Asterix nyolcadik próbája

Szóval, ott kezdődött, hogy februárban be akartam adni a januári EVA bevallásomat, de az a csodálatos ÁNYK visszadobta, hogy nem töltöttem ki minden mezőt, pedig tutira kitöltöttem, mert már hónapok óta ugyanúgy csinálom és eddig mindig jó volt. Aztán kiírta, hogy mittudoménmilyen rubrikát be kell ikszelnem, megnéztem, nyilatkoznom kellett, hogy ki csinálja majd az alkalmazott SzJA bevallását. Hát én – néztem hülyén. (Családi BT, egyedül vagyok alkalmazott, én végzem a papírmunkát és az én ügyfélkapumon mennek be mind a céges, mind a privát nyomtatványok.) Szóval gyakorlatilag mindegy. Bekattintottam, a havi bevallás ezzel átment az ellenőrzésen, hurrá. Megint győztem. Meg se néztem, mit kattintottam be.
Aztán valamikor márciusban kaptam egy figyelmeztetést az adóhivataltól, hogy ugye tudok róla, hogy nekem – azaz a cégnek – kell megcsinálni az összes alkalmazott adóbevallását, mert voltam olyan marha, hogy átvállaltam. Megvontam a vállamat. (Annyit azért megcsináltam, hogy utólag benyújtottam magamnak azt a papírt, miszerint énhelyettem én magam csinálom majd meg a bevallást.)
Aztán eljött az idő. Elkezdtem keresni a 14m29-es nyomtatványt, de a NAV oldalán csak a tervezetet találtam. Akkor még nem tudtam, viszont most már tudom, hogy ezeket nem a nyomtatványok, hanem a nyomtatványkitöltő programok között kellett volna keresnem, hiszen nem egy buta formot töltök le, hanem egy jnlp (Java Network Launch Protocol) fájlt, mely olyasmi, mint az xml és képes arra, hogy magára rántja a JWS (Java Web Start) alkalmazást, szóval egyszer tényleg program lesz belőle. A szabadkeresés meg mindig csak a 14m29 tervezetet adta ki. Szerencsére valami Vas Népe újságban volt egy cikk, ott azt írták, hogy nekem a 14m30-as nyomtatvány kell, az meg megvolt elsőre. A guglival. A NAV szabadkeresése megint nem volt a topon. Kitöltöttem, küldeném be az ügyfélkapun… erre kiírta, hogy először lépjek ki a nyomtatványból, majd indítsam el a kontrolladat elkészítése funkciót. Ott meg nem történt semmi. Kedélyes fél nap volt, mire kinyomoztam, mi is az a kontrolladat és hogyan kell csinálni. Ne tudd meg. Évekig voltam szoftverfejlesztő, infrásként is csináltam már egészen vad kavarásokat, de itt le kellett volna töltenem még vagy három segédprogramot és halálra hekkelni az ÁNyK-t. Csak néztem bambán. Kizárt dolog, hogy ezt egy könyvelő meg tudja csinálni. Aztán gugliztam tovább és valami másik megyei napilapban találtam egy írást, miszerint a 14m30-as nyomtatvány az gyakorlatilag egy igazolás a cégtől, hogy mennyit keresett a dolgozó, azaz ezt nem kell beküldeni. Pontosabban nem is lehet. Hogy az ÁNyK miért nem ezt írta ki a hibaüzenetben, az rejtély. Mindegy, megcsináltam magamnak, aláírtam cégesen is, meg magánosan is. Csakhogy utána jött a probléma: a 1453-as SzJA nyomtatványon nem találtam olyan lehetőséget, ahol jelezhettem volna, hogy ezt nem én töltöttem ki, illetve én, csak éppen cégként. Vakartam a fejemet, de közelgett a határidő, beadtam magánszemélyként. Gondoltam, jó lesz úgyis, hiszen az egész csak formaság, az adóelőleg és a tényleges adó közötti különbség 500 forint alatt volt, ami nulla. Hát, nem. Pár nap múlva jött a visszajelzés, hogy én nem adhatok be adóbevallást, mert majd a cég. Hjaj. Itt megállt a tudomány. Nincs mese, meg kell kérdezni a hivatalt, hogy akkor hogyan tovább? Ma délelőtt értem rá. (Tudok időzíteni, nem? Bevallási határidő. De a cluster nem vár, ahogy Rózsi is énekelte.) Keressünk egy telefonszámot a Dél-Pesti hivatalhoz. Ha hiszed, ha nem, a NAV oldalán nem találtam. Némi guglizással találtam viszont egy NAV Call Center számot. Szuper. Felhívtam. Kérte az adószámomat. Mit ád az ég, már fejből tudtam. Beírtam. Közölte, hogy nem vagyok jogosult ügyintézésre. Finom. Hol van még ügyfélszolgálat? A NAV oldalán van egy kereső, be kellett írnom, hogy milyen ügyet szeretnék intézni. Beírtam. Erre kiírta, hogy erre bármelyik ügyfélszolgálat jó. De hogy hol van akár csak egy szájbanyomott ügyfélszolgálat is, esetleg telefonszámmal, azt már nem. Köldöknézegetés. Hoppá, hát van itt is a kerületben, még tudom is, hol. A NAV oldaláról persze nem volt link, de a gugli megint segített. Találtam telefonszámot is. Hívtam. Néhányszor. De egy órán belül egyszer sem vették fel. Oké, nincs messze, öt villamosmegálló, meg két kilométer séta, döglesztő kánikulában, de ennyit megér egy ilyen fontos információ. Elmentem. Rögtön az ajtóban ki volt írva, hogy készítsem ki az adókártyámat. Bakker. Az speciel nem volt nálam. Azért még benéztem, de egyből menekültem is kifelé: szűk, levegőtlen várószoba, plafonig tömve. Meg még a lépcsőházban is.
Nos, itt vagyok. A XXI. században. És képtelen vagyok, nem, nem bevallani, hanem csak megszerezni annyi információt, hogy mi a száma annak a nyomtatványnak, amelyen majd vallanom kell. Tényleg nincs más hátra, el kell mennem a Haller utcába, ott legalább klimatizált a váróterem. De előbb haza. Útközben bekaptam két pogácsát, hogy ne lötyögjön annyira az a reggeli kávé a hasamban. Még egy utolsó guglizás, és jé, egy másik call center szám. Felhívtam ezt is. Az IVR megfejtése itt sem volt egyszerű, de nem hittem a fülemnek: a végén emberrel sikerült beszélnem! És igen, hamarosan meg is tudtam mindent. Tényleg a 14m29-es nyomtatványt kellett volna kitöltenem, azt már be lehet küldeni ügyfélkapun. Amikor felvetettem, hogy ezt a nyomtatványt nem tudtam beszerezni elektronikusan, akkor pedig megkaptam azt az infót is, hogyan kell keresni a NAV oldalán. (Nem, nem a szabadkeresővel, az ugye csak a tervezetet adta ki. Nem, kérem szépen, először Yahoo módra menüzünk: bal oldali menü, nyomtatványkitöltő programok / nyomtatványkitöltő programok, utána feljön egy menü, ahol már csak meg kell találni a többszáz nyomtatvány között a 14m29-et.) És igen, itt már én is megtaláltam. Innentől már ment minden, mint a karikacsapás: beírtam annak a sutyerák alkalmazottnak a személyes adatait, beírtam azt a két számot, melyekre kíváncsiak voltak (fizetés, adóelőleg), szépen ki is jött a nulla, ügyfélkapun feltoltam, visszaigazolás megjött. Béke. Még éppen huszadikán.

Asszem ma este be fogok rúgni.

Jólnevelt

A macska erősen jelezte – ajtókaparással – hogy be akar menni a lakásba. Én éppen dolgoztam a teraszon és nem tudtam beengedni. Erre a macska megvonta a vállát és odahányt a teraszra. Ha már a nappaliban nem lehetett.

Csodadiéta

Nem, ez nem az, amire gondolsz. Nem szoktam ilyen oldalakat nézegetni. Még értelmeseket sem, nemhogy ilyeneket, melyek még a nem túl magas bulvárszinvonalat is alulmúlják. A blog statisztikájából találtam rá, mert valaki innen kattintott rám. Nem, nem nyomoztam ki, hogy a százegynéhány linkből melyik mutat a blog valamelyik írására. Nem ez a lényeg.
Hanem vedd észre azt az árnyalatnyi nüanszot, hogy egy fogyókúrás linkgyüjtemény száznál is több linkje között, a fogyasztótabletták és a csodadiéták között ártatlanul megbúvik egy ‘Fogy a hely a C: meghajtón’ doboz, tele informatikai linkekkel.
Élnek a kövek, mert bennük is erő halad.

link

Mi vagy te?

Elgondolkodtál már ezen?

Hagyok egy kis időt.

 
 
 
 
 

Várj, megpróbálom kitalálni. Lehet, hogy arra gondoltál, hogy az a jóképű, jóalakú Adonisz? Vagy az a könnyűbombázó Vénusz? Vagy az a testképzavarral küzdő félénk alak? Vagy… várjál, lehet, hogy arra gondoltál, hogy az a szellemes, kicsit cinikus, de igen okos illető? Esetleg az a kicsit lassú észjárású, de jóindulatú lélek? Vagy… mi?
Kezdjük az alapoknál. Van egy neved. Ez a név a rád ragasztott cimke. Amikor azt mondják, hogy Kazimír Béla, akkor rád gondolnak. Hogyan? Háát, ki hogyan. A feleséged biztosan máshogy jellemezne, mint a munkatársad, a fiad tuti mást mondana, mint a horgásztársad. Akkor… melyik is vagy te?
Koncentráljunk jobban. Ne foglalkozzunk azzal, mit mondanak az ismerőseid, rokonaid, üzletfeleid. Mit mondasz te? Ha felteszed magadnak a kérdést, mi vagyok én, hogyan foglalnád össze? Milyen tartalmat tennél a címke mögé? Mire koncentrálnál? A testedre? Lehet, hogy nálad tényleg ez a fontosabb; ha meg akarnám érteni a lényedet, a testednél kellene kezdenem. Vagy mégsem? Lehet, hogy valójában a lelked, a viselkedésed, a gondolataid a fontosak? Várjál, megmutattad ezeket valamikor nekem? Mert addig lehet, hogy csak a saját elképzeléseimet vetítem beléd.
Szóval mi is vagy valójában, Kazimír Béla? Nem, ne mond azt, hogy a tested, vagy a lelked, ezt nem hiszem el. A kettő mindig összefügg, kölcsönösen befolyásolják egymást. Nem lehetsz csak a tested és nem lehetsz csak a lelked. Gondolj ebben a kölcsönhatásban magadra. Ez már, ha még definiálatlanul is, de azért körvonalaz valamit, amiről azt hiszed, hogy vagy. Hiszed te. Mert ahány emberrel találkozol, az mind körvonalaz valamit rólad. A buszon lehet, hogy te leszel az a kövér alak, aki elállja a feljáratot. A munkatársad úgy jellemezne, hogy te vagy az, akinek a nyugalma legendás, nem lehet kihozni a sodrából. A nejed meg lehet, hogy azt mondja, idegbeteg vagy, mert otthon adod ki magadból a feszültséget. Ej, ej, Kazimír Béla, nagyon ravasz ember vagy te, ahány emberrel kapcsolatba kerülsz az életben, annyiféle embernek mutatod magad. Most komolyan, hogyan mered feltételezni, hogy meg tudnád fogalmazni magadnak, ki is vagy te?

Bonyolult kis dögök vagyunk mindannyian, ez a helyzet.

Nos, nem

Mielőtt bárki megjegyezné az előző írás alapján, hogy JoeP újra a régi, nos, nem. A hétvégén megint letört az ideiglenesen beragasztott alsó fogsoromról a porcelán, naná úgy, hogy kiáll belőle egy éles perem, felkarmolva a nyelvemet, a fogorvos persze most ment el tíz nap szabira, szóval megint visszakerültem az étkezési kihívásokkal küzdők táborába, de már megszoktam.

Mérnök úr

Ha nem is túl sűrűn, de előfordult már, hogy privát közegben mérnök úrnak szólítottak. Nem vettem zokon, bár nem is örültem neki túlzottan. Velem is előfordult már, hogy a társasházban lévő idős úriembert ügyvéd úrnak szólítottam, a tanárnő, doktornő megszólításokról már nem is beszélve.
Pedig nem helyes. A mérnök, az ügyvéd, a tanár, a doktor… ezek a foglalkozásaink. Oké, hétköznaponként napi 8-10-16 órában űzzük az ipart, de akkor is, a tevékenység csak része az életünknek. Ennél sokkal többek vagyunk. Apák, anyák. Amatőr festők, írók. Hobbikertészek. Horgászok. Szakácsok. Gourmandok. Társaságban jó cimborák. Sportemberek. Vagy egyszerűen csak beszélgetőpartnerek. Lusta, vagy szenvedélyes szeretők. Ezek mind mi vagyunk és hiba lenne egy embert pusztán csak a foglalkozásával megcímezni. Amikor van nevünk is, amely mindezt jelenti egyben. Még akkor is, ha az időnként csak annyi, hogy Dönci.

Söralátét

Öt órája adóbevallással küzdök és még nincs vége, csak megpihentem. Nem, nem vagyok ennyire retardált, csak éppen van annak némi bája, amikor az ember saját magának a munkáltatója, az a hülye munkavállaló meg össze-vissza nyilatkozgat, az adóhivatal pedig mindent elkövet, hogy az interneten lévő információk alapján nehogy véletlenül megértsd, mikor, mire gondoltak, a magyarorszag.hu mögött lévő adatbázis-szerver meg éppen rossz napot fogott ki.
Gondolkodtam, hogy megírom részletesebben is, a hülyeségnek és a szervezetlenségnek micsoda ódája lehetne belőle (hozzáértőknek pl: 14m29 és 14m30), de aztán hagytam a fenébe. Az ég kék, a fű zöld, az adóhivatal idióta. Erre kár időt pazarolni.

Mítoszok

Tanulság, hogy a mítoszokat rendszeresen újra kell olvasni. Gyerekkoromban az összes ismertebb nép mítoszait, meséit elolvastam. Imádtam őket. Természetes, hogy nem ragadt meg minden történet, minden szereplő. Aztán teltek az évek, a műveltség meg már csak olyan, hogy rakódik, mint zsír a húsra. Aztán az utánolvasáskor derülnek ki meglepő összefüggések, kapcsolatok a közben megismert szereplők és az első olvasás után elfelejtett szereplők között. Mire gondolok? Például itt van a két féltestvér, Kasztór és Polüdeukész. Az eredeti olvasáskor elsikkadtak. Aztán amikor Rómát tanultam, megjegyeztem a római változatukat (Castor és Pollux). Az egyik jó birkózó, a másik ügyes íjász. Az egyiknek valami király az apja, aztán az anyuka egy igazi milf lehetett, mert maga Zeusz is megkívánta, így született a másik gyerek. (Illetve ikrek, de ne kérdezd meg, ez hogyan lehetett egyszerre két apától, akik közül az egyik állat képében volt.) Jó testvérek voltak és amikor Kasztór meghalt, Polüdeukész (a félisten) utána akart halni, de végül kibulizta, hogy hol itt (Zeusz), hol ott (Hádész) legyenek, együtt. Szép történet, nem véletlen, hogy római megfelelőik nagy népszerűségnek örvendtek, a templomuk a fórum közepén volt, maga Caligula is (mint isten) a legjobb barátainak tekintette őket. (Közvetlen átjárót is építtetett a palotája és a templom közé.) Nem mellesleg az ikrek csillagjegy is őket takarja. Aztán most olvasok egy könyvet és meglepő tényt találtam: annak a bizonyos anyukának nem csak két fia volt, hanem két lánya is (igen, egyik a király apukától, a másik Zeusztól), az egyik az a Klütaimnésztra, aki Agamemnon felesége és Oresztész anyja volt, a másik lány pedig maga Heléna. A Szép Heléna. Aki miatt kitört a trójai háború. Az biztos, hogy ilyen gyerekek után tényleg nem akárhogyan nézhetett ki az anyuka, nem csoda, hogy Zeusz visszajáró kuncsaft volt. Rákerestem. Léda. Oké. Összeállt a kép. Csak ahhoz, hogy összeálljon, többször is át kellett rágnom magam különböző gyüjteményeken, feldolgozásokon. Pedig már az elsőben is le volt írva minden, csak nálam elsikkadt.
Mondok másik példát. Azt a tavalyi grúziai utazás előtt tanultam meg, hogy a Kolkhisz királyság, ahová az argonauták az aranygyapjúért mentek, ma gyakorlatilag Nyugat-Grúzia, melynek jelenleg a legjelentősebb városa az a Kutaiszi, ahová fillérekért repül a Wizzair. De igazából sohasem tudtam, mi is az az aranygyapjú, amelyért az akkori összes görög hős összefogott és belevágott egy ilyen nagyszabású kalandba. (Csak úgy nézz rá a térképre: valahonnan Korinthosz környékéről indultak. Grúziába.) Nos, ezzel is most találkoztam. Két változat létezik (van több is, de azok nem túl valószínűek), az egyik szerint egyszerűen lopni mentek. Kolkhiszban gyapjúval szedték fel a fövenyről az aranyat, így is tárolták, azaz arrafelé az aranygyapjú egyszerűen az arany megfelelője volt. A másik változat szerint egy thébai királygyermeket (Phrixosz) fel akartak áldozni az éhínség elűzésére. Ez a gyermeknek annyira nem tetszett, így elrabolva az áldozáshoz szükséges arannyal befuttatott áldozati gyapjút, jó messzire szaladt. Kolkhiszba, a család ellenségéhez. A görögök pedig ezért a szent köntösért (illetve az ekkor már halott Phrixosz temetetlen testéért) mentek el a világ végére. Persze van egy harmadik változat is, a mítosz. Eszerint Phrixosz anyja istennő volt (a férj csak egy mezei király), és az anya úgy menekítette meg a gyerekeit a feláldozás alól, hogy egy aranygyapjas kost küldött hozzájuk, akinek a hátán Kolkhiszba repültek. A lánytestvér menetközben leesett, róla nevezték el a szorost Hellészpontosznak. Az aranygyapjas kost a sikeres megmenekülés örömére feláldozták, az ő gyapja az a bizonyos aranygyapjú. Jó, mi?
És ha már földrajzilag itt járunk, nemrég olvastam egy érdekes hipotézist. Nem bizonyított, valószínűleg egy geológus csípőből is tudná cáfolni, de engem megragadott. Ez arról szól, hogy a bibliában említett özönvíz gyakorlatilag az a földtani átalakulás volt, amikor a Márvány tenger keleti szélén egy földrengés során szétnyílt a föld, a repedésen – melyet ma Boszporusznak hívunk – a Földközi tenger vize beáramlott a mögött lévő völgybe. Így született a Fekete tenger. Noé valahogy ráérzett a katasztrófára, éppen volt egy megpakolt bárkája és ezen vészelte át az elárasztást, majd sodródott ki a tenger szélére, megpillantva az Ararát hegyet. Valószínűleg nem igaz, de szép történet.
Mint a mítoszok.
Emlékszem, mennyit kinlódtam, amikor a Disney-féle – egyébként nagyon jól sikerült – Herkules rajzfilm után próbáltam meg elmagyarázni gyerekeimnek a különböző rétegeket. Nos, kölykök, igen, a Disney hazudik. Nem az igazi történetet meséli el. Mert mi is az igazi? Izé, a mítosz. De az az igazi? Hát, nem. Akkor az egyiknek szabad hazudni, a másiknak nem? Vagy csak az elsőnek szabad? És gondolj bele, jobb lett a gyerekeknek azzal, hogy elmeséltem nekik, miszerint Herkules egy baromi erős, de meglehetősen buta ember volt, aki egy napon annyira betintázott, hogy részegségében szörnyetegnek nézte a feleségét (hmm), Megarát, meg a gyerekeket és mindegyiket megölte? Hogy utána az egészet az istenekre fogta és az összes hőstette csak _ez után_ következett be, amikor bűnbánó körútra indult? Hogy a kentaurok nem félig ló, félig ember lények, hanem egyszerűen csak a ló testvériség tagjai, röviden lóemberek, és hasonlóképpen a szatírok is egyszerűen csak a kecske testvériség tagjai voltak, azaz kecskeemberek. Hogy Phil (Philoktétész) nem Herkules tanítója volt, hanem ifjú tanítványa és semmi köze nem volt a kecskékhez. Hogy Hádész egyáltalán nem volt gonosz, a titánok pedig Zeusznak és apjának, Kronosznak a háborújában szerepeltek, Zeusz pedig később szabadon engedte az ellene küzdőket, azaz szó sem volt lázadásról? És ez még mindig csak a mítosz, mert többen is állítják, hogy abban az időben a Herkules név eléggé elterjedt volt, valójában akár közel ötven különböző – de azonos nevű – hős tetteiről van szó, akiket a mesemondás fűzött össze egy legendás hőssé az idők során.
Persze, hogy a gyerekek jobban élvezték a Disney-féle változatot. A gonosz viccesen gonosz, a jó, a hős természetesen győz, elnyeri jutalmát (jó nő, mennyországi állandó belépő), a gonosz kap egy pofont és megszelidül… mi kell még?
Tudtál róla, hogy milyenek voltak eredetileg a Grimm mesék? Ne tudd meg. Még a mostani változatuk sem egy leányálom, gondolj bele, megfelelő tálalással mekkora horrort lehetne forgatni például a Jancsi és Juliskából.
Viszont pont ez a szép az egészben. Mindenki tudja, hogy a mesék nem igazak. Lehet valóságalapjuk, de még ez sem kötelező. Mégis jól esik elmesélni a történeteket. Igen, úgy, ahogy az adott korban jól hangzik. Így lett a 44 Herkulesből egy darab szuperhős. És?
Az egyik legszebb csavar az egészben, hogy Pratchett, amikor megírta Esmeralda Wheatherwax történeteit, azokat a történeteket, melyekben a kitalált/szublimált hős kitartóan, makacsul küzdött a mesék és azok logikája ellen, valójában újabb meséket alkotott. Pratchett szerint ellenmeséket, melyek más logikára működnek, mint az igaziak. Csak hát ezekben a mesékben is a jó győz és a gonosz bukik el. Mert ha nem ez történik, akkor mi sem szívesen meséljük tovább.

Rodi

Beindult a rododendron.

From MiVanVelem

És van mögötte bőven utánpótlás is, sok-sok bimbó kinyílásra várva.

From MiVanVelem

Egyébként furcsa lény ez a rododendron. Azt írja a hogyishívják, hogy kifejezetten árnyék- és vízkedvelő növény. A fenti példány van itthon a legjobb kondícióban, duzzad az erőtől. Ez van a legnaposabb helyen (télen nincs árnyék, egyébként napernyő), természetes vizet minimálisat kap, én locsolom. Ha eszembe jut. Van kettő a szabadban, közepesen árnyékos helyen (lombhullató fák alatt), ezek kapnak rendesen esővizet is, mégis a fasorban sincsennek. (Alig van bimbó, és azok is kicsik.) Aztán volt egy példány egy szuper helyen, fenyők között, árnyékban, tisztán kapta az esővizet… na, az már elpusztult.
Így higgyen az ember a szakirodalomnak.

Végig a sárga úton

Legalábbis majdnem. Aztán mégsem.

Előkészületek

Eredetileg a két évvel ezelőtti bükki túrát terveztük megtenni, immár Nejjel kettesben. Haladt is a szervezés, Nej szorgalmasan kákettőzött a konditeremben, hogy bírja. Aztán a torokgyulladásom miatt kénytelenek voltunk megcsúsztatni egy héttel, de az meg háromnapos ünnep. Kiváncsiságból felhívtam a bánkúti turistaházat, hely naná nem volt, de még Sebeskúton Sebesvízen és Jávorkúton sem, pedig azok már nagyjából az emberi teljesítőképesség határán voltak Eger felől. Újratervezés. Az már látszott, hogy a fennsíkon nincs hely. De valahol a közelében? Valamennyire Eger irányában? Így jött be a képbe Répáshuta. Volt kemping, volt szabad faház (igaz, fűtés nem, de erről majd később), Felsőtárkányból indulva be lehet fűzni egy bánkúti útba, 15 kilométer, szintben nagyjából a fennsík fele, jobb híján jó lesz ez is, igaz, pont a második nap lesz kemény, ami az én korábbi túrámban már csak jutalomnap volt.
Viszont egy meglepetés számomra. Azt hittem, ismerem már a Bükk összes túraútját, erre itt rámvigyorgott egy Jubileumi Körtúra útvonal. (1992, a bükki szervezett természetjárás századik évfordulója.) Elég húzós, 71 kilométer, de végigmegy szinte az összes látványosságon. Rögtön el is kezdett kerregni az agyam, hogy valamikor végigjárom. Most pedig beleszagolunk: a Felsőtárkány – Répáshuta út, azaz az első nap végig ezen megy, és a második napon is elég sokat megyünk rajta.
Még egy újratervezés. Eredetileg péntek/szombatra terveztünk, hogy vasárnap tudjunk pihenni, de a pénteki egész napos eső beigérése után inkább szombat/vasárnap lett belőle.

Répáshuta felfedezése
2015.05.02; szombat

Péntek este megérkeztünk a szülőkhöz Egerbe, korai fekvés. Aztán szombat reggel várakozás. Ugyanis szakadt az eső. Az az eső, melynek pénteken kellett volna esnie, de akkor elfelejtett. Szombaton meg eszébe jutott és pánikszerűen nekiállt bepótolni. Kilencig vártunk, aztán nekiindultunk. Elméletileg mindkettőnkön az Izlandon is bevált vízálló cucc volt, de a víztől nem olyan könnyű megszabadulni: ha a ruha tökéletesen zár, akkor a saját kipárolgásunktól leszünk vizesek, még ún. lélegző ruhák esetén is. Meleg ruhát ugyan vittünk magunkkal, de száraz váltóruhát nem. Ez hiba volt.

From MiVanVelem

Apám kivitt minket Tárkányig, mi pedig kiszálltunk a reménytelen szürke, szakadó esőbe.
– Talán a fák között jobb lesz – próbáltam vigasztalni Nejt.

A túra adatai:
– Távolság: 13,7 kilométer.
– Szint: 758 méter.
– Térkép: gps track.

From MiVanVelem

Ködös, párás utunk volt, gyakorlatilag végig szakadó esőben.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nem is lett volna ez akkora nagy baj, ha jó az út. De nem volt az. Oké, kábé tíz kilométeren keresztül élveztük, de aztán jött egy akkora baromság, hogy na.

A turistajelzés néhol nehezen járható, elhanyagolt ösvényeken vezet…

Idézet a korábban linkelt túraleírásból. Maximálisan igaz. Répáshuta előtt pár kilométerrel a túraút lemegy az addigi kényelmes szekérútról, pár tíz méter bozótharc után pedig jön egy alig járható, meredek vízmosás. (Órák óta szakadó eső, minden csupa sár.) A vízmosás közvetlen szélén mintha lenne egy ösvény, de pár méter után eltűnik, beleszakadt a vízmosásba. Jelzés sehol. Elindultunk a vízmosásban. Nagyon nehezen haladtunk, bozót benőtte, fák dőltek bele, meredek volt, csúszott. Aztán felnéztem és magasan felettünk mintha ösvény lett volna a vízmosás szélén.
– Te, szerintem nem az úton megyünk – szóltam Nejnek.
– És akkor?
– Fel kellene jutnunk oda.
– ?
Visszamentem a vízmosáson addig, ahol már ki tudtam mászni belőle. Így viszont az útbeszakadás elé kerültem. Azaz valahogy át kellene ugrani kábé másfél métert. Ez nem egy távolugrási világcsúcs, csak éppen egy meredeken ferde, erősen sáros, húsz centis peremről kellene elrugaszkodni (nem lehet) és még ennél is keskenyebb, beszakadt partra megérkezni. Először megpróbáltam megkerülni a terepet, de annyira laza volt a meredek domboldal, hogy folyamatosan visszacsúsztam, nem jutottam feljebb egy centit sem. Maradt a halálugrás. Megpróbáltam. Belezúgtam a 2-3 méterrel lejjebb lévő vízmosásba. Bajom nem lett, de a fényképezőgép táskája, a hátizsákom és én magam is vastagon sáros lettem. Megfogni sem tudtam semmit, annyira sáros lett a kezem, és még csak annyi növényzet sem volt, hogy beletöröljem. (Ezért nem is készült fénykép az akadályról.) Második nekifutás. Visszamentem a vízmosásban, kimásztam, feljöttem a peremig. Nézegettem. Ez puszta erőből nem megy. Kisebbre tekertem a túrabotomat, majd két kézzel megmarkoltam. Elrugaszkodtam, a levegőben belevágtam a botot a laza domboldalba és vállból lendítettem át magamat a beszakadt peremen. A landolás még necces volt, de a bot itt is segített. Imbolyogtam, de átértem.
– Kicsim, te ne próbáld ki! – szóltam vissza Nejnek.
– Akkor itt maradok?
– Kitalálunk valamit.
Feljebb mentem. Nem igazán vigasztalt, hogy végre találtam jelzést, azaz tényleg a fenti úton kellett mennünk, nem a vízmosásban. Aztán jó húsz méterrel feljebb egy bozótos benőtte a vízmosás oldalát, Nej végül ágról-ágra kapaszkodva mászott ki belőle, megkerülve az ugrós részt. De legalább innentől ő is olyan sáros lett, mint egy varacskos disznó.
És ez még csak az első pár méter volt. A következő három kilométer ilyesmi terepen vitt. Pengevékony, csupa sár ösvény, meredek domboldal peremén. Kidőlt fák kifordult gyökérzete miatt szakadékká változott domboldal. Egy lépést sem mertünk leszúrt túrabot nélkül megtenni. A túrajeleket festő ember is inkább a túlélést választotta, kilométereken keresztül nem volt jelzés, és sokszor ösvény sem. A Garmin nélkül tutira eltévedtünk volna.

(A folyamatos esőben a papírtérképet nem tudtuk elővenni. Már a szálláson vizsgáltam át és látszott, hogy lett volna egy földút, mely ezt az egész háromkilométeres, meredek, rémálom-vízmosásos ösvényt megkerülve, azzal párhuzamosan felvisz ugyanoda, ahol az ösvény is kibukkant. De a Bükki Nemzeti Parkra tipikusan jellemző, hogy a túrautak, már csak brahiból is, időnként lemennek valami járhatatlan dzsuvás, rosszul jelölt szakaszra, majd az egészséges szopatás után visszajönnek a földútra. Pusztán a sportérték és a miheztartás végett.)

Aztán ahogy kezdett szolidulni az út, megjelentek a jelzések is. (Gondolom, fentről ennyire tudott bejönni a festő.)

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Mi pedig beértünk Répáshutára.
Ekkor állt el az eső. Közel hat óra hideg zuhany.

Amikor előzetesen nézegettem a falut, a térkép jelzett egy éttermet. Erre csak legyintettem. Amikor a Bakonyban megérkeztem Porvára és megkérdeztem a szállásadót, hol lehet enni, csak nézett furán. Sehol. Ez egy zsákfalu. Márpedig Répáshuta szintén zsákfalu, ráadásul népességre, méretre is gyakorlatilag pont akkora, mint Porva. És Kelet-Magyarország. Mitől lenne itt jobb a helyzet?
Nos, nem tudom, mitől, de jobb. Nem hogy kemping volt, faházakkal, de működött az étterem, sőt, mint kiderült panzió is volt benne, voltak a faluban apartman házak, Zimmer Ferik. Az étterem pedig… de erről majd később.

Megjegyzés. Pár évvel ezelőtt kerestem Úrkúton – kábé ötször akkora bakonyi falu, mint Répáshuta – egy egyéjszakás szállást. Semmit nem találtam. Felhívtam egy helyi számot, hátha ők tudnak valakit, aki ad ki szobát. Semmi. Úrkúton maximum a szabadban tudsz aludni.

Szóval kemping. Megérkeztünk. Fejtetőig sárosan. Szegény gondnok vért izzadt, mire kellően udvariasan értésünkre adta, hogy mielőtt bemennénk a faházba, a közös zuhanyzóban veressük le magunkról a sarat. Megtörtént, bár valószínűleg itt kapták meg a végső vizes lökést a bakancsok.
Faház. Hideg. Mi meg fáztunk. Beszórtuk a cuccot és inkább átvonultunk az étterembe. Jólesően látszott már messziről, hogy füstöl a kéménye. És itt hirtelen minden gondunk elszállt. Meleg volt. Csapolt aranyfácánt mértek. Ittunk valami házipálinkát. Mint kiderült, ez egy szlovák étterem (a falu is jórészt az), és elképesztően jól főztek. Nekem még mindig rágási problémáim voltak, de elegánsan eltekintettem tőle és bevágtam egy teljes menüt: tárkonyos vaddisznóleves, ördögtáska (tócsi kettéhajtva, vaddisznópörkölttel töltve) és persze sörök. A tócsi meglepően finom volt, sok helyen nem merik rendesen megfokhagymázni, na itt nem óvatoskodtak. Nagyon nehezen tudtuk csak elszánni magunkat, hogy visszamenjünk a kempingbe.

Megjegyzés. Ennyit a netes szálláskeresésről. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben a kis faluban panzió is van. Arra kerestem rá, hogy bükki kempingek, erre kidobta a répáshutait, faházzal, én pedig megelégedtem ezzel. Na most a panzió csak fejenként hatszáz forinttal került volna többe, de ebben már benne van a reggeli és legfőképpen fűtött a szállás. Tanulópénz. (De hogy ebbe a panzióba egyszer még visszamegyünk a családdal, az tuti.)

Mire visszaértünk a faházhoz, felfűtött a bojler. Sokáig nem örömködhetett a meleg víznek, mert egyből kizuhanyoztuk belőle. Felvettük a meleg ruhát és alapvetően nem is éreztük volna rosszul magunkat, de nem volt száraz zoknink, mezítláb meg durván hideg volt. A faházban találtunk hőmérőt, 13 fokot mutatott. Délután. Meg sem mertem saccolni, mennyi lesz hajnalban. Az biztos volt, hogy egyik vizes ruhánk sem fog reggelre megszáradni, és sajnos akadt belőlük: cipő, zokni, aláöltözet, softshell dzseki, sapka. Aztán feltúrtuk a házat, találtunk egy csomó plusz takarót, így legalább az éjszaka megoldódni látszott, meg egyből belecsavartuk magunkat derékig és mint két vénember, üldögéltünk a nappaliban. Szerencsére vettünk az étteremben elvitelre sört. Nem húztuk sokáig az időt, hamar lefeküdtünk.

Bánkút és Garadna-völgy
2015.05.03; vasárnap

Az éjszaka meglepően jól sikerült. A többtakarós módszer annyira bejött, hogy én például beleizzadtam a párnámba, illetve hajnalban egy hirtelen ötlettel felvettem a vizes zoknit és reggelre megszáradt a lábamon. (A bakancs viszont vizes maradt, szóval nem sokkal lettem előrébb.)
A vizes cuccok felhúzásához kellett némi akaraterő, különösen abban a friss hajnali órában. Reggeliztünk és hét órakor már neki is vágtunk a mai szakasznak.

A túra adatai:
– Távolság: 24,2 kilométer.
– Szint: 759 méter.
– Térkép: gps track.

Elméletileg ez egy nagyobb kaptatóból, majd élvezetekkel teli jutalomjátékból állt volna: nyolc kilométer fel a fennsíkra, Bánkútig, onnan egy hosszú ereszkedés a Garadna völgyén keresztül Lillafüredig, kocsmákkal, jutalomsörökkel, sült pisztránggal.
Csak hát… vizes bakancsban, vizes kabátban, vizes sapkában. Hiába van jó idő, azért ez vissza tud venni az ember kedvéből. Nálam pedig elég durván beköszönt a depresszió: az egy hete elmúlt torokgyulladásom visszajött, vasárnap reggel már megint nem tudtam nyelni. Tekintve, hogy mára legalább 5 sört és egy hatalmas sült pisztrángot terveztem, ez rövidtávon is elkeserített, de hosszútávon egy újabb flectoros, antibiotikumos, ágyból plafonnézéses hét kilátása teljesen tönkrevágott. Szóval a vidám időre, vidám hangulatra tervezett túranap igen orrlógatósra sikeredett, legalábbis számomra.

From MiVanVelem

Ott jártunk, hogy reggel hétkor már az utat tapostuk. A legkeményebb szakasz a faluból kijutás volt, pár kilométer csak a műútig, de a 400 méter szintkülönbségből egyből letudtunk 230-at. Aztán a nyolc kilométerből inkább tíz lett, mert tanulva a tegnapi napból, inkább burkolt utakon szerpentineztünk, minthogy erdei ösvényeken vágjuk át a kanyarokat.

Bánkúton pihenő, pogácsa, langyos sör, apró kortyokkal. Viszont innentől már nyugodt voltam. Bár egy kicsit trükkös az út (könnyű elgombázni az ómassai ösvényt), de már ismerős a terep, nem kell a tájékozódással foglalkozni. Nos, azzal tényleg nem kellett, csak éppen… végig kellett tudni menni az ösvényeken. Már a kemping gondnoka is mondta, hogy durván nagy lett a jégkár idén télen, és ez meg is látszott sok helyen.

From MiVanVelem

Gyökerestől kidőlt fák, sokszor egy egész domboldal letarolva.

From MiVanVelem

Ami minket jobban érintett, hogy fák, facsoportok sokszor az ösvényre dőltek rá, megkerülhetetlenül, így egész komolyan akrobatizálni kellett, hogy átmásszunk az akadályokon. Nem sok tiszta felület volt ekkor rajtam, de a hátizsákom teteje igen. Eddig.

Végül lekeveredtünk Ómassára, határozott léptekkel elhaladtunk a kocsma mellett (Nej aznap még vezetett, nekem meg ugye a torkom), Garadna vasútállomás, na itt azért elszopogattam egy sört, aztán jött az Erdei Halsütöde.

From MiVanVelem

Valójában ez volt a túra jutalma, az a bizonyos csúcs-csoki. Sajnos nagyon rosszkor érkeztünk, óriási tömeg volt. Csak az ötven percnyi sorbaállásba került, hogy feladjam a rendelést a pultnál és még vagy negyedórába telt, mire megkaptuk a kaját. De megérte, finom volt. (Még nekem is, pedig nem szeretem a halat.)

Innen már csak egy párkilométeres séta volt a Hámori-tó melletti sétányon Lillafüredig, apám kijött értünk, Egerben átöltözés, egy hosszú út Pestig (fáradtak voltunk azért mind a ketten) és tulajdonképpen ennyi. Ez az írás három nappal később készült, de a cucc még nemhogy elpakolva nincs, de még a hátizsákból sem szedtük elő. Majd.

Ja, és mondanom sem kell, a tapasztalatok alapján a jubileumi körtúra felejtős. Nem sikerült jól a bemutatkozása.

LakFor

Az első lakossági fórum, ahol külön köszöntve éreztem magamat. Az összehívó és a moderátori feladatot is ellátó alpolgármester rögtön az elején megemlékezett többek között a rémhíreket terjesztő bloggerekről is. Azért csak fejlődünk.

Jött egy félórás lefárasztási célú blokk. Az alpolgi egy valamikori fogadóórára hivatkozva (ahol bejött hozzá egy Nénike, arra panaszkodva, hogy megszaporodtak a betörések a környéken) lehetőséget adott különböző szintű rendőröknek (két vezető, két talpas), hogy eldicsekedhessenek a javuló statisztikáikkal. Mondjuk a főrendőr hamar levette, hogy ez nem az a hely és idő, amikor a népek rendőrségi statisztikákra kiváncsiak, hamar lelépett, de ekkor felpattant valami idióta – még az sem kizárt, hogy beépített ember volt (mondom én, a rémhírterjesztő) – és nekiállt pedofilozni, azaz hosszas, végeláthatatlan tirádákat elővezetni arról, hogy mennyire fontos, hogy a gyerekeink ne szálljanak be idegen autókba és hogy a rendőrség vegye komolyabban az ilyen eseteket. Ez elég alattomos dolog, mert a téma maga olyan, hogy nem illik a felvetőjét egyből elküldeni a kurva anyjába, a tömeg várt is vagy 7-8 percet, mire megtette. És persze a pacáknak állt fentebb. (A moderátor alpolgi szerint teljesen rendben volt, hogy kiáll a fórumon valami idióta és rabolja az időnket.) Közben megérkezett a polgármester-helyettes, aki megint lelkendezett pár szóval a javuló közbiztonságról és elitélte az idegen autókban ülőket. Közben a teremben érezhetően növekedett a feszültség. Nem bullshitet hallgatni jöttünk ide.

Ja, a környezet. Iskola ebédlőjében lett meghirdetve a fórum. Bátran. Persze, hogy akkora tömeg volt, hogy nem fért be. (Kábé nyolcvan ülőhely és nagyjából ugyanannyi álló, mi saccra kétszáznál valamivel többen voltunk.) Bőven álldogáltak még a folyosón is, de sokan kimentek az udvarra és onnan tapadtak rá az ablakokra.

Aztán a félórás időrablás után belecsaptunk a lecsóba. Jöttek a keményebb mondatok. Azért nem tájékoztattak eddig minket, mert ez nem tartozik ránk. Legalábbis ebben az előkészítési fázisban. Egy mérnök belebubogott, hogy ő speciel bement az V. kerületbe, megnézni a terveket, azok határozottan kiviteli terveknek tűntek, melyeket már engedélyeztettek is. Ez már régen nem előkészítési fázis. Aztán megint beindult az ‘oszd meg és uralkodj’ technika, a szomszédos utcákból panaszcunami ontotta el a fórumot a csapadékvíz rossz elvezetése miatt. Az érintettek felháborodása teljesen jogos volt, persze az önkormányzat rárepült, hogy nekik is ez a legfontosabb céljuk, és aki akadályozza ezt az egészet, az a csapadékvíz-elvezetés megoldását akadályozza. Az előbbi mérnök megint belebubogott, hogy ő látta a terveket és azon nem az szerepelt, hogy csapadékvíz-elvezetés, hanem az, hogy asztfaltozott út. Ekkor jött a nap legbizarabb kijelentése, a műszaki iroda vezetője megjegyezte, hogy igen, ő sem érti, valaki véletlenül idetervezett egy utat is a vízelvezetésre. Véletlenül. Odatervezett. Nej, aki már túl van azért néhány sokmilliárdos projekten, itt kapott a szívéhez. Az önkormányzat persze lecsapott a lehetőségre (hacsak előtte nem ezt egyeztették le) és innentől végig azt nyomták, hogy ők erről az egészről nem is tudtak semmit (mondjuk, akkor ki rendelte meg?), nekik aztán eszük ágába sem jutott, hogy ide, a mindenki által szeretett Flór utcába aszfaltburkolat kerüljön. Az a kellemetlen mérnök a sarokban megint megjegyezte, hogy ő speciel látta a terveket, két sáv, egy járda, egy csomó helyen bejelölt kerítés- és udvarbontás van rajta. Erre megint csak annyi válasz jött, hogy nem, nem akarunk utat építeni. Nekem speciel volt egy erős deja-vu érzésem, nagyjából ugyanez játszódott le a KKK bejelentésekor is, az akkori alpolgármester egy óra után már azt is letagadta, hogy ismeri azt a kifejezést, hogy körút, csak hát az az aljas műszaki iroda nem idetervezte? Ha annyiszor kaptam volna 100 forintot, ahányszor tegnap elhangzott a csapadékvíz kifejezés, életem végéig nem lennének anyagi problémáim, a két önkormányzati ember meg lassan már a születendő gyerekei egészségére is megesküdött, hogy ők soha nem akartak és soha nem is fognak akarni ide utat építeni. Csak hát az a fránya műszaki iroda, az. Nem is tudom, miért az önkormányzatot támadjuk folyton, hiszen az vér a vérünkből, ők csak a mi érdekünkben képesek tevékenykedni. Már rég rá kellett volna ébrednünk, hogy az igazi ellenség a műszaki iroda. Azok akarnak ide mindenféle nagyforgalmú utakat, műtárgyakat, komposztálótelepet, zajt, büdöset, teherautó karavánokat, mindezt úgy, hogy természetesen az önkormányzat háta mögött, titokban terveznek.

Innentől a fórum átment olyan óvodás-civakodós stílusba, a két önkormányzati ember folyamatosan azt hajtogatta, hogy nem akarnak utat építeni, a tömeg meg gyakorlatilag azt, hogy nem hiszünk nektek. Egyrészt, mert már a bőrünkön megtanultuk, hogy politikusnak szóbeli igérgetéseket soha nem hiszünk el, másrészt már nem ez az első eset, hogy ezt a kicsi, nem egészen egy négyzetkilométeres kertvárosi sarkot a saját képviselői akarják pokollá változtatni, harmadrészt pedig azért, mert basszus, nem tudom eléggé kihangsúlyozni a tényt, hogy itt valaki aszfaltozásra csináltatott tervet és utána erre kért és kapott engedélyt.

A fórum végét nem vártam meg, olyan nyolc körül hazamentem. Végülis, csak beteg lennék.

Kis színesek.

  • A polgármester-helyettes megjegyzése, némileg szemrehányóan. Van a kerületben két olyan utca is, akik majd megvesznek, hogy aszfaltburkolatot kapjanak. Bekiabálások a tömegből: “Akkor miért nem ott építenek?”, “Engedélyük van már?”
  • Bekiabáló az ablakból: – “Legyenek kedvesek gyorsan megadni a szót, mert már nem sokáig bírom így húzódzkodva!”
  • Az alpolgármester, hogy vadásszon egy kis népszerűséget, bedobja, hogy Sipos F. Tamás mennyire egyetért velük és támogatja őket. Majd rámutat. Szegény Tamás nem győzi tenyerébe rejteni az arcát a váratlan népszerűségtől.
  • A tervezőiroda munkatársa (tudjuk, ez az az alávaló, világuralomra törő tervezőiroda) megjegyzése: – “Ha nincs út, akkor hogyan megy be a mentő, a tűzoltó?” Ez úgy a mélyen demagóg jellege mellett különösen népszerű volt abban a légkörben, amikor az önkormányzat folyamatosan azt hajtogatta, hogy nem akarnak utat.
  • Az első sorokban ült két vastagnyakú nyugdíjas, akik makacsul és meglehetősen vehemensen, többször szólást kérve vezették elő a véleményüket, miszerint ha nekik a Halomi utcában szar, akkor legyen nekünk is, és a környékre kirándulók számára is szar a Flór utcában, függetlenül attól, hogy nekik ettől nem lesz jobb. Olyan tisztán hozták a magyar néplelket a maga nyers tökéletességében, hogy ezt a szellemet palackozni kellene és külföldön árusítani az esetleges hazaköltözésen gondolkodó emigránsok megsegítésére.

Oké, akkor vegyük számba, mi is történt tegnap.

  • Volt egyfajta erődemonstráció. Az utóbbi évek (évtizedek) cseszegetései úgy látszik eléggé jól megszervezték, megerősítették az itt élőket. Figyelnek, nem hagyják magukat. Talán egyszer már elege lesz a mindenkori önkormányzatnak ezekből a háborúkból és hagynak minket békében élni.
  • Az önkormányzat képviselői szóban megerősítették, hogy nem akarnak utat építeni. Hogy klasszikusokat idézzek, ez annyi a fülemnek, mint légyzümmögés. Még akkor is, ha kamera előtt történt. Az utóbbi évek történetéből tudjuk, hogy politikusainknak – meztől függetlenül – ennél már vastagabb a bőrük.
  • Az önkormányzat fő célja az volt, hogy ezt a felzúdulást áttematizálják a csapadékvíz irányába. Habár a hitelességük jelentősen sérült, de ezt végül elérték.
  • A helyzet az, hogy az aszfaltút építésére szolgáló engedélyt egy kerületi lakos megakasztotta egy kérvénnyel, közben elkészült a fellebezés is. Azaz az engedély még messze nem végleges. A probléma az, hogy az engedély egyszerre vonatkozik az útépítésre és a csapadékvíz-elvezetésre. Azaz ha akadályozzuk az egyiket, akkor akadályozzuk a másikat is, ez pedig a vízproblémákkal küzdőknek elfogadhatatlan. Az önkormányzat megtehetné, hogy új tervet készíttet, melyben nincs benne az útépítés (és odafigyel a tervezőirodára, hogy véletlenül se tervezzék bele megint), de sokkal valószínűbbnek tartom (én, a rémhírterjesztő), hogy megpróbálja majd kijátszani egymás ellen a két csoportot. Azaz nem várok semmi jót.
  • Végül akit érdekel, itt van a tegnapi esemény a Facebook-on.

Utóirat:
Csak, hogy az önkormányzat jóhiszeműségét illusztráljam. Amikor ez az egész kiderült, a társasházunk megbízta a közös képviselőt, járjon utána. Az ő leveléből idézek.

“Hivatkozva mai lenti tájékoztatásomra, felvettük a kapcsolatot a XVIII. Önkormányzat képviseletében Galgóczi Zoltán Alpolgármester Úrral telefonon, aki arról tájékoztatott, hogy az Önkormányzatnak a közeljövőben pénzügyi források hiányában nincs lehetősége a jelenleg engedélyezési eljárás alatt lévő beruházás megvalósítására.
A beruházás elmondása alapján csak a csapadékvíz elvezető és szikkasztó-derítő rendszer szakaszos létesítése után valósulhat meg, amely önmagában egy több száz milliós beruházás, és ezután kerülhet kialakításra a tervezett szilárd útburkolat kialakítása elsősorban pályázati pénzek függvényében.
A tervezetek elmondása szerint találkozni fognak az ott élők elképzeléseivel, tekintettel arra,hogy sétáló részt és utcát és nem autó utat terveznek építeni. A pontos műszaki tartalomról és a beruházás részleteiről kérem várjuk meg a hivatalos állásfoglalást, és a műszaki iroda tájékoztatását a további találgatások elkerülése végett.”

Ez az anyag még akkor született, amikor zavar volt az önkormányzatnál, nem állt össze, hogy mit kell egységesen kommunikálniuk. Látszik, hogy meglehetősen határozottan két fázist képzeltek el, egyrészt a vízelvezetés megoldását, másrészt a burkolást. Azaz nem a műszaki irodába beépült szabotőr tervezett hozzá burkolatot. Ugyan a kommunikáció annyit finomult, hogy sétáló burkolatról van szó, csak hát azok a fránya tervek. Sétálók miatt nem kell kerítéseket bontani, azok ki tudják kerülni. Az autók meg nem.

Tegnap

Mivel a hétvégén hullára hajtottuk magunkat (megírom), engem meg megint elkapott ez a nyavalya, legszívesebben egész nap feküdtem volna az ágyban, de persze nem lehet. Ha be akarok jutni a körzeti dokihoz, reggel hatkor már el kell indulnom itthonról. (A tömegközlekedési hálózat miatt ez egyben négy kilométer séta is.) Aztán a már megszokott antibiotikum bevétele a Kós Károly téren.
A következő futam a fogorvos. Mára volt kitűzve a végleges fogberagasztás, csak hát letört az a fránya porcelán. De akkor is ma kell leadnom a körhidat utójavításra. Emellett simán emberhalál lehet a dologból: a két héttel ezelőtt ideiglenesen beragasztott fog már másnap kiesett, a doki pedig két hét alatt egyszer sem vette fel a telefont, egyszer sem hívott vissza, pedig elváláskor erősen a lelkemre kötött, hogy bármi van, hívjam. Nos, ide kettőre kellett mennem. (Öt kilométer séta, csak jelzem.) A doki érezte, hogy dühös lehetek, mert mindenki mást behívott, csak engem nem. Üldögéltem. 2,5 órám volt, mert utána mennem kellett lakossági fórumra. A doki két órán keresztül bírta, utána ki kellett mennie rágyújtani.
– Ááá, József! – üdvözölt – Ne haragudjon, beteg voltam.
Ez valami annyira pofátlan hazugság volt, hogy elakadt a szavam. Csak néztem csúnyán. Melyik az a betegség, amelyik annyira tönkreteszi az embert, hogy két hétig még a telefont sem tudja felvenni, de egy nappal utána viszont egyből virgonc lesz és bemegy dolgozni?
– Mi a panasza? – folytatta, még jobban elásva magát. Hiszen nem panasszal jöttem, mára egyeztünk meg a végleges beragasztásban. Az ilyesmit azért illene beírni a naptárjába. Végül elmagyaráztam neki, hogy pusztán azért vagyok itt, hogy odaadjam a fogamat utójavításra, fél óra múlva be is kerültem, kábé négy percet voltam bent, de elment vele két és fél órám.
Sok időm nem volt dühöngeni, tekertem a lakossági fórumra. (Erről később, részletesebben.) Este nyolc körül értem haza. Egész nap kaja nélkül (ugye megint se nyelni, se rágni nem tudok), a lakossági fórumtól meg durván idegesen. Tipikus lábadozó nap.

Flector

Megint visszacsúsztam ebbe az elátkozott birodalomba. Nem tudok nyelni és még a fogam sincs rendesen beragasztva. Azaz se rágás, se nyelés – se kaja. Nem kicsit van elegem a világből. A borhűtőben még mindig itt figyel a szilveszteri pezsgő. Azóta nem volt olyan nap, hogy kinyithattuk volna.

Jobbik

Pár hete tele van a magyar net mindenféle elemzésekkel arról, hogy mi lesz a Jobbik jövője, lehet-e belőlük kormánypárt. Nem akarok ebbe túlságosan belemenni, csak szólok, hogy pusztán azzal, hogy egy korábban elképzelhetetlen eseményről elkezdünk úgy beszélni, hogy mégis bekövethezhet, óriásit lendítünk azon, hogy tényleg bekövetkezzen.