészet, és azt akarta, hogy olvassam el, azt nem tudom. De két napja ezeket a megsárgult, foszló feljegyzéseket böngészem.
Például anyám 1962-es firkálásait, amikor apám még csak J. volt az üldözőbolyból. Aztán gyorsan élre tört és szépen ott van az egész folyamat a lánykérésig, majd a születésemig. Az utóbbi négy oldalon keresztül, anatómiai részletességgel. Néhány évből itt van a családi könyvelés – de forint szinten – a tételek között pedig naplóbejegyzések. Így például tudom, hogy 18 évesen melyik nap látogatott meg otthon egy volt lányosztálytársam. Mert anyám ezt tartotta annyira fontosnak, hogy feljegyezze a négy zsemle és a húsz deka párizsi mellé. Aztán a kompromittáló dokumentumok. Öcsém magyar érettségije, amelyben Solohov zsenijéről és a szovjetek antiimperialista háborújáról értekezik. (Reszkess, kutya, életed végéig zsarolni foglak vele.) Aztán egy csomó hivatalos dokumentum, melyek azt mutatják, hogy a hatvanas-hetvenes években az állam mennyire belenyúlt az emberek életébe. A korai zsengéim egy elfeledett darabja, melyekről egyszer már írtam de továbbra is fenntartom, hogy ezek soha nem lesznek publikálva. Aztán a hétköznapok törmelékei. A gyerekkori hajam borítékban. Lányom gyerekkori haja egy borítékban. A karácsonyi ajándékokra ragasztott cédulák: hogy melyik kinek lett szánva, na meg valami viccesnek szánt ajánlás. Egy marék higanyos hőmérő. (Nagy kincs.) Egy jónős kártyanaptár, mely valami műtrágyát hirdetett. Ezeréves diaképek. Németországból lopott gyufa. Lépegető exkavátor. Egy képeslap, melyen minden szavam hazugság volt. (Ez volt az a lap, melyet a röjtökmuzsaji kápók cenzúráztak.) Egy dísztávirat, melyet egy nappal a születésem után küldött anyámnak anyósa a kórházba. Nagyszüleim esküvői meghívója. Apám születéséről a hivatalos gyámügyi értesítés. Nagyapám (fényképes) munkakönyve a negyvenes évekből. Sorolhatnám még, de el tudod képzelni.

Ha most ismét levelet kellene írnom, valószínűleg így kezdeném:
“Köszönöm a csomagot, nagyon örültem neki.”

Egy sróf

Én valahogy úgy vagyok összerakva, hogy mindig pörög valamin az agyam. Például pár héttel ezelőtt utaztunk valahová autóval kettesben és talán túlságosan is elbambultam vezetés közben, Nej pedig megkérdezte, mi is jár éppen a fejemben, én pedig rávágtam, hogy speciel az, hogy Isten definíciójából következik-e a személyes gondviselés negációja. Á, nem nézett rám furcsán. Mármint Nej.

Mostanában megint elgondolkoztam egy témán. Még nem értem a végére… de most idő előtt lelepleződtem. A Saturday Morning Breakfast Cereal ugyanis megrajzolta. Hogy honnan tudták? Valszeg Zach is így van összerakva.