Mitől halt meg az a laptop?

Nos, miután beharangoztam, jöjjenek a részletek.

Nem kívánom senkitől, hogy visszaolvasson, röviden az előzmények.

Megkaptam a Creators Update frissítést. Nem örültem neki. Olyan programokat gyilkolt le a laptopomon, melyeket sűrűn használtam. A médiacenter laptopra fel is raktam a wushowhide.diagcab alkalmazást, hogy egyből le tudjam lőni a CU-t, ha megjelenik. (A Defer – amennyire tudom – csak elhalasztás. Attól még felmegy, csak később.)
Emellett pedig utánaolvastam: elkezdtek-e kijönni a CU-t javító patch-ek. Valamit találtam is, de nem engedte magát felrakni. Azt viszont láttam, hogy nagy a felháborodás, szóval vártam türelmesen.
Előbb-utóbb jönnie kell valaminek, hiszen a CU már több hónapos.

Ezek után történt az, hogy nyaralás közben a laptopra felkerült egy Windows patch és megkért, hogy indítsam újra a gépet. Titokban reménykedtem, hogy hátha ez az. És rábólintottam.

Újraindítás után megkaptam a szokásos beléptető promptot. Beléptem. Üres, fekete képernyő, egy egérkurzorral. Semmi más. Nem örültem.

Mindemellett az egérkurzor megléte jó hír volt. Valami azért motoszkált a háttérben. Például a Task Manager. Miután elindítottam (ctrl+alt+del), egy kicsit nyugodtabb lettem. A Task Manager-ből már indíthatok adminisztrátor erősségű parancssort, onnan meg bármit. Már ami elindul. Services.msc. Működik. Minden rendben. Control Panel. Nem működik. Explorer.exe. Nem működik. Azért van baj. A Totalcommander megy, a Google Chrome szintén. De nincsenek ctrl+ parancsok. Vicces.
A biztonság kedvéért minden fontos anyagot lemásoltam egy SD kártyára.

Oké, próbáljunk gyógyítani. Sfc /scannow. Minden fasza.

DISM.exe /Online /Cleanup-image /Scanhealth
DISM.exe /Online /Cleanup-image /Checkhealth

Valami van. Azt mondja, hogy tudna mit javítani.

DISM.exe /Online /Cleanup-image /Restorehealth

Dolgozott egy ideig, majd azt mondta, hogy immár minden oké. Restart.
Ádehogy.

Nagyjából itt hagytam abba. Végülis, nyaralok. Majd otthon. Vagy restore point, vagy reinstall. De akkor már Windows 7, mert ebből a kutyakomédiából kurvára elegem van.

Hazafelé menet – amikor éppen nem az akkumulátoron járt az eszem – beugrott, hogy de hülye vagy József, az eventvwr.msc-t meg sem próbáltad elindtani.

Itthon ez volt az első dolgom.
Töméntelen hibaüzenet. Nem tudta betölteni az ntldr.dll-t, illetve nem tudta elindítani az explorer.exe alkalmazást. Ezek nélkül a Windows nemhogy félkarú óriás, sokkal inkább egy töketlen kutya.
Hát, igen, így nehéz.

Jó. Nézzük meg a kritikus időszakaszt, 07.13 este hat körül. Ezeket találtam a logban.

17:51 started downloading update (44)
17:52 started installing update groove music (43)
17:52: successfully installed update groove music (19)
18:52 kb4025342 installed successfully
20:30 started downloading update (44)

Á, nem robbant fel az agyam a dühöngéstől. Nem elég, hogy a CU mindenféle szemét feltelepítése miatt vágta agyon a gépemet, de most meg egy általam soha nem használt mp3 lejátszóhoz tartozó frissítés ölte meg véglegesen. Microsoft, drága, mi a fasz folyik ott nálatok?

Aztán bogarásztam tovább és a következő megdöbbentő bejegyzéseket találtam. 07.15 dátummal. Azaz a bogarászás időpontjában.

18:07 started downloading update (44)
18:07 started downloading update (44)
18:07 started downloading update (44)
18:08 started installing update xbox game bar (43)
18:08 successfully installed update xbox game bar (19)
18:08 started downloading update (44)
18:08 started installing update xbox (43)
18:08 successfully installed update xbox (19)
18:09 started installing update onenote (43)
18:09 successfully installed onenote (19)
18:10 started installing update candy crush soda saga (43)
18:10 successfully installed candy crush soda saga (19)

Tehát miközben az operációs rendszernek nem csak a nyaka volt véres, de konkrétan hiányzott a szíve és a tüdeje is, a Windows Update makacsul futott és telepítette a frissítéseket. A roppant fontos xbox komponensekhez, na meg ahhoz a szájbanyomott debil Candy Crush Soda Saga játékhoz. Ja, hogy a Windows haldoklott, pontosabban meghalt? Ugyan már. Csak megbízhatóan fusson a Candy Crush Saga, más nem számít.

Nem írom le, mit gondoltam, amikor ezeket megláttam. Már a CU után is a légiósbetegség jeleit tapasztaltam magamon, de ezek miatt a frissítések miatt komolyan embert tudtam volna ölni. Az isten tegye akárhová ezeket a kreténeket, én a laptopomat használni akarom, munkára akarom használni és tomboló idegbeteg berserk lesz belőlem, ha számomra teljesen érdektelen baromságok miatt kinyírják.

Nem voltam vidám. Egész egyszerűen nem tudtam, mihez nyúljak. Aztán felállítottam egy stratégiát: első körben leszedek minden vírusvédelmet, mert hátha. Ha az sem segít, akkor bebootolok egy Windows 10 pendrive-ról és megnézem, van-e valami használható visszaállítási lehetőség. Ha nincs, akkor mentés, majd utána Windows 7. Mert b@sszák meg.

Ekkor ugrott fel a Comodo, hogy frissíteni akar. Nem először tette ezt ezekben a napokban, de eddig mindig elküldtem a sunyiba. Nekem most fontosabb dolgom van.
Például leszedni a Comodo-t. Hmm. Oké. Ne ragadjunk bele egy virnyákkergető frissítésébe, először engedélyezzük neki, utána pedig szedjük le. Leokéztam. Frissített, Majd újraindítást kért. Megkapta.

Nem találod ki. A Comodo frissítés után úgy indult el a laptop, mint egy jól olajozott svájci óra. Minden működött.
Azaz szidtam a Microsoft-ot, mint a bokrot, mert ilyen farok programok frissítésével kinyírta a gépemet, de valójában az történt, hogy a Comodo és a Windows egyszerre akart frissíteni és emiatt dőlt össze a rendszer. Illetve nem dőlt teljesen össze, mert a Windows továbbra is frissített.

A következtetés elég egyértelmű volt: legyaktam a Comodo-t. Menjenek a búbánatos fenébe. Sőt, úgy általában elegem lett az ingyenes vírusirtókból. Gondolom ezzel nem mondok újat, értelmes ember nem használ torrentes/feltört vírusvédelmet, de mostanra elegem lett az ingyenes szarokból is. Némileg gáz, hogy itthon minden gépre ezt raktam fel, de majd megoldom. Kicsit utánanéztem és a Kaspersky-nél 5 gépre két éves előfizetés 24e pénz, gépenként havi 200 forint, ennek azért bele kell férnie a költségvetésbe.
Ennyi.

Tiszafüred 07/07

Az Univerzum bekeményít
2017. július 15; szombat

Jó, tudom, ez most kívételesen a saját hülyeségem volt, de olyan jól esik másra kenni.
Szóval tegnap este összepakoltunk mindent. Korai kelés. Reggel még bolt, kényelmes reggeli, utána nyitottam volna a kocsiajtót, hogy bepakolunk. Volna.
Az akksi elhalálozott.

Csak hogy képben legyél, felidézem, hogyan néztünk ki.

2017-07-09 10.12.59

Kezdjük ott, hogy ilyenkor nincs központi zár. A csomagtartó ajtaját pedig kulccsal nem lehetett kinyitni, mert pont ott volt előtte a bringatartó oszlopa. A kerékpártartót zárt ajtónál nem lehet leszerelni. Hol is vannak a szerszámok? A csomagtartóban, a süllyesztett pótkerék mellett. Nyilván az üléseket előre tudom dönteni és előlről be tudok mászni a csomagtartóba, de ennek az egésznek azért már van némi pikáns bája. Kajakot meg nem tudunk feltenni, mert akkor nem nyílik a motorháztető.

A magyarázat sajnos eléggé egyértelmű. Nemrég írtam, hogy egy nyitva felejtett ajtó miatt csontra lemerült az akkumulátor, többen írtátok is, hogy akkor ez kuka, bele is törődtem, hogy le kell cserélnem, de halogattam. Hiszen az autó szépen működött. Normál terhelés mellett. Csakhogy ide fitt akkumulátor kellett volna. A strand még kerülő úton sem volt egy kilométer, reggel kimenni autóval, este hazajönni, de az Amúr is csak három kilométer volt, szóval a sok apró út fogyasztotta az amúgy is béna akkumulátort és semennyit sem töltötte. Szombat reggelre purcant ki.

Jól feladva a leckét.

A tiszta munka az lett volna, ha tudok szerezni vagy egy gyorstöltőt, vagy egy töltött akkumulátort. Ekkor egyszerűen bepakolunk és elindulunk. Ha viszont bikázni kell… akkor eleve ki kell tolnunk a kocsit, mert az orra benne volt egy áthatolhatatlan bozótban. Aztán ha beindul, akkor járó motor mellett kell mindent bepakolnunk, na most egy üdülőhelyen szombat délelőtt az ilyesminek senki nem örül. Azaz arrébb kell állni, ekkor viszont cipelhetünk mindent kézben a kocsiig és vannak rendesen nehéz jószágaink, hogy a kajakokről ne is beszéljek.

Elindultam kerékpárral megoldást keresni. Nem kellett messzire mennem, a recepción rögtön átérezték a helyzetemet. Kaptam egy töltőt és egy ígéretet: ha a töltővel 1-1,5 óra töltés után sem indul el az autó, addigra visszaér az alkalmazottjuk a terepjáróval, arról bebikázzák.
Kiműtöttem az összes szóbajöhető szerszámot. Rádugtam a töltőt. Ígéretes volt, hogy a 6 amperes töltő csak 3 ampert vett fel, ezek szerint most nem merültünk le csutkáig. Félóra pihenő (szivar) után úgy döntöttem, hogy mivel úgyis buktuk a hátsó ajtót, bepakolunk belülről, aztán felrakom a bringákat. Annyival is előrébb vagyunk. Másfél óra múlva levettem a töltőt. Túlzottan nem voltam boldog, mert továbbra is 3 ampert mutatott, szóval mintha nem is töltődött volna. Próba. Naná, hogy nem indult be. Ráadásul amikor visszaraktam a töltőt, immár 6 ampert mutatott.
Oké. Keressük meg a bikát.
A recepción megígérték, hogy küldik a hapsit. Mire visszaértem, a töltő még durvábbat mutatott: nulla ampert. Feltöltődött volna 10 perc alatt? Nyilván nem. Ez az akksi úgy szar, ahogy van. Nejjel ketten kitoltuk az autót a tisztásra. (Erősek vagyunk. Aki 35 kilométert evez szélviharban, az nem ijed meg egy autótól.) Meg is jött a terepjáró, harmadik kísérletre bepöccent az autónk. Remek. Kiálltam egy néptelen útszakaszra. Ekkor már csak a kajakokat kellett felraknunk. A recepciónál járó motor mellett fizettünk. Így utólag is elnézést kérek mindenkitől, aki akkor éppen ott ebédelt. (Annyira siettem, hogy el is felejtettem Jagermeister hamutartót venni.) Útközben jutott eszembe, hogy nem teszteltem le, hogy a szürkerendszámos táblán jól működik-e a világítás. A Tisza-híd utáni parkolóban félreálltam. Naná, hogy nem működött rendesen. Innen is üdvözlöm annak a mérnökcsapatnak a kollektív anyukáját, akik az utánfutó elektromos csatlakozóját kitalálták, rohadt nehezen lehetett kihúzni is, bedugni is, naná, hogy kétféleképpen is belement. Csak úgy tudtam megcsinálni, ha hasra feküdtem. Az arcomtól tíz centire tolta kifelé a kipufogó a szutykot, de a motort leállítani nem lehetett. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg kiégett az égő. Tartalékégő? A csomagtartó aljában fekvő pótkerék mellett. Habár már működik a hátsó ajtó, de a kajakok és a bringák miatt felejtős.
– Akkor most mi lesz? – idegeskedett Nej.
– Semmi. Hazamegyünk.
– Így?
– Nézd, a béemvések az egész életüket leélik irányjelző nélkül. Mi is kibírunk 150 kilométert.

Persze még ott volt Eger. Régen láttuk a szülőket, terveztük, hogy beugrunk. Bíztam benne, hogy 50 kilométer alatt töltődik valamennyit az akksi.
Nem töltődött.
Szerencsére egy nyugdíjas autóvillamosságisnál mindig van a sufniban egy töltött akkumulátor, arról bebikáztunk.

Most már csak haza kellett érni a motor leállítása nélkül.
Tudom, ez rénézésre nem olyan nehéz feladat, különösen 35 éves autóvezetői rutinnal. Csakhogy. Biztosan ismered a példázatot a tét okozta bizonytalanságokról. Menjél végig egy félméter széles csíkon. Simán megcsinálod. De menjél végig akkor, ha ez egy félméter széles, kapaszkodó nélküli híd egy többszáz méter mély szakadék fölött. Ugye, hogy nem ugyanaz?
Na, ilyen állapotban vezettem haza. Tudtam, hogy az akksink totálisan szar, nem vesz fel töltést, azaz addig megy az autó, amíg pörög a generátor. Olyan finoman, óvatosan vezettem, mintha vizsgáznék. Nejnek pedig folyamatosan célozgattam rá, hogy otthon melyik pálinkásbutykost fogom megbontani.

A kedvem? Köszönöm a kérdést. Ahhoz képest, hogy tönkrement a számítógépem, elpusztult az autó akksim és pengeélen autózunk, hátsó irányjelzők nélkül, szóval mindehhez képest kösz, jól vagyok.

Végül hazaértünk. Járó motor mellett becuccoltunk mindent, beálltam az udvarra (muszáj, mert csak így ér ki a töltő), aztán leállítottam a motort. Pusztán csak hogy leellenőrizzem a teóriámat – miszerint az akksi nem vesz fel töltést – visszaindítottam. A kocsi beröffent. Tutira azért, hogy bosszantson.
Akkor is lecserélem.
(Másnap reggel már nem indított.)

A teljes fényképalbum.

Tiszafüred 06/07

Felső bringatúra
2017.07.14; péntek

Reggel kellemes idő fogadott. Kicsit karcos hideg, semmi szél. Kényelmesen megreggeliztünk.
Megbeszéltük, hogy azt csináljuk, amiért jöttünk: a strandon borulgatunk, technikázunk.
A kényelmes reggeli után kezdtünk el gondolkodni. (Béláim.) Ugyanis addigra konkrétan kezdett kihűlni a lábunk. Meteorológia: 20-22 fokos csúcshőmérséklet. Izé. Délelőtt tízkor még nem volt húsz fok, ez tuti. A víz ugyan meleg, de a levegő hideg, a 20-as széllel meg kifejezetten csípősen hideg. Úszni még lehetne, de kimászni, borulgatni, megint kimászni… nem igazán. Neoprént nem pakoltunk. Ember, 30+ fokos melegben indultunk.

Maradt a kerékpár. Bezárjuk a teljes kört, körbejárjuk a Tisza-tó felső részét is.

A felső kerékpártúra útvonala.

Nos, megcsináltuk. Egyszer és utoljára. Nem véletlen, hogy ez a szakasz nincs benne a hivatalos körben. Voltak ugyan szép részei, amikor a gát szélét vadvirágok borították, a közeli fákon meg csiviteltek a madarak, a fák mögött látszott a tó, a másik oldalon pedig napraforgómezők terültek el.

DSC00409

DSC00394

DSC00412

De nem ez volt a jellemző. Murvás földút, kirázta a vesekövemet. És semmi. A vizet fák takarták, a másik oldalon pedig mindenféle mezők. Település, kocsma, vagy akármilyen pihenőhely, semmi. Tiszabábolna után azt hittem, vályogot köpök. A tiszadorogmai kompnál zárva volt a büfé.
És így mentünk 48 kilométert. Egy helyen találkoztunk némi élettel, a tiszavalki kikötőben legalább voltak épületek, de embert ott sem láttunk.

DSC00400

Kifejezetten örültem, amikor a végeláthatatlan mezőn feltűntek a távolban a tiszafüredi víztornyok.

Különös. Azt szokták mondani, hogy a patak meghal, amikor belefolyik a tóba, hiszen az addig élő, csobogó vízből csendes állóvíz lesz. A Tisza-tóra ez nem annyira igaz. Számtalan helyen előfordul, hogy habár határozottan a tóban vagyunk – igaz, nádasban – ennek ellenére a terep neve valami folyóvíz: Kis Tisza, Eger-patak, Nyárád-ér. Valószínűleg az elárasztás előtt ezek tényleg külön vizek lehettek, utána viszont egybefolytak… de a nevek megmaradtak.

Időnként elgondolkodom, mi is az igazi élmény a túrázásban: amikor kint a napon küzdünk az elemekkel, vagy amikor megérkezünk, beülünk az árnyékba és felpattintunk egy sört. Valószínűleg mindkettő, hiszen csak úgy, küzdés nélkül bedöngetni egy sört messze nem akkora élmény.

Nos, adtunk az érzésnek. Aztán öt óra környékén átsétáltunk a strandra, az egyik büfében Nej végre talált keszeget, én meg lángost gyros-szal (éhes voltam, na), a sör megbízhatóan vizes volt, szóval ahogy egy strandon kell. Azon mondjuk jót mosolyogtunk, hogy a műanyagtányéros, önkiszolgálós strandbüfé árai valamivel magasabbak voltak, mint a Fehér Amúr árai. Hát, igen, a lokáció.

Utána csendespihenő. A laptophoz dafke nem nyúltam. Majd otthon. Ott van telepítő média. Mindenféle. Mert a Windows 10 már kezdi kiverni a biztosítékot.

Sokszor mondogatják a különböző életmódmagazinok, hogy élj a jelenben. Soha nem értettem: ha nem készítem elő a jövőt, akkor csak úgy megtörténik és egyáltalán nem biztos, hogy az jó lesz nekem. Most viszont megéreztem belőle valamit. Utolsó este, olvasgattunk a teraszon, felnéztem és egy ideig úgy maradtam. Nem, nem történt semmi. A madarak csiviteltek, velünk szemben Hans, a pocakos, harcsabajszú német éppen felnyalábolta a pincsijét és felszálltak a robogóra, ezenkívül gyakorlatilag nem történt semmi, de abszolúte semmi, minden állt, még a levegő sem mozgott, teljes csend volt. És a kellemes környezetben jól esett nézni, ahogy nem történik semmi.

Utána persze történt: estefelé nekiálltunk pakolni. Holnap reggel megyünk haza.

Tiszafüred 05/07

Pihenőnap
2017. július 13; csütörtök

Ma reggel a kereszthuzat letépte rólam a takarót. Mely eseményben már a takaró megléte is újdonság volt, hiszen eddig kitakarózva aludtunk folyamatosan menő ventillátor mellett. (Hajnalban 8 fokra hűlt le a levegő.) Nem is erőltettem a korai kelést. Kilenc körül néztem rá a meteorológiára és láttam, hogy jól éreztem. Kettes viharjelzés, 30-40 km/h alapszél, 40-80 km/h lökésekkel. Még elgondolkodtunk, hogy bemegyünk a csatornákba, de odáig el is kell jutni, az meg 2-3 kilométer a Tiszán, ott meg nem akartuk kipróbálni ezt a szélvihart.

idojaras

Mint látható, a mérés szerint reggel kilenckor 50-es szél volt és közeledett egy 65-ös góc.

A biztonság kedvéért kisétáltunk a partra. Néhányan álldogálltak a térdig érő vízben. Egy pacák úszkált bólyától bólyáig. Neoprén kezeslábasban.

Oké, pihenünk. Nézzünk várost. Melyiket? Egert, Debrecent már túlságosan is ismerjük, a Hortobágyon nincs semmi, az meg csak a német turistákat érdekli. Mi van még? Aztán rájöttünk, hogy alig ismerjük Tiszafüredet. Megnéztük. Kellemes negyedóra volt.

Városnézés kerékpárral.

DSC00380

Hazafelé a Teszkóból feltöltöttük a sörkészletet. (Ott volt egyedül Soproni IPA.) Vicces dolog ám úgy hazakerékpározni, hogy 15 sör figyel kettőnk kormánytáskájában.

Délután álmos, üdülőhelyi olvasgatás. Öt óra körül kocsiba vágtuk magunkat, átmentük estebédelni a Fehér Amúrba. Érdekes kontraszt, gyakorlatilag a másik véglet, ha a Hellóhal-hoz viszonyítok. Abszolút semmi modernség, semmi kísérletezés, semmi misszió, semmi enyhe sznobságba hajló gasztró, egyszerűen a régi iskola: zsírral, hagymával, vastagon, púpos tányérral. Nej klasszikus dorozsmai pontyot rendelt, én pedig vegyes fatálat, jól megdurrantva mindenfélével, a tetején kakastaréj szalonnával. Finom volt. Ugyanannyi pénzért úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk felállni.
Valószínűleg mi már elvesztünk a gasztroforradalom számára.

Otthon egyből egy unikum, mert hónapok óta egyikünk sem evett egy ültőhelyében ennyit és jobb megijedni.

Az étteremben egy apa a 12 év körüli fiával. A gyerek nyomkodja a mobilját, az apja pedig unatkozva nézi a plafont. Másik asztalnál szinte ugyanez: nagyapa üldögél a tizenéves unokával, aki játszik valamivel a mobilján. A nagyapa meg csak ül és nézeget.
Nem tudom. Mondhatnám, hogy milyen udvariatlan kölykök, de azért ez valahol kétoldalú. Itt elsősorban nem is a nevelésre gondolok, hanem az egészséges viszonyok kialakítására. Beszélgetni kell a kölyökkel, hülyéskedni, esetleg mesélni neki. Megtalálni vele a közös hangot. Akkor nem menekül bele a mobiljába. Ha nekem gyerekkoromban egy unalmas nagypapával kellett volna egy asztalnál üldögélnem, lehet, hogy én is kerestem volna valami más szórakozást.
Mondjuk az én időmben ez maximum az orrpiszkálás lehetett.
Aztán bejött egy család, apuka, anyuka meg két tíz év körüli kölyök. És zengett tőlük az étterem, olyan jól elvoltak együtt.

A szállásra visszatérve bekapcsoltam a laptopot. Úgyis pihenőnap van, le kellene írnom valamit az utóbbi napokról a blogba.
– Akkor most te vagy az a mobiltelefon-nyomkodó gyerek? – érdeklődött kedvesen Nej.
– Olvass. A kultúra nemes szórakozás.

Aztán beütött a ménkő. Nem, nem a vihar, az csak igérgette magát.
Ezt úgy hívták, hogy Windows Update.
Ugye volt nemrég az a bizonyos hőn utált Creators Update, mely óta néhány program egyszerűen nem működik a laptopomon. (A Geonaute-tól visszajeleztek, hogy igen tudnak róla, az összes készülékük kommunikációja meghalt, a Dropboxtól le kellett tölteni egy bétát, az Outlook továbbra is képtelen indexelni, szóval elvagyunk.)
Most pedig megjelent egy üzenet, miszerint az oprendszer feltelepített egy javítást, akarom-e most újraindítani a gépet, vagy megvárom, amíg este magától újraindul. Nem kápráztattak el a választási lehetőségek bőségével, de nem bántam. Valahol reménykedtem, hogy talán ez az a patch, amellyel elkezdték javítgatni a CU okozta károkat. Szóval azt mondtam, hogy oké.
Ezzel öltem meg a gépemet.
A laptop újraindult. Feljött a bejelentkező ablak. Majd a jelszó begépelése után kaptam egy üres fekete képernyőt. Meg egy egérkurzort. Ennyi.
A szép a dologban az volt, hogy nem sokkal korábban másoltam fel mindent (track-eket, fényképeket, videókat, szövegeket) a laptopra, hogy biztonságban legyenek.

Órákig küzdöttem vele. Fasza nyaralás, morogtam. Utána a hétvégén otthon is. Végül sikerült kinyomoznom, mi történt és orvosoltam is a hibát. De ezeket most nem írom le, mert nem akarom, hogy egy utazós bejegyzésbe ékelődjön egy hosszú IT írás. Hamarosan lesz róla külön bejegyzés. A korrektség kedvéért annyit azért elárulok, hogy nem a Microsoft volt a hibás.

Este még meteorológia. Hah, nem is rosz! Holnapra mérsékelt szél (15-20 kmh), semmi kánikula, igazi vizitúrás idő. Irány a hordódi holtág! Igazából akkor kezdtem sejteni, hogy mégsem, amikor Nej az esti bevásárláson hanyagul bedobott a sörök mellé egy tampont, utána meg a gyógyszertárban egy Algoflexet.
Oké, majd kitalálunk valamit.

Tiszafüred 04/07

A nagy kajaktúra
2017. július 12; szerda

Reggeli. Utána pedig minden nap ugyanaz a vajákolás: meteorológia. Kerékpár? Kajak? A Kodiak vagy az M07? Mekkora túra? Merre? Beleférünk a vihar előtt? Megrizikózzuk, mert nem minden vihar érkezik meg.. de ha mégis, hol bújunk el? És ez megy mindennap. Átkozott, kiszámíthatlan áprilisi időjárás.

Most viszont nem is olyan rossz. Mérsékelt szél. (20-25 km/h.) Vihar csak este. Menjünk, evezzünk egy nagyot. A kérdés az, hogy mivel? Habár nagyon rágerjedtem, hogy az M07-tel kellene, de volt min elgondolkodnom. A Sarudi medence ugyanis kutya egy hely. A felső negyedén kell átvágnunk, a szél pedig délnyugatról fúj, azaz bőven van tere hullámokat kinevelni. Ráadásul ez a medence a legsekélyebb, azaz nagyon könnyen keletkeznek törőhullámok. Nekünk pedig pont párhuzamosan kell mennünk a hullámfronttal, azaz totál oldalba kapjuk az egészet, márpedig az M07 erre a legérzékenyebb. Nem mondom, nem nagy távolság az átvágás, 3 kilométer, de ilyen körülmények között lehetetlen küldetésnek tűnt. Legalábbis nekem, a jelenlegi tudásommal. Sóhaj. Legyen akkor a Kodiak. Az meg sem érzi ezt a terepet.

De előtte még el kellett rendeznem valamit. Pénz. Mint kiderült, Nej az én pénztárcámból hagyott othon Dórának zsebpénzt, aztán a bringázáson meglehetősen szabadon költekeztünk, a lényeg, hogy tegnap estére elfogytunk. Sebaj, ez ugye város, biztosan lesz automata valahol. Aha. Spar, Lidl, Penny. Ezek azok a boltok, ahol nincs automata. Végül a város túloldalán, a Teszkóban sikerült találnom.
Érdekes volt a visszhang. A közeli Sparban hallgattam ki vásárlókat, mind megkönnyebbülve sóhajtozott, hogy végre vége a halfesztiválnak. Számukra ez egy kibírhatatlan hétvége. Látva, hogyan lepik el a lakótelepet az autók, az autókban alvók, nem is csodálkozom rajta.

És akkor végre indulhattunk.

Kánikula, szélviharokkal: a legrosszabb kombó egy videóbubusnak. Kánikulában a sapka muszáj, de a sapka és a fejkamera csak akkor férnek el egymáson, ha nincs viharos szél. Ha. Nem sok felvétel fog készülni.

Nos, az M07-tel már az öntözőcsatornában beborultam volna kétszer. Egy hülye picsa, aki úgy előzött meg közelről motorcsónakkal, hogy nem lassított, majd rögtön utána egy yacht, aki méltóságon alulinak találta, hogy észrevegyen. Még a Kodiakban is kapaszkodnom kellett.

A meteorológia által mérsékeltnek nevezett szél percenként tépte le a fejemről a sapkát a Tiszán.

Aztán a Sarudi medence. Armageddon. Ahogy ráfordultunk, közöltem Nejjel, hogy innentől mindenki csak magáért felel, sok szerencsét és találkozunk a túlparton. A három kilométerből négy lett, rengeteget kellett gépészkednünk, hogy mikor merre (az egyenes irány járhatatlan volt), de a végén megjött a feloldozó nádas, ahová beszöktünk, mit beszöktünk, a hullámok hátán ezerrel beszörföztünk, majd takarásban beosontunk a sarudi strandra. M07? Még a Kodiakban is necces volt. (A tavalyi Balaton Karika óta azért sokkal jobban bízok a kajakomban, olyan nagyon nem voltam most ideges, tudtam, hogy ha nem rontom el, akkor nem borulok. Ha nem rontom el.) Még Nej is parázott, pedig ő nem szokott, hiszen a lila kajak atomstabil.

Kocsma. Naná.
Csak éppen a sarudi kocsma egy vicc. Rossz vicc.
Az elhelyezkedése kiváló, öreg, árnyékos fák alatt van egy nagy udvar, valósággal csábítja az embert: gyere, üljél be, van itt minden, mit szemed-szád kíván.
Viszont a személyzet képes ezt az élményt földig rombolni. Ettünk volna valamit. Hat emberes sor. Észrevettem, hogy külön pult van az italoknak, gyorsan rendeltem két korsó sört. Mire visszaértem a kajáspulthoz, már tizenketten vártak. Sóhaj. Beálltam. Aztán megjelent az italospultnál egy haragos vendég, hogy már egy órája vár az ételére, mi a fasz van? Na, ekkor mondtam le a meleg kajáról. Átmentem a sörös pulthoz, kértem 3 zacskó (70g) magot (3000 pénz), aztán elrágcsáltuk a sör mellé. Kalória ebben is van.

DSC00374

Közben a kajáspultnál kezdett lincshangulat kialakulni, egyre többen reklamáltak a hosszú várakozási idő miatt. Fogalmam sincs, mi ment félre, amennyire beláttam, a konyhában három szakács is szorgoskodott. Aztán mégse.

Mellettünk, az udvar másik végében volt a fagyisbódé. Nem tudtuk nem észrevenni, hogy ott is tizensok emberből álló sor van. A pult mögött viszont senki. Az egyik vevőjelölt elment kérdezősködni, de leforrázva jött vissza: ugyanaz a csajszi a fagyis, aki az italospultnál is felszolgál. Márpedig az elkövetkező húsz percben mindig volt valaki a pultnál. Számoltuk, 17 vevő hagyta ott ez alatt az idő alatt a fagyispultot. 17 potenciális vevő. Amikor korábban a csajszi a sörömet csapolta, panaszkodott az egyik ismerős vendégnek, hogy milyen kevés a bevétel a fagyisbódénál. Normális?

Nem is maradtunk sokáig ezen az elátkozott helyen, meg azért hosszú út is volt még hátra. Daráltuk a kilométereket. (Igen, egy kicsit aggódtunk az esti vihar miatt. Nem akartuk a vízen elkapni.)
Emellett viszont nagyon hangulatos volt a víziút. Nem annyira közismert, de a Kis Tisza gyakorlatilag Kisköréig tart. Mi Sarudnál csatlakoztunk rá. Eleinte nádasban tekeregtünk, később pedig az erdőben. Most először fordult elő, hogy végig élveztem Poroszló után a folyót. (A korábbi túráinkon – mint ahogy most is – ez már a hazavezető út utolsó fázisa szokott lenni. Mindenki fáradt, nyűgös, a Kis Tisza meg csak nem akar elfogyni.)

Délután. Amikor éledeznek a szúnyogok. Amikor berepül evezés közben egy a napszemüveged alá. Nem tudsz vele reflexből elbánni, hiszen evezel, meg egyensúly, meg ilyenek. És ott van, pont a szemed előtt, látod a szemét, látod benne a mohóságot, ahogy a véredre szomjazik.

Amikor rádrepül egy valamilyen rovar. Egy állat, melynek fogalma sincs arról, hová került és persze bepánikol és csíp vagy harap. Mi, mint egy magasabb kultúra képviselői, mi, akik jobban képben vagyunk, hogyan reagáljuk le? Bepánikolunk és agyoncsapjuk. Kulturáltan, felsőbbrendűen. Vacakul hangzik? Nem. Ugyanis nem arról van szó, hogy mocskos dögök vagyunk, egyszerűen csak a tapasztalat. Ami rádszáll, az általában megcsíp. Ez van.

A Kis-Tiszán böglyök. Egy ilyen nagy dög rászállt a kajakomra. Első mozdulatra lesöpörtem volna, de aztán hagytam: amíg utazik, addig sem csíp. Békésen haladtunk. Én meg elgondolkodtam a világ nagy dolgain: lehet, hogy az életem értelme annyi, hogy elszállítsak egy nagyon fontos legyet Poroszlótól Tiszafüredig?

A vihartól való parázás megtette a magáét, egy órával a tervezett érkezés előtt már a tiszafüredi strandon voltunk. 35 kilométer, benne négy olyan, mely duplán számít.

A kajaktúra útvonala.

Becuccoltunk. A múltkori nagy sikerre való tekintettel megint lencsegulyás.
– Milyen csapolt sörük van?
– Borsodi és Dreher.
– Akkor kérek két korsó Drehert.
– Értettem. És a hölgynek mit hozhatok?
– Aranydrága bogaram – temettem kezembe az arcomat – Maga kinézi belőlem, hogy egy tányér lencsegulyáshoz megiszok két korsó sört, ebből az egyiket még a leves előtt, egy húzásra?

Mindannyian jót nevettünk rajta, mint valami képtelenségen. Pedig a csaj kinézte.

Este a szokásos program: néptáncimitálás szúnyogokkal. Rohadék szúnyogok. Leteszteltem: nem csitulnak el este tízkor. Inkább szétszednek. Még éjfélkor is. A szivart felejtsd el. Meg az összes szúnyogriasztót. Kiröhögik. Egyedül az esti vihar segít. A ruhán is simán átcsípnek.
Ja, igen. Minden este vihar. Nem, nem olyan barátságos: inkább olyan égzengéses, földindulásos. De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, amikor nem érkezik meg. Vagy amikor pár kilométerrel arrébb megy el mellettünk. Csinálni már úgysem tudunk semmit, ülünk a terasz alatt, várjuk, hogy szakadjon már le az ég, hűljön egy kicsit a levegő és legfőképpen takarítsa már el ezt a töménytelen mennyiségű legyet meg szúnyogot.

Tiszafüred 03/07

Alsó bringatúra
2017. július 11. kedd

Reggel nyilván meteorológia. Nyilván erősen szeles idő.

De most komolyan, nézzétek vissza az utóbbi két hónapot: nem hogy szélcsend, de mérsékelten szeles nap sem volt. Csak és kizárólag élénk, illetve erős szél. Remek időjárás.

Szerdára mérsékelt szelet ígértek, átraktuk oda a nagy túrát. Csütörtök, péntek… egyrészt messze vannak, másrészt a másik túránk csatornajárás lesz, abban nem zavar a szél. Szóval ma, kedden, jöhet a bringa. Körbetekerünk a tavon. Pontosabban az alsó felén. Egyébként általában ezt tekintik a Tisza-tó megkerülésének – később rájöttünk, hogy jogosan – de a teljes kör úgy néz ki, hogy északon is megkerüli a tórendszert.
Mi egyelőre csak a déli kört vállaltuk be. Ez is 70 kilométer.

A kerékpártúra útvonala.

DSC00360

Poroszlói szabadstrand, olyan 12 kilométer Füredtől, azaz az indulástól. Talán még nem kellene megállni egy sörre.
– Te, valami nem stimmel – jelezte Nej – mintha puha lenne az első kerék.
Oké. Sör. Mert ebből még sohasem sült ki semmi jó.
De aztán elég volt felpumpálni a kereket és kitartott.

Az első pihenőnk a sarudi strand lett volna, de kihagytuk. Utolértünk egy kábé harminc bringás csapatot, pont akkor indultak el a pihenőjükből. Én az ilyentől mindig felhúzom magam. Nem irigylem másoktól az élményt, különösen nem egy gyerektábortól, nem is rájuk vagyok mérges, hanem a balszerencsémre. A túrákhoz, legyenek azok gyalog, vagy bringával, hozzátartozik az, hogy szabadon élvezhetem közben a természetet, meg-megállhatok fényképezni, nem zavar senki. Na most harminc hangos kölyök, akik fényképezéskor megelőznek, utána visszaelőzőm őket, egy nem túl széles kerékpárúton, minden, csak nem szabad élvezet. Ilyenkor valamit fel kell adni. Jelen esetben a fényképezést. Magasabb fokozatba kapcsoltam és otthagytam a csapatot. Mondjuk Nejt is, de az a jó a gát tetején futó kerékpárútban, hogy nem lehet rajta eltévedni.

DSC00362

A következő tankolási hely Dinnyéshát volt. Bíztam benne, hogy eddigre elég nagy előnyt szedtünk össze.
Kocsma. Egy mogorva pultosnővel. (“Vegye ki a sört. Ne válogasson, mindegyik sör egyformán hideg.” Azaz mindegyik egyformán langyos.)

Túl sokat nem időztünk, közben megérkezett a kölyökcsapat, szerencsére ők is lepihentek.

DSC00365-mod

Egy helyen nem bírtam ki, fényképeztem. Ez ugyanis egy érdekes találkozási pont. A fenti képen a piros nyíl mutatja a Tisza-tó nyugati felén lévő Sarudi medencébe a bejáratot, középen a sárga a nagy Tisza (még ha ez nem is annyira látványos), a zöld nyíl pedig a keleti oldalon lévő Abádszalóki medence bejárata.

A durva szembeszél Kisköréig tartott.

DSC00366

Elfordultunk… és megtáltosodtunk. Az Endomondo track-en is remekül látszik: előtte 15-20 km/h, utána 25-30. Á, nem is fújt a szél.

Abádszalók. Fizetős strand.
– Átmentek, vagy strandoltok? – kérdezték a jegyszedők.
– Átmegyünk.
– Mehettek.
Aztán száz méterrel arrébb lecsűrtünk a kocsmába. Szerintem ez még nem strandolás.

DSC00370

A sörre nagy szükségünk volt, mert innentől 22 kilométernyi, megállás nélküli szakasz jött.
Egészen a Szabics kikötő melletti Hellóhal büféig tekertünk. Itt hosszabb megállást terveztünk, ebéddel, pihenővel. A jól végzett túra pihenőjével, hiszen innen már csak négy kilométer a szállás, jóllakva is hazagurulunk.

A Hellóhal-ról már hallottam korábban, méghozzá jókat. A víziójuk sem rossz.

“Vendéglátóegységeinkben más szemlélettel és hozzáállással találkozhatsz amikor eljössz és megkóstolsz valami finomat. A hazai hal, mint alapanyag drága, de áraink megfizethetőek. Olyan alapanyagokat használunk, melyek fogyasztása eddig nem volt szokványos, divatos. Semmit sem csinálunk úgy, mint más, szeretünk kísérletezni…”

Nos, a fish&chips-ben felszolgált rántott süllő olyannyira más volt, hogy egyáltalán nem volt halíze. Ez még engem is zavart, pedig egyébként nem vagyok oda a halízért. Megettük persze, de nem ájultunk el tőle.

A szállásig még volt egy kis kavirc, egy elágazásnál bevártam Nejt, mert le kellett mennünk a gátról, ő meg nem észrevéve engem továbbment, és mivel én sem vettem észre őt, visszamentem a Hellóhal-ig, aztán amikor felhívtam, hogy hol a fenébe van, vigyorogva közölte, hogy már a faházban sörözik. Azaz átment ott, ahol nem lehet átmenni. Mindig ilyen.

Gyors sör, pihengetés.

DSC_3366

Nem sokkal később meglepi, befutott Öcsém a párjával. És még a felesége is elkísérte.
Vacsora a kempingben, beszélgetés késő estig. Nem kellett altató.

Tiszafüred 02/07

Bemelegítés
2017. július 10; hétfő

Reggeli, kávé, meteorológia. Ránézésre zűrös hét lesz, naponta gyökeresen változnak az előrejelzések. Mára például kifejezetten szeles időt mondtak. Sebaj, akkor ma játszunk a strandon. Hiszen főleg ezért jöttünk.

Előtte a technika átnézése. Aztakurva. A GPS üres. Pedig erre raktam rá az összes túra útvonalát. A bringásokét is és a kajakosokét is. Anélkül nehéz lesz. Szerencsére annyira nem rossz a helyzet, vittem laptopot, azon még rajta vannak a gpx fájlok, csak át kell tölteni. Csak. Mini usb kábel ugyanis nincs. Hogy az a. Na mindegy, városban vagyunk, csak lesz valahol. A neten kinéztünk egy műszaki kereskedést, első próbálkozásnak jó lesz. Elindultam. A műszaki kereskedés kerékpár- és szerszámgépbolt volt. Nem messze találtam egy Tesco-t. Hátha. Mini usb kábelt itt sem tartanak. De jött egy ötlet: a GPS-ben van micro sd kártya, ha lenne hozzá sd adapterem, akkor közvetlenül is fel tudnám másolni a fájlokat a laptopról. Egy ilyen adapter kábé 10 forint, kérdés, hogy van-e. Addig turkáltam, amíg találtam akciósan egy 16 gigás micro sd kártyát 3500 forintért, és amellé volt csomagolva adapter. Hurrá. Meg vagyunk mentve. Aztán a pénztárnál sokan álltak, volt időm töprengeni – és beugrott, hogy a fényképész felszerelésemben van ilyen adapter, pont azért, hogy szabadon tudjak variálni a kártyákkal a különböző kamerák között. Sd kártya vissza a pultra. Menjünk haza. De legalább megismertem a várost.
A Teszkóból kifelé menet találtam egy mobiltelcsi boltot. Gondoltam, megkérdezem a mini usb kábelt. (Azért szerettem volna ránézni a készülékre, miért nem látom a fájlokat.) Volt. Ugyan nem bontatlan, de hátulról, a műhelyből előhalásztak egyet. Tökéletes.

A szállásnál kezelésbe is vettem a technikát. A fájlok azért nem látszódtak, mert nem voltak fent. Valószínűleg a régi 62s-re másolhattam fel. (Kinézésre ugyanúgy néz ki, mint a mostani 64s. Nem volt szívem kidobni a régi, immár nem vízálló példányt.)

Oké, irány a strand.
Ledöbbentünk. A máskor olyan kedves, sima vízű öböl vadul hullámzott, a szél duhajul tombolt. Izé. Ez arra jó, hogy gyakoroljam a szelet, meg a hullámokat, de eddig is ezt csináltam a Velencei-tavon. Talán még párosmentéshez is jó, mert azt is inkább hullámos vízen kell gyakorolni, csakhogy ezzel a kajakkal előbb sima vízen kellene kísérletezgetnünk. (Konkrétan nincsen rajta körbefutó kötélzet, anélkül meg eléggé problémás a művelet. Mind mentőként, mind mentettként.)
Na, mindegy. Nej elment ismerkedni az új evezőjével. (Ja, nem mondtam, kapott egy winget.) Én meg a térdig érő vízben gyakoroltam a ki/beszállást. Nagyon kellemesen csalódtam. Azt hittem, hogy orrba-szájba fogok borulgatni és tényleg orrba-szájba borulgattam, de kizárólag az erős hullámzás miatt: egyszerűen a hullámok rátolták a kajakot a támasztó lapátra, így az támasztás helyett befordult. Végül annyira profin ment, hogy sikerült két hullám között beugranom. Még a derékig érő vízben is. Ezek után elmentem hullámokra vadászni. Ekkorra Nej is belőtte magának a toldós wingen a megfelelő szöget. Miért ne próbálnánk ki magunkat? Van ott egy sziget, kerüljük meg. Megkerültük. Két kilométer. Nem volt gond. Kerüljünk nagyobbat. Irány a Tisza. Ettől azért paráztam egy kicsit ebben a szélben, de kár volt. Kimentünk a morotván, lementünk a Kormorán kikőtőig, majd feljöttünk az öntözőcsatornán.

A bemelegítő túra útvonala.

Annyira megjött az önbizalmam, hogy a strand előtt látványosan beborultam és szóltam Nejnek, hogy mentsen ki.
Nos, ezzel lesznek gondok.
Nem úgy. A kajakban nagyon kellemesen csalódtam. Miután az első kísérlet nem sikerült, feltérdepeltem a hátsó deckre. Teljesen biztosan mozogtam rajta. A gond ott van, hogy Nej nem tud mibe kapaszkodni, így nem tudja megtartani. Emiatt szétmászik a két kajak. Az adott helyzetben végül a beülő karimáját fogta meg, de egy karbon kajaknál ez törik le a leghamarabb, szóval ez nem pálya. A további kísérletezéstől eltekintettünk, akkora hullámzás volt, hogy mire az előbbi próbálkozást befejeztük, teljesen rácsúsztunk a strandolókra, köztük egy éppen akkor becsődülő vizitábornyi gyerekre.
(Azannya, kajak! Megáll. Bámul. Közelről.)
Majd.
Ha enyhébb lesz a szél. (Mert naívak vagyunk.)

Én mindenesetre elégedett voltam. Kaptam egy újabb adag önbizalmat.

Visszacuccoltunk. Sör. Pihengetés. Utána vacsora a kempingben. Lencsegulyás. Vidám éjszaka lesz. Majd alvásig sör, szivar, olvasgatás.

Kerestünk wifit. Találtunk.

DSC00359

Ha esetleg nem látszik jól a képen az Access Point neve, kiírom: TEK Megfigyelő Furgon.
Lehet, hogy be kellene gyújtani a kandallóba?

Tiszafüred 01/07

Előzmények, leutazás
2017. július 9; vasárnap

Van itt ez az új kajak, az M007. (Becenevén M07.) Amikor év elején összeraktuk az idei nyaralási tervet, kerestünk egy olyan vizet, ahol lassan mélyülő part van, de azért nincs messze a mély víz sem. És nem úgy hívják, hogy Balaton, mert az kajakos szempontból trágya egy hely szezonban. Így választottuk ki Tiszafüredet. A kemping jó, a szállás jó, a strand nem zsúfolt, vizitúrázni is lehet, de a legfontosabb, hogy lehet gyakorlatozni az új kajakkal: beszállni vízből, kiszállni vízbe, stabilitáspróbák, páros mentés, Nejnek meg stégről ki/beszállás.
Nos, júliusra a tervezetthez képest sokat haladtam, a szeles velencei-tavi túrák hozzáedzettek a kajakhoz, de azt vártam, hogy ettől csak jobb lesz a Tisza-tavon. A Kodiakot feldobtuk ugyan a tetőre, hátha szükség lesz rá, de határozottan elszántam magam, hogy túrázni is az M07-tel megyek.

Ehhez képest… de ne szaladjunk előre.

Szállásfoglalás. Két héttel utazás előtt. Szombattól szombatig. Nagy kemping, még nyáron is szokott bőven hely lenni. Most nem volt. Csak vasárnap estétől. Mibe nyúltunk már megint bele?
Igen, jól sejted. Halfesztivál.
Emiatt a vasárnapot, mint vizes napot, le is húztuk: tutira nem tudunk begurulni a strandra kocsival. Mint kiderült, még gyalog sem volt egyszerű, mert a szabadstrandot lekerítették és kopasz emberek őrizték.
De nem szomorkodtunk túlságosan, Nej imádja a halat, én meg majd elleszek valahogy.

Így megmaradt a szombat pakolásra. Gondoltuk, végre kényelmesen, átgondoltan tudunk készülődni. Aha. Éppenhogy végeztünk vasárnap délre. De elraktuk a fél konyhát, egy ventillátort, meg a fene tudja még mi mindent. Jó az a kombi autó.

2017-07-09 10.12.59

A faház szuper, még akkor is, ha ráfért volna némi karbantartás a fabútorokra.

DSC_3387

DSC_3382

DSC_3374

DSC_3375

A szállás átvétele után gyors bolt, sörök, reggelinekvalók. A boltnál parkolóhely nulla, de még a közeli lakótelep is tele volt autóval. Úgy értem, nem csak a parkolóhelyek, de még a gyep is. Itt ugye ingyen lehetett parkolni.
Utána Halfesztivál, ha már belecsöppentünk.
Hal, ez nem volt. Vagy ha volt, akkor nem találtuk meg. Ellenben találtunk tömérdek vásározó bódét, vurstlit, körhintát, dodzsemet, meg mindent, amit ilyenkor lehet. Egy kézműves sajtműhely mentette meg a napot, finom darabokat szereztünk be. Rókagombás kecskesajt: teljesen olyan, mintha grana padano lenne. Mondjuk, annyiért is adták.

A vasárnap délutánra meglehetősen kifulladó halfesztiválnak méltó lezárása volt este a Beatrice koncert, a teljesen kutyába lemenő Feróval.

Ön gyilkos?

Öngyilkos akarsz lenni, de zavar az a véres, vagy kiloccsant agyvelős, esetleg földön szétplaccsanós biznisz? Hát csináld máshogy. Miért ne lehetne az egész egy kellemes élmény?

Oké, ez a módszer egy kicsit lassabb. De sokkal élvezetesebb.

Gondolj bele, hogyan is élnek az emberek? Reggelire zabpehely, gyümölcs, tej. Mert ezek egészségesek. Megtanulunk egy csomó technikát, hogyan kezeljük a napközbeni stresszt. Ebédre valami könnyű és természetesen kisadag. Mert egészséges és egyébként is, nehogy már kajakóma. Vacsorára saláta. Otthon legalább egy óra sport, korai fekvés, mert a következő nap is szigorú lesz.

És akkor álljon itt az általam javasolt öngyilkossági módszer: szarjál bele az egészbe. Reggelire nyugodtan tömj magadba annyi sült bacon-t, amennyi belédfér. Egy-két pálinka előtte kifejezetten segít. Ha bármit megkívánsz, ne fogd vissza magadat. Tízóraira egy kosár péksütemény? Kötelező. A kávét minimum öt cukorral. Ebédre válaszd azt, ami a legtöbb zsírban tocsog. A sport felesleges, csak az időt rabolja a komoly élvezetek elől. Netflix/torrent, sorozatok, chips, sör. Vacsorára egy pizza, mert ez az élet. Ne sajnáld magadtól se a pezsgőt, se a whiskyt. Figyelj arra, hogy az unikum segíti az emésztést, szóval locsold vele bátran a torkodat. Ha eddig nem dohányoztál, azonnal szokjál rá. Hidd el, megéri, olyan élvezetek lapulnak benne, melyekre nem is gondoltál. Célozd be bátran a napi 4-5 doboz cigit. A társasági kapcsolataidat nyugodtan felszámolhatod. Egyrészt kövér és büdös disznóként úgysem lesz rá szükséged, másrészt óriási buli hirtelen mindenkinek őszintén megmondani a véleményedet és gyönyörködni a megnyúlt arcukban. Ja igen, a tisztálkodással is nyugodtan felhagyhatsz, hiszen a higiénia nem illik a koncepcióba. Valószínűleg a párod el fog válni, a gyerekeid pedig undorodva költöznek egy másik kontinensre, de hé, most öngyilkos akarsz lenni, vagy sem? Akkor meg ne érzelegj itt nekem. A szexuális élettel egyébként sem kell sokat foglalkoznod, ilyen életmód mellett hamarosan úgysem fog felállni.
A módszernek sajnos vannak még kidolgozandó részletei. Ezt az életmódot nem engedheted meg magadnak valamiféle munkahely nélkül, de javaslom, engedj bátran a sztenderdjeidből. Az erkölcs, etika és jó modor csak gátol, ezeket dobd ki bátran. Keress valami igénytelen munkát, amely azért vastagon fizet, hiszen ez az életmód nem olcsó. Ne mondd, hogy nincs ilyen, a jelenlegi politikai viszonyokat pont neked találták ki. Hidd el, még némi kokaincsík is bele fog férni Ibizán.

Ha mindent jól csináltál, akkor tíz-húsz év és elpatkolsz valamiben: rák, infarktus, agyvérzés, trombózis… tökmindegy. A lényeg, hogy elérted a célodat. És addig volt tíz-húsz remek éved.
Melyik öngyilkos mondhatja el ezt magáról?

Ön kifejezés?

Mekkora kicseszés már! Valaki – akár az evolúció, akár az a szakállas vén szadista krapek – belénk rakott egy kényszert, egy olyan vágyakozást, melyet lehetetlen kielégítenünk. Mi meg csak vágyakozunk, törekszünk… feleslegesen. Mintha szitával hordanánk a vizet és képtelenek lennénk belátni, hogy ez marhaság… mert hardkódolva lett belénk a vágyakozás.

Nyomot hagyni. Hogy ha elmúlunk, maradjon valami utánunk.

Gondolj bele. Az a suttyó, aki belevési a nevét egy fakéregbe. Az az idióta, aki lelövi John Lennont. Az a gyerek, aki ösztönösen rímeket farag. Az a magában hívő fura ember, aki verseket ír, rajzol, fest, szobor, zenét szerez, kiáll a színpadra, videót vág, zenét kever, éjszakákat töpreng egy tudományos problémán… akikből nagyjából minden századik híres lesz valamilyen mértékben, a többi meg megy a levesbe, de ettől még csinálják, persze, csinálják, hiszen az egész egy kezelhetetlen belső kényszer. Az a király, kormányzó, miniszterelnök, aki hódító háborúkat vezet, mert hősként akar bekerülni a történelemkönyvbe, az áldozatok persze nyilván nem számítanak. Az a politikus, aki ugyanezt intrikákkal, titkosszolgálatokkal, szarkeveréssel igyekszik elérni, mind, akik abban hisznek, hogy a hétköznapi aljasságaikat majd felül fogja írni a történelem értékelése és az értő utókor szemében fennen fog ragyogni a nevük.

Ez mind, mind felesleges. Csakhogy belénk van kódolva. Emiatt güzülünk, nyomulunk és nem tudunk lenyugodni. Minden ebédünket lefényképezzük és feltoljuk a fészre. Mert ez is egy nyom. Az insta tele van szelfikkel: kocsmában, koncerten, vagy csak úgy. Mindegy. Minden nyom. Repülünk valahová? Becsekkoljuk magunkat a repülőtéren. Share. Nyom. Mi olyanok vagyunk, akik el tudunk repülni, ha akarunk.

Vannak gondolataid? Nosza, blog. Esetleg írjál könyvet. Ne zavarjon, hogy ma mindenki ezt csinálja, aki többre vágyik a Facebook-nál. A legegyszerűbb, ha kiteszed a netre és pezsgőt bontasz, ha száz fogalmatlan enber letöltötte.

Szerinted mennyi ideig tart ez ki? Pontosabban, mennyi idővel lennél elégedett? Mert azt ugye te sem gondolod, hogy a neved _örökké_ fenn fog maradni. Mondjál kortárs táncosnőt! Miért pont azt? A XIX. század második felében egy táncosnő képes volt tűzbe borítani Európa fővárosait. Tudsz mondani akár egy nevet is? Hány jelentős költőt tudsz mondani a XIV. századból? Mit gondolsz, azok az egyiptomi pacákok, akiknek ismerjük a nevét, azért maradtak emlékezetesek, mert nagy dolgokat csináltak? Tudod, hogy Tutenkámen egy idióta, nyáladzó kölyök volt, akinek fogalma sem volt a körülőtte zajló intrikákról, a játék harci szekereit tologatta teljes átéléssel a szőnyegen, aztán tizenévesen valahogy eltették láb alól. De szerencséje volt, évezredeken keresztül fentmaradt a sírja miatt a neve.

Jobban érzed magad? Egy csomó mindent azért csinálsz, hogy fentmaradjon a neved, hogy nyomot hagyjál magad után… aztán ha nagyon jó vagy, akkor pár tíz évig tényleg fentmarad a neved. Száz-, vagy kétszáz évhez már kell némi szerencse, afölött meg _csak_ a szerencse kell.

Tudod, hány éves az emberiség? Közel hatmillió. Tudod, hány éves a történelem? Közel tízezer.

Őszintén, ebben a körben szerinted mit számít akár száz évnyi hírnév is?
De belénk van kódolva.

Egy kis dunaszag

Volt még májusban ez a kényszeredett, ennek ellenére egészen jól sikerült kétnapos kajaktúra az RSD-n.

Túl sokat nem kameráztam, egy hosszú videót már egyébként is készítettem a teljes RSD-ről, most csak igyekeztem hangulatokat elkapni. Emiatt a videó is elég rövid lett: 3 perc. Éppen jó.
Egy biztos, a goprón ki fogom kapcsolni a raw videó rögzítést. Egyszerűen képtelenség volt a vágó szoftverrel ütős képeket kihozni a felvételeiből, pedig éppen gyönyörű volt a Duna.


Ráckeve Soroksár Duna 2017.05 by jozsef-petrenyi

A kreativitás, ahogy a Microsoft elképzeli

Tegnap este azt mondta a Windows, hogy van ám neki egy csodálatos Creators Update nevű valamije. Akarom?
Mivel én egy kreátor tipusú ember vagyok, rábólintottam: akarom.

tqnl5vl

A mai – azaz szombati – napra volt egy csomó elképzelésem. Nos, mindebből a szép és jó dolgokból semmi nem lett. A laptopommal szoptam.

Újraindítás után a start képernyőről eltűnt az Outlook ikon, meg mindegyik olyan, amelyik ‘C’ betűvel kezdődött és ‘isco’-ra végződött. A programok menüből azért el tudtam indítani az Outlook-ot, közölte, hogy sérült, de megpróbálja magát helyreállítani. Szurkoltam neki. Aztán párc perc molyolás után elindult. Huh. Ettől azért tartottam.
A VPN kliensektől annyira nem: egyrészt már fél füllel hallottam, hogy ez a csodálatos CU kiirtja őket, másrészt arról is hallottam, hogy a régi jó módszer most is működik.
Nem működött.
Az Anyconnect volt az egyszerűbb, a programmenüből visszaraktam a start képernyőre és ennyi.
A VPN kliensnél végigjátszottam a receptet, de nem indult el.

Kitérő. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ül egy csomó ember egy fontos megbeszélésen és amikor valaki bedobja, hogy töröljük a menüből a Control Panel gyorslinket, akkor mindenki boldogan ugrik fel a székéből, hogy igen, ez az igazi kreativitás, le vele!
Na mindegy. Törölték. Én meg kinlódhattam, hogy hogyan is fogok törölni a programok közül valamit, ha nincsen Programs and Features. Aztán start képernyő, search control panel, add start screen, áthúz a desktopra, start képernyőről töröl. De akkor is, mekkora kreténség már.

Persze ettől még a Cisco VPN kliens nem működött. Visszamentem a kályhához és a legújabb Sonicwall kliens (4.9.9.1016) helyett a bevált régit (4.9.4.0306) tettem fel. Ezzel már elindult.
Huh. Baromság, faszság, de legalább működik.

Gondoltam ezt addig, amíg el nem mentem bringázni. Hazaértem, rádugtam az órámat az usb portra… és beindult a sziréna. Az oprendszer felismerte, pittyentett egyet. Majd rögtön el is ejtette, ezért is pittyentett egyet. Majd a következő pillanatban megint felismerte. És ezt csinálta a végtelenségig. Természetesen magára rántotta az OnConnect szoftvert is, de az meg nem tudott mit kezdeni ezzel a kapcsolattal. Nyilván kipróbáltam az összes usb portot, kipróbáltam vagy hat usb kábelt, leszedtem az OnConnect programot, leszedtem a drivereit (a fene tudja, miért szeret az összes GPS szoftver külön usb drivert telepíteni, de megteszik), letöltöttem az újabb szoftvert, újabb drivert… mindez hiába. Csak a sziréna. A neten sem találtam semmit. Végül kínomban írtam a support-nak, de megeszem a kalapom, ha bármi értelmeset fognak tudni válaszolni.

Kösz, MS. Creators Update. Az.

Ja, mennyivel lett jobb a gépem? Olyan nagyon még nem vizsgáltam át, de azt látom, hogy a Defender újra emberkedik (Hö, miért vagyok kikapcsolva? Azért, mert van fent más, te köcsög, legalább ezt vedd már észre) illetve felkerült valami Candy Crush Soda Saga. Igen, az a nyáladzó óvodásoknak tervezett debil játék, mely egyébként ingyenesen is letölthető.
Hát, ezért tényleg megérte.

PS.
A dolog egyre rejtélyesebb. Kiváncsiságból feltettem az OnConnect szoftvert tokkal-vonóval (.net3.5-tel, driverekkel) a médiacenter gépre. (Ez is megkapta már a vírust a Creators Update-t.) Ez a laptop nem szirénázott, egyszerűen csak nem ismerte fel az eszközt. Én meg otthagytam a faszba, és miközben a körém gyűlő családtagoknak magyaráztam, hogy micsoda tragédia történt, egyszer csak, úgy nagyjából az ötödik próbálkozásra a gép felismerte az órát. Szóval ha intenzíven imádkozom, neadjisten kecskét is áldozok a nappaliban, akkor a jövőben elképzelhető, hogy az egyik laptopon keresztül hozzáférek a gps track-ekhez és a pulzus adatokhoz. Az egyik laptopon. A másikon no way. Ne akarjak már annyi mindent.

[Update]
Legalább a rejtély megoldódott. Kiderült, hogy a médiacenteren még nincs fent a Creators Update.
Nem is lesz. Nagyon dühös vagyok.
Kapcsolódó irodalom: Ready, set, block!

[Update]
Ez így egy elég érdekes bejegyzés lesz, folyamatos káromkodásokkal tűzdelve. Ma reggel néztem rá, és elhűltem. A CU után a Dropbox másodpercenként jegyez be egy elérési hibát az applikációs logba. Ez ugye óránként 3600, naponta 86400 bejegyzés. Ezt nevezik úgy, hogy flood. Gyakorlatilag kinyírta az applikációs logot. A béta Dropbox kliens ezt leredukálja percenként 1-re, de még az is rengeteg. Csak a Dropbox service kikapcsolása segít. Fasza. (Pedig a Dropbox az valahol barátja a Microsoftnak.)
Link utánkövetésre

Már hiányzott

Defekt.

Ugye, milyen régen volt már?

Annyira nem is, a váci túrán Nej szedett össze egyet, de az mégsem az enyém volt. Még ha nekem is kellett megszerelnem.

De ez a mostani mondhatni klasszikus: országútival… és úgy, hogy fájjon.

Ma lazább napra számítottam, így bevállaltam az egyik nagy edzőkört: 17ker, Ecser, Maglód, Gyömrő, Üllő, Vecsés. A befejezéstől függően 45-50 kilométer, 2-2,5 óra. Nyolc óra körül neki is indultam, bízva abban, hogy a nagy meleg előtt már haza is érek.

Maglód végéig vitt a lendület. Ott találta meg a hátsó gumi azt a rusnya nagy szöget az út szélén.

– Jézusmária – néztem rá. Már teljesen el is felejtettem, hogyan kell ezt a kereket szerelni.

Behúzódtam az árnyékba. Azért a rutin pár perc után előbújt. Kirángattam a szöget. Akkora lyukat ütött a külső gumiban, hogy le kellett csiszolnom a sorját mellőle. Visszaraktam a tartalékbelsőt, a zsebpumpával felerőlködtem valami elfogadható keménységre és éppen a kerék dőlésszögét állítottam be, amikor hopp, megint leeresztett a gumi. Mifasz? Kézzel eléggé alaposan átvizsgáltam előtte a külsőt, nem maradt benne semmi.
Ebből viszont klasszikus szerelés lesz, több tartalékgumim nincs. Szétszedtem. Lyukkeresés. Meg is lett. Vajon mitől? Megcsiszoltam megint a lyuk peremét a külsőn. Jobb ötletem nem volt. Megragasztottam a belsőt.
Na, itt kezdtem el izgulni. Olyan régen kellett klasszikus módon defektet szerelnem, hogy nem is foglalkoztam azzal, milyen állapotban van a gumijavító kit. Nem volt jó állapotban. Volt benne négy kicsi folt, ez több is, mint elég, csakhogy a ragasztós tubusból eltűnt a ragasztó. Csak nyomtam, meg tekertem és éppenhogy csak a végén buggyant ki egy kevés trutymó. Ez így elég kemény lesz. Amíg száradt, elgondolkodtam. Valami kilyukasztotta a friss gumit, de mi az isten lehetett az? Megnéztem alaposabban is a külsőt. Hmm. Az a nyomorult szög durva nagy lyukat vágott bele. Mintha lenne is benne valami. Megpróbáltam csavarhúzóval kipiszkálni… és csak utána jöttem rá, mi is az. A gumiban lévő fém betét. Lehet ez a bűnös? Lehet. Amikor felpumpálom nagy nyomásra a belsőt, betüremkedik a lyukba, a fém meg kiszúrja. Frankó. Hogyan fogok én így hazamenni? Nagyjából 22 kilométer, pont a félút, azaz a legtávolabbi pont. Nézzük a lehetőségeket. Lezárom valahol, hazabuszozok, aztán visszajövök érte kocsival. Van nálam pénz? Nincs. Oké. Telefonálok Nejnek, hogy ha hazaér, dobja be a kocsiba a bringatartót és jöjjön ki értem, én meg addig elleszek valami kocsmában. Van nálam mobiltelefon? Nincs. Tudom fejből a számát? Nem. Sovány vigasz, hogy pénz sincs nálam beülni egy kocsmába. Hát, elég szűk a lehetőségek tárháza. Hazatolom. Oszt jól van. Ha rövidítek, akkor olyan 20 kilométer, kerékpárt tolva négy-öt óra. A szikrázó napsütésben. Alföldi kisvárosok közötti végtelen utakon.
Vagy kitalálok valamit.
Aztán beugrott: rakok foltot a külső gumi belső oldalára is! Már persze ha lesz annyi ragasztó a tubusban. Kifacsartam. Volt. Megragasztottam ezt is. Vártam. Aztán összeszereltem. Újra pöffentés a minipumpával. Visszaraktam a kereket.

Emlékszel még a Nagy Kalandom Északon filmsorozatra? Abban volt egy rész, amikor egy idősebb fazon elkószált, baleset érte, végül behúzódott egy fa alá és megpróbált tüzet rakni. Volt nála három szál gyufa. Az élete múlott azon, hogy valamelyikkel be tudja-e gyújtani az összekapart ágakat. Na, ő koncentrálhatott annyira, mint én most.

Vártam. Vártam, mi lesz. Ugye nagyon nem mindegy. Nem ereszt. Szuper. Elkezdtem összeszedni a szerszámokat. Újabb gumiellenőrzés. Mintha… mintha egy kicsit puhább lenne. Na, várjunk még egy kicsit. Vártam. Aztán egyszercsak teljesen leeresztett a gumi.
Kész. Tolhatom haza. Se pénz, se telefon, se gumiragasztó.

Közjáték. Arról, hogy mennyire szétszakadt a város és a “falu”. (Tudom, papíron Maglód város. Papíron.) Ekkor már több, mint egy órája szerelgettem a bringát, ez bőven elég idő ahhoz, hogy odajöjjenek emberek ismerkedni.
Klasszikusan öltözött idősebb fazon (keki rövidnadrág, V nyakú galléros póló), nagyjából apám korabéli. Utcai kerékpárt tolt.
– Hát, ez tönkrememt.
– Ugyan már, csak egy defekt – morogtam.
– Aztán mennyit ér egy ilyen bicigli, amíg nem ment tönkre?
– Nincs ennek semmi komolyabb baja. Defekt.
– Aha. Aztán mennyiért adnak egy ilyet a boltban?
– Százezer.
– Szűzmáriaszentjózsefmiatyánkkivagyamennyekben! Hát hogy kerülhet egy kerékpár ilyen sokba! Aztán még tönkre is megy.

Én meg csak néztem. Maglód nem a világvége, nem egy kelet-borsodi település. Gyakorlatilag Budapest közvetlen vonzáskörzete, az M0 tövében, két kilométerre a XVII. kerület szélétől. És százezer forint ma már nem kiemelkedő ár egy jó bringáért. Sőt. Országútiban ez kifejezetten baráti ár (link1, link2, link3), ennél már csak néhány egyszerűbb Csepel olcsóbb. És mégis: az öreg teljesen elkészült attól, hogy valakinek ilyen “elképesztően” drága kerékpárja van. Nem, mint írtam is az elején, az öreg nem valami lepukkant falurongya volt; egy átlagos idősebb ember.

Na, vissza a tönkrement kerékpárhoz. Ha azt mondom, hogy teljesen le voltam taglózva, még nem mondtam semmit. Kínomban megint szétszedtem. Legalább tudjam, mi lehetett a baj. Ránézésre semmi. Felfújtam a belsőt, kézzel, orral kerestem, hol ereszt… de nem találtam semmit. Csak éppen megint leeresztett. Végül amikor nekiálltam füllel is keresni, akkor találtam meg: az előző ragasztás alól sziszegett ki vékonyan a levegő. Elég hülyén néztem magam elé. Elfelejtettem volna, hogyan kell gumit ragasztani? Azért húsz évnyi defektisten múlt nem párologhat el ilyen könnyedén. Letéptem a foltot. Lejött. Már ettől meglepődtem. Ennek a ragasztóval együtt bele kellett volna épülnie a belső gumi anyagába. Aztán le tudtam tépni a ragasztót is. Na, ilyet sem láttam még. De legalább már sejtettem, mi történt. A tubusból elpárolgott az oldószer, a ragasztó összeszottyadt, én meg ugye ragasztás előtt – ahogy kell – vártam tíz percet, hogy elpárologjon az oldószer, az, amely ekkor már bőven nem volt ott, na ennyi idő alatt a ragasztó vígan megdöglött.

Lecsiszoltam a lyukról a ragasztó maradványait. Imádkozás minden Istenhez. Hátha valamelyik éppen vonalban van. Összepréseltem a tubust. Hátha kicseppen még belőle két csepp ragasztó. Kicseppent. Gyorsan rá is nyomtam az utolsóelőtti foltot és szorítottam, szorítottam, mintha az életem múlott volna rajta. Hogy nem csak valami Isten figyelt rám, azt abból következtettem ki, hogy amíg a belsőt szorongattam, jött egy erősebb széllökés (volt belőlük rengeteg) és a gumiszerelős dobozomat lefújta a kerítésalapról. Be. Egy vadidegen ember kertjébe. Hétköznap délben. Gyors számvetés, mit buktam. Csiszólóvászon. Tartalék kupak. Egy üres ragasztós tubus. Az utolsó folt. Háát… több lehetőségem tényleg nem lesz. Vagy sikerül ez a ragasztás, vagy tolhatom haza a bringát. Írtam már, mennyire szorítottam a foltot?

Végül megint összeszereltem a bringát. Pumpa. Aztán meredten szuggeráltam a gumit. Mintha puhább lenne. Nem. Még ugyanolyan. Puhább. Mégsem. Ekkor már az érzékeim is szórakoztak velem. Végül negyedórányi várakozás után mertem elhinni, hogy ez a ragasztás jól sikerült. Mehetek haza.

A többi már rutinmunka volt. Nem mertem gyorsan menni, de nem is igazán tudtam volna, a 30 km/h szembeszél korlátozott rendesen. Azóta itthon nyalogatom a sebeimet, szivar és eddig három liter sportfröccs. (1 deci bor, hat deci szóda egy üres borosüvegbe.)
Ja, meg félóránként visszarakom a szúnyoghálót a konyhaablakra, mert a szélvihar rendszeresen letépi. De ez már jó. Itthon vagyok.

Sej szellők, fényes szellők, a morva anyátok

Elképesztő. Ahhoz, hogy kiüljek egy szivarral a teraszra, előtte meg kell néznem az Időkép radarját. Hogy ne járjak úgy, mint tegnap este. Éppen összejött – hosszú idő után – egy pihenősebb nap, én pedig úgy terveztem, hogy ezt egy különleges (szülinapi) szivarral ünneplem meg. Kiültem a teraszra, rágyújtottam… aztán tíz perc múlva pofánvágott a vihar, de úgy, hogy még a fedett teraszról is be kellett jönnöm.

Ezt csak magunk között mondom el, a szivart nem volt lelkierőm kidobni, így végül kinyitottam a lenti összes ablakot, és mint egy suttyó gimnazista a klotyiban, úgy szívtam el a szivart a konyhában. Mondjuk gond nem lett belőle, akkora kereszthuzat volt, hogy a konyhaablakról konkrétan letépte a szúnyoghálót. (Éjfél, fejlámpa, visszaraktam.)

Aztán jött a mai nap, amikor már dolgoznom kellett. Volna. A kora reggeli/délelőtti vihar egyrészt elmosta a reggeli bringásedzést, másrészt tönkrevágta az ebédemet…

… ilyen az, amikor a konyha full elektromos és az ötödik áramszünet után végleg összedől az áramszolgáltatás és amikor félóra múlva visszajön az áram, az olajban sütött krumpliból olajjal töltött szivacs lesz és amikor el akarom távolítani a gonosz anyagot, akkor az egész odaég, persze megettem így is, legfeljebb egy kicsivel több bor kellett hozzá, viszont remekül ropogott… na mindegy, legalább a szerverek szünetmentesei fényesen vizsgáztak, azt a kis füstöt meg hamar kivitte a kereszthuzat a konyhából…

… harmadrész kinyírt minden munkavégzési szándékot, hiszen amikor visszajött az áram, akkor sem voltam kisegítve, mivel net, az akkor sem volt.

Igazából nem emlékszem, a korábbi években hogyan is álltunk a széllel. Nem zavart, így nem is érdekelt. Idén viszont tűkön ülök, legszivesebben rohannék le a folyókhoz, tavakhoz, meghajtani, megtanulni az új kajakot. Emiatt valószínűleg túl érzékeny is vagyok, de tény, hogy az utóbbi három hónapban _nem volt_ enyhén szeles nap. Még azok a napok is, amelyekre a meteorológia azt mondta, hogy nem lesz szeles, nos, durván szelesre fordultak. Oké, az áprilistól nem várunk csodákat, az szeles hónap. Május? Cöcö. Na de a június! És nem. Túl vagyunk ezen a hónapon is, én pedig három “életveszélyben” végigstresszelt evezésen. Mert azt mondták, hogy nem lesz szél, az időjárásfelelős meg csak vigyorgott és tolta a légnyomás-gradienst.

Meséljek még? Van ez a kihajtogatható/kitekergethető teraszfedő napernyő. A miénk az utóbbi egy évben gyakorlatilag tönkrement, a szél cafatokra tépte. A szomszéd tavaly ősszel újrahúzatta a magáét (csillió pénzért), és az utóbbi két hónapban nem merte kitekerni. Mert féltette a beleölt pénzt. Inkább feladta a teraszt. (Ilyen időben ugye az árnyék nélküli terasz az egy meglehetősen fura módja az öngyilkosságnak.) Nekünk is cserélni kellene lassan, de nem merek.

Egy évvel ezelőtt ültettem a kocsibeálló kapuja mellé két cserszömörcét. Az egyik nagyon eltalálta a talajt, egy év alatt olyan 3-4 métert nőtt. Tudod, hogyan néz ki? 45 fokban ferdén áll. Mert a karót hamar kinőtte, a folyamatos durva szél meg elnyomta a még zsenge törzset.

Én meg csak pislogok. Normális?

Megvette már az ehetit?

Meglep, ha azt mondom, hogy a lottó az egykori békekölcsön utódja?

Meredek, mi? Pedig igaz.

A békekölcsön arról szólt, hogy az ötvenes években az emberek valami minimális összeget befizettek az államnak. Hogy ebből a pénzből építse a békét. (Békeharc, ugye.) Kötelező ugyan nem volt, de az emberek akkoriban általában gyanúsan méregették egymást, szóval inkább befizették. Morogva. Aztán néhány szerencsés egyén nyert valami tárgynyereményt, olyan dolgokat, melyeket akkoriban boltban nem lehetett megvásárolni. A többit meg lenyúlta az állam és vagy zsebrerakták a politikusok, vagy valami marhaságra költötték. (Lsd gumipitypang, acélváros és társai.)
Mindenki utálta. Mert álságos volt és kvázi-kötelező.

Aztán egyszer megszűnt. És kitalálták a lottót.

Vizsgáljuk ezt meg alaposabban. Havonta befizetsz egy minimális összeget. Nem kötelező, de valami marha nagy (és egyébként nagyon kicsi valószínűséggel megnyerhető) nyereménnyel elvakítanak és magadtól fizeted be. Már nem is morogsz annyit. A Szerencsejáték RT ugyan nem az állam, de… hány éves is vagy, Királyfi? Én mindenesetre nem ismerek másik olyan esetet, amikor egy szerencsejátékkal – azaz matematikailag megalapozott, biztosan nyerő stratégiával – foglalkozó cég veszteséges lenne. Szóval nyugi, lenyúlják ezt is és lesz belőle kisvasút Felcsúton meg stadion Bivalybasznádon.

A zseniális az az egészben, hogy ezt az adót mindenki önként és dalolva fizeti – pedig semmiben nem különbözik a békekölcsöntől. Talán a körítés egy kicsit más. De nem nagyon.

Oké, az ember másképpen működik. Hiába tudom én is, amit tudok, ha elolvasok a Totalcar-on egy autótesztet, mindig eszembe jut, hogy vennem kellene egy lottószelvényt. És van amikor meg is veszem. Mert a nulla és a majdnem nulla (0,000000002275350752144495) között van egy pici különbség. Pont annyi, amennyi a vásárláshoz kell.

Gyerekkori vágyak

Jó, ha az ember még emlékszik rájuk. Némelyiken nagyokat lehet vigyorogni, némelyikre meg még mindig azt mondja az ember, hogy hű, de jó lenne. És van olyan, amelyik egészen furcsán teljesült.

Felsős koromban kifejezetten jó utcai bringám volt, egy orosz Fecske. Akkoriban ez nagy szó volt, a gagyi Darut messze verte. Más meg nem volt. De akármennyire is örültem neki, 13-14 évesen már felfelé kacsingattam. Eger azért annyira nem sík város, sokszor fárasztó volt a bringázás. Egyre többször játszottam azzal, hogy időnként azt mondtam, hogy vrmmm, majd megtekertem a kormány végén lévő műanyag markolatot és beletapostam a pedálokba. Mintha kismotoron ülnék. Nagyon vágytam már rá. Hogy lesz egy kismotorom, aztán egyre nagyobbak, majd felnőtttkoromban már olyan, amelyiknek annyit mondok, hogy vrmmm-vrmmm és már a Holdon is vagyok.

Felnőttem. A kismotoros időszakon átestem, nagymotorom már nem lett. Lehetne: meg kellene csinálnom az A jogsit és anyagi csődbe sem döntene egy középkategóriájú motor megvásárlása.

De máshogy teljesült a vágyam. Olyan formában, mely akkor. a hetvenes években meg sem fordult a fejemben.

Most ugyanis van egy közepes kategóriájú, de így is piszok könnyű és piszok gyors országúti bringám. Ha játszásiból tekerek egyet az ökörszarv kormány burkolatán és azt mondom, hogy brumm, már 25-ön vagyok, ha pedig azt mondom, hogy brumm-brumm, akkor már negyvenen. Őszintén szólva, ezt még a Komár mopedem sem tudta.
A 20 kilométerenként kötelező gyertyapucolásról már nem is beszélve.

Beszélgetünk

– Na, ezzel készen volnék – álltam fel az asztaltól – Beleírtam a doksiba mindent, amit akartam.
– És akkor most mit csinálsz? – kérdezte Nej.
– Kiülök a teraszra és átolvasom mind a 215 oldalt.
– Honnan van neked erre energiád?
– Perfekcionista vagyok.
– Micionista?
– Perfekcionista.
– Tökéletes? Na ne már.
– Nem, ez egy szándék: tökéletességre törekvés. Egy perfekcionistát nem is sérthetnél meg jobban annál, mint hogy tökéletesnek nevezed.
– Aha.
– Hogy jobban megértsd: te például nem vagy az.

Nej nagy levegőt vett.

– Nyugi – intettem – Te nem vagy az, mert tudom, hogy képes vagy kiadni munkát a kezedből úgy, hogy ezer sebből vérzik, de a határidő szorongat, aztán vannak a prioritások meg hasonlók, egyébként is, úgyis visszadobják és másodikra, harmadikra majd megcsináljuk tökéletesre… ismerős?
– Ja. De néha azért rosszul alszom, nem robban-e fel az az üzem.
– Úgysem vagy ott, amikor robban.
– Na jó, de azért kiirtani Pétet…
– Nem olyan szép hely az.
– Oké, de akkor is, rosszul mutat a cévében.

PS.
Ja, ha még nem mondtam volna: mindketten pszichopaták vagyunk.

Nagy lelkek ha találkoznak

Szokásos bringás edzőkör. Kertvárosi utca. Éppen egy autó próbált leelőzni, én pedig igyekeztem lehúzódni, ami ezeken a vacak, elhanyagolt utcákon nem is olyan egyszerű. Aztán olyan 40 méterre előttünk egy autó kitolta a seggét a kapun. A sofőr egy ideig felmérte a terepet, majd úgy gondolta, belefér még ez – és kifordult elénk. Mind én, mind az engem előző autó beleálltunk a fékbe.
A kiforduló autó komótosan elindult.
Az előző autó utasa pedig, kihasználva, hogy éppen állunk, az ablakon keresztül kiborította elém a szemetet a hamutartóból.