Suwalki kajaktúra 06/07

Rospuda és Blizna, avagy a Fekete Nap
2016.08.19; péntek

Bejött. A hosszú, békés alvás sokat segített. Tudtam járni. Már csak arra kellett vigyáznom, hogy a hátralévő két napon ne tocsogjak alul a vízben. Volt egy vésztartalék rövidnadrágom, vastag és viszonylag szűk, azaz nem kell alá alsónadrág. Ha kibírom, hogy nem vizezem össze, akkor jó vagyok – és erre megvolt minden esélyem, hiszen kisütött a nap és az előrejelzések szerint elvonult a monszun, na meg a terep is olyan, hogy inkább hosszú technikázások lesznek, nagyon lassú haladással.

Rospuda_all

Ismét a térkép. Nagyjából ott aludtunk, ahol a J.Biale felirat található. Innen mentünk felfelé a tavon, majd egy ideig a Rospuda folyón, egészen addig, ahol a Blizna bele nem torkollik jobbról. A terv az volt, hogy két nap alatt feljutunk a betorkolástól 25 kilométerre lévő Blizno tóig. Nem egy nagy távolság, de a terep rendkívül durva, a napi tíz kilométer már jó eredménynek számít.

Rutinos pakolás, pontos indulás. Vidáman, de egy kicsit tartva is a hátralévő tereptől.

Miért is? Nos, ez egy nagyon szűk izé (időnként még pataknak is kicsi, inkább olyan árokszerűség), meredek kanyarokkal, sűrű növényzettel, alul-felül belógó/keresztbefekvő fatörzsekkel, alacsony hidakkal, közepesen erős szembesodrással, alacsony vízzel, homokpadokkal. Szóval mindennel, amitől kellemetlen lehet a kajakozás. A megpakolt kajakok pedig még mindig túl nehezek voltak, hogy csak úgy átdobáljuk az akadályok fölött.

A Rospuda még kifejezetten barátságos volt. Kicsit szomorúan is néztem utána, amikor lekanyarodtunk róla a szűk csapásra, ami ugye a Blizna.

Eleinte egészen jól haladtunk. Küzdöttünk persze, leginkább a szűk hellyel és a meredek kanyarokkal, de haladtunk. A nap úgy sütött, mintha be akarná pótolni az utóbbi napok mulasztását, mindenkiben kezdett oldódni a feszültség.
Aztán jött az első alacsonyabb híd.
Tudni kell, hogy nem rólam fogják megmintázni a guminő szobrát. Nagyon merevek az izmaim, még a törökülés kivitelezése is problémás szokott lenni. Itt pedig teljesen hátra kellett volna feküdnöm a hátsó fedélzetre. És persze a kajakok: vannak lapos hátsó fedélzetűek és vannak magasak. Az enyém a legmagasabbak közé tartozik (ugye a nagy rakodótér), gyk a gerincoszlopomból jó 15 centi még bent van a beülőben. Na, ebből a pozícióból hátrahajolni képtelenség.

Csak később figyeltem meg a profikat: kiakasztották a lábukat a pedálból és annyira becsúsztak a kajakba, mintha az egy koporsó lenne. Csak szemmagasságban lógtak ki a kajakból. Ez nagyon hatékony, de egy baj van vele: teljesen megszűnik a kontroll a kajak fölött. Ha megbillen, akkor borul.

Na mindegy, szóval első alacsony híd. Láttam, hogy itt csak improvizálva tudok átmenni. Belekapaszkodtam a gerendákba, csípőből befordítottam közel kilencven fokot a kajakot. Gabriella odajött segíteni, rá tudtam feküdni a kajakjára. Végül valahogyan áthámoztam magamat. Éppen elkezdtem vigyorogni, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a GoPro fejkamerám az egyébként szabadon úszó evezőlapátomon napozik. Azaz az akrobatika közben leesett a fejemről és már csak az isteni jószándék tartja a víz felett. Nagyon óvatosan kinyúltam érte, persze a kajak megbillent, a hídba kapaszkodva visszahúztam magamat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kamera bebucskázzon a vízbe. Döbbenten néztem utána, először nem is realizálva, mi történt éppen. Csak utána esett le: 150e forintos kamera, száznál több videóval a túráról. Kapaszkodtam a hídba, hogy legalább a beesési pont meglegyen. De persze bármi lehetett. A Blizna nagyon tiszta víz, de sötétbarna. Alattunk éppen durva aljnövényzet volt, a híd árnyéka pedig pont a kritikus részt fedte be. De azt sem tudtam, mi történt: a kamera földet ért, esetleg fennakadt a vízinövényeken, esetleg a sodrás arrébbvitte és ott ért talajt? Szerencsémre Zoltán éppen pisilni volt, amikor visszajött, tudott segíteni.
– Józsi, miért nem szállsz ki? – kérdezte.
Nyeltem egy nagyot. Hogyan magyarázzam el, hogy mindenképpen száraz szerettem volna maradni? Valamit motyogtam, végül Zoltán ugrott be a vízbe. Rendszeresen szokott fürödni, de a sziszegésből arra következtettem, hogy ennél azért melegebb vízben.
Indult a keresgélés. Nej is odaért, Gabriella eleve is ott volt, Attila visszajött (gonosz módon kamerázni). Vertük szemmel a Bliznát, ezerrel.
– Te Józsi, be volt kapcsolva?
– Persze, pont a limbózást vettem.
– Akkor ugye villognia kell a lámpájának?
– Bazdmeg, tényleg!
És így is lett. Húsz perc múlva Nej – a legvaksibb a csapatból – felsikoltott, hogy megvan. Zoltán lehajolt, elhibázta. A víz felkavarodott. Újra szem előtt vesztettük. Hullámvasút. A hétköznapból a pokolba, majd a mennyekbe, majd vissza a pokolba. Isteni jószándék, mi? Vártunk, amíg ülepedett az iszap, majd újra gúvadtunk. Aztán egy minta a levelek között betűkké állt össze.
– Hé, az van odaírva, hogy GoPro!
– Az fontos. Nehogy egy Sony-t vegyél ki! – adta a tanácsot Attila.
Leszúrtam az evezőt mellé, Zoltán pedig, az evező nyelén letapogatózva a meder aljáig, diadalittasan emelte ki a kamerát. Asztakurva. Meglett.
26 perc kinlódás. 26 perc stressz. 26 perc vízalatti felvétel.

Túl sötét volt a víz, nem látszik semmi. Csak a bluggyogások hallhatók, ahogy tapogatózunk.

Mentünk tovább. Sűrű nádas, kanyarok, alacsony hidak. De már tudtuk, hogyan kezeljük. (Fejkamera elrakva. Az a tuti.)
Aztán jött valami újdonság. Kétoldalt egy-egy betonfal, közöttük sínbe becsúsztatott deszkadarabok. A tetején betongerenda. Azaz egy betonkeret tartott egy deszkagátat.

Ja, eddig nem is mondtam. Ez a terep jelzett túraút a lengyel térképeken. Pont olyan vastag, mint a Czarna Hancza.

János és Zoltán kimásztak, a deszkák élén egyensúlyozva segítettek az átkelésben. Először úgy ment a manőver, hogy a delikvens kajakját megfogták, az illető kiszállt, egyensúlyozgatott ő is a deszkán, a két hős közben átemelte valahogy a kajakot és a kajakos visszaszállt. Aztán úgy a negyedik kajak környékén az egyik deszka ferdén megsüllyedt pár centit, ezzel megnyílt a lehetőség arra, hogy kiszállás nélkül is áthúzzák a kajakokat. Ment is a transzport, rendesen.
Aztán jöttem én.

Felhúztak. Vigyorogtak. Vigyorogtam. Lelöktek. A következő pillanatban már beleálltam fejjel az iszapba.

Na most, ez egy kicsit hosszú lesz. Kihasználom a lehetőséget, hogy nyugodtan, egy héttel az eset után leírhatom, hogyan látom én ezt az egészet. Muszáj, mert ott a helyszínen nem tudtuk megbeszélni, én pedig nagyon nem szeretek tüskét hagyni másokban.
Ebédszünetben is, meg másnap este is felmerült egy kérdés: akkor most ki hány százalékban volt felelős? De egyik alkalom sem volt jó az alapos megbeszéléshez.
Ráadásul már maga a kérdés is nagyon rossz volt. Itt ugyanis két esemény történt. Volt maga a borulás. Ez, egy ilyen terepen, vastagon benne van a pakliban. (Aznap még borult Nej is, másnap Attila.) Függetlenül attól, hogy ki mennyire volt érintett a borulásban, a normális kimenetel az lett volna, hogy kimászok, jót röhögünk az egészen és megyünk tovább. (Egyébként visszanéztem videón, az történt, hogy lelökéskor a kajak vége fennakadt a deszkán, én viszont elbambultam, lecsúszáskor nem eveztem. Kettőt kellett volna csapnom a lapáttal és megyek tovább. Azaz benne voltunk mind a hárman, de legfőképpen én.)
A másik esemény viszont az volt, ami a tényleges kárt okozta. Ez viszont tisztán, százszázalékosan az én hülyeségem volt. Amikor mentem a gát felé, gyorsan előkaptam a fejkamerát. Hiszen ez tök jó buli. A gyorstárolót viszont elfelejtettem visszazárni. Boruláskor persze minden kiszóródott a vízbe. Az ásványvíz és a szőlőcukor el is tűnt, de a vízhatlan dobozt még sikerült kikapnom a vízből, mielőtt elsüllyedt volna. Azt hittem, megúsztam. Ja.

Összefoglalva, ha nem lenne egyértelmű: a keletkezett kárért tisztán és egyértelműen _csak magamat_ tartom felelősnek. Nincs bennem semmi harag, sőt, amennyit segítettek az eset után, masszív hálával tartozom.

Na, és akkor térjünk vissza az eseményekhez. Ott jártam, hogy éppen fejjel lefelé ülök a kajakban, a fejem benne az iszapban (kábé 80 centi volt a víz, az alján puha iszap) és pánikszerűen keresem a spricó kallantyúját, de nem találom. Persze, hogy nem, hiszen a gyorstároló fedele is ott úszkált egy madzagon és mindig az akadt a kezembe. Végül valahogy erőből kirántottam magamat. Úgy nézhettem ki, mint Thing a mocsárból. A fejemről csurgott az iszap, és mivel éppen dzsuvás volt a víz, kilószám lógtak rólam a nádak, sásak és egyéb vízinövények. Zoltán nem is bírta ki, úgy nyomta a fényképeket, mint egy divatbemutatón. (Rohadtul kíváncsi vagyok rájuk.)
Visszafordítottam a kajakot, kiborítottam belőle a vizet, megnyugtattam mindenkit, hogy nincs baj. És csak ekkor vettem észre, hogy nincs a fejemen a kamera. Igen. Beleesett a vízbe.
Hol is jártunk? Pokol, menny, pokol, menny… és most megint pokol. Isteni jószándék? Szerintem unatkozott az a rohadék és a vacak humorérzékéből ennyire tellett.
Ott álltam összetörve. Nem lehet, hogy ennyi küszködés… semmiért. János és Zoltán gyorsan vízbeugrottak és hármasban kerestük a kamerát. Esélytelenül. Nagy aljnövényzet, felkavart iszap. Végül vártunk tíz percet. János előhalászott valahonnan egy úszószemüveget és bedugta a fejét a víz alá. Aztán egy idő után bálnák párzási hangja tört ki a víz alól. Nem tudtuk, hogy most fuldoklik, vagy csak közölni akar velünk valamit. Végül felállt és diadalittasan emelte magasba a kamerát. Megint menny. Elmondhatatlanul örültem. Legszívesebben mindkettőjüket hosszan megöleltem volna, de féltem, hogy félreértik… na meg a rajtam lévő szmörtyit sem akartam szétkenni rajtuk.

DSC_0309

A képen azt látod, amikor már vége a kalandnak és éppen rakom össze a kajakot a továbbmenetelre. (Nem mellékesen, láthatod azt is, milyen “viziutak” voltak a Bliznán.)

A történetnek viszont nincs vége. Indulásra készen beleültem a kajakba, de eszembe jutott, hogy a két keresésben tökre lemerült a GoPro akksija, cserélni kellene. Kinyitottam a vízhatlan dobozt… és könnybe lábadt a szemem. Háromnegyedig állt benne a víz. Az alján feküdt a telefonom. Kivehetetlen akksi, húsz perc a víz alatt, reménytelen. Döglött volt, akár a kék norvég. (Három hónapos telefon, 100e HUF.) A telcsi alatt volt még apró papírpénzben 200 zloty. Talán ki lehet szárítani. Egyébként pedig volt benne két GoPro akksi, egy Nikon akksi és a Garmin két utolsó ceruzaeleme, a holnapi napra. Megint nem töltöttem túl sok időt a mennyekben. Pokol.

Jogos lehet a kérdés: hogy a tökbe ázhatott be ennyire egy jónevű (Lock&Lock) vízhatlan doboz? Elmagyarázták. A vízzárat felfelé álló műanyagtüskékből készült gumírozás biztosítja. Ez általában jól zár, eltekintve attól az esettől, ha a doboz fejjel lefelé elmerül. Itt meg pont ez történt. Ha nem esik ki a gyorstárolóból, semmi bajom nem lett volna.

Jók ezek a magyarázatok, de valahogy jobban örülnék, hogy ha valami azt állítja magáról, hogy vízálló, akkor az tényleg az is lenne. Három héttel ezelőtt eveztünk a Balatonon, ahol a szintén vízálló Garmin 62 GPS-em ment tönkre. Beázott. (90e HUF.) Az utólagos magyarázat az volt, hogy éjszakára kint hagytam a kajakban, lehűlt, hajnalban bepárásodott, majd amikor elkezdett sütni a nap, a pára bejutott a készülékbe. Mert víz ellen védve van, de pára ellen nem.

Nos, elindultam, mentem a többiek után. De ebből a szakaszból gyakorlatilag semmire sem emlékszem. Eveztem monoton.

Kora délután elértünk egy vasúti hídhoz és jobb híján itt álltunk meg ebédelni. A hely nem volt különösebben jó, a kiszállás sem volt egyszerű, de nem volt más. Kivergődtünk, megkötöttük a vízben a kajakokat. Én már simán kiszálltam a combtőig érő vízbe. Száraznak maradni? Hol van az már.
Enni viszont nem volt kedvem. Nyelni sem tudtam. Felmentem a hídra, leültem a sínekre – mint anno Tom és Jerry – és rágyújtottam egy szivarra. Aztán felálltam valamiért, arrébb sétáltam és amikor visszamentem, a vizes neoprén cipőm megcsúszott a síneken, én pedig beestem a talpfák közé. Ez egyáltalán nem volt vicces, a hidat elég szellősre csinálták, a talpfák mellett 30 centi széles rések voltak, le lehetett látni a vízre. Az egyik lábam ilyen résbe csúszott bele és a talpfa az egész alsó lábszáramról lenyúzta a bőrt. A másik lábam megúszta, azt csak a kőzet pöttyözte meg. Érdekes módon nem lettem dühösebb.
– Csináld csak, csináld – morogtam magamban, nem is konkretizálva, hogy ezt valami őrangyalnak, teremtőnek, vagy univerzumnak címeztem – Még élek.
Majd visszaültem a sínre szivarozni. A lábamból dőlt a vér. Nem érdekelt. (Meg sem fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen mázlim van, a résben csúnyán el is törhettem volna a lábamat.)
Aztán eszembe jutott, hogy a vízbeborulás után meg se néztem, mi a helyzet a dslr gépemmel. A decktáskám legendásan nem vízálló, igaz, a gép azon belül is vízhatlan zsákban van, de láttam már olyat, hogy nem volt tökéletesen bezárva. Vissza a vízbe. A sebeim ordítva tiltakoztak, de leintettem őket: ez tiszta víz. Jól sejtettem, némi tapadó nedvesség volt a kamerán is. Felvittem száradni. Meg magamhoz vettem egy zacskó mandulát, azért csak ennem kellene valamit.

A vidám ebédszünet után mentünk tovább. Az igazi Bliznára. Eddig ugyanis a szebbik arcát mutatta. Igen, nem írtam el. Innentől jött az igazi szopás. Víz alatti fatörzsek keresztbe. A kis vízben nem nyomódtak le, mint a becsületes fatörzsek, azaz simán felakadt rajtuk a kajak. Az egyik túratársnak a vége felé el is tört a kajakja. Limbózás alacsony fatörzsek alatt. Volt, hogy két kajakos akadt fel direkt az egyik fatörzsön, hogy lenyomódjon annyira, melyen már át tudtunk menni. De mire ők lejöttek, az egy hosszú történet lett. Egy különösen alacsony hídnál ledugtam az evezőt, láttam, hogy csak negyven centis a víz, bátran kiszálltam. Ötven centit süllyedtem a puha iszapba. (Ja, sebek.) Próbáltam lépni. Nem sikerült. Aztán mégis. Süllyedtem újabb tíz centit. Frankó. Mocsár. Szerencsére bele tudtam kapaszkodni egy kajakba és kajakról kajakra vándorolva elértem a partot. Viszont innentől kezdve leszartam a szart is. Ahogy valami akadály jött, kiszálltam a kajakból és kézzel átemeltem, átgyömöszöltem. A homokpadoknál mindenki igyekezett heves csípőmozgásokkal, centiről centire haladni. Én kiszálltam és madzagon húztam a kajakot. A többiek még nem jöttek rá, hogy ez nem kajakos terep, nagyon nem az. Itt csak akadály a kajak. Menni kell gyalog, sáson, sáron, mocsáron keresztül, a kajakot meg, mint felszereléstároló egységet, húzni magunk után. Száraz ruha? Bah.

Úgy tűnt, a napnak sohasem lesz vége. Csak fatörzsek, fatörzsek mindenhol, homokpadok. Egy nád levele hosszában végigvágta az ujjamat. Mentünk tovább. Hol fásultan, hol dühöngve. Legalábbis én. Végül este hét körül elértünk egy zsiliphez. Átemelés. Helyett táborverés. Kösz, de ennyi elég volt.

Mint az eszelős, úgy vonultam el átöltözni szárazba. Mentsük, ami menthető. (Bár ahhoz képest, ahogy a lábam fájt, a combdörzsölés már nem is számított.) Aztán leültem a kajak orrára (ez egy kaszáló, mindenféle táborhely jellegű dologtól mentesen) és rágyújtottam. A nap sütött és most nekem pihenésre volt szükségem. Legfőképpen idegileg.

DSC_2138

Egyébként ahogy elnéztem, nem csak engem viselt meg idegileg ez a szakasz. Tizenkét kilométert jöttünk fel a Bliznán, agyban azért elég sokan elfáradtunk. Voltak is nem átgondolt beszólások, nem sértőnek szánt, de végül azzá váló mondatok. Remélem, ezek a dolgok idővel rendeződnek.

Aztán valaki megjegyezte, hogy még vissza kellene szállni a kajakba és feljebb menni 600 métert. Részemről norvégmetál hörgésbe fulladó sátáni kacaj volt a válasz. Ekkor már eldöntöttem, hogy én, itt, ebbe a kajakba vissza nem szállok. Ha fókamászásban kell visszamennem Bryzgiel-be, akkor is elmegyek a kocsiért. Meglepő módon, amikor ezt kijelentettem, sokan, gyanúsan gyorsan vágták rá, hogy ők is. A 13 kajakosból pillanatok alatt 7 csatlakozott a maradókhoz, reggelre pedig nyolcan lettünk.

A napi útvonal.

Szóval ültem a kajak orrán, szárazon, melegben, hosszú nadrágban (mely védte a sebeimet) és kezdtem rendbe jönni. A vizes pénzeket kiterítettem a kajakra.

DSC_2128

Az akkumulátorok megúszták. A fényképezőgép megszáradt. Igen, a mobilt bebuktam. De ezen már nem tudok segíteni.

Aztán megéreztem valamit. Még bőven volt a szivaromból, de elindultam sátrat állítani. Elképesztő marhaság volt. Ha maradok szivarozni, simán megúsztam volna a napot. Így viszont…

Kerestem helyet. Alaposan bejártam a környéket. Távol a horkolóktól. De azért sima legyen. Ledobtam a sátrat egy helyen, de aztán megláttam, hogy a dombtetőn fenyőerdő van, lehet, hogy az jobb lenne. Felmentem. Sétáltam az erdőben. Nem tetszett. Végül meglett a hely. Közben elkezdett cseperegni az eső. Kurvára nem értettem. Felhő, az nem volt. Kiterítettem a sátrakat, leszúrtam a belső sátrat. Ekkor kezdett el igazából esni az eső. Na most, sátrazásnál az első szabály az, hogy a belső sátrat szárazon kell tartani. Mert egyébként tócsában alszol. Azaz minél rövidebb ideig lehet a belső sátor védtelen. Na itt, pont ebben a két percben szakadt le az ég. Soványmalacvágtában szurkáltam le a cövekeket, csatoltam a csatokat, feszítettem a madzagokat. Mire készen lettem, igazi durva felhőszakadás lett belőle, Nejjel bevetődtünk a sátorba. Huh. Hanyattdőltünk. Ezt megúsztuk.
Aztán egy perc múlva már kint vágtáztam a felhőszakadásban, asztakurva!, asztakurva! felkiáltásokkal. A teljes vízálló felszerelésem kint volt a kajak mellett. A vizálló zsákok szája tárva-nyitva. A száraz ruhák zsákja. Ezzel az utolsó ruhám is elázott, az, amelyben holnap a civilizációba való visszatérést terveztem. A technikai zsák. Egy csomó akkumulátor, töltők, WC papír, papírzsebkendő. És legfőképpen a dslr fényképezőgép. Na, minden szarrá ázott. A száradni kirakott pénz foszlóssá ázott. Meg én is, az ún. száraz ruhámban. Aztán a vihar amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. De nekem megsemmisült mindenem. Már ami a mai nap után még megmaradt. Pokol? Nem tudom, van ennek fokozása?
Egyedül a kajászacskó maradt száraz, mert azt még nem vettük elő a kajakból. Meg szerencsére a hálózsákok. Amik túlélték a felhőszakadást, átkerültek a kajazsákba. (Szerencsére egy csomó dolgot még a vízhatlan zsákon belül is vízhatlan dobozban tárolok. Ismerem már magamat.) Talán a fényképezőgép sem kapott túl sok vizet. (300e pénz. De egyszer már túlélt egy ilyen katasztrófát, talán most is.) Elpakolásztunk. Vacsora. Mit mondjak, az étvágyam most sem verdeste a plafont. Helyette rágtam a bagót. Meg volt még vodka. Zoltán csinált egy nagy tábortüzet, az életemet mentette meg vele. Megszárítkoztam. Volt egy adag száraz ruhám. Jó lesz holnapra is.

Egyedül az vigasztalt, hogy a kajakozásnak határozottan vége. Holnap már csak logisztika, autózgatás. Elegem volt a vízből. Minden formájában.

PS.
Valaki megjegyezte, hogy tudomása szerint a Bliznát a lengyel deszantosok kiképzőpályának használják. (Mondtam már, hogy jelzett vízitúra útvonal?) Nem igazán lepődtem meg. Ha én be akarnék szivárogni egy ellenséges területre, egészen biztos, hogy ilyen faluvégi árkokban eveznék fel. A kutya sem gondolna rá, hogy valaki ekkora őrültségre vetemedik.

Suwalki kajaktúra 05/07

Augustow csatorna és pihenőnap
2016.08.18; csütörtök

Kicsit gyanakodva ébredtünk, de nem volt semmi éjszakai meglepetés. Szerencsére eső sem, de a hideg, nyirkos időben semmi sem száradt meg. Elcsomagoltuk vizesen, felvettük vizesen. Illetve, csak vettem volna. Reggel szembesültem vele, hogy a ruházatom egyik fontos elemét elhagytam. Valószínűleg amikor a zuhanyzóból jöttem a sátorhoz, a sötétben nem vettem észre, hogy valahol kicsúszott a kezemből az úszónadrágom. Reggel már nyilván nem volt meg az úton.
Miért fontos ez? Azért, mert úgy terveztem, hogy minden nap ebben evezek. Eleve az úszónaci nem tartja meg annyira a vizet és gyorsan szárad. Mindkettő kritikus számomra. Meglehetősen vastag izmos combom van, ez pedig azzal jár, hogy könnyen kidörzsölődik a combom belső fele. Egy pamut boxeralsó, mely folyamatosan vastagon vizes, gyönyörűen katalizálja a folyamatot. Tesztelve. Másfelől alsónadrágot sem pakoltam sokat, hiszen csak esténként pár órára terveztem viselni. És még volt hátra három evezős nap.
Nem voltam nyugodt.

Mivel az előző három nap kifejezetten jól haladtunk, a Blizna meg egész napot igényel (pontosabban kettőt), így mára pihenőnap jött ki. Még azzal is, hogy néhányan becsalingáztunk Augustow-ba, csak 16 kilométernyi evezés lett a vége.

Induláskor az idő továbbra is borult volt, maradt a dzseki. (Nem mintha olyan sokat jelentett volna.)

A szokásos pontos indulás. Keresztülvágtunk a már tegnap is vizsgálgatott nagy tavon, a végén levadásztuk az utolsó zsilipet. Ez már sokkal modernebb volt a többinél (persze szintén manuális) és a kezelő is meglepően korrekt volt. Szálltam volna ki, hogy fizetek, erre kisietett elém és a kajakból lerendeztük az egész tranzakciót. Ő valószínűleg megbukott a zsilipkezelői magatartás vizsgán.

Jött egy még nagyobb tó. Kicsit trükkös volt a vége, mert feltűntek Augustow házai, ráadásul az idő is egészen pocsékká vált, sokan elindultak kikötni, de ez még csak egy távoli külváros volt, az igazi város eléréséhez végig kellett még eveznünk egy csatornán, és csak ekkor értük el Augustow tavát. Ahol viharos szél, csapkodó eső és közepesen erős hullámzás fogadott. Átvágtunk a tavon, majd a strand magasságában megálltunk tanácskozni. A strand ugyanis, még ebben a trágya időben is, szemmel láthatóan működött. Láthattuk, hogy a parton bódék állnak, nyitva vannak, a sétányon emberek sétálnak. Másfelől úgy terveztük, hogy ráérünk, tehát a csatornán keresztül beevezünk a belvárosig. Kiszállni, vagy nem kiszállni – ez volt a kérdés. A retek idő döntött, kieveztünk a partra. (A strandot minden irányból famóló vette körül, kaptunk egy kis ízelítőt a Bliznából, mire átbújtunk alatta.)

GOPR1067

Pontosabban először csak négyen eveztünk ki, a többiek vártak. Zoltán az első bódéban vett egy nagy adag fagyit és azzal integetett a mólóról a többieknek. Gyertek ki, jó a buli. Ahogy visszajöttem a távoli tojtojtól, beszálltam én is. Igaz, vizes voltam, igaz a szélben vacogtam, de egy jó fagyi mindig belefér. Később többen is kedvet kaptak. Különösen, amikor kiderült, hogy az összes nyitvatartó bódéban csak fagyit és kávét árulnak. Más nem volt nyitva a strandon. Olyan 12-17 fok, csapkodó eső, erős szél. Kizárólag fagyi. Csak úgy mondom.

Illetve az egyik helyen lehetett gofrit is kérni. Néhány étkezési bűnöző rá is csapott a lehetőségre.

SA704555

Cukorbetegként ez nekem szigorúan tilos, de voltam annyira éhes és elegem is volt annyira a kolbászsajtmogyoróból, hogy egyet én is betoltam. Direkt nem kértem rá csokoládét (langsam spazieren), de a hölgy megsajnált és dupla adag tejszínhabot nyomott rá. Kösz, te gyilkos.

A társaság fele úgy döntött, hogy nekik ez már elég jó – asztalok, székek itt is voltak – ebédelnek a hazaiból. A másik fél visszaszállt a kajakba és beevezett a városba. Az a jó lengyel gasztronómia.

De előtte ki kellett kötni.

GOPR0804

Első ránézésre minden szuper. A part szélén a beton mindenhol kiszálló magasságban. Odacsúszunk, kifordulunk. Ennyi. Aztán közelről nézve kiderült a turpisság. A kiszálló sávot végig vastagon sirályszar borította. Én úgy voltam vele, hogy nekem már úgyis mindegy, simán kibucskáztam. Bele egy termetes, még friss, olajos-zöldes, híg folyós szarkupacba. Mivel az én kiszállási technikám tényleg ilyen kifordulós, ez egyben azt is jelentette, hogy mind a dzsekim, mind a nadrágom, mind a spricóm körben vastagon szaros lett. A neoprén cipő kemény konkurenciára talált.
Volt mellettünk egy kikötő stég, annak a feljárójára ültem le. A spricót gyorsan kilögyböltem a pállott vízben, magamat is lemostam előlről, majd Nej lesikált hátulról is. Szagom még maradt egy kicsi – az a víz sem volt teljesen tiszta – de nagyjából már jól voltam.
És így mentünk be az étterembe ebédelni.

GOPR0803

A kaja viszont végre tényleg jó volt. Nem ilyen felmelegített konzervizé, hanem rendes étel. Ha jobban megnézed, a zsureket például cipóban szolgálták fel és a schabowy kotlet (rántott hús, sült krumpli, zöldségköret) is teljesen rendben volt. Bőven megérte érte szarban henteregni.

Visszaszálláskor úgy döntöttem, hogy jóból is megárt a sok, inkább a tiszta kikötőstégről ültem be. A többieket összeszedtük a strandon. Indulhatott a délutáni etap.

Nem kis döbbenetet okoztunk, amikor 3 kilométer – bő félóra – után közöltük, hogy megérkeztünk. Vége van a napnak. (A városban megérdeklődtük, hol van a legjobb biwakos szálláshely és ez volt az.)

DSC_2121

DSC_2124

Most nézd meg: fedett, szélvédett társalgó, illetve egy hosszú asztal, gyakorlatilag a vízparton.

DSC_0306

Az utóbbit egy kicsit fel is javítottuk.

Miután kiderült, hogy tényleg nem evezünk tovább és a napocska is visszatért valamelyik távoli galaxisból, a hangulat magasba szökött. Átöltöztem szárazba, kiültem az asztalhoz, és egy szivarral elterültem. Abszorbeáltam magamba a napfényt.

A napi útvonal.

Később feltoltam a sátrat, berendeztük. Talán megszárad. A vizes ruháimat is kiteregettem. A többség nekiállt kipakolni vacsorára, amikor valami gyanús dörgő hang jött az erdő mögül. Biztos lőgyakorlat – reménykedtek néhányan, de az a rohadék fekete felhő hamar egyértelművé tette, hogy megint ránktalált. Sutty és már nyakunkban is volt a felhőszakadás. Szerencsére már minden el volt rendezve, csak a kajászsákot kellett becipelni a fedett helyiségbe. Ültem, csüggedten néztem a heves záport, és már rohadtul elegem volt az egész vizes bizniszből. Mindenki bekapkodta a szárítandó ruháit, én nem. Minek? Eleve csuronvizes volt az összes, nincs olyan felhőszakadás, hogy még vizesebb legyen.
Aztán egy jó félóra után a vihar elvonult. De az a szép napos idő már nem jött vissza.

Valahogyan varázsoltunk áramot a fedett társalgóba, sokáig üldögéltünk, beszélgettünk. Pontosabban a többiek. Nálam bekövetkezett az, amitől féltem, az egész napos vizes ruha kidörzsölte a combomat. Úgy járkáltam, mint a huszártiszt, aki kettővel nagyobb lovat kapott. Nekem rendszerint sebes a lábam, nem szokott zavarni, ennyi fájdalom még belefér. De a kidörzsölés halálos, minden lépésnél mintha penge vágna a combomba. Nagyon utálom. Nem is húztam sokáig az időt, tapasztalatból tudom, hogy egy hosszú alvás, száraz, meleg közegben segíteni szokott. Holnap? Valami száraz ruha? Majd meglátjuk.

Suwalki kajaktúra 04/07

Augustow csatorna
2016.08.17; szerda

Reggelre megjött a Mikulás. Nem, nem a fekete esőfelhő, az csak később jelent meg. Az igazi Mikulás jött el, az, aki ajándékot hoz. Minden sátor elé odarakott valami böszme nagy dolgot, amelytől nem lehetett kimászni. Ez például egy várostromhoz is használható katapult egység Orsolya sátra előtt. (Már arrébb mozgatva.)

DSC_2084

Nos, az történt, hogy késő estére Jánosnak ismét mosolygós kedve lett és felkereste Zoltánt, aki mindenkitől messze, a stégen állította fel a sátrát.
– Azért jöttem, hogy neked jó legyen – búgta a félhomályban.
Zoltán nem egy ijedős srác, más ekkor már sátrastól belevetette volna magát a vízbe, de még neki is megremegett kezében a fogkefe. Aztán persze tisztázódott a helyzet: János szerzett néhány cöveket – hogy honnan, azt borítsa feledés homálya – és úgy gondolta, segít Zoltánnak valahogy rögzítenie az egyébként teljesen rögzítetlen sátrát. Zoltán köszönte szépen, nem kért belőle, utána viszont megbeszélték, hogy ha már ennyire túlteng bennük a jószándék, tehetnének valamit a többiekért. Például megvédik őket. Attól, hogy túl gyorsan kijőve a meleg sátorból, tüdőgyulladást kapjanak. Az elképzelést alaposan kidolgozták, majd minden sátor kijáratához odapakoltak valami jó nehéz dolgot: padokat, bazi nagy lengyel kajakokat, az építkezésről lopott fatáblákat, villanyoszlopot, ostromgépet. Aztán a jól végzett munka tudatával lefeküdtek aludni.

Maradjunk annyiban, hogy ha nem is túl gyorsan, de kikászálódtunk a sátrakból. (A fiúk bármennyire is kreatívak voltak, nem vették észre, hogy a mi sátrunknak mind a két oldalán van bejárata, így mi viszonylag olcsón megúsztuk.)
Kimásztunk, összegyűltünk… és észrevettük, hogy egyedül Jánosék sátra előtt nincs semmi. (Zoltán ravasz volt, magához is rakott egy deszkát.) Egymásra néztünk, bólintottunk, majd az ostromgép kivételével mindent odacipeltünk Jánosékhoz.

Megvolt a reggeli torna.

Utána a szokásos reggeli készülődés. Sátor össze, kolbász, sajt, mogyoró, kávé, bagó, átöltözés vizes ruhába. Jó hír, a sátrak és a spéci ruhák tiptop megszáradtak. (A neoprén, az nem. Az szerintem élvezi, hogy vizes és büdös.)

Megint pontosan indultunk. Ez több, mint véletlen, ez már megszokás.

Az idő… nos, az eddig tartott ki valamelyest. Az első kajakozós napon végig sütött a nap, csak éjszaka esett, a második napon napközben volt egy kiadós zuhé, de utána napsütés… ma viszont szemmel láthatóan a vizes részleg győzött. Ólmos szürke felhők, hűvös, nyirkos idő. Indulás után félórával pedig rákezdett az eső és ki is tartott egész nap. Annyit cifrázott, hogy időnként csak szemetelt az eső, időnként viszont leszakadt az ég.

GOPR1054

GOPR1029

Körülbelül ezt láttuk az egész úton. Pedig nem lett volna csúnya etap, sőt, megkockáztatom, napos időben jobban tetszett volna, mint a Hancza. Végig erdő, semmi nád, csatornák váltogatták a tavakat és viszont, közöttük pedig zsilipek.

Habár a zsilipek szépek voltak, de a kezelőiket tutira képezik valahol, hogy ilyen bugris tahók legyenek. Köszönni egyik sem tud, kiszállsz, hogy jegyet vegyél, erre csak gorombán morognak valamit és már ez is nagy eredmény, mert kétszer arra is egy csomót kellett várnunk, hogy megjelenjenek, a pacák ugyanis elkóricált valamerre. Két esetben biztos vagyok benne, hogy át is vágtak.

És ha már itt járunk. Többen is eveztek errefelé, mondták előre, hogy kedvesek a népek, különösen jól működik a polákvengerdvabratanki. Nos… semmi. A zsilipőrök tuskók voltak, a kocsmákban, éttermekben vagy közömbös, vagy beleszarós kiszolgálást kaptunk, a fenti mondatot is csak egy horgász kiabálta utánam, alig tudtam visszakiáltani az idoszabliidoszklanki választ. Nem értettük. Sokan voltunk, fizetőképesek voltunk, olyan időben, amikor normális ember ki sem dugja az orrát a házából.

Lassan haladtunk, mi magunk is elég mogorvák voltunk. Zoltán próbálkozott némi vidámsággal, időnként versenyre hívott embereket (csak a kajakja másfélszer gyorsabb volt a többiekénél, az erőnlétét meg hagyjuk), időnként egyszerűen elgázolt valakit. Leginkább Attilát. Őt különösen szerette.
Értelemszerűen a sok zsilipelés is megfogta a tempót. Ezen a napon töltöttük a legtöbb időt kajakban, vicces, hogy ez volt az a nap, amikor szünet nélkül esett.

Ebédre egy jól kiépített pihenőhelyet vadásztunk, volt étterem, terasszal és belső helyiséggel és voltak fedett asztalok is a tisztáson. Naná, hogy egyből a fedett részbe csörtettünk be. Nekem speciel égett a bőr a képemről, mert oké, hogy a hely vízituristákra szakosodott, de nem olyanokra, akik ruhástól fürdenek és trágyaszagú neoprén cipőben virítanak.

Ekkor jött el egyébként az ideje, hogy feladjam az önhitegetést. Nekem egy roppant drága hullámkötényem van, melyet Angliából rendeltem egy roppant jónevű cégtől. (Ez az a kajakos ruhadarab, melyet beülés után az ember körbeakaszt a beülő peremébe, gyakorlatilag légmentesen lezárva vele a kajakot.) Ennek egyáltalán nem szabadna beáznia. Ehhez képest az esőben úgy eláztam, mintha nem is lett volna rajtam. Jelzem, nem ez az első eset, sőt, már évek óta így van, csak eddig meg tudtam vezetni magamat. A hazai tavaknál, a déli tengereken nem probléma, kiszállás után úgyis fürdünk. Eleve ha nincs sok eső, ha nincs erős – nagy hullámokat gerjesztő – szél, akkor sem probléma, mert tudok úgy evezni, hogy ne verjem magamra a vizet. Télen ráadásul vízhatlan nadrágot hordok, szóval ott sem gáz. De most megkaptam. Nem számítottam ennyire hideg időre, nem számítottam egész napos esőre. Evezés közben ronggyá áztam, majd a kajakból – rövid nadrágban – kiszállva körbeburkolt a jeges szél. Vacogtam, mint a miskolci kocsonya. És hogy teljes legyen a kép, nagyjából ugyanez a helyzet a dzsekimmel. Ez még a spricónál is drágább dzseki, ugyanattól a gyártótól, szintén Angliából rendelve. A dzseki gyakorlatilag teljesen elvesztette az impregnáltságát (pedig spéci mosószerrel mostuk, külön, lavórban) és innentől neoprénként működik: átázik, de a vizet bent tartja, melyet a testem felmelegít. Azaz nem enged kihűlni, de ettől még vizes leszek.
Na mindegy, amikor azt mondtam, hogy alul-felül csuronvizes voltam, nem túloztam.

Az ebéd egyébként finom volt, jól esett a zsurek (savanyú krumplileves) és a tócsi (placki) is. Utána még egy kis pihenő. Néhányan kisétáltunk a kajakokhoz a stégre. Itt voltunk szemtanúi, ahogy két kamasz lány versenyúszós fürdőruciban kisétál a csatorna túloldalán lévő stégre, beugranak, majd nekiállnak edzeni. Én meg csak néztem őket, szederjes ajkakkal (Bár biztos voltam benne, hogy ők a vízben kevésbé fáznak, mint én… de akkor is. Hátborzongató látvány volt.) Ittam vodkát.

A délutáni evezésen semmi nem változott. Szürke ég, gyakori esők, bunkó zsilipmesterek. Aztán késő délután kiértünk egy nagyobb tóra (Jezero Studzieniczne), ahol az egyébként is csapnivaló időjárás durván beleerősített. Szakadt az eső, a szél viharossá erősödött, a tavon a hullámok tengerivé nőttek.
Hárman voltunk elől, a többiek jócskán lemaradtak. Tanakodtunk, mi legyen. A tó túlsó vége olyan 5 kilométerre lehetett, ilyen körülmények, ekkora szembeszél mellett ez több, mint egy óra evezés. Én ennek ellenére mentem volna tovább, mert a túlsó parton települést láttam, ráadásul ott szélvédett helyen lettünk volna. A két társam viszont amellett volt, hogy elcsigázott a nép, menjünk el vakon a tó innenső partján, hátha lesz valami szállás. Nem tetszett az ötlet, mert ha még lesz is valami olyasmi, ahol eddig szoktunk aludni, a hely biztosan nem lesz szélvédett, ebben a viharban pedig kockára fagyunk. De megjöttek a többiek és mindenki a második verzióra szavazott.

Pontosabban nem mindenki, mert négyen elmentek egy órára a Serwy tó felé vezető oldalágba kalandozni. (Erre ment volna a túra rövid változata.)

Elindultunk… és bejött. 19-re lapott húztunk és alsót kaptunk. A táborhely tulajdonosa szemmel láthatóan tudta, mi a dörgés: az volt a hely neve, hogy Sirokko. De nem csak tudta, hanem védekezett is ellene: a sátrazós részt magas bozótos védte a tó felől érkező széltől, a fedett részen vastag nylon ponyvákat aggattak fel oldalfalakként, szélvédetté téve a teret. Odabent egy kis büfét is üzemeltettek. Emellett egy másik épületben volt angol vécé, zuhanyzó és szauna.

DSC_2094

Ugye, hogy maga a kánaán? Aztán persze sikerült ezt a helyet is elcseszni. A két zuhanyzó közül az egyiket lezárták, így a maradék előtt kilométeres sor állt. (Éppen itt táborozott valami iskola.) A kulcsot a büfénél lehetett elkérni egy rettenetesen beleszarós mentalitású csajtól. Simán megcsinálta azt, hogy nem adta oda a kulcsot, a zuhanyzó előtt meg tömegek várakoztak, mert azt hitték, éppen van bent valaki. Én ugyan elhatároztam, hogy ezután a nap után mindenképpen veszek egy forró zuhanyt, de látva a helyzetet, arrébb tettem. A csajnál kifizettem ugyan, de utána leültem a szélvédett társalgóban, ittam sört, ettem bigoszt (szar volt), ettem melegszenyót (zapiekanka), ez se volt krakkói minőség, de már meg lehetett enni. Volt tévé is, olimpiát adtak. Hirtelen megtelt a helyiség (lengyel-amerikai röplabda meccs), frankón ki is szorítottak. Mindegy, úgyis volt még dolgom: sátorállítás, berendezkedés. Bokától fülig vizesen. (Nem tudtam róla, de a többiek ekkor már fogadásokat kötöttek, ki bírja tovább vizes cuccban ezt a szar időt. Hárman voltunk még versenyben. Persze azoknak könnyű volt, akik kihagyták a zuhanyt.) Ja, közben a kószálók is megérkeztek.

A megtett útvonal.

A sátort fájó szívvel állítottam fel, olyan szép, tiszta, száraz volt. Még be sem fejeztem, az eső már összerondította.

Nejnek sikerült végül megszereznie a zuhanyzó kulcsát, én pedig mentem vele, beállva az ajtóba. (Némi pikantéria, hogy az egyedül működő zuhanyzó a női vécében volt, de hát felnöttek vagyunk, láttunk már olyant.) Rögtön utánam érkezett négy kisiskolás csaj, letisztáztuk, hogy én is a zuhanyra várok (mi másra várhatnék a női vécé előtt?), beálltak mellém. Ekkor érkezett meg Tyutyu és állt be mögém. A kis csajok szemmel láthatóan elbizonytalanodtak, eddig úgy képzelték, hogy csak én vagyok előttük, most meg hát mi van, de aztán felmérték az erőviszonyokat – Tyutyu bácsi egyedül nagyobb volt, mint ők négyen együtt – így bölcsen hallgattak. Így lettem én a második helyezett és így nyerte meg Tyutyu a többiek által kiírt vizespóló versenyt.

Estére felszabadult az egyik fedett közösségi hely, kollektíve elfoglaltuk. Falai ugyan nem voltak, de ekkorra már megszelidült a szél. Hárman elmentek szaunázni, fura volt látni, hogy időnként kirongyolnak az ajtón. Gőzölögve.

Ültünk, dumáltunk, ökörködtünk. Jó lenne most ezekből idézni, csak hát… a jobbakat a mobiltelefonomba írtam fel. Az meg… de ne rohanjunk előre. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat. Mindenki száraz volt, néhányan még zuhanyoztak is. Volt valami vodka és valami whisky is. Kezdtek kisimulni az arcok. Az enyém is, de azért a háttérben súlyos döntések érlelődtek. Nem kis mértékben amiatt, hogy este kilencig voltam csuronvizes egy hideg, szeles környezetben.
Ami biztos, hogy hamarosan le kell cserélnem mind a hullámkötényemet, mind a kajakos dzsekimet. Valami jobbra. Ami nyilván drágább. A szememben súlyos dollárok – pardon, fontok – röpködtek. Nem voltam boldog. De ha komolyan gondolom, akkor muszáj.

Mondjuk, ez a nyilván drágább kitétel nem biztos, hogy igaz. Nézd meg a két képet.

DSC_2097

DSC_2096

Mindkettő pont itt készült, már reggel, indulás előtt. Rajtam a szuperdrága csodadzseki – mely nem védett semmit – Nejen egy 12e forintos Decathlon dzseki. Ő az egész túrán nem ázott be. Abban maradtunk, hogy a soron következő Balaton kerülésre elkérem és ha beválik, akkor én is erre cserélek. (A spricó kérdés bonyolultabb, mindkettőnknek pont ugyanolyan van. Az övé tökéletesen szigetel, az enyém meg semennyire.)

Na jó, kicsit túl sokat szakmáztam itt a végére.
Meglehetősen sokáig dumálgattunk még a fedett helyen, élveztük azt, hogy végre nem esik, nem fúj, jól érezzük magunkat és egymást. Aztán szunya.

Suwalki kajaktúra 03/07

Czarna Hancza
2016.08.16; kedd

Ez egy nagyon makacs felhő volt, éjszaka szinte óránként borított a nyakunkba egy-egy kiadós zuhét. És nem, nem ment arrébb. Viszont mi már teszteltük a sátrat, tudtuk, hogy ennél sokkal nagyobb viharok sem ártanak neki, aludtunk nyugodtan. Dacára a durva hidegnek: olyan 7 fokra saccoltam a levegőt. A hálózsákok bírták, Nejnél ez a komforttartomány, nálam meg a komfort a mínuszokban van. Viszont belegondoltam, mi lett volna, ha a táborhelyek stílusához illeszkedően alszunk – mindegyiket biwak-nak hívták – és elborzadtam: szél, folyamatos eső, hideg. Embertelen.

A reggel tök ugyanúgy nézett ki, mint tegnap: először kellemetlen, nyirkos hideg, szürke éggel, aztán váratlanul előbújt a nap és mindenkinek jó kedve lett. Egészen addig, amíg fel nem kellett venni a tegnapi csuronvizes kajakos ruhát. Akik kirakták éjszakára száradni, azok külön örültek az éjszakai friss víznek. (Nyilván mindenki igyekezett a tetős rész alá rakni a szárítandó ruhát, de a felhő sem ma jött a falvédőről, a széllel simán befújatta az esőcseppeket.)

Reggeli, pakolások, megint pontos indulás. Én már nem bíztam az időjárásban, inkább dzsekiben toltam végig a napot. Legfeljebb néha melegem lesz.

Kiértünk a főágra. Rögtön két oldalág, útjelző táblákkal: balra Piwo, jobbra Gastronomy. Nehéz döntés. Végül inkább eveztünk tovább, egyenesen.

A táj nem sokat változott, hol nádasban tekeregtünk, hol erdős részeken, a sodrás sem felejtette el, mit kell csinálnia. Őszintén szólva a nádast már egy kicsit untam is, és hogy szórakoztassam magamat, gyakoroltam a különböző kanyarodási technikákat. A végén pedig annyira tele lett a hócipőm a kanyarokkal, hogy egyszerűen leengedtem a kormányt. (Ha belenagyítasz a track-be, láthatod, hogy kanyarok aztán voltak bőven, különösen a végén.)

Ebéd. Átlagos, a tegnapi szállásnál jóval egyszerűbb pihenőhely. Cserkészkolbász. Sajt. Mogyoró. Víz. Sportember. Mentünk tovább.

Zoltán ebédre megette a dinnyét. A lányok a nádasban szárazvirág bokrétát kötöztek a héjába és visszarakták a kajakra dísznek. Zoltán büszkén viselte, végig a túrán. Nem hittem volna, hogy lehet még fokozni. Időnként meglocsolta.

GOPR0890

Délutánra elértünk az Augustow csatornához. Erről érdemes egy kicsit bővebben is írni. Egyrészt rajta van a Világörökségek listáján, szóval eleve nem kispályás dolog. Nevét onnan kapta, hogy az Augustow kisváros környéki tavakat fogja egybe. Persze nem turisztikai céllal épült, a XIX. században ez azért még nem volt szempont. A Visztula és a Nyeman folyókat köti össze.

Utóbbi folyó Belorussziában ered és Litvánián keresztül folyik a tengerbe. De ez nem jelent semmit, az egész környékre jellemző, hogy az országhatárok jobban tekeregtek a történelem során, mint egy napolajos anakonda. De tényleg, hogy mást ne mondjak, az I. világháború után volt egy röpke háború Lengyelország és Litvánia között, pont a Suwalki régióért.

A csatorna alapvetően adóoptimalizálási céllal épült. A XIX. században a közúti fuvarozást erősen adóztatták, a vízit meg alig. Víz meg volt bőven, csak össze kellett őket kötni. Persze akadt némi gond, a tóvidék egy dombságban található, játszani kellett a szintekkel. E célből építettek nyolc darab kőzsilipet. Mind a nyolc működik… és mind a nyolc úgy, ahogy régen. Azaz szó sincs elektromosságról. Jacek kisétál, belepök a markába és kézzel nyitja az óriási fakapukat, tekeri a tekergetnivalókat. Mondanom sem kell, hogy a csatorna, az összes környező műtárggyal egyetemben, ipari műemléknek számít Lengyelországban.

DSC_0304

Jótanács. Ha valamikor arra jársz és zsilipelni támadna kedved, indulj el korán. 16.00 után duplázódik a zsiliphasználati díj. (4,08 zloty-ról 8,16-ra.) Mi két zsilipet terveztünk aznapra, frankón mind a kettő már a drágább díjszabással ment. Nem is erőltettük a haladást (33 kilométer bőven elég volt), a második zsilip után kihúztunk a partra.

A megtett táv.

Itt ugyan nem kifejezetten szálláshely volt, valójában valami egetrugdosó kacsalábonforgó épült a parton, de volt előtte gyep, a gyep szélén volt étterem(!) és volt a közelben bolt is.

DSC_2090

Gyanakodva méregettem az eget, de a tegnapi sötétlelkű felhő nem talált ránk. Felállítottuk a vizes sátrat, átöltöztünk szárazba, majd enyhén (na jó) büdösen kiültünk az étterem elé. Zsurek. Bigosz. A kétnapi kolbászsajtmogyoró után úgy tűnt, ez a mennyország. Aztán megkaptuk az ételt és visszapottyantunk a földre. Valami vacak fagyasztott/konzerv izék voltak. De meleg étel, meg sör, utána hátradőlős szivar.
Az élet szép.

Suwalki kajaktúra 02/07

Wigry tó és a Czarna Hancza
2016.08.05; hétfő

Úgy aludtam, mint a bunda. Pedig állítólag voltak a környéken események, de semmit nem vettem észre belőlük. Érkezett egy csomó autó, többek között a csapat maradék tagjai is. Motorcsónakosok félórákon keresztül tolatgattak az utánfutóikkal. A fedett helyet megszállta egy lengyel csapat, egész éjszaka ittak és valószínűleg nem csendben.

DSC_2047

Semmi. Fél nyolc körül ránéztem az órámra, hallottam, hogy a többiek odakint már beszélgetnek, kikászálódtam én is az autóból.

Gyors reggeli. Az ételt elég spártaian rendeztem le. Csomagoltam egy tucat cserkészkolbászos zacskót, négy guriga parenyicát, néhány egyéb füstölt sajtot, meg vagy húsz zacskó magot: mogyorót, mandulát, kesudiót. Vinni akartam zacskósételt is, de ezt frankón elbaltáztam. A boltban nem vettem, mert úgy emlékeztem, van itthon, naná, hogy időközben a család felzabálta. Mondjuk, odakint első reggel az is kiderült, hogy gázégőfejet sem pakoltam be. Pedig mekkorát harcoltam előtte, hogy találjak menetes gázpalackot valamelyik boltban.

Utána kávé (kölcsön égőfejjel), szivar. Nem mondom, hogy ez olyan sportos dolog, de nálam létszükséglet. Kell valami – különosen egész napos kajakozás előtt – ami kicsalogatja a fenevadat a barlangjából. (Három olyan nyavalyám van, ahol vagy a betegség, vagy a rá szedett gyógyszer vágja tönkre az emésztésemet. Ez van. Ebben a korban már egyébként is illik összeszedni valami betegséget az embernek, mert egyébként kényelmetlenül érzi magát, mint az egyedüli józan a részegek között.)

Utána vad pakolás. Vad, mert az első mindig az. Ilyenkor derül ki, mi az, ami tényleg elfér a kajakban, mi az, ami megy vissza a kocsiba. Ilyenkor hozza az ember a kellemetlen döntéseket. (Érdekes, de olyat még sohasem láttam, hogy valaki a sörből pakolt volna vissza.)

Az idő olyan szürke, hideg és szeles volt. Oké, észak-fok, titok, idegenség, de azért egy icipici napfény – csak úgy a jelzés kedvéért, hogy nem hagytuk még el a naprendszert – jól esett volna. Elég gáz, ha már rögtön az első napon – a meteorológia szerint még napfényes napon – a legmelegebb ruhámat kell felvennem. Na mindegy, felvettem.

DSC_2058

Időben indultunk. Előttünk a szép, de rideg Wigry tó. Aztán húsz perc múlva kivirított a nap, a táj elveszítette a szigorúságát, mi pedig a dzsekiket.

GOPR0971

Az alábbi képet ajánlom a figyelmetekbe. Nem azért, mert egy dekoratív lány van rajta. Hanem azért, hogy vegyétek észre, milyen az igazi háziasszony. Százplusz kilométeres kajaktúra, fent északon? Nem gond. Csak a teflonsütő legyen rászíjazva a hajóra.

GOPR0961

A túloldalon ekkor húzott el mellettem vigyorogva Zoltán, egy hatalmas fél görögdinnyével a hátsó fedélzeten. Istenem, nem lehet mindenki normális.

Tempósan haladtunk felfelé a tavon. A kijárat előtt egy kolostor uralta a látóteret egy domb tetején. Nem, ha agyonüttök sem tudom megmagyarázni, miért nem fényképeztem le.

Utána megkerestük a szűk kis járatot a nádasban, mely átvezetett a Czarna Hancza folyóra. Legalábbis akkor azt hittem, hogy ez egy szűk járat. De később találkoztam a Blizna “folyóval” és átértékeltem, mi is az, hogy szűk.

A nádasban rögtön találtunk egy pihenőhelyet, kiszálltunk ebédelni. Lengyel barátaink kedvesek voltak, adtak műsort: vagy hatan próbáltak összehajtogatni egy ún. egy mozdulattal felállítható Decathlon sátrat. Remek show volt. Hogy mi lett a vége, azt nem tudom, mi egy óra után továbbmentünk. Lehet, hogy még mindig ott küzdenek.

Gyakorlatilag észrevétlenül csorogtunk át a folyóra. Nekem egyből megtetszett. Kellemes 1-2 km/h sebességű sodrás lefelé, kicsit tekergős, de semmi komoly. Amikor ki-kiértünk a nádasból egy erdei részre, akkor még jobban tetszett. Az időjárásra sem lehetett semmi panaszunk, kellemes nyári nap volt. Igyekeztünk sokat is menni, mert az előrejelzésekből tudtuk, hogy keddtől sokáig nem lesz jó időnk.

Az éjszakai szállással is szerencsénk volt. Felderítőink bemerészkedtek egy szűk járatba és olyan kétszáz méterre találtak egy szuper táborhelyet.

DSC_2064 Stitch

Sajnos nem csak mi találtuk meg, hanem a vasárnap óta utánunk szimatoló esőfelhő is. Boldogan vette tudomásul, hogy meglettünk és ránk telepedett.

DSC_2067

Taktikusan kivárta, mikor fejezem be a jutalomszivaromat, de aztán elrontotta, mert még éppen sikerült felállítanom a sátrat, mire nyakunkba szakadt az áldás.

DSC_2074

Ketten is úgy döntöttek, hogy ha már a stégnél kezdték el inni a sörüket, akkor nem zavartatják magukat holmi felhőszakadástól. Írtam már valamit a normális emberekről?

DSC_2081

De ők legalább gyönyörködhettek a szivárványban. Mert persze a nap sem hagyta magát.

A napi útvonal.

Tíz sátorral voltunk. Letelepedéskor rendszerint elképesztő go játszmák alakultak ki. A tíz sátorból háromban ugyanis horkolók aludtak. Természetesen ezektől mindenki igyekezett minél messzebb elhelyezkedni. Én viszont, direkt szenyó módon, mindig a legvégén állítottam fel a sátrat. Hogy senki ne érezze magát biztonságban. Már itt, az első napon is ez ment, bár ekkor még mindenki csak önbevallás alapján jelezte, hogy horkol-e vagy sem. Aztán a második éjszakára már kialakultak az árfolyamok. Egy Justin egyenlő másfél Tyutyu. Meg ilyenek.

Végül hosszas variálás után a pottyantós klotyi mellé vertük fel a sátrat. Előtte odahívtam Nejt, szagoljon már bele a levegőbe, mennyire gáz a hely. (Parlagfüves időszakban nem működik az orrom, itt pedig volt bőven pollen a levegőben.) De ő sem érzett semmit. (Ez az orrdugulásos allergia sokat segített a harmadik zuhanyzásmentes nap után. Bár a hatodik napon már átütött a szag a dugón. A neoprén zoknik csodákra képesek.) A helynek volt még egy előnye: kimászáskor gyönyörködhettünk egy cséplőgép, vagy miafene romjaiban. Amikor pedig Zoltán beindította a benzines erőművét tűzhelyét, megjött az ipari érzés is.

DSC_2072

Aztán estére minden rendeződött. Állt a sátor, átöltöztünk szárazba, behúzódtunk a fedél alá, kajáltunk, beszélgettünk, mosolyogva néztük az újabb és újabb felhőszakadásokat. Próbálkozzál csak, kis buta. Orsolya még ravaszkodott, a fedél alá verte fel a sátrát. Másnap ő csomagolt el egyedül száraz sátrat. Nem mintha ez a későbbiekben bármit is számított volna.

Végül a szociális élet (pálinka… sok pálinka) után mindenkit elnyomott az álom.

Suwalki kajaktúra 01/07

Általánosságban

Huh. Nem lesz egyszerű feladat. Habár útközben jegyzeteltem a mobiltelefonomba, csak hát… de ne rohanjunk ennyire előre.

Szóval egy heti élmény. Fejből.

Az ötlet egyszerű volt: Mazuri tavak. Tízegynéhányan összeálltunk, néhányan már voltak is arrafelé, ismerték a környéket, nem kellett semmit sem szervezni.

Aztán odakint derült ki, hogy ezek nem is a Mazuri tavak. Azok máshol vannak. Ez a Suwalki régió, nagyjából a lengyel – litván – belorusz határon.

Itt van a játszótér.

Rospuda_all

A Wigry tó partjáról indultunk, Bryzgiel falucskából. Feltekeregtünk a tó északi csücskéig, onnan egy szúk, nádi csatornán átevickéltünk a Czarna Hancza folyóig. Leereszkedtünk az Augustow csatornáig. (Na, ez egy külön technológiai érdekesség. Ha megnézed, alul az a rengeteg Sluza, az mind-mind egy durván kétszáz éves, mechanikus zsilip.) Elmentünk alul Augustow-ig, aztán elindultunk felfelé a Rospuda folyón, de nem sokkal később keletnek fordultunk, a Blizna… nem is tudom, minek nevezzem. Még pataknak is kicsi volt, olyan ereszcsatorna és faluvégi árok között valahol. Sűrű nádasban. Ezen kellett volna felharcolnunk magunkat húsz kilométeren keresztül a Blizno tóig. Nos, nem. Nagyjából a derékszögű kanyarban lett tele nyolc embernek a töke – igen, a lányoknak is -, mi itt kiszálltunk. Öten végigmentek, bár utólag ők sem értik, hogy miért. Végül Ateny falucskában fejeztük be a túrát. Nekünk, nyomiknak, öt nap volt, 117 kilométer. A track teljes egészében megtekinthető, letölthető a Wikiloc oldaláról.

Vedd még észre, hogy az a sok zöld izé a térképen az mind egy-egy táborhely. Nem valami luxustábor, még csak kemping sem, de van tűzrakó hely, fedett asztal és pottyantós vécé. (Kiépítéstől függően 7-10 zloty-t fizettünk ezekért fejenként.) A lényeg, hogy meglehetősen sok van belőlük, ami egyben azt is jelzi, hogy errefelé elég komoly vízi élet van. A falvakban lehet kajakokat bérelni, adott esetben a bérbeadó gondoskodik a kajakok visszaszállításáról is, a lengyelek pedig vidáman járják a vízeket. Írigykedem.

Leutazás
2016.08.14; vasárnap

Nos, igen. A távolság tőlünk 1050 kilométer, ha Kassa, Lublin felé megyünk. (Ekkor Miskolcig sztráda, meg Szlovákiában itt-ott.) Viszont a lengyel rész így is olyan 550 kilométer és ott felejtsd el a sztrádát. Falvak egymás hegyén-hátán, köztük indokolatlan 70-es táblák, az út telerakva napelemes mérőműszerekkel. Ha már tudtuk tartani a 60-as átlagot, akkor jók voltunk. 17,5 óra. Űberbrutál.

Aztán már az indulás előrevetítette, mire számíthatunk. Szombaton egész nap pakoltunk, olyan este kilencre végeztünk. Ledőltem aludni pár órát. Éjfélkor terveztük az indulást, még fel kellett vennünk késő délután Orsolyát Bialystokban. A vonata 17.30-kor érkezett oda, ehhez lőttük be az utat. Szóval éjfél. A kocsi összepakolva, a munkahelyi dolgok elrendezve, a fontos koordináták feltöltve a telefonba és a túra GPS-be. A telefonban bent az összes frissített offline térkép. Beültünk a kocsiba, beraktam a telefont a tartóba, elindítottam a Here WeGo alkalmazást… és lefagyott. De úgy, hogy magával rántotta a telefont is. Kikapcs, bekapcs. Here WeGo továbbra is fagyott. Vagy 40 percig szarakodtam vele, végül feladtam. Irány a lakás, Here WeGo uninstall, újratelepítés, térképek letöltése, frissítése, koordináták beütögetése. Működött. Ekkor már hajnali kettő volt. Mit mondjak, el bírtam volna viselni ennyivel több alvást. Az idegességről nem is beszélve. A legfinomabb megjegyzésem az volt, hogy a Nokia kamatostól megérdemelte, hogy tönkrement, még a vezetőit is be kellett volna zárni kenyéren és vízen életük végéig. Egy gyors SMS Orsolyának, hogy késni fogunk, erre visszaírt, hogy ő meg elnézte a menetrendet, 18.30 lesz az az érkezés. Szóval végül kiegyenesedett minden, de az idegszálaim cafatokban lógtak. És így indultunk neki egy 17,5 órás vezetésnek.

Magáról az útról nincs mit írnom. Kilenckor értünk a lengyel határra… és jött az a piszok fárasztó út. Falvak, falvak, falvak, táblák, mérőműszerek, kamionok, mazsolák… eh.

2016-08-14 17.44.42

45 perccel a vonat érkezése előtt értünk a vasútállomásra. Gondoltam, jó fiú leszek, megkérdeztem a biztonsági őrt, lehet-e a peronon dohányozni.
– Hogy gondolom! – ütközött meg.
– Oké, akkor hol lehet? – kérdeztem vissza.
Erre odamutatott egy méterrel arrébb. Az már nem a peron.

Ja, a fenti felhő nem photoshop. Egyszerűen csak megmutatta magát. Jelezte, hogy a következő napokban még bekukkantanak hozzánk, vagy ő, vagy a haverjai.

Nyolc körül érkeztünk meg a találkozóhelyre, pár perccel késve le a boltbezárást. Nem mi voltunk az elsők, a korábban érkezettek javában kortyolták a söreiket. Ők nem késték le a boltot.
De igazából mindegy is volt, a vezetéstől hulla voltam. Átrendeztük a kocsit alvóhelynek, gyors szivar, egy korty lelazító vodka és már aludtam is.

Fényképalbumok

Azt írtam a legutóbbi írásban, hogy elengedem ezt a témát. Hazudtam.

Az utóbbi pár napban átmigráltam az összes fényképet a FlickR-re. Úgy érzem magam, mint aki felújította a vacak lakását és csinált belőle egy szuper kecót. Nem csak az albumok megjelenítési formátumai tetszenek (a jobb felső sarokban lehet váltogatni közöttük, tégla vagy csempe), hanem tisztességesen ki is lett pucolva a szemét. (Elképesztő, hogy a Picasa buta szinkronizálási mechanizmusa mennyi duplikátumot eredményezett.)

Szóval most minden szép és jó, az albumokat innen lehet elérni.

Közben persze minden albumot, minden fényképet át kellett néznem, akár többször is. És akadt köztük néhány album, melyeknél felsóhajtottam, hogy azannya, micsoda jó képek, én pedig már teljesen elfelejtkeztem róluk. Végül kiválasztottam a három, általam legjobbnak tartott albumot és kitettem ide a blogra.

Az első egy Szlovák Paradicsomos túra fényképeit tartalmazza. Valamikor év elején mentem ki, az egész hegy, szurdokvölgyestől be volt fagyva. Jégpalota, jégfolyosókkal. Ember a környéken sehol. Elképesztően gyönyörú volt – és a fényképek elég sokat vissza is adnak az élményből.

Imhol a link.

A második egy viszonylag meglepő album. Az évek során bejártam/bejártunk tényleg rengeteg tájat, rengeteg országot, akadnak bőven egzotikus képek. Velem mégis a Jeli arborétum rododendronai mondatták azt, hogy ejha.

Imhol az album.

A harmadik beválogatott album teljesen friss, az idén tavasszal letolt grúziai utazás albuma. Nem igazán tudok mit mindani róla, elképesztően anyagerős.

Imhol az album.

Végezetül egy üde színfolt. Egy emlék. Abból az időből, amikor még egy ágyban aludtunk GT-vel.

086-Szállás

FlickR

Igérem, ez az utolsó írás, utána elengedem a témát.

Ha eddig ekéztem a google-t, most dicsérek is. (Nem őket.) Tudom, egy friss kapcsolatban minden rózsaszín, de az, hogy már nem robban fel a fejem reggelente, leginkább annak köszönhető, hogy kezdek elégedett lenni.

Valamikor a FlickR-t azért hagytam el, mert béna volt.

A free változatban limitált volt az albumok száma. (3 vagy 5, a fene sem emlékszik.) Emiatt hízott fel az egyik albumom olyan 7000 kép körülire. Mondanom sem kell, hogy nem lehetett kezelni. Most korlátlan számú albumom lehet, sőt, beújítottak egy kollekció nevű izét is, azaz külön tudom szedni az utazgatós albumokat (melyeket szeretném, ha nézegetnétek) a blogot támogató albumoktól (melyeket semmi értelme albumként nézegetnetek) és a régi, érdektelen albumoktól (melyeket már én sem nézegetek).

Voltak tárhelyproblémáim is. Ez már a múlté, az ingyenes verzióban is 1 TB a határ.

Fáztam egy kicsit a feltöltéstől, hiszen az UploadR alkalmazás fizetős lett, de kellemesen csalódtam: a webes felületű feltöltő kifejezetten hatékony, kényelmes, gyors. Úgy, hogy gyakorlatilag nulla időm van rá, 2012-ig visszamenőleg felraktam az albumokat. Ehhez képest a Picasa egy kalap szemét, a kiszámíthatatlan szinkronizációjával.

Az albumok megtekintése, linkelhetősége, a képek beágyazása gond nélkül működik. (Itt van némi problémám, a kollekción belül az albumok thumbnail képe elég kicsi: nem gusztusos, nem csalogatja kattintásra a látogatót. De ez legyen a legnagyobb bajom. Az albumok már tök jól néznek ki.)
A menürendszer egy kicsit kaotikus, de már megtanultam.

Végül a legeslegeslegnagyobb előny: nincs benne a google infrastruktúrában. El sem hiszem, mekkora könnyebbség. Nem kell szarakodnom a G+ megosztással (ekkor simán letükrözte a képeket egy másik albumba is), nem szarja tele az albumaimat mindenféle erőltetett, de kitörölhetetlen albumokkal, a látogató ugyanazt látja, amit én (a google esetében én a Picasá-t láttam, a látogatók már valami G+ felületet, melyből a google photos lett). Önállóan működik, nem akar mindenáron – a felhasználót is maga alá gyűrve – Facebook lenni.

Szóval egyelőre jó. Félek, hogy túl jó is ahhoz, hogy egy idő után ne tegyék tönkre.

Még mindig ez a google baromság

Mondhatom, rohadtul hiányzott ez az egész, éppen nagyon ráérek. (Persze a fogorvosnál is ilyenkor kell várnom négy órát és még örülhetek, hogy bejutottam. Eh…)

Szóval, a helyzet még a tegnapinál is rosszabb. Azt ugye írtam, hogy a Picasa albumokat átkonvertálták google photos albumokká, persze rosszul, egy csomó albumot kettészedtek. Ezeket egyenként összefésülni, szép kis munka lesz. Pontosabban lenne. Ugyanis semmi értelme megcsinálni.

Az albumok látszólag meg vannak osztva, kint van rajtuk a jel. De ha a böngésző címsorában lévő url-t linkelem, akkor belépést kér. Más link meg nincs. Illetve, ha az albumon bemegyek a sharing beállításokba, ott látszik, hogy tkp nincs megosztva a látszólag megosztott album, bekapcsolom és hopp… kapok is egy url-t az albumra.

Arra az egyre.

Azaz ezt a mókát meg kell csinálnom mind a 105-re felszaporodott albummal. És ekkor lesz 105 linkem.
Nem, olyan link nincs, hogy ‘megosztott albumok’. Nincs olyan, hogy Petrényi Jocika fényképalbumai. Vagy megadom egyenként az összes linket, vagy semmit.

Ki volt az a barom, aki ezt megtervezte???

Na mindegy, a mai nap során lemondtam a google tárhely-előfizetésemet és elkezdtem átmigrálni a fényképeket a Flickr-re. A 2016-os albumok már átjöttek, ott fent, a menülécben a “Fényképalbum” link már oda mutat.

Arról viszont fogalmam sincs, hogyan oldom meg, hogy abban a többszáz írásban, amelyben fényképek szerepelnek, hogyan jelzem utólag, hogy ne, ne kattogtassatok a fényképekre, mert a goggle elbarmolta, ehelyett menjetek fel a menülécben lévő linkre, majd túrjátok ki a megfelelő albumot. Majd megálmodom.

Google, a jó kurva anyádat a ravatalon, tudod….

Gondoltam, finomítok egy adagot a címen, ennyire sikerült. Ha azt mondom, hogy felrobbanok, akkor még kifejezetten finom voltam.

A google gyakorlatilag kinyírta a képtárolást. Visszamenőlegesen is. Próbáld ki, bármelyik képre kattintasz a blogon (kivéve a vitorlázóst, mert az már Flickr), egy nagy büdos 404-est kapsz.

Oké, az lehetett tudni már májusban, hogy a Picasa rákerült a halállistára. De ez csak annyit jelentett, hogy már nem fejlesztik a kliensprogramot. Feltölteni még lehet belőle, az albumok, a képek elérhetősége megmarad, persze immár a Google Photos-on belül. Na, ez szűnt meg a mai nap során.

Ha a régi Picasa linken keresztül léptem be (kellett volna az embed kód), akkor azt kaptam, hogy van itt egy csomó learchivált album. Ha a google photos oldalon keresztül, akkor azt láttam, hogy van egy csomó élő albumom. De a konverziót teljesen elcseszték, vagy tíz albumot kettétörtek és elég soknál lecserélték a borítófotót. De az igazán vérlázító a konverzióval kapcsolatban az, hogy… hogy nem is értem. Az egyes beágyazott képeknél a thumbnail kép linkjét megőrizték, átkonvertálták, de a hozzá tartozó nagy kép linkjét már hagyták veszni. MIÉRT? Itt, a blogon körülbelül 8000 kép van beágyazva: ott van a thumbnail, az a bélyeg méretű, kicsi, figyelemfelhívó képecske, melyre kattintva bejön a nagy kép. Bejött. Mert mostantól nem jön be. Mondom, kábé 8000 kép lett mostantól elérhetetlen a blogról.

De nem csak a meglévő képek elérését nyírták ki, hanem gyakorlatilag ellehetetlenítették a photos oldalon lévő képek elérhetőségét is. Ezek eleve megosztott (shared) albumokban vannak. Ha ebből egy képet meg akarsz osztani (naívan embed kódot szerettem volna), akkor feljön a menü, miszerint Facebook, G+, Twitter. A blogod dögöljön meg. Illetve van egy olyan opció, hogy Get Url, de ekkor fogja a kijelölt fényképet, csinál egy üres shared albumot, átmásolja bele, és ennek a képnek az url-jét kapod meg. Az eredetiét nem. Embed kód nincs.
Nonszensz.
Gyakorlatilag ha nem akarsz birka módra bevonulni a Facebook-ra, akkor az egész google képtárolást felejtsd el, mert használhatatlan lett. És ez nem barokkos túlzás, hanem tény. (A Facebook-on meg nyilván a saját tárolást választod, G+-t meg csak a google alkalmazottak használnak, szóval nem is igazán értem, mit akartak ezzel az egésszel. Felbosszantani többmillió blogtulajdonost?)

Persze annak sem örültem, hogy megint elő kellett vennem a régi Flickr accountomat. Még emlékeztem rá, hogy valamikor innen is menekültem, meg ugye, tudjuk, most vásárolták fel a Yahoo konglomerátumot tokkal-vonóval, az új tulajdonos meg a fene tudja mit akar csinálni ezzel a legatyásodott csődhalmazzal. Nos, első ránézésre még működik minden, igaz, közben itt is elgurult a gyógyszer, a Flickr Uploadr például fizetős lett, anélkül meg nagyobb mennyiségű képet feltölteni elég munkás.

A google keresővel találtam is egy Wired cikket arról, hogy a Flickr gyakorlatilag kinyírta magát ezzel a lépéssel, hiszen milyen már az, hogy alapszolgáltatásért pénzt kér, de a cikket nem tudtam végigolvasni, mert tíz másodperc múlva átdobott egy oldalra, ahol figyelmeztettek arra, miszerint bekapcsolt AD blokkolóval nem vagyok jogosult a cikkre. Azaz az újság pénzt (figyelmet) kért egy alapszolgáltatásért, azaz cikkért, amelyben egy másik szolgáltatót ekéztek azért, hogy alapszolgáltatásért kér pénzt.

Nos, akkor most egy ideig Flickr, de eléggé el vagyok keseredve. Kicsit úgy érzem magamat, mint aki homokra építkezett és váratlanul kihúzták alóla a talajt. Csak éppen mindenütt homok van.

Jó szelet, kapitány!

Most már pontosan értem a köszönést: nem azt mondják, hogy sok szelet, hanem azt, hogy jót.
A hétvégén inkább több volt, mint jobb.

Balatoni vitorlázás

Péntek délután már viharban futottunk ki, szombat délután még viharban adtuk le a hajót. Körülbelül 2*10 kilométert vitorláztunk, de ebben az időban ennyi is elég volt. Ahelyett, hogy a bájainkat mutogattuk volna a napocskának és sikítozva ugrálgattunk volna a tatról a vízbe, időnként csak rohangáltunk a fedélzeten, mint pók a falon. Vitorlázós tapasztalata egyedül a kapitánynak volt, cserébe gyorsan tanultunk.
Aztán az éjszakai vihar egy részét a Hatlépcsősben, a maradék részét pedig a füredi mólóhoz kikötve vészeltük át, dafke kiültünk a szakadó esőbe, az ocsmány viharba. Kifizettük, nem? Akkor használjuk. Hajnali fél háromkor mentem el aludni, nem kellett sokáig ringatnia a víznek.
A szombat ugyanilyen szerencsétlen volt, reménykedtünk, hogy ki tudunk menekülni a kikötőből, de vacak helyen álltunk, a szélvihar meg csak nem akart csillapodni (bft 5-6 alaphelyzetben, 7-8-as széllökésekkel), végül éppenhogy csak annyi időnk maradt, hogy visszavittük a hajót Alsóőrsre.

Hogy jó volt-e? Nehéz kérdés. Olyan emberekkel voltunk együtt, akikkel ritkán találkozunk, futólag szoktunk csak beszélgetni, akkor is leginkább szakmázunk. Most viszont volt idő mindenre. Az is igaz, hogy ennyi pénzért luxusapartmant tudtunk volna bérelni Füreden. De az a másfél órányi vitorlázás a viharban, az elég erős élmény volt, azt nem hagytam volna ki.

Ezmiez

Oké, odáig értem, hogy spam. De mi az értelme? Mire számít a küldője? Hogyan lesz ebből pénze?

Ez egy egyre hülyébb világ.

~oOo~

From: Davidson, Veronica [mailto:vedavidson@petersburg.k12.va.us]
Sent: Sunday, July 17, 2016 12:03 AM
Subject: Microsoft díját.

Microsoft díját.

Ezúton szeretnénk tájékoztatni Önöket, hogy az e-mail címet nyert 450,000,00 euró Microsoft Promotion Award-díjat július 9, 2016

Mert azt állítják, a díjátadója a kapcsolatot.

Kapcsolattartó személy Mr. Tammara Gomez

Kapcsolat e-mail: info.corresponding@aol.com

Bach No: FAL / 887-864 / 15
Jegy száma: KIL / 11178
Ref No: 9/792-EU

Gratulálok még egyszer.

Üdvözlettel
Kisasszony Silva Watson
Award koordinátor

~oOo~

Vízió

Hjaj. Mit találtam már megint.

Amióta szembesültem ezzel a vízió/misszió dologgal, azóta fújok rá. Egyszerűen nem látom semmi értelmét. Egész biztosan nem az alapján fogok szervert vásárolni, hogy a HP, vagy a Fujitsu írt ki szívhezszólóbb víziót magáról a weblapjára. Manapság ez már csak arról szól, hogy ki tud eredetibb hazugságot összerakni. A papír ugye mindent elbír, a weblap meg különösen. Elhinni meg úgysem hiszi el senki, maximum megtapsolják, hogy bravó, ez aztán tényleg kirívóan pofátlan semmitmondás volt.
Azt is írtam már valahol, hogy ha egyszer (ne adja Isten) olyan szituációba kerülök, hogy nekem is gyártanom kell egy víziót, valószínűleg valami ilyesmi lesz: “Haver, nekem nincs időm bullshitekre, én egyszerűen csak jól dolgozok”. És nem, nem lesz benne, hogy “változó piaci körülmények”, nem lesz benne, hogy “vállvetve” és nem lesz benne semmilyen “centrikus” sem.

Az utolsó Posedarje írás végén említettem, hogy van egy cetlim a faliújságon, milyen iparosokat kell keresnem. Nem volt kispályás cetli: kell cirkószerelő, darázsirtó, fűtésszerelő, vízszerelő, bolhairtó, redőnyszerelő… és ezek csak azok, akiket fogadnom kell, mert még el is kell mennem egy autószerelőhöz, bringaszerelőhöz, kerti tanácsadóhoz, Autóklubhoz utánfutót műszakiztatni, körzeti orvoshoz, fogorvoshoz és sztk laborba. A naptáram szószerint be van satírozva. (Igen, a szokásos kérdés: másoknak hogyan van ideje az élet mellett dolgozni is?)
Oké. Az ilyesmi úgy kezdődik, hogy az ember maga mellé veszi a telefont és a kerületi Kisokost.
Na, itt szaladtam bele a vízszerelőknél egy féloldalas hirdetésbe. A fejlécben a kft vagy micsoda víziója virított, jó nagy nagy betűkkel:

Szenvedélyünk az etikus munkavégzés!

Egyszerűen paff lettem. Ez valami akkora, de akkora ordas blöff, hogy még paródiának is erős. Nem is elemzem, rád bízom, csócsálgasd egy kicsit ezt a lendületes vallomást. Milyen lehet az a mesterember, aki szenvedélyesen etikus? Ha nem kérsz számlát, akkor először sír, aztán őrjöng, majd a végén leharapja a fejed? Döbbenet. Vajon hányan izzadták ki ezt a gyöngyszemet?

Meghajtottam a zasszonyt

powered by EndomondoWP
  • Életemben nem kinlódtam még ekkorát egy GPS track-kel. Meg sem tudom mondani, hány mobiltelefont nyírtam már ki kajakozás közben, de most felértem a csúcsra: kinyírtam egy Garmin GPSMap 62 készüléket. Beázott. Egy olyan, túrázásra szánt célhardver, melynél kiemelt szempont volt a vízállóság. Ne mondd, hogy bármi is lehetetlen. A fenti track-et szombaton még rögzítette, a vasárnapi evezést (Keszthely – Zala folyó oda-vissza) már nem. Meghalt. De annyira, hogy itthon sem tudtam leszedni róla semmit. Probléma szál sem, velünk volt Péter, aki szintén rögzítette az útvonalat a saját Garmin készülékével. Csak éppen neki meg az otthoni számítógépe romlott el. Végül hétfő délre kiszáradt annyira az enyém, hogy egy pillanatra meglátta a számítógép és gyorsan leszedtem a track-et. A vasárnapi útvonalat viszont nem mérte.
  • Mondjuk, az indulás is kanyargós volt. Ezt a túrát még valamikor februárban írtam be a naptárba, fogalmam sem volt róla, hogy trópusi hétvége lesz belőle és mindenki a Balatonra akar majd menni. Bravúrosan összeszerveztük, hogy péntek délután egykor már el tudjunk indulni, talán megúszva a dugót. Még csak az M0-án jártunk, amikor telefonált Nej kollégája, hogy a 30-as kilométernél hatos karambol, beállt az egész út, mint a jancsiszög. Waze. Na, az összerakott egy olyan utat, amelyen még Pusztaszabolcs is szerepelt.
    – Jaj de jó, azt a vidéket még sohasem láttam! – lelkendezett Nej.
    Majd elaludt.
  • Hazafelé szintén kacifántos volt az út. Sokmindenre számítottam, de arra nem, hogy keresztülmegyünk Péten is. De a Waze dicséretére legyen mondva, 3 óra alatt otthon voltunk, miközben voltak szépen események a sztrádán.
  • És akkor pár szó az evezésről. A túra határozott célja az volt, hogy Nejt magasabb szintre lökjük. Eddig olyan 30 kilométer körüli távokat evezett, most viszont belépett a negyvenesek klubjába, nem is kicsit: 44,6 kilométer. Nem mondom, hogy végig élvezte, az utolsó négy kilométeren még a közelébe sem mertem evezni, jobb a békesség, de végül megcsinálta. Amikor pedig hazafelé motyogtam valamit az orrom alatt, miszerint innentől akár egy nap alatt is le tudjuk tolni az RSD élvezhető részét (46 kilométer), nem is akart megölni. Nagyon.
  • Még egy érdekesség. Nem vittem se fényképezőgépet, se fejkamerát, mondván, hogy ez a rész már rendesen le lett dokumentálva az utóbbi évek alatt. Így maradtatok le a gülüszemű cápa és az oroszlánsörényű krokodil gigászi csatájáról. Mert a mobiltelefon béna kamerája nem tudta felvenni a maguk színpompájában tobzódó felhőket. (A Van Gogh mintás vízfelszínről nem is beszélve.)
  • Az írás pedig azért lett ilyen rövid, mert nem jegyzeteltem semmit. Jó volt a társaság, inkább velük töltöttem az időmet, minthogy a mobilommal piszmogjak.

Nőt akarok, de azonnal!

Nem tudom, észrevetted-e, ha van valaki, akinek már régóta nem volt párkapcsolata, az egyre görcsösebben próbálkozik és minél görcsösebb, annál valószínűbb, hogy nem is lesz.
A helyzet az, hogy az áldozat ezt megérzi. Pontosabban azt érzi meg, hogy a másik nem őt, hanem valakit keres. Márpedig ez két különböző folyamat.
Amikor valakit keresünk, akkor keresési célból ismerkedünk, majd ha az illető megüti a sztenderdet (mely az idő során egyre lejjebb ereszkedik), akkor betámadunk. Nem ritka, hogy ilyenkor több vasat is tartunk a tűzben. Hiszen ha a célpontok benne vannak a megfelelőségi zónában, akkor tkp mindegy. Nekünk. De a partnerjelöltnek nem.
A másik változat az, amikor csak úgy, valamilyen módon megismerkedtünk. Mittudomén, ugyanabba a bélyeggyűjtő szakkörbe járunk. Az ismerkedésből barátkozás lesz, majd mindketten apránként rájövünk, hogy tök jó lenne minél több időt egymással tölteni. Ekkor nem kerestünk senkit… de közben megtaláltuk egymást.

Kicsit olyan ez, mint a boldogság business. Ha keresed, soha nem fogod megtalálni. Ha nem foglalkozol vele és egy időszakban éppen többé-kevésbé jól mentek a dolgaid, akkor utólag fogsz ráébredni, hogy abban az időszakban boldog voltál. És ez lehet akár az egész élet is.

Stílusosan

– Te, Béla, nem kéne kirakni ezeket a táblákat. Valami nem stimmel velük.
– Na és? Nem azért fizetnek, hogy gondolkodj. Add ide a villáskulcsot!

A tábla egyébként csak stílusos megkoronázása annak a méretes szarakodásnak, melyet az önkormányzat a Béke tér környékén bemutat.

Ha nem ismered a környéket: itt készült a fénykép.

Magán a Béke téren két, meglehetősen forgalmas út keresztezi egymást: egyfelől az Üllői, másfelől a Királyhágó. Ez utóbbi a Pestimrét Pestlőrinccel összekötő főút, az Üllőit meg gondolom mindenki ismeri. A kereszteződés lámpás, de az Üllői út sokkal erősebben preferált. Mind a rákanyarodásra, mind a lekanyarodásra igaz, hogy max 3 autót enged, de azokat is csak akkor, ha mindegyik sofőrnek penge a reflexe. Régebben a téren volt egy negyedkörívnyi út, melyen meg lehetett gyorsítani a felkanyarodást. De ugyanez az út tudta azt a varázslatot is, hogy belecsatlakozott egy utca a kertváros felől és a térhez közel kialakítottak vagy harminc parkolóhelyet. Ezekre szükség is volt, hiszen a téren van egy elég nagy Spar, egy Posta, egy szerelvénybolt és még vagy tíz kisebb üzlet, parkolóhely viszont nem nagyon.

Na, ekkor jött a zseniális terv: térkövezzük le a teret. Megcsinálták. Letérkövezték azt a bizonyos íves utcát is. Parkként nem nyertek vele sokat, hiszen fák eddig is voltak a téren. A gyalogosok nem vették birtokba, hiszen akárhogyan nézzük is, elég forgalmas utak metszéspontjában van, nem az a hely, ahol szívesen üldögélnék órákat.

Az autóforgalom viszont olyan, mint a víz, ha egy helyen elszorítják, másfelé folyik. Jelen esetben be a kertvárosba. A kialakított parkolókat immár csak innen lehetett elérni, az Üllőire/Üllőiről történő kanyarodást is egyszerűbb a kertvároson keresztül megejteni, mint hosszú perceket várni a lámpánál.
Gondolhatod, hogy a helyben lévők mennyire örültek neki. Kaptak egy semmire nem jó térburkolást, cserébe ráment a forgalom az addig csendes utcáikra.

Az önkormányzat persze reagált. Jött a csodafegyver: egyirányúsítsunk. Ha már az egyik ponton elbarmoltuk a közlekedést, a másik helyen barmoljuk el még jobban, ne érje meg arra menni autóval.

Na, ezt látjátok a fenti ábrán. Ez egész konkrétan annak az útnak a túlsó vége, amelyik régen az íves utcába vezetett és melynek a térhez közeli részén a nélkülözhetetlen parkolóhelyek lettek kialakítva. Csak, hogy biztosan érthető legyek: a tér melletti parkolókat _csak_ ebből az utcából lehet elérni. A szerelvénybolt udvarát, ahová teherautókról szokták lerakodni az árut, _csak_ ebből az utcából lehet elérni.
Ehhez képest…
Már eleve az egyirányú út – zsákutca kombináció is elég fura. Maximum akkor hihető, ha az út végén egy autóbontó van. Mert az utcából szabályosan kijönni tutira nem lehet. És erre a nonszenszre még rátették a behajtani tilos táblát, mint aduászt.
Nem lennék az utcában lakók helyében.

Pulzus

Akik nem szeretnék végigolvasni ezt a hosszú – és némileg önfényező – írást, azoknak rögtön felteszem a kérdést: ha adott távot, adott idő alatt, önerőből megteszel, egészségügyi szempontból mekkora a jelentősége annak, hogy milyen mozgással tetted azt meg?

És akkor nézzük a kifejtést. Illetve előtte röviden az előzményeket. (Irkáltam már erről a blogon, a részletekért vissza lehet keresni.) 2012-ben kiderült, hogy cukros vagyok, aztán kiderült, hogy erről is, meg a magas koleszterinszintről is, meg a refluxról is ugyanaz a dolog tehet: az, hogy a testzsír-százalékom egy helyen, deréktájon összpontosul. Abszolút értékben nem is lenne olyan vészes a helyzet, jelenleg kábé 23% körül van az érték, a táblázatok szerint 22-nél kezdődik a túlsúlyos kategória, szóval éppenhogy csak belecsúsztam, két kiló fogyással vissza is esnék az egészséges kategóriába.

Ezt úgysem úszom meg. Nézzünk néhány számot. Jelenleg 180 centi magas vagyok és 111 kiló. Igen, szinte hallom a felszisszenést, jesszusom, BMI 5000. Nos, a helyzet az, hogy nálam a BMI nem működik. Elmondhatom, mert nem rajtam múlott, ajándékba kaptam: már gyerekkoromban vasgyúró voltam. Később pedig erre sportoltam rá. A versenysúlyom, amikor nincs rajtam felesleg, 96 kiló, az egészségesnek tekinthető zóna pedig 96-109.

Szóval ez lenne a helyzet, ha a testzsír egyenletesen oszlana el. De mivel nem így van, lépnem kellett.
Pontosabban, futnom.
2013-ban (114 kilóról) nekiálltam, utánaolvasástól, tudástól nem elvakítva. Ösztönösen jól kezdtem, két hónapig csak gyalogoltam, napi 5-10 kilométereket. Utána elkezdtem futni… majd zokogni. Az első futásom 300 méterig tartott. (Kerékpárral simán letekertem 150 kilométert, kajakkal 50-et, én kis naív, azt hittem, jó az erőnlétem.) Nem részletezem, apránként feljavultam, őszre összejött a napi 5 kilométer, egyszer még a 7 is. Igaz, minden alkalommal behorpadt körülöttem az erdő, én pedig a klinikai halál állapotában vánszorogtam haza. Viszont a súlyom leesett 101 kilóra, az erőnlétem pedig brutálisan feljavult. Örültem. Egészen addig, amíg be nem jött egy bringás baleset. Két hónap kényszerszünet, pont a legrosszabbkor: december, január. Téli, raktározós hónapok, ünnepek, trakta. Vissza is kerültem 108-ra. És azóta itt szenvedek, a 108-112 zónában, több, mint két éve. (Volt később több baleset is, volt, hogy annyira túlhajtottam a térdemet, hogy amiatt kellett kihagynom heteket.) Most ott járok, hogy a futás kezd rendbejönni, néhány belesétálással megy az 5 kilométer. (1 kilométer futás, 100 m séta.) De a körülmények ugyanazok: vér, szenvedés, apró halálok.

Aztán elromlott a sportolós órám. (Vacak négygombos kvarc, de vízálló.) Elmentem a Decathlonba, volt is ilyen, de megláttam mellette, hogy alig valamivel drágábban adnak pulzusmérős órát. Próbáljuk ki. Megvettem. Persze az első használat előtt egy kicsit utánaolvastam, mire is kell figyelnem. Maximális pulzus. Van rá négyféle számítás, ebből egy már elavult, hárommal kiszámoltam, leátlagoltam, 178. Ez az az érték, melyet semmiképpen nem léphetek át, mert már káros. Találtam táblázatokat is, ebből az jött ki, hogy nekem a maxpulzus 60-70%-a a jó, ez 107-125. Elindultam. Bemelegítés könnyű futással. 5, azaz öt méter után a pulzusmérő 160-at mutatott. Miaf? Megálltam, megigazgattam a cuccot, kifújtam magam, újraindultam. Megint. Ekkor úgy döntöttem, hogy futok egy olyan edzést, amilyeneket korábban is szoktam, megnézem, hogy _eddig_ milyen pulzustartományokban mozogtam.
Háát… 160-175. Nézd meg a korábbi táblázatos linket: 90-100%, csak élsportolók, csak rövid ideig, kifejezetten veszélyes zóna. Én meg ebben küzdöttem, ekkor már három éve. Ja, és ekkor nem fogy sem a zsír, sem a szénhidrát. Mondjuk, ezt tapasztaltam is. Újabb teszt, bringával. Ekkor kifejezetten nem rohantam, a 25-ös átlag helyett végül csak 21,5-ös átlagot mentem, de a pulzusom így is az egekben volt: 140-155. (Tapasztalt sportolóknak, versenyek előtt.) Elvonultam egy sarokba és zokogtam.
Aztán elkezdtem olvasgatni. Azt írják, hogy akkor magas a pulzus, ha nincs rendben a vérkeringés. Hát, ez nem nyert. A vérnyomásom 120-130/80-90, ez teljesen jó, a nyugalmi pulzusom pedig 54, ez már némi edzettséget is feltételez. (A regenerálódás is stimmel: leállás után fél perccel simán esik a pulzusom 25-30-at.)
Végül egyetlen magyarázatot találtam: hiába vagyok elszánt, hiába vagyok erős, ez önmagában nem elég. Ezt a tömeget mozgatni is kell, ahhoz pedig oxigén kell és vérkeringtetés. A szakirodalom szerint kihagytam a 60-80%-os zónákat és most ezek bosszulnak.

Kimentem az erdőbe és kipróbáltam, hogyan muzsikálok a 60-70%-os, azaz zsírégető tartományban. Sehogy. Nem tudok ilyen lassan futni. Annyira belassultam, hogy olyan már nincs is. Nem vicc. Az Endomondo szerint tíz perc feletti kilométereket futottam, márpedig nekem itt van a határ: 10 perc felett már gyaloglás, nem futás. És még így is a nem kívánt 75-85%-ban voltam. Aztán három kilométer után – valószínűleg eluntam magam és egy kicsit gyorsítottam – kilőtt a pulzus, felszaladt 160-ra. Oké. Megálltam. Fáradtan. Nézzük, mi van a gyaloglással. Ráálltam egy kicsit tempósabb gyaloglásra. A pulzus szépen beállt 70-80% közé, egyáltalán nem fáradtam, kaptam levegőt, mosolyogtam. Ilyen tempóban egész nap tudok menni, kifáradás nélkül. És ami a legmeglepőbb, gyorsabb voltam, mint az előző futással. (10 perc alatti kilométerek jöttek ki.) Akkor most mi van? Gondoljunk csak bele: még a tempósabb gyaloglás is magasabb pulzust eredményez a kívánatos, zsírégető zónánál. Létezik, hogy ha fogyni akarok, akkor elég, ha naponta andalgok egy órát, virágot szedek a réteken és együtt csicsergek a madarakkal?

Nos, akkor ismét az alapkérdés: ha gyalogolva gyorsabban haladok, alacsonyabb pulzussal, mintha futnék, akkor ez jelenti azt, hogy gyaloglással ki tudom váltani a futást? Vagy más a mozgás formája és nem működik a csere?

PS
Nordic walking, hmm…?