Nagy igazságok, még mindig

Úgy látszik, elkaptam ezt a fonalat.

Az a tiéd, amit megtanulsz. Azt már senki nem veheti el tőled.

Dehogyisnem. Például az idő. Megint csak saját példán tudom bemutatni a jelenséget. Anno írtam könyveket a TCP/IP hálózat alapjairól. Nem voltam zöldfülű, amikor belevágtam, de az látszott, hogy a tudásom messze volt a könyvek elvárt mélységétől. A Microsoft ezzel tisztában volt és őket úgy is érdekelte a dolog, ha egy tanulási folyamaton keresztül ások le az alapokig, és ezt írom le. A két könyv egy évembe került, és nem túlzok, rengeteget tanultam közben. Mint utólag kiderült, feleslegesen. Ugyanis a rendszeres munkám során soha nem kellett ennyire elmélyednem a hálózatok világában. Márpedig a tudás olyan, hogy ha nem használjuk, akkor elmaszatolódik. Időnként még megkeresnek konkrét kérdésekkel – mert azt hiszik, nálam az egész fejben van – én pedig olvashatok utána a saját könyvemből és próbálhatom felidézni, mit is írt anno ez a pacák.
Hasonló jelenség a légüres térben történő tanulás. Valamiért kispadra kerülsz, hosszabb ideje nem kapsz olyan munkákat, melyek előre vinnének. Amiket kapsz, azokat meg rutinból letolod pár óra alatt. Van egy csomó időd. Szerencsés helyzet, nem? Látod, mi folyik a szakmában, van időd is, miért ne tanulhatnád meg ezeket a trendi dolgokat? A neten van egy csomó infó, kis utánajárással beszerezhetők a szakkönyvek is, egy virtuális játszótér kialakítása sem olyan nagy ügy manapság. Sajnos nem működik. Megtanulod, persze. De ha fél éven belül nem lesz rá szükséged, akkor huss, az egész el is illant. Hiába tanultad meg, nem marad a tiéd.

Cinikus vagy-e?

Ha engem kérdezel, akkor hajjaj. Még csak fel sem tudod fogni a mélységét.

Az emberiség, úgy ahogy van, katasztrófa. Az úgynevezett jó emberek pusztán azért jók, mert kevés információval rendelkeznek és úgy általában fogalmuk sincs, mi történik a világban. Abban a pillanatban, hogy megérted, mi folyik körülötted, mi folyik a tágabb környezetedben, hogyan születnek döntések, melyek alapvetően befolyásolják az életedet – meg mindenki másét – rájössz, hogy csak két lehetőséged van: kiszállni az egészből és maximum csak szemlélni a történéseket (hajléktalan életpálya), vagy bedobni magadat, beleállni a folyamatokba, persze ettől egyből szar ember leszel, aki innentől egész életében kénytelen lesz racionalizálni.
Ez van.

A tér

Létezik egy város. Senki nem tudja, merre. Akik rátaláltak, soha nem jöttek vissza. Ebben a városban van egy tér, ahol állítólag…

Van nekem egy barátom, a Laci. Van, mert meg szoktam őrizni őket. Már az óvodában gyilkolásztuk egymást. Az én jelem a lapát volt, az övé a kasza, az óvónők érdekes módon sokszor mondták ki ezeket egyben, amikor rólunk volt szó. Nem voltunk jó gyerekek, tény. Aztán iskolásként együtt robbantgattunk a homokdombon, később ugyanaz a lány volt az első nagy szerelmünk, aztán ugyanazt a nőt utáltuk egész életünkben. A nevére már nem emlékszem. Ugyanott érettségiztünk, együtt voltunk katonák és bár máshol dolgozunk, de azért hetente egyszer leülünk a kedvenc sörözőnkben beszélgetni.
Nos, ennek a Lacinak van egy mániája. Valamikor a gyerekkorában olvasott egy városról, ahol az embernek minden kívánsága teljesül.
– Tudom, én is olvastam róla – nyugtattam le – Eldorádó.
– Nem, te hülye – intett – Az csak mese. A spanyolok hitték az inka kincsek láttán, hogy ott valahol egy kimeríthetetlen aranyforrás van. Azt is jelenti: Az Arany.
– Akkor? A fiatalság forrása?
– Fitogtatjuk a műveltségünket, mi? Bimini sziget, he? Nos, Leon csak a Golf áramlatot találta meg. Ez is csak mese.
– Oké, feladom.
– Ez egy város, az a neve, hogy Los Santos Dioses. Az a trükkje, hogy ha a főterén megfelelően imádkozol, akkor teljesül a kívánságod.
– Na, ez a mese. Inkább igyunk még egy sört.
– Végül is, ez is egy kívánság.
– És még teljesül is.

Aztán az egyik péntek délután már az elején nagyon sejtelmes képet vágott.
– Tudom ám! – vigyorgott.
– Mit tudsz?
– Hogy hol van a város.
– Hol?
– Itt – rakott ki egy térképet az asztalra.

Valami légypiszokra mutatott Polinéziában.

– Itt? Lehet, hogy ez csak egy kerekítési hiba.
– Nem, megnéztem a gugliföldön. Létezik.
– És van város?
– Hát, nincs – vakarta meg a fejét – Ránézésre lakatlan.
– Akkor?
– Hogyan láthatnánk, hogy van ott valami? A legenda szerint még senki sem jött onnan vissza.
– Te nagyon hülye – kortyoltam a sörömből – Akkor te honnan tudod?
– Megálmodtam! – vágta ki büszkén.
– Na, most rendeljünk mellé egy jégert is.
– Jöhet.

Szótlanul kortyolgattunk.

– Komolyan mondtad? – törtem meg végül a csendet.
– Ennél komolyabb dolgot még nem mondtam neked.
– Megálmodtad? – ráztam a fejem – Ez… ez nonszensz.
– Megálmodtam. Vannak olyan álmok, melyeknél rögtön az elején _halálpontosan_ tudod, hogy ez igaz álom.

Kortyolgattunk tovább.

– És most? – kérdeztem rá ravaszul.
– Eladok mindent. Nem lesz egyszerű eljutnom oda. De ott már nem kell a pénz.
– És ha nem lesz ott semmi?
– Akkor beállok gályarabnak és hazabumlizok.
– Szép.
– De szükségem lenne egy társra.
– Sehol nem fogsz egy ekkora barmot találni.
– Rád gondoltam.
– Pincér, még két jégert!

Leküldtük.

– Nem megyek – szögeztem le – Egy habókos ember habókos álmáért hagyjak oda mindent?
– Mi az a minden? – nézett rám kicsit ferdén.

Talált. A házasságom mostanában nem túl jó. A munkahelyemen is vannak gondok és hogy melyik okozza a másikat, a fene tudja. Leginkább spirálforgásban erősítik egymást. Már régóta gondolkodom rajta, hogy ki kellene szállnom valahogy a hintából.

– Ne szarakodj! – olvasott a gondolataimban – Környezetváltozás, az hiányzik neked. Én pedig tálcán kínálom.
– Végülis, van egy kis dugipénzem – meditáltam – Nem erre szántam, de tulajdonképpen…
– Ez a beszéd! – csapott a vállamra – A jövő héten indulunk!

Gyorsan ittunk még néhány jégert.

Egy hét múlva a Dubajba menő repülőgépen últünk. A Szingapúrba tartó gépet terroristák eltérítették Amszterdamba, szerencsére Ukrajna fölött kilőtték a szárnyunkat, így ugyan Donyeckben volt egy rázós landolásunk, de megúsztuk. A szakadárok a túlélőket eladták rabszolgának Üzbegisztánba. Lacival egy helyre kerültünk. Kábítószert kellett csempésznünk Afganisztánból. Aztán az egyik karavánt a tálibok elfogták és a rabszolgákon kívül megöltek mindenkit. Minket kiképeztek öngyilkos merénylőknek, kiküldtek Kasmírba, de valahogy nem robbant fel az a bomba. Feladtuk magunkat az indiaiaknak, akik látszólag megkegyelmeztek, de kihallgattuk őket és inkább megszöktünk. Indiában szaron-húgyon keresztül átverekedtük magunkat Burmába, ahol beépültünk a helyi ellenállók közé, így öngyilkos merénylőként átdobtak minket Thaiföldre. Mondtuk nekik, hogy már tapasztalt öngyilkos merénylők vagyunk. A hülyéknek fel sem tűnt. Thaiföldön megint feladtuk magunkat, kitoloncoltak Malajziába. Innen már csak egy újabb szökés és egy ugrás volt Szingapúr. Ott bebörtönöztek minket és a rongyos ruháink miatt ötezer botütésre ítéltek, de végül igazoltuk magunkat, így kiengedtek.
– Környezetváltozás, eh? – kérdeztem Lacitól, amikor kiléptünk a börtön ajtaján.
Szerencsére az előre megváltott hajójegyünk még érvényes volt Jayapurába és hamarosan indult is egy hajó. Nem is volt gond Indonéziáig, de ott kalózok foglalták el a hajót és eltérítették a Fülöp-szigetekre. A part előtt sikerült megszöknünk és fellopóztunk egy Naurura menő hajóra. Ugyan hamar lebuktunk, de kitenni már nem tudtak, így inkább adtak munkát. A raktérben sikáltuk pár hétig az odaszáradt guánót. Naurutól gyakorlatilag lyukon voltunk, már csak háromezer kilométerre a célunktól. Szigetről szigetre haladtunk, úgy, hogy a bennszülötteknek szexuális szolgáltatásokkal fizettünk. Nem akarok róla beszélni.

De végül hajnaltájban megérkeztünk. A főnök még dobott néhány csókot a csónakból, amikor kimásztunk a sziklákra, de minket már csak a sziget érdekelt. Lesz itt valami település? Vagy Lacit átvágta az álommanó?
Hegyek, azok voltak. Víz nem annyira. Aztán az egyik völgyben embereket láttunk. Város? Hát, az utóbbi félévben láttam már egy-két dolgot, de ennyire lepusztult valamit, nem nagyon. Ahogy kelt fel a nap, úgy sétáltunk be a faluba. Tákolmányok. Lécek. Megtépázott pálmalevél tetők. Homokban fekvő emberi roncsok. Húgyszag, szarszag.
Döbbenten néztünk egymásra Lacival.
Aztán hallottunk egy pukkanást, majd recsegést, ropogást. Az egyik kalyiba helyén elkezdett az égnek emelkedni egy palota. A homokban fekvő emberek lassan kezdtek magukhoz térni.

– Ember – fordult Laci az egyikhez – Ez Los Santos Dioses?

A pacák értetlenül nézett rá. Laci megrázta és megismételte a kérdést. A nyomorult ekkor már érzékelte a környezetét – és meglepően erősen taszította el Lacit magától. Négykézlábra állt és elindult a falu közepe felé. Jobb híján mentünk vele. Meg a többi szerencsétlennel. Egy térre érkeztünk. Poros tér volt, néhány csenevész pálmafával. A helyiek térdre ereszkedtek, kezüket a fejük fölé emelték, majd előrehajolva a földhöz illesztették. Erős mormolást hallottunk.
Aztán nem győztünk elmenekülni a térről. Sorra pukkantak elő a viskók helyén a csodálatosnál csodálatosabb paloták. Futottunk, ahogy bírtunk. A falu szélén lévő domb tetején ültünk le és néztük, ahogy a napfelkelte során szemünk előtt születik meg egy tüneményes város. Pompás virágok, szökőkutak, medencék, melyekbe gyönyörű meztelen nők ugráltak fejest.

– Ez az! – csapott a levegőbe Laci – Megcsináltuk!
– Háát, igen – vakartam az állam – De nekem itt valami büdös.
– Menjünk le.

Odamentünk az első palotához.

– Halló, van it valaki? – kiabált be Laci.
– Takarodjon innen! – jött ki két gépfegyveres őr.
– Hol a főnök? Vele akarok beszélni!

Egy meglepett arc tűnt elő az ablakból.

– Te Laci, ez nem az a szerencsétlen, akit korábban láttunk?
– Háát, hasonlít. De ez egy izompacsirta, dús hajjal. Az meg egy kopasz koldus volt.
– Mit akarnak? – kiabált ki a pacák.
– Most érkeztünk és nem értjük, mi folyik itt.
– Most érkeztek? Nocsak. Friss husi. Gondolom, megálmodták maguk is. Akkor meg tudják, mi a teendő. Most pedig húzzanak el!

Egymásra néztünk, megvontuk a vállunkat. Besétáltunk a térre. Rá sem lehetett ismerni. Díszkövek. Antik szobrok. Mindent buján benövő növényzet. Szökőkút.
Csak néztünk.
– Hogyan is csinálták? – morfondírozott Laci. Letérdelt, feje fölé tartott kezét a földre tette és mormolt valamit. Abban a pillanatban előtte termett egy jégtől csillogó korsó sör és egy jéger.
– Igen! – kiáltott fel – Működik!
Megráztam a fejemet. Nem lehet ilyen egyszerű! De egy perccel később már koccintottunk is a felessel és bedobtuk utána a sört.
– Mit kívánjak?
– Mit szólnál, ha megjelenne a csónakból a főnök és megcsókolná a seggemet!
– Legyen!

És lön.

– Barátom, mindenhatóak vagyunk – dőlt hátra Laci, egy szivarral a kezében – Olyan életünk lesz, amilyet csak szeretnénk. Mindent, érted, m.i.n.d.e.n.t. megkaphatunk.

Nem is részletezem a napot. Vad építkezésbe kezdtünk. Nem is hiszed, mekkora meló összerakni egy minden igénynek megfelelő környezetet, még akkor is, ha csak kívánnod kell. Na meg közben az élvezetek, melyeket igyekeztünk annyira túlzásba vinni, amennyire csak lehetett. Az esti szellő a medence mellett ülve talált minket. Koktélt szürcsöltünk a nyugágyban, miközben epekedő női szemek lesték minden mozdulatunkat.

– Ez az élet! – dőlt hátra Laci.
– Igen – bólintottam – Igazad volt. Király vagy.

Aztán lassan elbóbiskoltunk. Azért csak fárasztó nap volt.

Kemény földön ébredtem. Meg akartam szólalni, de telement a szám homokkal. Köpködve ültem fel. Laci mellettem forgolódott. Megráztam.
– Laci, szarban vagyunk.
– Miva? – ült fel.
– Eltűnt a palotánk. Eltűnt minden.
– Asztakurva, tényleg.

Körbenéztem. Ugyanaz a reménytelen környék, mint tegnap reggel.

– Ne vacakoljunk – állt fel Laci – Menjünk imádkozni.

Átlépkedtünk az emberi roncsok fölött, bementünk a térre, elsoroltuk a kívánságainkat. Nem történt semmi. Bután néztünk egymásra. De nem volt jobb ötletünk, vártunk. Aztán ahogy kezdett feljönni a nap, elindultak a nyomorultak is. Térdre borultak, a paloták pedig növekedni kezdtek. Megvontuk a vállunkat. Ha így, akkor így. Egy óra múlva már megint a medencénk mellett hesszoltunk, minden földi jóval ellátva.

– Úgy látszik, a kívánságok csak nappal működnek – vonta le a következtetést Laci.
– És úgy látszik, csak ezen a téren. Hiszen mindenki ide kúszott be.
– Ja. És?
– Semmi.
– Minden nem lehet tökéletes. Nekem ez is pont megfelel.

Többet nem is beszélgettünk. Valami egyébként is mindig volt a szánkban.

Az elkövetkező napokról nincs mit írnom. Fura, de ha valami nem jó, órákig panaszkodunk, ellenben ha minden rendben, akkor nincs mit mondanunk. Reggel összevakartuk magunkat, nappal meg mi voltunk a királyok.

Illetve…

Feltűnt, hogy minden reggel egyre nehezebben kelek fel. Nem volt olyan vészes, persze, de feltűnt. És elkezdtem gondolkozni. Oké, összemosódnak a napok, de azt azért éreztem, hogy még nem vagyunk olyan régen itt, amennyire megviseltnek érzem magamat reggelente. Nappal nem, elég csak kellő izmot, férfierőt, jó emésztést kívánnom magamnak és minden rendben. De ez a hajnali bóklászás kezdett idegesíteni.
Valamelyik reggel beálltam az egyik kúszó-mászó alak elé.
– Hány éves vagy, ombre? – kérdeztem.
– Mmphhmpf – motyogta és igyekezett kikerülni.
De nem engedtem.
– Addig itt nem mész el, amíg meg nem mondod, hány éves vagy!
Erre nekiállt sírni. Megkeményítettem a szívemet.
– Hány éves vagy, te szutyok! – ordítottam rá.
Nézett. Csak nézett.
– Haminc… hamegy? Kettő? – motyogott.
Lenéztem rá. Csont és bőr. Minimum hatvannak látszott.
– Menjél – álltam félre.

Megvolt a szokásos reggel. Lacival összedobtuk a palotát, aztán a reggelit, majd a reggeli utáni hancúr a csajokkal, utána kávé, majd a kávé utáni hancúr, szóval semmi különös.

– Te, Laci – kergettem szórakozottan a műanyag kardocskával az olajbogyót a koktélomban – Beszélnünk kellene.
– Sok a beszéd, haver! – igazította meg a napszemüvegét – De mondjad, figyelek.
– Hogy vagy?
– Micsoda kérdés ez? – ugrott fel a szemüvege – Kiválóan, édes öregem! Soha nem voltam jobban.
– És hogy vagy reggel?
– Ki nem szarja le? Pár perc csak és már megint minden rendben.
– Laci, az vagy, aki reggel vagy. Ez csak illúzió. Nagyon drága illúzió.
– Ezt hogy érted?
– Megesz. Elszívja az erődet. Sokkal gyorsabban öregszel, amíg ebben az illúzióban vagy.
– Kit érdekel, ha nem érzékelem?
– De érzékelni fogod. Pár év múlva lemegy a nap és éjjel meghalsz. Nem fogsz felkelni, hogy újra megfiatalítsd magad.
– Ebben biztos vagy?
– Igen.

Elgondolkodva kortyolt a koktéljából.

– Csak összezavarsz – legyintett végül – Nem érdekel a károgásod. Édes öregem.
– De Laci!
– Nem érted? Hagyjál békén! Nem érdekel a valóság. Ezt imádom. Te meg tűnj a fenébe.

Otthagytam. Később pedig már nem engedett be a palotájába. Kívánt magának ő is gépfegyveres őröket.

És most így élek. Nem is olyan rossz hely ez a sziget. A kalyibák mellett találtam egy aprócska forrást. Nekem elég. Pár nap alatt összetákoltam magamnak egy kis házikót. Nem akarok dicsekedni, de van benne két szoba, egy kicsi konyha – behoztam a vizet is – és van egy árnyékos terasza. Bejártam a környéket, találtam elvadulva krumplit, paradicsomot, paprikát, ezeket átültettem a kertembe. Láttam kecskéket is, csak idő kérdése, mikor barátkozunk össze. Lesz tej is, hús is. Szóval elvagyok.
És várom, mikor jönnek újak. Minden éjszaka próbálom megfogalmazni magamban, mit mondok majd nekik. Hogyan győzöm meg őket, itt, a tökéletes illúziók kapujában, hogy rossz üzletet kötnek. Pár év üres, terméketlen jólétért dobják oda az egész életüket. Ez zsákutca, méghozzá nagyon rövid zsákutca. Hiányoznak belőle az akadályok. Melyek leküzdése fejleszti a jellemet. Teljesen hiányzik belőle a sikerélmény. Az elismerés. Hiányzik a létezés értelme. Ezek nélkül hamarosan pszichés megzuhanás lesz az életük: az ember bezárkózik fegyveres őrökkel védett palotájába és csak töri a fejét az egyre bizarabb kívánságokon, hiszen az egyszerűeket már unja és titokban pontosan tudja, valójában mennyire értéktelenné vált.

De én is érzem, hogy nehéz lesz rávenni őket, hogy szálljanak vissza a törzsfőnök csónakjába.

Éppen jó

Négynapos ünnep, a lakáshoz vagyok kötve. Bágyadt idő, se nem meleg, se nem hideg, az utóbbi hetek extrém hőhullámai és viharai után kifejezetten kellemes. Egy kicsit én is bágyadt vagyok. Ülök a lugasban, Márai 1920-as írásait olvasom, bor van előttem és egy váratlanul kiválóvá érett, egykor döglött szivar. Pont ez az az állapot, amikor le szoktam tenni mindent a kezemből, magam elé meredek és belesuttogom a szélbe, hogy ‘most jó’. Tulajdonképpen nem történik semmi, de szeretném, ha tíz év múlva, amikor visszagondolok erre az időre, ez a hangulat jönne elő.

Nagy igazságok kettő

Nej szokta mondani, amikor fáradtan hazaesik és kisétál a teraszra: Én is macska akarok lenni.
Ezzel itt is van egy második, úgynevezett nagy igazság.

“Az ember az egyedüli élőlény, akinek fizetnie kell azért, hogy a Földön tartózkodhasson.”

Szintén frappáns, humoros, önironikus. Csak sajnos ez sem igaz. Minden élőlény fizet azért, hogy a Földön tartózkodhasson. Idővel, érzelmekkel, izommunkával, vadászképességek kifejlesztésével, menekülési képességek kifejlesztésével, túlélési küzdelemmel, vagy szabadságának feladásával. Az ember az egyedüli, aki kitalálta a pénzt, mellyel a tudás, a munka, a tehetség konvertálhatóvá vált. Szidhatjuk a pénzt – különösen, ha kevés van belőle – de ez tette lehetővé, hogy magas szinten kooperáljunk. Aki pedig rossz pénzvadász, az valószínűleg gazellára sem lenne túl jó.

Keleti Karika, avagy szlalom a villámok között

Előkészületek és kavarások
2015.08.14; péntek

Immár háromszor kerültük körbe kajakkal a Balatont, most szerveződik a negyedik. Nej nem szólt egy szót sem, de azért mindig ott volt a szemében a ‘Hej, ha én is köztetek lehetnék’ érzés. Meg is egyeztünk, hogy valamelyik évben csinálunk egy gyengített túrát. Ez jött össze most: Keleti-medence Karika, azaz Zamárdi – Alsóőrs – Siófok – Zamárdi.
Némileg aggódtunk, túl régóta tart már a hőségriadó, egyszer durva vihar lesz ebből, de reménykedtünk, hátha megússzuk. Indulás előtt meteorológia, vasárnap délutánig még oké az idő, utána viszont bármi lehet. Csináltunk B, meg C, meg D tervet, aztán hajrá.
Az eredeti terv az volt, hogy szombat hajnalban leszökünk a Balatonhoz, megelőzve a hétvégi dugót. Csakhogy a héten megkeresett egy barátom felesége, miszerint péntek este meglepetés szülinapi parti lesz Veszprémben. Persze, megyünk. Csak kajakkal a tetőn.
Megszálltunk a régi koleszban, nosztalgiáztunk egy sort, aztán buli, bulika, éjfél körül leléptünk.

Zamárdi – Alsóőrs
2015.08.15; szombat

Habár Veszprémből csak közelebb volt a Balaton, de azért így is arrébb rakattam az indulást egy órával. 16 kilométer távot terveztünk az egész napra, ez gyakorlatilag egyfajta bemelegítés. A hétvégi forgalmat már kikerültük, ráérünk.

  • Útvonal: GPS track
  • Távolság: 16,43 km.
  • Idő (ebédszünettel): 4 óra 47 perc.

Péter Zamárdiban csatlakozott. Rátolattunk a Balatonra, beleborítottunk mindent a kajakba, a csoda most is megtörtént, a kajak valahogy felszívta a csomagtartó teljes tartalmát, igaz utána gyk összetojtuk magunkat a cipeléssel, de valamit valamiért. A víz meglepően nem volt csendes, a szélhez képest elég rendesen hullámzott (nyilván, alacsony a víz), szerencsére extra jó beszállóhelyet találtunk a szabadstrandon, még Nej is simán beszállt segítség nélkül a haragos vízben. Be is evezett a bólyáig és várt minket. (Mi még pakolásztunk egy kicsit.) Odament hozzá két fürdőző nő.
– De jó kis kajak ez, kedves! – csacsogott az egyik.
– Igen, az – bólogatott Nej.
– Nekem is van egy – sóhajtott a nő – Csak nem tudom használni.
– Miért?
– Gyenge nő vagyok, nem tudom emelgetni. Kellene hozzá két Herkules, hogy kiszolgáljon. Maga hogyan csinálja?

És ebben a pillanatban jelentünk meg ketten, Péterrel. Függöny.

A víz csak nem hagyta abba a bosszantást. Szántódig jobbról-hátulról bökögetett. Ez a legkellemetlenebb irány, de legalább kicsit tol is, szóval jól haladtunk. Aztán beálltunk a komp mellé és kezdődött a produkció. A csőben felerősödött a szél, összekavarodott a víz, na meg az egyszerre fel-alá mászkáló négy komp is bedobta a magáét, táncoltak a kajakok, ahogy kell. Én, kis hülye, úgy képzeltem, hogy most lassan haladunk, majd lesz időm fényképezni. Aha. Még a gyorstárolóba sem mertem benyúlni a fejkameráért.
Aztán Tihanynál ráfordultunk a partra, ekkor szemből kaptuk a hullámokat. Ugyan ez a legfárasztóbb hullám, de egyben a legbarátságosabb is. Ez az egyedüli, amelyik nem akar beforgatni. Vánszorogtunk Tihany felé, egy újabb kanyar, megint oldalhullám, de aztán valahogy elcsitult. Már tudtam fényképezni is.

Tihanyban kiszálltunk a strandon. Oké, csak 8 kilométer, de minőségi 8 kilométer. Kellett kapaszkodnunk az evezőbe rendesen.
Leültünk a büfénél ebédelni. Borzasztó hosszú sor állt a pultnál.
– Kérek egy nagy sört! – szólt Nej.

Hmm. Tulajdonképpen én is. Kértem négy korsóval. Kivittem tálcán.

– Ez mi – akadt fent Nej szeme.
– A söröd. Elég nagy?
– Miii?
– Oké, az egyik az enyém.
Aztán persze elosztottuk, toltunk hozzá pizzát, desszertre már nem volt igény. Nej gyanúsan mosolyogva kacsázott a kajakok felé.
Péter már korábban kisétált, ott guggolt a kajak mellett.
– Te, mit csinálsz?
– Valami nem az igazi. Nem áll fel a gps-em.
– Mikor használtad utoljára?
– Régen.
– Hja, akkor elment az önbizalma. Nem lehet csak úgy hagyni berozsdálni.
– Azért még megpróbálom simogatni egy kicsit.

Végül mindenki magához tért, elstartoltunk. A következő célpont, egyben napi végcél is, Alsóőrs, a jól ismert Európa kemping. Ide beszéltük meg a találkozót egy régi barátommal. Megígérte, hogy védőitallal vár minket. Megadtam, melyik stégnél fogunk kikötni, hány órakor. Rendben is lett volna, ha én nem a víz felől, ő pedig nem a part felől értelmezi a jobb oldalt. Így viszont végig kellett futnia a strandon egy táska ír sörrel, miközben én szomorkodtam, hogy úgy látszik, mégsem jött el. De szerencsésen találkoztunk, a sör láttán Nej szeme ugyan elhomályosodott egy kicsit, de végül megemberelte magát. Egy ideig ökörködtünk a parton, aztán a vízben, aztán megint a parton. Volt a parton egy presszó, ahol mindent lehetett kapni, kivéve kávét, kár, hogy négyünk közül ketten gyilkolni tudtak volna érte. Én közben elmentem papírmunkázni a recepcióra. Kicsit reménykedtem, hogy lesz mobilhome (három főre már alig drágább, mint a sátor), de nem jött össze. Jó, persze, sátor. Szép az idő. Elmentünk pizzázni. A pincérek vigasztaltak, hogy a viharzóna már este eléri a Balatont. Hittük is, nem is. Aztán már vacsorakor nekiállt dörögni. A partmenti kocsmához alig értünk le, amikor leszakadt az ég. Szerencsére fedett volt a terasza, így beültünk… és dumáltunk este tizenegyig. Addig ugyanis megállás nélkül tombolt felettünk a vihar. Meg a túlparton. Meg a hegyekben. Gyönyörú látvány volt, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy nekünk még nincs sátrunk, sőt, gyakorlatilag minden kint ázik a kajakokkal együtt. Tizenegykor egy kicsit – de tényleg csak egy picit – csitult a vihar, fejlámpával kirohantam, behordtam a kritikus dolgokat a kocsmába, aztán felnyomtam a sátrat. Nem sokkal utána elállt az eső. Éjfél körül elbúcsúztunk egymástól, mi kivonultunk Nejjel a sátorba, Péter úgy döntött, hogy inkább a kocsmában alszik a padon.

Háát…

Ahogy bevackoltuk magunkat, megjelent az _igazi_ vihar. Az eddigiek csak a felszopólányok hangulatkeltő szakemberek voltak. Én viszont csak vigyorogtam. Ez egy drága expedíciós sátor. Pont ilyen időre tervezték. Gyere vihar, mutasd meg, mit tudsz. Aztán lehervadt a vigyor az arcomról. A vihar kezdte megmutatni. Nekem meg eszembe jutott, hogy mégiscsak sötétben, szakadó esőben állítottam fel a sátrat. Meg talán a helyválasztás sem volt túl szerencsés: egyszerűen feltoltam a strand közepén, a víztől 15 méterre. Egyik irányból sem volt védve. A szél neki is esett.
– Arra vigyázzunk, hogy a külső sátor ne érjen hozzá a belsőhöz – figyelmeztettem Nejt.
– Oké.
A következő szélroham berogyasztotta a sátrat. Ez egy ilyen kupolaforma cucc, a szél ugyan nem tud belekapni, de a föld felé le tudta szorítani. Végül annyira lenyomta, hogy az eredetileg 120 centi magas sátor olyan harminc centisre lelapult. Feküdtünk benne, mint a koporsóban, megfordulni sem tudtunk. Külső sátor? Belső sátor? Hol voltak már ezek a fogalmak? Feküdtünk a hátunkon, néztük a plafont. Mikor jön még közelebb? De közben azt is érzékeltük, hogy hiába van ilyen pokoli vihar, egy csepp víz sem jött be a sátorba. Aztán feküdtünk egy ideig, feküdtünk… majd elaludtunk. A tomboló itéletidő közepén. Úgysem tudunk mit csinálni. Bíztunk a cseh expedíciós-sátor-építő mérnökök tudásában. Bejött.

Alsóőrs – Siófok
2015.08.16; vasárnap

Reggel hétkor csörgött az órám, kimásztam. A sátor némileg deformálódott, de állt. Mindenfelé hatalmas tócsák terültek el, letört ágakkal körítve. Viszont viharnak nyoma sem volt. Még csak a viharjelzés sem világított. Pedig este már a túra feladásán gondolkodtunk. Lehet, hogy megússzuk?
Tablet. Meteorológia. A vihar éppen a Duna vonalát semmisíti meg. De a Dunántúl napközben rendben lesz. Estig. Mert akkor jön a kegyelemdöfés. Jól hangzott. Reggeli. Kávé nélkül. Pakolás. Vizes cuccok, vizes zsákokba. Vizes ruhák felvétele. Vizes sátor elcsomagolása. De a nap már kezdett sütni.
Végül negyed tízkor rúgtuk el magunkat a parttól. Siófok or bust.

  • Útvonal: GPS track
  • Távolság: 29,15 km.
  • Idő (ebédszünettel): 7 óra.

Nej először meglepődött, Alsóőrs mekkora világváros. Aztán kellemes meglepetés volt számára az ismerős nádas is, ahová a káptalanfüredi egyetemi kulcsosházból jártak le valamikor kajakozni. Almádi, majd egy határozott öböllevágás és már Kenese löszfalai alatt lapátoltunk. Péterrel megbeszéltük, hogy a korábbi Honvéd kemping, melyet akkor csak hosszas kevergés után találtunk meg és még a szomszédja sem tudta, hogy ott kemping van és mely kemping tele volt kedves öregurakkal, akik mind ismerték egymást, szóval ez a kemping nem lehetett más, csak túlstresszelt bérgyilkosok regenerációs tábora, mi pedig azért úszhattuk meg az éjszakát, mert senki nem tudta, kik vagyunk, a boss meg éppen nem volt elérhető.

A kenesei strand előtt fordultam Péterhez.
– Te, nekem hiányérzetem van. Eddig még nem láttam egyetlen vasalódeszkás vízigyaloglót sem.
– Tényleg. Pedig Tihany/Füred környékén van valami bázisuk, arrafelé mindig rengeteg van belőlük.

Eveztünk tovább. A strandnál pedig hirtelen belebotlottunk vagy öt ilyen jámborba.

– Te Józsi – fordult hozzám Péter – Nem szoktál látni errefelé lottóötösöket is úszni a vízben?

Aztán Kenese, Honvéd üdülő. (Nem keverendő össze a kempinggel.) Itt már egyszer kötöttünk ki ebédelni, akkor szellemi fogyatékosoknak rendeztek éppen valami fesztivált. Egyrészt nem ríttunk ki a tömegből, másrészt azért úgy elgondolkodtunk, hogy hányan lehetnek köztük hivatásosak. (Bocsi. Tudom, nem illik azokat bántani, akik segítenek, de nem tudtam kihagyni a poént. Na meg a magyar honvédség vezérkaráról is van véleményem. Ahol egy Hende miniszter lehet… oké, hagyjuk.)
Most csak egy szokványos vasárnap délelőtt volt. A csónakmester körülrajongta a kajakokat, nem is volt kérdéses, hogy kiköthetünk-e. Szimpatikus ember. A part mentén bódék hosszú sora. Egy szomjas és éhes vándornak nem is kell más.
Hát, barátom, időutaztunk. Először a bőség zavarával küzdöttünk. Melyik sorba álljunk? Később kiderült, hogy az összesbe. Egy helyen árulták az italokat. De ott csak italok voltak. Egy másik bódéban árulták a kajákat, de ott csak kaja volt. Itt elképesztő sor állt, szerencsére fogtunk nyelvet, aki elárulta, hogy a strand végén van egy másik bódé. Ahol csak hamburgert árulnak. De ott kisebb a sor. Elmentünk. Emellett volt még egy bódé. Ott csak palacsintát árultak. A hamburger után beálltam a sorba. Egy táblát találtam: palacsinta elfogyott. Érted? Egy bódé, ahol csak palacsintát árulnak és csak itt árulnak palacsintát. És nincs palacsinta. Mrozek, hol vagy? Viszont, ha kivártuk a sort, akkor 65 forintért ittunk presszókávét és 70 forint volt egy cent Johnny Walker. Csak éppen egy ebédért három, cefet hosszú sort kellett végigállnunk. A vízisport játékok ablakán tábla lógott, hogy a játékok kiadása szünetel. Vasárnap délben, csúcsforgalomban. Mellette pedig egy szépen kalligrafikált tábla (világoszöld alapon fekete betűk), hogy a kompresszor elromlott, nem működik. Nem, nem javítjuk meg. De csinálunk egy remekbe szabott táblát.
Hatalmasakat szórakoztunk. Összességében remek egy hely, de annyira kísért benne a múlt, hogy az már vicces.

Fél kettőkor indultunk tovább. A meteorógia ekkor már pontosított. Ilyeneket mondtak, hogy a vihar kora délután jön. Meg a délután derekán. Hol van a délután dereka? Nem volt mindegy. Még ha le is vágjuk az akarattyai öblöt (levágtuk), akkor is 14 kilométer az Aranypart kemping. De nem volt más lehetőségünk, beleálltunk az evezőkbe és húztunk. Szépen meg is érkeztünk. Valószínűleg a vihar sem tudta, hol van a délután dereka, ezért késett.

Kikötöttünk a szabadstrandon. Kipróbáltuk az új kajakhúzogató kiskocsit.

Utána Nejjel elsétáltunk a kemping recepciójára. Útközben kiszúrtunk egy csomó üresen álló mobilházat. Örültünk. Kár volt.
– Most érkeztünk kajakkal. Szeretnénk egy éjszakára kivenni egy mobilházat.
– Nincs. Eleve egy éjszakára nem adunk ki mobilházat. Másrészt az összes foglalt.
– Foglalt? Láttunk egy csomó üreset.
– Foglalás alatt vannak.
– Nézze, délután öt óra van. Mi holnap reggel nyolckor elhagyjuk a házat. Mi a probléma?
– Egy napra nem adunk ki mobilházat. Azt takarítanunk is kell.

Lehetett volna még vitatkozni (két évvel ezelőtt szeptember elején simán adtak egy éjszakára is mobilházat), de hagytam a fenébe. Kifelé menet láttam meg az ártáblát, egy éjszaka 25ezer forint. És ebbe nem fér bele egy takarítás. Gazdag kemping lehet. Vagy a takarítók álma.

Szétnéztünk a szabadstrandon. Olyan kocsmát kerestünk, melynek nagy, fedett terasza van. A meteorológia durván nagy vihart jósolt, jégesővel. Legyen bármennyire expedíciós is a sátrunk, de a jég egyből megöli. A kocsmában meg csak a zárórát kell kivárni. Az meg még megy. Végül találtunk is egyet, de gyanús volt, hogy itt zárják majd a teraszt is, a strand meg tele volt öles táblákkal, miszerint a vadkemping tilos.
Jobb híján visszamentünk a kempingbe. Végül találtunk egy kocsmát, ahol volt _egy_ asztal, mely alatt talán át lehet vészelni a vihart. Nyilván három ember alvásához kicsi volt, de volt mellette parcella, ahová felnyomtuk a sátrakat. Nem sikerült túl jól, a miénknek az egyik oldala annyira közel került a sövényhez, hogy nem tudtam cöveket leszúrni. Szerencsére a vihart délről mondták, ez meg az északi oldal volt, így hagytam a fenébe. Aztán később vitattuk meg Péterrel az égtájakat és kiderült, hogy az bizony a déli oldal. De ekkor már mindent bontani kellett volna, hogy egy méterrel arrébb kerüljünk és ettől mindenki elborzadt. Sátrak soha ilyen alaposan nem voltak még felállítva. Eltekintve a miénk déli oldalától. Úgy döntöttünk, bevállaljuk. A jég ellen mindegy, a sátor meg kap egy újabb lehetőséget, hogy megmutassa, mit tud.
Leültünk a kocsmába, kiépíteni a szociális kapcsolatrendszert. Azaz ittunk, meg ettünk. Ez elég jól sikerült, azt hiszem, van hozzá tehetségünk.

Időközben este hét körül visszamentem a recepcióra papírozni.
– Csókolom, ma érkeztünk. Birtokba vettünk egy parcellát. Szeretném kifizetni.
– Akkor már áll rajta a sátor?
– Igen.
– Be volt karikázva?
– Milyen karika?
– A térképen.
– Milyen térképen?
– Huh, ezt meg kell néznem. Hanyas parcella?
– 102-es.
Tanakodás.
– Mikor mennek el?
– Nyolctól már szabad. És ezt takarítani sem kell.
– Végülis jó. Akkor kérem az adatokat.
– Adom.
– Erre a papírra írja rá a rendszámot.
– Milyen rendszámot?
– Az autóét.
– Ja, bocs. Kajakkal vagyunk.
– Hoppá. Akkor kérem vissza a papírt.

Papíroztunk. A fiatal srác eléggé szétszórt volt, ráadásul folyamatosan pofákat vágott. Aztán észbekapott.
– Elnézést. Csak éppen az idegeimre megy ez – mutatott ki.
A recepció előtt gyerekeknek szóló, zene alapú aktivizáló műsort volt, valami Levente Péter epigon tolta. Elképesztően gáz volt.
– Mióta tart? – kérdeztem részvéttel a hangomban.
– Minden nap.
– Azannya.

De hogy mennyire nem egyszerűek ezek a dolgok, a kölykök élvezték. Együtt visítoztak az énekessel. Ahogy biccentettem a recepciós elgyötört arca felé és kimentem az irodából, egyből egy boldogságtól sugárzó arcú anyuka jött velem szemben. Épp az előbb csekkolta le a gyerekét és örült, hogy az milyen jól szórakozik.

Vissza a kocsmába. Ettünk még egy kicsit. Meg ittunk. Vihar még sehol. Sor került a szivarokra. Hoppá, nézze meg az ember, ez eddig egy teljesen jól sikerült nap. Nem ezt ígérték.

– Ha felemelem a kezemet, úgy érzem, az összes izom lecsúszik róla – jegyezte meg Nej.
– Akkor te polip vagy – bólintott Péter.
– Ne mond, hogy neked nem!
– Én már régóta polip vagyok.

Meteorológia. A sötétben már semmi kedvem nem volt sem a tabletet, sem a telcsit elővenni, Nej nézte meg a sajátján. Elsápadt.
– Mi van, Kicsim?
– Ilyet még nem láttam. Nézd meg te is!
Az előrejelzés szerint Somogyban este kilenctől délután háromig folyamatosan vihar fog tombolni. Nagyon csúnya animációkkal.
– Huh, ez durva. Melyik oldalt használod?
– Mittudomén. Nézd meg.
– Windows Mobile. Hmm. Azt mondja, hogy MSN. Te ennek hiszel?
– Miért ne?
– Hát, Microsoft.
– És?
– Meglátjuk.

Szóval ültünk és vártuk a vihart. Nem jött. Már majdnem bekövetkezett az a szégyen, hogy a férfiak is elmennek zuhanyozni, amikor váratlanul nekiállt dörögni és egy pillanat alatt meg is érkezett a zuhé. Délről. Péter deléről. Egy ideig húztuk-halasztottuk a kocsmában, de ez az asztal nem volt olyan jól védett, így elmentünk. Nej zuhanyozni, én meg aludni. Egyszerűen belegondoltam, hogy a szakadó esőben mekkora logisztikai mutatvány kellene egy zuhanyzáshoz, így lemondtam róla. Annak tudatában, hogy ekkor már két napja hordtam egész nap a vizes neoprén cipőt a vizes neoprén zoknival és aki ismeri ezt az anyagot, az tudja, miről beszélek. Maradjunk annyiban, hogy amikor levettem ezeket a lábamról és bebújtam a sátorba, még én is megborzongtam. A jó hír, hogy nyugodtan lehet fingani a sátorban, mert ez a szag még azt is elnyomja. A rossz hír, hogy nem egyedül vagyok. Végül kinyitottam a belső sátrat az oldalamon (igen, a csoffadt déli oldalon) és kilógattam a lábamat. Lesz, ami lesz. A vihar csak ezt várta, rákezdett. Én pedig a tegnapi nihilista módon egyből elaludtam. A vihar közben. Egy félig álló sátorban. Kilógatott lábbal.

Siófok – Zamárdi
2015.08.17; hétfő

Megint csörgött az óra, én pedig örömmel konstatáltam, hogy ismét reggel van. Ezt az éjszakát is túléltük. A sátorban volt egy kevés víz, de szivaccsal két mozdulat volt eltakarítani. Jég nem volt.

Kidugtam a fejemet.

– Juhé! – ordított fel Péter a kajakjánál – Még hozzá sem nyúltam, de felállt a gps!
– Ezt nevezi az angol ‘morning wood’-nak – vetettem oda, miközben másztam ki a sátorból.
– Tényleg? – pislogott gyanakodva Péter.
– Tényleg. Nyugodtan megmondhatod otthon a feleségednek is.

Felmértük a terepet. Vihar volt ugyan, de ez a mostani kiélte magát az özönvízben. Szél, villámcsapkodás nem igazán játszott. Remek. Kár, hogy a parcellában nem nagyon volt fű, így minden derékig sáros lett: a sátrak is és a kajakok is. Buli lesz így elpakolni, de nincs más.

Pakoltunk, reggeliztünk és végre kávéztunk. Meteorológia. Azt mondták, hogy nem tudják. Bármi lehet. De jelenleg a Keleti medencében nincs viharjelzés és a szimuláció szerint délután háromig nem is lesz. Utána viszont akkora vörös folt jött, hogy majd lerepedt a kijelző.

Menjünk. 13 kilométer, délig megesszük. És akár össze is jöhet a csoda: ilyen viharos, zivataros időszakban is körbe tudjuk evezni a medencét. Amikor már az első nap a feladáson gondolkoztunk.

  • Útvonal: GPS track
  • Távolság: 12,76 km.
  • Idő: 2 óra 14 perc.

Nem mondanám, hogy strandidő volt, amikor elindultunk. A napszemüveget elő sem kellett vennem. Volt szél is, de féloldalasan hátulról, mely kellemetlen ugyan, de tol. Mentünk, mint a golyó. Pihenni a vízen álltunk meg, ebédszünet nyilván nem volt. Igazából olyan nagyon gondolkodni sem volt sok időnk, már azt kereshettük, hogy a szabadstrand melyik stégjénél szálltunk be két nappal korábban.

– Te, Ennek a Maurónak hamarosan vége lesz.
– Miért?
– Mert ráirányítottam a halálsugarat.

Ez ugye a gps vezetősugara volt (jut eszembe, az enyém minden alkalommal pöccre állt fel), a Mauro pedig egy pizzázó, amelytől nem messze szálltunk vízre. (Eredetileg úgy terveztem, hogy írok pár sort is erről az étetremről, kellően bizarr élmény volt, de a cikk már úgyis túl hosszú lett, az idő pedig elment, szóval erről lemaradtatok.)

Összepakoltunk, még fürödtünk egyet a Balcsiban (zuhanyzás helyett, a kocsiba azért nem ülünk be úgy, ahogyan a kajakba), elmentünk enni egy pizzát – és ahogy kiléptünk az ajtón, nekiállt esni az eső, a sztrádán pedig ránkszakadt az ég.
Még a legalaposabb tervezéssel sem tudtunk volna ennél pontosabban átkelni az aknamezőn.

Barcelona és környéke 06/05

Egy újabb másfél éves elmaradás. Ez már olyan régi, hogy kénytelen vagyok pár mondatban összefoglalni, miről is volt szó.

  • A lányom kiment pincérkedni a Kanári szigetekre. Egy évre. Megbeszéltük, hogy valamikor februárban találkozunk, félúton, Barcelonában. Csakhogy a csajszi év végén összerúgta a port a szállodával, rájuk vágta az ajtót, hazajött. Igenám, de a repülőjegyünk már megvolt, igaz, a gépre közben elfogyott a jegy. Végül azt variáltuk ki, hogy mi hárman megyünk a Wizzair géppel az eredeti időpontban – kedd délután – a csajszi meg egy Ryanair géppel jön utánunk szerda délelőtt és Barcelonában jelképesen egyesül a család.
  • Így mi kedd este bejártuk a gótikus óvárost, melyből Dóra kimaradt. Szerda délelőtt szedtük össze a Ramblán és utána már ment a közös program.
  • Mely közös programot eredetileg úgy kérte a lányom, hogy pihenni szeretne. Én meg… hát, szerveztem valamit. (Montserrat, a sziklákkal együtt, Tibidabo, persze jórészt gyalog, Barcelona bringával, Poble Espanyol, meg ilyenek. Nem volt pihenőnap.) Lányom utólag csak hűledezett. Ha tényleg munka közben jött volna pihenni… nos, kifacsart citrom, az lett volna a végén.


Barcelona 2014.02 by jozsef-petrenyi

Plátó

Éppen a Syrius és az Androméda között kocogtam valahol az űrhajómmal. New Yorkból kellett Blangadukba szállítanom valami szart, azt hiszem csigahéjból gyártott műkörmöt. A periférián megvesztek érte, miközben a Földön már évekkel ezelőtt lecsengett a hullám. De ez nem az én dolgom. Bepakolják, elviszem, kifizetnek, Hawaii.
Reggel láttam, hogy a meteorológusok bejósoltak errefelé egy csillagtájfunt (Annamarie névre keresztelték, hátha úgy nem fog annyira fájni), de nem vettem komolyan. Amióta szépségkirálynők mórikálják magukat a meteorológiai műsorokban, azóta úgyis csak a csöcsökre emlékszem. Szóval kocogtam az öreg járgányommal, amikor elkapott valami kozmovihar, egész éjszaka röpített a sötétben, aztán levágott valami bolygóra. Az isten háta mögött. Néztem a Google Star-t, de még csak nem is ismerte a bolygót. Felmértem a helyzetemet. Az akksi kipurcant. Azt mondta a komputer, hogy ólomra és kénre lesz szükségem, a legjobb lenne, ha hoznék pár kiló galenitet. Hát, jó. Nézzünk körbe, A légkör egészen jó: oxigén, nitrogén, semmi mérgező anyag. Nézd már, a végén még szkafander sem kell. Zsebrevágtam a kőzetanalizátoromat, egy zsákot a köveknek, meg az űrhajó távkapcsolóját. (KIT, gyere ide.) Nem akarok hazudni, kifejezetten érdekelt ez a bolygó: emberi életre alkalmas, aztán még a térképen sincs rajta.
Lemásztam a létrán. Rét. Vadvirágokkal. Nebazdmeg. Ez már túl giccses. Hol a csapda? Óvatosan elindultam a közeli erdő felé. Egyszercsak kiugrott elém két nyúl. Érdeklődve néztek. Érdeklődve néztem. Aztán nekiálltak shimmy-t táncolni. Az egyik még el is játszotta, hogy sétapálcája van. Majd kacsintottak és eltűntek az aljnövényzetben.
– Te, komputer, biztosan kell az a kurva galenit? – kérdeztem meg az órámon keresztül.
– Csak akkor, ha haza akarsz menni – válaszolta az a dög.
Nekiindultam az erdőnek. Éppen volt egy ösvény, még turistajelzés is volt rajta. Egyáltalán nem bántam. Jöjjön valami helyi alak, adjon ólmot és kenet, oszt csókolom.
Sétáltam. Nem tetszett. Milyen erdő az, amelyikben még hajléktalan sem él? Aztán megjelent egy kutya. Egyből a nyakamba ugrott és deréktől a fejem búbjáig végignyalt. Rohangált körülöttem, a farkával kisebb viharokat keltve.
– Mi van, te kis hülye? – kérdeztem.
A kis hülye értette. És tetszett neki. Megint végignyalt. A biológiai detektoromat meg sem mertem nézni. Heccből eldobtam egy faágat. A kutya ágon-bokron keresztülrohanva felkapta és visszahozta. A szeméből földöntúli boldogság sugárzott.
– Mikor volt utoljára gazdád? – guggoltam le hozzá és simogattam meg a fejét.
A kutya teljesen összeszakadt. Lábai közé temette a fejét és sírt.
– Oké, nekem dolgom van – álltam fel – De ha akarod, gyere velem.
Egyből felvidult. Jött mögöttem.
Aztán egyszer csak végetért az ösvény. Egy tekervényes fa tekervényes ágai zárták el az utat. Szép volt a fa, az elszáradt ágai keveredtek a friss ágaival, az egész olyan volt, mint egy Vasarely festmény, ahol minden egymásba tekeredik. Kezdett esteledni, gondoltam a fa alatt ledőlök aludni. Megvackoltam magamnak. A kutya egyre izgatottabban nézte, aztán elkapta az alkaromat és húzott, be a fa alá, a sűrűbbé váló ágdzsungelbe. A tekervények egyre szorosabban tapadtak rám, mozogni is alig tudtam. Aztán az ágak széthajtása után lemeredtem: a földön emberi koponyák tucatjai hevertek. Felkaptam a fejemet. Az ágakon apró gyíkok tucatjai szaladtak szanaszét.
– Igazad van, kutya, ez nem jó alvóhely.
Ahogy kiértünk az erdőből, feltűnt egy város. Nocsak.
Beértünk egy lakótelepre. Szürke, sokemeletes házak. Ez úgy látszik, megkerülhetetlen lépcső a fejlődésben. Emberi életnek nyoma sincs. Kíváncsian néztem a kutyára. Lehajtotta a fejét.
Sétáltunk. Elhagyott, gyommal benőtt játszóterek. Beléptem az egyik lépcsőházba. Az ajtó magától nyílt ki. Néztem, de semmi automatikus mechanika nem volt hozzá kapcsolva.
– Köszönöm – biccentettem az ajtó felé.
Meghajtotta a kilincsét.
Nem sok kellett, hogy sikoltozva elrohanjak. De erőt vettem magamon,. Mentem tovább. Felsétáltam az első emeletre. Az ajtó beengedett a lakásba. Semmi különös. Valamikor emberek lakták, az látszott. A fürdőszobában a sárga gumikacsa rámkacsintott. Visszakacsintottam. Én is tudok őrült lenni.
Visszamentem a játszótérre, leültem a mászókára. A kutya a térdemre hajtotta a fejét.
– Most mit csináljak, mi? – vakartam meg a fülét.
Felkapta a fejét és az egyik irányba kezdett ugatni.
– Azt mondod, menjek arra?
Az ablakból kizuhant a gumikacsa. Leesett, pattogott egy kicsit, majd a fejével arra mutatott, amerre a kutya.
– Oké, oké – emeltem fel a kezemet – Engem könnyen meg lehet győzni.
Felálltam, elindultunk. Befordultunk az egyik épület sarkán, amikor egy csirke repült az arcomba. Mindketten elestünk.
– A kurva anyád – morogtam.
– A tiéd! – vágta rá a csirke.
– Hé, te beszélsz!
– Hogy beszélnék, ha nincs mivel?
Megnéztem jobban. Nem járt a csőre.
– Ne szivass.
– Nem szivatlak. Én egy telepatikus csirke vagyok.
Még jobban megnéztem.
– Nem látszik rajtad.
A csirke tekintete elhomályosult.
– Miért mindig az idióták jutnak nekem? – hallottam a fejemben,
– Szóval telepatikus csirke vagy – nyugtáztam gyorsan – Te tudsz a gondolataimmal kommunikálni?
– Igen, miszter Watson – hajtotta félre a fejét a csirke – De nem csak veled. Mindenkivel.
– Az kibaszott szar lehet.
A csirke szemében most először villant fel valami megbecsülésféle.
– Nekem mondod? Most gondold el, hogy nem csak veled tudok kommunikálni, hanem bárkivel. Sőt, bárkit össze tudok kapcsolni bárkivel.
– Tethering?
– Hja.
Ránéztem a kutyára.
– Igen, igen, igen! Szeress engem, hallod, szeress! És én megvédelek a postástól, a kerékpárostól, a többi kutyától és az összes átok macskától! Szeress engem és én meghalok érted!
– Kösz, haver – biccentettem zavartan.
– Te, csirke – fordultam a szárnyashoz – Mi történt itt? Ez… valahol félrement.
– De nem is kicsit. Valamikor tele voltunk olyasmikkel, mint te, aztán… eltűntek.
– Hogyan?
– A fene sem tudja. Egyre hülyébben kezdtek viselkedni. Olyan dolgok lettek fontosak számukra, melyeknek nem volt valós értéke. Például csigahéjból készült műkörmöt szállítottak egyik kontinensről a másikra, mert valamiért megérte neki. A sok hülyeség miatt nem figyeltek a bolygójukra. Aztán egyszer csak eltűntek.
– És ti, állatok?
– Nem vagyunk állatok! – emelte fel öntudatosan a fejét.
– Izé – néztem körbe zavartan. A kutya éppen a lábszáramon üzekedett, a csirke pedig zavartan tollászkodott.
– Nem vagyunk állatok – szögezte le határozottan a csirke – De ez nem annyira egyszerű.
– Meséld el.
– A lélek univerzális. És keresi az anyagot, hogy élhessen. Hogy fejlődhessen. Ezt nevezik leegyszerűsítve lélekvándorlásnak. Ebből a világból kihalt az élet legfejlettebb formája, az ember. De nagyon sok lélek megszerette ezt a világot és bevállalta, hogy ugyan emberi tudattal, de ember alatti testben él.
– A nyúl, aki shimmy-t táncolt. Az ajtó, aki tudta, mit akarok. A gumikacsa, aki barátkozni akart.
– Igen – bólintott a csirke – Mind mögött emberi tudat rejtőzik. Máshogy már nem tudtak visszajönni ebbe a világba.

– Értem – bólintottam lassan – Tehát itt bármilyen állat, bármilyen növény és bármilyen tárgy mögött számíthatok arra, hogy egy valamikori emberi intelligencia él?
– Pontosan.
– Nem rúghatok bele dühösen egy kukába, mert lehet, hogy érzései vannak?
– Belerúghatsz. Nem minden kuka mögött van ember. És ha van is, az azzal a tudattal jött vissza, hogy őbele bele szoktak rúgni. Része az életének. Karma, ha érted.

– Huh – néztem körbe óvatosan – Azért ez eléggé elbizonytalanított.
– Ez a legrosszabb, amit tehetsz. Viselkedj úgy, mintha egy kuka csak kuka lenne. Erre számítanak.
– Hát, tulajdonképpen igazad lehet.

– Te, csirke – fordultam egy idő után hozzá – Engem itt mindenki egy irányba noszogatott. Tudsz erről valamit?
– Én mindenről tudok – egyenesítette ki taraját a szárnyas – Ez a telepátia lényegéből következik.
– Ne legyél már ennyire nagyképű. Miért akarnak engem itt terelni?
– Gyere velem.

Végigsétáltunk a lakótelepen. Egy valamikori csónakázótóhoz értünk. A nádas már jórészt benőtte. Egy ódon fahíd ívelt át rajta, itt-ott már korhadt gerendákkal.

– Itt vagyunk- nyugtázta a csirke.
– Hol?
– Én kiszálltam – vágta rá és beletemette a fejét a szárnyaiba.

Zavartan néztem körül.
– Szervusz – hallottam a fejemben egy kedves női hangot.
– Szervusz – válaszoltam zavartan – Ne haragudj, ki vagy?
– Valaki. Igen, valaki. Aki elnyerte azt a testet, melyet mindig is el szeretett volna nyerni.
– Tényleg? Akkor te most egy boldog ember vagy?
– Köszönöm. Igen.
– Megkérdezhetem, milyen formában?
– Látod azt az ódon fahidat?
– Látom.
– Én vagyok a korlátja.

Odasétáltam

– Megsimogathatlak?
– Nagy örömömre szolgálna.

Megsimogattam a korlátot. Öreg faágak, a kéreg már nagyrészt lepergett róluk. Ahol az emberek bele szoktak kapaszkodni, már fényesre kopott.

– Szép. Pont ilyennek képzeltem el egy ódon tó ódon hídjának a korlátját.
– Megtisztelsz.
– Te kerestél?
– Igen. A csirkén keresztül már akkor tudtam rólad mindent, amikor még csak az űrben voltál.
– Jézusom.
– Ne! Ne legyél kishitű. Tökéletes ember nincs. Mi telepátián keresztül látjuk egymást és nem félünk a másik gondolataitól.
– Rohadt csirke.
– Nem csak neki van meg ez a képessége.
– Ez a mázlija. Egyébként kitekertem volna a nyakát.
– Látod, a telepátián keresztül tudom, hogy ezt csak úgy mondod, hogy vagánynak látszódjál. Nem gondolod komolyan. Te jó ember vagy.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Ezt is csak mondod. Nem tudnál.
– Hjaj. Oké, mindent tudsz rólam. Akkor most mi van?
– Szeretlek.
– Izé…
– Tudom, ez erős volt. Megláttam a gondolataidat és egyből beléd szerettem. Megláttalak és addig ügyeskedtem, amíg ide nem jöttél.
– Az akkumulátor?
– Ne vesszünk el a részletekben. Nincs kedved még egyszer megsimogatni?

Tétován végigsimítottam egy darabon.

– Köszönöm. Nagyon jól esett.
– Szívesen.
– És azt is látom, hogy ez őszinte volt.
– Kurva csirke.
– És ez is őszinte volt.
– Hogy hívnak?
– Korlát.
– Romantikus.
– Miért, a te neved az?
– Oké, hagyjuk.
– Ülj le, támaszkodj nekem.
– Inkább állnék. Jobban látlak.
– Az miért jó?
– Ez egy hangulatos, öreg híd. Melynek kétségkívül legszebb darabja a korlátja.
– Ne csináld, mert elpirulok.
– Csak mondod. Nem is tudnál.

– Szeretlek. Nem válaszoltál.
– Nem is tudok. Kedves vagy. Jó veled beszélgetni. Úgy érzem, évekig képes lennék rá, úgy, hogy élvezném is.
– Akkor?
– Szerinted ez szerelem?
– Megveszek a vágytól, hogy naponta lássalak, hogy naponta beszélgessünk. Hogy megosszuk egymással a hétköznapjaink történéseit. Te járkálhatsz mindenfelé és látsz érdekes dolgokat. Én ellenben látom azt, mi történik a tóban. Hogyan fejlődnek a kis vadkacsák. Hogyan növekszik a nád. Szeretném, ha szeretnél.
– Szeretlek.
– Tényleg?
– Igen. Te vagy a világegyetem legszeretreméltóbb hídkorlátja.
– Ha lenne kezem, pofonvágnálak.
– Pedig komolyan gondoltam. Őszintén szeretsz, magamért szeretsz, és ez több, mint amit a legtöbb kapcsolatomban kaptam. És amikor a fejemben vagy és elképzellek egy kedves lánynak, akkor én is szeretlek. Hiszen valójában ez vagy, egy emberi lélek, aki szeret. De mégis, hogyan gondolod?
– Keress meg minden nap. Mondjunk egymásnak kedves szavakat. Beszélj nekem arról, hogy milyen volt a napod. Én is beszélek neked arról, milyen volt a napom. Bátorítsuk egymást. Vigasztaljuk egymást. Legyünk fontosak egymás számára. Szeressük egymást, amennyire lehet!

Az a hülye csirke meg csak úgy hallgatott a susnyásban, mintha nem is tudna semmiről.

Végül találtam galenitot. Telepakoltam a zsákomat, visszasétáltam a hajóhoz. Beadagoltam neki, hamar rendbe is rakta az akkumulátort. Indulhattam haza.
Itthagytam életem egyetlen igazi szerelmét.

De a csirke ott gubbasztott mellettem egy ketrecben.

Isten keze

Videót vágni nem könnyű dolog. Különösen úgy, hogy rendszerint csak meglóbálom a fejem fölött a kamerát, aztán vett, amit vett, majd a vágóasztalon úgyis megcsinálom a csodát. Aha.
Első körben átnézem a nyersanyagot. (Ha 5 óra, akkor 5 óra.) Közben az agyam a háttérben keresi a hozzáillő zenéket. Ez a legnehezebb, de egyben a legélvezetesebb része is a munkának. A nyersanyag alapján összeállítani a koncepciót.
Ha ez megvan, jöhet a vágóasztal. És jöhet a koncepció finomítása. Azt mondja, van itt egy erős videórészlet, ez alá kell egy nagyon pontosan olyan ritmusú zene. Mert a kettőnek együtt dominánsnak kell lennie. Ha nem irtóznék a csúnya szavaktól, azt mondanám, hogy itt jön a katarzis, annak mind vizuálisan, mind audiálisan ütnie kell.
Először lerakjuk a zenét. Hogy illeszkedjen az előzményekhez. Ha egyszer leraktuk, akkor az oda is lett betonozva, többet nem nyúlunk hozzá. Kivagdosom az érintett videórészleteket és nagyjából felszórom az asztalra. Csak úgy, durván, hiszen még hátravan a finom vágás, a finom illesztés, a ritmusok tizedmásodperc pontosságú összehangolása.
Na, ilyenkor szokott néha megjelenni az Isten Keze. Amikor felszórom a darabokat, majd megnézem, mit csináltam. Aztán minden tökéletesen a helyén van. Az elképzelt, bonyolult kompozíció, melytől eleve féltem, mert több órás tökölődésre számítottam, már a vázlatnál összeállt.
Én pedig csak ülök és nézek magam elé. Asztakurva, de jó vagyok.

Az úgynevezett nagy igazságok

Vannak olyan remekbeszabott, frappáns gondolatok, melyek egyből ütnek. De tényleg. Tömörek, és pont azt mondják ki, amit igaznak tartunk. Vagy igaznak szeretnénk tartani.
Itt van éppen egy:

Találj magadnak olyan munkát, melyet örömmel végzel és az életben soha többet nem kell dolgoznod.

Jól hangzik.
De létezik-e valójában ilyesmi? Rossz hírem van: nem. Nincs olyan munka, melyet negyven éven keresztül örömmel végzel. Én 1989-ben választottam az akkor vadul szeretett informatikát, az első hat évben fejlesztő voltam, de voltam IT vezető, oktató, hálózatos, infrás, és ezek közül csak az utóbbi is annyira szerteágazó, dinamikus, hogy gyakorlatilag öt évente újra kell tanulnom a szakmát. Elég változatos, nem? Mégis bele lehet unni. Gyakorlatilag csak idő kérdése és minden, korábban élvezettel végzett tevékenységből rutinmunka lesz.
Azaz ne egyszer találj magadnak élvezetes munkát, mert az nem fog kitartani. Figyeld magadat: élvezed, vagy rutin? Keresd, mit csinálnál, ha nem lenne villanyszámla befizetési kényszer. Igen, tudom, sajnos van, tehát sokszor az a válasz, hogy már nem élvezem, de csinálom rutinból, mert a számlát fizetni kell. Amit csinálnék helyette, abból meg nem lehet megélni. Vagyunk így vele néhányan.
De legalább annyit csináljunk meg, hogy az ilyen leegyszerűsítő, nagy igazságokat fogadjuk erős kritikával.

Dignitás

Azaz méltóság. Az, ami egyre keményebben veszik ki a világból. Mire gondolok? Pl. Facebook. Valaki leírja, hogy milyen nagy dolgot csinált. A kommentek között a gyerekkori haverja egyből reagál rá: “Nagy vagy, pöcörő!”. Nézem a megszólított illető profilját: jó hatvanas úriember, ápolt, ősz szakállal, öltöny, nyakkendő, értelmes tekintet. És egyben pöcörő is.
Egy csomó ember bejelöl, olyan is, akit talán egyszer, ha láttam, de láttam, tehát nem illik visszautasítani. Ezáltal látom mindenféle emberek lájkolásait, sőt, a mindenféle emberek mindenféle ismerőseinek a lájkolásait is, olyan emberek bejegyzéseinél – a bejegyzéssel együtt – akikről halványlila fogalmam sincs. Tök ismeretlen emberek magánéletébe tekinthetek bele, mit tekinthetek, egyszerűen kíméletlenül a képembe nyomják az intim szférájukat. A pöcörőjüket. Na, így, ilyen környezetet megszokva, nehéz lesz méltóságot kinevelni magunkban. Pedig egy picire mindenkinek szüksége lenne.

Álmok

Vasárnapról hétfőre borzasztó éjszakám volt, nem is részletezném. Mára virradóan valamivel jobb volt a helyzet. Először azt álmodtam, hogy reggel, amikor kinyitottam a teraszajtót, a szokásos kompánia helyett öt macska zúdult a lakásba. Meg egy nyúl. Meg egy patkány. Aztán egy tanfolyamon Orbán Viktor lett a padtársam. Végigbeszélgettük a napot, én pedig igazat adtam neki. Végül egy egyméteres szarral álmodtam, mely állandóan vissza akart mászni a vécéből, én pedig a vécékefével küzdöttem ellene.

Így utólag belegondolva, az egyes részletek között van logikai kapocs.

Aand… it’s gone

Most, hogy már el tudom rágni a nyers zöldségeket is, indulhat az egészséges élet. Este csináltam egy tál salátát, répa, paprika, uborka, hagyma, meg egy csomó egyéb. Jól nézett ki. Másnap nem is mertem reggelire enni belőle, hiszen ez ebéd, jó lesz most a zabpehely is. (Immár édeset is ehetek.) Aztán ebédnél nézegettem, hogy oké, itt van ez a saláta, jól néz ki, de azért elég vékonyka, így sütöttem hozzá egy kis krumplit és virslit is. Kicsinek szántam, de nem az lett: amikor kiszedtem egy tányérra, teljesen betakarta. Nem fért már mellé saláta. Sebaj, jó lesz a sali vacsorára is. Aztán már uzsonnára elővettem és betermeltem. Tényleg finom volt. Csakhogy hatkor már megint éhes voltam. Megadóan kimentem a konyhába és sütöttem egy újabb adag krumplit, meg mellé bacont. Végülis, férfiember vagyok, nem kecske.

Ha áram van, minden van

Hajnal 5.50-kor ébresztett Nej, hogy nem indul a kocsi. Elég hülyén néztem rá, ekkor még azt sem tudtam pontosan, melyik világegyetemben vagyok. Aztán magamra rángattam a ruhámat, megetettem a macskákat (addig ki sem lehet lépni a lakásból, mert szétszednek), majd megmértem az autó akksiját. Csont üres volt. Félálomban kivonszoltam egy hosszabbítót, rádugtam a töltőt, azt meg az akksira. Közben elment a fiam, én pedig, félig a motorháztető alá bújva, csak pár perc után realizáltam, hogy kizárt a lakásból. Szerencsére még nem ment messze, így meghallotta, amikor teli torokból utánaordítottam, hogy ‘Barna, én meg hogy a faszba megyek be???’. Hajnali 6.20-kor. Egy alvó kertvárosban.
Utána valami hevenyészett reggeli, állva a konyhában. A kávészivarhoz cipeltem volna ki a laptopot a lugasba, amikor feltűnt, hogy éjjel elfelejtettem töltőre dugni. Volt benne tíz percre elegendő nafta. Morogva (kib@szott qrva hétfő reggel) kicipeltem a töltőt is, de pont az ő lyukába volt bedugva az autós töltő hosszabbítója. Egy hős T dugó mentette meg a helyzetet. Még csak 6.40, de már megoldottam három problémát. Pedig még mindig alig láttam túl az orromon.
Végül már indulás előtt vettem észre, hogy tegnap este a mobilomat is elfelejtettem rádugni a töltőre. Naná, hogy nem bír 24 órát. Üresen néztem rá. Üresen nézett vissza. Jól indul a hét.

I’ll be back

Eredetileg úgy terveztem, hogy gyorsan összevágom a videókat és csak akkor rakok ki posztot, de a videó… ránézésre is legalább 3 hetet késni fog.

Egy sportos hétvége

Hah! És még egyszer: hah! Nem felejtek. Igaz, a fenti írás több, mint két éves, de a videó végül csak elkészült.
Nem is szaporítom a szót. Légy olyan kedves, a fenti linken olvasd el az írást – hogy legalább képbe kerüljél – utána pedig jöhet a videó. Nem lesz rövid, 33 perc, de egyrészt azért csak 113 kilométer, másrészt gyönyörű helyeken mentem (Wekerle-telep, budai rakpart végig, Római part, Vác-Göd kerékpárút a parton), vágni vágtam ugyan, de az élményhez ennyi mindenképpen kell.


Budapest – Vác – Budapest 2013.07 by jozsef-petrenyi

Sophie, neked még várnod kell. A fenti írásban említett vasárnapi evezés távja (Dömsöd – Ráckeve – Dömsöd) csak egy kis része az RSD-nek. Azon a nyáron több részletben bejártuk az egész ágat, aztán idén volt egy Csepel-sziget kerülés és még tervezünk Nejjel egy kétnapos RSD full túrát. Ez utóbbin fogom felvenni azokat a részeket, melyek most nagyon hiányoznak a teljes képhez. Aztán ebből a hatalmas mennyiségű nyersanyagból tervezek összerakni egy olyan vdeót, mely az egész RSD-t mutatja be, olyannak, amilyennek én szeretem. Ez persze még arrébb lesz, de egyszer meglesz.
Olyan 3 hét múlva. ;)

Horatio, merre vagy? Mondani akarok valamit.

Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.
– Hamlet –

Határidős meló, a határidő csütörtök este. Gyakorlatilag végeztem is, már csak egy pdf fájlt kell elküldenem. Új levél, nyúlfarknyi szöveg, csatolás, 25 KB-s fájl becsatol, bitkolbász araszol… aztán hibaüzenet. Csatolás nem sikerült. Gyors pillantás a tálcára, ikon, nincs net. Fulladj meg. Nyomorult tplink access point. Bementem, reset. Nem jött vissza a net. Hmm. Nyomorult Dell laptop. Restart. Net továbbra sincs. Kezd érdekes lenni. Mi is az IP címem? 169.254…. a francba. Nincs DHCP. Fix IP beállít. Lépjünk rá a Microtik routerre. Homokóra. Nincs Mikrotik router. Nocsak. Létra, padlás. Mikrotik restart. Létra, nappali. Továbbra sincs Mikrotik. Hjaj. Meghalt a szentem. Hoppá, van egy guest AP a legkülső Cisco routeren, hátha. Igen, működik. Másik fix IP. Juhé, van net. Gyorsan elküldtem a fájlt. Innentől nem sürget az idő, jöhet a szórakozás. Létra. Padlás. Egy eldugott dobozban találtam egy kidobásra ítélt Linksys routert. Táp nélkül. Aztán egy kidobásra ítélt zsákban megtaláltam a tápját. A 70 fokos padláson. Létra, nappali. Vajon mi lehetett az IP címe? És az admin jelszava? Sebaj, erre találták ki a reset gombot. Bekonfigoltam. Létra. Padlás. Lehúztam a Mikrotik-et, feldugtam a Linksys-t, rácsatlakoztam az egyik switch portjára, juhé, van net. Szegény Mikrotik. Lehúztam magamat, rácsatlakoztam a központi switch-re. Nincs net. Emmegmi? Switch restart. Van net. Akkor lehet, hogy nem is a Mikrotik ment tönkre? Linksys oldalt el, Microtik visszadug. Van net. Gurrá. Akkor végülis egy switch restarttal megúsztam. Létra, nappali. Laptop. Nincs net. Nincs Mikrotik. Nanemár. A központi switchen van net, az alatta lévőkön meg nincs? Ez valami fertőzés? Összes switch restart. Van néhány. Eszméletlen helyekre kellett bemásznom. Továbbra sincs Mikrotik. Lehet, hogy közben elromlott? Létra. Padlás. 70 fok. Központi switch. Van net. Kezdek csúnya szavakat használni.
Ha a virtuális környezetet nem számolom, a lakásban van 3 router (egy csak úgy lóg, használaton kívül), azaz három subnet. Van öt tplink gigás switch (plusz két integrált) és van négy Access Point. Hogy még az udvaron is legyen mindenhol wifi. És van egy felfoghatatlanul rejtélyes hibám. A Microtik jó, a központi switch jó, de a mögötte lévő összes switch nem kapcsol. Egyformán. Gyors teszt, legalább az itthoni szervereket látom-e, de nem. Azaz vagy egyszerre meghülyült négy switch (két vonalon), vagy én vagyok a helikopter. Töltöttem egy pohár bort, kerestem egy kisebb szivart és kimentem a lugasba berregni. Céltalanul tologattam az egeret, amikor feltűnt, hogy nem látom a 3-as AP-t. Ez a fiam szobájában van (az udvar észak-keleti oldalát fedi le). Felmentem. Be volt kapcsolva. Hmm. Reset. Lépcső. Nappali. Gyors pillantás a tévére. (Erre van kötve a médiacenter.) Hoppá. Van net. Lépcső. Felnőtt dolgozószoba. Nej. Éppen a monitort bámulja. Van net? Van.
– Remek – lelkendezett Nej – Újra van net! Akkor most elmegyek konditerembe. Te mit fogsz csinálni?
– Inni.

De most komolyan.

From Segédlet

Nagyjából ez a helyzet.

  • Szerinted hogyan lehet, hogy az AP3 hibája levágja a központi switch (SW1) alatti összes switchet, úgy, hogy utána sem a routert, sem egymást nem látják? Még a fix IP-s gépek sem.
  • Hogyan lehet, hogy az AP újraindítása után varázsütésre (egy percen belül értem le a nappaliba és az ikon már jelezte, hogy van net) megjavult minden? De tényleg minden.

Felfoghatatlan.