Dreamland

A férfi unatkozott, aztán csak úgy nekiállt nézegetni a tindert. Persze mindenkit balra lökött, tényleg csak nézelődni akart. Csakhogy… hirtelen rámosolygott a világ legszebb nője. Akire állandóan várt. Döbbenten nézte. Eddig soha nem használta, de ha valamikor kell, akkor most kell: superlike. Izgatottan várt. Aztán egy óra múlva jött a válasz: like!
Azannya.
A kommunikációval már nem volt gond. Estére beszélték meg a találkozót a sarki étteremben.

A férfi félórával korábban érkezett meg. A nő is. Jót nevettek rajta. Gyöngyökként csillogtak a lány fogai.
Leültek a foglalt asztalukhoz. A pincértől elsőre csak üdítőket kértek. Mindketten rágyújtottak. Beszélgettek. Mosolyogtak. Szinte repült az idő.
Aztán egy lendületesebb mozdulat közben kiesett a cigaretta a férfi kezéből.

– Hoppá, elnézést – intett – Megkeresem.

Oldalra hajolt. Nézd már, nincs itt. Másik oldal. Ott sem. Nagyon elgurulhatott.

– Egy pillanat – állt fel – Úgy látszik komoly a probléma.

Lehajolt, de úgy sem találta. Négykézlábra ereszkedett. Benézett az asztal alá. Ott sem volt. Elindult körbe. Kicsi étterem volt, sokan ültek benne. – Elnézést, elnézést! – motyogta folyamatosan, miközben lábaktól lábakig vándorolt. Egyre több láb. Hiszen ennyien nem is lehetnek ebben az étteremben! De a lábak csak szaporodtak, szaporodtak, ő pedig ijedten eszmélt, hogy reménytelenül elveszett a lábak labirintusában, a lány már biztosan elment, de az az égő cigaretta veszélyes, meg kell találnia, miközben a lábak csak szaporodtak, szaporodtak.

~oOo~

László riadtan ébredt. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, nézte a plafont.

– Csak én lehetek ilyen balek – füstölgött – Egy ilyen jól induló álom! Minden együtt volt egy erotikus élményhez, erre az a labirintusos rémálom lett belőle. Rohadék álommanó!

Aztán lekapcsolta a lámpát és igyekezett visszaaludni.

~oOo~

A lány kíváncsiságból benézett a szexshopba.
– Segíthetek? – érdeklődött az eladó.
– Nem is tudom – húzódozott – Na jó, van vízálló vibrátoruk?
– Ördöge van, ma érkezett. Sajnos csak ilyen nagy méretben van.
– Izé, jó lesz.

Izgatottan sietett haza. Régi erotikus álma volt kádban, forró vízben, együtt egy ilyen eszközzel. Jót mosolygott, amikor eszébe jutott, hogy valamikor orvosok írtak fel ilyesmit nőknek hisztéria ellen. Tudtak valamit azok az orvosok.

Otthon nem is vacakolt sokat, kicsomagolta a vibrátort, teleengedte a kádat, ledobta a ruháját. Lassan, nagyon lassan ereszkedett bele a vízbe. Majd használni kezdte az eszközt.
Úgy érezte, szétrobbant a feje a csúcsponton.
– Istenem – suttogta – De jó volt!
Egy idő után elkezdte keresni rajta a kikapcsoló gombot. Nem találta. Na, ne már. Aztán szélesen elvigyorodott. Nem is olyan nagy baj.
A következő megint hatalmasat ütött. Percekig csak nézte a plafont, igazából azt se tudta, hol van. Most már nem is vacakolt az eszközzel, ellazította magát és csak várt.
A negyedik orgazmus környékén kezdett hűlni a víz.
– Oké, most már lassan elég lesz – döntött.
Ki akarta húzni. Nem jött.
– Mi a fene?
De tényleg nem jött. Valószínűleg a sorozatos terhelésnél begörcsölt. Meg talán tényleg egy kicsit nagy volt ez az izé. Mikor fogy ki az elem ebből a vacakból? Felguggolt. Húzta, nyomta, cibálta. Semmi. Aztán egy hirtelen mozdulatnál kicsúszott alóla a lába és beverte a fejét a kád szélébe.

~oOo~

A felügyelő szótlanul nézte a halott nőt a kádban. Barna haja lagymatagon terült szét a víz felszínén. Nézte egy ideig, majd az ablakhoz sétált. A vibrátor közben még mindig duruzsolt, a hullámai szolidan csapdosták a kád falát. A felügyelő megcsóválta a fejét, ahogy tekintete rátévedt a sarki étterem üszkös, még füstölgő romjaira.

– Nincs ez jól – mormogta – Hát ide már minden perverz idiótát beengednek?

Mások

Nem, nem Trónok Harca poszt.

Mindig mások halnak meg, mi soha.

Gondolkodtál már arról, hogy mi is az az egyéniség?

Nos, röviden minden. Legalábis a te szempontodból. A világ máshogyan gondolkodik, de nyugodtan szard le. Igenis, számodra a te egyéniséged a világon a létező legfontosabb dolog, függetlenül attól, hogy mit gondol rólad a világ.

Hiszen ez vagy te. Ezt nevelted ki magadból, nyilván a külvilág rengeteg interakciójával. Nem mondom, hogy mindegyikre büszke vagy, de mindegyik változtatott rajtad, sőt, javított is, már persze ha megvolt a magadhoz való eszed.

Szóval van egy frankó egyéniséged. Mennyire is fontos ez? Neked nyilván nagyon, hiszen neked a _legeslegeslegelső_ prioritásod, mindenek felett, hogy ez az egyéniség éljen. Hogy megmaradjon.

És másnak? Számold össze, hány embernek fáj, ha szenvedsz.

De nem is erről akarok most beszélni. Most sokkal jobban érdekel, mit gondolnak rólad azok, akik nem ismernek. Akiknek semmit nem jelentesz. Szenvedsz? Hát, szar ügy. A világ már csak ilyen. Milliárdnyi ember múlt már ki a történelem során, rengetegen borzasztó szenvedések közben. Jelent ez számodra valamit? Soroljam még a közhelyszótár bejegyzéseit? Mert ennyit jelentesz az ismeretleneknek. Ha valami nagyon furmányos, kínszevedéses módon nyírtak ki, akkor esetleg belekerülhetsz a médiába és borzonganak majd rajtad.

De még ez sem az, amiről beszélni akarok.
Vannak a saját szenvedéseid. Ezek fájnak. Vannak a közeli szeretteid szenvedései. Ezek is fájnak valamilyen módon, de persze nem annyira, mint nekik.
De mi van akkor, ha elválasztanak az éppen szenvedő valódtól?

Nem, nem, ez az írás nem a szenvedésről szeretne szólni. Az egyéniség formáját, határait keresem – de a legjobb segítségem pont ez a nyomorult szenvedés.

Mennyire fáj neked, ha a gyerekednek fáj valami, annyira, hogy ordít tőle? Miközben te tudod, hogy erre a tapasztalatra szüksége volt. Jobban fájna, ha magadévá tennéd azt a szemléletet, hogy a gyereked tulajdonképpen te vagy, csak éppen kapott egy újabb esélyt?
Nem. Ő más.

Hiszen mi is az, hogy te vagy? Képzeld el azt, hogy az életed egy pillanatában klónoznak. Innentől ketten élitek az életet, a kiindulási pontotok ugyanaz. Tudsz vállalni bármilyen közösséget a másikkal? Pedig ő meg van róla győződve, hogy ő te vagy. Nem is tehet másként De ha egyből szögbe lép, akkor már más ember lesz hozzád képest, aki nem léptél szögbe. Nem neked fáj, hanem neki.
És mi van akkor, ha látod a másikat meghalni? Akkor egyszer te, mert te vagy a régi is, átélsz egy teljes meghalást, de te, aki egy másik, másolt testben vagy, látsz ugyan egy meghalást, de az valaki másé… szóval ekkor ki hal meg és ki él tovább?

Mi az, hogy egyéniség és hol tárolódik?

Oké, tudom, ez scifi, meg fantasy, a valós világban még nagyon sokáig nem találkozunk ilyesmivel. De elgondolkodni semmiképpen sem árt róla. Hiszen… valamilyen túlvilágban csak hiszel, nem? Oda pedig az egyéniséged jut. És itt már ez az egész átmegy a földin kívüli élet elképzelésébe. Ki is az, akivel most azonosítod magadat? Mi lesz belőle, ha a test kidől alólad? Akármi is lesz, az te leszel? Egyáltalán, leszel? Vagy más lesz? Közöd hozzá?

Hajtunk

A közelmúltban kellett összeraknunk egyik ügyfelünknél egy tesztrendszert, mert valami izé rendszer bevezetését szerették volna leteszteltetni velünk. A tesztrendszer elkészülésére határidőt szabtak. Szorosat. Hétvégi munka is be volt tervezve. Aztán nyilván közbejöttek nem várt események, a végén már stresszben melóztunk, kevés alvással, de így is csúsztunk egy fél napot.

Mondom, tesztrendszer. Nem éles, nem olyan, melynek a csúszása milliókba került volna.

Miért? Mert valahol egy projekt menedzserre ráerőltettek egy szoros projekt határidőt, így csak ennyi időt tudott allokálni a tesztrendszer elkészültére, és ha csúszik, akkor csúszik az egész projekt, azaz armageddon, minusz bónusz.
Pedig meg lehetett volna csinálni kényelmesen, stressz nélkül is, csak egy nappal kellett volna többet hagyni rá. Mert bármikor közbejöhet valami.

Az utána jövő hétvégén havernál születésnapi buli volt, majdnem teljes létszámmal jelen volt az egykori Szivacs Örs, meg még sokan mások. Érdekes vita alakult ki az udvaron, közvetlenül a fél malacot sütögető kemence mellett. Én erősen védtem a mediterrán munkatempót, ők meg botránkoztak. Hogy csinálni valamit csak jól szabad, ahogy a csillag az égen, ugye. Mert az viszi előre a világot. Véleményem szerint viszont a világ leszarja, hogy mit csinálunk és egyáltalán nem érzi úgy, hogy egy tökéletesre reszelt izé előrevitte volna bármennyit is. Egyszerűen csináljuk a dolgunkat, idegeskedünk, stresszelünk, mintha amit csinálunk, az olyan fontos lenne. Nem fontos. A legtöbbször nem fontos. Egy riport ugyanúgy néz ki egy nappal később is. Aki ordít, az az egója miatt ordít. Hogy ővele meg merészelték csinálni, hogy egy napot késett a riport.

Ezt tudják a mediterránok. Tessék elolvasni, hogyan megy a törököknél egy routercsere. Görögöknél teljesen természetes, hogy ha valaki ledobja az autóját egy piszokul szűk utcában és beül egy kávéra, akkor az arrajárók nem ordítanak, nem dudálnak sértetten, hanem beülnek ők is egy kávéra. Nem az az élet célja, hogy mindenáron megvédjük az egónkat, hanem az, hogy kellemesen éljük végig. Izé, tényleg bevállaltam mára, dehát tudja hogyan megy ez, még nem fejeztem be, talán holnapra meglesz, feltéve, hogy nem jön közbe semmi, meg hát mit is számít az az egy nap, amikor a Földet úgyis be fogja kebelezni egyszer a Nap, addig is igyunk meg egy kávét.

Persze nem azt mondtam ott a partin, hogy csináljuk így. Jó lenne, de nem olyan kultúrában élünk. Ha egy-két ember váltana, megennék a többiek. Ebben a bűnbakkereső, ideges, frusztrált társadalomban.

Ráadásul pont én beszélek, aki betegesen perfekcionista vagyok.

De nincs ez jól.

Megint jönnek, kopogtatnak

Újabb reggel. A nap betűzött a barlang előterébe. Oké, ideje felkelnem.
Befújtam egy nagyot a tűzhely alá, félig még kómásan felraktam vizet főni. Amíg nincs kávé, addig nincs semmi.

– Hé, te rusnya szörnyeteg!

Oldalra néztem. A barlang elején feltűnt egy árnyék. Valami páncélos lószar. Szurkoltam a víznek, hogy forrjon már fel.

Persze az az idióta nem hagyta abba.
– Jöttem megbosszulni azt a rengeteg lovagot!
– Jöttél – bólintottam magamban. Istenem, de korán van még.
– Gyere ki, vagy én megyek be!

Atyavilág, ez sokkal nagyobb barom, mint a többi.

– Várjál már egy kicst, legalább hadd főjjön le a kávém! – kiáltottam ki.

Ez érezhetően megfogta. Nem ilyesmire számított.

– Én Sir Archibald vagyok, a Sárkányölő! – szedte össze magát.

Na végre, már kotyog a főző. Beleborítottam a bögrémbe és kisétáltam a barlangból.

– Na, hadd lássalak, te sárkányok réme – kortyoltam a kávémból.

A Sárkányölő meghökkent. Gondolom, nem számított _ekkora_ sárkányra. Bizonytalanul hátrébb lépett.

– Nagyon helyes. Még véletlenül leejtem a kávésbögrémet és agyonüt – bólintottam.

Álltunk egymással szemben. Ahogy szétáradt bennem a kávé, úgy lett egyre jobb kedvem.

– Akkor most mi lesz, Sir?
– Megöllek. Ez nem kérdés.

Nagyjából a térdemig ért. A kardja pont jó lesz fogpiszkálónak.

– Átgondoltad ezt? Nem tudom nem észrevenni, hogy jóval nagyobb vagyok mint te. Nem, ne is ábrándozz arról, hogy ez tohonya háj. Csupa izom, barátom. A bőrömet nem fogja semmi. A szemfogam nagyobb, mint te. A farkammal ketté tudok törni egy sziklát és hidd el, ilyesmiről te még csak nem is álmodozhatsz. Mi van még? Ja, a tűz. Egy pihepuha fújással le tudnám égetni azt a ligetet ott balra. Mégis, mire számítasz?
– Nem hallottál még rólam, mi? A legnagyobb lovag vagyok! A kardom varázskard, legyőzhetetlen!

Már megint? Eh, mégsem lesz belőle fogpiszkáló.

– Na jó, akkor kezdjük el – tettem le a bögrét – Akarsz előtte bemelegíteni?
– Én mindig harcra kész vagyok!
– Ez butaság. Minden mozgás előtt kell egy kis nyújtás.

Gimnasztikáztam egy kicsit, csípőforgás, térdfelhúzás, karkörzés. Már csak pedagógiai célból is.

– Figyelj, nem gondoltad még meg? Nem tettél ellenem semmit, nem akarlak megölni.
– Beszartál mi! – kiáltott fel – Ahogy Sir Lancelot megjósolta!
– Sir Kicsoda?
– A legnagyobb lovag. Ő készített fel!

Majd mindenféle hülye mozgásokat tett a kardjával. Közben nagyokat ordított.

– Na jó, most untam meg – vontam meg a vállam és ráléptem. Csak egy véres paca maradt a nagy Sárkányölőből. A kard nyüszítve ügetett vissza az erdőbe.

– Egyszer igazán itt maradhatnál, dumálnánk egy jót! – kiáltottam utána. Itt lakik a hülye a közelben és minden lovagnak felajánlkozik. Nem tehet róla, ilyen a természete.

Kihoztam a seprőt meg a lapátot és beszórtam a maradékot a közeli szakadékba, a többi mellé. Isten látja lelkemet, nem akartam megölni egyiket sem, de csak jönnek, jönnek, mint a piaci legyek. Legalább annyira zavaróak is.

Egy kicsit sütkéreztem a napon, el is bóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy valaki szurkál.
– Na, mi a fene!
– Megöllek, te kurva bestia! – üvöltötte valaki közvetlenül mellettem.

Te jó ég, még egy. Feltápászkodtam.
– És te ki vagy? – néztem a fura lovagra.
Komolyan, láttam már sok lovagot, de olyat még nem, akinek egy meredező fallosz volt a pajzsára festve.
– Sir Trágár, a Sárkánybaszó!

Rögtön megnéztem jobban. Nem mintha manapság még érdekelnének ezek a dolgok, de akkor sem minden nap jön egy ilyen alak.

– Te, és a Sárkánynak is jó szokott lenni? – érdeklődtem – Tudod, azért a méretek…
– Ne pofázz annyit! Küzdjél!
– Miért is?
– Tudom, hogy te rejtegeted Priscilla hercegnőt!
– Komolyan, nem.
– Mindenki tudja, hogy a szűz lányok a kedvenceid!

Szűz lányok? Hát, izé. Öregszem. Az ízérzékelésem már messze nem a régi. Magunk között szólva, elég régóta meg sem tudom különböztetni az ízüket egy csapágyasra dugott, kiélt ribanc ízétől. Meg hát, ma már leginkább puha birkán élek.

– Nem mintha itt lenne, de te még hiszel abban, hogy a hercegnők szűzek?
– Megdugtad?
– Neked nem tanította a mamád, hogy nem játszunk a kajával?
– Engem nem tanított senki!

Ránéztem a pajzsára. Látszik.

– Na jó. Nézzük a listát. Varázskardod van?
– De még mennyire! Egy kurva anyabaszó varázskardom van!
– Nem szégyelled magad? – néztem csúnyán a kardra.
– Sir Trágár vagyok, soha nem szégyellem magam!
– Nem hozzád beszéltem – legyintettem – Na, jó, átgondoltad ezt az egészet?
– Ne próbálj megbabonázni! Sir Lancelot szerint el tudnál varázsolni!

Már megint ez a pacák.

– És igaza is van – bólintottam – Ez ellen hogyan akarsz védekezni?
– Kibaszott csodaamulettem is van!

Megint ránéztem a kardra. Szemrehányóan. Kicsit elpirult. Szóval elhozta a haverját is.

– Akkor kezdjük. Nézz a szemembe!
– Soha!

Belenézett.

Egy pillanat volt az egész. Sir Trágár leült a fűbe.

– Te, ez itt egy káposztalepke! De szép! A természet repkedő ékköve! – dünnyögte.
– Valóban. Kicsi és mégis komplex – bólintottam, miközben mellé ültem – Látod ott azt a kőrisbogarat?
– Micsoda izgalmas zöld!
– Ott, a torja környékén átmegy aranyba.
– Gyönyörű! Szedünk vadvirágot?
– Hülye vagy? A vadvirágnak a tisztáson van a helye. Meg akarod gyilkolni?
– Ne haragudj.
– Semmi gond. Szerintem ideje menned.
– Nem lehet. Dolgom van.
– Micsoda?
– Ki kell szabadítanom Priscilla hercegnőt. Meg kell ölnöm egy sárkányt.
– Hogyan néz ki?
– Rusnya zöld.
– Én egy ilyen hercegnőért nem törném magam.

Csúnyán nézett rám. Aztán valami derengeni kezdett neki.

– Hé, nem te vagy a sárkány?
– Hát, de.
– Óh. Ne haragudj, de meg kell öljelek.
– És ha haragszom?
– Nagyon sajnálnám. De akkor is meg foglak ölni.
– Nem mehetnél egyszerűen csak haza?
– A sárkány feje és Priscilla nélkül nem. Lancelot azonnal kinyírna.

A varázskard éledezett a kezében. Pörgött, forgott. Hátrébb léptem. Még megvág a végén.
Látszott, hogy gyűjti a bátorságot a rohamra. Nem vártam meg, egy könnyed pofonnal besöpörtem a szakadékba.

Este jött még egy.

– Mi az isten van itt? Azt hiszitek, hogy ez egy rohadt átjáróház? – kiáltottam rá.

Döbbenten nézett.

– Ja, igazad van – néztem magamra és levetettem a kötényemet – Most jobb?

Bólintott.

– Megöllek, te gaz sárkány! – szedte össze magát.
– Ma te vagy harmadik – néztem rá szemrehányóan – Áruld már el, mi folyik ott nálatok?
– Sir Lancelot… – kezdett bele.
– Ezt a nevet már hallottam – morogtam.
– Nem is csodálom, nagy hős.
– Mekkora?
– Már ölt sárkányt!
– Ő mondta?
– Bizony. És mivel soha nem hazudik, ez így is van.

Nocsak. Az a krapek is tud varázsolni?

– Na várjál. Tehát azért, mert az a Sir a saját állítása szerint ölt már sárkányt, hirtelen ti is megpróbáljátok?
– Naná. Hiszen ez azt jelenti, hogy legyőzhetők vagytok.
– Odasétálnál ahhoz a szakadékhoz?

Odasétált. A marha.

– Mit látsz?
– Egy csomó csontot és páncélt.
– Látod? Mindegyik azt hitte, hogy le tud győzni.
– És akkor most mi lesz?
– Már várnak rád – löktem be.

Fejcsóválva mentem aludni. Ez azért ritka erős nap volt.

Másnap reggel éppen a kávémat kortyoltam a barlang szájánál, amikor jött egy újabb lovag.

– Na, bazdmeg – csúszott ki a számon – Egy újabb barmot küldött az a féleszű Sir Lancelot?
– Én vagyok Sir Lancelot – közölte kimérten.

Nem tehetek róla, kiköptem a kávét.

– Hoppá. Személyesen?
– Ne mutasd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy.

Hé, ez az én szövegem! Vigyázzunk, ez tényleg nem olyan balek, mint a többi.

Néztem.
Nézett.

– Oké. Megyünk káposztalepkét lesni? – kérdeztem rá.
– Marha.
– Sárkány.
– Nem kisegér?
– Semmiképpen sem.
– Kár.
– Akkor eddig döntetlen.

Letettem a kávésbögrét. Fejvakarás.

– Varázskardod, talizmánod van?
– Arra az idiótára gondolsz a ligetben?
– Például.
– Beleszúrtam egy sziklába. Nagyjából sohanapján fogják kihúzni.
– Azt nem valami Artúr szokta csinálni?
– Az apja. De megtanítottak rá.
– Akkor mid van, ha varázskardod sincs?
– Én is sárkány vagyok.
– Miva!?
– Csak emberi testbe születtem. Most is pontosan tudom, mire gondoltál.
– Nem olyan nehéz ám kitalálni, hogy fejben káromkodom.
– Bizonytalan vagy.
– Na ne. Pszichikai terrort alkalmazol egy sárkánnyal szemben?
– Miért ne?
– A világegyetemben két dolog végtelen: az ostobaság és a sárkányok önbizalma. Te melyikben utazol?

Szemmel láthatóan elbizonytalanodott. Akkor lépjünk akcióba! Ráléptem. Mint a gumi, visszanyerte a formáját. Ráfújtam egy közepes lángot. Leégett a sisakjáról a tollbokréta. De más nem történt.

– Kiszórakoztad magad? – érdeklődött.
– Izé, ezek csak ujjgyakorlatok voltak – motyogtam.
– Aha. Érzed már a halál hűvös fuvallatát?
– Ebben a melegben?
– Figyelmeztetnélek, hogy én még semmit nem csináltam.
– Lusta disznó.

Ez fájt neki. Előreugrott, belémdöfte a kardját. Visszapattant. Csapkodott. Még csak meg sem karcolt.
Újra felvettem a kávéspoharamat. Kortyoltam egy nagyot.

– Kisportoltad magad?
– Izé. Mondjuk, hogy ujjgyakorlat.
– Kell is az. Még elmacskásodik az ember.

Leültünk.

– Tényleg öltél már sárkányt?
– Majdnem.
– Azaz?
– Nekiálltam. Aztán majdnem. De nagyon közel voltam hozzá.
– Tudod, félig nem lehet megölni senkit.
– Annak a sárkánynak elment a kedve az élettől. Elbujdosott. Szerinted megöltem, vagy sem?

– Kérsz kávét?
– Ha van még…
– Persze. Mindig egy akóval főzök.

Levette a sisakját. Teleborítottam.

– Te, ez kihűlt.
– Bocs.
Ráfújtam egy kisebb lángot.

– Szintén Priscilláért jöttél?
– Ne nézz már baleknak. Nem is létezik olyan hercegnő.
– Nekem mondod? De akkor miért mondtad a lovagoknak?
– A harci morál fejlesztése. Meg a természetes szelekció.
– Ügyes.
– Kösz.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte.
– Te jöttél ide. Én élem a világom.
– Na, amilyen világ ez…
– Pont olyan, amilyen nekem kell. Én nem foglalkozom idióta lovagok betanításával. Nekem nincs királyom. És… – néztem rá féloldalasan – Nincs királyném sem.
– Mire célzol? – pirult el.
– Tudod te.
– Te most… hé! – pattant fel – Olvasol a fejemben! És megpróbálod elvenni az életkedvemet!
– Megtetszett a módszered – vontam vállat – Melyet egyébként éppen próbáltál bevetni ellenem.
– Igaz – ült vissza – Akkor megint döntetlen.

– Nincs kedved megnézni, mi van abban a szakadékban?
– Nincs.

– Tudod, ez egy elég hülye szituáció – morfondíroztam.
– Ja.
– Mindketten sérthetetlenek vagyunk. Nagyjából mindennel szemben.
– Ja.
– Mindketten pusztító fegyverekkel rendelkezünk. Fizikaiakkal is és szellemiekkel is.
– Ja.
– Ennek ellenére teljesen békésen üldögélünk. Mert mindketten sérthetetlenek vagyunk.
– Ja.
– És beszélgetünk.
– Ha gondolod, énekelhetünk is.
– Sir Lancelot, ne legyél közönséges!
– Bocs.

– Te figyelj, te miért élsz itt?
– Mert valahol élni kell. És ez jó hely.
– Végülis.
– És te miért jöttél ide?
– Hogy megöljem a sárkányt. Hogy hírnevet szerezzek.
– Miért, nincs elég?
– Most hogy mondod, még több is, mint kell. De tudod, ez egyfajta szenvedély. Egy lovagot legyőzni nekem már nem jelent semmit. Sárkányt? Na, arra még felkapják a fejüket az emberek.
– És az neked fontos?
– Mármint mi?
– Hát hogy segghülye parasztok felkapják a fejüket.
– Na de a király…
– Aki valamikor szintén segghülye paraszt volt.
– De kell, hogy valaki elismerjen!
– Legyen ez a valaki Sir Lancelot.
– Hülyeség. Én tudom, hogy legyőzhetetlen vagyok!
– És ez nem elég? Szerinted én mennyit járkálok az emberek közé, virgonckodni azzal, hogy legyőzhetetlen vagyok?
– Mennyit?
– Semennyit. Itt élek a barlangomban. Nem félek semmitől. És élvezem, hogy a sárkányélet elméleti végéig fogom húzni. Tudod, sportolok.
– Na ne. Fekvőtámaszok?
– Ekkora hassal? Csak billegnék rajta. De például a birkákat jól megfuttatom, mielőtt elkapnám.
– A birka nem is olyan gyors.
– Futtatom vele a kutyát is.
– Dehát egy lépéssel is elkaphatnád.
– Pont ez benne a sport.
– Ha én nem vágnám le egyből a támadót, kinéznének a klubból.
– Nem is fogsz addig élni, amíg én.
– Ugye nem zavar, ha nem hiszem el, hogy őszintén aggódsz értem?
– Miért?
– Ellenségek vagyunk. Én még mindig ki akarlak nyírni.
– Ahogy nekem is folyamatosan ezen pörög az agyam.

Hallgattunk. A nap kezdett lebukni a távoli hegyek mögött.

– Mennem kell – állt fel Sir Lancelot.
– Gyere el máskor is.
– De addigra ki fogok találni valamit, amivel megölhetlek.
– Én is át fogom nézni a könyvtáramat.
– Oké. Kávé legyen.
– Az mindig van.

Mérnökember mér

Oké, sejtettem, hogy nem úszom meg ennyivel. Akkor most részletesebben.

Akit nem érdekelnek a fitnesz kütyük, meg a velük kapcsolatos eszmefuttatások, nyugodtan lapozzon. Hosszú írás következik.

Maga a folyamat kábé két évvel ezelőtt kezdődött. Akkor vettem az első, 5e forintos pulzusmérős órámat. Rég volt, meg írtam is róla eleget, mindenesetre szépen haladtam a 15e forintos órán keresztül a 40e forintos óráig, majd landoltam tavaly szeptemberben a 85e forintos Garmin Forerunner 230 HRM óránál. (A HRM azt jelenti, hogy benne van a csomagban a pulzusmérő mellpánt is.) Ez az óra annyira, de annyira tökéletes volt, hogy egyfelől masszívan megalapozta a bizalmamat a Garmin órákban, másfelől kényelmesen hátradőltem a székemben, miszerint megvan az igazi, innentől már csak használnom kell.

Jogos a kérdés, hogy ezek után miért cseréltem le öt hónappal később?

Decemberben besokalltam. Nem az órától, magamtól. Attól, hogy hiába sportolok, hogy hiába eszek keveset… semmi eredménye. Végső elkeseredésemben belevágtam abba, amibe már öt évvel ezelőtt – amikor elhatároztam, hogy rendbeszedem magam – már akkor bele kellett volna.

Mértem.

Finoman szólva is ledöbbentem. Naponta szembesültem oltári szarvashibákkal. De erről nem akarok most írni, pár hónap múlva tervezek egy részletes, minden szempontból kimerítő írást. Most legyen elég annyi, hogy először mértem, majd később a mérések alapján nekiálltam egyensúlyba, pontosabban enyhén minuszba hozni az energiamérlegemet. Februárban jutottam oda, hogy a beviteli oldal mérése, szabályozása rendbe lett rakva. A sportórával elméletileg a kimeneti oldal mérése is rendben volt. Elméletben.

Hat sportot űzök rendszeresen: futás, bringa, túrázás, kajak, kettlebell, úszás.
Nézzük, mit szól mindehhez az óra.

  • Futás: Erre a célra a Forerunner az egyik legjobb óra, amely kapható. Tényleg mindent tud. (Bár beltéri futópadnál kell egy kicsit gépészkedni vele: ki kell kapcsolni a GPS-t és ekkor a gyorsulásérzékelő szenzor méri a ‘távolságot’.)
  • Bringa: Van rá profil, végülis teljesen rendben van, de ha mindent tudni akarok, akkor venni kell hozzá két, bringára szerelhető kiegészítőt. Ez normális, a bringázást nem lehet csuklóról/mellpántról tökéletesen mérni.
  • Túrázás: Ehhez már nincs preparált profil, de az Other tökéletesen megfelel a célra.
  • Kajak: Itt már vannak gondok. Mivel ez kifejezetten futóóra, az Other profilt kell használnom, mér is valamit, de érzésem szerint az energiafogyasztást alulméri. Illetve a statisztikái sem igazán jók az evezéshez.
  • Kettlebell: Hát, igen. Ez egy kardió óra, a kettlebell meg súlyzózás. Ettől függetlenül nem rossz. Van egy gyakorlatsorom, ahol a videó folyamatosan jelzi, hány kalóriánál járunk. A végén 172-250 között kellene lennem, az óra szerint 170 jött ki. Aztán a Garmin app-ok közül (ez a Garmin infrastruktúra óriási előnye) leszedtem egy súlyzózós app-ot, az 179-et mért, ez tkp reális is volt. Szóval használható.
  • Úszás: Semmi. Használhatatlan. A víz blokkolja a rádióhullámokat, azaz nincs Bluetooth/ANT kapcsolat a mellpánttal, de nincs GPS sem. Az óra nem mér semmit. App természetesen van erre is (az iránytűt használja a fordulások érzékelésére), valamit mért is, de kalóriát speciel nem.

Nos, látható, hogy vegyes a kép. Sajnos pont azokban a sportokban, ahol az óra erős, ott a térdem gyenge. Futni maximum hetente egyszer tudok elmenni, az úszás/kajak inkább bejönne, de itt meg a Forerunner nem az igazi.

Ekkor jutottam oda, hogy nekiálltam multisport órát keresni. A Fenix5-ben van vagy harminc sportprofil és nekem pont ez kellett. Az úszást például gyorsulásérzékelővel méri, azaz jól el kell rúgnom magamat a faltól a fordulókban. De működik.

03

Bár egy kicsit viccesen. Az úszásnemet nem lehet megadni, elméletileg kitalálja. Elméletileg. A fenti képen némileg indignáltan közölte, hogy ez csak egy közepes tempójú gyorsúszás volt. Amit én dicséretnek vettem, mert mellben úsztam.
Még valami. Alaphelyzetben úszás közben továbbra sincs pulzusmérés, tehát minden ezen alapuló statisztika elbukik. Illetve elbukna. A kerékpározáshoz hasonlóan ehhez is lehet venni kiegészítőt, amellyel már megy a mérés. (Gyakorlatilag ez egy olyan mellpánt, mely képes eltárolni a mért értékeket, majd az edzés után, amikor rá tud kapcsolódni az órára/telefonra, akkor összefésüli a két mérést.)

Nem lepődök meg, ha azt mondod, hogy ez már értelmetlen precízkedés, ráadásul piszok drágán. A helyzet az, hogy – mint a lentebb hivatkozott Esőcsináló kolléga is részletezi – a Fenix5 nagyon komoly kiértékelő apparátust kapott, egy csomó, korábban csak sportorvosok által elérhető mérés, kiértékelés, riport böngészgethető a Garmin Connect felhő pultjain. De csak akkor, ha minden sportról valósak az értékek. Nyilván a teljes szervezet állapotát elemző kiértékelés csúnyán fals lesz, ha egy sűrűn letolt, erős edzésről nem kap elegendő információt. Ezért van értelme az országúti bringára mindenféle mérőt szerelni, úszáshoz külön mellpántot venni, és így tovább.
Vagy hagyni az egészet a fenébe, de akkor nincs értelme ilyen drága órát vásárolni.

Azon sem lepődök meg, ha azt mondod, kicsit cöcögve, hogy nocsak, ezt a Józsi gyereket is elkapta a kapuzárási pánik, élsportoló szeretne lenni 54 évesen. Ez csak részben igaz. Nem mennék bele, legalábbis ebben az írásban nem, de jó körzeti orvosom van, sokszor küld el mindenféle mérésekre és ezek azt mutatták, hogy nagyjából az utolsó pillanatban vagyok, ha véglegesen meg akarok szabadulni egy csomó kellemetlen működési rendellenességtől. Márpedig úgy saccolom, hogy nagyjából tíz évem van még ahhoz, hogy ha kedvem szottyan, akkor Tátra csúcsokat másszak meg, körbeevezzem a Balatont, vagy többnapos bringatúrákra menjek. Ehhez nem csak a súlyomat kell rendberaknom, hanem az edzettségemet is. Sportversenyekre viszont már nem akarok járni, egyszerűen hidegen hagy a dobogó látványa.

Vissza a sportokhoz. Az óra a kettlebell esetében érzésre alulmért, a bringával kapcsolatban meg inkább felül, de ez kezelhető. A kajakot nyilván még nem teszteltem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Fenix5 csak ennyiben tud többet. Azért a 100e forint árkülönbözetnek máshol is meg kell jelennie. Meg is jelenik, de ebbe nem mennék most bele. Akit érdekel, olvassa el DC Rainmaker kimerítő tesztjét.

Nos, ennyit a váltásról.

Mi volt akkor az a fogcsikorgatós szívás?

Nem az óra. Legalábbis nem közvetlenül. Futottam, súlyzóztam, úsztam, bringáztam, mászkáltam az erdőben és az óra úgy működött, ahogy egy… precíz óra.

02

De ott volt a szinkronizálás.

Ilyesmiből három is van.

  • Az óra a mérés adatait továbbítja a mobiltelefonra.
  • A mobiltelefon az óra adatait felküldi a Garmin Connect felhőbe.
  • A mobiltelefon mindenféle értesítéseket küld le az órára.

Az első magától értetődő.

A második már nem annyira. Legalábbis a fontossága. Az energiamérlegnél, mint minden igazi geek, én is csak abban bíztam, amit magam csináltam, azaz egy csini, ügyes excel táblában vezettem mindent. Kábé egy hónapig működött is, aztán az adathalmaz túlnőtte az excelt. Rákaptam a MyFitnessPal (MFP) alkalmazásra, melyet össze lehet szinkronizálni többek között a Garmin Connect (GC) oldallal is, és mindkét felületen tökéletesen látszik, percre pontosan, hogyan állok.

01

De ennek szigorú feltétele, hogy mind bevitel oldalon (MFP), mind kiadás oldalon (GC) aktuálisak legyenek az adatok. Azaz ne csak az jelenjen meg a Garmin felhőben, amit sportoltam, hanem minden más mozgás is. El sem hiszed, de például egy nagybevásárlás az Auchanban is bír sportértékkel. Ha megnézed a fenti képet, akkor azt látod, hogy a futás 566 kalória volt, az aktuális aktív érték viszont 887. (Az aktív érték a szervezet metabolikus működésétől megtisztított energiaérték, azaz az önfenntartás fölött elfogyasztott kalória.) Na szóval, kell az a felhőszinkron.

A harmadik még több magyarázatra szorul. Úgy tapasztaltam, hogy a neten egyre inkább terjed az az attitüd, miszerint fúj mobiltelefon, hagyjál engem békén, élni szeretnék. Ez alapvetően pozitív, de így, ilyen formában túlzás. Hiszen ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy nem megyek ki a lakásomból, az utcán emberek vannak, még képesek lesznek hozzám szólni, a munkahelyemről már nem is beszélve. Le kell tudnunk kezelni a felénk irányuló kommunikációs kisérleteket. A teljes elzárkózás, mint általában a szélsőséges megoldások, szvsz kerülendők. Itt jön képbe a fitnesz óráknak az a képessége, hogy átvesznek a mobiltelefonokról értesítéseket.
Egy – technikai szempontból – ideális világban ez úgy néz ki, hogy eleve már magán a mobiltelefonon beállítom, hogy mely alkalmazások dobálhatnak fel üzeneteket a képernyőre. Majd az óraszinkronizáló programban beállítom, hogy ezek közül melyek jöhetnek át az órára. Finomhangolásként pedig beállítom, hogy az óra ne csipogjon, csak rezegjen.
Mit raktam össze? Képzeld el, hogy színházban, csendes koncerten ülök, esetleg egy tárgyaláson, neadjisten oktatok. A mobiltelefonom le van némítva. Jön egy email/sms/telefonhívás. (Nálam csak ezek vannak engedélyezve.) Rezeg egy kicsit az órám, rá tudok pillantani és egyből el tudom dönteni (feladó/subject/hívó fél), hogy mi a fontosabb: amit éppen csinálok, vagy a kommunikációs kezdeményezés? És ha tényleg fontos dologról van szó, akkor kimentem magam és foglalkozom a telefonommal. De csak akkor.

Nos, amikor a friss vásárlás után nekiálltam összelőni az órát a telefonnal, a fentiekből semmi, de tényleg semmi nem működött. De nem úgy, hogy cseszett működni, hanem úgy, hogy teljesen sztochasztikus eredményeket dobott. Engem ezzel lehet az őrületbe kergetni. Amikor küldök magamnak egy emailt és már a mobiltelefonon sem ugrik fel az üzenet. A következő emailnél meg minden megy. Aztán a következő emailt már meg sem kapom. Őrület. Felugrik az értesítés a mobiltelcsin, de nem jelenik meg üzenet az órán. Az óra szinkronizál a telefonnal, de az már nem küldi fel az adatokat a felhőbe. Aztán újraindítok mindent és nahát, felküldte. Egy ideig. Utána megint nem. A mobilos szinkronizáló program hol látja az órát, hol nem. A Fenix5 nem szinkronizál a mobillal, de ha bekapcsolom a Forerunnert, akkor annak a hátán a Fenix5 is szinkronizál.
Na, ilyenek. Téptem a hajamat, káromkodtam, a darts táblába olyan erővel vágtam a nyilakat, hogy a hegyük kijött a hátán.

Persze, nyomoztam. Kiderült, hogy a Fenix5-nek volt egy gyermekbetegsége, a szinkronizáló program minden csatlakozáskor lenullázta a notifikációs beállításokat. De ezt már tavaly nyár elejére javították. Aztán január 20 körül kijött egy frissítés a szinkronizáló alkalmazáshoz, ez agyonvágta a legtöbb ember már működő szinkronizációját. A Play Store-on kommentek ezrei anyázzák a frissítést. Mondom, január 20. Én pedig február elején vettem meg az órát. Nem voltam nyugodt.

Hogy pontosan mi volt a hiba oka, nem tudom. De sejtem. A mobilom (Lenovo Vibe P1) két éve működött, újratelepítés nélkül. Android 6.0.1 oprendszerrel. (Mert a Lenovo, a többi gyártóhoz hasonlóan cseszik frissíteni.) Volt rajta vagy 40 alkalmazás, mindenféle. Időnként úgy belassult, hogy 10-20 másodpercig nem reagált semmire.
Aztán nagy levegő és gyári reset, mind az órán, mind a telefonon. Végképp kivettem a körből az egyébként végig tökéletesen működő Forerunner-t. Csak azokat az alkalmazásokat tettem fel a telefonra, melyeknél lassításra gyanakodtam. Nulláról építettem fel mindent és meglehetősen szikárra rendeztem be a telefont.

Mit ád az ég, ment minden. Mint ahogy a konzervdobozból kiborított olajos hal csúszik le a klotyin.

Persze jött volna az a rész, hogy visszarakok minden alkalmazást és ekkor is figyelem, hogy minden rendben megy-e. Csakhogy Nej – teljesen azonos, ugyanakkor vásárolt – mobiltelefonja végképp megadta magát, tehát neki mindenképpen kellett egy új. Én pedig éltem a tesztelési lehetőséggel.

Sorry, megint egy kitérő. Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem elmondhatatlanul elegem van a gyártók által a mobilokra nyomott, teljesen használhatatlan, ellenben erőforrásokat zabáló és eltávolíthatatlan szarjaiból. Annyira, de annyira vágytam egy puritán, sallangoktól mentes telefonra, mely tudja a fő funkciókat, a rossebb aki megeszi, nekem nem kellenek grafikus csicsamicsák, piszok jól elvagyok a komplikált gesztusok nélkül, tényleg, ne bonyolítsuk túl, KISS.
És ugyanennyire elegem van abból is, hogy megveszem a telefont, fél évig még frissítik, majd a gyártó elfelejti az egészet, én pedig beleragadok egy kőkorszaki operációs rendszerbe.
Gondolom, ezek után nem meglepetés, hogy belesodródtam az Android One világába. Csak és kizárólag az alap Android, nincs semmi gyártói f@szság, a Google pedig két évig mindig rátolja a legfrissebb operációs rendszert, sokkal hamarabb, mint ahogy azokat odaadja a gyártóknak. Mi kell még?
Egy jó telefon. Meg egy jó ár.
Ezeket találtam meg a Xiaomi Mi A1 készüléknél. 70e forint körüli ár, Android One. Ahogy beüzemeltem, rögtön megjött rá az Oreo. Azaz a 8.0. Tudomásom szerint jelenleg ez a verzió más, nem Google telefonokon még nem érhető el.

Nejnek rögtön vettem is egyet. Aztán nekiálltam tesztelni a Garmin órámmal. Szegény szerencsétlen csaj, esténként elkéri a telefonját, hogy legalább hagy simogassa meg. De a készülék tetszik. Még egyszer hangsúlyozom, a telefon az én, erősen mérsékelt igényeimhez képest szuper. Mind az órával, mind csak úgy telefonként. Annyira, hogy fel is adtam a kísérletezést a régi telefonommal. Hagyjuk a fenébe. Ennyi pénzért bőven megéri a csere.
Szóval jelenleg várom a saját telefonomat; ha megjön, minden szép és kerek lesz.
Egy ideig.

Örök emlék

Van abban valami felemelő, amikor az ember sorra növi ki a sportórákat, majd végül elér a felső zónába. Nem akarom részletezni, de a helyzet az, hogy eldöntöttem: lecserélem a Forerunner 230-ast egy Fenix5-re. Igen, tudom, jóval drágább, hónapokig vacilláltam is rajta, mielőtt döntöttem.

Aztán szombat reggel hétkor jött az üzenet, hogy mehetek az alzadobozhoz. Kocsiba vágtam magamat, viszonylag hamar megfejtettem az automata működését, a jópofa zacskóval visszaültem a járgányba. Reggel a mérleg nagyon megdícsért (azaz visszaigazolta, hogy jó az út, amelyen járok), a parkolóban éppen kisütött a nap, az autómagnó pedig egyik kedvenc döngetős zenémet dobta ki. A főútra már csikorgó gumikkal fordultam rá és nyomtam a gázt, ahogy a csövön kifért. Éreztem, hogy ez a kora reggel egyike lesz azoknak az élményeknek, hangulatoknak, melyek örökre beleégnek a memóriámba.
Mint gyerekkorból a meggyes furé.

Aztán este, amikor már sokadjára vágtam földhöz, hol a mobiltelefont, hol az új órát, gyári reseteltem, hol a mobiltelefont, hol az órát, akkor már csak keserűen röhögtem.
Igen, tényleg örök emlék lesz.

A remekmunka

Lászlónak elege lett a szakmájából, váltott. Nem ment ez olyan egyszerűen, hiszen a régi szakmájába már nagyon beleásta magát. Új szakmában, nulláról kezdeni, hát, kell hozzá akaraterő. De mit csináljon, nagyon elege lett már a rutinszerű munkákból.
Hónapokig bújta az újságokat, na meg a Linkedint, inspriációt keresett. Aztán megtalálta.
Az ember nem is gondolná, de vannak még a világnak olyan eldugott sarkai, ahol sárkányok élnek. Mit élnek, pusztítják a termést, az állatokat, időnként a helyi lakosságot is. Mely lakosság jelentős vagyonokat fizet egy-egy sárkány eltakarításáért.
László először csak mosolygott, aztán elgondolkodott. Kemény és aljas üzleti tárgyalásokon edződött, ennél semmilyen sárkány nem lehet rosszabb. És jól fizetnek.
Elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot. Süsü plüssfigurán gyakoroltak. Valahol azért érezte, hogy ennyi kevés lesz. Megrendelte az Amazonról a Killing Dragons for Dummies, illetve a Sam Teach Yourself; Dead Dragons in 24 Hours könyveket. Rendszeres látogatója lett az Állatkert hüllőházának, összebarátkozott a gondozókkal. Elméletben már egészen jól értett a sárkányokhoz. Csak hát az a gyakorlat…
Onnan érkezett az első megbízása, ahonnan egyáltalán nem számított rá. Egyik délután a nővérével csetelt, amikor a leányzó megjegyezte, hogy mostanában tűnt fel a szülőfaluja környékén egy sárkány és rengeteg bajt okoz. Nem ismer-e egy sárkányirtót? László szíve megdobbant. Itt van az első alkalom és ráadásul hazai terepen! A nővére először azt hitte, hogy hülyéskedik, de amikor László meggyőzte, hogy nem, ráadásul az első munkát féláron is bevállalja, nagy lett az öröm.
Pár nappal később megérkezett a hivatalos felkérés is. (Az az 50%-os diszkont megtette a hatását.)

László hazautazott. Az állomáson a polgármester fogadta. Szűz lányok csak azért nem, mert már nem voltak. A sárkány megette mindegyiket. Azt az egyet.

– Üdvözlöm, Pista bácsi!
– De jó, hogy jössz, fiam! Az a bestye teljesen tönkretesz minket!
– Hát, azért jöttem.
– Vigyázz vele, állítólag félelmetes ellenfél!
– Meglátjuk, meglátjuk.
– Nem leszel egyedül.
– Hogyhogy?
– Néhány gyerekkori cimborád ajánlkozott segítőnek.
– Komoly?
– Igen. Gyere velem, nálam vannak.

És tényleg ott voltak. Az ifjabbik Pista, Bandi, és Tamás, egy kicsit már piros orral.

– Hahó! – ugrottak a nyakába – A fene se gondolta volna, hogy ekkora hős lesz belőled!
– Várjatok – vigyorgott László – Még él az a dög.
– De nem sokáig! – lelkendezett Pista.
– Erre igyunk! – javasolta Tamás.
– Van valami fegyvered? – érdeklődött Bandi.
– Ez a jól megélezett fejsze – vette elő László – Látjátok, rá is van írva, hogy Fiskars for Dragons.
– Azannya. Profi.

Végül felkerekedtek Lászlóékhoz. Fel a hegyre. Lászlóék ugyanis egy korábbi erdészházban laktak, magasan az erdőben. Gyerekkorában imádta. Vizet húzni a kútból. Fát hasogatni. A nővérével versenyezni, ki találja meg az első hóvirágot. Volt, amikor őzet is tartottak. Szép is volt. Csak megélni nem lehetett belőle.

Egy órányi kaptatás után tűnt fel a jól ismert háztető. László benyomta a kertkaput, besétált. A haverjai mögötte. Nővére kidugta a fejét az ablakon, sikkantott egyet, majd kirohant és László nyakába ugrott.
– Gyertek be, még meleg a csülkös rétes!
– A kedvencem – érzékenyült el László.
– Persze, azért csináltam!

László anyja a szobában ült, tévézett. Nem jött ki a konyhába.
– Szép jó napot, édesanyám! – ment be hozzá László.
– Hazaevett a fene? – morogta az idős nő, szemét le nem véve a készülékről.
– Jöttem sárkányt ölni.
– Majd pont te – legyintett az anyja – Még csak nem is hasonlítasz ezekhez a hősökhöz. Nézd meg például azt, a kalapácsosat! Na, az félkézzel agyonütné a sárkányt.
– Anya, azok nem valódiak.
– Hogy merészelsz ilyeneket mondani! Hát ott vannak a tévében! Élnek! De még mennyire! Annak a nagy zöldnek még a cipőfűzőjét sem köthetnéd meg!
– Nincs is neki cipője.
– Eh, csak nekem van ilyen nyeszlett fiam. Látod, az ott egy szem pajzzsal legyőz mindenkit.
– Anya! Hagyja már abba! Az mind mese, az olyan agyatlanoknak, mint maga!
– Mit mondtál? – emelkedett fel anyja a fotelből – Azt mered állítani, hogy meghülyültem? Hogy nem tudom, mi a valóság?
– Azt – szedte össze magát László.
– TE! – szegezte neki anyja a mutatóujját és folyamatosan böködte – Te, azzal a nagy tanult tudományoddal!

Folyamatosan hátráltak ki a konyhába. Lászlónak egyre vörösebb lett a feje.

– Mert abban a fene nagy városban teletömték minden szarral a fejed!
– Hagyja abba! A tévé hazugság, ezt magán kívül mindenki tudja!

– Nana, fiatalember – jött elő a szobából Baló György – Ne általánosítson!

Lászlónak elakadt a szava.

– A tévének tényleg vannak vadhajtásai, elismerem – vakarta meg az állát Baló György – De minek nincsenek? Ha ezektől a médiatúlzásoktól eltekintünk, azt kell mondjam, hogy a tévéműsorok igazságtartalma meghaladja a valóságét, tehát kvázi mondhatnók azt is, hogy a tévé valóságosabb, mint maga a valóság.

Az idős nő sugárzott a büszkeségtől.

Lászlónak elkerekedett a szeme. Látszott, hogy sebesen pörög az agya. Majd lassan lenyúlt a fejszéért, felkapta és kettéhasította az ismert tévészemélyiség fejét.
Egy pillanatra megállt az idő. László nővére levegőért kapkodott. A betintázott haverok először nem is fogták fel, mi történt. Bezzeg László anyja! Hárpiaként tört ki. Éles sikollyal támadt Lászlóra, tépte a ruháját, karmolta az arcát. László ellökte magától, majd mielőtt vissza tudott volna támadni, a fejszével levágta a fejét.
A nővére ekkor kezdett sikoltozni. Valaki berúgta az ajtót. László apja állt ott. Körbenézett. Vér mindenfelé, a felesége lenyakazva, László kezében pedig a véres, hajcsimbókos fejsze.
– Aztarohadtkurvaéletbe! – hörögte és felnyúlt az ajtó fölé a puskáért.
Lászlónak nem volt sok ideje, három méterről vágta bele a fejszét a fejébe, majd egyből ugrott is érte. Nővérénél ekkor oldódott a blokk, kirántott a fiókból egy kést és Lászlóra támadt. Nem ért el hozzá, a fejsze az ő fejét is levágta.
László lassan megfordult. A haverjai döbbenten néztek rá.
– Ez… ez… mi volt? – nyögte ki Bandi.
– Dögöljek meg, ha hagyom! – ordította Pista és nekirohant Lászlónak. Megdöglött.
Majd László immár nem tétovázott, lefejezte a másik két havert is.

Lihegve állt a konyha közepén. Leengedte a fejszét. Várt. Aztán a holttestek kezdtek elhalványulni, a helyükön pikkelyes, zöld fejek tűntek fel. Zöld sárkányfejek. Hét darab. A padlót elöntő vér pedig megfeketült.

– Tudtam, hogy félelmetes ellenfél leszel – jegyezte meg, még mindig mereven nézve a fejeket – De azt nem mondták, hogy a legerősebb fegyvered a hallucinációs hipnózis lesz.

Elindult kifelé. Az ajtóból visszafordult.
– De tudod, az a Baló György, az már sok volt. Túltoltad.

A ház is kezdett elhalványulni.

Milyen érzés már?

Amikor úszás előtt elfelejtesz vécére menni és 1800 méternél már nagyon, de nagyon kell pisilned, viszont úgy vagy, hogy az utolsó 200 méteren már csak nem kellene az etapot megszakítani, aztán befejezed, kimászol, elrohansz klotyira, ahol a fürdőnadrág madzagja kioldhatatlan görcsbe csavarodik.

Agaranka

Van Paral-nak egy elég vacakul megírt nagyon jó könyve, a ‘Kísértések A-től Cettig‘ című. Nem akarom végigmondani, műfajilag scifi, valójában akár jelen időben is játszódhatna, arról van benne szó, hogy egy idegen civilizáció titkos kísérletbe von be néhány földlakót, a kisérlet pedig az, hogy ellátják őket minden jóval, cserébe meg kell tenniük mindenféle apróságot. Legalábbis eleinte. Aztán egyre jobban behúzza őket az örvény.

Az egyik ‘feladat’ az, hogy kapnak egy szakajtó pénzt és egy görög nyaralást, ha hajlandóak az idegenek bolygójára utaló Ag- szócskát a nevük elé tenni. Ezt a módosabb tesztalanyok már nem hajlandók bevállalni… de aztán a soros összejövetelükön a diáklány így mutatkozik be:
– Agaranka vagyok.
Ez persze beindítja a folyamatot, mert ha már egy bevállalta, a többi sem akar lemaradni.

Nos, ez jutott eszembe, amikor megjött a gázszámla és a Főgáz neve helyett már az virított a számlán, hogy Nemzeti Közművek zRT.

NY

Van egy alvó BT-m. Nem kér enni, hadd legyen. Bevétele, költsége, alkalmazottja nincs, megszüntetni meg egy csomó pénz lenne.
Ilyenkor év elején be szoktam adni az adóhivatalhoz egy nullás, azaz NY nevű nyomtatványt, kiváltva ezzel azt az egyébként havonta beadandó nyomtatványt, melyekben az alkalmazottak járulékait részletezném.
Ha lennének.

Szokásos módon a gugliból kerestem meg a NAV oldalán (mert az oldaluk gyakorlatilag használhatatlan), leszedtem, telepítettem, ANYK, kitöltöttem. Finoman szólva sem pilótavizsgás: a cég adatait magától tölti ki a szoftver, én csak a kiváltandó nyomtatvány számát (1818) írom be, meg a kezdő és a végső dátumot (2018.01.01-2018.12.31). Azért ráküldtem egy ellenőrzést. Minden oké. Felküldtem az Ügyfélkapun keresztül. Ez megint leellenőrizte. Szépen megtörtént, a NAV visszaigazolta, hogy megkapta. Már csak azt a visszajelzést kellett megvárnom, hogy feldolgozták.

Hibajelzés jött.

m004 Hibás az érték a mezoben (nem egyezik a megadott értéklistával)

Hogy melyik mezőben, azt nem írták meg. Hogy a nyomtatvány korábban már átment két ellenőrzésükön is, az smafu.

Rutinos nyomtatványkitöltő vagyok, átnéztem alaposan a nyomtatványt. Volt már, hogy azért kaptam mindig hibaüzenetet, mert az ‘utca’ helyett az volt, hogy ‘út’. De csak annyit találtam, hogy a telefonszámom 06-tal kezdődött, a tavalyi nyomtatványban viszont +36-tal. Javítottam. Beküldtem. Ellenőrzések megint oké. Félóra múlva jött ugyanaz a hibaüzenet.

Hmm. Jó. Csináljuk azt, hogy sehová sem írok be semmit, mindenhol csak a legördülő menüből választok értéket. Ekkor egyszerűen nem fordulhat elő az, hogy a beírt érték nem egyezik az értéklistával. Beküldtem. Egy óra múlva ugyanaz a hibaüzenet.
Kapjátok be. Feladtam. Akkor majd beadom havonta az üres 1818-as nyomtatványt. Nincs nekem időm erre a baromságra.

Ment az élet. Aztán pénteken – jó egy héttel később – kaptam két visszaigazolást. Az egyikben elfogadták az NY-es nyomtatványomat. A másikban meg méltatlankodtak, hogy miafaszér küldtem be annyi példányban.

Ezek még elnézést is csak úgy tudnak kérni, hogy kinyílik a bicska a zsebben.

Eszik a nyáj

A macskák nagyon tudnak biztatni.
Reggel, amikor lebotorkálok a nappaliba, már mind a három fel van tapadva a teraszajtóra.
Aztán kisétálok a kajás dobozzal.
Az egyik kicsit távolabb jár körbe-körbe, némi kételkedéssel az arcán.
A másik a lábamhoz dörgölőzik, a kezemhez símul: – Bízunk benned! Meg tudod csinálni!
A harmadik meg egyszerűen csak odacövekel az etetőtál mellé.

Deus notitia lusus naturae

László úgy nézett ki, mint egy disznó. Nem is, inkább, mint két disznó.

– Úgy nézek ki, mint két disznó – morogta kelletlenül a tükör előtt.

A dolog már régóta zavarta, de ez a mostani látvány végképp kiverte a biztosítékot. Ebből fogyókúra lesz. Zöldséget fog enni madzaggal és naponta órákat sportol. Ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen.
A következő nap nem evett semmit.
A rákövetkező reggel izgatottan állt a mérlegre. Hízott fél kilót.

– No, ne már! – hökkent meg – A fene sem gondolta volna, hogy ennyi kalória van a levegőben.

Akkor sport. Körbekocogta a lakótelepet. Utána már csak sétára futotta, de abból három kört tolt. Hosszú a nap, belefért. Éppenhogy. Az ennivalóval kapcsolatban lazított, már engedélyezte magának a vizet.

Újabb mérlegelés. Hízott egy kilőt.
Vakarta a fejét, majd dühösen belevágta a mérleget a tükörbe.
Kiment a konyhába és amíg sült a pizza és a hasábkrumpli, bevert egy zacskó mogyorót.

– Mindenki kapja be – dühöngött teli szájjal.

Aztán reggel lelkiismeretfurdalása támadt, elszaladt a közeli boltba tükörért, mérlegért. Otthon ráállt.
Fogyott másfél kilót.

– Mi az isten van itt? – döbbent meg. Akkor az a módszer, hogy sokat kell enni? Nos, ezen ne múljon. Aznap oldalas volt ebédre, zsíros kenyérrel, hozzá letolt egy üveg bort. Jól érezte magát.

Újabb mérlegelés. Hízott két kilót. Már emelte a mérleget, amikor a tükör ijedten félreugrott.
– Eh, igazad van – tette le a mérleget László – Nem te tehetsz róla.

Csakhogy most mi legyen? Végül úgy döntött, ez a kevés mérés nem jelent semmit. Fogyózni kell, nem vitás, de legalább egy fél évig kell gyűjtenie az adatokat, hogy valamit ki is lehessen belőlük következtetni.

Gyötrelmes fél év volt. Teljesen mérlegfüggő lett. Ha reggel a mérleg megdícsérte, akkor aznap virágosan jó napja lett. Ha a mérleg leszidta, akkor legszívesebben visszabújt volna az ágyba és aludt volna a következő mérlegelésig. Eleinte próbálta megsaccolni, mennyit fog mutatni a mérleg, de nemhogy az értéket nem találta el, de még a tendenciát sem.

Eltelt a fél év. Ott voltak a számok az Excel táblában. Ki is rajzoltatta egy diagramba. Mint az ökörhugyozás.

– Ez úgy néz ki, mint az ökörhugyozás – morfondírozott. Mintha nem csinált volna semmit. A tükör teljes összhangban volt a mérleggel, az is azt mutatta, hogy nem csinált semmit.

– Pedig végigkinlódtam ezt a fél évet! – jajdult fel – És mennyit sportoltam!

Nem, valamit kezdeni kell ezekkel az adatokkal. Egész biztosan ott van bennük a megoldás. Csak foglalkozni kell velük.

Először is átalakította az összes számot binárisra. A bájtokat nyolcasával sorbarendezte, de nem lelt semmilyen összefüggésre. Hexában kellene? Végülis, abban betűk is vannak! De úgysem kapott semmit.
Töprengett.
Végül maradt a bináris nyolcas elrendezésnél. Hirtelen ötlettel a magas biteket besötétítette, az alacsonyakat fehéren hagyta. Még mindig semmi. Elfordította az egészet kilencven fokkal. Semmi.
Hmm, mennyi is az élet értelme? 42. Az hatszor hét. Egymás mellé rakott hat bináris számot, majd mindezt hét sorig csinálta. Újabb színezés. Semmi. Elforgatta a blokkokat balra. Semmi. Elforgatta jobbra. Hoppá, ez már majdnem minta! Egymáshoz fűzte a blokkokat. Határozottan valami minta volt. Mintha valami arab írás lett volna. Vagy grúz. Vagy héber. A fene sem érti ezeket a jeleket.

A kialakult képet lekicsinyítette, hogy kiférjen egy darab A4-es papírra, majd besétált vele az ELTE arab tanszékére. Azt javasolták neki, hogy íratkozzon be az Arab Varázslástan kurzusra. Végigülte. A tükröt otthon immár akkor tüntette el, amikor csak akarta, a boltba meg repülőszőnyeggel járt, de a szövegnek nem lett értelme. Talán héber? A Duolingo-n volt héber oktatás, pár hónap után eljutott odáig, hogy megállapíthassa, a szöveg nem héber.

Kezdett begolyózni. Nem hagyta abba. Érezte, hogy nyomon van. Volt egy török nyelvész haverja, az kizárta az óottománt. Mi van még? Beoldalgott a Pázmányra. Addig ügyeskedett, amíg el nem kapott egy tanárnak kinéző férfit a sémi tanszéken.
– Maga tudja, hogy mi ez?

Az illető vetett rá egy pillantást.
– Persze. Közép-arámiul van – mondta és ment tovább.

Lászlónak kihabzott az agya a fülén.
– Addig nem tesz egy lépést sem, amíg meg nem mondja, mi van ide írva! – ragadta meg ordítva a pacák vállát.
Az oktató meghökkent.

Odalépett hozzájuk a biztonsági őr.
– Van valami probléma? – kérdezte.
– Nem, nem – mosolyodott el a tanár – Nem szokta még meg, hogy ezen a tanszéken mindig sok a dilis?
– Pardon – mosolyodott el a kopasz is.

László csak állt ott, az izgalomtól tátva maradt szájjal. Nyál csorgott az ajkán, lecsöppent a gallérjára, de észre sem vette.
– No, lássuk csak – vette át a tanár a feclit – Azt mondja, hogy… na… minden nap engedjük ki a macskát az udvarra? Nem, most látom, van itt egy módosító jel, akkor ez más lesz. Hmm, hmm. Görbe bögre, bögre görbe?
– Ne szórakozzon velem! – hördült fel László.
– Nem szórakozom – tolta le szemüvegét a tanár az orrnyergére – Tudja, ez egy arámi szöveg. Nincsenek benne mássalhangzók, így egy szövegnek több jelentése is lehet. Nekünk kell kiválasztanunk a megfelelőt.
– Elnézést. Csinálja.
– Na nézzük a következőt. Hát ennek megint semmi értelme. Azt mondja, hogy kövérnek teremtettelek, az is maradsz, törődj már bele.

László megmerevedett.
– Köszönöm – szólalt meg rekedten – Hagyjuk a fenébe. Nem fontos.
– Ahogy gondolja, fiatalember – adta vissza a papírt a professzor.

Majd elmenőben még odavetette:
– Nem mintha rám tartozna, de nem gondolt még arra, hogy sportoljon valamit?

Vegyünk jegyet

Lányomnak konkrét időpontban meg kell jelennie Jacksonwille-ben. Viszonylag későn állt össze a kép, ilyenkor már nem nagyon lehet válogatni: vagy sok átszállás, hosszú utazással, vagy cefet drága lesz a jegy. Átnéztük a lehetőségeket és az első verzió mellett döntöttünk. Tap Liszabonba, ott egy nap várakozás, Tap Bostonba, ott fél nap várakozás, majd valami helyi cég (a Tap megbízásából) Jacksonwille-be. Így sem volt olcsó.

Leültünk a gép mellé. Vegyem meg én a jegyet, mert nekem van dombornyomott kártyám, majd kifizeti. Bepötyögtük az adatokat, oké, fizetünk. Hogyan? Legyen Paypal. A Flytap weboldala átirányított, beléptem, taktikusan átállítottam, hogy a bankom konvertáljon, ne a Paypal a brutális szorzójával, mehet… hibaüzenet. Nincs elég pénz.
Hoppá. Ekkor már leesett, az összeg 13e forinttal túllépte a limitet. Beléptem a netbankba, átböktem a limitet, vártam 5 percet, hogy érvényre jusson, gyerünk vissza a Paypal tabjára. Retry gomb. Erre közölte, hogy ezt a kártyát blokkolta, kössem össze az account-omat egy másik kártyával.
Hogy erre mit mondtam, azt nem írom le. Hülyeseggfejidióták. És ez már az erősen cenzúrázott változat.
Látszott, hogy ebből már nem lesz énekes halott. Cancel.
Legfeljebb fizetek közvetlenül a kártyával.

Nem volt legfeljebb. A Flytap elegánsan továbblépett, mintha sikerült volna fizetnem. Ott volt a booking, névreszólóan. Csak éppen hiányzott róla néhány dolog. (Foglalási kód, járatszám, meg ilyenek.)

Elég hülyén néztünk egymásra. Dóra azt mondta, ne foglalkozzunk vele, vegyünk egy másik jegyet. Csakhogy egy ilyen komplikált utazásnál tutira nagy kavarás lesz belőle, ha lesz egy félig létező és egy teljesen létező foglalása. Ha léteznek rugalmatlan cégek, akkor a repülőtársaságok ezerszer azok, simán lehet, hogy ottragad valahol egy csomó értetlen egybites hivatalnokkal körülvéve.
Ezt először törölni kell.
Nyilván mi nem tudtuk. Oké, ügyfélszolgálat. Direkt chat nem volt, csak Facebook, illetve Skype. Az FB, na az minden volt, csak nem megfelelő platform, a Skype meg valamiért nem ment a gépemről. Semmi gond, van telefonszám. Lányom beszél angolul, spanyolul, meg fogja értetni magát.
– Hívhatom a mobilomról? Nem lesz drága?
– Nyár óta roaming van. Hívjad csak.

Nem írom le az egészet. Mint egy Kafka novella. Ötször hívta őket, mindannyiszor el kellett mondania az egész sztorit (hol angolul, hol spanyolul), aztán továbbkapcsolták valahová, ott megint el kellett mondania, majd továbbkapcsolták valahová, ahol nem vették fel. Persze a kapcsolat élt, a hívóidegesítő zene folyamatosan szólt.
1 óra 7 perc. Ennyi telt el, mire az az ember, akinek jogosultsága volt megnyomni a delete gombot, felemelte a hájas seggét és a telefonkagylót, majd sikerült vele töröltetnünk a foglalást. Utána közölte, hogy várjunk egy napot, mielőtt új jegyet vennénk, nehogy merge legyen.

Másnap már simán megvettük a jegyet direktben. Pár nappal később már működött a Paypal is a régi kártyámmal.

Hogy honnan tudom, hogy 1 óra 7 perc volt a hívás? A telefonszámláról. 15e forint volt, csak ez a tétel.
Á, nem voltam ideges.
Nej nevén fut a flotta, ő ment be ügyintézni. Elsőre valami oltári nagy marhasággal hajtották el. (Nincs a szerződésben roaming Portugáliával.) Mondtam neki, hogy ezt nem fogadom el. Erre meg ő lett zabos, utál postást játszani. Másodszorra azzal jött visza, hogy a portugál vezetékes szám az 3. díjzóna, azért nem volt roaming. Erre kis híján elsírtam magam. Nem hiszem el, hogy ennyi inkompetens ügyfélszolgálatos dolgozik a Telenornál. (A 3. díjzóna az nagyjából Afrika.) De Nej azt állította, hogy ezt a weboldalon mutogatták neki. Oké, gondoltam megnézem. Ha a mondott ökörséget nem is találtam meg, mást viszont igen.

Mi nem számít roamingnak? Ha Magyarországról telefonálsz külföldre, az EU-ba, vagy más országba, akkor az nemzetközi hívásnak minősül, más díjak, feltételek vonatkoznak rá.
https://www.telenor.hu/roaming/roaming-hasznalata

Na, ezt is megtanultuk. Megvolt a tanulópénz.

Az azért vicces, hogy ha ebéd után kocsiba vágjuk magunkat és átautózunk Párkányba, visszük a laptopot, majd onnan hívjuk mobilról Portugáliát, akkor még az útiköltséggel és mobilnetezéssel együtt is sokkal olcsóbban megússzuk az egészet.

Most mondja valaki, hogy nem érdekes világban élünk.

PS
És akkor jött ez.

Egy kis magyarázat

Bár nem igazán hiszem, hogy szükség lenne rá, de írás közben eszembe jutott.

Szóval az előző novella.

Mesélek. Volt valamikor egy sztorink, nagyjából 1985 körül. Erős sztori volt, szerepelt benne orosz laktanya, magyar rendőrség és egy haverom emiatt volt kénytelen elhagyni az egyetemet. Azaz mindenképpen egy olyan sztori, amely rendesen beleég az ember memóriájába.
Pár évvel ezelőtt volt évfolyamtalálkozónk, ahol a sztori szereplői váratlanul összejöttek egy bárpultnál. Valaki elkezdte mesélni a sztorit. Nem tudta végigmondani: egymás szavaiba vágva javítottuk ki egymást. Mint kiderült, mindenki másképpen emlékezett rá. De nem csak részletekben, hanem fő vonalakban is. Össze ugyan nem vesztünk, de parázs vita lett belőle. Érted? Miközben ott volt az a srác is, akinek az életét törte el a sztori.
Vajon melyik verzió fog fennmaradni?
Nyilván az enyém. Nem csak azért, mert én még a minket letartóztató rendőr nevére is emlékszem (pár évvel később korrupció miatt kivágták a rendőrségtől, véletlen újsághírben olvastam), nem, hanem azért, mert egyedül én írtam meg az egészet. A többiek mesélhetik otthon. De az enyém kint van a neten, pár ezer ember olvasta és a fene tudja, mi lesz ezen írások sorsa, ha már egyikünk sem lesz. De ez lett leírva, a többi… csak úgy elszáll.

Na most, ez kábé egy generáció. Gondold el, mi marad meg többezer év történelméből, amikor leginkább csak szájhagyomány útján megmaradt legendákból, azok többszáz évvel későbbi leírásaiból kell építkeznünk?
Mi csak hisszük, hogy ismerjük a történelmet – valójában a legtöbbször fogalmunk sincs, mi is történt valójában.

Historia est magistra vitae

Ünnepségre készültünk. Száz éve alapították pionír őseink a falut és még életben voltunk… nagy szó ez, amilyen idők manapság járnak.
Tavaszodott. Fahulladékból máglyát raktunk. Jól fog mutatni éjjel, amikor meggyújtjuk.
A lányok friss ágakkal, korán nyíló virágokkal aggatták tele a házakat. Az asszonyok inkább az üstök körül szorgoskodtak. Izgalmas illatok tették teljessé a dekorációt.
A férfiak hajnalban már elvégezték a dolgukat, napközben csak lófráltak, bosszantották a lányokat. Előkerültek maradék pálinkák is.
– Alakul a hangulat – bólintottam, majd bementem a rönkházunkba. A miénk volt a legnagyobb a faluban, de ez így is van rendjén. Még külön fürdőszobánk is volt.

Feleségem az asztalnál aggódott. Mint mindig.
– Rossz előérzeteim vannak – közölte.
– Már meg miért?
– A lányok egész délelőtt az erdőt járták.
– Az a dolguk.
– Igen, csakhogy egy pétert sem láttak.
– Hoppá!
– Ugye? Máskor ilyenkor már tele van velük az erdő.
– Úgy bizony.
– Milyen lesz így az ünnepség? Ha eltűnnek a szerencsemanók, az nagy bajt jelent.
– Ha csak az ünnepség… azt mondtad, egyet sem láttak?
– Azt.
– Ebből nagyobb baj is lehet.

Kimentem, felkerestem az őröket. Ők sem láttak pétereket. Lelkükre kötöttem, hogy erősen figyeljenek. Nem jó jel, nagyon nem.

Visszamentem a házba. Lassan készülődnöm kell. Utálom ezt a díszegyenruhát, de ilyenkor muszáj. Ha már én vagyok a falvak lászlója. De előtte egy forró fürdő. Ki nem hagynám. Levettem az üstöt a tűzről, beleborítottam a dézsába. Aztán beleborítottam pár vödör hideg vizet is. Ledobtam a ruhámat és lassan beleereszkedtem. Elengedtem magamat. Most jó. Minden várhat.
Szekereket hallottam érkezni. Épp ideje volt, már vártuk a szállítmányt. Jó jel, hogy még az ünnepség előtt megérkeztek. Nem lesz itt baj.
Illetve…
Ordítás. Kard suhan, vászon szakad. Sikolyok. A hang, ahogy a hús reccsen. Harci kiáltások. Mi az isten?
Kiugrottam a dézsából. Döngő lépteket hallottam a házból. Felkaptam a kardomat. Egy hatalmas tamás rúgta be az ajtót, mögötte még kettő. Hozzájuk vágtam az üstöt, a vödörrel kitörtem az ablakot és kiugrottam. A falu lángokban állt. Mindenfelé idegen harcosok, sokkal többen, mint mi. A váratlan roham már véget is ért, tamásaink mind vérben feküdtek a földön.
Bevetettem magam az erdőbe. Riasztanom kell a többi falut. Futottam. Mögöttem csörtetett egy hatalmas alak. Meghallottam, amikor lendítette a kardját, megfordultam, parád, utána meg egy riposzt. Nem sok torka maradt. Az idióta. Meg sem fordult a fejében, hogy ez a pucérseggű alak egy lászló lehet. Lerángattam a köntösét, magamra kaptam. Futottam a szomszéd falu felé.

Oldalról ütöttek le.
– Öld meg! – hallottam.
– Állj meg, hülye! – ordítottam.
Kardot nyomtak a torkomhoz.
– Mit tudsz nekünk mondani?
– Például azt, hogy én vagyok a lászlótok!

Szerencsére felismertek. A szomszéd falu tamásai voltak. Hallották a harci zajt, gondolták kiküldenek egy kisebb csapatot. Aztán meglátták, hogy ellenséges harcos fut feléjük. Nyilván lecsapták. Jó tamások ezek.
Futva mentünk a falujukba. Minden perc számított.

– Hol van az andrásotok? – lihegtem, amikor megérkeztünk.
Hórihorgas, lófarkas alak lépett elő.
– Én vagyok az. Mit akarsz tőlem, te nyomorult?
– Először is adjatok rendes ruhát. Utána pedig vegyél vissza magadból, a lászlóddal beszélsz.
Szúrós szemekkel nézett, aztán felismert.
– Elnézést. Nem ismertelek fel. Mi történt a falutokban?
– Megtámadtak minket. Útközben kapták el a szekereinket, azokban bújtak el, így lephettek meg minket.
– A hegyentúliak?
– Más ötletem nincs.
– Túlélő?
– Kizárt.
– Éreztem, hogy valami lesz. Egész nap nem láttunk egy pétert sem.
– Mi sem.
– Van terved?
– Nők, öregek, gyerekek a barlangba. Küldjél hírnököket a többi faluba. A férfiakkal megszervezzük a védelmet.
– Én is így gondoltam. Meg kiküldök néhány gézát kémkedni.
– Remek ötlet, csináljátok. Én meg elmondom a hírnököknek az üzenetet.

Eléggé elkeseredett dolog volt ez az egész. Ha tényleg a hegyentúliak voltak, akkor sokan lesznek. Ismerem a lászlójukat, pontosabban, ők istvánnak hívják, nagy taktikus, csak akkor támad, ha biztosra mehet. Először engem akart elkapni, a falvammal együtt, de biztos, hogy már a közelben van a főerő is. Miközben nálunk mindenki a tavaszünnepre készült. Milyen jól is alakult a reggel! A falvam… a családom… ökölbe szorult a kezem. Nem adjuk könnyen magunkat!

Szerencsére a falu andrása ura volt a helyzetnek. Elindította a menetet a búvóbarlangba, adott melléjük két tamást.
Őröket küldtünk ki mindenfelé. Meg gézákat portyázni – jelezzenek, ha bármi gyanúsat látnak.

– A csapdák rendben vannak? – kérdeztem az andrást.
– Természetesen.

Vártunk.

– Van nekünk egy józsefünk is – vetette oda.
– Nem mondod? – csodálkoztam – Hívd ide.

Zavaros tekintetű, motyogós embert tuszkoltak elém. Alig győztem elhessegetni a mosolyt. Tipikus.
– Üdvözöllek, jövendőmondó!
– Mmphhmm.
– Beléd is. Gyorsan kellene jósolnod.
– Nem.
– Akkor meghalsz.
– Meggondoltam magam.
– Örülök, hogy együttműködsz. Mi lesz a csata vége?
– Krhmpp, mmphhmpm.
– Nem értem.
– KRHMPP, MMPHHMPM.
– Nem a hangerővel volt bajom. Mit mondanak az istenek?

Valahogy tekergetni kezdte a kezét, miközben a földet nézte. Köpött egyet. Fingott. Utána a levegőbe szagolt.

– Nagy csata lesz.
– Ettől féltem. Ki győz?

Elnézett a levegőbe.

– Sajnálom – mondta.
– Mit?
– Az istenek tiltják, hogy halott emberrel beszélgessek.

És elvonult.

– Nem a harci morál szítására használjátok, ugye? – fordultam az andráshoz.
Halványan elmosolyodott.
– Érteni kell a nyelvét. Időnként hasznos. Meg ő a krónikásunk is.
– Énekel is?
– Sajnos.

Egy géza érkezett vissza.

– Láttál ellenséget?
– Még nem.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Mert láttam mást.
– Mit?
– Nyomokat. Péterek.
– Ne szivass. A péterek köztudomásúlag nem hagynak nyomot.
– Én láttam – vont vállat.
– A legjobb gézám – jegyezte meg az andrás – Ha azt mondja, hogy látott, akkor látott.
– Legyen. És?
– Elvonultak. Egy tisztásra. Az összes.
– Micsoda?
– Várnak. És félnek.

Egymásra néztünk az andrással. Ilyenről egyikünk sem hallott még. Akkor ez most szerencse lesz, vagy sem?

Rohanva érkezett egy újabb géza.

– Jönnek! – kiabálta – Sokan. Nem is álcázzák magukat!

Bólintottunk. Mindketten tudtuk a dolgunkat. Az andrás magához vett néhány tamást és elindultak a csapdákhoz. Én pedig a maradékkal felvettem a védekező formációt: a csapat fele elbújt a házak, fák mellé, a többi pedig elállta az utat.

Már hallottuk őket, ahogy recsegtek a bokrok, az ágak. Jöttek, mint a lavina. A csapdák sokat megfogtak közülük, az andrás is dolgozott az embereivel, de rengetegen voltak. Összecsaptunk. Az oldalt megbúvók csak erre vártak, kitörtek. Hátulról pedig jött az andrás.
Senki nem védekezett. A szűk helyen minden csapás talált. Csont reccsent. Vér fröccsent, vér, agyvelő mindenfelé.
Már láttam, hogy nagyon elrontottuk. A körbezárásunk sikerült ugyan, de nagy volt a túlerő, így végül mi szorultunk sarokba. Sikerült felgyújtaniuk a falut.

– Visszavonulás! – kiáltottam. A kürtös megfújta a kürtjét.

Csapásokat hárítva vonultunk ki a falu túloldalán, majd futásnak eredtünk a megbeszélt találkozási ponthoz: a barlang melletti faluhoz. Nem jöttek utánunk, megelégedtek a falu elfoglalásával.

A falu andrása, egy hosszú, ősz szakállú öreg a szélső háznál várt minket.
– Micsoda idők! – csóválta a fejét.
– A kurva anyjukat! – hörögtem a térdemre támaszkodva – De sokan vannak!
– Sejtettem. Ismerem az istvánjukat.
– Én is. Megcsináltad, amire kértelek?
– Igen. Elküldtem a gyengéket a barlangba. Az összes faluba gyorslábú hírnököket szalasztottam. Összeszednek minden hadrafoghatót és jönnek. Reggelre itt is lesznek.
– Remélem. Remélem, hogy hamarabb, mint az ellen.
– Bízzunk a szerencsénkben.
– Pétereket láttatok?
– Nem.

Felsorakoztattam a vert sereget. Szomorú látvány volt. Egy csomó sebesült. Kész csoda, hogy el tudtak futni idáig. Kerestem a lófarkas andrást, de nem láttam.
– Halló, ki látta az andrást?
– Levágták – hallottam hátulról.
– Hogyan?
– Meglátta az istvánt és nekiment.
– Aztán?
– Aztán a testőrség…

Lehajtottam a fejemet. Nagy harcos volt, valamikor a legjobb tamás.

– Meg fogjuk bosszulni – vetettem fel a fejemet.
– Meg – jött a válasz a csapattól.
– Adjál nekik ételt, italt, szállást – fordultam az öreg andráshoz – Holnap nagyon erős napunk lesz.
– És te, uram?
– Nálad fogok lakni. Este megbeszéljük a terveinket. Számítok a bölcsességedre.
– Megtisztelsz.
– Eh, ne told túl. Borod van?

Gyakorlatilag semmit sem aludtunk éjszaka. Folyamatosan érkeztek a csapatok. Mindegyiket az andrásuk vezette. Érezték ők is, hogy itt fog eldőlni minden. Ha ezt a csatát elveszítjük, akkor mindegy, ki marad a faluban. Mindegyiket bevontuk a tervezésbe.
Nem volt könnyű. Még így is, hogy összeszedtünk mindenkit, még így is túlerőben volt az ellenség. Mi viszont ismertük a terepet. És a szeretteinkért, a falvainkért küzdöttünk, mindenért, amit teremtettünk. Talán…

Hajnalra egyeztettük az összes andrással a tervet. Egy kisebb csapattal útnak indultam. Merész vállalkozás lesz, de ha bejön…
Kerülőúton visszalopakodtunk a falunkhoz. Nem számítottak semmire. Még őrt sem állítottak. Nagyon hamar és legfőképpen zajtalanul levágtuk az összes részeg disznót. Jött velünk néhány sándor is. Ügyesen átalakították a szekereket: karókra rögzített kardokat, kihegyezett farudakat szereltek az elejükre, de még a lószerszámokra és a kerekekre is pengéket erősítettek.

Feljött a nap. Ha tudta volna, mit fog látni, lehet, hogy inkább a takarója alatt maradt volna. Az öreg andrás nem aludt egy szemet sem. Sűrűn nézett az erdőre. Legalább csak egy kicsi, egy apró péter lenne. Talán… mintha az a szempár ott… de lehet, hogy csak egy nyúl volt.
Felsorakoztak a csapatok, élükön az andrásokkal. Az öreg gyors eligazítást tartott, majd mindenki ment a megállapodott helyére. Biztosak voltak benne, hogy a falu melletti tisztáson lesz a döntő csata. Jobb oldalon gyep által rejtett mocsár volt, a terv abból állt, hogy oda kellene beszorítani az ellent. Emiatt arra az oldalra állították csaléteknek azt a csapatot, amely egy lászlónak öltöztetett tamást vett körül.
Hamarosan ágzörgés hallatszott és a tisztás túloldalán felsorakoztak a hegyentúliak is. Most látszott csak, milyen sokan vannak. Az istvánjuk gőgösen mosolygott. Megeszik ezt a gyülevész bandát.
Egy ideig farkasszemet nézett a két tábor, majd a hegyentúliak meglódultak. Az andrás intett és a helyiek is elindultak. Hamar látszott, hogy a csel működik, a főerő a lászló felé vette az irányt. A tisztás közepén találkoztak. Pillanatok alatt vörös lett a fű és a levegő megtelt nyögésekkel, hörgésekkel. Az istván sajnos most is túl óvatos volt, nem törte az utat a hamis lászló felé, inkább a katonáit hajtotta. A védekezők küzdöttek, mint a tigris. De a hegyentúliak sem hagyták magukat, csupa erős, jól képzett tamás. Sokáig úgy látszott, hogy állóháború lesz a tisztás közepén, de elkezdett érvényesülni a túlerő, nyomultak, nyomták a lászló csapatát a mocsár felé. Az andrás csak erre várt. Megint intett és egy friss csapat tört elő balról. Hátbatámadták a hegyentúliak fő frontját, a lászló csapata meg gyorsan kétfelé vált. A friss egység elkezdte beleszorítani az ellent a mocsárba, miközben a lászlóék oldalról támadtak. Az andrás keze ökölbe szorult: most dől el minden! Fejetlenség tört ki a hegyentúliak között, különösen akkor, amikor az elől harcolók ordításai alapján ráeszméltek, hogy mocsár van előttük. Veszetten próbáltak visszafelé nyomulni, de a friss csapat is erősen nyomott.
És ekkor…
Megszólalt az istván kürtöse. És a fák közül az elsőhöz hasonló méretű csapat lépett elő. Az andrásnak leesett az álla. Nem, ez nem lehet. Ez mészárlás lesz. Ekkora sereget nem lehet legyőzni.
Érezte ezt az istván is, mert a testőrségével körülvéve meglódult a lászló felé.

Ekkor érkeztünk meg hátulról. Fergetegként robbantunk be az átalakított harci szekerekkel. Az enyémmel az istvánt céloztam be, a többiek pedig széles utat vágtak a meglepett hegyentúliak seregébe. A mieinkben is feltámadt a már-már lekonyuló harci szellem, vérengző fenevadként támadtak a körbezárt seregre. Tényleg mészárlás lett… de nem úgy, ahogy az andrás gondolta. Csak az istvánt követtem. Ijedten nézett körbe, de már bent volt a sűrűjében, nem tudott gyorsan elmenekülni. Az első három testőrt a szekér nyársalta fel. Leugrás közben levágtam még kettőt. Ezek nem tudják, milyen egy dühöngő lászló. Három gyors mozdulat, egy pörgés… és már tiszta is volt körülöttem a terep. Az istván még előrántotta a kardját, de a kezével együtt csaptam le, utána pedig belevágtam a fejszét a sisakja résébe. Felegyenesedtem, felnéztem az égre. Ordítottam egy nagyot. Egy pillanatra megállt a csata. A hegyentúliak megértették, hogy vesztettek.
Aztán rámszakadt az ég. Egyedül maradtam az ellen gyűrűjében. Oroszlánként küzdöttem, a mieink pedig elindultak kiszabadítani. Küzdöttem…

Délutánra elült a csatazaj. Az öreg andrás két tamással a halottakat forgatta. Keresték a lászlójukat. Végül egy kupac alatt találták meg: két törött kard állt ki a mellkasából.
De még élt.
– Nye… nyehrtünk? – nyögte.
– Nyertünk, uram – bólintott az andrás.
– Megint… túl.. tolod – próbált mosolyogni.
– Meggyógyítunk.
– Engem… már nem. De… hajolj közelebb!
– Igen?

A lászló behunyta a szemét. Majd lassan kinyitotta.

– Ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer. Megértetted?
– Mire gondolsz, uram?
– Egyesíteni kell… az erőinket a falvakkal. Közös hadsereg. Jaj!

Az oldalához kapott, eltorzult az arca. Aztán folytatta.

– Közös védelem. Határ… őrizettel. Kőből kell falakat… házakat építeni. Nagyokat. Hogy adott esetben… egy falu is beleférjen. A falvakat pedig össze kell fogni. Szorosabban. Terjeszkedni. Bevonni közeli falvakat. Ne csak egy szövetség legyen… legyen egy nagy birtok… egy birodalom.

Elhallgatott. Gyűjtötte az erőt.

– Jó andrásom!
– Igen uram.
– Ez a végakaratom. Csináld meg!

Majd lebukott a feje.

Az erdő szélén, egy kupac halotton ülve, a józsef odaillő rímen gondolkodott. Két péter érdeklődve nézte az eddigi feljegyzéseit.

~oOo~

– Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! – kiáltotta László.
– Nem hagyjuk magunkat! – csatlakozott hozzá András.
– Kiporoljuk a valagukat! – kiáltotta Tamás.

A főóvónő elpirult. Ez nem szerepelt a szövegben. De a Tamás már csak ilyen.

A három gyerek kivont fakarddal rohant rá a hegyentúliakra. Beindult a csihipuhi. István és emberei keményen tartották magukat. Először Tamás feküdt el, két ellenséggel együtt. Aztán elesett László is. Úgy nézett ki, eldőlt a csata, amikor a függöny mögül nagy ordítással előrohant Józsika. Az ellenség megijedt, Józsika pedig a kardjával ráütött a fejükre.

Andrással együtt guggoltak le Lászlóhoz.
– Köszönöm, hős lovagom – szólt elhaló hangon László Józsikához – Ha te nem jöttél volna, elveszítjük a csatát.
– Ez volt a kötelességem, uram.
– Rátok bízom ezt a földet. Legyetek jó gazdái – nyögte ki László és elernyedt.

Egy hosszú gondolatnyi szünet után a három gyerek lassan felállt, megfogták egymás kezét és meghajoltak a nézők felé.

Hatalmas taps. A halottak is felálltak, ők is meghajoltak. A darabot betanító óvónők felszabadultan ölelték át egymást. Lement a szokásos darab, gond nélkül. A gyerekek is boldogan szaladtak a szüleikhez. Igazán jól sikerült megemlékezniük a legnagyobb nemzeti ünnepükről.

– Miért mindig nekem kell játszanom a gonoszt? – nyafogott Pistike a váltócipős szekrénynél.
– Ne nyafogj már, tök jól játszottál – vigasztalta az apja – Meg egyébként sem lehet mindenki I. László. Vagy Hős József.

Valami fontosat

Perzselően sütött a nap. Mint minden délelőtt. Még a kaktuszok is kornyadoztak.
László hadnagy kisétált a kaszárnya udvarára. Téglakerítés, szögesdrót, oszlopok a fal mellett, lézengő katonák. Minden rendben.
Elővett egy papírt.
– Hmm, mára csak egy kivégzés jutott – hümmögött – Micsoda hülye egy név.
Intett a katonáknak. A trécselés abbamaradt, a legények felsorakoztak az oszlopokkal szemben, puskájukat lábukhoz támasztották.

Az árkádok alatt feltűnt a menet. Elől István főtörzs, mögötte az elitéltet tuszkolták a katonák. Nem volt az a jámbor fajta, hiába kötözték meg, nem hagyta magát. Rúgott, morgott, fejelt. Ha nem lett volna bekötve a szája, biztosan szénné átkozta volna fogvatartóit.
A katonák, ha nehezen is, de végül csak kikötötték egy cölöphöz.

– Huh, megvagyunk – jelentette le István Lászlónak.
– Ne tököljetek sokat.
– Célra tarts! – vezényelte István.

Az elitéltnek kigúvadt a szeme. Vörös feje majd szétdurrant az erőlködéstől.

– Ezzel most mi van? – kérdezte László.
– Valószínűleg mondani akar valamit.
– Gondolom, valami fontosat.
– Látod, mennyire akarja.
– Oké, vegyétek ki a pecket a szájából.

Az elitélt gyilkos szemekkel körbenézett, egyenként a katonákra, majd a tisztekre, utána drámai mozdulattal megfeszítette az izmait a mellkasán, de úgy, hogy lepattantak a gombok, szétszakadt az ing, utána tele torokból kiáltotta az égbe:
– Msuerre vronte brutaaaa!

Puskák dörrentek. A halott feje lebillent.

– Mit mondott? – fordult László Istvánhoz.
– Ki tudja? – vont vállat a főtörzs – Állítólag ő volt az utolsó ember, aki beszélte ezt a nyelvet.
– De legalább jól megmondta – húzta el a száját László és besétált inni valamit a kantinba.

Hogy merészelitek?

Nagyon bepipultam.

Tudni kell, hogy elég régóta az Evernote alkalmazásba jegyzetelek. Minden platformon van hozzá kliens, mindenhonnan elérhető. Kényelmes, kézreesik. Furcsa módon a webes felületük a legbénább, legalábbis a bejelentkezés. Hiába jegyeztetem meg a jelszót, a login gombot úgy elrejtik, hogy kettőt-hármat kell kattintanom, mire beléphetek. Nem egy nagy dolog, de mindig kellemetlen érzést okoz, amikor használni akarom.
De most nagyon elgurult a gyógyszerük.

Belépéskor felugrott, hogy még mindig tényleg a joep@magyarorszag.hu az emailcímem? Mivel siettem, semmi kedvem sem volt email oda-visszaigazolós csipcsipcsókát játszani, volt olyan lehetőség, hogy skip, gondoltam, majd legközelebb.

Nem volt legközelebb. Letiltották a hozzáférésemet.
Az írások címét láttam, a tartalmakat nem.

Több évnyi feljegyzés. Egy csomó novella alapanyag. Jegyzetek egy készülő könyvhöz. Hasznos információk, szavak, ételnevek különböző országokba. Ez mind elérhetetlenné vált. Csak néztem bután.

Ráadásul mindez úgy, hogy egy gramm figyelmeztetés nem hangzott el. Nem mondta, hogy a ‘skip’ az valójában nem elhalasztás, hanem ellenszegülés, melyet keményen büntetni fog.

Bementem az account beállításaihoz. Hátha. De sehol nem találtam olyat, hogy emailcím validálás. Kiléptem. Beléptem. Semmi. Újraindítottam a böngészőt. Semmi.
Nézzünk egy másik böngészőt. Firefox. Beléptem. És feljött a kérdés: akarok-e emailcím ellenőrzést? Akarok, akarok, AKAROK!! Ez minden vágyam! Ráböktem. Mint kiderült, ennyi volt az egész, még csak tesztlevelet sem küldtek. Nézzük, mit mond a Chrome? Beléptem. Továbbra sem láttam a tartalmakat. Oké, kösz srácok. Ennyi.

Egy óra alatt kimentettem mindent egyszerű txt fájlokba. Létrehoztam a notebook-oknak megfelelő könyvtárstruktúrát a dropbox szinkronkönyvtáramban és mindent bemásoltam a helyére. Akkor lássam legközelebb az Evernote-ot, amikor a hátam közepét. Aki képes arra, hogy ilyen otrombán elveszi a jogosultságot egy felhasználó összes anyagától, az bármire képes. A bizalom pont az a dolog, mely egy pillanat alatt képes elveszni.
Most megtörtént. És csak szólok, ne is erőltessétek magatokat, hogy visszaszerezzétek.