Fekvőrendőr

Van a környékünkön egy külvárosi iskola, mely előtt az út tele van pakolva fekvőrendőrökkel. Teljesen feleslegesen, mivel az út annyira minősíthetetlen, hogy a fekvőrendőröket észre sem lehet venni a gödrök, bukkanók között. Nemrég felújították – és egyben megnyújtották – a fekvőrendőröket. Így az a fura helyzet állt elő, hogy az adott szakaszon a fekvőrendőrőkön a legsimább az út. Azaz mindenhol máshol lassan kell menni, de a fekvőrendőrökön lehet nyomni egy kövér gázt.

~oOo~

Szintén errefelé van két párhuzamos utca. Az egyiken durva alakok laknak, ezeket az alattomos, nagyokat ütő fekvőrendőröket tették le, melléjük pedig karókat, hogy megkerülni se lehessen a műtárgyakat. A másikon viszont szelídebb népek laknak, olyan legömbölyített fekvőrendőröket tettek le, azt is csak az utca közepére, azaz ha ügyesen veszem kerék közé, akkor csak egy enyhe hupli az egész. Ezeket az embereket mindenki szereti.
És mindenki ezen az utcán jár.

Semmi különös

A szerda hosszúra nyúlt, éjjel kettőkor álltam fel a számítógép mellől, fogmosás, pizsama, alvás. Hajnali hétkor ébredtem arra, hogy zabálja a szemetet mellettünk a kukásautó. Pánikszerűen lerúgtam magamról a takarót – vele együtt a macskákat – és az ajtókat feltépve rohantam ki az udvarra. Pizsamában, ja, futva, lobogó hajjal, a kerekes kukát magam után vonszolva. Még éppen sikerült odaérnem, a kukás fiúk már szálltak volna fel az autóra, elegánsan, tapsolva fogadták a produkciót. Kíváncsi vagyok, mikor szereznek be pontozótáblákat. Aztán vissza, majd nem törődve a macskák halálsikolyba forduló felháborodásával, visszafeküdtem aludni.
Mondhatni, teljesen szokásos csütörtök reggel.

A sport élet, erő, egészség

Ma váratlanul könnyűnek tűnt a futás, gondoltam, megpörgetem egy kicsit, hátha sikerül valami lokális rekordot összehoznom. Össze is jött. Igaz, a végén már tátott szájjal habzsoltam a levegőt, és így is kevés volt. Be is kaptam közben valami erdei rovart. (Nemhiába, hirtelen tavasz lett. A lakásban is feléledtek a poloskák.) Az a nyomorult rovar pedig megakadt a torkomon, se fel, se le. Nyálam, az speciel nem volt. Valahogy hazafutottam, aztán rátoltam vagy egy deci vodkát. Hogy levigye, meg hogy fertőtlenítsen. A stressztől is, meg a vodkától is, automatikusan nyúltam a humidorba egy szivarért.
Most itt ülök kint a teraszon, és pöfékelek. Végülis, futottam. Fő az egészség.

Lajos, a rács és a banán

Még mindig a rendezgetés. Nemrég fedeztem fel, hogy a P Mobilnak nem lett vége az Utolsó Cigarettával, a fiúk még 2014-ben is adtak ki lemezt. Gondoltam, meghallgatom. Vannak ilyen mazochista rohamaim időnként. Túl sokat nem vártam tőlük, Schuszter már régóta dobogós helyen van a megkattant öreg zenészek között (versenyzik még Pataki, Vikidál és Gazi), valami erősen gáz anyagra számítottam a 2000 utáni zenékben… és nagyjából meg is kaptam. Nem akarom részletezni, maradjunk annyiban, hogy nem ezek a lemezek lesznek a kedvenc P Mobil lemezeim.
De volt egy szövegrészlet, melyen hangosan felkacagtam.

– Szabad vagyok! – mondta egyszer Lajos a rácsnak
Még nem tudta, hogy a banán melyik végén áll majd

Kész, függöny.

ps.
Egy kis segítség azoknak, akik nem értik.
(Ez speciel a feldolgozásnak a feldolgozása, de az előadók ugyanazok és nem sikerült rosszul.)

Remeterákok a rockzenében

“A remeterák hossza 12 centiméterig terjedhet; az ilyen méretű állat rendszerint a közönséges kürtcsiga (Buccinum undatum) üres házában él.”

Az utóbbi hetekben álltam neki rendezni fiatalkorom magyar zenéit a médiacenteren. Dátum és előadó szerinti sorbarakás, playlist-ek, na meg egy kis turkálás az előadók múltjában. (Pusztán csak az évszámozás miatt.) Fura volt ennyi év után visszanézni arra az időszakra… és meglátni mélyebb összefüggéseket is. Például tudtad, hogy olyan zenekar, hogy Bikini, valójában nem is létezett? Oké, tudom, volt egy ilyen entitás, de ez valójában csak a kürtcsiga héja volt. Egy olyan héj, amely alá az üldözöttek bemenekülhettek és egyből másnak látszódtak kívülről.
Volt ugye Feró és a Beatrice. 1981-ben kizárták őket valami zenész szakszervezetből, majd kihagyták őket valami össznépi seregszemléből, Ferónak ekkor lett elege az egész tyúkszaros magyar zenei életből, a Ricse feloszlott. Aztán… 1982-ben megalakult a Bikini. Feróval. Meg a fél Dinamittal. Az irányvonal viszont maradt a régi: polgárpukkasztás, valahol a punk-rock környékén, annyi, hogy bejött mellé az új hullám is. És láss csodát, ez már mehetett. Végülis nem úgy nevezték, hogy Beatrice. A bürokratánk ránézett a papírra: – “Bikini? Nincs felírva. Jöhet.” Aztán 1985-ben Feró ebből is kiszállt. (1987-ben meg újraalakult a Beatrice és taroltak, de ez már egy másik történet.)

Nézzük a másik vonalat. Létezett akkoriban egy zenekar, a Rolls Frakció. A Ricse megszűnése után ők lettek az ügyeletes utáltak, olyan szinten, hogy Feró többször fel is lépett velük együtt. Aztán 1982-ben jött egy karambol. A zenekar ütközött az Egymillió Fontos Hangjegy nevű zenés tévéműsorral.

Egyszerűen imádtam ezt a műsort. Akkoriban a tévében a könnyűzenét még mindig Koós János, Korda György és társaik uralták, természetesen nagyzenekari kísérettel. Ez a hetente leadott 15 perces műsor vette a bátorságot, hogy mutasson mást is. Heti 4-5 videóklip, már ha ezeket a korai felvételeket annak lehet nevezni. De a művészi szándék megvolt. Emlékszem például, hogy a Piramis “Mondj egy mesét” című számánál Révészt nem direktben mutatták, hanem a cintányérban visszaverődött, torzított képpel. Na meg ne felejtsük el Sándor Pál LGT klippjeit. (Mármint amelyeket a műsor készítői az LGT show-ból válogattak.) Szóval jó kis műsor volt.

Nos, ebben a műsorban leadták 1982-ben a Rolls Frakciótól a “Fejezetek egy iskolás gyermek naplójából” című számot. Benne az ominózus “állva pisilek, ülve kakálok” sorral. Na, ez olyan sznten verte ki a biztosítékot abban az álszent időben, hogy a tévéműsort hamarosan beszüntették, a szerkesztőt valószínűleg Szibériába száműzték, a zenekart pedig örök életre eltiltották minden médiától. 1983-ban Trunkos egy koncerten (a sámlis) bejelentette, hogy kiszáll, 1984-ben pedig a Rolls Frakció is feladta.

Egyesítsük a szálakat. Ott van a Bikini frontember nélkül, és ott van egy megszűnt, hasonló gondolkodású zenekar. Naná, hogy D. Nagy átigazolt a Bikinihez és vitte magával a fél Rolls Frakciót. Azaz megint a Bikini név mögé bújt egy üldözött zenekar – és a trükk másodszor is bejött. A bürokratánk továbbra is csak bólogatott: – “Bikini? Még mindig nincs felírva. Jöhet.” A fiúk pedig egy idő után annyira elpofátlanodtak, hogy Bikini néven sorban lemezre játszották az összes egykori Rolls Frakció dalt. (Na jó, a Naplót nem.)

Egy magnó életet menthet

Na jó, ez némileg túlzás, de életet simán átalakíthat.

1978-ban mentem középiskolás koleszba. A – magyar rádió által alakított – zenei ízlésem finoman szólva is katasztrofális volt: a Piramist már túl keménynek tartottam, az LGT-t utáltam és egyik kedvenc dalom a “Sajtból van a hold” volt a Bergendy zenekartól. Viszont volt egy Europa Star rádiós magnóm. Egyedül a koleszban. Mondanom sem kell, mindenki nálam akarta meghallgatni az innen-onnan beszerzett kazettáit.
Így következett be az a nap, amikor valaki behozta a Deep Purple Made in Europe koncertjét én pedig, meghallva az első számot (Burn) szószerint kataton állapotba kerültem Lord szólói alatt. Addig el sem tudtam képzelni, hogy ezekből a hangszerekből ilyen hangokat is ki lehet csiholni. Aztán pár héttel később feljött néhány nagyfiú és azt az ajánlatot tették, hogy nem vernek meg, ha felveszem nekik a rádióból az akkor váratlanul leadott néhány P Mobil számot. Felvettem. Sőt, tetszettek. (Kétforintos Dal, Menj Tovább, meg ilyenek. Emlékszem, a Menj Tovább még a tévében is ment, a dal közben Vikidál motorozott egy Babettával valami stadionban.) Részt vettem az ellenállásban is. Akkoriban az éber magyar sanzonbizottság betiltotta a Boney M Raszputyin című száma miatt az egész lemezt, én meg otthon, az autómagnóban lejátszva, a Star magnó mikrofonjával felvéve sokszorosítottam a lemezt.

Akkoriban még az egy magnó is ritkaság volt, nemhogy autóba (autóba!) beépített kazettás magnó. Az élvonalban nyomultunk. Telente apám kiszerelte az autóból, nehogy ellopják, ilyenkor a könyvespolcomon raktuk össze. Közvetlenül a saját (!) orosz minitévénk fölött. Mondtam már, hogy élvonal?

És ilyenek. A lényeg, hogy 1979-re gyökeresen megváltozott a zenei ízlésem. Aztán betört a konzumáció, megjelentek a miskolci lengyelpiacon az 1-2ezer forintos kazettásmagnók. (Csak szólok, hogy az Europa Star 7900 forintba került, mely valamivel több pénz volt, mint apám egyhavi fizetése.) Innentől már nem jártak hozzám mindenféle fura emberek, de a mag el lett vetve. 1980-ban már hosszű hajam és csöves nadrágom volt, na meg babos kendőm is, igaz, az utóbbit nem hordtam. De volt. 1982-ben pedig már bagóztam és kirúgtak a koleszból. Kezdtem saját életet élni.

Go human, go

Pár napja megjelent egy hír egy pár hónappal ezelőtti eseményről, miszerint egy számítógép megvert go-ban egy európabajnok szintű versenyzőt. Egymás után ötször. A bejelentés döbbenetes, mivel még egy évvel ezelőtt is az volt a hozzáállás, hogy gépi intelligencia erre még jó pár tíz évig nem lesz képes. A go-ban ugyanis nem lehet nyers erővel győzni, ott gondolkodni kell. Erre volt képes ez a gép, és nem is akárhogyan. Amilyen hisztis világban élünk, rögtön meg is jelentek korunk ludditái, hogy itt van a világvége, a gépek öntudatra ébrednek, Skynet, terminátor, végünk. Szerencsére az Index cikke mellett megjelent az emberiség csattanós válasza is: a reklámrovatban fényképes cikkajánló arról, hogy Rita Ora művésznő pucéran zongorázott.

Gépek, esélyetek sincs.

A csizma sarkán 05/05

Hazautazás
2016.01.17; vasárnap

Utolsó reggeli. Nemes feladat: üresre kellett zabálni a lakást. Végül sikerült is, de az ebédre tervezett pizzát kihúztuk a programból. Az emberi bőr tágulásának is van felső határa. Legalábbis kell, hogy legyen.

Végre éppen nem esett az eső, így a kávé/szivar mehetett a teraszon. Búcsúzóul lőttem is onnan egy képet.

Az idő finoman szólva sem volt kellemes: szélvihar, fel-feltámadó eső, tíz fokkal leeső hőmérséklet. A tenger tombolását nem csak az ablakunkból, de később még a repülőgépből is látni lehetett. Viszont a család morgott, hogy a krumplival bezzeg elmentem nappal sétálni az óvárosba, velük meg nem, így még tettünk egy kört, utána irány az Aldo Moro tér. Ja, meg a bolt, mert az otthonra szánt tésztát az apartmanban felejtettük.

A busz… na, az eléggé olaszosra sikeredett. Megérkeztünk a térre. A buszmegállót már korábban megkerestük. A busz öt perc múlva indult, de még nem állt bent. Gyorsan elszaladtam a pénztárhoz, melyet korábban szintén kinéztünk magunknak. Zárva volt az ablak. Volt egy ajtó. Be akartam menni. Kidobtak. Oké, értettem a célzást. Legfeljebb megint a buszon vesszük meg a jegyet. Ekkor szóltak a kölykök, hogy a bódé túloldalán nyitva van az ablak. Odasiettem. A pacák nem adott jegyet. Miért is adott volna a helyijárati buszpályaudvaron a jegyárusító bódénak kinéző valamiből helyijáratú buszjegyet? Ehelyett azt mondta, hogy menjek be egy bárba, majd ott. Erre legyintettem: még csak nem is vagyok úgy öltözve. Megint a kölykök segítettek, rámutattak a FAL irodaház – igen, a kamu pályaudvari bejárat – egyik feliratára, miszerint ott bent egy bár működik. A buszunk még mindig nem volt sehol, bátran beszaladtam. Tipikus pályaudvari resti, kávé, sütemények, tömeg. És a pénztárnál minden szart lehetett venni: szerencsejátékot, leninösszest, lépegető exkavátort. Egy öreg bácsika valami nagyon komplex fogadást tehetett, mert hosszú percekig ordítoztak a pénztárossal. Közvetlenül előttem két tenyérbemászó képű suhanc röhögcsélt folyamatosan, még az sem volt kizárt, hogy életük nagy elhatározásával beruháztak egy doboz óvszerre, aztán az egyik elment valahová, addig persze álltunk, mert éppen ők voltak soron. Mögöttem egy öregasszony teljesen pofátlanul megpróbált a pulthoz tapadva előrefurakodni, de egy rutinos fordulattal a hátizsákom odapasszírozta a pulthoz. Magyar embert akar letolakodni? A két kölyök lassan végzett, az eladó pedig hátrasétált a polcokhoz énekelni. Én kimeredt szemmel bámultam kifelé a buszmegállóba, de a busz még mindig nem jött, így megelégedtem azzal, hogy megpróbáltam munkavégzésre szuggerálni a hapit. Egy idő után visszajött, elsikoltottam neki, hogy négy jegyet kérek, majd futottam ki a megállóba. Ott derült ki, hogy először a hétköznapi menetrendet néztük, a vasárnapi szerint még van fél óránk a buszig.
Ekkor kezdett el esni az eső.

Aztán megjött a busz, megint körbejártuk Bari összes külvárosi lakótelepét. Szerencsére még így is volt bőven időnk a repülőtéren. A biztonsági ellenőrzésen megakadt a csomagom az átvilágító dobozban.
– Most próbálják összeszámolni a szivarokat – futott át az agyamon, de aztán simán átmentem. Barna nem, őt elkapták a ferrari-piros kávéfőzővel, de valahogy kidumálta magát. Volt némi csomagméricskélős szopatás, és már a gépen is voltunk. Valahogy mindig Barna kerül át a folyosó túloldalára (a Wizzair már helyjeggyel adja a jegyeket, négy ember meg úgy kap jegyet, hogy hárman az egyik oldalon, a negyedik meg a túlsón), aztán most beültettek mellé egy kiskölyköt, de a tekintetete csak akkor borult el, amikor a kölykök anyukája gondosan ölébe helyezte a hányózacskót. Aztán fogadásokat kötöttünk, hogy hány-e, vagy sem, én akkor kezdtem magas oddszokat adni, amikor az anyuka repülés közben adott a csemetének egy szendvicset, később pedig turbulenciába kerültünk, de az ifjúságnak vasból volt a gyomra, kibírta Pestig.
Itthon belénkharapott a friss, téli levegő. Hazaérkeztünk a nyaralásból. Valami látszhatott is rajtunk, mert búcsúzáskor a taxisofőr viszontlátás helyett kellemes adaptálódást kívánt.

A mérlegre még nem álltam fel.

A csizma sarkán 04/05

Döglés Bariban
2016.01.16; szombat

Tegnap este komoly szópárbaj alakult ki, hogy ki menjen le hajnalban a halpiacra, végül magam sem tudom, hogyan, de abban maradtunk, hogy mindenki. Ez már este sem tűnt olyan zseniális ötletnek, de reggel 6.30-kor aztán végképp nem. Ennek ellenére mindenki összekapta magát, igaz, közben elhasználtuk az egész évi morgáskészletünket.
Töksötét. Szombat hajnal. Szakadó eső. Viharos szél cibálta a pálmafákat. A halpiacon valami sztahanovista koránkelő halász csapkodott betonhoz egy szerencsétlen polipot – a placcsanásokat már messziről hallani lehetett, gyakorlatilag ez alapján találtuk meg a piacot – a többiek pedig vagy még ki sem dugták az orrukat, vagy a fehér műanyag ládáikat mosogatták. Az egyik agresszívabb pacák Dóra orra alá dugott valami büdös ocsmányságot, még jó, hogy nem elém, mert én simán lehánytam volna. Végigsétáltuk a mólót, de halat, azt nem találtunk. Pedig Dóra mondogatta, hogy a tanulmányai szerint Bari kifejezetten híres a szép halairól. A magunk megnyugtatása végett mentünk egy kört a főutcán, meg mögötte egy párhuzamoson az óvárosban, hátha találunk legalább egy zöldségest, elmentünk egy piactér nevű térre is, de semmi.

Piackereső túra.

A lakásba felérve pusztán csak azért nem morogtunk, mert a négy szint után a megszokott módon, lila fejjel kapkodtunk levegőért.

Reggeli. Dühből. Megettünk mindent. Megittunk mindent. Aztán nekiálltam a neten vadászni, és bár piacot nem találtam, de megemlítettek egy utcát (Corso Giuseppe Mazzini), ahol van egy csomó üzlet. Összekaptuk magunkat. A még mindig szakadó esőben elmentünk az utcába (1,5 km csak oda), tényleg volt minden: halas is, zöldséges is, hentes is.

A halboltban plafonig érő vizes csempe.
– Aha, biztosan azért, hogy ha falhoz vágják a polipot, akkor jól placcsanjon – jegyeztem meg.
– És utána lassan, szörcsögősen csússzon bele a falmelléki vödörbe – egészítette ki Barna.
– De ezek tapadókorongosak.
– Jogos. Olyanok, mint anya vákuumos törlőrongytartója a konyhában.
– Várjál, az pl állandóan lecsúszik.
– Csak nem szörcsög annyira.
– Most boldogok vagytok? – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Nej.

Persze, mivel reggel felzabáltunk mindent, így el kellett mennünk ismét mind a két boltunkba. A pénztáros már fejből, odafigyelés nélkül ütötte be a sajtokat, tésztákat és borokat. Kíváncsiságból vettünk 0,9 euróért egy liter zacskós bort is. Mindent meg kell tapasztalni. (Utólagos korrigálás: nem, mindent nem kell megtapasztalni.)

Sort kerítettem a szokásos olasz szivarvadász expedíciómra is. Az egy dolog, hogy szeretem a Toscano szivarokat, de ezen belül is a Garibaldi változat a gyengém. Na most ez a fajta, még kint sem általános. Már Pizában is eljátszottam, de itt is szószerint ugyanúgy ment.
– Van Toscano Garibaldi?
– Van.
– Remek.
– Egy doboz?
– Húsz.
– Mivan???
Aztán a kimenet más és más. Van, ahol az ‘all of them’ lesz a végállomás. Ahol a bácsika/nénike nem tud angolul, ott már nehezebb a helyzet. Ilyenkor komótosan leszedik a polcról a készletet (létra included), esetleg elmennek hátra is, majd bősz telefonálásba kezdenek. Hátha a nagykerben van. És akkor már csak egy-két óra, hogy megkapjam a rendelésemet. Én pedig aktivitizek, hogy elég ez is, köszönöm, very fine.
Tekintve, hogy eleve kevés dohánybolt tartja ezt a márkát, és aki tartja, az is maximum 6-8 dobozt készletez, azt javaslom, hogy mostanában ne próbáljál meg Bariban Toscano Garibaldi szivart venni. Kifosztottam a belvárost. Meg Materát is.

Kajavadászat és boltkörút.

Hallal, tintahallal, tengeri férgekkel – alternatívoknak fasírthúsokkal – zöldségekkel és borokkal felszerelkezve értünk haza. Némi pihenő és indult is a varázslat: a csajok főztek, a fiúk boroztak.
Az eső miatt a terasz még mindig nem működött, a végén a lépcsőházban ültem le szivarozni, mint régen, Rostockban, a szenespince lejárójába.
Aztán kiderült, hogy kevés lett a krumpli, és én lettem a kiválasztott, aki lemehetett érte. Viszonylag hamar le is rendeztem, korábban már találtunk valami zöldségesfélét a közelben, utána viszont kedvem támadt sétálni egyet az óvárosban. Hiszen eddig csak éjszaka láttuk.

– Merre jártál ilyen sokáig? – kérdezte Nej, amikor visszaértem.
– Megsétáltattam a krumplit.
– Igen?
– Voltunk templomban is.

És tényleg. Az egyik katedrálisban misére készültek és nyitva hagyták az ajtót. Én meg belopakodtam. Két kiló necchálós krumplival a kezemben.

Gasztroblog.

Így készült az ebéd.

Így készült a fénykép az ebédkészítésről.

Ilyen lett a fotó.

Így nézett ki a halas fogás.

Maga az ebéd pedig így.

Az ebéd után mi meg így.

Pusztán csak azért nem írom azt, hogy jóllakott óvodások, mert a pukkadásig telepakolt, megtaposott cipőszsákok hasonlat sokkal pontosabban fejezi ki, hogyan éreztük magunkat. Nem is bírtuk sokáig a lakásban, késő délután csavarogtunk egy nagyot a városban.

Útközben találtunk ajándékárusokat is.
– Meg kellene vennünk a szokásos hűtőmágneseket! – javasolta Nej.
– Ezzel gondban leszünk.
– Miért?
– Mert Bari nevezetességei közül egyet sem néztünk meg. A két szupermarketről meg biztosan nem lesz hűtőmágnes.
Aztán mégis vettünk egyet. Az az épület volt rajta, amely mögött fekszik a halpiac. Ezt legalább láttuk.

A csizma sarkán 03/05

Matera
2016.01.15; péntek

Huh, a nagy kirándulás. Korai kelés, gyors reggeli, összekészülődés. Az interneten található információ szerint 9.40-kor indul a vonat. Előző délután a biztonság kedvéért megkerestük, honnan indul. Nyugodtak voltunk.
Na most elmondom, mert az internetes források alapján nekem nem sikerült elsőre. Bari vasúti közlekedése némileg kacifántos. Ami biztos, hogy az Aldo Moro körtéren (ahol egy buszpályaudvar is van) található a Bari Centrale, azaz központi pályaudvar. Szép nagy épület, nem lehet elhibázni. Ezt a Trenitalia használja. De ez sem sima, mert ha átmész az aluljárón a túloldalra, ott a két szélső vágány már valami más relációnak tűnik, külön pénztárral. De ezt most ne feszegessük. Materába a Ferrovie Appullo Lucane (FAL) társaság üzemeltet járatokat. Oké, semmi gáz, az Aldo Moro téren van egy négyemeletes FAL irodaépület, a cégnév jó nagy betűkkel kiírva (Streetview is mutatja), a főbejáratnál két jegykiadó automata (rajtuk Matera, mint kiválasztható cél), beljebb jegyérvényesítő automata, még beljebb sínek, vonatokkal. Megérkeztünk? Ádehogy. Minden látszat ellenére ez a Ferrotramviaria vonal állomása. Innen nem megy Materába semmi. Vissza kell menni az Aldo Moro térre és vagy a főbejárat melletti kávézón keresztülvágva, vagy az irodaépület mellett elsétálva, elhaladva egy pénzváltó iroda mellett, ott lesz a FAL másik bejárata, ahol fel tudunk menni az emeletre, és igen, onnan indul Materába a vonat.
Is.
Ugyanis tipikusan két kocsival indítják a motorvonatot (mindkettőn külön motoros egység), melynek csak az egyik része megy Materára, a másik menetközben elkanyarodik a rák farkára. Tehát akárhol is vásároltad meg a jegyedet, ne a főbejáratnél érvényesítsd, hanem a másik FAL bejáratnál, utána még majd be kell dugnod az emeleten egy vonalkódolvasóba is, mely nyitja a peronkaput, aztán persze a vonaton is kilyukasztják. Rend a lelke mindennek. (Feltéve, hogy eltalálják a QR kódot. Barna jegyén a kód fele lemaradt, a sokadik biztonsági sziréna után kijött egy önfeláldozó vasutas és a saját kulcsával engedte át.) (Külön figyelmeztetek mindenkit, hogy visszafelé egészen a hálószobájáig őrizze meg a jegyét, mert soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel egy újabb akadály. Például miután már leszálltunk Bariban a vonatról, a pályaudvarról is csak a már érvényesített és később még ki is lyukasztott jeggyel tudtunk kimenni.) De végül fent ültünk a vonaton. És már csak egy órát kellett várnunk az indulásig. Ugyanis a neten található menetrendnek köze sem volt a valósághoz: a 9.40-es vonat helyett már egy 10.10-es volt kiírva. Ja, és Materán az állomásunk pedig egy sötét, föld alatti megálló, ahol csak jelképesen van kiírva, hogy Matera Centrale. Szerencsére a fedélzeti monitor kiválóan működött (a GPS nem), így végül kicsit kacifántosan ugyan, de megérkeztünk.

Odafent körbenéztünk. A város fő látnivalója, a Sassi városrész szépen ki volt táblázva – igaz, száz méterrel később már rosszul (pontosabban, nem a turistatérképhez igazodva) – de innentől úgyis GPS-szel mentünk.

Betértünk egy kávézóba. A pulton mindenféle zacskókban cukrok.
– Ez a fehér a barna cukor?
– Nem, az a sárga.

Amikor kijöttünk, rákezdett az eső. És órákig kitartott. Csak úgy mondom.

A városban, ahogy már megszoktuk, semmi előjele nem volt annak, hogy mekkora csodába fogunk hamarosan belefutni. Mentünk a GPS által kijelölt úton, aztán két ház között láttunk egy nyilat, hogy itt ki lehet menni egy kilátóhoz. Kimentünk. És koppant az állunk a földön.

Matera geometriája elég fura, Egy folyó és az oldalágai szurdokvölgyeket vájtak a tájba, így alakult ki Matera központi, kúp alakú hegycsúcsa. A helybéliek meg kihasználták, hogy ez az egész egy meglehetősen puha mészkő és mindenfelé barlanglakásokat vájtak bele. Zömében nem is a kúpba, hanem a kanyonok túloldalán található hegyoldalakba. Az eredmény döbbenetes hatású lett: egyrészt épültek itt monumentális épületek is, másrészt ugye szanaszét fúrták a hegyet, melyhez nekünk az a nyomorult sötétszürke esőfelhő még kifejezetten drámai hátteret is produkált.

A fenti három kép ugyanazt a monostort ábrázolja, csak ahogy haladtunk körbe a völgyben, és ahogy vonult az esőfelhő, mindig más és más arca lett az épületnek.

Azt mondtam volna, hogy a völgyben? Naná, hogy nem. Gyakorlatilag egy nyolcas alakot jártunk be (Matera séta), ahol a nyolcas metszéspontja a központi csúcson lévő dóm volt. Azaz kétszer másztuk meg a központi hegyet, plusz egyszer a kanyon túloldalát. Megérte.

Amin meglepődtünk, hogy néhány lakást még laktak. Azért, gondold el: ezek között a kövek között, ezekben a lakásokban még sokszáz évvel ezelőtt kolera- és pestisjárványok tomboltak, emberek kucorogtak egy gyertya fényénél, hangsúlyozom, ugyanezen kövek között. Ma meg Giovanni unottan vajazza a kenyerét odabent.

Voltak múzeumok, föld alatti templomok is, de kihagytuk. A kéregetőket és a prospektusárusokat is. Azért ez már turistás hely volt.

Majdnem minden útleírásban szerepel, hogy Materára mennyire kevés egy nap. Ez nagyjából így is van, de ha nincs több időd, akkor alapos rákészüléssel meg tudod nézni egy nap alatt is a lényeget. Itt van egy térkép, láthatod, hogy előrelátóan bejelöltek különböző színekkel túraútvonalakat. Ezeken tényleg körbe tudod járni az izgalmasabb részeket. (Sajnos a terepen nem jelzik színekkel az utakat, sőt, nagy részüket sehogyan sem, kisebb részüket meg egyszerűen csak ‘turistaút’ táblácskával.) De ezzel a térképpel, plusz egy GPS-szel már egészen jól lehet haladni. Mi is csak háromszor-négyszer tévedtünk el (az eső miatt nem tudtam elővenni a térképet, a GPS meg teljesen bedilizett néhol), viszont mindegyik eltévedésből jól jöttünk ki.

Amikor körbeértünk, akkor láttuk, hogy még van egy csomó időnk. (A vonatjegyhez kaptunk kicsi menetrend-füzetet is.) Betéptünk egy pizzériába. Először tartottam az áraktól, mert olyan turistalenyúlós helynek tűnt, de aztán megkaptuk az étlapot és megnyugodtam. Kár volt. Az általam viszonyítási alapnak használt Margherita pizza 6€ volt, ami nem olyan rossz ár (de annyira jó sem, Bariban ugyanez 4), a 3 decis sör már 2,5€, ez egy mérsékelt ejha, aztán amin jót röhögtünk, hogy a ház borából egy liter pont ugyanannyiba került (10€), mint kancsóban egy liter csapvíz, utána megtaláltuk, hogy van 2€ szervízdíj, de igazából akkor rágtunk be, amikor kiderült, hogy fejenként. Ez azért egy 40 eurós számlánál 20% felár. Aztán csodálkoztak, hogy kifelé senki nem köszönt. A rögzítés kedvéért álljon itt a nevük: Trattoria pizzeria, a Via Duomo előtti téren. (Mondjuk, a Tripadvisoron sincsenek elájulva tőlük a vendégek.)
(Hozzáteszem, én voltam a hülye. Az egyik útleírásban ajánlották a Terrazzino pizzázót, én pedig összekevertem a nevét a Trattoriával. A tabletet meg, ahol az adatok voltak, az esőben nem vettem elő.)

No mindegy, elindultunk az állomás felé. Útközben találkoztunk az olasz automatával. A nagyobb helyeken léteznek egyfajta 0-24 boltok, melyekben gyakorlatilag automaták üzemelnek. Beléptünk egy ilyenbe, mert Barna megkívánt egy kólát. Bedobtam az eurós érmét, megadtam a kódot, az üvegfal mögött előbújt egy robotkar, megpróbálta levenni a polcról a kólát, de az valahogy beragadt, a robotkar még vagy kétszer megpróbálta lefeszegetni, de nem jött össze neki, végül visszabújt a helyére. Barnával meg csak néztünk, mint a moziban.
– Ügyes.
Aztán ránéztem a kijelzőre.
– Te, ez még mutatja az egy eurót. Megyünk még egy menetet?
– Igazából annyira már nem is vagyok szomjas.
A pénzt visszakaptuk.

Matera Centrale, azaz központi vasútállomás. Itt újabb kihívással szembesültünk: csak az egyik sínhez volt lejárat, ahhoz, amelyiken érkeztünk. És ez nem végállomás volt. Hmm? Lementünk. Szétnéztünk.
– Jó lesz – jegyezte meg Barna.
– Biztos? – érdeklődött Nej.
– Igen – válaszolta Barna.
– Miből gondolod?
– Például abból, hogy a túloldali sín törmelék alatt van.
– És az is egy elég határozott célzás, hogy a túloldali lejárat be lett falazva – tettem hozzá.

A vonat pontosan érkezett. Ekkor már kezdett sötétedni (a hülye sötét felhő miatt egyébként is sötétszürke volt az egész nap), hamarosan nem is láttunk ki semmit a vonatból, így nagyrészt végigaludtuk a másfélórás utat.

Én pedig így nézek ki, közvetlenül ébredés után, a lányom napszemüvegében.

Bariban még meglátogattuk mind a két boltot, mivel megszavaztuk Dórának a tegnapi vacsora ismétlését, ahhoz meg ugye ezt az egyikben, azt a másikban kellett megvennünk. Az esőfelhők estére megérkeztek Bariba is, így itt is eláztunk, de már észre sem vettük. Egyedül én kaptam egy diszkrét cuclit: esőben nem működött a terasz, azaz hiába volt még mindig tavaszias az idő, a szivarozásnak lőttek. Aztán vacsi, bor, kiterülés. Holnap pihenőnap.

A csizma sarkán 02/05

Polignano a Mare
2016.01.14; csütörtök

Könnyen legénykedtünk tegnap, Polignano kábé félóra vonattal és maga a városka, habár kifejezetten szép, de egy-két óra alatt teljesen bejárható. Mondjuk, a vonat valamiért behalt útközben, ácsorogtunk egy plusz félórát, de még így is világosban értünk haza. Kicsit trükkös a méhecsketánc a vonatjeggyel: először megveszed a jegyet az automatából – konkrét időpontban induló konkrét vonatra – ezt az aluljáróba lépés előtt érvényesíted egy másik automatában, majd a vonaton jön egy kaller, aki lyukasztással honorálja, ha mindent jól csináltál.

A táj szokatlan. Gyakorlatilag sík, néhány lanka hullámzik csak óvatosan. A növényzet kizárólag olajfa, de az hatalmas táblákban. A tengerre pedig sík mezők futnak ki. Nem is lehet komolyan venni a partot: semmi vízbe szakadó sziklaszirtek, semmi mennydörgően dübörgő hullámverés.
Ezekre egészen Polignano-ig kell várni.

A vonatról leszállva semmi sem jelzi, hogy itt hamarosan ketté fog állni a fülünk a látványtól. Modern olasz kisváros, tipikus modern épületek, utcák, autóforgalom.

Polignano séta.

Aztán kiérünk egy hídra, de még ez sem egyértelmű, mivel a híd tetejéről nehéz észrevenni, hogy milyen híd van alattunk.

A tengerparti lépcső előtt még vár ránk a nagy ölelés.

A városka nagy szülötte a híres énekes/dalszerző/színész Domenico Modugno, akinek az emlékére szobrot is állított a hálás utókor. Érdemes megnézni, hogyan adja elő az énekes a leghíresebb dalát, látható, hogy a szobor találóan adja vissza a lényeget. (Csak azt árulja el valaki, hogy ezután miért dúdoltam magamban egész nap _Toto Cotugno_ és _Adriano Celentano_ dalokat?)

És akkor másszunk le végre a tengerpartra, tekeregjünk egy kicsit a sziklákon, üljünk ki a szélére, élvezzük a látványt, hallgassuk a hullámverést, és szimatoljunk nagyokat, mert a tengernek igenis van szaga.

Kicsinyke óváros, girbegurba utcákkal.

Egy kicsit tekeregtünk a szűk részen, aztán végig a sziklák peremén, szorgalmasan levadászgatva a kilátási pontokat – végül vasútállomás. Bariban kerültünk egyet a bolt felé, aztán kerültünk egyet a másik, újonnan felfedezett bolt felé, az egyik helyen ez volt, a másikon az, a kettőből állt össze este egy csodálatos tejszínes-gombás tészta. (Van annak előnye is, ha az ember lánya gasztromániás és bele van zúgva a hazánkban nem kapható alapanyagokba.) Na meg persze borok.

Korai alvást terveztünk, holnap Matera, messze van, korán indul a vonat. Még kimentem a teraszra megkoronázni (bocs, nem hagyhattam ki) a napot egy esti szivarral. (Ha látom a jövőt, tutira nikotinmérgezésig toltam volna odakint.)

A csizma sarkán 01/05

Indulás és ismerkedés Barival
2016.01.13; szerda

Már hagyomány, hogy zűrös az indulásunk, de most még ezt is kimaxoltuk. Kezdva a bankkártyás balhéval, amikoris elfogyott a pénz a bankszámlámról, de a webbank este 11-ig elérhetetlen volt. Miközben másnap délelőtt már indultunk. Ez reggelre valahogy rendeződött. Csakhogy Nej ugyanazon a napon kapott postán egy társkártyát, miszerint a régi lejárt, érvényesítse. Indulás előtti délután. Amikor csak a társkártyával férünk hozzá a számlámhoz, mert az én kártyám le lett tiltva. Megnéztük, szerencsére a régi még éppen betakarta az utazást, ráértünk aktiválni az újat, amikor visszatértünk. Engem a postás szivatott, hétfőn pont akkor hozott csomagot, amikor futni voltam, kedden tudtam csak bemenni érte, naná, hogy pont akkor hozott egy másik csomagot, amikor éppen a postán voltam, így szerdán is be kellett mennem. Nej vállalta át, mert úgyis össze kellett szednie Barnát. Az viszont egyáltalán nem volt betervezve, hogy útközben elhagyja az összes igazolványát, beleértve az utazáshoz szükséges személyit is. Három órával a repülőgép indulása előtt. Rohadt nagy mákunk volt, az igazolványtárcájában volt egy névjegyem, a becsületes megtaláló felhívta a rajta lévő számot, én pedig telefonon összehoztam a feleket. Utána egy pohár whiskey-vel és egy kisebb szivarral kiültem az öt fokba. Tulajdonképpen már nem voltam ideges: egy holtpont után az ember már úgyis csak üresen vigyorog.

És ez ment egész nap. Dolgok történtek, én pedig vigyorogtam. Ezt nevezem utazásra hangolódásnak.
A repülőtéren sikeresen lekéstük a 16-os buszt (pontosabban, miközben kerestük, pont elmentünk mellette), a következő csak 40 perc múlva indult. És? Elsétáltam egy automatához, az összes eurocentemet elszórtam ásványvízre meg rágcsálnivalóra. Időm volt rá és a pénztárcám is megkönnyebbült. A tökéletes az lett volna, ha kitalálom, melyik cukrászdában lehet buszjegyet vásárolni (ez valami mániája az olaszoknak), ekkor két euróval olcsóbban jutottunk volna be a városba. (Sofőrnél 1,5€ a jegy, előre megvéve csak 1.)

Bariban a szállás felé menet beléptünk egy boltba. (Na, ez sem volt sima. Streetview-val körbejártam a szállást, merre van a közelben bolt. Le is döbbentem. Habár totál a város közepén voltunk, de boltnak semmi nyoma nem volt. Piacnak sem. Gondolhatod, meddig nyomoztam, míg a szállástól másfél kilométerre végre találtam egy kellemesen nagy élelmiszerboltot. És igen, odajártunk minden nap.)

Séta a buszpályaudvartól a szállásig, érintve a boltot.

Nem is tudom, miért vártam, hogy a szállásadónk, Andrea, lány lesz, nem volt az, nagyon nem, de ez végül senkit nem zavart. Dél-olasz létére pontosan érkezett a szállás elé, mi voltunk, akik késtek. A szállás elsőre ijesztő volt, maradjunk annyiban, hogy a nevében nem véletlenül szerepelt a ‘roof’ kifejezés. Negyedik emelet, gyakorlatilag egy tetőre épített plusz lakás, szűk, meredek lépcsővel. És egy szint majdnem két normál szintnek felelt meg.

Lift nem volt. Edzésnek tökéletes. A szemétlehordást pedig ügyesen optimalizáltuk.

Odafent kifaggattuk Andreát. Hol van a halpiac? Balra mutatott. Hol van bolt? Előre mutatott. Feljegyeztem. Hol van pizzéria? Erre úgy nézett vissza, mint a hülyegyerekekre szoktak.
– Mindenhol – mutatta egy széles öleléssel. Aztán fizettünk, elment.

Végül az egyik, amiért jöttünk: azok a bizonyos orbitális dél-olasz vacsorák. Vettünk paradicsomot, olajbogyót, kenyeret, vajat, sajtot, szalámit, sonkát, na meg bort. Ez már így is tekintélyes lista, de merüljünk el egy kicsit a részletekben. (Szeretek ilyesmikben elmerülni.) Paradicsom. Valami olyan mennyei íze van arrafelé a paradicsomnak, hogy egy harapás után legszívesebben dalra fakadnék. (Szerencsére erős akaratom van, meg tudom állni.) Zöldparadicsom? Nálnk csak savanyúságban létezik. Az olajbogyókat ne is hasonlítsuk össze. És a kenyér. Egyszer kell csak Olaszországba utazni, és rögtön megtudod, miért kellene Magyarországon az összes péket kínzócölöphöz kötözni. Döbbenetes, micsoda szemetet adnak el nekünk itthon kenyér néven. A parmezán kábé feleannyiba kerül, mint nálunk, és még nem is ez a legjobb sajt, nekem például a pekorínók jobban bejönnek. A sonkáról meg ne is beszéljünk. Borból vettünk testes vöröseket (az ajánlások szerint ezen a környéken a Negroamaro-t és a Primitivo-t kell megkóstolni, jelentem, megtörtént) és vettünk könnyű frizzantékat is, kinek mi jön be.

Vacsora után séta. Muszáj volt, a kalóriák a fülünkön folytak kifelé.

Esti séta, borfeltöltős kanyarral.

Mára még napsütést jósoltak, naná, hogy befutott egy zápor. Olyan mennydörgős-villámlós. Szerencsére nem tartott sokáig, csak amíg városnéztünk. De ezen is csak röhögtünk. Amennyit harcoltunk ezért az utazásért, egy eső meg sem kottyant.

A város tetszik. Pont. Ezt azért tartom fontosnak kijelenteni, mert a neten található útleírások mind azt mondják, hogy Bari egy tipikus mocskos olasz nagyváros, tömeg, zaj és autóbűz. (Bezzeg a környéke, na az aztán…) Engem viszont pont ez hoz lázba. Tapasztalatom szerint az ún. szép városokban akkora turistaforgalom van, hogy megfojtja a várost. Itt viszont az olaszok végre magukban vannak és úgy is élnek. Én pedig szeretem, ahogy az olaszok élnek.

Séta után kecó. Elállt az első, ki lehetett ülni egy pohár borral és szivarral a teraszra. Az időjárás tavaszias, előttem a katedrális, jobbra, a háztetők és antennaerdők fölött elnézve a tenger. Kellemes, nézelődős hely.

Ja, és a szállás is igen hangulatos. Öreg, kiszáradt fabútorok mindenhol, a fal pedig az egyik oldalon bőrönd méretű terméskövekből áll. Ez meg a konyha főzőfülke.

Még gyorsan megbeszéltük, hogy másnap a 9.40-es vonat, na az igen korai lesz, legyen inkább a 12.30-as. Olyan olaszosan.

Kulminálódik

Ma szólt Nej, hogy valami nem stimmel.
– Te, nincs pénz a számláinkon.
– Ne csináld már. Még csak 12-e van.
– De akkor sincs.
Megnéztem. Tényleg. Az egyik számlánk üres, a másikon meg olyan 28e forint vigyorgott. Hoppá.
Webbank. Elérhetetlen. Ha az egyik böngészőből mentem, akkor azt írták, hogy karbantartás, ha egy másik böngészőből, akkor azt, hogy üzemzavar. Vicces webmesterük lehet. Aztán késő este megjavult, beléptem… és eltátottam a számat. Telefon. Egyből. Persze az ötórás üzemzavar miatt égtek a vonalak, de higgadt voltam, mint a kígyó és türelmes, mint a teknőc. Végül kaptam embert a vonal végén. Még mindig higgadt voltam, sőt, büszke vagyok magamra, hogy végig az is maradtam.
Nos, az történt, hogy az a bizonyos csaló cég nem bízta a véletlenre a múltkori akciót: egyszerre zároltak 60e forintot, de ugyanakkor le is vettek ugyanannyit. Ugyanabban a tranzakcióban. Így hipp-hopp, ugrott is 120e. Ezt megdumáltuk a helpdeskes hapsival, ő sem értette, de megígérte, hogy holnap reggelre oldja a zárolást. (Valószínűleg ezt soha nem fogom megérteni, mindenesetre számomra nem túl logikus: 8-án hajnali fél négykor zárolnak 60e forintot a számlámon. Négykor betelefonálok és tiltatom a kártyát. Délelőtt tizenegykor már bent vagyok a bankban a rendőrségi feljelentéssel együtt. Ezek után 11-én, három nappal később, simán átutalják a feljelentett cégnek a pénzt.)
Aztán jött a következő tétel: habár a bankfiókban azt mondták, hogy nem számolnak fel kártyakészítési díjat, de végül mégiscsak felszámoltak 13e forintot. Miért is? Ezt ugye akkor szokták, ha elhagyom a kártyát. Ha kompromittálódik, akkor nem. Csakhogy azt mondta a hapsi, hogy mivel korábban már vásároltam a cégnél, azaz én adtam meg a kártya adatait, így ez nem számít kompromittálódásnak. Jeleztem, hogy ezzel nem igazán értek egyet. Igaz, hogy korábban kétszer is vásároltam (rövid időn belül) a cégnél, de árut egyszer sem kaptam. (Rendőrségen jegyzőkönyvezve.) Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy két hónappal később a cég indokolatlanul lenyúlt 60e forintot – márpedig indokolatlan volt, hiszen ha ténylegesen vásároltam volna, csak éppen megpróbálnám megspórolni a fizetést, akkor nem mentem volna be a rendőrségre feljelentést tenni – szóval, mindezek fényében ez a cég inkább tűnik rosszindulatúnak, mint korrektnek és a kártyám halála inkább tűnik kompromittálódásnak, mint elvesztésnek. Ezen hümmögött egy kicsit, majd felvettünk egy jegyzőkönyvet, miszerint én, a panaszos, panaszkodok.
Aztán ennyi. A végén feltörtem egy kisebb lekötött összeget, hogy ne ugasson körbe a kutya, aztán várunk.

Amazon, wtf?

Nyáron tervezünk egy érdekes túrát, egy olyat, amelyre komolyan rá kell készülnünk. Ki is néztem három kiadványt az Amazonnál: egy útleírást, egy spirálkötésű kisokost és egy összehajtogathatós térképet. Együtt 55 dollár volt. Nem kevés, de a túra költségvetésébe belefér. Aztán kicsekkolás… és ekkor láttam, hogy a fizetendő összeg 100 dollár. Szállítási költségre rávágtak 45 dollárt. Innentől kiadványonként 10e forint lett a cech. Hát, izé… Belenéztem az útleírásba, jórészt szöveges, akkor ezt megvettem ebook formátumban. Egyrészt olcsóbb is volt, másrészt nincs szállítás. Új kalkuláció. A maradék két kiadványra a szállítási költség 35 dollár lett. Még ez is sok. Addig túrtam a netet, míg a kisokost megtaláltam a kiadónál, ingyen letölthető pdf-ben. Rátettem a tabletre, remekül olvasható. Oké, akkor viszem a tabletet az útra, az Amazon meg bekaphatja. Maradt a térkép. Az ára 17 dollár, a szállítási költség… 17 dollár. Újabb nyelés. Az, hogy a térkép 5000 pénz, még el is menne, de hogy a szállítás – ember, egy vacak összehajtható térkép – szintén 5000, az már kiverte a biztosítékot. De nem tudtam mást csinálni, megrendeltem.
Ma érkezett meg. Gyakorlatilag levélként, egy vékony borítékban. És Csehországból!!!! Tehát az Amazonnak volt bőr a pofáján egy Csehországban feladott levélre elkérni 5000 forint postaköltséget! Azt hiszem, a magam részéről most fejeztem be velük minden kapcsolatot. Szép volt, jó volt, egy időben rengeteg könyvet vásároltam tőlük, de ez már az a gátlástalan mohóság, melyet nem akarok tolerálni.

És folytassuk

A lányom az előző hétvégén költözött albérletbe a barátjával… ma pedig vissza. Miután kifizettek kábé félévnyi díjat előre, a főbérlő ma reggel rájuk törte az ajtót (azaz saját kulccsal ment be, csengetés nélkül), majd közölte, hogy nem bízik bennük, meg egyébként is, nem érkezett meg az átutalt pénz, szóval ki vannak rúgva. A kis hülyék meg szó nélkül eljöttek, úgy, hogy a hapi még a szerződést is elvette tőlük. Most meg futhatnak a pénzük után. Semmilyen papírral nem tudják igazolni, hogy bármilyen kapcsolatban is álltak volna a főbérlővel, a pénzt viszont utalták, annak azért maradt nyoma. Nem teljesen reménytelen az eset, de erősen küzdős. És látom rajtuk, hogy le vannak törve, mint a bili füle. Valahogy nem ilyennek képzelték a világot.

~oOo~

Részleteket írtam már, de egyben még nem. Ugye, úgy jártunk, hogy még a nyáron vettem szeptemberre két vonatjegyet Salzburgból Münchenbe, aztán jött a menekülthelyzet, a vasúti forgalmat leállították, mi pedig azzal szembesültünk a salzburgi vasútállomáson, hogy a vonat, amelyre felszállnánk, nem áll bent a sínen. Megkerestük a Deutsche Bahn irodát, jeleztem, hogy valami nem stimmel. Egy unott pofa pötyögött egy keveset, majd ideadott két alternatív jegyet, melyekkel Kufsteinen keresztül el tudtunk volna utazni, igaz, délután fél egyre érkeztünk volna meg, ötkor meg már jöhettünk is volna vissza, ami arra is éppencsakhogy elég, hogy toljunk egy krigli sört, mi pedig még mást is akartunk. Nem fogadtam el a jegyet, az unott hapi elémlökött egy rózsaszín űrlapot, majd jelezte, hogy végeztünk. Ez egy csodálatos űrlap volt, tele a hivatali német bikkfanyelv szépségeivel, mindez olyan hatpontos betűkkel, irgalmatlan picike textboxokkal. De valahogy belenyomorítottam, hogy mi a bajom, csatoltam az online jegyet és még Salzburgból feladtuk ajánlva. Jó egy hónap múlva kaptam egy ajánlott levelet. Ránézésre borzasztó volt, tele olyan német kifejezésekkel, melyeket életemben nem hallottam még. Ja, és papír alapú, azaz no google translate. Nagy levegő. Valahogy lefordítottam. Azt írták, hogy nem értik, milyen alapon kérek kártérítést? Megírtam a sztorit még egyszer, megírtam, hogy nem kérek kártérítést, csak azt a nyomorult jegyárat (76 euró) fizessék már vissza, csatoltam az online jegyet, csatoltam az elfogadhatatlan alternatív jegyek másolatát, majd – mivel a levélen semmi emailcím vagy weblap elérhetőség nem volt – az egész paksamétát feladtam ajánlva. Eltelt megint egy hónap. Aztán kaptam egy emailt. Végre. Áttértünk az elektronikus kommunikációra. Azt írták, hogy oké, most már értik, mit akarok, teljesen jogos, szóval felajánlanak 76 euró kreditet. A lehetőségekhez mérten udvariasan válaszoltam (ez alatt azt értem, hogy nem írtam meg nekik, hová dugják fel a kreditjüket), jeleztem, hogy a közeljövőben nem szándékozom Németországban vonatozni, szóval utalják már át azt a tetves 76 eurót a bankszámlámra és felejtsük el egymást. Végül karácsony előtt pár nappal befutott a pénz. Azaz a DB nemhogy elnézést kért volna, hogy beleszemetelt az ezüstnászutunkba, nemhogy felajánlott volna valami kompenzációt, de még azért is három hónapot kellett küzdenünk, hogy a jegy árát visszakapjuk. Miközben ők bedobtak minden ravaszkodást, minden erővel való ijesztgetést, minden bürökratikus drótakadályt.

~oOo~

Utaztam a metrón (banki ügyintézés, ugye a tegnapi lopás a bankkártyámról), amikor fura beszélgetés ütötte meg a fülemet. Velem szemben egy ötévesforma kislány ült és egy valamikor szebb napokat látott, de mára némileg leharcolt anyuka. Az anyuka telefonált.
– Igen..

– Igen…

– Nem, ez tényleges hat hónap.
(A kislány ijedten eltátotta a száját.)
– Csak akkor lehetne felfüggesztett, ha…
Aztán anyuka lenyomta a telefont és nézett maga elé.
– Apa? – kérdezte félénken a kislány. Nem kapott választ.
– Megint? – kérdezett tovább.
– Igen – sóhajtotta az anyuka.

~oOo~

Én pedig nem értem. Ennyire régen jártam volna az emberek között, hogy nem vettem észre, mennyire elkurvult a világ? Hogy teljesen a hétköznapok része lett, hogy lopnak, csalnak, átvernek? Hogy eljutottunk oda, hogy lassan egy doboz gyufát is csak két tanúval igazolt közjegyző jelenlétében lehet vásárolni?

Kezdjük el ezt az évet is

Éjszaka éppen a karácsonyi ajándékomat olvasgattam, amikor fél négykor pittyent egy hangosat a telefonom. Sms. A bankomtól. Hogy valaki leemelt 60e forintot a számlámról.
Rögtön hívtam az ügyfélszolgálatot.
– Jó éjszakát! Miben segíthetek?
– Jó éjszakát! Valaki lenyúlt 60e forintot a számlámról.
– Tehát nem Ön volt?
– Határozottan nem. Látja a legutóbbi tranzakciót? Pedig nem vásároltam semmit.
– Aha, látom. Akkor tiltsuk le a kártyát?
– Igen, kérem.
Némi prüntyögés a túloldalról.
– Letiltottam. De van itt egy kis probléma.
– Micsoda?
– Ön már vásárolt ettől a cégtől.
– Nem mondja?
– De, novemberben.
Átfutottam a mobilon az sms-eket.
– Tényleg.
– Ez viszont azt jelenti, hogy nem ellopták a kódját, hanem maga adta meg nekik.
– Hát, ja, annyit adtam meg nekik, amennyi a vásárláshoz kellett. A fene sem gondolta, hogy két hónap múlva váratlanul lerántanak egy ekkora összeget.
– Van ám olyan termékünk, hogy internet kártya.
– Tudom, van is, csak nagyon macerásan oldották meg a használatát, nekem meg, amikor vásároltam, éppen nem volt időm. Viszont… akkor most mi lesz? Visszakapom a pénzemet?
– Mivel maga adta ki a kártya adatait, így ez nem egyértelmű.
– Ne csinálják már. Nem adtam ki a PIN kódot, nem adtam ki mást, csak amit egy normál vásárlásnál kell. Ez egy visszaélés a kártyámmal. Nehogy már én fázzak rá.
– Azt javaslom, menjen el a rendőrségre és tegyen feljelentést. Azzal jelentősen növeli az esélyeit.
– Jaj.
– Ez minden, amit segíthetek.
– Hát, köszönöm.

Ezek után ma két és fél órát ücsörögtem a rendőrségen, utána egy félórát a bankban, ahol közölték, hogy túl korán jöttem, a letiltás után el kell telnie egy napnak, hogy elindíthassam az új kártya igénylését, szóval holnap mehetek újra. A közlekedés durván katasztrofális, az utak nehezen járhatók, minden ónos, karambolok egymás hátán, buszközlekedés megkurtítva, szóval összességében ez a kis kaland kitartott délután háromig.

Még jó, hogy az volt az egyik fogadalmam, hogy kevesebbet fogok ülni a gép előtt. Eddig tartom.

Egymillió evezőcsapás: RSD

Hát, ez is elkészült. Három éven keresztül gyűjtöttem hozzá az anyagot. Valahogy nehezen alakult ki a szinkron: nem mindig volt nálam kamera és nem mindig sikerült oda mennünk, ahová terveztük. De a tavaly nyári Csepel-sziget kerüléssel, illetve utána a Tass – Dunaharaszti távval összeállt az anyag: a Ráckeve-Soroksár Duna minden szakaszáról készült elég felvétel ahhoz, hogy legyen mit összeválogatnom egy RSD-t bemutató filmhez.

Mármint ehhez itt, alul.


Ráckeve-Soroksári Duna by jozsef-petrenyi

Új év, új operációs rendszer

Tudom, tudom, azt szokták mondani, hogy amilyen a szilveszter, olyan lesz az egész év is, de ez marhaság, nekem eddig mindig sokkal szarabb volt az évem, mint amilyen a szilveszterem volt, lett légyen bármennyire vacak is az az évforduló.

Szóval, most valahogy úgy néztünk ki, hogy 30-án vettem egy nagy levegőt és csontra legyalultam a laptopomat, aztán beledugtam a Windows 10 USB telepítőt… és indult a hullámvasút. Mit mondjak… lélekben felkészültem mindenre. De tényleg mindenre. Te el sem tudod képzelni, hogy egy kaporszakállas öreg rutin mennyi mindenre fel tud készülni. Na, én még annál is többre készültem fel.

Nem kellett volna. Olyan sima install volt, amilyent évtizedek óta nem láttam. Pedig úgy indult, hogy a Dell határozottan kijelentette, ehhez a laptophoz már nem ad ki Windows 10 drivereket. Itt azért elszürkült a tekintetem. Emlékszem, mennyit kinlódtam pár évvel ezelőtt, még a Dell speciális drivereivel is. (Vagy lehet, hogy azért?) Aztán az történt, hogy a Windows 10 simán felismert mindent (egyedül a beépített kártyaolvasóval nem boldogult, de ahhoz meg jó volt a 8.1 driver), szóval mindent olyan szinten ismert fel, hogy még a Dell specifikus billentyűk is működnek. De mondok jobbat: működik a Catalyst! Amióta megvan a laptop, soha nem működött a két GPU közti váltás úgy, ahogy szerettem volna. Most az is megy. Oké, a Cisco VPN kliens okozott némi fejtörést, de erről már tudtam előre, megvolt rá a gyógyszer.

És ennyi. Természetesen szívtam az ezerszer elátkozott ÁNYK-val, aztán hagytam a fenébe. (A régi user profilban tárolt valami személyes kulcsot, na, az elveszett.) A számlázóprogram is beletett néhány kanyart. Az sem lenne rossz, ha a Google felvenne valakit, aki hallott már tartalomszinkronizálásról, a gdrive és a Picasa egyszerűen katasztrófa. De a Windowsnak ehhez már semmi köze.
Aztán ennyi. Van egy tiptop laptopom.

ps.
Azért nem voltam végig ennyire kocka. Csütörtök délután lecsuktam a laptop fedelét, társasoztunk hajnali kettőig, azóta pedig az esztétikai simításokat végzem a gépen. Hogy ne csak jó legyen, hanem csinos is.