Boldog epehólyag

Habár erősen érintve vagyok és anno embertelenül megkínzott, de ezen a rajzon akkor is elérzékenyültem. Sőt, még egy kis lelkiismeretfurdalásom is támadt, amiért olyan kegyetlenül kidobtam.

Akinek bejött a karakter, Nick Seluk oldaláról meg is rendelheti a Happy Gallbladder plüssfigurát. (Ja, és a rajzok is tök jók.)

October 25, 2014 at 22:28   Posted in: Grafika  No Comments

Tbiliszi 05/05

2014.10.11; szombat
A természet. És a hazautazás.

Korai kelés. Ha le akarjuk vezényelni a szokásos, dionüsszoszi, boros reggelinket – már pedig le akarjuk, mert ma már mindent ki kell enni a hűtőből – akkor tényleg nincs sok alvás, hiszen a kilenc óra hamar eljön. Az utolsó üveg bort bontottam fel (hosszú, lefelé szűkülő nyak, csak mondom), el is fogyott, ahogy az kell. Ráadásul ma reggel már nem volt csacsa, mert az utolsó egy decit elcsomagoltuk a kölyköknek. Hogyan? Kiborítottuk az egydecis Listerine-es üvegből a szájvizet, Nej alaposan kimosta, és abba töltöttük bele. Kész. Kinek mi köze hozzá, hogy én milyen alkoholos szájvizet használok? Mi van, ha nekem a törköli aroma jön be? Na, azért.

Mondanom sem kell, időre elkészültünk. Öreg rutinok vagyunk már a pakolásban. Hozzám kerültek a nehezebb cuccok, Nejhez a könnyebbek. Kicsit túl is lőttünk a célon, a reptéri mérlegelésnél 10,5 kilót mutatott a zsákom, de szerencsére nem szőröztek. (Épp elég volt, hogy 15 kilométert kellett sétálnom vele. Hegyen-völgyön.)

Útvonal: Parkok és egy kicsi óváros

Kulcs a lábtörlő alá, aztán gyerünk. Az első célpont a Mtatsminda park. Ez tulajdonképpen a helyi vidámpark, nem is akármekkorra: az egykori Szovjetunióban ez volt a harmadik legnagyobb, leglátogatottabb. A park fent van a belváros melletti legnagyobb hegy tetején, busszal lehet felbumlizni, na meg siklóval. Én az utóbbit terveztem, de nem voltam teljesen biztos magamban. Az itt tartózkodásunk alatt a hegytetőn látszódó óráskerék egy fokpercet sem mozdult, a sikló pályáján meg sohasem láttunk mozogni semmit. Minimum gyanús. De valami majd csak lesz. A parkba a belépés ingyenes, azaz ha nem működik semmi, akkor is lehet sétálni egy kellemeset odafent.

Felcaplattunk a sikló állomásáig. Jó magasan volt. Megkérdeztem, jár-e? Naná, önérzeteskedtek. A jegy két lari/fő/út, de kell hozzá venni egy kártyát is (amelyre lehet pénzt tölteni és ezzel lehet felszállni a park attrakcióira), ez plusz két lari, szóval összesen egy tizes. Szinte egyből indult is a járgány. Elzötyögtünk a Pantheontól nem messze. Ezt eredetileg terveztem, hogy megnézzük, de élőben látva, mennyire meredek és hosszú ösvény visz fel, inkább kihagytuk. Amennyire tudom, a legnagyobb grúz írók emlékhelyei vannak fent. Nem ismerek közülük egyet sem. (Na jó, gyerekkorból rémlik Fazil Iszkander neve, de ő abkház. Abkházia státusza meg egy kicsit necces, ugyanis a grúzok szerint Grúzia része, az abkházok szerint meg nem.)

From Tbiliszi 2014

Fent pedig… egy kísértet-vidámpark fogadott. Rajtunk kívül csak a takarítószemélyzet tartózkodott fent, de ők sem nagyon nyüzsögtek. Viszont az összes csilingelő, zenélő, pénzbedobós elektromos játék demó üzemmódba volt kapcsolva, azaz hol innen, hol onnan csendült fel valami csilingelős, vidám zene. Vagy egy elefánttrombitálás. Ember persze nuku. A legdurvább az volt, hogy pont amikor a ciklonnál jártunk, beindult egy szerelvény. Egy tök üres szerelvény. Majd végigment a pályán és beállt az állomására. Még egyszer hangsúlyozom, ember nem volt sehol. Így sétáltuk be végül a parkot, a sok-sok automata között. Volt ugyan kísértetkastély is, de szerintem most idekint sokkal kísértetiesebb volt a hangulat.

Sikló, vissza a városba. Következő célpont a botanikus kert. A leírások szerint nem egy nagy durranás, de kellemes helyen van, kábé egy órás csavargás erdei környezetben és a végén van egy izgalmas vízesés. Ezzel megint úgy voltam, mint az élelmiszerpiaccal: nem találtam sehol információt arról, hol is van pontosan, így csak besaccoltam a koordinátáit. Ehhez busszal lehetett a legkönyebben felbumlizni a hegyre. (Érdekes módon pont azzal, amelyiknek a végállomása a vidámpark, szóval lefelé már nem is kellett volna siklóznunk. De ez csak egy utólagosan okos megállapítás.) A parlament előtt szálltunk fel a buszra. Ennek valószínűleg ólomból volt a teteje, mert a GPS jel nem jött át rajta. Ha megnézed a track-et, szépen láthatod is. Illetve nem láthatod. Az egyik megállónál felszállt két ellenőr. Nem tudom, hogyan csinálják, de már szagról ki lehet őket szűrni, még 2400 kilométerre Magyarországtól is. Az előttem ülő fiatal srác is gyorsan kapcsolt, egy villanás, bedobta az érmét, kihúzta a jegyet és visszadőlt az ülésre. Majd keresztet vetett és elmondott egy imát. Utána ugyanezt megismételte minden buszmegállóban. Így is lehet küzdeni a bűntudat ellen.

A busz viszont erőlködött, zötyögött felfelé az úton. GPS jel nem volt, én pedig kezdtem érezni, hogy túl nagyvonalú voltam. Eredetileg úgy képzeltem, hogy a botanikus kertnek lesz majd egy nagy főkapuja, nagy táblával, remélhetőleg latin betűkkel is, a buszmegálló meg ott lesz előtte, mi pedig kényelmesen leszállunk a megfelelő helyen. Nem úgy nézett ki. Kimentünk a városból, átmentünk egy hosszú alagúton, utána pedig kopár hegyek mindenhol. Életnek semmi jele. Előrementem a sofőrhöz, ravaszul rákérdeztem: Botanical Garden? Nyilván nem értette, de határozottan közölte, hogy semmi hasonló nincs a hátralévő úton, megállt, majd kedvesen letessékelt minket a buszról.

Néptelen grúz út, kopár sziklás terep, a lábunknál a mélyben Tbiliszi.

From Tbiliszi 2014

10,5 kilós zsák, melyet ugyan a hátamra tudok venni, de nem erre tervezték, pengevékonyak a pántjai.

From Tbiliszi 2014

Jó mélyen magunk alatt láttuk Grúzia Anyácskát (igen, azt a szobrot, melyet eddig mindig jócskán magunk fölött láthattunk), elindultunk abba az irányba. Talán emlékszel, ott volt korábban egy tábla, mely a botanikus kert felé mutatott. Úgy okoskodtam, hogy a kertnek köztünk és a szobor között kell lennie valahol, csak megtaláljuk. Átmentünk gyalog az alagúton, jó füstös volt, utána viszont ráakadtunk a múltkori túraútra és ettől teljesen megnyugodtam. Csak ezen az úton kell menni, és ha volt egy kis eszük, akkor odakanyarintották a parkhoz.

Mentünk. Sokat mentünk. Elértünk a szoborhoz. Botanikus kert sehol. Pontosabban, dehogyis sehol: ha a gerincről lenéztünk a völgybe, láthattuk, hogy odalent a mélyben a park ösvényei kanyarognak. De hol van a bejárat? Mentünk tovább. Elértünk a Narikala erődig és a libegő végállomásáig. (Ja, eddig nem írtam, az Európa parkból libegő jár fel az erődhöz, kifejezetten a lusta turistákat célozva meg. 1 lari/út/fő.) Semmi botanikus kert. Illetve… megtaláltuk a tegnapi táblát. Mely még mindig abba az irányba mutatott, ahonnan jöttünk. Ciki.
Nos, a megoldás egy lépcső volt. Nem, nem abban az irányban, ahová a tábla mutatott, de a táblától kábé húsz méterre volt egy kitörés a derékig érő kőfalban, először azt hittük, hogy csak kilátási pont, de innen indult lefelé egy alulétrás ösvény, persze mindenféle tábla nélkül, jó meredeken, aztán jó sok ereszkedés után találtunk egy fabódét, ráírva, hogy Botanical Garden, booking. Huh. Csak meglett. A jegy valami 2 lari körül volt, megvettük és elindultunk a keskeny ösvényen.

Éppen kezdtem magyarázni Nejnek, hogy ne nagyon számítson túl sok botanikus információra, ez inkább csak park, egy óra séta, a végén egy vízeséssel… amikor hirtelen a vízesésnél voltunk.
Miaf? Igaz, a tetején voltunk, a hídnál és látszottak a mélyben az ösvények, de akkor is.

From Tbiliszi 2014

Leereszkedtünk, láttunk néhány virágot, botanika tényleg nem volt, megnéztük alulról is a vízesést, aztán… hogyan tovább?

From Tbiliszi 2014

Kellemes, csendes sétáról szó sem lehetett, a kert tele volt zajongó iskolás csoportokkal. Felnéztünk a sziklára, hát, visszamászni sem volt sok kedvünk. Ekkor jött az ötlet: meg lehet-e kerülni az erődöt? Akkor ugyanis csak egy laza séta lenne a város.

From Tbiliszi 2014

Most jött jól, hogy kerékpáros térképet töltöttem le a GPS-re, jó nagy nagyításra mutatta, hogy az az út, amelyiken éppen a parkban járunk, kivezet a folyó partján lévő házakig, oda, ahová az egyik fürdőt saccoltuk. El is indultunk… és meg is találtuk a főbejáratot. Hoppá. Innen minden rendeződött. Igaz, hogy sehol nem volt leírva a bejárat pontos helye, de azért 180 fokot és vagy öt kilométert tévedni, az nem kis teljesítmény.

From Tbiliszi 2014

A bejárat mellett még megcsodáltuk a mecsetet. (Az óvárosban gyakorlatilag egymás mellett van néhány ortodox templom, egy zsinagóga és egy mecset.)

From Tbiliszi 2014

Nem messze megtaláltuk a fürdőt is. Szóval jól álltunk. Csak az a zsák ne lett volna olyan rohadt nehéz és a nap ne sütött volna olyan veszettül. Meg is egyeztünk, hogy már nincs értelme spórolni a larikkal, a folyó partján emlékeztem egy kerthelyiséges sörözőre, ott lezavarjuk a múltkori pisi/sör programot. Időnk még úgyis rengeteg volt a busz indulásáig, a mai programot pedig már teljesítettük. A sörözőt megtaláltuk, de ordított róla a turistalenyúlás.

From Tbiliszi 2014

Inkább elsétáltunk abba a kis utcába, mely tele volt étteremmel, kávézóval meg sörözővel, majd leültünk oda, ahol pár nappal ezelőtt már kávéztunk. Egy sör (négydecis Krombacher), egy kóla, egy szivar. Jól esett zsák nélkül ücsörögni. A fizetés már nem esett ennyire jól: 12 lari. Lefordítom: egy négydecis korsó sör, egy kóla, 1680 forint. Ez még a pesti belvárosban is lehúzás.

From Tbiliszi 2014

Még pótoltuk az elmaradásunkat és benéztünk a Metekhi templomba. Naná, esküvő.

From Tbiliszi 2014

Egy utolsó séta az óvárosban, aztán Szabadság tér, árnyas pad a szökőkút mellett. Innen fog indulni a buszunk. Három óra múlva. Elmentem, az aluljáróban vettem egy kétliteres üdítőt, két kacsapurit (kis pizza méretű, sajttal töltött lepény) meg két túrós batyut. Megebédeltünk. Fura volt, hogy a pillepalackban most nem bor volt, de a hajléktalan érzést most is hoztuk. Bőven belefért a szivar is.

Egy idő után elkezdett motoszkálni a fejemben egy kellemetlen gondolat. Igazi buszjegyünk ugye nem volt, a téren már nem volt Georgian Bus pult sem. Nekem viszont rémlett, hogy a reptéren a fazon azt mondta, hogy a ticketet visszafelé is be kell mutatnom valahol, ahol majd adnak jegyet. De hol? Abba bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha a sofőr nem fogadja el a – valljuk be – könnyen hamisítható kinyomtatott papírt. Összesen volt tíz larink, dollárunk semmi, kártyánk ugyan volt, de mi van, ha már nem lesz időnk automatát keresni, pénzt kivenni? A gondolat addig izgett-mozgott a fejemben, míg elsétáltam a közelben lévő turistainformációs pavilonig és megkérdeztem, hogy ilyenkor mi van. Meglepő módon tudtak segíteni. Megnyugtattak, hogy a busz tényleg innen fog indulni, a tér túloldalán pedig van egy Warsawa nevű borbár, ott lehet jegyet venni, ott biztosan tudnak segíteni. A szervezettségre jellemző, hogy a báron kívülről sehol nem volt feltűntetve, hogy ez egyben a Georgian Bus pultja is, azaz aki nem volt előtte a turistainfóban, az szopott. Vagy megvette 22 lariért a jegyet a sofőrtől. 20 helyett. Na mindegy, bementem a bárba, beszédbe elegyedtem a fiatal csajszival. Kábé öt percig beszéltünk el egymás mellett. Elöször nem értette, hogy nekem online booking ticketem van (szerintem még csak nem is hallott róla, hogy ilyen létezik) később pedig nem akart adni jegyet, csak ha kifizetem. Végül addig erősködtem, amíg felhívta a központot, megbeszélték a problémát, majd azt mondta, hogy nem kell jegy, a sofőr már ki van képezve, hogy elfogadja az én ticketemet is. Hiszem, ha látom – morogtam, de többet nem tudtam tenni.

Ja, még az árakhoz. Miközben beszélgettünk, azért meglestem az ártáblát. Egy deci bor, minden fajtából 7 lari volt. Azaz egy ezres. Mondom, egy deci. És még csak nem is különleges borok voltak, láttam az üvegeket, ilyesmiket vettünk mi is a boltban, 10 lari körül. Egy üveggel. Szóval lesajnálhatsz, kinevethetsz minket a pillepalackos technika miatt, de ebben a városban ez volt az egyedüli racionális megoldás.

Visszasétáltam a padhoz. Üldögéltünk. Délután ötkor lesétáltunk a parkolóhoz. Állt is ott egy kisbusz, többen már köré is csoportosultak, de végül fél hat körül befutott az igazi. Bepakoltunk, beültünk. A sofőr csak közvetlenül indulás előtt ellenőrizte a jegyeket, akinek nem volt, az pengetett. Én higgadtan odaadtam neki a kinyomtatott foglalást, meg biztonság kedvéért a kinyomtatott számlát is, ránézett, eltette. Ment tovább.
- Ennyi – fordultam Nejhez – Most már az isten sem ment meg minket attól, hogy hazarepüljünk.

Hozzáteszem, ilyen sokszor még sohasem kellett fegyverként forgatnom kinyomtatott papírokat. Az európai utakon elszoktam tőle, sokszor már ki sem nyomtattam. Szerencsére itt valahogy megéreztem, hogy kelleni fognak.

Érdekességként megjegyzem, hogy az út Mtskheta mellett vezetett el, azaz ha máshogy nem is, de a buszból láttuk a települést, láttuk a katedrálist is, na meg láttuk a hegy tetején lévő templomot. Aztán hamar besötétedett és már csak a sofőr életveszélyes előzései jelentették az egyetlen látnivalót. Ja, ugyanaz a sofőr volt, ugyanúgy egy jó nőt ültetett maga mellé, ugyanúgy bagózott és hasonló zenét szolgáltatott. Most éppen orosz tánczene volt soron, egészen biztos vagyok benne, hogy volt Alla Pugacsova is.

Félúton pihenő egy országúti kiscsárdánál a hegyekben. Én már összeszorított lábakkal vártam. A busz még mozgott, amikor már feltéptem az ajtót. A klotyi előtt üldögélt egy öregasszony, szemmel láthatóan pénzt kellett neki adni, de fogalmam sem volt, hogy mennyit. Belemarkoltam a zsebembe, adtam neki egy csomó aprót, valószínűleg elég lett, mert nem kiabált. Odabent… hát igen. A keleti környékre jellemző cső a földbe, csak éppen a ráállós porcelán fele hiányzott, ott tátongott alatta a sötét, büdös gödör. Engem még nem is zavart a dolog, a fiúk praktikusabban vannak összerakva, de belegondoltam, utánam Nejnek mit kell majd itt ügyeskednie…
Hát, többet. A nénikén ő is zsebbemarkolós technikával hámozta át magát, bement… majd elment az áram. De mindenhol. A kocsma részen nem is volt gond, gyorsan gyertyákat gyújtottak, de hogy Nej hogyan érezhette magát azon a klotyin, az üreg mellett… bele sem merek gondolni.
Mivel időnk volt, aprónk is maradt, vettem egy sörnek kinéző dobozos valamit (grúz betűk), örömmel konstatáltam, hogy tényleg az is volt benne, megittam. Ennek köszönhetően hoztam haza egy újabb élményt: mind a repülőtéren, mind a repülőgépen, mind itthon két napig futva jártam vécére. Sokszor.

Repülőtér. Az itiner azt írta róla, hogy very basic. Valójában nagyon örülnék neki, ha az európai repterek csak fele ennyire kényelmesek lennének. Nem viccelek: rengeteg fekvőmatrac (ilyen műbőr bevonatú tornamatrac-szerűség) volt beépítve ülőhelyek helyett. Az emberek kényelmesen elheveredtek, bóbiskoltak, olvasgattak. Fekve. Habár már elég sok utas gyűlt össze, de Nejjel simán találtunk még két üres matracot. Hawai.
Egy ideig olvasgattam, majd megint elkezdtem aggódni. Miért áll olyan sok ember a checkin pult előtt? Mi lennénk az egyedüliek, akik mindezt elintézték online? Nem valószínű. Elsétáltam és láttam, hogy a sorban állók között sok embernél van házilag nyomtatott boarding pass. Hát, jó. Szóltam Nejnek, beálltunk. Csomagmérlegelés, útlevélellenőrzés, ravasz keresztkérdések után (folyadék van?) megkaptuk az igazi boarding pass-t és a matricát a csomagra. Közben kinyitott a security, átmentünk. Bent már nem voltak ágyak, volt viszont duty free shop. Méghozzá ilyen kései órában is nyitva, aminek nagyon örültem, mert akkor tudunk hozni haza a kölyköknek is csacsát meg fehér bort. Árcédula? Nem vészes, 10-20%-kkal drágább csak, mint a bolt. Már mentem volna fizetni, amikor gyanút fogtam. Újabb ellenőrzés. Hoppá, ez nem lari, ez euró. A francba. Így viszont már nem működik: a boltban 1400 forintos bor itt 4300. Annyiért már otthon is kapok jó bort. Kapják be.

A többi már gyorsan ment, beállt a repülőgép, felszálltunk, leszállt a repülőgép, kiszálltunk, a 900-as éjszakai buszt nekünk találták ki, hajnalban már mindenki aludt. Reggel mentem volna a teraszra, akkor láttam, hogy amíg nem voltunk itthon, jó buli lehetett, mert valaki letörte a kilincset. Remek. Kivittem Grúziába a vizes problémáimat, hazahoztam cserébe a kilincses problémákat.

Még a repülőtéren kérdezte Nej, hogy milyennek éreztem az utat. Nehéz kérdés. Végülis ez egy házassági évfordulós ajándék volt, nem szidhattam, de hazudni sem akartam. A város maga érdekes volt és akadtak benne szép és hangulatos helyek. A négy nap egyértelműen sok rá, két nap alatt bőven bejárható a belváros, a külváros meg nem játszik. Annak a csajnak volt igaza, aki Tbilisziben csak kiszállt a buszból és már húzott is fel hátizsákkal a hegyekbe, meg sorolta, hogy mely vidéki településeket tervezi felkeresni. Ott még valószínűleg megvan az, aminek Tbiliszi belvárosában nyomát sem találtuk: elfogadható árak, kedves emberek. Ehelyett legtöbbször mogorva kiszolgálást kaptunk, horribilis árakkal, átvágási kísérletekkel. Szégyenszemre a drága nyugati városokban használatos csóró életviteli technikákat kellett alkalmaznunk, úgy, hogy étterembe már be sem mertünk menni.
Ami feltétlenül jó, az a belvárosi csavargás és persze a borkultúra meg a hozzá kapcsolódó dolgok – habár itt is meg kell válogatni, hol próbálkozik az ember. Legolcsóbban a bevásárlóközpontokban lehet borhoz jutni, de ez némileg zsákbamacska, jók még az óváros belsejében (nem a szélén!) lévő borboltok, ahol ugyan pár larival drágább, de az eladók tudnak angolul és meg lehet beszélni velük az igényeket. De étteremben, bárban már nem érdemes próbálkozni. Online sem: a felkészülés során találtam online grúz borboltot, a számok nagyjából jók is voltak, de később vettem észre, hogy ott meg fontban számoltak.
Mondjuk, annyira nem panaszkodok, bevezető áron 32e forint volt kettőnknek a repülőjegy, plusz 10e a busz, szóval 42e forintból kijött a közlekedés, a szállás ugyan annyira nem volt olcsó (mindennel együtt $80/nap), de lecsekkoltam a booking.com-ot és ez az ár az apartmanoknál a középmezőnyben volt. Összességében 100e forintból kijött az utazás és a szállás, kajálni boltból kajáltunk, az ugyanannyi lett volna itthon is. Szóval nem rossz, de azt is látni kell, hogy ennyi pénzből Nyugat-Európában is ki lehetett volna hozni sok helyen egy négynapos kétfős kirándulást.

Hogy visszamennék-e? A kisvárosokat, a vidéket, a nemzeti parkokat szívesen becsavarognám. De ha Tbiliszibe kellene mennem, akkor televásárolnám boltból a hűtőt borokkal és sajtokkal, utána ki sem dugnám az orromat az utcára. A látnivalókat már láttam, a többi meg nem kellemes. (illetve ami még megfontolandó, tovább utazni Jerevánba.)

Utóirat

Már itthon rendezgettem az anyagokat, amikor kaptam egy automatikus levelet az only-apartments-től, hogy segítsem a minőségbiztosítási folyamataikat és értékeljem a szállást. Nem válaszoltam rá. Nem sokkal később kaptam egy másikat, hogy na, léccilécci.
Nehéz volt megállni, de erre sem reagáltam. Pedig már kint annyira fortyogott bennem a felháborodás, hogy legszívesebben beleszálltam volna az eredeti levelezésbe. Hogy megvédjem magamat és a reputációmat. Hogy jelezzem, nem arról volt szó, hogy nem akartam fizetni: a teljes összeget odaadtam nekik az első napon, csak miután jeleztem, hogy kérek belőle vissza, akkor kaptam vissza az egészet, hogy ezt még tisztázni kell. Hogy csak arról van szó, hogy nem voltam meggyőzödve arról, hogy jogos a követelésük. Hogy rosszindulató rágalom az 50%. Hogy részemről teljesen jóindulatú és konstruktív volt a hozzáállás, míg a másik oldalról sorra kaptuk a pofonokat.
Szóval legszívesebben mindezt megírtam volna, de a szituáció volt annyira bonyolult, hogy láttam, borzasztó nehéz lenne elmagyarázni és Iliáék nyilván bedobnának mindent, hogy még érthetetlenebb legyen, ráadásul emlékeztem rá, hogy amikor kezdő apaként a kölykök bonyolult ügyekben kényszerítettek arra, hogy döntőbíró legyek, az lett a vége, hogy komplikált nyomozás helyett mind a kettőt leszidtam és magamban is úgy könyveltem le, hogy tutira mind a ketten hibásak. Szóval végül hagytam a fenébe az egészet. Tudni kell elengedni dolgokat, még akkor is, ha utána keserű marad a szám íze.

Linkek:

October 19, 2014 at 19:52   Posted in: Utazás  7 Comments

Tbiliszi 04/05

2014.10.10; péntek
Mtskheta. Vagy mégsem.

Reggel vetettünk számot a készlettel. Még van borunk. Bőven. Újabb boros reggeli.

From Tbiliszi 2014

Sőt. Jöhet a toszkán modell: pillepalackba töltöttem bort, és ahogy az átlagos turisták az ásványvizet, úgy vittük magunkkal a fehér bort. (Mondjuk, jobban belegondolva, nem tudom, miből feltételezem, hogy az átlagos turisták vizet hordoznak. A színe alapján lehetne vodka is.)

From Tbiliszi 2014

A mai program Mtskheta. Ez volt a legbillegősebb. Először felírtam a listára, aztán lehúztam, majd csak az utolsó napos átvariálásnál került vissza. Mtskheta egy kisváros, Tbiliszitől 30 kilométernyire északra. A középkorban 5-600 éven keresztül ez volt Grúzia fővárosa. A műemlékváros nagyon picike, de egyben szép is. Úgy tudom, része a Világörökségnek. Van egy XI. századi katedrálisa, van egy kolostora, meg pár tucat régi háza, szép a táj… aztán ennyi. Van még egy nagyon ősi, nagyon szent templom a közeli hegy tetején, de oda nem egyszerű a feljutás, mondhatni felejtős. Katedrális, öreg ház van Tbilisziben is, ez még nem mozgatott meg bennem semmit. Viszont a kijutás olcsó (busszal 1 lari/fő/út, gyk ingyen), nekünk éppen felszabadult egy fél napunk, szóval miért ne?
Hát, például a kijutás bonyolultsága miatt.
Tbilisziben van három buszpályaudvar: Didube, Ortachala és a főpályaudvar. A buszok mindenhonnan indulnak mindenhová. Mi, már csak az eddigi ismereteink alapján is Didubét választottuk. Némileg bonyolította a helyzetet, hogy a főpályaudvar is a Didube kerületben van, szóval az őskáosz bugyraiban kellett megkeresnünk valamelyik buszpályaudvart, majd azon egy konkrét buszt. Háát…
Na, pont ezért választottam ki ezt az utat. Láttunk már öt darab XI. századi katedrálist, nem hozott lázba egy hatodik. Az óváros sem. De az utazásnak volt kalandértéke, az már igen. (Ezért nem is mentünk taxival. A 40 lari sem vágott volna földhöz, de pont a lényeget vette volna el az élményből.)

Ja, a cuccolás. A tegnap esti élmény után biztonsági intézkedéseket vezettünk be. Mivel nem jött válasz a levelemre és a bizalomnak már a szikrája is elfogyott, emiatt úgy döntöttünk, hogy a kritikus dolgainkat inkább visszük magunkkal. Nehogy, amíg nem vagyunk itthon, túszként begyűjtsék ezeket. Azaz vittük magunkkal a tableteket, a mobiltelefonokat, a mágikus dossziét, benne a beszállókártyáinkkal, meg a buszjegyünkkel. Gyakorlatilag néhány póló, meg a szennyes maradt a lakásban. Legyenek boldogok vele.

Didubébe busszal mentünk ki, már rutinból. Nekem közben volt egy tippem, hol lehetne még esetleg a korábban nem talált food market, találtunk is valamit, ami akár lehetett volna… de szinte teljesen kihalt volt a placc. Igaz, az a néhány kofa, aki volt, viszont pont olyasmit árult, amikre mi gondoltunk.
- Lehet, hogy ma nincs piacnap? – vetette fel Nej.
- Itt? – néztem nagyot – Az egész kerületben folyamatosan piac van, minden nap. Ahol ekkora az igény, miért pont a hivatalos piac ne lenne nyitva minden nap?
De mindegy, most sem lett meg. Felsétáltunk arra a térre, ahol korábban sok buszt láttunk. Ez volt a főpályaudvar. Nagyon sok kicsi busszal. Mindegyiken grúz betűk. Kizárólagosan.
Ez nem lesz könnyű. Először is, össze kellene rakni, hogyan írják grúzul a Mtskheta nevet. Hoppá, pont itt van a tablet. Még a felkészülés során találtam egy 30 oldalas pdf zsebkönyvet Tbilisziről, abban benne volt, hogyan írják. Hurrá. Memorizáltuk. Körbejártuk az 50-60 megállót, egyenként megnéztük a buszok tábláit. Semmi. Jó, fogjunk nyelvet. Komolyan, nem bonyolítottam túl a szöveget. Ennyit kérdeztem az emberektől: Mtskheta, busz? A legkomplexebb válasz az volt, hogy nye ponyimáju. Próbáltunk még valami információs irodát vagy bódét keresni, de semmi. Az egész tér boldog szervezetlenségben úszott. Ennyi. Leforrázva visszafordultunk. A GPS-ben egy véletlen belenagyításnál azt láttam egy épületre írva, hogy Central Bazar, gondoltuk, azt még megnézzük. De ez sem a mi piacunk volt, pedig az árkádok alatt a levágott disznófejek egy pillanatra reménnyel töltöttek el. Végül vettünk egy helyen grúz teát, egy másikon vagy 50 csurcsillát (nagy a család), és a nap legnagyobb sikerét, egy faék egyszerűségű dugóhúzót, 1,5 lariért. Innen kimentünk a már ismerős parkba a stadion mellé. Legalább ücsörögjünk egy jót, a két napi esős, szürke idő után a végre előbújó napsütésben.
Nem volt üres pad.
Aztán találtunk egyet, ahová még elfértünk.
- Figyelj, üljünk le amellé a csöves mellé! – mutattam rá egy távoli alakra.
Nos, közelről kiderült, hogy egy normálisan öltözött fiatalemberről volt szó, aki éppen a tabletjét nyomkodta. Leültünk, elővettük a papírba csomagolt csurcsillákat, nekiálltunk falatozni, időnként meghúztuk a pillepalackos bort, én rá is gyújtottam. A hapi meg egy idő után elment. Gondolom, nem csipázza a hajléktalanokat.
Mi mindenesetre jól éreztük magunkat, dacára annak, hogy tkp nem történt semmi. Azon kívül, hogy sütött nap, a park elviselhetően nézett ki, ettünk és ittunk és éppen jól éreztük magunkat.

Aztán elindultunk haza, busszal. Otthon bontottunk is egyből egy üveg bort (végre dugóhúzóval), vágtam hozzá egy kis sajtot, isteni volt. Lepakoltuk a kajákat és mivel még rengeteg időnk volt, mentünk egy kört az óvárosban. Pillepalack included.
Sioni katedrális. A koporsó helyén esküvői pár.
Aztán valahogy megint a kedvenc terünkön lyukadtunk ki. Ez egy árnyas, hangulatos kicsi park az óváros közepén, padokkal… és dominózó nyugdíjasokkal. De ne olyan békés, mosolygós embereket képzelj el, ezek az emberek itt életre-halálra dominóztak. Ki volt rakva az abakusz az asztalra, azon vezették az állást. Egy-egy lépés előtt perceket gondolkoztak, majd úgy vágták ki az esedékes dominót, hogy beleremegett az asztal. Nem is bírtam magammal, beálltam az asztal mellé kibicelni. Végignéztem két menetet, elismerően bőlogattam, majd megkérdeztem tőlük, fényképezhetek-e.

From Tbiliszi 2014

Innen hazasétáltunk. Útközben még beléptünk a GTC-be. Kenyér, vaj, saláták. Meg bor.
- Hülye vagy? – nézett rám Nej – Egész nap azon küzdünk, hogyan bírjuk meginni azt a rengeteg bort a hűtőből. Te meg még veszel?
- Kiszámoltam – jegyeztem meg szárazon – Ennyi még kell. El fog fogyni.

Útvonal: Busz keresése a Didube városrészben, illetve az óváros

Vacsora, a szokásos kivitelben. Öt óra körül fejeztük be. Beültem a bőrfotelbe, hogy akkor most relaxálok és készülök a pénz átadására. A relaxáció olyan jól sikerült, hogy háromnegyed hatkor ébredtem fel. Gyorsan bedobtam a zsebembe a pénztárcámat, a GPS-t, meg egy doboz szivart, Nejnek a lelkére kötöttem, hogy csak akkor húzza el a riglit, ha teljesen biztos benne, hogy én vagyok, majd lementem. A liftajtó a megszokott traktorhanggal nyitódott, egyáltalán nem volt tekintettel arra, mennyire vagyok ideges. Lent leültem valami kávára, rágyújtottam és bekapcsoltam a GPS-t. Tudom, valószínűleg ilyesmire nem kerül sor, de ez az utolsó nap estéje és ha nem tudunk megegyezni és neadjisten elvinnének valahová, tudjam, hol vagyok. Vártam. Negyed hétkor rájuk csörögtem.
- Helló Ilia. Én itt vagyok. És te hol?
- Tíz perc múlva ott leszek.
Hét óra körül érkeztek meg, az apjával.
- Helló.
- Helló.
- Itt van a pénz. 210 dollár.
Surr-surr. Számolás.
- Oké. Van valami egyéb probléma?
- Ja, a víz. Sok helyen nem lehet elzárni. A fürdőszobában csak a főcsappal tudunk manipulálni.
- Hmm. Apám felmegy és megjavítja.
- Istenments. Együtt tudunk élni vele.
- Hát, rendben. Helló.
- Helló.

És ennyi. Felmentem. Nejen láttam, hogy ugyanazok a gondolatok, melyek a találkozó előtt bennem felmerültek, őt sem kerülték el. Csak ő már el is könyvelte, hogy ezek tényleg elvittek valahová. Töltöttem egy pohár bort és először, amióta itt vagyok, gondtalanul terültem el a fotelben. Az utolsó esténken.
- Menjünk be a városba, csavarogjunk egyet!
- Oké, sötétben még úgy sem láttuk.

Túl bonyolult útvonalat nem választottunk. Ilyenkor úgyis az a lényeg, hogy a napközben már megszokott környezetre éjjel is rá tudjunk csodálkozni.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Szabadság tér, improvizáció az óvárosban, Sioni katedrális, gyalogos híd, Európa park. Hátha lesz péntek este műsor a szökőkútnál. Nem volt. De így is leülepedtünk az egyik padnál, mint az iszap, és néztük körben a tájat. Ugye ez az a pozíció, ahonnan egyszerre látsz mindent, ami fontos. Beszélgettünk, bort kortyoltunk, szivar, közben a táj szépségének abszorbeálása.

Útvonal: Esti séta.

Hazafelé még vettünk reggelre ásványvizet (Nej puhul), aztán otthon újra kipróbáltam a csodaszerzeményt, az új dugóhúzót.
Beletört a dugóba.
Döbbenten néztem rá. Direkt ezt az üveget hagytam az utolsó éjszakára, ez volt a legfinomabb kvevri. A szokásos lefelé szűkülő, hosszú nyakkal. Amelybe még akkor is csak hosszas, pokoli erőfeszítésekkel tudtam betolni a dugót, amikor az szabadon összenyomható volt. Most meg ott van beletekerve egy vastag és kihúzhatatlan fémspirál. De ez akkor is az utolsó éjszaka és akkor is a legfinomabb kvevri.
Engedjük ki a magunkban rejtőzködő McGyvert.
Nej az egyetlen értelmes késsel (a másik rögtön a második napon eltört) nekiállt faragni a dugót. Nem volt könnyű feladat, az üvegnek szűk volt a nyaka, a dugóhúzó maradéka meg nagyon útban volt, de azért csak sikerült neki vagy másfél centi hosszan lefaragnia a dugót. Csakhogy még maradt vagy három centi. Na, ekkor jöttem én és a nyers erő.
Nem jutottunk semmire. A kanalak és villák gyanúsan meghajoltak, de a dugó nem mozdult.
- Hoppá – csaptam a fejemre – A kilincs!
- Melyik?
- Amelyik nincs! A teraszajtón!
És tényleg. Az egyik ajtóból simán ki lehetett szedni a kilincset (mit kiszedni… állandóan kiesett) és az a derékszögű vas pont olyan erős, pont olyan formájú volt, hogy immár tudtam érvényesíteni a fizikai erőfölényemet. A dugó megindult. És már csak fél centi hiányzott, de a legszűkebb részen beragadt, a kilincs vasa pedig rövid volt, már nem ért le addig.
- Itt már csak a villa segíthet – töröltem le a homlokomról a verítéket.
- De az eddig sem segített.
- Tudom. De odáig már csak az ér le. Más nem.
Nem részletezem. Húsz perc alatt, egy csomószor erőt gyűjtve, egy csomószor nekiveselkedve, milliméterről milliméterre, de egyszer csak sikerült betolni a dugót.
Megszenvedtünk érte, de megérte.

Immár frusztrációmentesen, stresszmentesen, kisimult arccal feküdtünk le aludni.
Jól betakarózva, persze, hiszen a teraszajtók… de ezt ugye már tudjuk.

October 18, 2014 at 22:35   Posted in: Utazás  No Comments

Tbiliszi 03/05

2014.10.09; csütörtök
Óváros

Nem kapkodtunk a reggeli készülődéssel. Elméletileg ma fog hívni Ilia a fizetés ügyében, feltehetően van annyi esze, hogy vagy reggel csörget, vagy este.

Alapos reggeli, Nejt sikerült rávennem, hogy ne vacakoljon a tejjel, a bor is tökéletes reggeli ital.

A mai cél a cipőtalpak simára koptatása volt. Tulajdonképpen egy nap alatt terveztük begyalogolni Tbiliszi összes látnivalóját. A település ilyen szempontból szerencsés, a látnivalók meglehetősen szűk helyre zsúfolódtak össze. De tényleg, ez egy nagyon furcsa város: olyan, mint egy csokornyakkendő. A központban a Kura folyó mindkét partján viszonylag nagy hegyek vannak, ezekre nem terjeszkedett fel a város. Ott vannak a katedrálisok, ott van az erőd, az elnöki palota és mindkét oldalon az óváros…. majd párszáz méterre már legelők, erdők. Északra és délre viszont hosszan elnyúlik, háromszög alakban kiszélesedve. Mondjuk ezeken a helyeken már inkább új részek, orosz tipusú lakótelepek találhatók, nem turistás vidékek. Kicsinek nem kicsi a város, 1,3 millió lakossal semmiképpen sem nevezhető annak, különösen úgy, hogy Grúzia egy 4,5 milliós ország.

Útvonal: Óvárosi csavargás

Lesétáltunk a Szabadság térig, aztán belevetettük magunkat az óvárosba. A hangulat egyből megjött. A házak állaga pár méter alatt rohamosan leromlott, az egyik utcából pedig pár bácsika tántorgott ki, egymásba ölelkezve, mit mondjak, nem nagyon lehettek már szomjasak, majd hangosan énekelni kezdtek és csak nagy sokára ismertem rá a dalra. Utána viszont egész nap nem bírtam kiverni a fejemből a dallamot.

Sétáltunk, sétáltunk… és nekem két dolog jutott eszembe. Az egyik a Romlás Virágai kötet, a másik pedig egy város: Odessza. (Pontosabban az Odessza utánérzés már a tegnapi séta során megjött, ahogy be-benézegettünk az Aghmashenebeli sugárút romosabb részén a kapualjakba.)

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

A képek ne vezessenek félre: nem csak ilyen, romjaikban is gyönyörű házakat láttunk, hanem voltak ronda épületek is. A szegénység nem jelent kötelezően romantikát.
Az óváros más részeit viszont felfuttatták: az Ancsiszkáti katedrális és a Sioni templom közötti út már műromos volt, értem ez alatt, hogy frissen renovált, felújított, de azért hangulatában a régihez illeszkedni igyekező épületek, utcák kötötték össze a két templomot.

From Tbiliszi 2014

A Kote Afkhazi, az óváros főutcája pedig teljesen nagyvárosias volt, macskaköves, fás, hangulatos út, kevés öreg házzal, sok üzlettel (borboltok tömege), utcai árussal.

From Tbiliszi 2014

De most még csak az Ancsiszkáti katedrálisnál járunk. Amikor azt mondom, hogy katedrális, ne a kölni dóm méreteivel vetélkedő templomokat képzelj el. Ezek borzasztóan öreg, következésképpen kifejezetten kicsi katedrálisok. Akkoriban ez volt a normális méret. Az Ancsiszkáti is illeszkedett a sorba. Kicsi, már-már karikatúraszerű ikonosztázzal, sötét belsővel, képeket csókolgató öregasszonyokkal.
Innen a Sioni templomhoz mentünk. Hasonló méret, de itt már szemmel láthatóan a környezet is a templomhoz tartozott, azaz a komplexum összességében már elég nagy volt.

From Tbiliszi 2014

A templom belülről hasonló, kicsi, sötét, sok bóklászó ember, kevés turista. A templom közepén koporsóban feküdt egy viasz szobor, gondoltam, valami korai szent lehetett.
- Micsoda hatásvadászat – csóváltam a fejemet. Iderakják, aztán még a kifolyt vérét is ráfestik a szája szélére, meg a lehunyt szeme alá. Körbesétáltam a koporsót, és a túloldalon megláttam egy fényképet. A nőt ábrázolta. Fiatal korában. Mai ruhában. Bakker… ez egy igazi hulla. Ide ravatalozták fel, ebbe az ősi templomba. Nem győztem áldani a reflexeimet, hogy nem kezdtem el korábban automatikusan fényképezni. A rokonsága körében. Nem is maradtam sokáig a templomban, kisétáltam a főbejáraton és igen, ott várakozott a halottas autó. Finom.

From Tbiliszi 2014

Nem mondanám, hogy a látvány összetört, de azért nyomot hagyott bennem. A sors furcsa fintoraként egy nappal később meg esküvőt láttunk ugyanitt, szóval az élet köszöni szépen, megy a maga útján. De azért egy-két napig még elég nyomasztó dolgokról beszélgettünk Nejjel. Valahogy mindig eszembe jutott az a fehér ruhás, töpörödött öregasszony, ahogy még halálában is mosolygott és mellette a fénykép, melyen látszott, hogy milyen életvidám, szép, nagyvilági nő volt valamikor.

From Tbiliszi 2014

Innen átváltottunk a modern korba. Abszolút a város központjában leraktak egy impozáns gyalogoshidat, a folyó túloldalán pedig elkezdtek kialakítani egy teljesen modern parkot. Ez az Európa park. Még nincs teljesen készen, de már most is igazi kikapcsolódást nyújtó hely. Teljesen sík, még a fák sem nőttek meg igazán, tele van zavarbaejtő modern formákkal… de nem ez a lényeg.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Hanem az, hogy innen a belváros összes kiemelkedő templomát, erődjét, palotáját és szobrát látni lehet, ha lassan körbefordulunk. Mint egy finálé a színházban, amikor a darab végén mindenki kijön a színpadra. A sziklafal alatt volt egy nagy szőkőkút, amellett ültünk le egy asztalhoz, gyönyörködni a látványban. Éppen megjegyeztem Nejnek, hogy ez nem lehet kispályás szökőkút, hiszen tele volt álló és forgő csövekkel, na meg látszottak a víz alatt a színes reflektorok is, amikor váratlanul beindították. Hétköznap. Délben. Néztük, nézegettük és akkor még nem gondoltuk, hogy lesznek ilyen szellemkastélyos élményeink később is.
A sziklafalon folytattuk az utunkat. Nem mászva, nyilván, hanem a lépcsőn. Bár mehettünk volna mászva is, ugyanis a lépcső melletti falból mászófalat csináltak. Újabb piros pont. Nálunk azért biztosan nem raktak volna nyilvános parkba ilyen meredek mászófalat, csak úgy, közhasználatra, minden biztosítás nélkül.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

A dombon csavarogtunk egy kicsit az aviabari óvárosban, úgy intézve, hogy az elnöki palota mellett lyukadjunk ki. Gondoltam, lesz ott valami dísztér, vagy hasonló. Nos, nem volt. Magas, igénytelen deszkakerítés, az volt. Meg bentebb még magasabb hálók.

Az itteni köztársasági elnökök nem nagyon bíznak a népükben.

Külön érdekesség volt, hogy az óváros leglepusztultabb, legromosabb épületei pont a palota mellett álltak. Elég érdekes kontrasztot adtak.

From Tbiliszi 2014

Innen már csak párszáz méterre volt a legnagyobb grúz templom, a Tsminda Sameba katedrális. Nem nehéz megtalálni, fent van egy dombon, jó magas épület is, mindenhonnan látható. Pont szerencsénk volt, elkaptunk egy esküvőt.

From Tbiliszi 2014

Mondanom sem kell, nekem egyből a másik templom jutott eszembe, a ravatallal. Ez is egy kontraszt volt.

From Tbiliszi 2014

A templom egyébként csalódás. Hatalmas méretek és szinte üres. De nem úgy, mint egy firenzei templom, amely ürességében is magasztos, nem, ez olyan volt, mint egy festésre előkészített lakás. Vallási aurát tekintve a ma látott két kicsi templom több nagyságrenddel körözte le.

From Tbiliszi 2014

Maga az esküvő sem volt meghitt. A pár és a koszorúslányok/fiúk megszeppenve álltak a hatalmas tér közepén, előttük egy pópa motyogott valamit a szakálla alatt, de semmit nem lehetett hallani, pedig a fényképezőgépet kihasználva eléggé közel álltam. Nem, annyira nem, mert bennem még van jólneveltség. A többi fényképészben már nem volt, gyakorlatilag beledugták az objektíveket a pár orrába. Nem, nem hülyéskedek. Volt egy pillanat, amikor a pópa elfordult valamiért és nem tudott visszamenni a párhoz, mert a fényképészek közéjük nyomultak. Szegény nyomorult csak ott tipegett, motyogott és próbált visszafurakodni az ifjú párhoz.

From Tbiliszi 2014

Visszafelé szintén az aviabari óvároson keresztül mentünk le, de egy másik úton. Teljesen véletlenül futottunk bele egy autentikus piacba. Szűk volt, zsúfolt, koszos és büdös. Igazából nem is piac volt, hanem egy meredek macskaköves út két oldalára kirakott deszkapultok hosszú sora. Az úton még csorogtak lefelé a délelőtti eső okozta patakocskák, kerülgetni kellett rendesen a tócsákat. Egy mercis nem így gondolta, ezerrel bedöngetett a tömeg közepébe, az emberek és a tócsák egyszerre fröccsentek szét. A kofák kiabálása alapján azt hiszem, ezt a pacákot is simán meglincselték volna, ha megáll a közelben. Mondjuk engem nem zavart a dolog, ugyanaz a cucc volt rajtam, amelyikben Izlandon a vízesések alá is bemászkáltam, de Nej farmere elég komoly sebeket kapott.

From Tbiliszi 2014

Innen a Metekhi templomhoz sétáltunk le. Ez egy igen látványos templom, a Kura folyó egy részen magára talált és meredek sziklafalat növesztett maga mellé. A templomot pedig odaépítették, pont a sziklafal szélére, nyomatékképpen pedig odaállították a Tbiliszit megalapító Vakhtang Gorgasali király lovasszobrát.
Itt is esküvő volt, de ez a pár már ravaszabban járt el, lezáratták a templomot. Nem is mentünk be. Most mondd, csak egy újabb XI. századbéli minikatedrális. (Nyugi, csak elhalasztottuk.)

From Tbiliszi 2014

Visszamentünk az óvárosba, majd kapaszkodás. Jött a Narikala erőd, pontosabban mi mentünk fel hozzá.

From Tbiliszi 2014

Maga az erőd eléggé romos, nem is nagyon lehet benne mászkálni, meg kellett elégednünk a Szent György katedrálissal. Igen, egy újabb XI. századi pici kocka, kupolával. Belül ez is sötét volt, tele ikonokkal. Bármennyire is fura, de ezeket a templomokat közelebb éreztem az Istenhez, pontosabban ahhoz a félelemhez, ahogy az emberek a külvilág dolgainak megértésében keresték a transzcendentálist és egyáltalán, reménykedtek benne, hogy van. A későbbi templomok már inkább erőfitogtatások.

A hegy gerincén mentünk tovább. Van itt egy túraút is, ami annak fényében némileg meghökkentő, hogy még abszolút bent vagyunk a belvárosban. De ugye már írtam, hogy itt nagyon keskeny a város.

From Tbiliszi 2014

Nem sokkal messzebb található egy újabb kiemelkedő látványosság: Grúzia Anyácska szobra. Igen, kiemelkedő, ugyanis ezt a hatalmasra nőtt szobrot is mindenhonnan látni Tbillisziből.
Útközben elmentünk egy tábla mellett, mely a Botanikus Kert felé mutatott. Nej csodálkozva nézett, mert a kert tervben volt, csak éppen nem mára.
- Nyugi – hűtöttem le – Ez a tábla csak kamu. A kert piszok messze van, és nem is így fogjuk megközelíteni, hanem a másik oldalról, busszal.
A túraúton indultunk vissza a városba, a Betlehem templom felé. Nagyjából ekkor csörgött ránk Ilia, hogy jönne a pénzért, de lehűtöttem, miszerint irgalmatlanul nem vagyunk otthon, jöjjön inkább este nyolcra. Nyögött valamit, én beleegyezésnek vettem. Túl sokat nem foglalkoztam vele, mert már a templomnál voltunk.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

És ez egy nagyon hangulatos templom. Oké, a klasszikus forma, kicsi, négyzet alaprajz, kupola, belül sötét, és ikonok, de ez itt, a házak közé bezsúfolva, egy meredek domboldalon, Grúzia Anyácska lábainál, egy kicsi, de hangulatos kert közepén… nos, hangulatos volt.

From Tbiliszi 2014

A templomok világából vissza a földre, a meredek domboldalon le az óvárosba. Címre mentünk, kijegyzeteltem egy remek borkóstoló/borbolt címét. Egy bizonyos borblogger írt anno az itteni élményeiről és nagyon dícsért egy külső óvárosbéli boltot, bizonyos Vino Underground nevűt. Én pedig még itthon elhatároztam, hogy inni fogok kvevrit, mégpedig megbízható helyen vásárolt kvevrit, kerül, amibe kerül.

Ja, mi is az a kvevri?

A bor, ahogy valamikor ismertük. A bor, ahogy ma már nem ismerjük. Azaz az a fajta bor, melyet sok ezer évvel ezelőtt, még bőven Európa megszületése előtt készítettek. A technológia teljesen más volt, fahordó helyett homokba ásott cserépedényekkel játszottak. Akit érdekel a módszer, annak javaslom látogasson el erre az oldalra, van magyar nyelvű verziója is. (Ha valakinek sikerül megnéznie a kisfilmet, árulja már le, hogyan szedték ki a fazekast a kvevriből. Nálam ugyanis 14 perc környékén megáll a film.)
A bolt koordinátája benne volt a GPS-ben, méterre pontosan oda is mentünk… ahol egy Xerox fénymásolást szolgáltató üzlet volt. Kicsit még szaglásztunk a környéken, de semmi. Így jártunk. (Utólag annyira nem is bánom, de ne rohanjunk ennyire előre.)
Viszont már kellően szomjasak voltunk (én), illetve ellenkezőleg, vízleresztési problémákkal (Nej), így kapóra jött egy Staropramen fantázianevű söröző. Legalábbis kiírva ez volt rá. Belülről viszont egy puccos étterem volt, az összes asztal megterítve, porcelánok, kristályok. A pincércsaj egyből ránk is mozdult, étlapokkal.
- Izé – dünnyögtem – Mi csak röfögni jöttünk. Milyen sörük van?
Pincércsaj étlapokkal el, mi meg nézegettük, melyik asztalhoz üljünk le. Pincércsaj vissza.
- Van másik termük? – érdeklődtem, hátha létezik csak sörözős rész is.
A csajszi bólintott és elvezetett egy másik szobába, ahol, ha csak lehet, még jobban meg voltak terítve az asztalok.
- Köszönjük, jó lesz az előbbi is.
Szó nélkül hozta a söröket, Nejnek is. Legalább ennyiből hasonlított a hely egy igazi prágai sörözőre. Sör. Slanya. Fizetés. Kértem a számlát, ki is hozták, finom bőrtasakban. Megnéztem, nyolc lari.
- Ten – adtam oda egy húszast a csajnak. Vigyorgott, eltette.
Ültünk. Vártunk. Sokat vártunk.
- Te, lehet, hogy azt értette, hogy thanks? – fogtam gyanút.
- Várjunk még pár percet.
Vártunk. A pincércsaj közben mobiltelefonált, mászkált. Aztán eluntam és odamentem hozzá. Nem vett rólam tudomást, csak kotorászott egy dobozban. Átmentem a másik oldalára. Ott sem vett észre. Megköszörültem a torkomat. Kicsit hangosan. Ekkor már rám nézett.
Hogy is mondjam. Igyekeztem óvatosan, udvariasan elmondani, hogy miért vagyok ott. A csajszi pedig közölte, hogy nem tud visszaadni. Majd a kezembe borított tíz larit, gyakorlatilag fillérekben.

- Oké, húzzunk innen – mentem vissza az asztalunkhoz. Még a kabátunkat is kint vettük fel.

Mit mondjak, eddig nem sokat tapasztaltunk a híres grúz vendéglátásból. És még nem volt vége.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Az óvároson keresztül mentünk haza. A főutcán az összes borbolt kirakatát végigszemléltem és hoppá! Az egyikben találtam kvevrit, nem is drágán. Bementem, az eladó mondjuk lebeszélt a kirakott darabról, ajánlott helyette két másikat, de árban ugyanott voltak, így elfogadtam. Hurrá. Van kvevrink.
Innen meglehetősen nagy kerülő lett volna a Smart, kaját viszont vennünk kellett, így ismét nekifutottunk a GTC-nek. És most már meg is találtuk az élelmiszer részleget. Bementünk. Ledöbbentünk. A Smarthoz képest óriási választék, pedig az sem volt rossz. Sajtok. Izgalmasabbnál izgalmasabb saláták. Kolbászok. Friss bagett. Feltankoltunk, majd elmentem a borokhoz. Sajnos nem nagyon tudtam válogatni, mert egy eladó csajszi megérezte, hogy külföldi vagyok (fogalmam sincs, honnan, istenbizony nem motyogtam magamban) és rámtapadt. Ismeretlen helyen, ismeretlen borok között úgy szoktam válogatni, hogy állok, nézelődök és várom, hogy melyik bor szólít meg. Erre most esélyem sem volt, a csajszi folyamatosan kérdezgetett, ajánlgatott. Végül kínomban mondtam neki, hogy kvevri és ő is ajánlott két üveggel, szintén jó áron. Még lekaptam két másik, szimpatikus üveget és boldogan cipeltem a zsákmányt a kosárhoz. Újabb jó kör. Már csak dugóhúzót kellett volna szereznünk, de itt is, hasonlóan a Smarthoz, csak húsz laris design dugóhúzó volt, arra meg sajnáltam a pénzt. Ember, két üveg bor ára, a reptéren meg úgyis elveszik.

Irány haza. Illetve, akadt még egy kellemetlen elintéznivalóm. Volt nálam 210 dollár, de ötvenesekben. Emiatt nem is tudtak a múltkor visszaadni. Most már nem akartam ezzel szarakodni, gondoltam, az egyik ötvenest felváltom. Persze ez nem olyan egyszerű, végül bementem egy pénzváltóba, közöltem, hogy 30 dollárért kérek larit és odaadtam az ötvenest. Simán ment, ott volt a tárcámban a 180 dollár. Nyugodtabban várhattam az estét.

From Tbiliszi 2014

Addig persze jól megvacsoráztunk. Az egyetlen gondot a dugóhúzó hiánya jelentette, a kvevris üveget ugyanis direkt úgy alakították ki, hogy szopassák a dugóhúzó nélküli embereket. Hosszú, lefelé elkeskenyedő nyak. Hogy pont ott, ahová már alig ér le a kiskanál, ott kelljen a legnagyobb erőt kifejteni. Kiskanállal nem is ment, végül nagynehezen találtam egy olyan villát, amelyiknek keskeny volt a nyele és azzal szenvedtem be valahogy a dugót. Hősies küzdelem volt, de majd megőrültem, hogy eddig minden sikerült és most csak azért ne ihassak kvevrit, mert egy nyomorult dugó nem enged oda.
Megkóstoltam. Hümmögtem. Biztosan ismered azt az érzést, amikor valami ismeretlent kóstolsz és egyelőre nem tudod eldönteni, hogy finom-e. De úgy a harmadik korty után azt mondtam, hogy megfogott. Tényleg finom. De más, mint amihez szoktunk. Nejt annyira nem vette le a lábáról, neki a hagyományos grúz fehér borok jobban ízlettek. (És azok is tényleg nagyon finomak voltak.) Szóval jól elvoltunk, falatoztunk, kóstolgattuk a salátákat. (A céklasaláta annyira nem jött be, a shuba viszont annál inkább, a padlizsánsaláta sem volt rossz, de ekkor már maradtam a tegnapról jól bevált babsalátánál.)

Kaja után vártuk Iliát. Gondosan előkészítettem az előlegszámlát, szép nagy számokkal rá is írtam, hogy mi mennyi. Ilia nem jött.
Bekapcsoltam a tabletet, átfutottam a leveleimet. És hoppá, egy levél az only-apartments-től. CC-ben tettek rá a végén. Ilia írt nekik… és felnyomott. Hogy nem akarok fizetni. Ráadásul azt is írta, hogy én azt mondtam neki, hogy már kifizettem 50%-ot előlegnek. A szerencsétlen összekeverte a fifteen (15%) kifejezést a fifty (50%) kifejezéssel, pedig ha csak egyszerűen matekozik, akkor is rájöhetett volna, hogy az általam említett 32 dollár előleg az a 210-nek nagyjából a 15%-a, nem pedig 50. És az egészben az volt a legszebb, hogy neki volt bőr a képén felnyomni engem, amikor ő felejtette el a foglalást, ő tagadta le a levelezésünket (érdekes módon, az only-apartments-nek írott levelében már emlékezett a foglalás azonosítójára), ő adta ki másnak a lefoglalt apartmant és ő adott ki helyette egy nem teljesen százas lakást. Na, remek.
Nyolc óra már elmúlt, de a hapi nem volt sehol. Telefon.
- Helló, itt Jozsef – üdvözöltem – Hol a faszban vagy?
- Ööö, izé – válaszolta – Akkor otthon vagy?
- Igen.
- Jó. Tíz perc múlva ott leszünk.
Fél óra múlva csörgött a telefonom.
- Itt vagyunk. Gyere le.
- Gyere te fel.
- Ööö, nem tudok. Ma még sokat kell tanulnom. Gyere le te.
Erre az érvre nem tudtam mit mondani. Összeszedtem a papírjaimat, toll, pénztárca, kulcs. Nejjel megegyeztünk, hogy a kettős kopogás leszek én, csak akkor nyisson riglit.
Lent erősítéssel vártak, volt vele egy csaj. Aki végre rendesen beszélt angolul.
- Olvastam a levelezésedet az only-apartments-szel – vigyorogtam rájuk.
- Oké, akkor tudod is, hogy mennyit kell fizetned – válaszolt a csaj.
- Felejtsd el. Az only-apartments száma hülyeség. Ők még úgy tudják, hogy két napot vagyok itt, nem hármat és nyolcvan dolláros a lakás, nem hetven. A matek sokkal egyszerűbb: 3*70 a szállás, én már fizettem 32 dollár előleget, kaptok 180 dollárt és minden rendben.
- De mi nem kaptunk semmit, értsd már meg! – kapta fel a vizet a leányzó – Amit te fizettél, az az only-apartments közvetítési díja!
- Ne szórakozz velem – komolyodtam el – Már vagy húszszor foglaltam ennél a cégnél, soha nem kellett külön közvetítési díjat fizetnem, az mindig benne volt az árban.
- De itt van a levélben! – mutatta a csajszi.
Valami tényleg volt ott, de nem ismertem a hivatalos kifejezést.
- Oké. Tisztázzuk le. Ma este én is írok az only-apartments-nek, rajta lesztek ti is cc-ben. Megkérdezem, hogy pontosan mi a helyzet. És akármit is válaszolnak, az alapján fogok fizetni. Jó lesz ez így?
- De biztosan az alapján fogsz fizetni? – kérdezte élesen a csajszi.
- Biztosan.
- Oké. Akkor találkozunk holnap este hatkor, ugyanitt.
- Oké.
Elváltunk. Fent hümmögtem valamit Nejnek, bontottam egy újabb üveg kvevrit, majd előszedtem a foglalás összes papírját, elektronikus levelezését és elvonultam matekozni. Hogy nehogy hülyeséget írjak az only-apartments-nek.
És itt jött a fordulat. Igazuk volt. Én az árat euróban kaptam, az előleget is abban fizettem, így nem ugrott ki elsőre, hogy az előleg fizetése után még tényleg 160 dollárnyi fizetendő díj maradt. Tehát amit én előlegnek hittem, az tényleg az only-apartments közvetítési díja volt, csak eddig én erről nem tudtam, mert vevőként soha nem derült eddig ki, mennyi volt a szállásadó eredeti, only-apartments nélküli ára. Csakhogy itt, a jelenlegi szállásnál, meg lett kavarva a szar, két nap helyett három lett, az eredeti lakás helyett pedig egy másik, más árral. És ők ekkor már only-apartment _nélküli_ árakkal kalkuláltak és letojták, hogy én közben mennyit fizettem a közvetítőnek. Hjaj.
Nagy levegő. Írtam egy udvarias hangvételű levelet, hogy átnéztem az összes papíromat, matekoztam egy sort és az jött ki, hogy nekik van igazuk. Elnézést kértem a félreértésért. Emiatt nem is írok a cégnek, jöjjenek holnap, megkapják a 210 dollárt. (Közben persze bennem volt az ideg, fogalmam sem volt, hogy Grúziában mennyire könnyű larit dollárra váltani. Hiszen pont ma délután váltottam be a dollárjaimat larira.)
Nejjel még dumálgattunk, de már nem volt olyan jó kedvünk, mint tegnap. A csajszi el is ment aludni, én még a kvevrivel leültem, internetet bogarászni. Gondoltam, megvárom, mit válaszolnak. Jól is tettem.
Hamarosan jött a válasz. A hapi kifejtette, hogy tulajdonképpen most jött rá, miszerint mi nem is három napot vagyunk ott, hanem négyet, így legyek kedves 280 dollárt fizetni.
Anyád.
Vártam pár percet, mire lehiggadtam, majd kínos udvariassággal, ahogy a hülye gyerekeknek szokták elmagyarázni, megírtam, hogy a szállásdíjat mindig az éjszakák után szokták fizetni, majd napra pontosan részleteztem, hogy mi hány éjszakát töltünk ebben a szaros lakásban. (Eredetileg úgy volt, hogy szombaton a cuccunkat ott hagyjuk, mert csak este hatkor indul vissza a busz, de itt már ilyesmi bizalomról szó sem volt.) Azaz a 210-et megkapja, de egy centtel sem többet.

Aztán vártam még egy órát, de erre a levélre már nem jött válasz. Elmentem aludni.

October 17, 2014 at 22:39   Posted in: Utazás  No Comments

Nem, még nem ereszt

Ma tanfolyamon voltam a cégnél. (Csak, mint nebuló. Egész konkrétan a linux-szal ismerkedek. Nem, ne gondolj rögtön gyökeres változásra, csak szélesítem a látókörömet. Hogy végképp megnyugtassalak, hamarosan lesz egy Exchange tanfolyamom is.) Na szóval, reggel befelé bringával. Előtte itthon meghúztam a nyereg csavarjait, persze nem ért semmit, mire beértem, háromszor is tövig becsúszott a vázba. Nyilván most már vittem magammal szerszámokat, harmadjára annyira megtéptem a csavart, hogy ennél jobban már nem lehet.
Kíváncsian vártam, hazafelé meddig bírja. Nem tudtam meg. Egy kilométer után leesett a pedál. Sötétben. Az egész nap szakadó eső már lecsillapodott, de még szemerkélt. A szél vadul fújt. A pedál visszarakásához pedig 14-es csőkulcs és tüske kellett volna. De most komolyan: ki a fasz cipel magával a bringán 14-es csőkulcsot?? Mert nálam nem volt, pedig direkt átraktam a szerszámokat a saját bringámból Nej kerékpárjába.
Volt még hátra 16 kilométer. Egy pedállal. A fenti körülmények között. Visszaraktam a pedált, kézzel betekertem a csavart, amíg tudtam, ott körömmel még meghúztam. Tekerni csak a jobb lábammal tekertem, a ballal csak a holtponton rúgtam bele, hogy átforduljon. Így csak 100 méterenként kellett leszállnom, újrahúzni a csavart kézzel.
Egy örökkévalóság után értem el a Lurdy ház mögötti benzinkúthoz. Bementem, hátha van csavarkulcsuk. Hivatalosan nem volt, de a pultos csajszi megengedte, hogy turkáljunk az autója csomagtartójában és… egy komplett Crowa kulcskészlet! Nem hittem a szememnek. Leszállt volna rólam az átok? 14-es fej kiszed, pedálra rárak, na, hol is van a racsnis nyél… sehol. Oké, hol van akármilyen nyél? Sehol. A szerszámkészletből egyedül az az elem hiányzott, amivel meg lehetett volna húzni a csavarokat. Ferdén felnéztem az égre: oké, értem én a viccet. Csak nem tetszik. Megköszöntem a segítséget, elrollereztem a Népligetig, majd telefonáltam Nejnek, hogy jöjjön értem. Öt kilométert szenvedtem össze egy óra alatt, de legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam mindent a telefonos segítség előtt.
Ja, a napszemüvegemet, melyet a pakolás során a bringa mellett felejtettem a munkahelyen, simán ellopták az első szünetig. Egy szinezetlen, gagyi műanyag szemüveget.

October 17, 2014 at 21:57   Posted in: Hétköznapok  6 Comments

Tbiliszi 02/05

2014.10.08; szerda
Open Market

Ez valójában új napnak számít, legalábbis Nejnél, mert ő aludt is valamit, de nekem a kedd és a szerda összefolyt.

Szóval ott jártunk, hogy Nej fél kilenckor megébredt, összekészültünk, irány a város. Az első bankból kidobtak, mert csak tízkor nyitnak. Kávézók, reggelizők már voltak nyitva, de nekünk pénz nélkül csak a nyálunk csorgott.
- Oké, menjünk fel a Smartba – határoztam – Az egy nagyobb bevásárlóközpont, ott tudunk kártyával is fizetni.
- Mármint te – tettem hozzá, mert az én kártyámat ugye nemrég vonta be a bankom.

De végül szerencsénk volt, találtunk egy renitens pénzváltót, aki egyrészt nagyon jól váltotta a dollárt, másrészt már kinyitott korábban. Ebben az volt a jó, hogy így tudtunk aprópénzt váltani a boltban és beszerezni a buszjegyként is használatos 50 tetris pénzdarabokat. (A tetri a lari váltópénze. Ja, és egy lari 140 forint.) Végül a vásárlás túl jól sikerült (éhes ember soha ne menjen sok pénzzel boltba), gyk elköltöttük az összes frissen váltott pénzünket, ráadásul fél larikat sem kaptunk. (Csak valami ajándék játékticketet a szomszédos Wendy’s játéktermébe és amikor magyaráztam a csajnak, hogy kellene aprópénz, azt hitte, hogy a játékticketekről érdeklődök. És elmagyarázta. Többször is. Feladtam.) Hazafelé sétakor esett le, hogy ez így nem lesz jó, így megint bementem az undok bankba. Odaléptem a pénzváltó ablakhoz, erre egyből rámvetődött egy alkalmazott és egy biztonsági őr. Elég nehezen sikerült tisztáznunk, mi is volt ez. Habár csont üres volt a bank, a pénzváltó ablak meg még csak nem is odabent volt, hanem az előtérben, kábé két méterre a bejárati ajtótól, de csak egy eldugott ügyfélautomata használata után lehetett volna odamennem. Végül lehúztak nekem egy jegyet és már válthattam. Amikor kértem, hogy adjanak 50 tetris érmét is, undorral adtak kettőt. Nej meg közben kint nézte döbbenten, hogy mi folyik bent. Ja, és rajtam volt egy fullra pakolt hátizsák, amelyikben minden lépésre csörögtek a borosüvegek. Meg a pálinkás.

Mindegy, volt megint pénzünk. Csak éppen buszjegyünk nem. Oké, akkor iszunk egy kávét a szomszédos kávézóban, aztán majd váltunk ott. Hát… a kávé meglepően drága volt, (két kávé 12 lari, azaz 1680 forint), ráadásul amikor odaadtam egy ötlarist, hogy kérek érte 10 darab féllarist, meglehetős undorral lökte elém a csajszi a váltópénzt és persze csak kint számoltam meg és csak kilenc volt.

Eddig erősen kezdett a város.

De leszartuk. Beléptünk a lépcsőházunkba, lift, felüvöltött az ajtómotor, magunkra zártuk a riglit és fejedelmien megreggeliztünk. Illetve ebédeltünk, mert ekkor már jócskán délre járt. Jöttek a kóstolások. Csacsa. Ez a helyi törkölypálinka, de sokkal kifinomultabb, mint a miénk, leginkább grappa jellegű, de azok közül is a jobbakhoz hasonlít. Nagyon finom volt, és ehhez képest fillérekért mérték. (Fél liter kábé 10 lari a boltban.) És persze vettünk borokat is. Ez volt a kirándulás egyik értelme. Grúziában nagyon fejlett és egyben nagyon ősi is a borkultúra, régészeti leletek szerint már 8000 évvel ezelőtt feldolgozták a szőlőt és egyfajta bort csináltak belőle.
Csak hát azt a bort valahogy ki is kellett nyitni. A lakásról, bármennyire is impozáns volt első ránézésre, apránként derült ki, hogy lakhatatlan. A fiókban volt valami dugóhúzó-imitáció, de már amikor elkezdtem volna beletekerni a dugóba, eltört. Kávéskanállal benyomtam a dugót, a kanál nyelére szalvétát tekertem, majd ezt használtuk dugó helyett. És hát, azt kell mondanom, a pálinkához hasonlóan a bor is igencsak kítűnő volt. (Nem foglalkoztunk vörös borokkal, Grúziában egyértelműen fehér borokat kell kóstolni.)

Ebéd után rövid csendespihenő, majd irány a piac, Azért rögtön az első napon, hogy ha találunk finomságokat, akkor legyen időnk is az elfogyasztásukra.

Nem volt egyszerű. Sőt. Nem is igazán találtuk meg a piacot. Mármint _azt a piacot_.
A felkészülési fázisban rengeteg írást olvastam. Mindegyikben el voltak ájulva a tbiliszi piactól. Hogy tele van finomságokkal. Hogy a savanyítás istennői árulják az áruikat, magukat öregasszonyoknak álcázva. Sajtok. Húsok. Édességek, töménytelen mennyiségben.

Nagyon sok cikk. Hasznos információkkal. Csak azt felejtették el megírni, hol van ez a piac. Szerencsére annyit kivettem az írásokból, hogy a Didube városrészbe kell mennünk. Gondoltam, ha ott leszünk, akkor majd megtaláljuk valahogyan.
Némileg gáz, hogy ez a Didube városrész elég messze volt, kint a Tbiliszi Dinamo stadion mellett. Gyalog négy kilométer a szállástól, de szerencsére jár közvetlen busz. Ha megtaláljuk. Ugyanis kint a feliratok 80%-a grúz betűkkel íródott és nem egyszerű a megértésük. Négy nap alatt eljutottunk oda, hogy egy-két rövid szöveget visszakódoltunk, de ez sem olyan egyszerű, ugyanis ugyanannak a betűnek számtalan formája van, attól függően, hogy a helyi kalligrafikus hogyan érezte szépnek kanyarintani az íveket.

Az alábbi feliratok betűről betűre megegyeznek, csak az egyik grúz betűkkel íródott, a másik latinokkal. Figyeld meg a ‘z’ betűt az egyik feliratban, majd a másikban.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

De a buszozás még arrébb van, kifelé eleve gyalog terveztünk menni. Azt írták valahol, hogy az Aghmashenebeli sugárút egy figyelemre méltó utca, az eleje óvárosi, a közepe bevásárlóutca, a vége pedig már Didube, ahol a piacot terveztük keresni. Szóval séta. (Előtte megpróbáltuk becserkészni a GTC-t is – Georgian Trading Center, kifejezetten nagy élelmiszerbolttal – az épület meg is lett, de nem találtuk meg rajta a bejáratot. Nem kicsit éreztem magam hülyén.) Az idő nem volt igazán jó, sűrű, szürke felhők, az eső lába végig a levegőben lógott.

Útvonal: Piackeresés

Az utca eleje tényleg óvárosi hangulatú volt.

From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014
From Tbiliszi 2014

Aztán megtaláltuk a piacot. De még mekkora piacot! Az útleírások némileg tévedtek: a piac nem a Didube városrészben van, hanem az egész városrész maga a piac. Kábé három kilométer átmérőjű körben mindenhol kofák, pultok, belső udvarok, parkolókból leválasztott murvás placcok és hatalmas csarnokok, régiek és modernek vegyesen. Óriási. Csak éppen az élelmiszerpiacot nem találtuk meg. Szárított krokodilpéniszt tutira tudtunk volna venni, Búvárszivattyút is. Ruhákat. Edényeket.

From Tbiliszi 2014

Megtaláltuk a zöldségpiacot. A gyümölcspiacot.

From Tbiliszi 2014

Egy árkád alatt találtunk néhány disznófejet is. De összességében azt a helyet, ahol halmokban állnak a fűszerek, a teák, az édességek, a savanyúságok, a sajtok… azt a piacot nem. Pedig próbálkoztunk, keményen. Végülis, erre volt szánva a nap.
Csurcsela viszont volt minden mennyiségben, legalább azokat végigkóstolgattuk.

From Tbiliszi 2014

Csurcsela: dió/földimogyoró felfűzve madzagra, majd must rákocsonyásítva. Nevezik mustkolbásznak is, na meg grúz snickers-nek. Egy köteggel kiültünk a stadion melletti parkba, jól esett üldögélni is. Aztán felszálltunk a 46-os buszra és kifigyeltük a helyieket, hogyan vesznek jegyet. A fél larist bele kell dobni egy nagy, ütött-kopott fémdobozba, meg kell nyomni egy gombot, erre kijön a jegy. Nem egy rocket science. De mielőtt lenéznénk a grúz atyafiakat, lehet kapni mágneskártyát is, erre lehet pénzt tölteni és ugyanezen a dobozon van kártyaolvasó is, leveszi a jegy árát és kiadja a jegyet. Hol van ilyen Budapesten?

Szóval hazazötyögtünk. Élményeket kaptunk, azért ekkora területen átélni a bazári hangulatot, a folyamatosan hömpölygő tömeget, még a szűk járatokban is, mindenképpen ingerekben gazdag élmény… csak hát jó lett volna finomságokkal a zsákban hazatérni. A biztonság kedvéért a Smartba még beugrottunk, végre volt friss kenyér, találtunk érdekes salátákat is (hagymás grúz babsaláta, piros paprikába töltött diókrém), azért ma sem fogunk éhen halni. A délelőtti borok kellemesen meghűltek, a csacsa is, kajáltunk egy nagyot, kitelepedtünk a teraszra, nem volt hideg, szivar, bor, beszélgetés.

Korai lefekvést terveztünk, de előtte azért még amortizáltunk a lakáson. A fürdőszoba nagyon szépen nézett ki, sötétzöld műmárvány, design csaptelep, meg ilyenek. Csak éppen Nej zuhanyzás után elkezdett kiabálni, hogy nem tudja elzárni a vizet. Bementem, megszakértettem… és tényleg nem lehetett elzárni a vizet. Elromlott a design csaptelep. Felnéztem az égre. Nem elég, hogy mostanában otthon is vizes problémákkal szívok, de most még itt is? Végül úgy oldottuk meg, hogy elzártuk a fürdőszoba főcsapját. Ezzel persze kilőttük a klotyit is, de szerencsére volt a lakásban még egy vizes blokk. Mondjuk, ott meg a vécékagylóban folyt állandóan a víz, de leszartuk. Szószerint. (Egyébként a konyhai csap is folyamatosan csorgatta a vizet, de ezt már megszoktuk. Nálunk is így ment az utóbbi hetekben.) Majd amikor végeztünk a teraszon, becsuktam az ablakot (beablakozták a teraszt, mondjuk elég szarul, mert az ablak alja nem lett rögzítve, ha nekitámaszkodtál, az egész hóbelevanc kilógott a levegőbe) és el akartam húzni a függönyt. Ez egy ilyen modern függöny volt, ez a széles szálakból álló függőleges redőnyszerűség, nos, amikor be akartam húzni, az egész szerkezet leesett a földre és egyből kibogozhatatlanná tekeredett. Hagytam a fenébe, nekünk úgysem kellett. A teraszra két ajtón keresztül lehetett kimenni, ebből az egyiken szar volt a kilincs, állandóan kiesett, emiatt nem lehetett az ajtót rendesen bezárni. A másik ajtón kilincs sem volt, így azt sem. Ja, és ez a két hálószoba volt. Mondjuk nem gond, elalszunk mi nyitott ablak mellett is, nemrég Izlandon még ennél is durvább körülmények között voltunk.

Nyolc körül úgy éreztük, hogy a továbbiakban már nem tesszük próbára a lakást, elmentünk aludni. Azért akárhogy is nézem, elég hosszú nap volt.

October 16, 2014 at 19:12   Posted in: Utazás  No Comments

Tbiliszi 01/05

2014.10.07; kedd
Előzmények és utazás

Házassági évforduló. 24 év után egyre nehezebb eredeti ajándékot venni, de idén tavasszal megoldottam. A Wizzair bejelentette, hogy új járatot indít Grúziába, nálam pedig ez az a kaukázusi ország, ahová szívesen is mentem volna. (Bor, tea, táj, egzotikumok.)

Szóval jegyek bevezető áron megvéve, gyors körbenézés, felírtam magamnak, hogy Kutaisi – Batumi – Tbiliszi – Kutaisi körút. Aztán félre is tettem az egészet, mondván, hogy arrébb lesz.

Nos, igen. Arrébb volt és a fene sem gondolta volna, hogy olyan időszakra esik, amikor egyébként is leterhelt vagyok, olyan időszakra, amikor sorra jönnek az időrabló rendkívüli események. Nem is igazán volt időm rendesen felkészülni. Nyáron egy kicsit nézegettem a térképet, Batumit lehúztam. Négy napot leszünk kint, sok lesz a három város. Szeptemberben lehúztam Kutaisit is. Az időnkbe belefért volna (utólag kiderült, hogy Tbiliszire tényleg sok a négy nap), de nem volt érkezésem megszervezni. Foglaltam szállást a jól bevált Only-Apartments oldalon keresztül. A repülőgép hajnal fél egykor érkezik meg Kutaisibe és a repülőtér állítása szerint minden repülőgéphez indítanak buszt a három legnagyobb városba. Ennek csak a menetrend mondott ellent. A nyár közepéig nem szerepelt rajta busz a budapesti járathoz, később pedig magát a menetrendet is levették. Az utolsó napokban vettem észre, hogy van online booking lehetőség, próbaképpen elindítottam, itt már látszott, hogy van busz, látszott az is, hová érkezik meg Tbilisziben, az előfoglalásra járt kedvezmény is, így a próbafoglalást beélesítettem. Legalább nem kell éjjel pénzváltással küzdenem. (Nem találtam Magyarországon olyan pénzváltót, aki tartott volna larit, a bankkártyás fizetésben meg nem bíztam.) Ez után már le tudtam zárni a levelezést a szállásadóval is.

Ez sem volt sima. Eredetileg két éjszakát aludtunk volna a fővárosban, egyet pedig Kutaisiben, így is rendeltem meg a szállást. A szállásadó – Ilia – válaszolt is, udvariasan felajánlotta, hogy kijön kocsival értünk a repülőtérre. Elviccelődtem vele, hogy azt azért ne, 300 kilométer hajnalban elég kemény lenne. Abban maradtunk, hogy felhívom, amint megérkeztünk. Később írtam neki, hogy lehet egy nappal több? Lehetett. Még később, már a buszjegyfoglalás után írtam egy újabb levelet, miszerint szerda reggel hat körül érkezünk meg, nem kell értünk jönnie, mert kábé 500 méterre a szállástól tesz le a busz, szóval see you in Tbilisi. Erre már nem jött válasz.

Elkezdtem szervezni a négy nap programját. Nem volt egyszerű, sőt, még az indulás reggelén is kidobtam mindent és újraterveztem, de végül csak összeállt valami. A biztonság kedvéért leírtam angolul is. Iliát a neve és a levelei alapján egy kábé negyvenéves, kedves nőnek képzeltem el, gondoltam, majd jól átbeszéljük a programot, aztán még az is lehet, hogy ad új tippeket.

Térkép. Ez sem volt sima. A Nokia Here-ben nem volt offline Grúzia térkép, később Russia alatt megtaláltam, mint kaukázusi régió. De nagyon durva felbontású volt, Tbilisziben is csak néhány főút látszott. Garmin térképet nem találtam, a meglévő Kelet-Európában nem volt benne. Nyomtattam valamit a Google Maps-ból, igyekeztem fejben is memorizálni, meg tollal bepöttyöztem a papíron a fontosabb helyeket. Aztán gyakorlatilag az utolsó pillanatban oldódott meg ez is. A neten találtam egy weblapot ahol kaukázusi autós rally-t szerveznek és a fő szervező magyar. Írtam neki, hogy tud-e nekem, mint nem versenyzőnek GPS térképet küldeni. A srác másnap válaszolt, hogy tudna, de jobban járok, ha magam töltöm le. Van egy oldal, ahonnan a világ tetszőleges részéről lehet friss Garmin térképeket lekapni. Kipróbáltam, és tényleg. Ráadásul kerékpáros térképet választottam, ezen még a lépcsők is rajta voltak Tbilisziben. Hurrá. A waypontokat már az indulás napjának reggelén szedtem össze és töltöttem fel a Garminra, de ezzel is elkészültem. Az utolsó pillanatban.
Pakolni már az utolsó utáni pillanatban sikerült, úgy, hogy közben beesett két céges incidens regisztráció is. Jól esett. Buszra már nem is maradt időnk, taxival söpörtünk ki a reptérre, a terminálon még utoljára átnéztem a leveleimet, beesett még egy regisztráció, válaszoltam is valamit, majd wifi és mobilnet kikapcs. Basszus, már rég az utazásra kellene hangolódnom, nem pedig az itthoni hétköznapokba kapaszkodnom.

Az utazás teljesen sima volt, kaptunk két helyet a vészkijáratnál, kényelmesen ültünk. Meglepően tele volt a gép. Érkezés időben.

Kicsi, faék egyszerűségű reptér. De ebben a pici országban van vagy 17 ilyen és ki vagyok én, hogy a Wikipédiával vitatkozzak?

Útlevélvizsgálat, vízum (ingyenes), retinaszkenneres regisztrálás.
Várakoztunk a sorunkra. Közben a tévében teljes képernyős nagyításban sorra jelentek meg a tiltó ikonok.
- Hoppá, tilos a marihuána – figyeltem fel.
- Meg az atommag is – jegyezte meg Nej, a jól ismert nukleáris szimbólum láttán.
- Akkor most elvesztünk – bólintottam – Atommag van nálunk. Rengeteg.

Kijöttünk az előtérbe. Hol a busz? Egy pacák, észlelve a tanácstalanságomat, egyből lecsapott. Láttam, hogy a Georgian Bus pulttól jött.
- Vegyünk jegyet! – javasolta.
- Már van – vigyorogtam vissza.
- Nohát – nézett nagyot – Mutassam meg!
Megmutattam a kinyomtatott visszaigazoló emailt. Nagyon megörült neki és adott két valódi jegyet. A papír ugyanis egy olyan ticket volt, amire igazi ticketet adnak. Jó tudni. Adtak ajándékba egy mobil feltöltőkártyát, nyilván üresen, de ha szükségem lett volna rá, nagy segítség lett volna. (Később kiderült, hogy tényleg szükségem lett volna rá, de ne szaladjunk ennyire előre.) Kimentünk, ott állt két mikrobusz, megkérdeztem a sofőrt, melyik megy Tbiliszibe, megmutatta, én a jegyeket, aztán felszálltunk. Az egész kevesebb időbe tellett, mint leírni.

- Nem vagy egy kicsit túl aggódós? – kérdezték egy internetes fórumon pár nappal korábban.
- Lehetséges – válaszoltam, de kifejezetten jól esett, amikor a semmi közepén lévő reptéren éjjel egykor csak felmutattam egy cédulát és máris a jó buszon ültünk.

Kényelmesen elhelyezkedtem. Már a repülőgépen belekezdtem egy érdekesnek tűnő regénybe, gondoltam, simán folytatom. Ja. A buszban indulás után lekapcsolták a lámpát és csak egy csomó kék led világított. Olvasáshoz kevés, alváshoz sok.
Majd megjött a zene.
Először nem is volt olyan vészes. Valami grúz helyi mulatós zene lehetett.
- Szabad? – emeltem meg Nej kezét, a szűk közlekedő folyosóra mutatva.
- Hülye – nyugtázta. Vigyorogva.

Félhomályban, félálomban utazunk, néha el-elbóbiskolva. Szólt a helyi tánczene, a sofőr bagózott. Időnként megriadtam. Átmentünk falvakon, neonszínekkel világítottak a tündeírások. Most kezdett csak leesni, hogy itt vagyok kétezer kilométerre Pesttől, a nagy és a kis Kaukázus közötti völgyben, nem messze a várostól, ahol valamikor az aranygyapjút őrizték, amelyért Iaszón és az argonauták (a korai Bosszúállók, nézdd csak végig a névsort: Nesztór, Orpheusz, Kasztór és Polüdeukész, Thészeusz, Péleusz, és Héraklész), mindent megtettek, hogy megszerezzék. A Fekete-tenger keleti partjától is keletebbre. És még háromszáz kilométert fogunk zötykölödni az éjszakai busszal. Nagyrészt keletre.
Kezdett megjönni a kedvem. Vár a kaland.

A sofőr magnójából a One Way Ticket szólt. Na. Még viccnek is rossz.
Aztán a Millió Millió Rózsaszál. Grúzul. Bekussoltam. Ez egy szürreális utazás.

Nej végigaludta. Miért pont ezt ne? Így lemaradt arról, mennyire vadul előzgetett a sofőr éjszaka. Beláthatatlan kanyarokban. Kamion konvojokat. Lazán.

Útelágazás a sötétben: Tbiliszi, Jereván, Baku. Azért még szokni kell.

Mire megtaláltam a jó alvópozíciót, pihenő. Egy negyvenes magyar csaj is utazott a buszon, elképesztő laza. Nem foglalt semmit, még csak térképet se nagyon nézegetett, annyit tud, hogy hátizsák és fel a hegyekbe. Hajrá.

Aztán megnézhettem, mire mentem a nagy szervezésemmel. A busz ugyan látványos volt, és a szállást is egyből megtaláltuk a hajnali városban. Eddig oké. Aztán beindult a rémálom.
Elsőre a telefon nem talált hálózatot. Aztán nem vették fel. Pedig megírtam neki, hogy reggel hat körül érkezünk. Csöngettem, jó sokáig. Álmos hang. Kurva álmos _férfihang_.
- Hello, I am Jozsef Petrenyi.
- Kiafasz?
Bemutatkoztam még egyszer.
- Nem értem. Ki vagy, mit akarsz és hol vagy?
Ezt is elmondtam neki.
- Ki vagy és mit akarsz? – motyogta.
Elmondtam megint.
- Hol vagy?
Elkezdtem volna mondani, de letette. Hülyén néztem Nejre. Aztán újra felhívtam a hapit. Újra elmondtam a sztorit.
- Oké. Hol vagy?
- Az apartman előtt – ismételtem meg sokadjára.
- Van ott egy park?
- Azt hiszem, igen.
- Van, vagy nincs?
- Nem látom. Megnézem.
Lesétáltam a főútig. Átmentem a négysávos főút túloldalára. Ott volt a park, csak valami kiállítóterem eltakarta. Visszasétáltam. Már az első átsétálásnál is észrevettem, hogy nagyon figyelnek egy rendőrautóból, de a másodiknál már rám is mozdultak. Mentem a járdán, a rendőrautó meg lépésben jött mellettem. Hirtelen mozdulattal befordultam jobbra. A rendőrautó szintén. Oké, ezt le kell meccselni. Megálltam. A rendőrautó közvetlenül mellém gurult. A rendőr kinyitotta az ajtól, én pedig udvariasan beköszöntem:
- Hello, Gentlemen!
A hapi döbbenten nézett, majd intett, hogy csináljam azt, amit Horn Gábor javasolt Gyurcsánynak. Húzzak a picsába. Visszasétáltam Nejhez, aki tisztán látta az egész közjátékot. Nem is tudom, melyikünk volt jobban megijedve.

Visszahívtam Iliát.
- Itt van a park.
- Oké. De akkor most hol vagy?
Egy latin nyelven íródott táblát láttam a közelben, valami fogadóirodáé volt. Beolvastam. Semmi hatás.
Hát, ez így nem fog menni. Kellene egy utcanév, de csak mordori nyelven van kiírva.

From Tbiliszi 2014

Próbáljuk megfejteni. Mrozek egyik novellájában szerepelt egy hapi, aki ha kellően meg volt szorulva, megerőltette magát, utána pedig képes volt mindenre. Akár egy egész nyelvet is megértett egyik pillanatról a másikra.
Letettem a telefont, nekiálltunk kisilabizálni az utcanévtáblát. Én már a buszon is nézegettem a falvak neonreklámjait és néha feltűnt egy-egy rozetta kő: olyan felírat, ahol mind a két írással ki volt írva a szöveg. Így mire Tbiliszibe értünk, már 4-5 betűt ismertem és szerencsére ezekből volt annyi a táblán, hogy az első felét megértettem, utána pedig már beugrott az utcanév is. (Ugye amíg nem volt GPS térkép, igyekeztem megtanulni az online térképet.)
Lesia Ukrainkas 3.
(Most kérdezhetnéd, hogyan lehettem akkora balek, hogy az only-apartment visszaigazolásából nem írtam ki a szállás címét? Nos azért, mert a hapi kamuzott. Hogy jobban nézzen ki a cím a foglalásnál, a közeli főutcát – Rustavili – tűntette fel. A térképen viszont a valós hely volt bejelölve, csakhogy utcanév nélkül. Azaz GPS koordináta alapján mentem.)

Visszahívtam. Bediktáltam neki, hol vagyok.
- Ja, akkor az apartman előtt?
B@zdmeg. Ezt magyarázom már fél órája.
- Tíz perc múlva ott leszek.
Vártunk. Negyedóra múlva megállt egy városi terepjáró, kiszállt belőle egy húsz körüli hapsi, meg egy öregebb, ránézésre az apja.
- Ilia vagyok – mondta a fiatalabb.
- Én meg Jozsef – mutatkoztam be.
- Bocsesz – közölte – de fogalmam sincs, kik vagytok. Soha nem hallottam rólatok.
Erős kezdés, de készültem rá. Elővettem a mobiltelefonomat és megmutattam neki a levelezésünket. Erre ő is elővette a sajátját és megmutatta,hogy azon meg nincs. Hajnal hatkor, sötétben, egy eldugott kis utcában nem láttam értelmét vitatkozni azon, hogy a két bizonyíték nem egészen egyforma erősségű. Törölni, vagy levelet elmásolni az inboxból mindenki tud.
- És most? – kérdeztem.
- Hát, az apartman most éppen nincs.
- Hogyhogy nincs?
Erre jött egy hosszú magyarázat, amelyből egy szót sem értettem. Szerintem ő sem.
- Úgy érted, az apartman most éppen nem áll rendelkezésre? – próbáltam összefoglalni.
- Igen – bólogatott hálásan a megfelelő szó hallatán – Nem áll rendelkezésre.
Egyre jobb.
Viszont tudnak adni helyette egy másikat.
Elég rendesen elhúztam a számat. Ezt már ismerem. Adnak valami szart az isten háta mögött, jó drágán, kihasználva a szorult helyzetünket.
- Menjünk – morogtam.
Beültünk a kocsiba, autóztunk egy sarkot. Oké, ez még belefér, bár a környék szemmel láthatóan jóval lepukkantabb lett. Vakolatlan lépcsőház, vasajtó, ipari lift, a lift ajtómotorja tuti egy zsaporozsec-motor lehetett valamikor. Újabb vasajtó, belülről riglis zár. A lakás viszont már egy más világ volt: 60(!) négyzetméteres nappali, bőr ülőgarnitúrával, két hálószoba, két fürdőszoba, konyha, nagy erkély.
- Oké, jó lesz – bólintottam – Szkólka?
Végül megegyeztünk 80 helyett 70 dollárban. Nem kevés, de ugye van bálterem is. Odaadtam a pacáknak 200 dollárt és kértem vissza húszat. Kurvára nem értette. Mondtam neki, hogy három éjszaka az 210, fizettem 32 előleget, jó fiú vagyok, adok nekik 180-at. Még mindig nem értette. Menjünk le az apjához. Ő sem értette. Mutatták nekem zsebszámológépen, hogy miért nem számolok jól. Végül megértettem, hogy mit nem értenek: ha eddig nem is hallottak rólam, akkor nem tudják, hogyan fizethettem előleget. Szerencsére erre is gondoltam, kinyomtattam az előlegszámlát, csak az éppen fent volt a hatodikon. Mi meg éppen lent nepperkedtünk a sötét utcában, a terepjáró mellett, mindenkinek a kezében kártyaként szétterítve a dollárok. Végül elhangzott a kulcsszó: only-apartments. Ja, hogy nem direktben foglaltam? Akkor már mindent értenek. De nincs náluk 20 dollár. Lari jó lesz? Azt hitték megszivatnak, pedig ezzel segítettek volna egy nagyot. Itt vagyunk kora reggel éhesen, szomjasan, helyi pénz nélkül, persze, hogy örültem volna neki. (Az árfolyamot már útközben lepuskáztam egy bank kirakatából.) Aztán ez sem lett, vadul tárgyalni kezdtek grúzul, majd abban maradtunk, hogy holnap rámcsörögnek, randizunk, aztán fizetek. Valószínűleg le akarják ellenőrizni, hogy tényleg fizettem-e előleget – gondoltam.

Felmentem. Hosszú éjszaka volt, a repülőgépen is, meg a buszon is aludtam egy-egy félórát, hát nem túl sok. Ráadásul szomjas is voltam, éhes is, de ilyen korán még bolt sincs, na meg pénzváltó sem. Welcome drink? Ilyen körülmények között? Ezektől? Na ne.
A konyhaszekrényben azért találtunk egy doboz teát. Akár autentikus is lehetne – Grúziában nagyon jó a tea – de ez közönséges ceyloni volt. Főztem egy kannával, az is jobb, mint az egyébként nem is ajánlott csapvíz.

Keressük meg a wifit. A jelszót mondta Ilia, csak éppen az Access Point nevét nem. A mobil talált vagy tizet. Nagy levegő. Nekiálltunk. Egyik sem fogadta el a jelszót. Most csörögjek rá? Így is kisebb vagyont költöttünk már telefonra. (Hívás 640 forint/perc, fogadás 240. Mégiscsak jó lett volna az a feltöltőkártya. Feltéve, hogy hajnalban fel tudom valahol tölteni. Bankkártyáról.)
Látszott, hogy nem voltam a topon, hiszen a megoldás tök egyszerű volt. Míg Nej zuhanyzott, meg is jött az eszem. Megkerestem az AP-t. Valami TP-Link csoda volt. Kikapcsoltam… és figyeltem, melyik név tűnik el a listáról. Egyik sem.
- Hát én ezt ismerem! – csaptam a fejemre. Ugyanezt csinálják az én TP-Link eszközeim is: időnként fogják és nem működnek, miközben úgy néznek ki, mintha. Reset. Egyből meg is jelent a kütyü neve a listán, a jelszó is stimmelt. Volt net. Hanyattdőltem a fotelben. Úgy látszik még teljesen kipurcanva is képes vagyok IT problémákat megoldani.

Nej ledőlt még két órát aludni, én inkább sorra főztem a kancsó teákat és netezgettem, blogolgattam.

Ütvonalak:

October 15, 2014 at 20:54   Posted in: Utazás  2 Comments

Hamarosan

From MiVanVelem

October 12, 2014 at 10:07   Posted in: Utazás  No Comments

Olvasgatok

Még egy kétcentes az élet értelméről és az elég jó megoldásokról.

- Birtalan Balázs -

October 5, 2014 at 09:42   Posted in: Világmegváltás  No Comments

Még nincs vége

Ki akartam nyomtatni egy adózásos űrlapot, de nem sikerült. Oké, megint az a hülye nyomtató, semmi gond, újratelepítem a drivert a szerveren, aztán jó lesz. Ja. A médiacenter gép azzal fogadott, hogy nincs bootolható eszköze. Azaz jó eséllyel elszállt benne a diszk.
Ezen a gépen szoktam videót vágni. Az idők kezdete óta az összes nyers, félkész és kész videóanyag ezen a diszken található. Ahogy Nej fogalmazott, a fél életem. Karácsonykor ugyan mentettem, de azóta volt Barcelona, Firenze, Izland, Balaton kerülés, na meg a családi videók. Ránézésre sem egynapos harc, amikor pedig szabad óráim sincsenek. Emiatt fájó szívvel, de lemondtam a hétvégi Tisza-tavi evezősbulit: kábé 40 ember, jó társaság, jó haverok, evezés Magyarország legszebb taván, bográcsolás, ökörködések. Jól esett volna a hajsza közben. Most küzdhetek helyette a reprodukálhatatlan anyagaimért.

October 3, 2014 at 13:37   Posted in: Hétköznapok  6 Comments

Megint hétköznap

Vannak olyan napok, amikor nem hogy felkelni nem érdemes, de addig élni sem.

Már a szerda sem igért sok jót, bedugult a konyhai lefolyó. Igen, az. Már megint. Egy ideig sportoltam a vécépumpával, egy kicsit jobb is lett, de később visszaromlott. Habár nem örültem neki túlzottan, de Nej kipróbálta a misztermászkelt. (Nekem azt magyarázták a múltkor a duguláshárítók, hogy tilos, mert képes úgy bedugítani a csövet, hogy utána falat kell bontani.) Beborítottuk, ment rá a forró víz, erre olyan hangok jöttek ki a csőből, mintha Alien küzdené fel magát éppen, aztán egy gusztustalan buggyanás… és a mosogatóból egy pillanat alatt eltűnt a víz.

- Azannya – néztünk egymásra Nejjel – Ez elég hatásos volt.

Meg is jegyeztem, hogy akkor lehet, hogy a duguláselhárító maffia csak azért gyalázza ezt a szert, hogy több munkájuk legyen.
Visszamentem a teraszra. Úgy egy óra múlva kellett valami a konyhából, utána kezet mostam… és nem ment le a víz. Felkeltettem Nejt, a notórius koránkelőt, hogy újabb menet. Vízforralás, granulátum – de most elmaradt a csoda. A víz lassacskán lecsorgott, de a dugulás nem szűnt meg. Nekem közben eszembe jutott, hol ronthattuk el, így vártam egy órát – Nej közben határozottan elment aludni és jelezte is, hogy fel ne merjem még egyszer kelteni – majd újabb kísérlet. Semmi. Oké, ebből csütörtökön megint mesterember hívása lesz, bármennyire is irtózom tőlük.

Reggeli kávé a teraszon, Kisokos. Elkezdtem hívogatni a duguláselhárítókat és aki úgy kezdte, hogy “Az első három méter…” azt szó nélkül letettem. Végül vagy ötödjére találtam egy pacákot, aki 16e pénzért bevállalt húsz métert és amikor megkérdeztem, hogy oké, de mi van akkor, ha a dugulás távolabb van, erre röhögve mondta, hogy az már bőven a szomszédom baja.

Ja, csak hogy lássuk, nekem erre az egészre nagyjából nulla időm volt. Meló is van, kirándulások is lesznek a közeljövőben és botrányosan áll a szervezésük, ráadásul már készülnöm kellene egy újabb tanfolyamra, meg éppen van céges oktatás, a vállalkozósdim is ezer sebből vérzik, szóval tényleg levegőt venni is alig van időm.

A pacák délre igérte magát (a délutáni Exchange oktatáshoz már kettő-fél három között el kell indulnom), én pedig 11 körül vettem észre, hogy nincs is ennyi pénz nálam. Úgy, ahogy voltam – koszos, kinyúlt melegítő/póló, szabadjára engedett haj – elugrottam bringával az öt percre lévő K&H bankfiókhoz, nekik van ilyen kártyás nyerőautomatájuk. Kártya bedug, automata reszel… majd közölte, hogy temporary out of order. Döbbenten néztem. Aztán resetelte magát. De a kártyámat már nem adta vissza. Indultam a bankba, hogy asztalokat borogassak, de zárva volt a fiók. Áramszünet miatt. Hogy az automatát miért nem kapcsolták le, az rejtély. Viszont volt némi mozgás odabent, erre addig rugdostam az ajtót, amíg ki nem jött egy fehéringes pacák.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kultúremberként vázoltam fel a tényállást. A duguláselhárító hamarosan jön, nekem az összes pénzem a bankkártya mögötti számlán van, meg úgy egyébként, hétvégén is kellene nagyon a kártya, meg a jövő héten is. A pacák viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy ezt a kártyát már nem tudja visszaadni, az automata bevonta, ezt már csak letiltani lehet. Nem hatotta meg, hogy elmondom neki a kártya összes adatát. Éppen készültem a tettlegességre, amikor megjött egy melós külsejű hapi.
- Jó az automata? – kérdezte tőlünk.
Én csak hangos hörgéssel válaszoltam, de a fehéringes bólogatott, hogy jó.
- Ember, ki ne próbálja – szóltam rá – Maga szerint én miért ordibálok itt ennyi ember előtt?
Akkor már álltak vagy tízen a bank előtt és nézték a cirkuszt.
- Hát akkor én ezt kipróbálom – dörmögte a szerencsétlen. Végignyomkodta. Az automata közölte, hogy minden oké, tranzakció befejezve. Csak éppen pénzt nem adott ki.
Innentől ketten ordítottunk a fehéringessel. A durva arcú melós pacák, meg én, aki hajléktalannak voltam öltözve.

Közben telefonált a könyvelő, gondolom cseszegtetni akart, hogy miért hanyagoltam el az utóbbi két hónapban a papírmunkát, de kinyomtam. Nem a megfelelő idő, nem a megfelelő hangulat.

Akár estig is képes lettem volna sértegetni a bankot és a képviselőjét, de nekem elsősorban a dugulással kellett foglalkoznom. Szerencsére eszembe jutott, hogy Nej éppen tegnap kapott fizetést az általában üresre nullázott számlájára, nálam pedig ott lapult egy társkártya, tűzoltásként tudok pénzt szerezni. Úgy is lett, elbringáztam egy közeli OTP fiókhoz, pénz ki, én haza, tíz perc múlva itt is volt a mester.

A dugulás 4,5 méter környékén tartózkodott, a csóka viszonylag hamar felszámolta. A biztonság kedvééért betolt tíz méternyi csövet, többször megjáratta ki-be, szóval megdolgozott rendesen a pénzéért. Aztán elment, nekem pedig éppen annyi időm maradt, hogy a konyha romjain összedobjak két szenyót, kaja közben felhívjam a bankfiókot és megtudjam, hogy az új kártya 15 nap (nekem ugye pont a jövő héten kellene, de nagyon), viszont ha saját PIN kód kell, akkor menjek be egy fiókba és csak onnantól indul a 15 nap. Azaz időm ugyan nincs, de szervezzek be még valahová egy bankfiók látogatást. Alakul. Sokat nem vacakolhattam, ebéd után már indulnom is kellett a munkahelyre. Ugye, oktatás. És még kihagyni sem lehet, mert én tartom.

Időben érkeztem, fél órával kezdés előtt, ez általában elég is berendezni a termet. Ha van terem. De a megszokott tárgyalót az anyacégünk lenyúlta (kigolyózva engem), nekem meg maradt egy távoli épületben egy nagy, de csapnivaló infrastruktúrával rendelkező tárgyaló. Na, ezt egy óra alatt sem bírtuk berendezni, sem én, sem a közönség, pedig csupa informatikus volt a teremben. Egyszerűen a kivetítő valami olyasmi darab lehetett, melyen anno Noé mutatta be az állatoknak az elképzeléseit a bárka közeli jövőjéről. Sem az én, sem a többiek laptopjával nem volt képes olvasható képet adni, később kaptam egy olyan infót, hogy állítólag csak a 800*600-as felbontást ismeri, na, azt egyikünk laptopja sem tudta. Végül az egyik nebuló oldotta meg a helyzetet, átsétált az épületünkbe, bement a cégvezető irodájába és bocsi, bocsi felkiáltások mellett leszerelte a plafonról a projektorát. Majd úgy, lógó vezetékekkel áthozta ebbe a nyomoronc tárgyalóba.
Combos késés. Egy késő délutáni tanfolyamnál, ahol normál esetben is simán belecsúszunk az estébe. Hát, gyorsítottam a tempón. Meg is lett az eredménye, az értékelő lapon szépen leesett az érthetőség mutató és többen is panaszkodtak a hadarásra. Ez van. Vagy az éjszaka.

De lement ez is. Amikor visszavittem a cuccokat a helyére, elégedetten nyugtáztam, hogy szakad az eső. Egy ilyen napon nem is lett volna stílusos, ha nem esőben kellett volna hazabringáznom este tíz körül. A kerékpárt betoltam az eresz alá, felcuccoltam rá mindent, igyekeztem úgy pakolni, hogy a technika ne nagyon ázzon meg.
Elindultam. És nem éreztem jól magam. Bennem volt, hogy ez az eső még kevés. Erre ugyanis számítottam. Nem, kell még a nap végére valami, valami olyan kellemetlen meglepetés, amire viszont nem. Aztán a Lágymányosi híd után tekertem, nagyjából a Nissan szalon mellett, amikor egy huppanás után éreztem, hogy becsúszott a nyereg. Mármint a vázba. Nej bringájával voltam (a pakkok miatt), ezen nem gyorszáras az ülés, szerszám meg egy gramm sem. És még volt hátra vagy tíz kilométer. Esőben. A térdeim a mellemet verték, a dzsekimről felcsapott vízfröccsök az arcomba vágtak, de végre nyugodt voltam, már nem kell idegeskedtem, megjött az extra szopás.

Aztán a nyereg elkezdett forogni is.

October 3, 2014 at 01:45   Posted in: Hétköznapok  6 Comments

Egér

Kint dolgozok a kuckóban. Közvetlenül mellettem Sztracsi már fél órája gyötör egy egeret: elengedi, elkapja, feldobja a levegőbe, hagyja elszaladni, utoléri. Az egér meg küzd: hol döglöttnek tetteti magát, hol visongva elszalad. Persze esélytelen, sőt, miközben írom ezeket a sorokat, addigra a macska már megölte és el is kezdte enni. Csak éppen előtte hosszan és alaposan megkínozta. Belegondolok, hogy minden döglött egér, melyet eddig idehordtak a teraszra, előtte átesett ezen a procedúrán… ne mondja nekem senki, hogy a természet barátságosan van berendezve.

October 1, 2014 at 12:27   Posted in: Háziállat  One Comment

Kihívásokkal küszködő

Látom, hogy Orbán beszéde – megint – sokaknál kiverte a biztosítékot. Pedig most pozitív szál is volt benne, csak hát… ismerjük a szónokot. Ami számomra meglepő (ugyan), az az, hogy pont ez a pozitív vonal váltotta ki az egyik felzúdulást, a bennem rejtőzködő népművelő meg nem tud nyugton maradni.
Szóval, tisztázzuk le, a politikai korrektség (PC) az egyik legundorítóbb kommunikációs technológia, ha lenne valahol egy delete gomb, amelyik kiirtaná, órákig nyomkodnám, hogy biztos legyek az eredményben.

A way that we speak in America so we don’t offend whining pussies.
(Only pathetically weak people that don’t have the balls to say what they feel and mean are politically correct pussies.)
Urban Dictionary

In modern usage, the terms PC, politically correct, and political correctness are generally pejorative descriptors…
Wikipedia

Nem akarom órákig sorolni a példákat, elég lesz egy is: a PC kommunikáció az, amikor nem azt mondjuk valakire, hogy buta, hanem azt, hogy megértési nehézségekkel küszködő. Mert hátha ezzel nem bántjuk meg. Így nem vesztünk szavazatot, nem haragítunk magunkra senkit, még akkor sem, ha egyébként igazat mondanánk.
Na, szóval a politikai korrektség szvsz egy csökevény, melynek Amerikában már egészen durva vadhajtásai nőttek, nem véletlen, hogy ott már pejoratívvá vált a kifejezés. Orbánnak is valószínűleg valami amerikai tanácsadója javasolta, hogy hirdessen háborút ellene.

Csakhogy.

  • Magyarországon a PC pont arra a kereszténydemokratának hazudott izére jellemző leginkább, akiknek a gyűlésén Orbán meghirdette a harcot. Ha tényleg komolyan gondolta volna, akkor rögtön velük kellett volna kezdenie. De nyilván nem gondolta komolyan.
  • De a baloldal sem jobb. Biztos vagyok benne, hogy tudják mi az a PC és tudják azt is, hogy nyugaton már van olyan vonulat, amelyik harcol ellene, hiszen a polkorrekt beszéd ellehetetleníti az értelmes kommunikációt. De tudják azt is, hogy Magyarországon az átlagembernek erről fogalma sincs, ők csak azt veszik le a szavakból, hogy Orbán nyíltan is bejelentette, hogy nem akar korrekt politikus lenni. Szándékos és durva félreértelmezés, de bunkósbotnak pont jó. Azok az okostojások meg, akik tudják miről van szó, már úgysem számítanak célközönségnek. Egyik oldalon sem.

ps.
Hozzáteszem, a beszéd többi része hol félelmetes, hol röhejes, de most nem az egész beszédet szándékoztam értelmezni, csak ezt a PC vonulatot.

September 29, 2014 at 11:27   Posted in: Hétköznapok  12 Comments

Emberi

Vasárnap, kora délután. Kellemes őszi idő, kivonultam a kuckóba, tologatni egy kicsit az egeret. Mások kirándulásra szánták el magukat, sorra jártak mindenféle csoportok a hátsó murvás úton.
Anyuka, kisgyerek kisbiciklivel. A kisgyerek taknyolt egyet. Hangos bőgés. A gyerek sorra bejelentette, hogy mijét ütötte meg, Anyuka vígasztalta. Aztán elhangzott egy meglepő panasz.

- Anya, miért van az, hogy én mindig elesek? – bőgte a gyerek.

Ebben a kérdésben, az elkeseredett sírásban egy teljes világ fájdalma összpontosult. Lehet, hogy a gyerek tényleg ügyetlenebb, mint a többi. Lehet, hogy csak túl nagy feladatot kapott, túl hirtelen. De a gyerek megérezte, hogy abban a világban, amelyben ő a középpont és mindenki más csak mellékszereplő, valami nem stimmel. És már nem azért reklamált, mert valamije fájt, hanem azért, hogy miért kapott ilyen világot.
Valljuk be, sokan vagyunk így ezzel. Miért van az, hogy nehezebben tanulunk nyelveket, mint mások? Miért van az, hogy gyengébbek az izületeink, mint a többieké? Miért megy vacakabbul a matek? Miért nem ehetünk olyan ételeket, melyeket mások igen? Miért vagyunk allergiásak dolgokra, melyekre mások nem? Ezek mind világfájdalmak… csak éppen már felnőttünk és tudjuk, hogy nincs senki, akin bőgve számon kérhetnénk.

September 28, 2014 at 13:37   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Fogságból fogságba

Csütörtök éjfélkor elment az internet. Hajnal egyig még kinlódtam egy mobiltelefons tetheringgel, de lassú is volt, szaggatott is, hagytam a fenébe. Reggel a szokásos fél nyolcas kelés, wifi teszt még az ágyból, internet továbbra sincs. A térdem miatt ma sport sincs… akkor meg minek keljek fel? Aludtam fél tízig. Reggeli, kávé, egy kis tethering, van-e valami nagyon sürgős meló. Nem volt. Déltájban nekiálltam ebédet főzni. Ebéd után újabb internet teszt. Negatív.
Ettől persze még rengeteg dolgot tudtam volna csinálni. Itt van például a kert az őszi munkákkal. Öt, vagy hat hétvégére előre tekintve, most van egyedül időm rá. Egy csomó munkahelyi doksi, át kellene olvasni. Meg kellene vágni a balatonkerülős videókat is. Tanulnivalóm is lenne bőven.
De most egy gyerekkori megoldást választottam. Kerestem egy jó könyvet és félrevonultam a kuckóba olvasni. Kizártam magamból a világot: ketten maradtunk a könyvvel. Időközben családtagnak tűnő emberek mászkáltak körülöttem, de nem hagytam magamat megzavarni. Hajnal négy körül kezdtem fázni, bementem a lakásba. Nej és Barna reggel hatkor keltek, kicsit furán néztek rám, de aztán békénhagytak. Kilencre végeztem ki a könyvet.
Kábé 20 órára elmenekültem az egyik fogságból a másik Fogságba.

September 27, 2014 at 17:50   Posted in: Hétköznapok  4 Comments

Hülye macskák

Ebédre csirkemellfilét aprítottam és kivágtam belőle egy inas darabot. – Jó lesz a macskáknak – gondoltam, és kivittem a teraszra. Letettem a kistányérba. Egyik macska sem reagált rá. Később Picúr odasétált, szagolgatta, aztán otthagyta. Hamarosan Gizi is eljátszotta ugyanezt.
Le is vontam a következtetést, hogy újfent micsoda csodájába futottam bele az élelmiszervegyészetnek. Mert mi meg ezt esszük, sőt, kifejezetten egészségesnek tartjuk. A macska meg le sem sz@rja.

Aztán felébredt a délutáni alvásból Sztracsi, nyújtózkodott egyet, komótosan odasétált a tányérhoz… és jó étvággyal enni kezdte a húst. Abban a pilanatban leesett a hülye Gizinek, hogy ez kaja és odarontott ő is. De Sztracsi már uralta a terepet, így Gizinek nem maradt más, mint felnyalogatni a teraszt, ahol egy darabig vonszolódott a hús.

September 25, 2014 at 15:40   Posted in: Háziállat  No Comments

Marhapörkölt

From MiVanVelem

Annyira nyomta a meteorológia, hogy ez lesz az utolsó kellemes hétvége, hogy mi sem húztuk tovább a közösségi hely felavatását. A marhapörkölt műfaj mellett döntöttünk.
A padlásról elkezdtük letermelni az innen-onnan megmaradt faanyagot: lambériákat, szegélyléceket, bútortörmeléket. (Az a faanyag, amelyhez azért nem nyúlsz hozzá, mert ránézésre megbonthatatlan kupac, az már nem faanyag, álljon bármennyire gyalult deszkákból is. Az már csak hasznos teret foglaló szemét.) Szúrófürésszel összevágtam a léceket, ezzel a munka oroszlánrészét el is végeztem. A bogrács kezelése már az úttörő gyerekvasút táborokban edződött fiamra maradt.

From MiVanVelem

A szakács ihletet merít.

From MiVanVelem

A várakozó tömeg pedig türelmet.

From MiVanVelem

Imhol a címszereplő.

From MiVanVelem

Ez a nyárs pedig az est főszereplője lett volna, de aztán lusták voltunk megsütni, a sötétben meg valahogy elfogyott.

  From MiVanVelem

Végül pedig álljanak itt lányom csendélet fotói. Variációk borra, fröccsre és szivarra.
 

September 23, 2014 at 21:37   Posted in: Hétköznapok  2 Comments

Ess eső, ess, holnap délig ess

Ezt már kínomban írom. Nem hiszem el, hogy ennyi víz van még felettünk. Nem hiszem el, hogy ennyi víz van még egyáltalán a világ felett a felhőkben. Ennek fényében messze hálát adok minden érintettnek, hogy pont kaptunk négy száraz napot a Balaton körbeevezéséhez.
Ma esőben szereltem áramot a kerti bútorba. Esőben nyírtam le a derékig érő füvet. Ezeket a sorokat is szakadó esőben írom, tesztelve a kerti bútort. (Bírja, de mindenről csorog a víz. A laptopról is.) A járdán ötcentis víz áll, folyamatosan. A fűben is. Az azáleák, melyek igazából az angol éghajlatot kedvelik, június óta virulnak. Pedig a vésztartalék vízhez még hozzá sem nyúltam. A szintén anglofil rododendronok szószerint vágtáznak, úgy hozzák a friss hajtásokat. Ezelőtt két extrém száraz nyarunk volt. Ha szabadna kérnem, nem lehetne jövőre egy átlagos nyár, amikor sem erre, sem arra nem lennének ekkora kilengések?

ps.
Azt még nem is mondtam, hogy napok óta folyamatosan megy mellettünk a szivattyú. Hogy értsd: van mellettünk két bazi nagy medence, hogy ha túl sok eső van a környéken, akkor a csatornákből elnyelje a vizet. Ez a záportározó. Nos, ez a tározó annyira megtelt, hogy folyamatosan szivattyúzzák ki belőle a vizet az erdőbe. Napok óta.

September 14, 2014 at 18:36   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Rönk

Egyszer majd lesz ebből egy hosszabb fényképsorozat is, de most akkorát léptünk előre, hogy nem tudok nem írni róla.

From MiVanVelem

Ma érkezett meg ez a jószág, De mire ideért…

Eredetileg péntek délutánra ígérték a kiszállítást. Egyeztettem a fiammal, itthon lesz, ennek nagyon örültek, mert azért böszme nagy ez a jószág és át kell emelni a kerítésen. A 80 centi magas kerítésen, ahogy előzetesen jeleztem. Aztán csütörtök este Barna szólt, hogy bocs, mégsem, egész hétvégére mozijegye van, reggel felhívtam a szállítót, hogy hozzon még egy embert, de ekkor már elindultak, szülni meg útközben nem tudtak, nő nélkül eleve nehéz is lett volna. Viszont közölték, hogy jó hírük van, már délre itt lesznek, melynek annyira azért nem örültem, volt tízkor egy videókonferenciám, volt még vagy félóra előkészítő munkám, na meg pénz sincs itthon és végre-valahára kocsi sem. (Igen, ez jó hír, Nej másfél év után végre hazaköltözött a világ végéről, igaz, egyből vitte is az autót.) Nyilván mehettem volna bringával is a bankautomatához, csak éppen szakadt az eső. Aztán 11-kor váratlanul elállt, gyorsan nyeregbe pattantam, letekertem az Auchanba, ahol az eddig évek óta hibátlanul működő Erste automata éppen beadta a kulcsot, sebaj, volt mellette K&H, igaz csillió pénz az illeték, meg K&H lett volna sokkal közelebb is, de egyszer élünk. Skera haza, visszafelé elkapott az eső, de úgyis zavart már, hogy túl száraz voltam. Terepelőkészítés. Huh. Jöhetnek. Pihenésképpen takarítás, de már jöttek is.

- Ez a 80 centis kerítés? – húzta fel a szemét a hapi.
- Hát, igen. Nem annyi?
- Van ez 150 is.

Utólag lemértem, 130 centis. Jelzem, ez nem volt egyszerű szőrözés, zárt kocsival hozták, a platón max 10 centit tudták megemelni a cuccot, tehát tényleg nem volt mindegy, hogy 80 vagy 100.

Beindult a tolatgatás. Hopp, egy cserszömörce. Uralkodtam magamon. Majd ültetek újat. Szóltak, hogy szedjek le kerítésléceket. Már a második csavar megfogott. No way. Fejvakarás. Végül valaki kitalálta, hogy még a platón leszedik a bútor tetejét, utána meg már át lehet emelni a kerítésen a platóról indulva. Így is lett. Bent maradtam a kerítésen belül, hogy majd beadják és elkapom. Megemelték. Jött. Átvettem.
- Hé, menjél be és segítsél a bácsinak! – szólt oda a főnök az egyik melósnak.

Bácsi. Harmincas fazonoktól. Srácok, most ugrott a borravaló fele.

De végül csak bejött és a helyére került. A kert is megúszta, sőt, a cserszömörce is visszaegyenesedett, pedig rajta állt a teherautó vagy húsz percig. Kemény növény.

És most itt van. Messze nincs még készen a közösségi hely, de végre már látszik belőle valami. Remélhetőleg lesznek még itt vidám kertipartik, de az sem elhanyagolható, hogy most már esőben is ki tudok ülni szivarozgatni, úgy, hogy nem zavarja a füst a szomszédot.

From MiVanVelem

Rögtön ki is próbáltam egy emberes szivarral. Ezt csak úgy nevezem, hogy Szomszédbosszantó. A méretei konkrétan: 10*66. Ezt el is magyarázom. Az első szám a szivar hossza collban. Tudni kell, hogy átlagos kereskedelmi forgalomban a 7 collos szivar még nem ritka. Elvétve akad 8 collos is (President, Double Corona), de azok már extrémnek számítanak. 9 collos elméletileg létezik (Gran Corona), de még nem találkoztam vele. 10-es pedig nem létezik. Gondoltam én eddig. Ráadásul ez a bébi nem is az a hosszú, de vékony fajta. A második szám ugyanis az átmérőre vonatkozik. A mértékegysége gauge, mely a coll 1/64-ed része. Normál kereskedelmi forgalomban max. 60-as szivarok vannak, de ezek általában 6 coll hosszúak (gordo méret). Eltekintve egy egészen extrém példánytól (Puros Indios Indio Chief, 18*66), eddig még nem is láttam 1 collnál vastagabb szivart, de erről tudni kell, hogy ez tényleg egy extremitás, jelenleg ez a világ legnagyobb, még szívható szivarja. Erre itt van ez a nemistudommineknevezzem… és vastagabb egy collnál (ugye pont a 64-es méret lenne 1 coll), ráadásul tíz coll, azaz 25,4 centi hosszú. Ilyen szivar nincs. Én meg véletlenül vettem belőle tíz szálat. Fillérekért. Mert az volt a méretnél megadva, hogy corona gorda (hagyományosan 5 5/8*46), és meg sem fordult a fejemben, hogy cövek méretű szivarokat kapok.
De mindegy, itt van, és mivel lehetne stilszerűbben felavatni ezt a kertibútort? A legnagyobb szivarral, amelyhez eddig közöm volt.

ps.
Négy órával ezelőtt gyújtottam rá. Még mindig ég.

September 12, 2014 at 19:20   Posted in: Hétköznapok  6 Comments

Balaton Karika III

2014.09.04; csütörtök
Leutazás

Azt már nem is mondom, hogy közvetlenül az indulás előtt összecsúszott két projekt, majd miután kijöttem belőlük (úgy-ahogy), rögtön kaptam még egy munkát, melyet szerencsésen le tudtam passzolni egy kollégának, szóval ezeket nem mondom, mert már uncsi. Sokkal izgalmasabb volt, hogy szerda reggel fél nyolckor vettem észre, hogy elfogyott az egyik rendszeresen szedett gyógyszerem. Az, amelyiknek az elhagyása egy hetes makacs hasmenést szokott okozni. Egy öt napos kajaktúrán nem feltétlenül ez az, amire az ember vágyik. Mikor rendel a körzeti orvos? Szerdán reggel nyolctól. Azaz már hétre oda kellett volna érnem, ha be akartam volna jutni a 8-9 közötti szabadversenyes fogadóórában. Oké. Csütörtök. 15.00-tól rendel, oda kell mennem fél kettőre, mert nem csak hogy be kell jutnom, de elsőnek is kell lennem: fél ötkor már jönnek értem. Csütörtökön gyors pakolás, bringával a dokinőhöz, negyed kettő, először ki akartak dobni, hogy már végetért a rendelés, de közöltem, hogy én már a délutánira jöttem. Negyed négykor kezemben volt a recept, irány a patika. Ahol a gyógyszerész hölgy szomorúan csóválta a fejét: hetek óta hiánycikk, nincs. Kész. Ez volt az igazi összeomlás, nem a harmadik birodalomé. Aztán elkezdtük futni a köröket. Ugyanez a hatóanyag, más gyógyszerben? Nincs. Valami? Erre hosszas vakaródzás után eszébe jutott a nőnek, hogy piszok drágán ugyan, de van ennek a gyógyszernek egy ún. szopogatós változata, ahhoz recept sem kell. Hatóanyag ugyanaz, a mennyisége is, egyedül annyi a különbség, hogy ez szájon át szívódik fel, nem gyomorból. Jöhet. Pénz nem számít. Utána skera haza, pakolás villámgyors befejezése, rapid ebéd, fél ötkor már kint ültem a teraszon. Huh. Majd jött az esemes a túratárstól, hogy közbejöttek váratlan problémák, késik másfél órát.

Így kezdődött.

A Velencei-tónál jártunk, amikor ránkcsörgött Péter, aki már elfoglalta a szállást. Tőle tudtuk meg, hogy csak négyen leszünk, a negyedik tag pedig előttünk halad 30 kilométerrel. És még Péter aggódott, hogy későn fog leérni. Ez már csak ilyen rohanó világ: még kikapcsolódni is rohanva megyünk. És persze onnan is elkésünk.

Odalent már lelassult az élet. Orsolya valószínűleg már a kertkapuból bedobta a hagymát és a paradicsomot a lábasba, legalábbis máshogy nem tudom elképzelni, hogy a félórás előny birtokában hogyan tudta majdnem készre főzni a kárpótlás-lecsót. (Ugye a kihagyott egri lecsófesztivál.) Borbontás, lecsó, utána terasz, szivar, túratervezés, beszélgetés. Harmadik balatonkerülés. Még leírva is félelmetes. (Közben megtudtuk egy helyi cimborától, hogy több csapatot is ismer, akik nekiindultak, de eddig senki nem tudta befejezni. Mi meg már a harmadikba vágunk bele.)

Jogos lehet a kérdés, hogy mitől olyan nagy dolog ez? Idén 176 kilométer volt a terv, öt nap alatt az annyi, mint 35 kilométer naponta. De még az első karika 50 km-es napi távjai sem tűnnek annyira extrémnek. A feneség abban rejlik, hogy mindezt a teljesítményt több napon keresztül kell leadni. Azaz hiába tudom magamról, hogy képes vagyok egy huzamban 50 kilométert leevezni, de itt a pihenés annyi, hogy megérkezünk, felverjük a sátrakat, akár esőben is, alszunk valamit és másnap újra kezdjük. Meg utána is. Meg utána is. Amíg tart a kör. Ehhez már kell némi fanatizmus. Na meg egy jó társaság. Anélkül nem megy.

Az est slágertémája az aurába behatolás volt. Mind szellemi, mind fizikai fronton. Mind alulról, mind felülről. Mind előlről és mind hátulról. Aztán később a vízen ugyanez kajakkal. Nem részletezem.

Töredék:
- Józsi, te még mindig horkolsz?
- Csak ha iszom – válaszoltam és töltöttem magamnak egy újabb pohár bort.

Végül alvás. Igazságosan osztottuk el, minden szobába jutott egy-egy horkolós ember.

2014.09.05; péntek
Fonyód – Zamárdi

  • Távolság: 32 kilométer
  • Idő: 8 óra 20 perc
  • Térkép: Endomondo

Az első izgalmakat Péter elveszett slusszkulcsa jelentette, melyet teljes menetfelszerelésbe öltözve kerestünk a parton mind a négyen. Végül meglett. A tisztasági csomagjában. A fogkefe mellett. Hol máshol.

Eredetileg úgy terveztük, hogy első nap jól meghajtjuk és már Siófokon éjszakázunk. (47,5 kilométer lett volna a táv.) Az időjárás ezt elegánsan keresztülhúzta: bf 4-es szél, 20-25 km/h, egy méteres tarajos hullámok (Beaufort skála), ami első olvasásra nem tűnhet veszélyesnek, de jelzem, hogy ez csak eggyel alacsonyabb érték, mint amelyben a hozzánk hasonló hobbikajakos egyáltalán kimegy a vízre. Két és fél órán keresztül bírkóztunk az időjárással, néztük csüggedten a GPS-en a 4-4,5 km/h-s sebességértékeket, miközben teljes erőből húztunk. Lelle körül kezdett csitulni a szél, Szemesnél tudtuk felvenni a 6 km/h körüli utazósebességet.

Ebédszünet Szárszón. A kolléga éppen kipiheni a fáradalmakat.

From Kajak

Már a strand előtt feltűnt egy fura pár. Egy idősebb hapsi ült egy vasalódeszkaszerű fadarabon, lelkesen evezgetett, madzaggal vontatva egy másik ugyanolyan fadarabot, melyen egy bikinis nő napozott. Így jártak körbe-körbe a vízen.

Kikötöttünk.

- Józsi, láttad azt a párost a vízen? – kérdezte Péter.
- Láttam. Először majdnem köszöntem is nekik, de aztán azt mondtam magamban, hogy aki ekkora balek, annak inkább nem.
- És legalább láttad, mennyire jó a nő?
- Maradjunk annyiban, hogy én nem vontatgatnám.
- Kegyetlenek vagytok. Nincs bennetek szépérzék. Ez a megtestesült romantika – vetette közbe Orsolya.
- Orsi, mi lenne, ha vontatókötelekkel rád akaszkodnánk és vontatnál minket Zamárdiig? – javasolta Péter.
- Na, az lenne az igazi romantika! – vigyorodott el Orsolya.

Aztán a pacák kikötött és beszédbe elegyedett Péterrel. Hogy szeretne tengeri kajakot venni, de nem tudja egyest vegyen-e, vagy kettest. A nő közben üresen mosolygott mögötte.
- Kettest – gondoltam magamban – Akkor még vontatnod sem kellene.

Utána közelebb mentem és észrevettem, hogy a férfinak hiányzik az egyik lába. A nőröl meg kiderült, hogy a lánya és csak kedveskedni akart neki.
Én pedig a fejem búbjáig elszégyelltem magam.

Délután négykor indultunk tovább. Az már látszott, hogy a kétórás küzdelem a hullámokkal kivett mindenkiből annyit, hogy maradt a közelebbi cél: Zamárdi. Kikötöttünk, egy mohától erősen iszamos fa sólyán kivonszoltuk a hajókat. Irány a recepció. Útközben már válogattunk is, hogy melyik bungalót kérjük ki. Ehhez képest durván leesett az állunk, amikor a recepciósként tevékenykedő biztonsági ember közölte, hogy bungaló, az nincs, mert az összes ki lett adva. A déli parton. Amikor itt szeptember első hetében szélsebesen kipusztul minden élet. Elég nehezen emésztettük meg az ordítóan kamu választ, de nem tehettünk semmit. Maradt a sátor.
Meg a sátorhely keresés. Nézegettük a vízpartot, ugyanis ott is voltak parcellák. Márpedig a Balaton egyik legszebb látványa éjszaka Zamárdiból Tihany és a Füredi öböl.

- Ez itt pont jó lesz – böktem rá az 1-es jelű parcellára.
- Itt akartok aludni? – érdeklődött bele a társalgásba egy éppen kicuccoló horgász.
- Ja. Mivel az összes bungaló foglalt.
- Volt bőr a képükön ezt mondani?
- Volt.
- Hülyeség. Vasárnap zár a kemping. Már lelégtelenítették az összes bungalót, azért nem akarják újranyitni.
- Akkor mondhatták volna azt is.
- Hát, ja. Viszont itt ne aludjatok, ez nem jó hely.
- Miért?
- Szeles. Szúnyogos. Meg itt fogunk horgászni.
- Csak nem rángatjátok olyan hangosan a halakat!
- Háát, többen is leszünk. Meg inni is fogunk – szerénykedett.
- Aha. Értettük.

Szerencsére Justin makacs volt és hozott kiskocsit. A makacsságra azért volt szükség, mert Péter a túra előtt teljes erőbedobással próbálta lebeszélni róla. Nem sikerült. Mondanom sem kell, a négy szállásból háromnál a hős trolley mentette meg a napot. Itt is. Ugyanis miután a kajakcipelés megoldódott, bátrabban kerestünk beljebb is parcellát – minél távolabb az udvarias, ám hamarosan lerészegedő horgászoktól – így végül befészkeltük magunkat egy bezárt, de még külső asztalokkal, fedett terasszal rendelkező kocsma mellé. Felvertük a sátrakat, berendezkedtünk, kiültünk vacsorázni, utána rágyújtottam… és ebben a pillanatban eredt el az eső. Mindenki pánikszerűen elrohant beszedni a szárításra kiakasztott ruhákat. Én nem, mert egyrészt szivarozás közben nem csinálunk mást, másrészt úgysem számítottam rá, hogy reggelre meg fognak száradni. Az eső egy idő után elállt, de ezt a trükköt egészen sokáig játszotta. Esett egy félórát, aztán pihent. Esett két órát, pihent. Nem aszisztáltunk neki sokáig, mentünk aludni. Holnap erős nap lesz, a ma kihagyott kilométereket valamikor vissza kell pótolni.

2014.09.06; szombat
Zamárdi – Alsóőrs

  • Távolság: 42,5 km
  • Idő: 9 óra 45 perc
  • Térkép: Endomondo

Nem ez volt a kedvenc reggelem. Az eső reggel hétre szedte össze magát annyira, hogy kilencig egyfolytában képes legyen esni. Ez volt a reggeli pakolásunk időtartama is. Nem túl kellemes szakadó esőben sátrat bontani, vízálló zsákokba pakolászni, úgy, hogy kincsként óvtuk a maradék száraz ruhánkat. Azaz rögtön kora reggel magunkra kapkodtuk a hideg vizes, durván kemény szagú neoprén cuccokat. Levonszoltuk a kajakokat a vízhez, rezignáltan vettük tudomásul, hogy a szél ugyanolyan erős, a víz ugyanúgy hullámzik, mint tegnap. De Orsolya nem a rossz időtől elkeseredve akart véget vetni az életének, egyszerűen csak elfeledkezett a vastag moszatrétegről, így amikor rálépett a sólyára, leszúrt néhány Rittbergert, mielőtt beletoccsant a vízbe. Mindenki mosolygott, egyedül én nem. Ugyanis elfelejtettem bekapcsolni a fejkamerámat. Másodiknak én toltam be a kajakot, és a fene tudja, hol bambultam el, de ugyanúgy megcsúsztam a moszaton. Csakhogy az utolsó pillanatban sikerült beleakasztanom a térdhajlatomat egy vasrúdba, így néhány bravúros pörgés után elegánsan letekeredtem a korlátról. Mintha direkt csináltam volna. Kaptam néhány elismerő megjegyzést, célozgatva az esetleges rúdtáncosnői múltamra, de szerintem csak írigykedtek.

Aztán hullámderbi. A nap másolta a tegnapit. Közel 4-es szél, ugyanúgy két órán keresztül szórakoztatott bennünket, ugyanúgy 4.4.5 km/h sebességgel vánszorogtunk, ugyanúgy lógó nyelvvel. Csak éppen ma már nem volt opció a rövidítés, ma már le kellett tolni a hosszú távot.

Siófok környékén osszefutottunk az élménykajakos brigáddal. Nekik az az élmény, hogy egy nap alatt végigevezik a Balatont. Hosszában. Kenesétől Keszthelyig. Egyikük régi ismerős a korábbi Balaton karikáról, Túri Attila, a másik pedig, Gábor, szaktárs/igazgató úr (nem kívánt törlendő), szintén a Keszthelyi Yacht Klubból. Dumáltunk egy kicsit, pontosabban ők dumáltak, mi lihegtünk, aztán mindenki ment a dolgára. Nagyjából megbeszéltük, hogy a holnapi ebédnél találkozunk Tihanyban.

A mai ebéd a kenesei strandon lett volna, de nem bírtuk odáig, kikötöttünk a Honvéd üdülőben. Éppen valami népes party volt, egy csomó emberrel. Egy csomó khmm… furcsa emberrel.

- Te, ez olyan, mintha a szellemileg visszamaradottak bálján lennénk – jegyezte meg Péter, miután visszajött a sétáról.
- Helyes – nyugtáztam, miközben próbáltam életet lehelni a végtagjaimba – Ha ez a retardáltak bulija, akkor itt a helyünk.

Tényleg az volt. Valakik szerveztek ezeknek a balszerencsés embereknek egy nagy összejövetelt, ők pedig boldogan sportoltak, vetélkedtek, ökörködtek egymás közt. Szívmelengető volt látni a jókedvüket.

Még mindig másolva a tegnapi napot, megint négykor indultunk tovább. Csak éppen a tegnapi 9 kilométer helyett még 17 várt ránk. Ehhez képest a Fűzfői öblöt meglepően szabályosan vágtuk le, körzővel-vonalzóval sem lehetett volna jobban megszerkeszteni az útvonalat. Én még vetettem egy pillantást a távoli dombokon a vegyiművek épületeire, egy kicsit nosztalgiáztam is, ezzel persze jól el is telt az idő, fogyott a táv.

Alsóőrs, Európa kemping. Kihúzkodtuk a hajókat, Péterrel elmentünk a recepcióra. Tanulva a tegnapi napból, ma már reggel megrendeltük a mobilházat.
- Tessék uraim, itt vannak a papírok – adta át a stócot a recepciós.
- Kilences faház!? – hördült fel Péter, miután egy gyors pillantást vetettünk a térképre – Arról volt szó, hogy vízhez közeli házat kapunk!
- Khmm, legyen kedves fordítsa meg a lapot – javasolta udvariasan a hapi.
- Aha! Hatos. Az már jó. Köszönjük.

A kiskocsival felrángattuk a kajakokat, a vízes sátrakat gyorsan szanaszét teregettük, zuhany, átöltözés.

- Én meghaltam – közölte Justin, amikor lehuppantunk a műanyag székre.
- Hát, én se tudnám levenni most a könyvet a felső polcról – értettem egyet.

A magam részéről annyira fáradt voltam, hogy vacsorázni sem volt kedvem. Ittam egy sört, letoltam egy szivart és már mentem is aludni. A többiek sem húzták nagyon az időt.

Azért látszott, hogy az északi parton vagyunk. A délin ilyenkor már csak csend és hullaszag van, az északin viszont még bőven volt élet: hajnalban két erősen részeg kompánia is elvonult a házunk mellett. Kicsit féltem is, hogy valamelyiknek eszébe jut elvinni a kajakokat egy kis vizes ökörködésre, de valószínűleg észre sem vették.

2014.09.07; vasárnap
Alsóőrs – Balatonakali

  • Távolság: 23 km
  • Idő: 6 óra 30 perc
  • Térkép: Endomondo

Reggelizés közben vettük észre, hogy itt járt Mr. Fasz. Ez valami annyira gyönyörű példája annak, hogy habár a technika fejlődik, de az alapvető emberi tulajdonságok nem változnak. Maximum adaptálódnak. Régebben ugye az volt, hogy a szerelmespár andalgott az erdőben, majd a romantika csúcspontján a fiú elővette a bicskáját és belevéste a fakéregbe, hogy itt járt Laca és Maca. Vagy a hegymászó felért a csúcsra, elővette a neoluxot és ráfújta a sziklára, hogy Kilroy was here. A mi emberünk már előrébb jár: otthon nyomtatott néhány apró matricát, azzal a felírattal, hogy Fasz, majd amerre járt, mindenhová kiragasztott egy ilyen pár négyzetcentis tag-et. Nem a technika győzi le a harcost, hanem ellenkezőleg, a suttyó tanulja meg használni a technikát. A sudribunkó örök és elpusztíthatatlan.

A két erős nap után épp itt volt az ideje egy pihenőnapot tartani. A geográfia is így adta magát, a következő kemping már kábé 50 kilométeres napi távot jelentett volna. Orsolya – aki már korábban is kiérdemelte a Különleges Partraszálló Egység (KPE) titulust (nem részletezem) – azért még belerakott egy kerülőt: visszaevezett Zamárdiba az ottfelejtett törölközőjéért. A kemping elméletileg még nyitva volt, de ma zárt. Ez vonatkozott a kocsmára is, mára már teljesen összepakolták a teraszt. Benne Orsi törcsijével. De legalább evezett egy jót. És feltehetően gyakorolta a rúdtáncot a korláton, mert innentől egyszer sem esett bele a vízbe.

Ebédszünet. Kilenc kilométer evezés után. Tükörsima vízen. Nem is igen tudtuk hová tenni a dolgot. Oké, kicsit később indultunk, de így is már fél tizenkettőkor a tihanyi strandon voltunk. (Pedig még nem is vágtuk le az öblöt, beeveztünk Füredre megnézni a nyíltvizi junior vb úszóversenyt.)
Tihany. Meleg kaja. Hideg sör. Fáradtság nuku. Nem ehhez szoktunk. Atiék ma mentek vissza Kenesére a kocsijukért, itt beszéltük meg a találkozót. Meg is jöttek, Gábort egy sokkal dekoratívabb társra cserélve. Végül 2,5 órás ebédszünet lett belőle, de ma nem siettünk. Viszont megbeszéltük, hogy a györöki sátrazós kemping helyett a Yachtklub vendégei leszünk.

A strand bejáratánál egy nehezen értelmezhető tábla: a gyerekfürdőhely melletti, homokozóként működő parton tilos homokvárat építeni és úgy általában tilos összeborzolni a gereblyézett mintát. Azaz a gyereknek tilos a homokozóban homokozni. Ha én lettem volna Mr. Fasz, erre a táblára is ragasztottam volna legalább egy cetlit. (Arról nem is beszélve, hogy rendszerint itt szoktunk kikötni, kihúzva az 50-60 kilós kajakokat a homokba.)

A Tihanyi félsziget még mindig nagy kerülő, de bőven kárpótol a szépségével és a hangulatával. Nem is erőltettük a tempót, kényelmesen, nézelődve kerültük meg. A túloldalon viszont már kegyetlenül levágtuk az öblöt, mentünk egyenesen Akali felé. Olyan négy óra körül érkeztünk meg, ami megint szokatlan volt: máskor még csak ilyenkor indultunk neki a délutáni hosszú hajrának.

És akkor hadd mutassak be egy újabb archetipust: Jürgent, a partról nagy arcú, alkoholista horgászt. Akaliban, a kemping strandján(!) kerestük a kiszállóhelyet, amikoris Justin nem vette észre a partra kirakott horgászbotokat és beleakadt az egyik damilba. Kézzel kiakasztotta, majd csorogtunk tovább. Nem úgy Jürgen. Amint észlelte, hogy valaki hozzáért a damiljához, kiszaladt a partra és levágott egy merev hisztit. Mit mondjak, kész szerencse, hogy a szüleink nem hallották, mert elkeseredtek volna, micsoda szörnyszülöttet nemzettek. A legviccesebb az a rész volt, amikor azért óbégatott, hogy itt van ez a nagy tó, miért kell nekünk pont az ő horgászbotja körül evezgetnünk. Az meg sem fordult a fejében, hogy strandon horgászik, nekünk pedig foglalt lakókocsink van, kábé 50 méterre attól a helytől, ahová kitelepült. Aztán kiszálltunk mindannyian a partra, a hapi meg egyből kussba vágta magát.

Egyébként tényleg érdekes, hogyan változik tájegységenként a horgászok kultúrája. Egyértelműen a Balaton mellett vannak a legbunkóbbak. Szemesnél például mindig beszólnak. Mindig. Függetlenül attól, mekkora ívben kerülöd a mólót. Ehhez képest a Soroksári Dunán nekem sohasem volt bajom a horgászokkal. Pedig akadtam bele ott is damilba, szépen visszatolattam a horgászig, a hapi kiakasztotta a damilját a kormányból, elnézést kértem, aztán ennyi. A legnormálisabbak viszont a Tisza-tónál vannak. Egyszer hosszú percekig udvariaskodtunk, hogy én menjek-e kerülő csatornán, vagy ők húzzák-e ki inkább a damilt.

A már megszokott módon felrángattuk a kajakokat a bungalóhoz, néhányan újra kiteregették a sátrat, hadd szellőzzön, pakolás, tisztálkodás, kocsma. Nem mondhatnám, hogy elfecséreltük volna a pihenőnap hátralévő részét, sör és pizza mellett beszélgettünk estig, nézegettük a térképet, a háttérben ment a válogatott focimeccs, szerencsére nem láttuk, majd este visszasétáltunk a házhoz és szunya.

2014.09.08; hétfő
Balatonakali – Keszthely

A nap mondata:
“Uram, Önnek lekonyult a halálsugara!”

  • Távolság: 43,5 km
  • Idő: 9 óra 10 perc
  • Térkép: Endomondo

Megjött a tegnapi nap böjtje. Pontosabban… azzal, hogy az estét áttettük Keszthelyre, hozzácsaptunk a mai távhoz 9 kilométert, melyet persze visszanyerünk holnap, amikor zárjuk a túrát. Csak hát ettől a mai nap még igencsak hosszúnak ígérkezett.

Tartozom a tegnapi sztoriból annyival, hogy nem csak Jürgen áztatta a madzagját a parton, hanem ott volt Gábor is, egy totyogós, kedves horgász bácsika. Nem mondom, hogy színjózannak tűnt, de ő volt az antitézis. Szélesen köszöngetett, kedvesen eltársalgott velünk. Reggel Jürgen szólt – no, nem nekünk, hanem Gábornak – hogy húzzuk már ki az öreg gumicsónakját a vízből. Ezt valahogy kiszenvedtük, kaptunk is ajándékba egy pillepalacknyi vörösbort, bár az öreg szemmel láthatóan zavarba jött, amikor megkérdeztük, milyen bor is ez. Mindegy, elvittük. Jó lesz még valamire.

Révfülöpig meglehetősen unalmas volt az út, már ha lehet ilyet mondani a Balaton partján. Elhangzottak bizonyos célzások a gyerekvárossal kapcsolatban. Orsolya közölte, hogy immár Új Nemzedék Központ a neve, amin én felhúztam magamat, mert hogyhogy nem szerepel benne a ‘Nemzeti’ kifejezés, Péter szerint viszont már így is eléggé hitlerjugendes, nem kellene tovább fokozni.

Balatonszepezd környékén álltunk meg nézelődni egy kicsit Péterrel. (A másik két, besózott seggű kajakos szokás szerint valahol a horizonton tepert.) Láttunk egy csinos kastélyt nem messze a vízparttól. Úgy elképzeltük:
- Jean, állítsa elő a sárga kajakomat fél óra múlva a kikötőbe!
- Igenis, Uram – hajol meg Jean, majd beleszól a belső telefonba: – Zsorzs, az Úr kajakozni óhajt. A sárga kajak legyen félóra múlva a kikötőben.

Ahogy Justin mondta, az északi part sokkal szervezettebb, tíz kilométerenként van egy kiszögelés. Az elsőnél, Révfülöpnél ittam is egy sört, majd megláttam, hogy egy kicsit távolabbi kikötőben éppen a Helka forgolódik, így harsány csatakiáltással utánavetettem magamat. Nem tudom, más hogyan van vele, nekem még mindig a világ egyik csodájának tűnik, hogy az a hajó, mely egész fiatalságomban egy szárazföldre vontatott kocsmaként funkcionált – és amortizálódott – Füreden, újra vízretehetővé vált, sőt, beépült a rendszeres hajóforgalomba is. Sikerült még éppen elkapnom a kikötőben, bár szemmel láthatóan nem értettük meg egymást. A hajó farral jött ki, majd fordult 180 fokot, én viszont olyan közel mentem hozzá, amennyire csak lehetett (ugye a gopro az ultrawide látószögével), egész biztosan bele is zavartam a manőverébe, mert amikor mellémentem és felintegettem a kormányosnak, csak a fejét csóválta, hogy milyen emberek vannak. Így utólagosan is bocs, de hát mégiscsak a Helka forgolódott mellettem, mindenképpen szerettem volna, hogy rajta legyen a Karika videóján.

Badacsonyban kötöttünk ki, a kikötő melletti strandon. Már messziről sejtettük, hogy meleg kajában lesz részünk, ugyanis valaki éppen az Ohio dallamát törte kerékbe. Azaz valahol zenés szórakozóhely működik. Retró büfé. Megtaláltuk, rendeltünk, leültünk. A zenész jó fej volt, előkapta a repertoárból az összes vizicsónakos slágert és helyben átköltötte kajakos verzióra.

Eveznék, de nem bírja a karom,
Eltörött az evezőlapátom,
Kis kajakom nem halad előre.
Isten veled kedvesem, örökre.

Cool. Mintha látott volna minket tegnapelőtt reggel.

A zenés ebéd után visszaültünk a kajakba. Egy milf-gyanús anyuka éppen a porontyával együtt próbált beleóvatoskodni a vízbe.
- Nyugodtan be lehet jönni, nem hideg – próbált segíteni Péter.
- Aha. De te sem puszta seggel ülsz benne – húzta el a száját az anyuka.

Badacsony után jó hosszú szakasz jött, itt valami hiba csúszott a tervezésbe, mert a györöki kiszögelés 13 kilométerre esett. De még ennyit sem tettünk meg, amikor társaságot kaptunk. Egyfelől Ati kievezett elénk, másfelől meglátogatott minket Endre. Attiláról már írtam, Endréről viszont nem.
Endre tanítvány és dummy is egy személyben. László tanítványa.
És akkor most beszéljünk Lászlóról. Minden udvariaskodás nélkül, tudomásom szerint jelenleg László a legtechnikásabb magyar túrakajakos. A nyarait rendszeresen Cornwall-ban tölti, ahol a szakma nagyjaival – értsd, kötöznivaló, elmebeteg öngyilkosjelöltekkel – krosszoznak fel-alá a mindig viharos óceánban, a tömérdek szikla között. Amennyire tudom, jelenleg az EPP 5-ös szint (Black Paddle) minősítésért küzd, aminél már nincs feljebb. Persze ehhez kell egy társ is, akit gyakorlásképpen rendszeresen menteni kell, különösen extrém körülmények között. Itt jön be a képbe Endre. Aki ugye egyfelől tanítvány, másfelől pedig mentendő alany. Akkor szoktak kimenni gyakorolni, amikor fellövik a kettes viharjelzést. Az alatt ugyanis nem eléggé extrémek a körülmények. Mindenesetre eddig működik a kapcsolat, Endre még él. És élvezi is. Saját állítása szerint.
Megjegyzem, a napokban mennek ki hármasban – László, Justin és Endre – Bretagne-ba. Valószínűleg Lászlónak gyakorolnia kell a kettes mentést is extrém körülmények között.
Még mindig a megjegyzések rovat. Az első Balaton Karikában eredetileg László is részt vett volna, de egy szervezési baki miatt lemaradt. (Valójában nem akartuk, hogy állandóan kimentegessen minket.) Később kitalálta, hogy egyedül kerüli körbe a tavat. 24 óra alatt. Ez nem sikerült neki, mert a vízen bealudt. Így ugyan körbeért, de kicsúszott a 24 órából. Még próbálkozik.

Vissza a Balcsihoz. Györöknél szigetet alakítottunk, dumáltunk. Főleg Ati sztorizgatott. Utána kimentek a strandra, valószínűleg jégkrémért. Ekkor már késő délután volt, ilyenkor már nem szeretem húzni az időt, meg úgyis én voltam a leglassabb, így inkább elindultam a Yacht Klub felé. Végülis tíz perccel értem csak be hamarabb a többieknél.
Itt végignéztük a kajaktárolót, utána Ati feltakarította a kicsorgott nyálakat. A szokásos pakolás, tisztálkodás, majd… kocsma. A Klubnak saját büféje van, ahol már vártak egy nagy bogrács frankfurti levessel meg egy nagy tál hűtőmaradékkal. Jó sokáig elsörözgettünk.
Részlet.
- Akkor most mi is van a benzinfőzőiddel? – kérdezte Péter Orsolyától.
- Hát, jött az a debil fazon a fórumon, elkérte mindkettőt, hogy majd összerak belőlük egyet, a maradék alkatrész meg az övé lesz. Aztán eltűnt. Fogalmam sincs, hol keressem.
- Várjál. Szóval akkor annak a fazonnak most van ingyen két benzinfőzője és szerinted ő a debil? – vetettem közbe.
És ilyesmik. Mindenesetre jót dumáltunk, nagyokat vigyorogtunk. Bár nem sokáig, azért erős nap volt ez is. Alvás.

From Kajak

Ez itt fent konkrétan az én szobám volt, de a többieké is hasonló luxust képviselt. Ezt csak azért írom, hogy a Yachtklubot még véletlenül se valami puccos helyként képzeld el. Sokkal inkább az otthonos jelző illik rá. Mint az otthoni, kinyúlt, de kényelmes melegítő. Lehet, hogy ki van szakadva a lába között, de odahaza kit érdekel? Itt is, a szobákban pállott a levegő, leginkább bútorraktárhoz hasonlítanak, az épületek körül néhol roncstelepek terülnek el (az egyik sarokban láttam egy katonai rocsót is), de mindez azt jelenti, hogy a telep él. Használatban van.

From Kajak

A büfé.
Ja, jut eszembe. Az ajándék bort otthagytuk a kocsmáros Áginak. Megkóstolta, fintorgott, majd azt mondta, fröccsnek jó lesz. Végülis, minden a helyére került.

2014.09.09; kedd
Keszthely – Fonyód

  • Távolság: 31,5 kilométer
  • Idő: 6 óra 20 perc
  • Térkép: Endomondo

Igazán laza napnak néztünk elébe. A táv kényelmesen teljesíthető, a korábbi Karikáktól eltérően a vihar sem hajtott előre. A víz tükörsima volt, kaptunk ugyan egy enyhe szembeszelet, de még ez is jól esett, mert hűtött.
Ati a Zaláig elkísért minket, fel is eveztünk, sőt, át is óvatoskodtunk a zsilipen. Jó nagy vasdarabok vannak a vízben, ráadásul sodrás is akad odabent, elsőre ijesztőnek tűnt, de messze nem volt olyan veszélyes. Túl sok minden nincs mögötte, kábé ötven méterre már tényleg le van zárva a folyó.

Az utolsó napon sűrű pára terítette be a tavat. Volt némi hangulata, bár jobban örültem volna, ha tiszta az idő. Maga a Keszthelyi medence is szép, de a pálmát Badacsony és a környéke viszi el. Ha látszik belőle valami. A Zalától ráirányítottuk a GPS halálsugarát vonósugarát Fonyódra és mentünk vakon, mint görög szárnyashajó a radarral. Ebédelni egy eldugott, de hangulatos öbölben ebédeltünk Balatonberény környékén, majd kényelmesen hazacsorogtunk.

Pakolás, tisztálkodás (slag a kert végében), kajakpucolás, végül a szokásos búcsúpizza a fonyódi kikötőben.
Megvolt. Harmadjára. És még nincs vége. Jövőre már kitűztük az új pályát: Balaton Végtelen néven.

Az eddigi történet

  • Balaton Karika I: rapid kör, 3,5 nap, öböllevágásokkal, az óramutató járásával megegyező irányban.
  • Balatonkarika II: lassú kör, 5 nap (1 viharnap), az összes öböl nádasig kinyalva, az óramutató járásával megegyező irányban.
  • Balatonkarika III: kényelmes kör, 5 nap, öböllevágásokkal, az óramutató járásával ellentétes irányban.

Giccses képek rovat

From Kajak

Zamárdi naplemente

From Kajak

Keszthelyi vitorláskikötő éjjel

Track-ek:

September 11, 2014 at 22:48   Posted in: Kajak  No Comments