Dzsihád csipogással

Ez a világ egyszerűen elképesztő.

Iszlám Állam (ISIS) szélsőséges csoport gyilkossággal fenyegette meg a Twitter mikroblog-szolgáltató társalapítóját, Jack Dorsey-t és a vállalat dolgozóit.

A szélsőségesek azért fenyegetőznek, mert a Twitteren számos szimpatizánsuk és tagjuk felhasználói fiókját letiltották.

Origo -

Utolérve

A múlt hosszúra nyúlt
De szerencsére végre
Eredô ember felmegy az égbe
Vetkôzô számokban lép fel, de gyóntat is
Nem hiheti senki, hogy hamis
Neurotic -

Nos, ez is megvan. Feldolgoztam a tíz évet. Átolvastam azt a tömérdek blogbejegyzést, kiválogattam a jókat, tematikusan is szétválogattam. Nyolc kötet lett, az összmennyiség olyan 1700 A4-es oldal, pedig saccra csak az írások 30%-a került bele a válogatásba. Posztok Harca.
A letölthető könyvek oldalára felkerült az Odakint4 (2013-2014) és a Mivoltvelem3 (2010-2014).
Most újabb tíz évig nem hamupipőkézek.

A tökömre meg viharlámpát, lécci

Álldogálltam az irodaépület előtt. Egy pacák éppen vizesballonokat szállított. Lógó nyelvvel, idegesen pakolta a kerekeskocsit, aztán megpróbálta lendületből feltolni a padkára, nem ment, káromkodott, megfordult, kitörölte szeméből az izzadtságot, nagy levegő, meghúzta a kocsit, majd félrelökve a kapuban dohányzókat, berohant a portán. Tutira késésben lehetett. Lehetett talán 10 perc is. Vagy 20. Mindegy is, szemmel láthatóan nem bírta tartani a normáját.

Megcsóváltam a fejemet. Hát milyen hülye világban élünk? Megint az az idióta hatékonyság. Valaki valahol egy íróasztal mellett kitalálta, hogy sokkal több vizet lehet teríteni, ha percre pontosan, feszítetten kiszámolják, a fuvarosnak mikor, hol kell lennie. És ha nem tartja, akkor büntetik. Ja, hogy a nagyvárosi forgalom kiszámíthatatlan, hogy közben a pacák szétstresszeli az agyát, hogy a napközbeni idegességet majd otthon, a családján vezeti le, hogy korábban hal meg? Le van szarva. Több vizet szállított ki.
Ilyenkor azért tudom irigyelni a mediterrán népeket.

De jó vagy!

Ma 10 másodperccel jobb átlagot futottam, mint tegnap. Tetszett. Elégedetté tett. Pedig a tracking logokat elemezve pontosan tudom, hogy ekkora különbség simán jöhetett a GPS pontatlanságából is. De az ember már csak olyan, hogy ha valami látszólag pozitív dolog történik vele, akkor könnyen elhiteti magával, hogy az valóságos. Elégedettnek lenni magunkkal az jó.

Innen már csak egy lépés elgondolkodni, hogy mennyire könnyen dicsérsz meg embereket. Csak akkor, ha tényleg valami rendkivülit tettek? Hát, ekkor maga a dicséret nem sokat ér, hiszen az illető is tudja, hogy rendkívülit tett, már előre beárazta a dicséretet. Természetesnek veszi és inkább az elmaradása az, ami kiakaszthatja. Nem, ilyenkor maga a rendkivüli tett teszi elégedetté az embert. Ha viszont nem csinált mást, csak tette a dolgát, akkor a te dicséreted lesz az, ami feldobja, ami elégedetté teszi. Még akkor is, ha azt fogja válaszolni, hogy nem jár neki dicséret, hiszen “csak” tette a dolgát.

Apró sztori a végére. Barna még óvodás volt, amikor csinált valami jó dolgot otthon. Meg is dicsértem:
– Barna, te vagy a családban a legjobb fiúgyerek!
Szemmel láthatóan teljesen fel lett dobva. Napokig madarat lehetett fogatni vele. Pedig nem hülye gyerek, gondolom hamar felfogta, hogy ő az egyedüli fiúgyerek a családban, márpedig egyfős mezőnyből nem valami nagy dolog a legjobbnak lenni. Mégis, a dicséret íve, a váratlansága, erős pozitív érzelmeket keltett benne, melyet a később racionalizáló agy már nem tudott elvenni tőle.

Idomulnak

Most mondja valaki, hogy a macskák nem tanulnak.

Este hét óta keringenek a nappaliban, szemmel láthatóan az éhhalál küszöbén. Meg persze a család is. Sorban érkezett haza mindenki, kajagyártás a konyhában, vacsi az étkezőben, beszélgetések. A macskák folyamatosan keringenek, rosszallóan rá-rápillantva az étkezőasztalra.. Aztán mindenki megy a szobájába, én is a gépemhez. A macskák is beletörődnek, hogy nem foglalkozik velük senki.

Aztán egy erősebb billentés az Enter gombon, hátradőlés a székben és egy félhangos broadcast a monitor irányába: – Na, gyertek dögök!
Abban a pillanatban mind a kettő leugrik a kanapéról, a harmadik lerongyol az emeletről, mindannyian körbeveszik a kajás fiókot és nyávognak, mintha az életük múlna rajta. Miközben én még mindig a székben ülök és a monitort bámulom.
De már csak pár másodpercig és azt is csak szivatásból.

Hurrá

Proxy5 kolléga addig fenyegette egy kollégáját, amíg az illető össze nem rakta a régen várt kódot. Innentől mind a nyitólapon, mint a posztoknál egyből látszik minden fontos információ a cím alatt.
Óriási köszönet mindkettőjüknek.

Feladtam

Éjszaka még futottam egy kört, de beletört a bicskám. Megint a közönség segítségét szeretném kérni.
Ha van az olvasók között WordPress programozásban jártas php bubus, kérem, vessen már egy pillantást a problémára.
Az Aldehyde WP témát használom, innen tölthető le. A probléma az, hogy a nyitólapon csak a dátumot és a szerző nevét írja ki a posztok címe alá, így nem látszik a kategória neve, illetve a kommentek száma. (A dátumnak még lenne is értelme, de jó lenne, ha a mellé az ídőt – óra, perc – is kiírná.)

Hogy ne legyen félreértés, bemásolom, hogy a régi témában ez hogyan nézett ki. A poszt utáni sor lenne jó a cím alá, ahol a mostani infó sor van.

From Segédlet

Addig eljutottam, hogy az index.php egy ciklusban meghívja a content.php-t, de abból már azt sem tudtam kibogarászni, hogy hol történik a poszt címe alatti rész kiírása. (Sajnos nincs benne konstans string.) A régi témában megtaláltam ugyan a fenti részt, de mivel saját változókat használt, nem tudtam átmásolni. Nem mintha tudnám, hová kell.

Jutalomként nem tudok sokmindent felajánlani, maximum azt, hogy a nyitólap alján lévő Aldehyde Theme by InkHive feliratot kiegészítem egy powered by XY utótaggal. :)

Interlottó

László némileg céltalanul ténfergett a városban. A délelőtti tárgyalása korábban ért véget, a munkahelyére meg éppen nem érte meg visszamenni a délutáni tárgyalás előtt. Kossuth tér, Nádor utca, Váci utca, Kígyó utca, az új főutca, Kálvin tér. Ráérős, kényelmes séta, ember sincs túl sok. Bőven belefért a kirakatok nézegetése. László már évek óta nem ért rá ilyesmire, meg is lepődött néhány üzleten, néhány táblán. Na meg ezeken a vicces köztéri szobrokon.
Az egyik lottózónál furcsa plakát ötlött szemébe. Valami Interlottó, horribilis, 25 millió eurós fődíjjal. Elgondolkodott. Bement. Kitöltötte a szelvényt, két euró, azaz 620 forint, feladta. Tudta, hogy az esélye semmi, de ha nem vette volna meg, akkor azért ette volna magát hetekig. Mert mi lett volna, ha pont azzal a szelvénnyel nyer, amelyet nem vett meg.

Aztán teltek a napok, László el is felejtette a szelvényt. Egyik éjszaka üldögélt a gépe előtt. A munkáját már befejezte, a kedvenc oldalait már átnézte, de az internet még vonzotta, nem volt kedve elmenni aludni. Hiszen az alvás után már az új munkanap jön, ha viszont most húzza az időt, akkor az olyan, mintha élne is egy kicsit.
– Hé, mi is van azzal az Interlottóval? – jutott eszébe. Megkereste a szelvényt, rákeresett a neten a számokra. Egész jól indult, egyeztek az első számok. Majd a középsők is. Aztán még a plusz kettő is. Mi van?! László bambán nézett a szelvényére. 25 millió euró? Ehhez már zsebszámológép kell. 7,75 milliárd forint. Azannya. Nem, ez már több pénz annál, aminek tervezgetni lehetne a beosztását. Ami biztos, nem szabad kapkodni.

Másnap a munkahelyén folyamatosan a nyereménye járt az eszében. Kiderítette, hogy a szelvényt személyesen kell leadnia Párizsban, az Interlottó központjában. Nem örült neki.

– Azok a hülye kelet-közép európai reflexeid, azok – korholta magát – Ez már nyugat. Itt korrektek a partnerek, nem olyan korrupt zsírdisznók, mint nálunk.

De nem tudta meggyőzni magát. László egyébként is híres volt a körültekintő tervezéséről. Ha nem volt legalább D terve is egy feladatnál, akkor bele sem kezdett. Most is nekiállt számolni. Azt mondja, elég kicsi az esély, hogy trükközni fognak, de a kis esély szorozva az óriási összeggel, bizony elég magas várható értéket ad. Hogyan lehetne túljárni a feltételezett ellenség eszén? Hmm. És mennyibe is kerülne? Hát, valójában elhanyagolható a nyereményhez képest. Akkor viszont játsszunk biztonsági játékot.

Kivett egy hét szabadságot, otthon pedig azt mondta, hogy a cég kiküldte egy egyhetes üzleti útra. Megvette a repülőjegyet, másnap délután már Párizsban volt. A repülőgépen végigment újból a stratégián. Igen, jó lesz. És van bőven ideje megtenni az előkészületeket.

Pár nappal később felhívta az Interlottó nyereménybejelentő számát. Hang alapján egy idős férfi fogadta. László beolvasta a szelvénye azonosítószámát. A férfi hanghordozása egyből megváltozott, ember ennyire udvarias már nem is lehetett. Másnap reggel kilencre beszélték meg a randevút a központban.
– Igen, a neve már le lesz adva a recepción. Keresse a 422-es szobát – közölte a férfi.
– Köszönöm, ott leszek – nyugtázta László.

Izgatottan ébredt. Erős nap lesz. Gyors ellenőrzés. Minden a helyén, minden rendben. Elmetrózott a központba. Ráérősen elbeszélgetett a recepcióssal, megtárgyalták, hogy Párizs szép város ugyan, de elég drága és nehéz találni a belvárosban olyan éttermet, amely nem a turisták lenyúlására szakosodott. A recepciós helyeselt és felhívta a figyelmet, hogy bizony a helybélieknek is észnél kell lenniük.
– Jacques, ugye, Jacques – nézett rá a férfi kitűzőjére László – Megmutatná az utat a lift felé?
– Természetesen, uram. Egyenesen, majd a lépcső mellett jobbra.
– Köszönöm – ölelte át barátian László a recepcióst.
Jacques furán nézett utána. Oké, kedves ember, de talán túlzás egyből ennyire bizalmaskodni. Igaz, kelet-európai, azoknál meg még a férfiak is megcsókolják egymást búcsúzáskor. Beleborzongott.

Lift. Negyedik emelet. Tábla. 415-ig balra, 416-tól már jobbra vannak a szobák. László elindult a puha szőnyegen. Hirtelen kivágódott a 418-as szoba ajtaja, három símaszkos férfi robbant ki, az egyik összefogta hátul a kezeit, a másik betömött egy teniszlabdát a szájába, a harmadik elővett egy pisztolyt.
– Mössziő, ugye nem csinálunk hülyeséget? – vigyorgott Lászlóra.
– Mpfhmpfhmm – bólintott László.
– Helyes.
Végigkísérték a folyosón, a hátsó lépcsőn lementek a garázsba, beültek egy Peugeot-ba. Nagyon sokáig mentek. László nem is tudta, hogy ez még Párizs valamelyik külvárosa-e, vagy már az agglomerizáció. Nem mintha nem lett volna mindegy. Egy családi ház udvarába hajtottak be. Lászlót kituszkolták a kocsiból. Az ajtó előtt sokat álldogáltak, a bandita elég nehezen tudta kinyitni az ajtót. De aztán bementek. Lászlót beterelték egy nappaliba, majd leültették a kanapéba.
– Mostantól ez a kanapé lesz az otthonod – mondta a bandita – Még csak fel sem állhatsz róla.
– Mpfhmpfhmm? – kérdezte László.
– Ja, persze – kapcsolt a fickó – Szedjétek ki a teniszlabdát a szájából!
– Huh – vett nagy levegőt László – Uraim, mi a fasz ez?
– Majd megtudod – vigyorogtak rá.
Kinyílt az ajtó és egy köpcös, öltönyös alak lépett be. Szembetűnően nagy pecsétgyűrűt viselt.
– Főnök, itt van az emberünk – vágta magát haptákba az első bandita.
– Nála van a szelvény? – kérdezte álmosan a főnök.
– Nálad van a szelvény? – fordult a bandita Lászlóhoz.
– Csak az ügyvédem jelenlétében vagyok hajlandó nyilatkozni!
Ezen mindenki harsányan felröhögött. Még a főnök is elmosolyodott.
– Na, idefigyelj, barátom – ült le Lászlóval szemben egy fotelba – Téged elraboltunk. Lenyomoztunk, egyedül vagy. Ha itt lelövünk és elásunk, a kutya sem fog megtalálni. Nevezzük ezt kiindulási álláspontnak.
– De akkor pénzük sem lesz.
– Jól érzed, miről fog szólni ez a beszélgetés – vett elő egy szivart a köpcös – Vagy ideadod a szelvényt és kiteszünk valahol. Vagy nem adod ide, ekkor lelövünk és darabokra szedünk. Valahol ott kell lennie nálad a szelvénynek.
– Ha odaadom a szelvényt, akkor is megöltök – szögezte le László.
– Hát, ez már a te kockázatod.
– Nem teljesen. Tudod, valahol számítottan ilyesmi fordulatra. Mondjuk úgy, hogy tettem néhány óvintézkedést.
– Nocsak – ugrott fel a fönök szemöldöke – Kezd érdekes lenni. Pontosabban?
– Írtam néhány emailt. Ezeket beidőzítettem jövő péntekre. Pontosan leírtam benne mindent: a helyzetet, a szelvényszámot, hogy hová jöttem. Beleírtam azt is, hogy ha ezt a levelet megkapták, akkor engem vagy elraboltak, vagy megöltek. És leírtam, mit kell mondani a rendőrségnek. Ha ezeket a leveleket péntekig nem törlöm, kimennek. Családtagoknak, barátoknak.
– Jó. Akkor most kapsz egy laptopot és törlöd ezeket a leveleket.
– Ennyire hülyének nézel?
– Nézz rá arra a kigyúrt, kopasz gorillára. Helyből pszichopata és debil, a szteroidok meg csak rontottak a helyzeten. Olyan kínzási trükköket ismer, amelyekre te még csak gondolni sem mernél.
– Tudod, hány levelet írtam?
– Nem igazán érdekel.
– Dehogyisnem. Elkezdtek kínozni, én pedig megadom magam és törlök három emailt. Úttörő becsszóra megigérem, hogy nincs több. Pedig van még mondjuk 15. Vagy 122. Hiába öltök meg, egy hét múlva már a nyakatokon lesz az Interpol.

Hallgattak. A köpcös pöfékelt.

– Oké. Patthelyzet. Mi a te ajánlatod?
– Ez rengeteg pénz. Gondolom, ebben egyetértünk.
– Oui.
– Nekem valójában nem kell ennyi. Nem tudok mit kezdeni vele. Osztozzunk meg rajta.
– Hmm. Fele-fele?
– 60-40. Nekem.
– Mössziő, nálad sokkal kevésbé pofátlan embereket is öltem már meg.
– Ne felejtsd el, ti bűnözők vagytok és nem fogtok adózni a pénzetek után. Én viszont hivatalos nyertes leszek, akinek a teljes összeg után adóznia kell.
– Hogy te mennyire becsületes állampolgár vagy.
– Muszáj. Kívülről ennek az egésznek úgy kell kinéznie, mintha minden rendben ment volna.
– És akkor mi lesz az emailekkel?
– Ha otthon leszek, akkor törlöm.
– És mi van, ha nem?
– Elég hülyén nézne ki, ha küldenék egy emailt a rendőrtiszt haveromak, hogy megöltek, miközben otthon üldögélnék, határozottan élve.

Újabb pöfékelés.

– Nos, nem pont erre számítottam ma reggel. De úgy látszik, el kell fogadnom az ajánlatot. Oké. Hogyan tovább? Ideadod a szelvényt?
– Ennyire hülyének nézel?
– Úgy látom, ez a kedvenc mondatod. Akkor?
– A szelvény nincs nálam.
– Én meg elhiszem.
– Csomagmegőrzőben hagytam. Csak kulcs van nálam. Beszállunk az autóba, visszamegyünk az Interlottóba. Ott hivatalosan leadom a kulcsot, elmennek a szelvényért, majd amikor megkérdezik, hová utaljanak, megadom a saját számlámat, meg a tiétekét. Az a szimpatikus kigyúrt gorilla jöhet velem. Ha te nem akarsz.
– Ejnye, pedig olyan jól csináltad eddig – csóválta a fejét a főnök – Most egész egyszerűen szét fogunk szedni a kulcsért.
– De hát megegyeztünk, nem? – ijedt meg László.
– Hány éves vagy, királyfi? Na, add ide magadtól.
– Nem.
– Pierre, légyszives.

A kigyúrt alak odalépett Lászlóhoz, megragadta mind a két bokáját, feje fölé emelte, majd rázni kezdte. Hamarosan csörömpölt is a kulcs a parkettán.

– Akkor ezzel meg is lennénk – mosolygott a főnök – Téged itthagyunk Pierre-rel. Érezzétek jól magatokat.

László mogorván visszaült a kanapéra. Pierre beállt az ajtóba. A többiek elmentek.
Másfél óra múlva értek vissza.

– Ez mi a fasz? – kérdezte a főnök.
– Mármint?
– Mármint ez a kibaszott gumikacsa – dobott le a dohányzóasztalra egy kanárisárga gumikacsát.
– Ja, ez. Ajándék a kis Pistikének.
– Kinek? – gúvadt a pacák szeme.
– Az unokaöcsémnek. Imádja a francia gumikacsákat.
– És miért raktad a csomagmegőrzőbe?
– A francia gumikacsa kifejezetten értékes.
– Szivatsz.
– Én? Hiszen te rúgtad fel az egyezséget.
– Nem tudod, ki vagyok. Állj fel.

László felállt.

– Pierre, szedd szét a kanapét.

Pierre elkezdte szétszórni a háttámlát és az ülőkéket. A kulcs hangosan koppant a kanapé mögött.

– Ügyes. Szóval az igazi kulcsot bedugtad a kanapé támlája mögé. De az én eszemen nem jársz túl. Pierre, vigyázz rá.

Megint elmentek. Újabb másfél óra. László a mennyezetet tanulmányozta. Pierre az öklét morzsolgatta.

– Már vissza is jöttetek? – érdeklődött László barátságosan.

A főnök nem is szólt semmit, csak nézett dúvad szemekkel. Aztán az asztalra dobott egy Spongyabob akciófigurát.

– Ez… ez – kereste a szavakat.
– Petike. A szomszéd kisfia.
– Ez?
– Nem, ez egy rajzfilmfigura. De Petike nagyon szomorú lett volna, ha nem viszek neki egyet.

A főnök belerogyott a fotelbe. Újabb szivarra gyújtott. Pöfékelt néhányat, majd lenyugodott.

– Szóval azt hiszed, szórakozhatsz velem. Tényleg nem tudod, ki vagyok. De meg fogod tudni.

Pöfékelt.

– Nem fogsz örülni neki. Na, nézzük. A ruhádban már nincs kulcs. Átnéztük. A kanapéban sincs. Azt is átnéztük.

Pöfékelés.

– Pierre – fordult a kigyúrt gorillához – Testüregmotozás.

Pierre bólintott. Felkapta Lászlót, letépte róla a ruhát, majd rávágta a dohányzóasztalra, hogy csak úgy nyekkent. A gumikacsa és Spongyabob messzire repült. László még fel sem eszmélt, amikor Pierre már belenyúlt.

– Ahh! – kiáltott fel László.

Pierre egyre mélyebbre nyúlt, tapogatózott.

– Még, baby, még, durvábban! – verte László öklével az asztalt – Azannya, de jó vagy!

Pierre kihúzta a kezét. Bambán nézett a főnökre. Majd mindketten Pierre kezére néztek. A kigyúrt gorilla egy szartól, vértől csöpögő kulcscsomót tartott a kezében.

– Bazdmeg! – köpött földre a főnök – Ez már nekem is erős.

Pierre tanácstalanul állt.

– Ne álljál már ott, te rakás szerencsétlenség – mordult fel a főnök – Menjél ki, mosdjál meg, mosdd meg azt a szart is, aztán add ide. Vagy inkább add Martinnak.

Pierre elindult kifelé.

– Hé, legalább egy puszit utána! – kiabált László.

A főnöknek szemmel láthatóan felfordult a gyomra.

Aztán elmentek. Lászlót otthagyták fekve a dohányzóasztalon.
Másfél óra múlva jöttek vissza.

A fönök már nem is használta a kilincset, csak berúgta az ajtót.

– És ezek mik? – dobott az asztalra két babát, megjátszott nyugalommal.
– Ez egy Mr Garrison és egy Mr Slave plüssbaba.
– Ezt kinek szántad, te akasztófaszökevény? – ordított rá.
– Ezt tulajdonképpen te is megtarthatod. Intim emlék.
– Ááá! Kinyúvasztalak!

László ártatlanul nézett.

– Álljál fel – utasította végül a főnök, lehiggadva.

László, még mindig ruha nélkül, felállt.

– Nem tudom, hogyan csinálod – pöfékelt a főnök szomorúan – Nem látok át a trükködön. A ruhádban nincs se kulcs, se szelvény. A kanapéban sincs. Benned sincs. Feladom. Mi legyen?
– Adjatok valami ruhát, aztán menjünk el az Interlottóhoz. Ott átadom a szelvényt, és megkapjátok a 40%-ot.
– Hogy, te anyaszomorító? Hogyan adod át?
– Ez legyen az én dolgom.
– Nem fogsz te átadni semmit. Be akarsz minket köpni.
– Okos. Ha nem adok át semmit, úgy kidobnak mindannyiunkat az Interlottóból, hogy a lábam sem éri a földet. Nem fognak foglalkozni a mesémmel. Mennyivel lesz az jobb nekem?
– De nincs nálad semmi!
– Ez legyen az én dolgom.
– Oké – fújt egyet a főnök – Martin, adj ennek a gazembernek valami ruhát. Ne a sajátját! Aztán menjünk.
– De tudjál róla – fordult Lászlóhoz – Ha átvágsz, akkor utánad megyünk, akárhol is laksz és nemcsak neked lesz véged, de a családodnak is.
– Nem szoktam megszegni a szavam.
– Hahh. A célzások lepattannak rólam.

Beszálltak a kocsiba. Kiszálltak az Interlottónál. Bementek a hallba.

– Áá, Jacques! – üdvözölte László a recepcióst – Örülök, hogy újra látom!
– Én is örülök, uram.
– Kedves Jacques, megkérhetném, hogy kísérjen fel a 422-es szobába? Látja, délelőtt egyedül mentem, aztán hogy eltévedtem.
– Természetesen – bólintott a recepciós – Bernard, légyszives vedd át egy kicsit a helyem!

Beszálltak a liftbe, Jacques, László és a főnök. Jacques bekísérte őket a szobába.
– Á, Mössziő László! – állt fel az asztala mellől egy idősebb férfi – Örülök, hogy itt van. Az úr magával… kisérő?
– Igen, egy helyi barátom.
– Értem. Elhozta a szelvényt?
– Magát a szelvényt nem – válaszolta László – A biztonság kedvéért egy csomagmegörzőben hagytam. Viszont oda tudom adni a kulcsát, el tudnak küldeni érte egy embert. Jó így?
– Természetesen. Itt van a kulcs?
– Persze, itt.

A főnöknek centikre gúvadt a szeme.

László odalépett a háttérben álldogáló recepcióshoz.

– Kedves Jacques, ne haragudjon, hogy ilyen csúnya játékot játszottam magával – mosolygott rá, majd kihúzta a recepciós szmokingjának mellső zsebéből a kulcsot.
– De hát ez… – döbbent meg Jacques.
– Elnézést, de amikor átöleltem, véletlenül beleejtettem a kulcsot a zsebébe – somolygott László – Ugye, nem haragszik?
– Hát… izé… persze, nem – hebegett Jacques.

– Mössziő László – szólt közbe az idős férfi – A barátjának nincs valami baja? Hirtelen vörös lett a feje, a szája meg lila.

László ránézett a főnökre, aki vádlóan meredt a döbbent Jacques-ra. László egyikről a másikra nézett, majd leesett neki is. Tehát Jacques is bandatag volt, ő adta le a fülest, kit kell az emeleten elkapni.

– Ó nem, nincs semmi baj. A barátomnak ez rendszeres szokása – nyugtatta meg az idős férfit.
– Értem. Akkor elhozzuk a szelvényt, Őn megadja, hová utaljuk a pénzt és végeztünk. Utána várom Önöket még egy pezsgőre, hiszen az élet szép.

Egymásra mosolyogtak. Még a főnök is megpróbált kifacsarni valamit az arcából.

László különösebb gond nélkül érkezett haza. Habár csak 3,4 milliárd forint landolt a számláján, de itthon volt. Élt. És még ez is rengeteg pénz.
De egyelőre nem szólt senkinek. Ráér az még.

Persze voltak, akik már tudtak róla.

Egyik délelőtt csörgött a mobiltelefonja.
– Igen, itt László – szólt bele László.
– Üdvözlöm, Nagy Elemér vagyok az adóhivataltól.
– Üdvözlöm. Miben segíthetek? Tudok angolul tolmácsolni.
– Vicces. Azért keresem, mert itt valami nem stimmel.
– Miért nem lepődök meg, hogy Önöknél nem stimmel valami?
– Maga nagyon ellenséges. Pedig adózni kell.
– Ebben egyetértünk.
– Örülök neki. Nos, az Ön számláján hatalmas összeg jelent meg nemrégiben. Tudnánk erről beszélgetni?
– Nem telefontéma.
– Értem. Be tudna akkor jönni hozzánk?
– Nem. Jöjjön ki maga.
– Hogyan gondolja?
– Ahogy mondom. Itthon van az irodám, itt van minden papírom és itt vagyok benne biztos, hogy amit beszélünk, köztünk marad.
– Nem szoktunk ilyet csinálni.
– Látta azt a bizonyos összeget.
– Láttam.
– Akkor már érti, miért vagyok ennyire óvatos.
– Értem. Talán tehetünk kivételt.
– Remek. Mikorra várhatom?
– Holnap délelőtt tíz?
– Tökéletes.

Elemér pontosan csengetett.

– Jöjjön be – invitálta László.
– Köszönöm.

Leültek a nappaliba.

– Mivel kinálhatom meg? – érdeklődőtt László – Kávé, tea, ásványvíz?
– Víz jó lesz.

László behozta az ásványvizet két pohárral. Leült a kanapéra.

– Mielőtt elkezdenénk, lenne egy javaslatom – fordult Elemérhez – Bár elsőre fura lesz.
– Mit szeretne?
– Rakjuk ki mind a ketten a mobiltelefonunkat a dohányzóasztalra és vegyük ki belőle az akkumulátorokat.
– Jézusom. Maga mindig ilyen bizalmatlan ember?
– Ha a milliárdjaimról van szó, akkor igen.
– Háát… ilyet még senki nem kért tőlem.
– Okoz ez valami problémát Önnek?
– Nem, tulajdonképpen nem.

Elővették a telefonokat, szétkapták.

– Akkor térjünk a tárgyra – kezdett bele László – Az a bizonyos összeg lottónyeremény. Interlottó. Tudomásom szerint le is adóztam utána. Ha kell, meg tudom mutatni az igazolást is.
– Igen, tudjuk. Nem is ez a probléma. Nem jön ki a matek. Az adózás utáni összegnek csak egy része jelent meg az Ön számláján. Egy tekintélyes összeg viszont nem. Tud róla, hogy a külföldi számláján tárolt pénzt is be kell jelentenie? Hiszen kamatozik és az adóköteles jövedelem.
– Nincs külföldi számlám.
– Hah, ezt mostanában sokan mondták már. Aztán kiderült, hogy mégis.
– Akkor sincs.
– Le tudjuk kérdezni. És ha mi találjuk meg, akkor büntetünk is.
– Tényleg nincs.
– Nézze, ne nézzük egymást hülyének. Durván 3 milliárd forint hiányzik. Magyar számlán nincs, tudnánk róla. Hol van a zseton?
– Elköltöttem.
– Na ne. Mire?
– Plüssbabákra.
– Mire?
– Tudja milyen drága Párizsban a plüssjáték?
– Nem tudom, és nem is érdekel. Ne szórakozzon velem.
– Pedig nagy vonalakban erről volt szó. A pénz azért nincs számlán, mert elköltöttem.
– Egy hét alatt?
– De milyen egy hét volt! – csettintett László.
– Elszórakozta? – döbbent meg Elemér.
– Úgy is lehet mondani. Oké, beszéljünk komolyan. Voltak fenntartásaim, hogy amikor át akarom venni a nyereményt, akkor bűnözők megpróbálnak lecsapni a pénzre. Emiatt tettem némi előkészületet. Nem volt olcsó. Konkrétan 3 milliárd.
– Ezt nem hiszem el.
– Pedig elhiheti. Ennyibe került a tökéletes védelem.
– Számla van róla?
– Maga most viccel? – fordította oldalra a fejét László – Ezek nem adnak áfás számlát.
– Kik? És egyáltalán, most akkor megtámadták, vagy nem?
– Fogalmam sincs. Mivel ki volt építve a védelem, nem tudhatom, hogy megtámadtak-e. Ha igen, akkor is maximum lepattantak. Tudja, ezt hívják úgy, hogy biztonsági játék. Ha magának azt mondják, hogy kap 6 milliárd forintot, de nem biztos, hogy élve hazaér, vagy kap 3 milliárdot, de azt biztonságosan haza tudja hozni, melyiket választja?
– Nem tudom. Maga csak úgy dobálódzik milliárdokkal?
– Maga csak úgy dobálódzik az életével?
– Nem tudom felfogni. Őrült nagy pénzekről beszélünk. Őrült nagy kidobott pénzről.
– Nos, lehet, hogy maga nem tud dönteni. Én viszont döntöttem. Kifizettem 3 milliárdot a biztonságomra. Nincs semmilyen külföldi bankszámla.
– És nincs áfás számla. Márpedig addig úgy kezeljük, mintha eltitkolná a bankszámláját.
– Kezeljék úgy. Sok sikert a nyomozáshoz.

Szótlanul nézték egymást. Elemér pillantása rátévedt a szétszedett mobiltelefonokra.

– Oké, beszélhetünk máshogy is – szedte össze magát – Magának van cége.
– Van.
– És van sok pénze. Rengeteg pénze van. Csak úgy dobálódzik a milliárdokkal – nyalta meg Elemér a szája szélét.
– És?
– Pokollá tudom tenni az életét. Rászállok magára. Kinyomozom, van-e számlája. Ha nincs, akkor is azt fogom mondani, hogy van. Élete végéig pereskedni fog és nagyon jó ügyvédeink vannak. Persze maga is fizethet ügyvédet, de az pénz és stressz. Magának. Mert nekünk csak hivatali rutin. Rá tudok szállni a cégére. A feleségére. A gyerekeire. A szüleire. Többet fognak bíróságra járni, mint vécére.
– Ez a Vida stílus?
– Csak viccelődjön. Én viszont komolyan beszélek. Bárki, akár maga, akár a rokonságában valaki csak egyet is hibázik velünk szemben és lecsapok. Azt tudja ugye, hogy az adótörvényeket mi értelmezzük? Helyből vesztett.
– Mire akar kilyukadni?
– Vegyünk egy tisztességes, de még nem bántó összeget.
– Nulla?
– Nem. Mondjuk százmillió. Ezt ideadja nekem, én pedig lezárom az aktáját. Ha Ön megvette Párizsban 3 milliárdért a biztonságát, akkor százmillió nem sok ahhoz, hogy itthon is megvegye.
– Ez zsarolás. Zsarolásnak pedig elvből nem engedek. Annak sosincs vége. Most százmillió, félév múlva újabb százmillió.
– Igérem, nem. Ne legyen a nevem Nagy Elemér, ha megszegem.
– Ah, köszönöm. Most lettünk készen.
– Miről beszél?
– Már csak a neve hiányzott a felvételről.
– Milyen felvételről? A mobiltelefonok szét vannak szedve.
– Még csak meg sem nézte, mivel foglakozik a cégem.
– Nem. Mert?
– Informatika. Na most, mégis, milyen informatikusnak tart maga engem, hogy csak egy mobiltelefonom van?
– Blöfföl.
– Aha – bólintott László és elővett egy másik mobiltelefont.

Elemér felpattant, kikapta a telefont László kezéből.

– Hah! – kiáltott fel – Most olyan nagyokosnak képzelte magát, mi? Ezt elviszem. A számomat tudja, csak jelezzen, hogy mikor fogja átadni a pénzt. Egyébként tudja, pokol.

És elviharzott.

László hátradőlt a kanapén. Kíváncsi volt, Elemér mikor veszi észre, hogy a mobiltelefonon nem is ment a hangrögzítés. Elmosolyodott. A beszélgetést természetesen diktafon vette, melyet a szárazvirág díszbe rejtett. Ezt még át kell tenni a számítógépre, betömöríteni, majd elküldeni emailben Elemérnek. Csak, hogy tudja, mihez tartsa magát.

Kiment a konyhába, összedobni egy ebédet. Közben számot vetett. Ügyesen legyőzte a külföldi bűnbandát. Aztán ugyanolyan ügyesen legyőzte a hazai bűnbandát. Remek. Most már csak a családot kell valahogy átvernie, mert ha csak úgy előtűnik egy ekkora nagy összeg a semmiből, úgy, hogy az emberek nincsenek felkészülve rá, pillanatok alatt tönkre tudja tenni bárki jellemét. László pedig szerette a családját.

Új bőr és arckönyv

Nagyjából vége az átalakításnak.

  • Ez annyira nem látszik, de fel lett tolva a WordPress 3.0.1-ről 4.1.1-es verzióra. Elég durván le voltam maradva és ez már nem csak funkcióban volt kínos, hanem biztonsági szempontból is.
  • A régi Zafír skint már évek óta nem fejlesztik, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az új WP alatt is menni fog. Szétnéztem új bőr után. Utólag kiderült, hogy ment volna a Zafír is, de ekkor már megtetszett ez a mostani Aldehid. Már csak a vegyészmúlt miatt is.
  • Így viszont már semmi akadálya nem volt annak, hogy összelőjem a blogot a Facebook-kal. Nem a sajátommal, mert azt továbbra is telefonkönyvként használom, nem, csináltam egy profilt a blognak(1).
    (Bakker, éppen csak létrehoztam az oldalt és még csak reszelgettem, de rögtön bekövették ketten, aztán meg bebarátkozták még ketten. Elképesztő, milyen gyors reagálásúak egyesek.) A blog FB oldala itt érhető el: Mi Van Velem. Lehet követni, ha valakinek onnan egyszerűbb, mint RSS olvasóból. (Bár megjegyzem, nem vagyok biztos benne, hogy minden bejegyzést tükrözni fogok. Ezt a mostani közleményt például biztosan nem.)
  • Még mindig FB integráció. Az írások aljára kikerült egy ‘Share this’ gomb. Egyszer már volt ilyen kísérlet a blog történetében, de nagyon lelassította az oldal letöltődését. A mostani gomb már nem csinál ilyen disznóságot.
  • Alapvetően tetszik az új design, sikerült a navigációt is értelmesre belőnöm. Nem részletezem, ügyes vagy, ki fogod ismerni magad.
  • Meow biztos örülni fog az írások alján megjelenő előre-hátra navigáló linkeknek.
  • Egy dolog zavar, a főoldalon nincs túl sok infó az írások mellett. Például nem látszik, hogy a konkrét írás milyen kategóriába került. Ez ugye az Oroszlánkörmöknél okozhat majd némi gubancot. Meg az sem látszik, hány komment jött már a bejegyzéshez. Próbáltam belepiszkálni a php-be, de a Zafír skin alapján ez egyáltalán nem egyszerű, így lemondtam róla.
  • Legallyaztam egy csomó komponenst. Volt egy számláló, valahol 700000 körül járt. A kutya sem nézte. Leszedtem a fényképalbumok bélyegeit is az oldalhasábból. Rontotta a mostani letisztult vizuális élményt.
  • Próbáltam a fejlécbe visszacsempészni bivalyaput, de ez egy 11 évvel korábbi fénykép, sajnos túl kicsi a felbontása. (A Facebook-ra viszont pont jó lett.) Ehelyett kiszedtem néhány képet az izlandi kirándulásról, csináltam belőlük bannereket és ezeket rakja ki a motor véletlenszerűen. Nekem tetszik.

Nos, ennyi. Biztosan fogok még szívni vele, elég nehezen hiszem el, hogy egy délután lepörgött minden. Nem ehhez szoktam hozzá. De egyelőre jó.

(1)

Ne tudd meg, mennyire nem volt egyszerű nevet találni. Próbálkozások:

  • MiVanVelem: Azt mondta az FB, hogy túl sok a nagybetű.
  • Mivanvelem: Azt mondta, hogy kevés, adjak meg vezetéknevet is.
  • Mivanvelem Blog: Azt mondta, hogy ez üzleti oldal, menjek a fenébe.
  • Mi Van keresztnév, Velem vezetéknév: Ezt végre elfogadta, majd örömmel közölte, hogy rajtam kívül van még 900 Mi Van nevű user, akarom-e őket bejelölni ismerősnek. Mi van?

Entrópia

Gyere buci, hammbekaplak.

Számomra természetes, hogy van. Definiáltuk a fizikában, a kémiában, a fizikai-kémiában, majd újradefiniáltuk a statisztikus termodinamikában, végül teljesen máshogy definiáltuk az informatikában is (lsd trollok), szóval mondhatni szénné lett definiálva.
Nem mintha ettől érthetőbbé vált volna.

A legegyszerűbb megközelítés az, hogy az entrópia az univerzális rendezetlenség felé vivő folyamat, illetve annak mérőszáma.
Nem is tudom… most jobb?

Kezdjük egy egyszerű példával. Van egy kertem. Ápolom, gondozom. Dísznövényeket ültetek, gyümölcsfákat nevelek. Permetezek, füvet nyírok. Öröm ránézni a kertre, öröm benne járkálni. Aztán valamiért nem foglalkozom vele tovább. Tíz év múlva már rá sem lehet ismerni: minden elgazosodott, a fákon élősködők vették át az uralmat, a dzsumbujban járni sem lehet, úgy elburjánzottak az életükért küzdő gyomok. Én, aki képviseltem a rendet, kiszálltam, helyettem pedig megjött az entrópia. Aztán el lehet mondani ugyanezt az épületekkel kapcsolatban is: ha magára hagyok egy házat, tíz év múlva már arra sem fogok ráismerni. Bedőlt tető, lepusztult vakolat, növényekkel benőtt szobák. Dolgozik az entrópia.

Ha a példákból indulok ki, akkor megalkotható az első definíció: mi, emberek, képviseljük a rendet, ezzel áll szemben egy folyamat, mely ezt a rendet elpusztítja. Ezt nevezzük entrópiának.
Fúj. A dög.

Csakhogy vannak más példák is. Például Eger és a gyerekkorom. Az a város, amelyikben felnőttem, már csak a fejemben létezik. A kertváros helyén lakótelep van, a gyár helyére kitüremkedett a strand, az uszoda és a fürdő helyén üdülő van, a tér melletti kocsmák helyén meg Makovecz uszoda. A játszóterek leépültek, a bozótos területeken, ahol játszottunk, hajléktalanok vették át az uralmat, mint gaz a kertben. Ezek bizony mind-mind emberi beavatkozások. A rendezettség felé mutatnak? Részben. De inkább arról van szó, hogy az emberek egyszer így képzelik el a rendet, egyszer meg máshogy és van, amikor sehogy. És mindig hozzáalakítják a környezetüket.

Dehát… pont ezt csinálja az entrópia is.

Nos, itt az ideje, hogy összerakjuk végre rendesen a definíciónkat. Az entrópia mindig egy folyamat. Az állandó változás folyamata. Egy olyan változásé, amelyben mindig – hangsúlyozom, mindig – az a résztvevő dominál, akinek számára a környezet éppen a legmegfelelőbb. Aztán ahogy változik a környezet, úgy kapnak erőre, vagy éppen halnak el szereplők. Mi, emberek, nem az entrópia ellenségei, hanem komponensei vagyunk. Most éppen nekünk áll a zászló a Földön, tehát kedvünkre alakíthatjuk a környezetünket. De látszik az is, hogy az entrópiát nem tudjuk legyőzni, abban a pillanatban, ahogy elrontunk valamit, vagy elbizonytalanodunk, egyből más optimumok alakulnak ki, melyek már nem feltétlenül nekünk kedvezőek.

Azaz az entrópia van mindenek felett. A rendezőelv pedig a változás, a változásra való készség, a mindenkori lokális optimumok gyors, vagy lassú keresése minden résztvevőtől … azaz röviden a kiszámíthatatlan rendezetlenség. Szörfözni tudunk az entrópia hátán, de legyőzni, azt nem.

Kutya révbe ér

Adi írta nemrég, hogy anno egy kóbor kutya meghiúsította a környékünkön a családi sétájukat. Akkor nem esett le, csak most, hogy ezt a kutyát én bizony ismerem, küzdöttem is vele eleget.
Ez egy kifejezetten nagytestű jószág volt, meglehetősen labilis idegrendszerrel. Bevette magát az erdő szélén egy ligetbe, azaz saját területének nevezte ki és mindenkit megtámadott, aki csak megközelítette. Némi zavart okozott, hogy egy viszonylag forgalmas műút ment el a liget mellett, illetve két erdei ösvény is vezetett rajta keresztül. Többször is megharcoltam vele az ösvényen, illetve szedett le bringáról a műúton.
Azt viszont kevesen tudták, hogy ez az állat a világ leggyávább kutyája volt. Határozottan támadott, de ha nem ijedtél meg, akkor pánikszerűen elmenekült. Elég volt csak lenyúlni egy kőért, de egyszer például egy pilincka faággal kergettem körbe a ligetben.
Ettől függetlenül nem volt nagy öröm, hogy itt vert tanyát. Az egyik szomszéd ki is hívta a sintért, de a kutya annyira gyáva volt, hogy nem bírták befogni. Aztán kinyomozták, hogy a kutya úgy bír egyáltalán életben maradni, hogy a környékről egy, mondjuk úgy, hogy meglehetősen egyszerű nénike hord ki neki élelmet.
Végül ez lett a megoldás. Néhányan megmagyarázták a néninek, hogy ha kedveli a kutyát, akkor fogadja be. Mert ha nem, akkor egyszer csak sikerül befognia a sintérnek és vége lesz. A kutya azóta bent lakik az udvarban, lenyugodott. Van saját területe, van falkavezére, a néninek pedig van házörzője.

Istennel eltelve

Írtam, hogy nem túl régen az influenza folyományaként begyulladtak az izmaim, úgy, hogy sem ülni, sem feküdni nem tudtam. Jogos lehet a kérdés, hogy akkor mit csináltam?
Nos, kikisérleteztem, hogy ha a főnöki székemet egy bizonyos szögbe döntöm és ott rögzítem, akkor kibírok benne 30-40 percet. Utána negyedóra séta, aztán vissza. Éjszaka meg a fürdőkád.
Ja, hogy egyébként mit csináltam? Naná, olvastam.

Méghozzá furcsa könyveket, melyek többé-kevésbé véletlenül kerültek a figyelmembe.

Először valami történelmi regényre vágytam. El innen, valahová máshová. Elővettem egy Waltari könyvet, az volt a címe, hogy Az Ország Titka. Hát, Árpád… borzasztóan durva volt. Csak azért olvastam végig, mert reméltem, hogy biztosan lesz benne valami csavar; nem igaz, hogy egy jó író ennyire lemegy kutyába. Lement. A történet röviden annyi, hogy az I. században egy Alexandriában csámborgó aranyifjú megérzi, hogy Jeruzsálamben nagy dolgok fognak történni, elutazik, még éppen elkapja Jézus utolsó perceit a kereszten, de ennyi is elég neki, hogy megérezze, itt tényleg nagy dolgok történtek. Majd jön egy nyomozással egybekötött mászkálás Jézus ismerettségi körében, egy görcsös, erőltetett hinni akarás, miközben az immár feltámadott Jézus hol megjelenve, hol eltűnve cicázik hősünkkel. A történet vezetése, az események bemutatása valami olyan szinten naív és nem is titkoltan elfogult, bugyután térítő, hogy az írást még a jobbérzésű Jehova Tanúi is kidobták volna az Őrtoronyból. Hatalmas fekete pont Mikának.

Másodikra határozottan valami durvábbra vágytam. Kiválasztottam egy Philip K. Dick könyvet, Istenek Inváziója címmel. Úgy is indult, ahogy egy PKD scifinek indulnia kell: valami kietlen világvégi bolygón, metán légkörben, elszórt földi telepesek, akik személyes fémkupolákban élnek. Aztán az egyik kupolában furcsa dolgok kezdenek történni, kiderül, hogy a kupola alatti domb egy elfeledett ősi Isten lakóhelye, aki nekiáll kommunikálni a földlakóval. Az ősi Istent úgy hívják, hogy Jahve. Na, itt tettem le a Kindle-t. Te is fiam, Fülöp? Aztán folytattam és nem bántam meg. A történet lényege az, hogy a dolgok nem úgy történtek az I. században, ahogy azt mi most képzeljük. Jézusnak nem úgy kellett volna végeznie, Jézus gyakorlatilag vesztett és kivégezték. 20-30 évvel később Jahvét is legyőzték és el kellett hagynia a Földet. Helyette itt maradt a Gonosz és ő manipulálta a történetet Jézusról és Istenről. Konkrétan magát nevezte ki Istennek és az igazi – száműzött – Istent nevezte el Sátánnak. Ha megnézed, mit hirdetett Jézus és ezt összeveted a jelenleg létező keresztény egyházakkal, még csak meg sem fogsz lepődni a csavaron. Ez a világ, amelyben élünk, valójában a Gonosz világa. A Gonoszé, aki magát nevezte ki Jónak. Jahve egy ideig nyalogatta a sebeit a távoli bolygón, aztán amikor elég erősnek érezte magát, úgy döntött, hogy visszafoglalja a Földet. Mivel a Gonosz erős védelmet épített ki, csellel tervezte behatolni: egy földi telepesnő méhébe fészkelődött be magzatként. Szűznemzéssel, naná. Öreg kutya nem tanul új trükköket.
Nem mesélem tovább, ez a mesterterv is félrecsúszik, bonyodalom bonyodalom hátán, találkozunk egy csomó ismerőssel a Waltari könyvből, aki kíváncsi, olvassa el a könyvet, ha tudni szeretné kinek a világában is élünk voltaképpen.
Viszont ez egy jó könyv.

Harmadiknak visszatértem a történelmi regények körébe. Akkor jöjjön Graves. Bevallom, itt már direkt böktem rá a Jézus Király című könyvre. Nézzük, mit hoz ki a témából az öreg.
Nos, nem rossz. Jó az alaphelyzet: egy művelt és nyitott gondolkodású (kitalált) kortárs szerző írja le a némileg már leülepedett emlékeit az I. század végén. Ami zavaró, hogy rengeteg benne a hivatkozás, az idézet mindenféle munkákra. Kicsit úgy éreztem, mint a Foucault Ingánál, hogy azért áraszt el a szerző ennyi forrással, hogy esélyem se legyen beazonosítani, mi a valódi, mi a kitalált. Viszont itt a cél nem a misztifikálás, hanem pont fordítva. Az alapvetően misztikus történetet próbálja mítosztalanítani. Kezdve a múlttal: szerinte Mózes nem választotta szét a tengert menekülés közben, egyszerűen csak egy part menti nádasban lévő úton menekültek, az üldőzőket meg egy szélvihar által keltett szökőár sodorta el. Jézust sem a Szentlélek csempészte be Mária méhébe, hanem Máriának volt egy titkos házassága Heródes legidősebb fiával, majd amikor az atya kivégeztette a fiát, az akkor már terhes Mária hozzáment az öreg és Jámbor Józsefhez. Ezzel magyarázza azt is, hogy Jézus nem csak képletesen volt a zsidók királya, hanem Heródes után valóságosan is. Ezzel magyarázza, hogy miután Heródes megtudta a titkot, miért végzett ki annyi kisdedet Betlehemben. Jézus pedig nem volt más, mint egy elképesztően művelt próféta, aki az akkori valláskavalkádban szeretett volna rendet vágni. Graves leírja, hogyan keletkeztek a beszédei, hogyan tekintette az egyszerű nép csodáknak a cselekedeteit, mi volt a háttere a jellegzetes eseményeknek. (Később az utószóban írja, hogy rengeteget olvasott a korabeli forrásokból – pedig már eleve otthon volt bennük, hiszen ez a korszak az egyik szakterülete – és ezek alapján próbálta összerakni, hogyan is történhettek meg ezek a dolgok, mi járhatott közben Jézus fejében, melyik ősi könyv mondataira gondolhatott prédikácó közben.) Az is tény, hogy nem foglal egyértelmúen állást, a könyvben maradtak olyan részletek, melyeket csak emberfeletti képességek magyaráznak.
De összességében ez sem rossz könyv, valami ilyesmire számítottam volna Waltaritól is. Graves elképesztően otthon van a témában, hihető a koncepciója.

Igazából a sor végén még a Biff Evangéliumát kellett volna elolvasnom, hogy teljes legyen a kép, csak hát az már megtörtént korábban. De azért felidéztem, mert anélkül hiányos lenne a körbejárás.

Velvet Goldmine

Unalmasnak induló szombat reggel. Kócos ébredés, kávé, mandarin reggelire. Gép bekapcs, nézzük, mi is történt a virtuálisban. Meow jött ezzel a Publióval. Pont ő. Aki pontosan tudja, már csak a Foucault Inga alapján is, hogy mi a különbség a szerzői kiadás és a kiadói kiadás között. Hogy mennyire más, ha valaki pénzt öl bele abba, hogy a silány irománya látszólag kikerüljön az irodalmi piacra, illetve a kiadó tartsa értékesnek annyira a művét, hogy gazdasági kockázatot is vállalva, kiadja.
Hmm.
Aztán blogok, feed-ek, fórumok átfutása.
És, nocsak, már. Mi ez a zene, ami folyamatosan szól a fejemben? Hátradőltem a székemben, kezemet összefűztem a tarkóm mögött. Mi is ez? Bowie, az biztos. De azon belül? A szöveg… gyere már elő! Hoppá. Megvan a refrén: Velvet Goldmine. Tényleg, ennek a számnak volt egy überjó videója, kicsit olyan Picasso rózsaszín korszakából, bohócok a tengerparton, nagyon ütős. Fent van a Youtube-on? Nézzük meg.
Hát, nincs. De van egy csomó egyéb verzió.
Mi is ez a zene tulajdonképpen?
Beleakaszkodtam, mint Floki a lábtörlőbe.
Nos, néhány youtuber szerint ez a dal része a Ziggy Stardust anyagnak. Nem egészen. Tényleg akkoriban írta, de a lemezre már nem került fel. Egyedül egy kislemez B oldalán jött ki. Sem a Ziggy koncertfilmben, sem a Bowie kezdeti karrierjét bemutató filmben nem szerepel, azaz minden ilyen Youtube videó kamu.
Keressünk tovább.
Létezik egy 1998-as film Velvet Goldmine címmel, eredetileg Bowie életéről lett volna szó, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, határozottan közölte, hogy ehhez semmilyen formában nem adja a nevét, de még tőle származó zenét sem tehetnek be. A producer nem dőlt a kardjába, a filmben szereplő zenészek így is durván nagy nevek, a színészek szintén. Ennek ellenére a film felejthető, leginkább a biszexualitás nyílt tárgyalása miatt lehet emlékezni rá. (Azért az elsőre elég meredek, amikor Obi van Kenobi tök pucéran helikopterezik a farkával a szinpadon, vagy amikor Christian Bale-t megdugja.)
És van ugye az a bizonyos Bowie szám.
Aztán jött egy őrült fazon és megcselekedte azt, amit Bowie annyira tiltott. Fogta a Velvet Goldmine számot Bowie-től, majd alávágta a Bowie-től független Velvet Goldmine film részleteit.
Ezzel valami minőségileg más állt elő. Persze, lehetett érteni a filmet és lehetett érteni a számot is. De ez a kettő együtt valahogy jobban ütött.

Nézdd meg. Amikor a hangárban a menedzser megfordul, majd a várakozó zenészek közül rámutat egyre:
– Belőled sztárt tudok csinálni!
És a zenész körbefordul és már fények villódznak körülötte, leng a köpenye… és már sztár. És a klipben látszik az egész folyamat. Beleértve a zenész elzüllését is. Velvet Goldmine. Egyszerre egy szokatlan szerelem és az aranybánya. A zenéből. A sztárból.

Engem az élmény annyira durván megütött, hogy délben, amikor Nejjel éppen bevásároltunk az Auchanban, akkor sem tudtam vele kommunikálni. Nem volt rá kapacitásom. Csak dúdoltam a dalt magamban, folyamatosan.

Érted? Lehetsz bármennyire is jó. Lehetsz akár a legjobb is. Nem számít. Amíg rád nem mutat egy sztárcsináló, addig senki vagy. Ha rádmutattak, akkor lehetsz egy seggdugasz is, de sztár leszel. Senkit nem fog érdekelni, hogy neked mondanivalód van… hogy esetleg tehetséges vagy.

Sztár akarsz lenni? Vagy üzenni az embereknek?

Ha az első, akkor szállj bele nyugodtan az intézményesített lehetőségekbe. Kölcsönös alapokon nyugvó promóció. Tehetségkutató. Kiadók ingyenes akciója. Minden jöhet. Persze gáz, hogy ilyenkor nem azért leszel sikeres, mert jó vagy (persze lehetsz jó is, tényleg), hanem azért, mert dübörög mögötted a gépezet. Aztán ha ez valamiért leáll, nem érted, hogy miért marad el a siker, amikor te ugyanúgy dolgoztál tovább. Jön az összezuhanás.

De ha a második a fontos… akkor rossz hírem van. Akkor add oda nekik ingyen. Csak így tudsz kimaradni a gépezetből.
Igen, hallom a sikolyokat. Miből élsz meg? Nos, valami másból. Vagy ebből, de nyomorultul. Viszont, ember, nem vagy köteles adni az embereknek. Ha nem tetszik a rendszer, akkor csinálj mást, éljél meg belőle és tojjál az emberiségre. Még mindig jobb, mint beszállni a sztárcsináló bizniszbe.
Elhiszed, hogy mennyien leírták, elénekelték, megszoborták már a frankót? Ezeknek jó, ha egy tizede érte el az emberiség figyelmét. A világ pedig közömbösen ment tovább.

A végére még egy videó.

Keresgélés közben bukkantam rá és amikor először megláttam, csak annyit reagáltam, hogy mi ez a szar? Aztán megnéztem néhányszor, jobban odafigyelve a pacákra, és megértettem. Az a romlottság, az a cinikus önelégedettség, melyet ének közben mimikával, testbeszéddel sugároz, nagyon finoman, de egyben markánsan is körberajzolja a dal mondanivalóját. Megtetszett.

Szorgos népünk győzni fog

Csak szólok, hogy közben a múlt feldolgozása gőzerővel folyik. Ennek eredményeképpen kikerült két újabb könyv a letölthetők közé:

  • Mi Volt Velem 2, 2007 – 2009
    Ebben szerepel a költözködés az összes örömével és kínjával, az új lakás és a környék belakása, illetve rengeteg sztori, köztük a nagysikerű katonatörténetek is.
  • Odakint 3, 2011-2012
    Ebben a két évben megszaporodtak a kajakos csavargások, de ekkor volt a thasszoszi túra, az erdélyi kalandok, Odessza és Bukovina, Krumlov, a jégbefagyott Szlovák Paradicsom, na meg néhány európai főváros, köztük Róma a történelemórákkal.

Letöltés a szokásos oldalról.