Dunakanyar-kör bringával 01/04

Mielőtt bármit is írnék, mutatom az útvonalat.

dunakanyar

Nos, ez volt a pálya.

Előkészületek

Voltak. Csőstöl. Csak nem mind ehhez a túrához.
Az történt, hogy miközben még ezt a kalandot terveztem, begyorsult a következőnek a szervezése, majd váratlanul egy nagyon sokára tervezett kaland szervezésébe is bele kellett vágnom, mert olyan volt az időzítés, hogy messzire előre kellett intézkednem. És ez mind az indulás előtti estére koncentrálódott, amikor úgy egyébként darts Premier League döntő is volt, melyet úgy akartam nézni, hogy bor/szivar és semmi más. Aztán alig láttam belőle valamit. Meg az ágyból is… pedig sejthettem, hogy a kempingekben sem lesz sok alvás. Nem is lett.

Budapest – Esztergom
2018.05.18; péntek

– Ez milyen nadrág rajtad? – kérdezte Nej – Még nem láttam.
– Tegnap vettem, direkt bringatúrákhoz.
– Tök jó.
– Vadásznadrág.
– Van vadász rövidnadrág?
– Van. Azt írták rá, hogy apróvadra.
– Akkor a hosszúnadrág a nagyvadakhoz kell?
– Tuti.

Pontosan indultunk. A mai terv nagyjából 70 kilométer, a fele Pesten, jól ismert terepen. Az első sörvételező hely a Római-part. Aztán utána… Dobogókő. Ami még üres bringával sem könnyű, nemhogy egy ilyen fullra pakolttal.

Már a külvárosban megjöttek a – nem várt – kalandok. Az Illatos úton begörcsölt a talpam. Csak néztem hülyén. Még nem is mentünk semmit. Mi lesz itt a végén?
A Külső Mester utcában meg kis híján ottmaradtam. Egy fa lombja ránő a bringaútként használt járdára, én meg nagy lendülettel mentem bele. Nem kellett volna. Óriási ütést kaptam a fejemre egy keresztbenőtt vaskos faágtól.

Ezt az ütést kapta helyettem a sisakom.

DSC_5208

Mondanom sem kell, a kamera is szanaszét repült. Nem estem el, megálltam, mint a tehén, amikor a tagló után még elgondolkodik egy kicsit, mi is volt ez. A fejem nem fájt, azt megvédte a sisak, de a nyakam és a gerincem annál inkább. Aztán ahogy a gerincfájás csillapodott, észrevettem, hogy a bordáim is fájnak, úgy, mint egy átlagos bukás után. Jól indult a túra.

Ahogy csillapodott a szédülés és kiderült, hogy nagy bajom azért nincs, mentünk tovább. De az összes lombos fa alá behúzott nyakkal mentem innentől.

Azt tudtuk, hogy erős lesz a szél, de azt, hogy az egészet szemből kapjuk, azt nem. Ha megnézed a térképet, láthatod, hogy mentünk északnak, nyugatnak, észak-nyugatnak, de hiába, a szelet nem sikerült kicseleznünk.

Jól esett a sör a Római-parton.

IMG_20180518_113141

Használjuk ki a pihenést és essen pár szó a felszerelésről.

DSC00784

Azért térek ki ezekre külön, mert rengeteget vacilláltam, aztán gyakorlatilag látatlanban rendeltem meg mindent, ennek ellenére tökéletes választás lett. Pont illett a páros túrázásunkhoz.
Láthatod, hogy az én csomagom nagyobb. Ez így is van rendjén, a saját cuccom mellett én viszem a közöseket is. Nej már csak a saját holmijait szállítja. A gond ezzel az volt, hogy 2015-ben, amikor elkezdtem kerékpártúrákban gondolkodni, nem igazán találtam jó táskát ebben a méretben. Végül emellett a Vaude Karakorum szett mellett tettem le a voksomat. Pedig akkoriban Magyarországon még nem lehetett kapni, Németországból rendeltem meg, 45e körüli összegért. Mondjuk úgy, hogy szívtam a fogam. Ennyiért már bringát is lehet venni.
Viszont az is látszott, hogy Nej bringájára nem kell ekkora masszív szett. Mivel a Wizzair táskák kapcsán jók a tapasztalataink a Himalaya termékeivel, szétnéztünk… és találtunk is egyet. A másik táska árának töredékéért. Egy kicsit azért aggódtam, nehogy híg legyen az olcsó hús leve, de nem lett az. Ugyan nem olyan könnyű a le/felszerelése, mint a másiké, de nem is bonyolult. És ez is pont megfelelően pakolható.

Ja, eddig nem mondtam. Ez a túra volt az éles tesztje a kerékpártúra felszerelésünknek. Ezen a túrán terveztük, hogy végigjegyzeteljük, mi mindenen kell majd változtatnunk.
Nos, semmin. Elsőre jó lett minden. Ilyen is van.

Kipihentük magunkat. Nagy elánnal indultunk neki Dobogókőnek. Az is csak egy hegy, márpedig minden hegynek van teteje. Csak idő kell, meg akarat és fent is leszünk.
Így utólag azt mondom, nem is lett volna ezzel semmi baj. Azért mászkáltunk már Nejjel erősen szintes terepen (Horvátországban, illetve a Balaton-felvidéken), nem haltunk bele. Ami a végén kicsinált minket, az a viharos szembeszél volt. Nem, nem az emelkedőn, hiszen a légellenállás a sebesség négyzetével arányos, azaz ha lassan megy a bringa, akkor nem igazán zavarja a szél, szóval nem, nem a kaptatón tett tönkre a szél, hanem odáig. Amikor elérkeztünk Pilisszentkeresztig, ahonnan kezd igazán bevadulni a terep, akkor már közel 50, erősen szembeszeles kilométer szedte ki az erőnket. A szembeszél nem csak azért szenyó, mert erősebben kell tolni, hanem azért is, mert nincs pihenő: a lejtőkön lefelé is tekerni kell. Amikor már a kaptatókon erőlködtünk, olyan izmaim is begörcsöltek a lábamon, melyekről eddig nem is tudtam. Amikor megálltam, képtelen voltam leszállni a bringáról, mert nem bírtam átvetni a lábamat a táska mellett.

De tényleg igaz, hogy minden hegynek van teteje, ennek is volt. Ne tudd meg, mennyire örültem, amikor feltűnt az elágazás a túraGPS képernyőjén.
Innen már csak egy viharos nagy száguldás volt Esztergom.

– A lejtőkön vigyázz! – intettem Nejt induláskor – Sok a cucc, nem fog annyira a fék.

Aztán csak nem bírtam magammal, megeresztettem a sárkányt lefelé, amennyire csak tudtam. Oké, hogy nem olyan hatékony a fék, de nem is kellett használnom.

A városban kifogtuk a délutáni, sőt, a négynapos hétvége előtti délutáni csúcsot, ráadásul pont a bevásárlóközpontok felől mentünk be, jó kis ügyességi feladat volt, hol a járdán, hol az autók között.

A megtett út:
Két dimenzióban.
– Három dimenzióban: Római-part, illetve Dobogókő. (Igen, az idióta sportóra lestoppolta a mérést pihenés közben.)

Kemping. Sátor.

– Éhes vagyok – közölte Nej – Meg tudnék enni egy lovat.
– Menjünk be a városba. Csak lesz valami utcai kaja.

Lett. Valami fesztivál ürügyén a Prímás szigettel szemben az egész korzó tele volt zsúfolva kajás sátorral. Annyi zsíros, egészségtelen dolgot ehettünk, amennyit csak akartunk. A keret is megvolt rá, Dobogókő jól fizetett kalóriában.

Ez itt konkrétan hagymás csülökkel rakott tócsni.

DSC00790

Mely után még toltunk réteseket is.

– Tudod mi lenne az igazi? – vetettem fel – Ha találnánk valahol egy sörkertet, ahol leülepedhetnénk. Sör, szivar, e kettő kell nekem.

Lett. A strand mellett találtunk sörkertet is. Sötétedésig elvoltunk.

Tuskó

Elmentem a fatelepre.

– Jó napot kívánok!
– Jó napot!
– Egy olyan nagydarab, görcsös tuskót keresek, favágási célból.
– Most nincs olyan.
– Szétnézhetek?
– Persze.

Szétnéztem.

– Találtam egy egészen jó tuskót a fűrészgép környékén.
– Azt nem adjuk. Az a miénk.
– Értem. Arrébb láttam olyan méteres hasábokat, volt köztük egy jó tuskóalapanyag. Azok is eladók?
– Igen.
– Fűrészelnek?
– Nem.
– Remek. Akkor majd megoldom.

Megoldottam. Így.

DSC_5140

DSC_5163

DSC_5169

A nap legjobb része volt, nem kevés nosztalgiával. Hat év Bakony van mögöttem, évente több köbméter fa összevágásával. Szerettem. Pedig akkor nagyon gyatra szerszámaim voltak… most pedig mindenből kifejezetten jó minőség, minden kéznél…lubickoltam.

Perfekt

Kezdjük egy bemelegítő kérdéssel. Kiveszel egy tálból két szem epret. Milyen sorrendben eszed meg?

Nos?

Valószínűleg azt válaszoltad, hogy először az egyiket, utána a másikat.

Rossz. Hibás.

A korrekt megoldás az, hogy mindkettőnek leharapod a felét, majd a végére hagyod a finomabbat. Hogy annak az íze maradjon meg a szádban.

És most próbáld meg elképzelni egy perfekcionista életét. Aki elvárja, hogy a világban minden a fenti optimalizációhoz hasonló szinten történjen és ha nem úgy történik, akkor frusztrált lesz.

Remélem érzed, hogy perfecionistának lenni nem dicséret, hanem betegség. Az illető ugyanis konkrétan leszarja, hogy mennyire jó, hogy mennyire jobb másoknál, mert ez mind-mind nem számít. Ha utólag, miután megcsinált valamit, rájön, hogy lehetett volna még jobban, letargiába esik. Mert nem volt tökéletes.
Márpedig utólag mindig van jobb megoldás.

Hogyan lettem kertépítő vállalkozó?

Az időjárás jól kibabrált velem. Idénre nagy kertátalakításokat terveztem: építeni is akartam dolgokat, meg rendet vágni és legfőképpen fejleszteni. Ez mind-mind tavaszi munka lett volna. Mennyi is volt idén a tavasz? Két hét. Ebbe kellett beleférnem.
Melóztam, mint egy elmebeteg.
Még kábé egy heti munka van hátra. Köztük egy utolsó nagy növényültetési roham.
Ehhez szerettem volna megrendelni egy kisebb teherautónyi növényt.
A kertészeten belüli linkeket már korábban elmentettem, most csak végig kellett kattintanom és beszórni mindet a kosárba. Aha. Két növény elfogyott. Az egyikből 3 tő kellett volna, a másikból hat és sajnálatosan mindkettő hangsúlyos eleme lett volna az elképzelt kompozíciónak. Gyors keresés, hol találok máshol. A legközelebbi alkalmas kertészet is 250 kilométerre volt. Postán keresztül márpedig nem veszek növényt, ezt megtanultam.

Illetve… van egy nagyker. Mondjuk ez is vagy 40 kilométer, de ennyi már belefér. Csak éppen azzal indítják a regisztrációt, hogy kizárólag viszonteladóknak adnak el, ha nem vagyok az, akkor el se kezdjem. Hmmm.

Ötlet. Van nekem egy alvó BT-m, melyet éppen megszüntetni tervezek. Ez egy EVÁ-s BT, melyet olyan 8 éve vásároltam. Az előző tulajdonos beleírt a tevékenységi körébe mindent, de tényleg mindent. A cégkivonatban csak a tevékenységlista három oldal. Apró betűkkel. Van ebben rézpucolástól zabhegyezésig minden. Nézzük meg. Hátha van valami növényeladási izé is.
Bingó. Rögtön a második helyen: Mezőgazdasági termék ügynöki nagykereskedelme. Ez kell nekem.

Regisztráltam. Nézzük, hogyan lehet rendelni. Némi problémát okozott, hogy a legkisebb tétel a tálca, azaz 12 növény. Nekem pedig kétfajta növény is kell, azaz két tálca. Aztán megnéztem az árakat és elvigyorodtam. A nagykerben a 24 növény olcsóbb volt, mint a kertészetben a 9. Jöhet. Aztán majd csak találok nekik helyet.

A rendelés után még jött egy ellenőrző hívás. Hogy ki fia-borja vagyok.
– Ön rendelte meg ezt a két tálca növényt?
– Igen.
– Hadd kérdezzem meg, Ön kertépítéssel foglalkozik?
– Többek között.

Bátran mondhattam, három hete nem csinálok mást, mint kertet építek.

Csak éppen a fene sem gondolta, hogy ehhez nekem papírom is van.

~oOo~

Most pedig képek. Kegyetlenül sok. (Csá, Dóra!)

Kezdjük a macskás blokkal. Egyébként ez az egyik legidegesítőbb dolog. Melózok megállás nélkül a napon, miközben mind a három macska az árnyékban hesszolva figyel, mérsékelt érdeklődéssel.

DSC_5101

DSC_5069

DSC_5102

Mr. Gray belesímul a környezetébe.

DSC_5131

Aztán Nej elkövette azt a hibát, hogy kijött a lugasba vacsorázni.

DSC_5137

Virágzik a zsálya.

DSC_5071

És virágzik a már-már reménytelennek hitt rododendron is. Hajrá, öcsi, meg tudod csinálni!

DSC_5098

Négy méter magasban nyílnak a rózsák az óriási rózsafán.

DSC_5120

És ta-damm! Itt az új családtag. Eredeti nevén Spar Herd, de barátainak csak Sparhelt.

Itt még csak az előkészítés helye látszik. (És egyáltalán nem mellékesen egy újabb rendezett dzsuvás terület. Fűtelenítve, gyomtalanítva, 5 centi fenyőkéreggel bemulcsolva, tetején a szarból kézzel kiválogatott díszmulcs és az optimális terjeszkedésre irányított borostyán, elszórva néhány azálea.)

DSC_5058

Itt pedig maga a sparhelt.

DSC_5122

Sparhelt és a zsálya.

DSC_5104

Sparhelt éjszaka.

DSC_5094

Sparhelt, próbatüzelés. Egyfelől kötelező, mert az első főzőcskézés előtt ki kell égetni belőle az olajakat, meg mindenféle büdös komponenst, másfelől meg… hát, mint a kolbásztöltés. Ugye az úgy néz ki, hogy a disznó húsát a saját belébe tömöd vissza. Nos, valami hasonló történt most is, a sparhelt papírcsomagolásával gyújtottunk be, majd a csomagolás léceivel fütöttük ki belőle az ódort.

DSC_5129

DSC_5139

Így néz ki, amikor dolgozom.

DSC_5114

A betonkáva rendezése. Valamikor nagyon régen értekeztem róla, azóta sokminden történt vele, de a lényeg röviden összefoglalva az, hogy bármit ültettem oda, mindent megfojtott a gyom. Most drasztikus lépésre szántam el magam: teljes földcsere.
Így nézett ki, amikor kiszedtem minden földet és csak a kézzel kiválogatott kavicsok maradtak bent a kávában. (Igen, minden egyes kavicsot megfogtam és letörölgettem.)

DSC_5115

Légy oly kedves, értékeld, mennyire bonyolult volt a fénykép elkészítése. Létráról kihajolva, hónaljból fotózva, saccra, mert nem tudtam a keresőbe nézni… nem volt egyszerű.
Ez pedig már a szétterített kavicságy.

DSC_5116

Beültetve növénnyel.

DSC_5118

És beterítve mulcsként használt murvával.

DSC_5119

Persze bőven nem csak ennyi történt a kertben, de a többi az előkészítő jellegű, alapozó munka volt. Ezeknek az eredménye legkorábban is csak ősszel mutatkozik meg.

Lassan megpihenhetek.

A következő lépés pedig egy duhaj Sparhelt Party lesz.

PS.

Tulajdonképpen… nehéz még megfogalmazni is. Délután körbejártam és meglepődve észleltem, hogy gyakorlatilag mindent megcsináltam, amit terveztem. Egy napi munka van még hátra, na meg az orbitális méretű rendrakás… de egyébként minden úgy néz ki, ahogyan elterveztem.
És nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Valahogy olyan, mint egyetemistaként, amikor letoltam egy dúvad vizsgaidőszakot, hetente meghaltam, de a következő vizsgára feltámadtam és jó egy hónap eszeveszett dulakodás után hirtelen ott álltam, győztesen. Elméletileg örülnöm kellett volna, gyakorlatilag hullafáradt és szellemileg beszűkült voltam.

Vasárnap este kivettem egy rozét a borhűtőből.
– Ennek most nekiesek – közöltem Nejjel – Úgyis elfogyott a szóda is, meg az ásványvíz is.
– Vigyázz, meg ne ártson!
– Hmm… nem is lenne az olyan nagy baj.

Magyar Posta, így szeretlek

Rendeltem egy Izét. Jó nagy darab, másfél köbméter és 100+ kiló. Az eladónál csak egyfajta házhozszállítás van: Magyar Posta.
Nem örültem neki.
Na mindegy, kifizettem, visszaigazolták, oké. Hamarosan a cég értesített, hogy a csomagot átadták a Postának, várhatóan 1-2 napon belül meg fog érkezni.
Másnap, azaz csütörtök reggel, kávé közben a levelek, napi sajtó átnézése, majd 7.45-kor elmentem futni. 8.30-ra értem haza. Már várt egy email, miszerint ma fog érkezni a csomag. Remek. Átszerveztem a hetemet, azaz minden mászkálós programot áttettem péntekre. És vártam. Semmi. 17.30-kor lett gyanús, hogy ebből már nem lesz csomag.
Megnéztem a nyomkövető oldalon. Azt írták, hogy sikertelen kézbesítés.
Naná, hogy kinyílt a bicska a zsebemben. Merthogy itt egyáltalán nem volt senki.
Majd megnéztem jobban. A sikertelen kézbesítés 8.23-kor történt.

Nem véletlenül írtam percre pontos időpontokat. Vedd észre, hogy esélyem sem volt itthon lenni. A futáshoz nem viszek mobilt – nem is tudnám hová tenni – márpedig a Posta 7.51-kor értesített, hogy aznap, 8.00-17.00 között jön a csomag. Azaz azt, hogy _ma_ jön, csak 9 perccel a kezdő időpont előtt mondták meg, majd 23 perc múlva itt is volt az autó.
És ez szerintük teljesen rendben van.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 7.50 körül kerestek telefonon is. Csak hát nem volt nálam. Feltételeztem, hogy a futár időpontot szeretett volna egyeztetni, ezért 8.30-kor rögtön visszahívtam. Központi szám jelentkezett be, a szokásos idióta telefonos menüvel. Azaz a kapcsolat egyoldalú. A futár tud téged keresni, te őt már nem. Legyél otthon, vedd föl elsőre a telefont, mert korrigálási lehetőséged nincs.

Az eredeti levél szerint elméletileg pénteken megint megpróbálják kézbesíteni, értesítés eddig, azaz csütörtök estig nem történt. Nyilván majd megint 9 perccel a kezdő időpont előtt szólnak. Én meg szervezhetek át mindent hétfőre. Mert mi van, ha holnap meg később hozzák? Elméletileg 17.00-ig bármi lehet.

#szunyog #motorcsonak #technika

Ennyi szúnyog egyszerűen nincs.

Ezt a mondatot már rengetegszer leírtam, aztán mindig kiderül, hogy de van, sőt, sokkal több is van. Most megint sikerült beállítanunk egy újabb rekordot.

Áprilisi nyár, Tisza-tó.

De kezdjük az elején.

Leutazás
2018.04.28; szombat

– Készülj, holnap sztreccsbe öltözök! – kurjantottam oda Nejnek.
– Vegyük úgy, hogy nem hallottam semmit! – kiáltott le Barna a lépcső tetejéről.

A ferihegyi elágazó után elbambultam, elfelejtettem lekanyarodni a vecsési elkerülőről az emnullára. Sebaj, jó az idő, járjuk egy kicsit a vidéket.
Egy órával később már nem voltam ilyen vidám.
Az emnullára még visszajöttünk Gyömrő és Maglód érintésével, de Gödöllőnél betonkeményre beállt a kanyarodósáv. Nem is vacakoltam, elmentem mellettük, aztán be Gödöllőre, onnan pedig a 30-ason lementünk Aszódig, ott jöttünk vissza az autópályára. Négynapos hétvége, az egész ország megmozdult, közben pedig a csomópont több kilométeren keresztül fel van túrva. Remek indulás.

DSC_5043

DSC_5046

Átvettük a faházat, kajáltunk, átöltöztünk és már rohantunk is a partra. A legjobb időt szombatra mondták, legalább egy kicsit vizezzük be a kajakokat. Nem is lett sokkal több, gyakorlatilag tettünk egy tiszteletkört a tiszafüredi morotvák körül. 11 kilométer. Azt nem mondanám, hogy pancsolás volt, a fele távot felfelé tettük meg a Tiszán, elég erős áramlással szemben. (Vasárnap megmértem, 3,5-4 kmh volt a sodrás.)
Az első kellemetlen jelek már ennél a bemelegítésnél is megjelentek. A Tiszán egy vizísízőt rángattak fel-alá, ötezerrel döngetett a motorcsónak és naná nem lehetett elvenni a gázt, hiszen akkor elsüllyedt volna a síző. A kajakos? Az süllyedhet, nem fizetett.
A másik szájhúzásom kikötés után volt, amikor ránéztem az órámra. Azt mondta két órányi evezésre, hogy 588 kalória. Mondtam már, hogy a fele sodrással szemben történt? Aztán levont belőle 250 kalória BMR-t. Na most, csak hogy érezd a helyzet fonákságát, a maradék 300 kalória az 20 perc futás, vagy egy óra kényelmes, laza séta. Én két órát eveztem, ebből egy óra szenvedés volt. Az Endomondó felül is bírálta és adott rá 1048-at, ami már a másik véglet. Nej sokkal egyszerűbb órája járt valószínűleg a legközelebb a valósághoz, 850 körüli értékkel. Csak hát, ha saccolgatás lesz a vége, akkor mi a francnak vettem órát?

Raktuk el a kajakot, amikor megjelent a parton László, majd hamarosan a kis csapata is.
– Hát ti?
– Jó idő van. Hova máshová mennénk?

Gyors vacsora, majd kisétáltunk Lászlóékhoz a partra. Beszélgetés, alkoholok, tiszaparti naplemente. Elmondhatatlanul sok szúnyog. Elmondhatatlanul, mert hiába írom, hogy így sok, meg úgy sok, ha nem voltál ott és nem tapasztaltad meg, úgysem tudod elképzelni.

Aztán alvás.

Alsó túra
2018.04.29; vasárnap

Hajnalban megébredtem, ki kellett mennem vécére. Annyira mélyen aludtam előtte, hogy nem ismertem fel, hol vagyok, pontosabban a sötétben azt képzeltem, hogy otthon, így kiszálláskor rögtön nekimentem a falnak, majd a lépcsőkorlátnak, aztán pánikbaesve zuhantam vissza az ágyba. Jézusmária, befalaztak.
Egy kicsit hajszolt vagyok mostanában.

Aztán hajnalban és reggel is hasmenés. Nem öröm, különösen egész napos kajakozások fényében nem. De a dísz a tortán az előző este vastagon bepakolt csípős paprika volt. Mely másodjára még jobban csípett. És elég sok ‘másodjára’ volt reggel.

Azért valahogy összekaptuk magunkat. Kreáltam az órámra egy custom sportot. (Hamarosan elmondom, hogy miért.) Reggeli, kávé, aztán irány a part… helyett a bolt, de utána már tényleg mentünk a Tiszához.

Szedtük le a kajakokat, amikor megláttam Tiborékat. Séta. Üdvözlés.
– Hát ti?
– Nyilván evezünk.
– Nyilván.
– Holnap jönnek Albinék is.
– Naná.

Ahhoz képest, hogy nem egyeztettünk senkivel, csak úgy elindultunk a világ végére, egészen jól összejöttünk.

A túratervet átvariáltam. Lászlóék elmondása szerint a fák között kanyargó ágban kidőlt egy fa, nem igazán járható. Tibor viszont eldicsekedett, hogy felfedezett egy izgalmas átkötést a Kis Tisza és a Csapó Tisza között, ez érdekelt engem is. Emiatt megcseréltük a két napot: ma megyünk az alsó túrára, holnapig meg csak jár abban az ágban egy horgász motorosfűrésszel.

A technika már induláskor durván bemutatott. Mind a két napot felfedezésekre szántam, azaz olyan utakon akartam járni, amerre eddig még nem voltunk. Ehhez szereztem track-eket és fel is töltöttem a túragps-re. Na most egy darab sem látszott. Izzadtam, mint egy hülye, restartolgattam, kivettem és visszaraktam az sd kártyát, mindhiába. Nem volt semmi. A fájlrendszer nem sérült meg, mert térkép volt. Csak útvonal nem.
Hát, jó. Megyünk fejből.
Aztán félúton kifogyott a gps-ből az elem. Az az elem, melyet indulás előtt raktam bele és másfél napig ki szokott tartani. (Rohadt drága elem volt, de a térképen nem spórolunk.) Nem is vittem tartalékelemet, mert minek.
Onnantól tényleg csak az orrunk után mentünk. Felfedezés. Ja.
Aztán, csak hogy kerek legyen a világ, a gopróból is kifogyott az akksi. Ez is extra gyorsan. Naná, hogy ehhez sem vittem tartalékot. A szálláson ugyan van vagy tíz tartalék, de úgysem terveztem sokat kamerázni, gondoltam, elég lesz egy. Így pont az egyik legizgalmasabb résznél fogyott ki.

A korai időszakban, amikor voltunk, még nincs teljesen feltöltve a tó, az öblítőcsatornákon dől befelé a víz a Tiszából. Ez befelé vidám kis száguldás, kifelé örvényeken keresztüli, fogcsikorgatós rakkolás.

Amikor jöttünk kifelé a Kis Tiszáról, pont ilyenbe futottunk bele, én pedig hülye fejjel elfelejtettem előtte leengedni a kormányt. Így egyszerre kellett küzdenem az árral, illetve kormányozgatnom is a lapáttal az összevissza rángató örvények között. Jó nagy küzdelem volt, a végén viszont felsóhajtottam. Sikerült.
És az egész fel is lett véve. Ja.

Az pedig végképp nem dobta fel a kedvemet, hogy a nap másik legjobb kamerás momentumában, amikor egy nagyon szűk járatban egyszerre értünk utól egy motorcsónakot és jött is szembe egy másik, szóval jó nagy katyvasz lett és az egészet vettem és a videóban ezzel akartam illusztrálni, mennyire elfajultak a dolgok a Tisza-tavon, szóval ez a videó megint nem sikerült, mert rögtön az elején ráfröccsent a kamera közepére egy vízcsepp és pont ott, azon a területen, ahol a lényeges dolgok történtek, ott nem lehet látni semmit a felvételen.

És ezzel el is értünk a másik fő témához. Nem csak szúnyogból volt túltermelés.

Rettenetesen sok volt a motorcsónak. Pontosabban kibaszottul rettenetesen sok volt a motorcsónak. És itt most nem is igazán a horgászokra gondolok. Sokkal inkább a turistaszállító motorcsónakokra. Elözönlötték a szűk járatokat is, azokat, ahol eddig zömmel kajakosok, kenusok jártak. Mert jön a hájas seggű turista, élményt akar, meg is fizeti ugye, aztán viszik be a romantikus sűrűbe. Mert jár neki a kaland. Csak hogy érezd, ez nagyjából olyan, mint ha a romantika kedvéért Santorini sikátoraiban, vagy erdei ösvényeken emeletes turistabuszokkal utaztatnák tömegesen a turistákat. A gyalogosok meg rohadjanak meg.

Oké, sejtettem, hogy a négynapos hétvégén, nyári jó időben nem leszünk egyedül a tavon. De az, hogy egész nap csónakmotorok hangját hallottuk, szünet nélkül, mert mindenhová bementek, minden elvadult nádasban bolyongott vagy egy tucat, nem volt menekvés előlük, az csúnyán frusztrált. Nejnél még csak-csak elvették a gázt, de nálam mentek, mint ha ott sem lettem volna. Ez különösen a hátulról érkező csónakoknál volt vicces, különösen, ha több is jött egyszerre a csatornákban.

GOPR4996

Pedig a természet tette a dolgát, a madarak az őrület határán csiviteltek, veszekedtek, trilláztak, sikoltoztak. A nap csak sütött és sütött, a szél pedig pont akkora volt, hogy hűtött, de nem döntögette a kajakokat.
Az a motorcsónakok dolga volt.

Poroszlónál kerestünk egy félreeső helyet, ahol meg tudjuk enni a csokit és meg tudjuk inni az ebéd utáni sört. Felpattintottam. Megjelent két turistahajó. Az idegenvezető magyarázott. Kihasználtam, amikor elhallgatott, majd megemelve a sörömet, hangosan bejelentettem:
– Hölgyeim és Uraim, jobbra pedig egy kajakos látható, aki sört iszik!
Egy csajszi mosolyodott el, mindenki más csak nézett bénán.

A motorcsónakok miatt nem is tudtunk a vízen megebédelni, kikötöttünk a szabadstrandon.
Ez a csoda parkolt az étterem előtt.

GOPR5004

Étterem, pincér. Hozta az étlapot. Nem vettem fel, közöltem, hogy már válaszottunk. Erre elment. Aztán 10 perc múlva visszajött, hogy sikerült-e választanunk? Ránéztem, direkt a gyengeelméjűek számára tartogatott nézésemmel, majd közöltem, hogy két sör és két hamburger. Felírta a sört, majd közölte, hogy hamburger nincs. Akkor étlap. Bólintott és elment. Örökre. Pedig szomjasak is voltunk. Egy örökkévalóság után jött egy másik pincér, vele is eljátszottuk ugyanezt a méhecsketáncot, aztán a krapek valahogy kiszedte a rendszerből, hogy mi valamikor már kértünk két sört és nem kaptuk meg, végül 40 perc után legalább sörünk lett, nem sokkal később kajánk is, szóval a végére minden rendbejött, eltekintve attól, hogy másfél órát csesztünk el egy vacak gyorskajáért.

Poroszló után egy kicsit elmentünk kalandozni. Legutóbb feltűnt, hogy van egy rövidítési lehetőség a poroszlói híd és a Kis Tisza között. Megnéztük. Szuper. Aztán annyira, de annyira tiszta volt a máskor oly dzsuvás rész, hogy nem tudtunk ellenállni neki és becéloztuk a kisebbik hidat.

Mert teljesen meghülyült az időjárás. Április vége van, de közben már nyár. A tó még nincs feltöltve – ebből kifolyólag teljesen váratlan helyeken van olyan erős sodrás, mint a Szigetközben – a vízinövényzet még nem nőtt ki a felszín fölé, azaz mindenhol tiszta a víz és bárhol remekül kajakozható, olyan helyeken is, ahol az igazi nyárban már nem. Viszont iszonyat jó az idő – hétfőn fürödtem is a szabadstrandon – és teljesen nyári a tömeg is.

Majd nem sokkal a kisebbik híd előtt megláttam, hogy a távolban megy egy négyszemélyes kajak. A nádas felől a híd felé. Hoppá. Netán van egy másik összeköttetés a Valki medence és a Kis Tisza között? Mekkora dolog lenne felfedezni! Így irányt váltottunk és feltúrtuk az érintett nádast, de nem találtunk utat. Hogy honnan jött a kenu? Valószínűleg valami portálból.
Visszamentünk a Kis Tiszára, folytattuk. Mivel ekkor már térképünk sem volt, így nem mentem be a Porongi tóhoz, megkeresni Tibor rejtekútját.
Ehelyett azt találtuk ki, hogy hazafelé kerülünk egyet és benézünk abba a bizonyos ágba, hogy keresztben van-e még az a kidőlt fa? Ez így éppen elég hosszú túrát is adott ki.

Tisza. Négy jetski, négy őrült, versenyeztek. Köztük egy baromi erős motoros yacht, aki szintén. Aztán amikor mellémértek, nekiálltak körbe-körbe döngetni. Mintha az lett volna a céljuk, hogy minél nagyobb katyvaszt keverjenek. Mantráztam. Nem mondom meg, mit.
Határozottan örültem, amikor elértem az ág bejáratát.

Erről tudni kell, hogy kifejezetten vizitúrázós szakasz. Június közepéig – madárfészkelés miatt – bármilyen járművel – tehát kajakkal is – tilos a behajtás. Motorcsónakkal meg úgy egyáltalán tilos, bármikor.

Ehhez képest az első száz méteren elviharzott mellettem két motorcsónak hátulról, egy meg szemből. Viszont a szemből jövőt lestoppoltam és kifaggattam. Azt mondta, hogy minden további nélkül járható az út a Nagy Morotváig, azaz már nincs kidőlt fa. Erre voltam kíváncsi. (Nem mellékesen így nem kellett oda-vissza átküzdenem magam a habzó vízű zsilipen.)

Aztán kikötöttünk, összecuccoltunk, a szállás mellett több légköbméter szúnyog, sör, szivar. Meg borzasztóan kíváncsi voltam, mit hoztam össze a technikával: merre jártunk, hány kalória volt, azaz mennyire lesz bőséges az esti vacsi és hány sört ihatok utána.
Meg hogy működik-e a custom sport beállítás, melyet indulás előtt gyártottam.

Nem akarok most nagyon mélyen belemenni, nagyon sok sár gyűlt hirtelen össze az óra rovásán, egész biztosan lesz belőlük egy külön írás. Most csak pár szó a vízisportokról. Ez a szar sportóra két evezős sportot ismer: a csónakos evezést (row) és a vasalódeszkát (stand-up paddle, SUP). A korábbi ismerte a kajak/kenut is (paddling), de az 5-ösből már kiszedték. Gondolom, mert nem bírtak vele. Nos, kajakozásra mindkettő használhatatlan. Garminék valamilyen beszpídezett brainstorming után az evezés méréséből kivették a sebességmérést. Nincs lehetőség megjeleníteni. Pace van (hány perc egy kilométer), de klasszikus, kilométer/óra kijelzés, az nincs. Ilyen csak a SUP-nál állítható be, de ennél meg – gondolom a mozgás mássága miatt – nevetségesen kevés kalóriát számol. (Megjegyzem, a row is rosszul számol kajakot.) Emiatt kellett kreálnom egy custom sportot. Nem kicsit frusztráló, hogy ezzel a Garmin hiperszuper csúcsóráját, a Fenix5-öt visszalőttem a beszálló kategóriájú FR235-ös szintjére. De egyszerűen ez a sport csak ezzel működik. A többi, jó drágán felszámolt csilivili vízisport gyakorlatilag használhatatlan szar.

Nos, röviden összefoglalva, Armageddon. Előljáróban annyit, hogy eleve betonmerevre feszült állapotban érkeztem le, legszívesebben csak pihengettem volna, de a kedvenc kajakozós helyemen, úgy, hogy minden adott a tökéletes evezésekhez, ez nyilván szóba sem jöhetett. Viszont tény, hogy tökéletesen védtelen voltam a technika aljas döféseivel szemben. Döfködött? Mint ezer sündisznó, méteres tüskékkel.

Szóval kiültünk érkezés után, megnézni, hogy mit csináltunk. Hát, nem. A mobiltelcsim úgy kezdte, hogy valamikor napközben kikapcsolt. Fogalmam sincs, miért. (Előző nap meg az óraszinkron halt meg, megint ok nélkül.) Telcsi újraindít. Szinkron. Egyszerűen el sem indult. Kipróbáltam mindent, még a fejenállva békaügetést is, de semmi eredmény. Néhány adat átment a telefonra, de nem az összes, a Garmin felhőbe meg semmi. Tekintve, hogy ez felfedezős út volt, ha nem kapom meg a track-et, akkor az óra rézmozsárban végzi.
Emellett persze nem tudtam – mert nem tudhattam, hiszen korábban még nem csináltam ilyet – hogy nem-e a custom sport bolondította meg a rendszert. De ha az, akkor tutira elmegyek a Garmin központ étkezőjébe lövöldözni.
Telefon restart. Semmi. Oké, menjünk vacsorázni. Hátha történik közben valami.
Nem történt.
Óra restart. És igen! Elindult a szinkronizáció. Aztán a felénél leállt. Adat nem ment át sehová. Ekkor már ordítani tudtam volna. Meg gyilkolni. Ordítva. Ugyanis még mindig nem tudtam, hogy a rendszer beveszi-e a custom sportot normális sporttevékenységként?
Aztán egy újabb jel. Nincs internet a laptopon. Mivel mobiltelefonról megy tethering-gel, és a wifi tökéletes, akkor csak a mobiltelcsin mehetett el a net. Pedig ránézésre tökéletes a térerő. De tényleg nincs rajta net.
Elkezdtem mászkálni a kempingben, közben nyomkodtam a szinkronizálás gombot.

Telenor, meg az ezerrel tolt 4G. Aha. Tiszafüreden, Keszthelyen nincs jel. Ahol lakom, Budapesten, 5 mbps download van, upload nincs.

Aztán valahol végre sikerült. Megjelent a napi aktivitás a mobiltelcsin, aztán a Garmin Connect felhőben is, megjelent a térkép és bónuszként végre a kalóriaérték is megfelelő lett. (Nejnek 1750, nekem 1700. Ez teljesen reális, öt óra evezés, 30 kilométeres táv.) Azaz a végére minden kikerekedett, laza másfél óra idegtépő gombnyomkodás után. Kész szerencse, hogy a kidobott kalóriaérték fedezte azt az 5-6 sört, melyet idegességemben betoltam közben. (És vedd észre, úgy jött rendbe a kajakozás mérése, hogy visszabutítottam az órát.)

Ekkor már csak azt kellett kinyomoznom, miért vesztek el a GPS-ről a track-ek (nem csak én nem értettem, hanem a Garmin BaseCamp sem, minden indításkor hisztériázott, hogy ott kellene lennie 5 track-nek a gps-en, de nincsenek ott, emiatt nem is volt hajlandó kezelni a gps fájlrendszerét, kész szerencse, hogy van benne sd kártya is, de ezzel otthon még foglalkoznom kell), na meg kényeztetni egy kicsit a gopro-t, hogy mi a faszért merült le olyan gyorsan az akksija. (Meg persze tölteni egy csomót és összekészíteni tartalék akksikat is. Egy kilót.) Tipikus esti-éjszakai program egy megterhelő, lefárasztó túranap után. Amikor már eleve feszülten érkeztem és csak lazítani, kikapcsolódni akartam.

Ja, csak szólok, a Petzl fejlámpa nem vízálló. Ha esetleg eddig nem tesztelted volna le. Nekem a gyorstárolóban szarrá ázott. Kuka.

Utólagos megjegyzés. Két nap száradás után megjavult.

Talán feltűnt, hogy nem olyan faházban szálltunk meg, amilyenben szoktunk. Az történt, hogy a hosszú hétvégére egy nagyobb társaság lefoglalta gyakorlatilag az összes faházat, ez az egy apartman is csak véletlenül maradt szabadon. Nos, ez a társaság a mai estét szánta a főbulira. A szállásunktól 50 méterre. A felnőttek berúgtak, a gyereksereg megérezte a nagy lehetőséget, miszerint mindent szabad, nagy ordítozás lett a vége. Fura módon egyáltalán nem zavart, szívem szerint én is velük ordítoztam volna.

Felső túra
2018.04.30; hétfő

Üde, friss reggel. Komolyan mondom, nem ironizálok. Meglepően jól aludtam (az óra szerint nem, de leszarom), pont kellemesen hűvös volt az idő, este ugye rendberaktam a technikát, tehát nem volt miért idegeskednem. Kajáltunk, kávé, szivar, gyors pakolás és irány a víz. Kilenckor már az evezőket meregettük.

Azon már fel sem akadtam, hogy a labirintusszerű, kidőlt-bedőlt fákat kerülgető ág bejáratánál vágott elénk belülről egy turistacsapatot szállító motorcsónakos. Igen, arról az ágról beszélek, amelybe jelenleg senki sem mehetett volna be, motoros meg egyébként sem, soha. Erre szakmányban hordják be a turistákat. Hadd borzongjanak.

Jó tíz évvel ezelőtt morogtam itt a blogon, hogy igazán csinálhatnának már valamit a környék idegenforgalmával, hiszen pang az egész. Nos, messze nem gondoltam arra, hogy az lesz az idegenforgalmi fejlődés, hogy a szűk, igazából csak kajakkal, kenuval járható ösvényeket fogja megszállni miriád motoros turistacsónak.

Jobb híján mentünk utánuk. A járat annyira szűk volt, hogy az a dög lépten-nyomon elakadt, időnként a vezető állt meg, mert elmondott valami fontos dolgot, mi pedig türelmesen ácsorogtunk mögötte és vártuk, hogy haladjanak. Élmény volt. Csak sajnos nem az, amelyre számítottunk. Aztán ugyanúgy beragadtak a Nagy Morotvát a Szartossal összekötő csatornában is, melyben az volt a vicc, hogy itt elég erős áramlat ragadta el a kajakokat.

Na mindegy, szerencsére leváltak, elmentek Poroszló felé (mely irányba végképp tilos volt bárkinek is mennie), mi pedig rácsatlakoztunk a Nyárádi érre, mely viszont járható ilyenkor. Végre béke. Nem, nem szabadultunk meg a motorcsónakoktól, de érezhetően kevesebb volt belőlük.

A Hordódi holtágra mindenképpen be akartunk menni. Tavaly kihagytuk az évadzárón, bántuk is. Elméletileg két éve megnyitották, mindenesetre a bejáratnál tábla figyelmeztet, hogy mindenféle járművel szigorúan tilos bemenni, időkorlátozás nélkül. Úgy gondoltuk, hogy két csendes kajakkal azért megpróbáljuk.
Nagyon durva az összekötő szakasz. Egy olyan 200 méter, hol nádasban tekergő, 180 fokos kanyarokat tevő keskeny ér, hol fák alatt, behajló ágak között bújkáló ügyességi szakasz. Egy helyen volt keresztbedőlt vastag fa is, mely éppen egy kajaknyi vastagságban süllyedt meg annyira, hogy át tudtunk siklani felette. Aztán kiértünk a nagy, tiszta vízre. (Ugye, a vízinövények még sehol sem voltak.) Mondtam is Nejnek, hogy élvezze ki fenékig, mert olyan helyen vagyunk, ahová nagyon kevesek járnak be. Eleve csak az az út van, amelyen bejöttünk, azon meg még kajaknak is nehéz.
Az első motorcsónakos horgászt olyan 300 méter után láttuk meg. Oda is mentem hozzá megkérdezni, hogyan jött be. Mert hátha van másik bejárat is. Nem volt. Valahogy átjöttek azon az ösvényen. Utána elszáguldott mellettünk egy gumicsónakos motoros, egy helyi Rómeóval, aki gondolom azzal a felkiáltással hozta be a helyi Júliát, miszerint olyan helyre viszlek, hogy beszarsz. Végül mentünk vagy egy kilométert és ott fordultunk meg, ahol egy motorcsónakos horgász éppen elállta továbbvezető utat.
Gyönyörű volt a terep, de az, hogy még itt is, a leginkább érintetlen, leginkább eldugott területen is motorcsónakosok között evezgettünk, teljesen lerombolta az illúzióinkat.

A IX-es öblítőcsatornán értünk ki a Tiszára. De hogyan! Ez a legfelső öblítőcsatorna, itt ömlik be legvadabbul a Tisza a tóba. Volt annyi eszem, hogy már messze a zsilip előtt leengedtem a kormányt. Igazam volt. Máshogyan meg sem lehetett volna csinálni. Keményebb volt, mint a szigetközi móka.

A Szigetközben vannak olyan műtárgyak, melyek alatt szigorúan tilos átmenni. Ugyanis balesetveszélyesen erős az áramlás. Kajakoskirándulásokon azért csak-csak neki szoktunk gyűrkőzni. Általános tapasztalat, hogy aki elsőre nem kapja el, azaz nem sikerül befordulás nélkül eljutnia a műtárgy alá,, majd vad erővel nem tudja áttépni, áthúzni magát alatta, annak jelentősen leromlanak az esélyei. Másodikra már sokkal nehezebb, harmadikra meg már majdhogynem reménytelen. Az ember elfárad fejben, elfárad izomban.

Átmentem. Kifújtam magam. Talán mondtam is valami erőset.
Aztán eszembe jutott, hogy Nej itt nem fog tudni átjönni. Vagy ha igen, akkor nagy spíler.
Pont akkor néztem hátra, amikor sikoltozni kezdett. Éppen az átjáró előtt fordította keresztbe az áramlat, ahhoz is erősen kalimpálnia kellett, hogy ne boruljon be.
Megfordultam. Vártam, mi lesz.
Visszacsorgott. Nekifutott újra. Ugyanaz. Már majdnem bedugta az orrát a zsilipcsatornába, amikor kifordult a kajak eleje.
Oké. Ennyi. Ebből átemelés lesz. Kerestem valami kiszállóhelyet és legnagyobb meglepetésemre, az erősen áramló vízben ki is tudtam szállni. Kihúztam a kajakot, felmentem a hídra. Akkor vettem észre, hogy Nej kajakjának az orra megjelent a zsilip túloldalán. Azaz harmadikra sikerült bejutnia a csatornába és innentől már csak az izommunka volt hátra. Felülről buzdítottam ordítva, a csajszi meg összeszedte magát és centiről centire átjött. Harmadik próbálkozásra. Szép munka volt.
Már csak vissza kellett szállnom a kajakba. Nem voltam nyugodt. Olyan 8 méterre voltam a zsilipcsatorna fortyongó vizes elejétől, ha nem sikerül, akkor a víz magával ragad és nem is tudom, mi lesz a rosszabb: ha keresztbeakadok a csatornában, vagy ha átvisz rajta az áramlás. De semmi ilyesmi nem volt, simán beszálltam, némi izommunkával irányba is álltam és csá zsilip.

Fél kettőkor már a szálláson voltunk. Roppant elégedetten. Nagyon jó nap volt, szép tájakon jártunk, jól éreztük magunkat. Ebédelni kiugrottunk a strandbüfébe, ilyenkor jöhet a lángos, aztán csendes pihenő, végül késő délután átmentünk a tiszacsegei halászcsárdába. Lászlóék ajánlották. Elsőre nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek a hely, eleve majdnem 40 kilométert kellett autóznunk, aztán az egész olyan turistacsapdásnak nézett ki, népviselet, élő magyar zene, az ajtókban ácsingózó dologtalan pincérsereg, de ha már ajánlották, bementünk… és nem bántuk meg. Az igazi az lett volna, ha betolunk két-három levest és ugyanannyi halételt is, aztán az egészet lefojtjuk desszerttel, de ez még az életmódváltás előtt sem ment volna, nem hogy most. Így megelégedtünk egy-egy fogással és megjegyeztük a helyet.

Utána viszont már tényleg nem sok minden történt. Én még egy kicsit játszottam a szálláson a technikával, de tényleg kicsit, majd nagyon korán alvás.

Hazautazás
2018.05.01; kedd

Tíz óra alvás! El sem hiszem. Méghozzá olyan mélyen, hogy reggel alig bírtam kikászálódni az ágyból. Tudtam volna még tovább is.

Reggeli, kávé, pakolás, indulás.
Nem volt semmi cifrázás, simán hazaértünk, megint pakolás.

Aztán részemről technika. Track-ek terelgetése, átnézése. Fényképek, videók átnézése. Ekkor azért volt anyázás, nem is kicsi. Ekkor derült ki, hogy a vízcsepp miatt használhatatlan lett egy erős felvétel, ekkor derült ki, hogy egy másik erős felvétel közben lemerült a kamera, de a legdurvább az volt, hogy a teljes hétfői anyag – benne egy csomó erős felvétellel – szintén használhatatlan lett. Vagy a kamera párásodott be, vagy egyszerűen csak meghülyült, de az összes felvétel színtelen és homályos lett, kettő helyett pedig egyszerűen csak üres fekete képet játszott le a lejátszó.
Maga a gopro már Zakopánéban megdöglött, nem is tudtam használni. Aztán itthon, pihentetés után úgy tűnt, megjavult. Most a Tisza-tónál az első napot végig is csinálta rendesen, jól el is altatott… aztán a második nap összes felvétele ment a kukába.
Dezsőnek meg kell halnia.

PS.

Utólag végigolvasva amit írtam, meg kell jegyeznem, hogy nem, nem volt ennyire tragikus a túra. Sőt. Kifejezetten élveztük az evezést, jó volt érezni azt a kellemes fáradtságot háton és derékban, rettenetesen jó időt fogtunk ki, tényleg remek volt az egész. Csak éppen a jó dolgokról nehéz sokat írni, a bosszantó dolgokról ellenben csak úgy dőlnek a szavak.

Útvonalak

2018TiszaTo

Lassan elég

Amikor két hete úgy élsz, hogy esténként 15-20 percen keresztül tervezed meg, tervezed újra a következő napokat és hullára dolgozod magad minden nap, akkor elképesztő megkönnyebbülést okoz az, hogy napokon keresztül be sem kapcsolod a laptopot, vagy ha bekapcsolod, akkor maximum az időjárásjelentést nézed meg, illetve a fényképeket, videókat ellenőrzöd le. Semmi Wunderlist, semmi Google Calendar, semmi Google Notes. Megnyithatnád persze bármelyiket, finomra csiszolhatnád az elkövetkező hetek programját… de pont azért mentél el a világ végére, hogy megszabadulj a hétköznapjaid feszített tempójától.
Ez még csak az első nap és a hétköznapok erősen kérik a maguk részét. De remélhetőleg el tudom kussoltatni mindet.

Eszméletlen meló volt

Hiába, nincs is jobb motiváció, mint a szoros határidő. A pergola összerakására két napot kalkuláltam. Csakhogy hétfő délelőtt az autót kell szervízbe vinnem, délután meg már jön az eső.
Nem volt mese, bele kellett férnem egy napba.
Belefértem.
A stressz diagrammot nem vágom be, durva lett. Olyan tempóban melóztam, hogy elment volna egész napos kajakozásnak is. Ebben nem csak az az ólmos fáradtság kellemetlen, melyet most érzek, hanem az is, hogy ezt a fajta melót én általában élvezem. Nekem ez a legó. Pontosabban élvezem, ha kényelmesen, megfontolva tudom csinálni. De így, rohanva, pihenés nélkül, meg-megállás nélkül, a részeredményekben való gyönyörködés nélkül, oda az élvezet. Csak a stressz marad.

Mindegy, készen van. Most hullafáradt vagyok, de holnap-holnapután ki fogom magam gyönyörködni benne. (Nem mintha teljesen készen lenne. Még két-három hét. Jó esetben.)

És akkor a képek.

DSC_5011

Indulunk.

DSC_4999

A macska is.

DSC_5004

DSC_5008

Az anyagok kipakolása.

DSC_5012

Szerszám, az van.

DSC_5013

Az első fecskék. Az oszlopok állnak. (A hetedikkel majdnem félórát szoptunk. Nagyon makacs dög volt.)
És fent van az első keresztdeszka is.

DSC_5023

DSC_5024

Ez pedig a vége. Fent van az összes keresztdeszka, be van nutolva az összes kereszt-keresztdeszka.
A fényképezőgéppel erősen varázsolni kellett, mert már rendesen sötétedett.
De kész lett. A két napi adag.
Meg én is.

Fűben-fában orvosság

A Redőnyös rámcsörgött kedden, hogy nem tud jönni hétfőn (észrevettem, miután hétfőn az istennek sem vette fel a telefont és tényleg nem jött), de majd jön csütörtökön, így persze borult a hetem.
A kertészkedésnek is lőttek, egész délutánra esőt mondott a meteorológia. Végül az eső sem jött, de nyuszi voltam, nem mertem belevágni.

Aztán a reggeli sport sem stimmelt. Most először sprinteltem bringával az új órát viselve és mondjuk úgy, hogy 42 percnyi nyomulás 26-os átlaggal szerintem többet érdemel, mint 210 kalória. (Melyből még levont 35 BMR-t.) Meg a 93-as átlagpulzus sem nagyon stimmelt. (Ezt majd egy későbbi írásban fejtem ki, mert ismét gyűlnek a hajmeresztő dolgok a sportórával kapcsolatban.) Mindenesetre jó kis dilemma lett belőle: ha elfogadom, akkor valószínűleg szükségtelenül alul fogok étkezni, ha meg nem fogadom el, akkor az hová vezet? Hasraütve fogadom el az értékeket, attól függően, hogy jók-e nekem, vagy sem?

Mivel se redőnyös, se kert, elmentem anyagbeszerezni. Jó kis gürizés volt. Ráadásul a GLS futár kettőre ígérte magát, emiatt igyekeznem kellett. Ebből az egyik boltban lett is egy parázs veszekedés. Az előttem lévő család elképesztően húzta az időt, én pedig hangosan felsóhajtottam, mire mindenki – azaz a család és az eladó is – nekem esett, hogy mit türelmetlenkedek. (Persze a futár csak öt óra körül ért hozzánk.)

Csavarbolt.
Bementem. Valahol egy messzi sarokban üldögélt egy pacák.
– Jó napot kívánok! – köszöntem.
– Jó napot! – válaszolta, de nem állt fel – Mit szeretne?

Egy listával mentem, de nem igazán kívántam átordítani a tételeket a helyiségen.

– Csavart venni – közöltem. Hátha feláll és odajön a pulthoz.
Végül felállt, de nem jött oda.
– Milyet?
– M10*110-es sima hatlapfejűt.
– Olyan nincs.
– Egyáltalán?
– Csak 100-as és 120-as van.
– Akkor hol vegyek ilyet, ha maguknál sincs?
Megvonta a vállát.
– Nem tudom. Mi nem tartunk. Ritka méret. Esetleg vegyen 120-as és fűrészelje le a végét.

Leforrázva jöttem ki. A hétvégén már raknám össze a szerkezetet, kellene a csavar. Az OBI-ban van ugyan, de csak nagy dobozban, piszok drágáért.

Ezzel persze nem volt vége a napnak. A médiacenter laptop eljátszotta a hattyú halálát. Kábé félévente teljesen kimered, de úgy, hogy nem reagál semmilyen gombra, még a kikapcsolóra sem. Csak az akkumulátor kiszedése és visszarakása segít. És itt kezdődnek a gondok. Ha akarták volna sem tudták volna jobban megbonyolítani a műveletet. Nem részletezem, itt már megtettem. Most is nagyjából ugyanúgy történt minden, attól az apróságtól eltekintve, hogy a vékonyabb szalagkábel rögzítésblokkolójának 1 mm * 3 mm-es műanyagpöcke már a szétszedésnél letört. Az alaplapról. Próbáltam mindenféle kókányolással rögzíteni, ez ugye azt jelentette, hogy vagy négyszer-ötször is összeraktam, amíg próbálgattam. Emlékeztetnélek, hogy a múltkor csak egyszer raktam össze, de attól is szétrobbant a fejem. Ettől függetlenül nem sikerült rögzítenem, de szerencsére kiderült, hogy ez az izé a tapipad csatlakozója, anélkül meg remekül elvagyunk. (Külső billentyűzet, külső egér.)

Itt látható, ahogyan szerelek. Éppen pattintom be a fedelet, a fejemen fejlámpa, mellettem kés, csavarhúzó, gumikalapács. Az utóbbi saját használatra.

DSC_4929

Amilyen szar nap volt, este megérdemeltem egy drágább szivart. Kiültem a teraszra… és ahogy rágyújtottam, azaz véglegesítettem a szivar elszívását (mert ezt már nem lehet abbahagyni, vagy végigszívom, vagy kuka), nos, ekkor jött meg a délutánra ígért eső. Mivel a redőnyös meg ugye nem volt, így a szanaszét szakadt árnyékoló nem védett semmit. Felkaptam egy orkánkabátot, kerestem egy relative száraz sarkot és dafke végigszívtam a szivart.

Nos, eddig tartott a bevezetés. Most jön, amiért írtam az egészet.

Úgy általában beszélünk a stresszről, de elég nehéz definiálni, számszerűsíteni meg aztán végképp. Szerencsére megteszi helyettem az óra.

Írtam már, most csak röviden. A csuklón mérő óra folyamatosan rögzíti a pulzust és annak ingadozási sebességéből számol stressz értéket. Külön számol egy 0-100 közé normált mutatót (level) és külön egy egyensúlyt (balance), mely azt mutatja, hogy a nap hány százalékában voltál pihenés (a stressz kisebb, mint 25) fázisban.

Na most a helyzet az, hogy amióta nézegetem ezeket a számokat, ez az egyensúly nálam a legritkább esetben éri el az óra szerinti minimális elfogadható értéket. Nyilván az életmódváltásban nem ez volt az elsődleges, de most már ráérek finomhangolni. És annyiból igaza van az órának, hogy tényleg kell valamennyi pihenés, nem szabad állandóan rohanni.

Elkezdtem megfigyelni, hogy mitől mászik el az egyensúly. Eredetileg azt terveztem, hogy alaposan kirészletezem a nyomozást, de inkább csak a végeredményt írom le. A következők emelnek ki a pihenés zónából: nyilván a munka, a sport, meg – teljesen logikusan – a hideg, a koffein, az alkohol és a nikotin. Nem kicsit groteszk, hogy anno azzal a céllal kezdtem szivarozni, hogy kirángassam magam a hajtós munkából. Hogy relaxáljak. Egy pohár whisky mellett. Aha.
Természetesen az utolsó három tételt vissza lehet nyesni. Ugyanúgy, ahogy az étel mérsékelt fogyasztását is meg lehetett szokni, ugyanúgy menni fog ez is.

De nem csak ez van. Citromfű. Én eddig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az ilyesmi teáknak, de a citromfű meggyőzően debütált.
Mutatom.

Kezdjük azzal a zűrös keddi nappal. A kék szín mutatja, mikor voltam pihenés fázisban.

stressz1

Reggel hatkor keltem, addig szép kék minden. Aztán látható, hogyan kapott el a gépszíj, időnként elég magas tüskékkel. De a lényeg a jobb oldal. Valamikor este kilenc körül ittam egy csésze citromfű teát… és a stressz érték hamarosan le is esett a pihenés szintjére. Dacára annak, hogy kint ültem az esős, hűvös éjszakában és szivaroztam. Majd ez meg is maradt fél tizenkettőig, amikor elmentem aludni. Maga az éjszaka is nyugodt volt. (Nem vágok be több diagrammot, de hidd el, amikor elalvás előtt bort iszok, az éjszakai rész csak valamikor hajnalra kékül be. Már ha egyáltalán.)

stressz3

Az már más kérdés, hogy nehezen aludtam el, mert ahogy letettem a fejemet, rögtön beindult a vezérhangya a fejemben, hogy akkor mit is fogok csinálni a kertben, hogyan fogom összerakni, na meg beindult a fejben blogírás, aztán amikor végre elaludtam, rémeset álmodtam, a felriadás után ki kellett mennem vécére, de ez már mind egyéni szociális probléma. Úgy látszik, mindez nem befolyásolja a fizikai stresszt.

stressz2

A szerdai diagram jobb oldala is tanulságos. Egész nap gályáztam a kertben, látszik is. Aztán olyan fél kilenckor kiültem a teraszra és most roibos teát ittam. Mert állítólag az is stresszcsökkentő. Nos, a hír igaz, de. Ha megnézed majdnem a felére vitte a stresszt, viszont még így sem értem el a pihenés szintet. Pedig két csésze teát ittam és vártam is eleget. Meg az eső sem esett. Végül egy órával később jött a citromfű tea és kezdett bele a kékítésbe.