MiVanVelem

Azok a szürke hétköznapok

Ébredés utáni bejegyzés

Teljesen furcsa álom - és teljesen valószerű. Csak a vázlatát írom le.

Van egy város, abban egy tér. Teljesen jellegtelen tér, még burkolva sincs: gyep, elszórva bokrok. A téren csövesek laknak - legalábbis reggelenként.
A térnek van egy furcsa tulajdonsága: bármi, amit itt kivánnak, az a téren belül valósággá válik. Fiatalság, egészség, szépség, palota, szolgák… bármi. De a hatása csak éjfélig tart - azaz reggel mindenki ugyanolyan nyomorultul ébred a földön alva, mint ahogy előző reggel is. És kezdhetik el újra felépíteni a kivánságbirodalmukat.

Erre a térre érkezik meg két jóbarát. Az egyik szándékosan utazott ide, egész életében arra készült, hogy ide jöjjön. A másik nem is tudott a helyről, pusztán csak kalandvágyból kisérte el barátját a hosszú utazásra.
Hogyan lesz az egyikből kivánságnarkós? És hogyan lesz a másikból - rövid dorbézolás után - egyfajta helyi próféta, aki végül azért telepedszik le a téren, hogy kigyógyítsa az akaratgyenge embereket és rávegye őket arra, hogy költözzenek el, éljenek normális életet?

Félelmetesen jó téma, komolyan megérné kibontani.

March 12, 2010 at 20:33   Posted in: Világmegváltás  One Comment

Hétköznapi történet

Amikor hazajöttem a tengerentúlról, vaskos borítékköteg várt rám. Két hét nagy idő, nyilván beesett egy jó nagy kupac számla. Sorra be is fizetgettem mindet.
Volt köztük egy fizetési felszólítás is. Díjbeszedő, nyilván. Vízdíj.
Tudni kell, hogy nálunk minden szolgáltatás alapvetően rendben van, fogyasztunk, fizetünk, soha nem volt elmaradásunk sehol. Kivéve a vízdíjnál. Egyszerűen akkora katyvaszt, mint amit a Vízmű/Díjbeszedő páros képes kreálni - beleértve természetesen a diszfunkcionális társasház erőteljes közreműködését is - máshol már cirkuszban mutogatnak. Csak nekik külön dossziéjuk van a polcomon, óraállás szerint lefűzött számlákkal, befizetési igazolásokkal.

Néztem a fizetési felszólítást, azt mondják nem fizettem decemberben kéthavi díjat. Elővettem a csodadossziét, tényleg. De nem is kaptam számlát.
Telefon a Díjbeszedőnek.
- Csókolom, küldtek egy felszólítást, de számlát nem. Így viszont nem tudok fizetni.
- A felszólítás nem elég? Az összeg azon is rajta van.
- Ne haragudjon, de számla nélkül nem fizetek.
- Rendben, akkor küldjük a számlát.
- Köszönöm.

Megjött a számla. Majd rá két napra egy értesítés, hogy ajánlott levelem érkezett.

Kitérő.
Ha egy magánembert szivatni akarok, akkor tuti ajánlva küldök neki levelet. Bemenni a postára (eleve kint nagy levegő, ne mérgezzen a benti áporodott, szocialista, beleszarós légkör), aztán sorbaállni (jelen esetben vagy tíz percig vártunk, míg egyáltalán odajött valami postáskisasszony a kiadó ablakhoz), aztán a keresgélés (jaj, éppen kint van a küldemény a postásnál, jöjjön vissza hat óra után, vagy holnap) - kész idegbaj.
Kitérő vége.

Felvettem a levelet. Díjbeszedő. Értesítettek, hogy mivel nem fizettem be a vízdíjat, a tartozást átadták behajtásra a Díjbeszedő Faktorháznak. Akik felszólítottak, hogy 8 nap vagy perelnek. És indításként rátettek 638 forint istentudjamilyen, nem részletezett költséget.

Hát, így állunk.

March 11, 2010 at 22:31   Posted in: Hétköznapok  5 Comments

Ajándékcsomag

Van az úgy, hogy az ember szétcsap a feedjei között. Benéz a folderekbe, amelyik blogban már hónapok óta nem volt post, azt áthúzza a blogtemetőbe, ahonnan már csak egy lépés az elmúlás.

Így vettem észre, hogy fisher99 blogja is behalt. Sóhaj. Hát, a gloria mundinak is beütött úgy látszik a sic transit. Áthúztam.
Aztán a takarítás végén gondoltam, csak visszanézek, tényleg az történt-e, hogy a sok macskázás miatt már nem jut ideje a szerzőnek az írásra - és ekkor láttam, hogy írások azok vannak ugyan, csak éppen az rss feed lett lecserélve.

Huh. Legalább félévnyi elmaradás. Félretoltam az összes kinyomtatott KB cikket, szanaszétfirkált folyamatábrát… és lett egy jó napom.

March 10, 2010 at 19:43   Posted in: Hétköznapok  3 Comments

Mazzag

Amikor egy hirtelen mozdulattól a kihúzhatós billentyűzettartóról hátul leesik a madzagos egér, te pedig utánamászol, hogy visszatuszkold, de elfelejtkezel a szintén madzagos fejhallgatóról, így a végén az egér csak lóg szomorúan az íróasztal mögött, miközben téged seggreültetett az, ahogy a fejhallgató visszarántott.

March 10, 2010 at 19:42   Posted in: Hétköznapok  3 Comments

Kátyú

Mint nem is olyan régen kiderült: ezen az útszakaszon az út építése előtt már a kátyúkat is betervezték, hogy illő idő után a kátyúzásban érdekelt cégnek is legyen munkája. És ez nem vicc, csak annyira mocskos, annyira aljas, hogy normális ember el se tudná képzelni, hogy ilyesmi előfordulhat.
- link -

Mostanában ez az egyik, ami engem is kiakaszt. Ahogy elolvadt a hó, előszedtem újra a bringát. Van itt az erdő mellett egy kicsi, aszfaltozott utca, durván olyan 7-800 méter hosszú. Hihetetlen mennyiségű kátyú volt rajta decemberig, sötétben kifejezetten nagy kaland volt végigmenni rajta egy országútival. Decemberben nekiálltak, befoltozták az összes kátyút. Egy hétig jó is volt, aztán jöttek az ünnepek, utána meg a havazások. Február végén mentem arra először, gyakorlatilag az összes kátyú megvolt újra. Két hónap alatt a tél elmorzsolta a betömött anyagot.
Ha naív lennék, azt mondanám, hogy nem értem: nem tudták decemberben, hogy tél van? Hogy hideg lesz? Neadjisten hó és jég? Szilikáttechnológiában tanultam építőanyagokról is, tudom, hogy a feladat nem megoldhatatlan.
De persze nem vagyok naív. Ez egy jól tejelő fejőstehén a kátyúzó cégnek. Minél szarabbul dolgoznak, annál hamarabb bízzák meg őket újra ugyanavval a munkával.

[Update]
Jó egy hete újra bekátyúzták. Perpetum Mobile.

March 9, 2010 at 20:11   Posted in: Hétköznapok  One Comment

Leng az inga

Az ember egy idő után úgy képzeli, hogy mindent megtapasztalt már, sőt, az ellenkezőjét is. Aztán újra nekifut ugyanannak.

Valamikor kifejezetten konfliktuskerülő voltam. Utáltam veszekedni, nem szerettem vitatkozni. Akkoriban azt vallottam, hogy úgy kell szervezni, előkészíteni a dolgokat, hogy a konfliktus lehetőségét már eleve kizárjuk.
Aztán teltek az évek és rájöttem, hogy nem megy. Mindig vannak olyan emberek, akik nem értenek a szép szóból. Akikkel csak úgy lehet együtt dolgozni, ha legalább egyszer leordítottad, legalább egyszer megmutattad neki, hogy nem mindig vagy olyan jámbor, tesze-tosza fajta. Hogy mindent azért nem lehet megcsinálni veled. Ekkor alakult ki bennem, hogy az végülis egy macsó dolog, ha az ember nem elmenekül a konfliktusok elől, hanem bátran felvállalja azokat, kiáll az igazáért, odateszi magát. Ez egészen biztosan korfüggő, hiszen ahogy telnek az évek, úgy szilárdul meg az ember önbizalma, úgy kezd annyira bízni magában, hogy akár nagy közönség előtt is bemegy az arénába.
Csakhogy az inga itt is képes túllendülni. Egy idő után észrevettem, hogy kezdem mások konfliktusait is felvállalni. Láttam, hogy valahol vita van, pontosan tudtam, mi a megoldás (legalábbis így gondoltam), ezért beszálltam a csörtébe és kiosztottam mindenkit. Nyilván ez helytelen. Hiszen írtam már, hogy hagyni kell másokat is, hogy maguktól megtalálják a helyes megoldást. (Még akkor is, ha benne van a kockázat, hogy egyből nem találják meg.) De bármennyire is helytelen, ezt a legnehezebb meglépni. Ismered a történetet, tudod, mi lenne az ideális megoldás - mégsem szólni, még akkor sem, ha látod, hogy a konfliktus - ismétlem, két másik ember konflktusa - nem akar megoldódni.
Hagyni kell őket, hogy megoldják. Nem neked kell a hátadon cipelni a világ összes konfliktusát, mert az lesz a vége, hogy kiállhatatlan, kötekedő ember híred lesz.

És így lendül vissza az ember abba a fázisba, hogy megint kerülni kezdi a konfliktusokat. Csak éppen már tudja, hogy akár képes lenne felvállalni is. Csak éppen nem.

March 8, 2010 at 20:10   Posted in: Világmegváltás  7 Comments

Kertész leszek

Habár borzasztóan nem értem rá, de a természet nem vár. Nem lehet azt mondani neki, hogy te, figyelj, most borzasztóan nem érek rá, várjál már egy kicsit a levéltetűkkel, majd úgy két hét múlva lesz időm csak permetezni.

Így elkertészkedtem egész nap az udvaron. (Számítógép bekapcsolva, nagylánynak tételsorok kiadva.) Gereblyéztem egy hatalmasat, megmetszettem mindent, amit meg kellett, majd jött egy monstre lemosó permetezés, végül Nejjel bezsákoltuk az eddig molcsolásnak kint hagyott faleveleket.
Jó hír, hogy a teljesen halottnak hitt és csak lustaságból ki nem dobott szelídgesztenyén mintha rügyek lennének, sőt, a hasonló státuszú galagonyát durván visszametszettem és a fa törzse élőnek tűnt. A meggy viszont abszolút meghalt.

March 6, 2010 at 23:32   Posted in: Hétköznapok  12 Comments

Motiváció

Mostanában egy-egy szem szőlőcukorral jutalmazom magam, ha nem felejtek el reggelenként felkanyarodni az M0-ra. Eddig működik.

March 5, 2010 at 17:26   Posted in: Hétköznapok  3 Comments

Manhattan és Las Vegas éjszaka, fentről

Tökéletes illusztrációja a most véget ért sorozatnak. (Meg az egy évvel ezelőttinek.) Remek képek, érdemes végigfutni.

March 5, 2010 at 17:25   Posted in: Utazás  No Comments

Ne vágj ki minden fát

Amikor Nej hozott haza a repülőtérről, már messziről kiszúrtam, hogy valami nem stimmel. Mondjuk nem volt túl nehéz, az általában messziről fel szokott tűnni, ha eltakarítanak egy erdőt.

Itt ugyanis ez történt.

Kezdjük az elején.

Ez itt a Halomi erdő. Szép nagy erdő, látható, hogy rendesen körbe is van építve: olyan 270 fokban kertvárosok veszik körül, a maradék 90 fokon osztozik egy lakótelep, egy logisztikai telep és a híres/hirhedt Cséry-telep a Bivalyréttel. Az erdő közepén lévő ipari terület a volt Darugyár. Itt jelenleg ipari termelés nem folyik, az épületeket kis cégek bérlik, jellemzően raktárnak. (Bár van itt egy ócskavastelep is, traverzdarukkal.)

Ebből az erdőből nyesték ki a fent bejelölt területen a fákat. Válogatás nélkül.

Az utolsó kép az irtáshatáron készült, itt látszik, milyen volt a kiirtott erdő. (Nyilván tél van, a lombokat hozzá kell képzelni.)

Magát az erdőt a Pilisi Erdőgazdaság kezeli. A környéken lakók szeretik parkerdőnek hívni, hiszen erdei tornapálya húzódik benne, sokan sétálnak, futnak az ösvényeken, két helyen is focipálya méretű tisztások várják a hétvégi kirándulókat, tűzrakó helyekkel, sportpályákkal. Ráadásul bőven városhatáron belül is vagyunk… szóval valahogy senkinek meg sem fordult a fejében, hogy ez az erdő a faanyagért van és simán tarvágással ki lehet irtani benne ekkora területet.
Próbáltam utánanézni, mindösszesen ennyit találtam:

Az önkormányzat a lakosság örömére építtette az erdei tornapályát. Az erdő tulajdonosa a Magyar Állam, kezelője a Pilisi Parkerdő Gazdaság, mely a területen elsősorban erdőgazdálkodási tevékenységet folytat.

Az idézet a kerület hivatalos lapjából, a Városképből van, a weblap pedig az - általam teljesen hiteltelennek tartott - önkormányzat tájékoztató anyaga a KKK-val kapcsolatban. Azaz nem merném letenni rá a nagyesküt, de az önkormányzat szerint ez nem parkerdő, hanem fakitermelési célú erdő. Azaz ha a Magyar Állam úgy dönt, hogy kevés a pénze, az egész kivágható a francba. A helyiek megkérdezése nélkül.

Szép.

Felmerülhet esetleg az a kérdés, hogy ez hivatalos fakivágás volt-e, vagy esetleg valaki az éj leple alatt sunyiban kitermelte? A kérdés nem teljesen hülyeség, lásd a korábbi éjszakai fakivágásos történetet. Akkor nem írtam meg a végét, de felvettem a kapcsolatot a Pilisi Parkerdőgazdasággal, ahol először azt a tájékoztatást kaptam, hogy köszönik a bejelentést, de ezzel semmi gond, ez egy hivatalos irtás. Amikor visszakérdeztem, hogy ‘nade éjjel egykor?’, arra jött egy olyan válasz, hogy ja, akkor nem. De a lényeg, hogy ez az irtás már akkor be volt tervezve.

Akár hagyhatnám is ennyiben. Jó, kicsaptak egy teljes domboldalt. Jó, oda egy erdődarab, majd lesz helyette tisztás. Fognak tudni szánkózni a gyerekek.

Csakhogy én a szakmámból adódóan paranoiás vagyok. Rögtön jelzem is, hogy az írás többi része innentől színtiszta spekuláció, nem végeztem semmilyen nyomozást az ügyben.

Viszont elgondolkodtam, miért pont ezt a részt csapták ki? A fák nem voltak öregek. Ha megnézzük a térképet, az erdőnek bőven voltak olyan darabjai, melyek környékén nem lakott senki. Akár a Cséry-telep felőli részt nézem, akár azt a nagy ötszöget ott középtájon.
De mégis itt vágták ki az erdőt - úgy, hogy innentől a Darugyár és a kertváros, ott is a Fiumei út között immár nincs semmi, csak egy rét.

A fenti képen a fák mögött az a tömör valami már a Darugyár kerítése. Ez a pár fa a határsáv.

Annyira azért nem vagyok üldözési mániás, hogy azt higyjem, mégis belevágnak a KKK-ba.

De van itt más is.

Lóg a levegőben, az önkormányzat is célozgatott már rá az újságban, hogy - természetesen a környéken lakók nagy örömére - megpróbálják kitúrni az ipari vállalkozásokat a Darugyár területéről, és - most figyelj - lakóparkot építenek a helyére.

Hadd magyarázzam el azoknak, akik nem kerületi lakosok. A 18ker lassan a lakóparkok városa lesz. Eszméletlen mennyiségű lakópark épült, illetve épül mostanság is. Amivel nem is lenne baj, ha nem olyan helyekre tennék, ahol már eddig is nagy a közlekedési zsúfoltság. A strand helyén lakópark, a piac környékén lakópark, a Méta utcánál lakópark, a Nemes utcánál lakópark, a Királyhágó utcánál lakópark… ezek eddig is krónikus helyek voltak, a lakóparkok után meg még inkább azok lettek. (És ezzel még bőven nem soroltam fel az összeset.)

Kitérő vége. Maradjunk annyiban, hogy a helyiek már nem örülnek olyan őszinte lelkesedéssel, ha lakóparkról hallanak, mert tudják, hogy ezzel zöldterületet vesztenek és kipufogógázt kapnak érte cserébe.

És akkor most rakjuk össze az építőkockákat. Tételezzük fel, hogy az önkormányzat meg tudott egyezni a Darugyár bérlőivel. Elmennek, odaadják a területet. Tételezzük fel, kijön a lakópark építője és azt mondja, hogy ejnye, de szép hely ez, ő ide akár egy nagyobb lakóparkot is tudna építeni. Mi lenne, ha megkapná még ezt az erdődarabot - és akkor ráadásul a lakóparkja közlekedése is jobb lenne, hiszen két oldalról is meg lehetne közelíteni? El tudnák ezt esetleg intézni az erdő tulajdonosával?

Na, ez az a pont, amikor bekövetkezik az, ami az egész KKK cécó egyik elfogadhatatlan eleme volt. Egy forgalmas úttal ketté lesz választva a Halomi erdő és ez a forgalom az eddig békés Kőrös/Fiumei utcákra terelődik.

Én magamat paranoiásnak neveztem. De ha bekövetkezik a fenti forgatókönyv, akkor viszont az önkormányzatot nevezhetném akár frusztrált neurotikusnak is, aki nem bírja elviselni, hogy egy adott környéken nem forgathatja fel kényére-kedvére az ottlakók életét.
Nem egészen három éve lakom a környéken. Ez alatt az idő alatt akartak ide építeni négysávos körutat nyitott pályán, aztán ugyanezt a föld alatt, akartak ide telepíteni egy bazi nagy komposztálót (Budapest szennyviz-iszapjának komposztálása), majd szemétégető erőművet, aztán állatkertet és most meg lakóparkot. Ahelyett, hogy hagyták volna békén a környéket, mely olyan, amilyen - az itt élők legnagyobb megelégedésére.

ps:
Mondjuk, annyira hülye nem vagyok, látom én is, mi folyik az országban. Az egyik politikai erő több ciklust átívelő kormányzásra készül, a másik pedig igyekszik minél több pénzt bespájzolni, hogy ki tudják húzni valahogy. (Arra már gondolni sem merek, hogy esetleg választások után visszavonulni készülő politikusok igyekeznek félrerakni valamit a nyugdíjas éveikre.)
Ez nyilván nem öröm, de sokkal kisebb tragédia annál, mint ha az utolsó kapkodásban olyan károkat okoznak, melyek évtizedek alatt gyógyulnak be… ha begyógyulnak egyáltalán.

[Update]
Pont húzásra, a publikálás előtti percekben dobták be ezt a szórólapot a postaládába. Atyavilág.

Predator vs. Godzilla.

Vagy hogy egy másik filmcímet kapjak elő: Nicsak, ki beszél?

Mondjuk, az irány jó lenne, akar a fészkes fene ide szemétégető erőművet. A térképen is láthatod, ez bizony elég közel van mind a kertvároshoz, mind a lakótelephez, a sportolási/kikapcsolódási célú parkerdőről nem is beszélve.
De hogy pont ez a társaság háborodjon fel, akik eddig ezerrel leszarták a környéken élők életkörülményeit… az valami elmondhatatlanul groteszk.

Nem engedjük, hogy a Fidesz szemétvárost csináljon a kerületünkből!

Édes Istenem. Ezt le bírták írni és nem szakadt rájuk a polgármesteri hivatal.

ps2:
Azoknak, akik esetleg most tévednének ide. Két párt van, amelyikre soha nem szavaznék: az a Fidesz és a Jobbik. Finoman szólva sem vagyok hívük, mielőtt bárki is kampányanyagnak kezdené el tekinteni ezt az írást. De ez a helyi taknyolós, síbolós tragikomédia pártpreferenciától függetlenül folyamatosan veri ki nálam a biztosítékot.

March 4, 2010 at 20:12   Posted in: KKK  39 Comments

Kresz Géza 010

2010.02.19/20; péntek/szombat

Vége. Legalábbis nekem. A korai repülőjegyvásárlásnak ez az átka: hogy amikor a konkrét foglalásnál kiderül, a Microsoft konkrétan mettől-meddig fizeti a szállodát, akkor döbben rá az ember, hogy jöhetett volna egy nappal is később haza. (Tavaly ugyanez volt.)
Mondjuk, nem akkora baj, ma már csak marketing bullshit megy egész nap, egyik főmufti keynote-ja a másik után. A fenét sem érdekli. Meg Seattle sem, legalábbis engemet abszolút nem. (Bár megjegyzem, ebben a tavaszi fényben, melegben és a mindenfelé virágzó cseresznyefák környezetében néha már szépnek tűnik a város. Legalábbis Bellevue és Redmond. Idén magában a városban nem voltunk.)

Visszafelé ugyanaz a shuttle express, csak most már szállodához jönnek, Így csak egy óra az út, mire mindenkit összeszednek.

Várakozás közben beszélgetés egy texasi bácsikával. Szintén MVP. Kérdezte a nevemet. Gondoltam, egyszerűsítek: Dzsozef Petrenji. Így sem tudta kiejteni, pedig megkinlódott vele. Hát még ha tisztán magyarul mondtam volna. Valamelyest megnyugodtam.
Aztán az öregúr hosszan szorongatta a kezemet, hogy én vagyok az első magyar ember, akivel találkozott. Kedves öreg szivar.

A repülőtér totális káosz. Szinte hihetetlen. Itt már nincs manuális check-in, csak automatával lehet. Ez tuti az ördög találmánya, sokkal több időt vesz el, mintha egy asszisztens nyomná végig. Nálam eleve az a helyzet, hogy innentől két e-ticketem is van: az utazási iroda pár nappal az indulás előtt küldött egy módosítást, de maga az e-ticket szám csak az elsőn van rajta. Emelett ugye két útlevél, egyikben a vízum, a másik meg érvényes. Kész mozgó iroda. Elsőre el is csesztem, miután kiválasztottam mindent, rossz útlevelet tettem be a szkennerbe, kapásból kidobott, hogy húzzak a vérbe a lejárt útlevelemmel. Kezdhettem előlről az egészet. És ez még csak a kezdet volt. A csomagfeladáshoz hosszú sor kígyózott és a terelőszalag-asszisztens elbökte a szalagokat, így két hosszú sort egy ponton összeengedett. Nos, van annak is bája, amikor repülőtéri alkalmazottak ordítoznak egymással, te meg nem tudod, hogy mi van.
Aztán persze a végbéltükrözéses vizsgálat, a vonatozás a terminálok között, és végre a kapunál.
A szervezetlenség továbbra is végig jelen volt, amikor ide-oda tologáltak, mindenféle hülyeségeket kérdeztek, teljesen ráálltam a sablonválaszra: I don’t know. But I don’t care. I wanna go home.

Cincogott a zsebemben vagy másfél dollár fém, meg két egydolláros. Gondoltam, elcseszem. A legrövidebb sor a kávézó előtt volt, nézzük. Sima kávé 1,8, a péksüti 2. Ez pont nem jó. Akkor cifrázzuk meg a kávét: medium, vanilliával. (Large-ot sose. A medium volt fél liter. És most nem túlzok.) Ez 2,5 dolcsiba fájt, legalább a vasat kipucoltam.
Olyan szar volt, hogy hihetetlen. Pár korty után a mosdóban landolt. Baromi hatékony pénzköltő voltam. Etiópiában meg éheznek.

A repülőgépen persze már nem bántam a kiborított kávét. Tolták-tologatták a vörösboros kocsit, én meg nem hibáztam. Megjegyzem, itt is papírdobozos bort töltöttek, szóval hajlandó vagyok revideálni az álláspontomat: nem biztos, hogy idefelé a papírdoboz magyar f@szság volt, lehet, hogy egy mindenhol használt praktikus megoldás. (A magyar oldali vörösbor egyébként egészen iható volt. Az amerikai… halottakról vagy jót, vagy semmit.)

A repülőgépen a szokásos találóskérdés: pasta vagy chicken. Megint eltaláltam a csirkét. Bár most nagyon durvák voltak: köretként kukoricás babot adtak hozzá. Pár őra múlva kígyózni fognak a sorok a klotyi előtt. Ennyire utálják az amcsik Grönlandot, hogy le akarják szőnyegbombázni?

Az egérmozin megnéztem a Harry Potter5-öt és a Shreket. Lassan fel kellene már nőnöm.

Amszterdam. Az útlevélellenőrző fazon kiakadt, hogy miért adok neki két útlevelet. Mondom, egyik a valódi, a másodikban a vízum van. Erre felháborodva nekiállt kioktatni, hogy az EU folyosón nem kell vízum, mit szopatom. Tényleg azt hittem, hogy elvitet. A marhája, ahelyett, hogy félrelökte volna. (Most jövök Amerikából, eddig mindig kellett mind a kettő. Ez az egy vizsgálat volt, ahol elég lett volna az új, de rutinból adtam a teljes csomagot, a két útlevéllel és a két boarding pass-szal.) Ha félrelöki, végzünk fél perc alatt. Így meg vagy 3 percig oktatott, a mögöttem lévő kilométeres sor örömére.

Ha teheted, Seattle-ből ne induljál haza délben. A létező legrosszabb időzítés. A saját belső órád szerint este tíz körül fogsz megérkezni Európába - ahol lokális idő szerint kora reggel lesz. Azaz ha a visszaállás miatt meg akarod várni az estét, akkor gyakorlatilag 29 órát leszel egyfolytában ébren. (Illetve szakítod meg többszöri tízperces alvásokkal., amikor lefordulsz a székről.)
Egy, csak egy előnye van az eltolódásnak: Amszterdamban simán kértem a repülőtéren egy korsó sört és egy zacskó csípőspaprikás kesudiót. Lehet, hogy a többieknek kora reggel volt - de nekem, a belső órám szerint este 10.

A budapesti járaton úgy döntöttem jó fiú leszek, már nem alszok. (Délben nem ajánlott.) Erre úgy elnyomott az álom, hogy átaludtam a felszállást, megébredtem a kajakínálásra, bedobtam egy nagy adag kávét, majd aludtam tovább.
Azt hiszem, begyűjtöm az évezred jetlag-jét.

Link:

• Az összes kép (120)

March 3, 2010 at 21:16   Posted in: Utazás  3 Comments

Kresz Géza 009

2010.02.18; csütörtök

Tábla a gyorsforgalmi út mellett: Adopt a Highway Litter Control. Még lefordítani is nehéz. Nyersen: fogadj örökbe egy Autósztráda Szemetelési Ellenőrzést. Megérteni meg lehet: támogasd az autópálya körüli szeméttakarítási programot és akkor valahová kiírjuk a nevedet. De elég fura.

Kifelé a repülőgépen láttunk egy limonádé filmet, egy érdekes arcú szinésznővel. Az első előadó csajszi teljesen az ikertestvére, de még a hang is stimmel.
AD és tanúsítványok. Nagyon alapszintű bevezetővel kezd az előadó, de néhányan már ebbe is belekérdeznek. Mi lesz itt a végén?
Semmi. Alapozó előadás volt. Egyedül a csajszi nézett ki jól.

Utána egy újabb jó előadás. Postafiók mozgatások, export-import, akár cross-forest környezetben is. Mailbox Replication Service. Nagyon finom. Kár, hogy már ezzel is többet írtam, mint amennyit lehetett volna.

És még csak utána jött a számomra leginkább várt előadás. Véleményem szerint Exchange 2010 HA témakörben a legforróbb terület jelenleg a CAS NLB: egyszerűen szükség van rá, nem lehet megkerülni - viszont igazán optimális megoldás nem létezik. Ehhez képest az előadást elkefélték, nem kicsit, nagyon. Valószínűleg előtte egy órával szólhattak a hapinak, hogy te fiú, beszélj már valamit. Kisregények a slide-okon, melyeket a fazon olyan gyorsan löködött tovább, hogy elolvasni sem lehetett, de beszélni sem igazán beszélt róluk, csak félmondatok, meg ‘ő’-zések. Az egyedüli pozitívum annyi volt, hogy hamarosan lesz egy írás a Technet Library-ben a témáról. (De nyilván több értelme lett volna, ha a témát itt, az MVP-k harcos közreműködésével boncolják fel.)

Végül a legutolsó előadás. A terem fele kiürült. Nem csodálom: utolsó előadás, sokak számára érdektelen témáról. Hogyan fejlesszünk alkalmazásokat Exchange alá. Gyakorlatilag én is csak azért maradtam, mert nem volt jobb ötletem. Azért egy mondat az előadásról: Running EWS managed API in Azure.

Ha hazaérek, ki hiszi el, hogy Seattle-ben barnultam le? Ennél már csak az lett volna durvább, ha azt mondom, hogy Vancouverben. A téli olimpián.
Annyira durva a helyzet, hogy ebédszünetben szabadtéren kajálnak az emberek, egy szál pólóban. A cseresznyefák ezerrel virágoznak.
Egy helyi MVP is megerősítette, hogy februárban még nem emlékszik ilyen időjárásra.

Tárolhatok-e NDA alá eső feljegyzéseket a Google Doc-ban? Érdekes kérdés. De a Visio csak egygépes cucc, nem tudom megoldani, hogy a feljegyzések mindenhonnan elérhetők legyenek.

A záróbuli egy garázsban. Maximális befogadóképesség 246 fő. Vagyunk kábé kétezren. Ez úgy látszik is a kajához jutásban. Biliárdasztal, bowling pálya gyakorlatilag esélytelen.

Japó csaj, műanyag spock fülekkel. Egészen szexi, amíg meg nem próbál magassarkú cipőben lejönni a lépcsőn. Úgy veszi a fokokat, mint akinek több számmal nagyobb lovat adtak.
Egyébként borzasztó sok van belőlük. Fogalmam sincs, milyen MVP-k lehetnek, de üde színfoltjai a társaságnak.

Vagány hapsik óriási szivarral. Néger rabszolga kell, hogy tartsa a végét.

Szabadtéren gázégők. Egy csomóan sportolnak azzal, hogy az egyik nem működőt beröffentsék. A mellette lévő működőt meg nem használja senki.
Nézem az embereket. Hihetetlen, hogy a világnak ennyi tájáról jöttek a népek, de a geek jellemvonás mindenkin egyből látszik.

Helyfoglalás a holnapi repülőgépen. Minden oké, csak éppen nem jön föl az üléstérkép - azaz megint nem tudom megváltoztatni a kisorsolt helyemet. Sőt, még azt se tudom, hogy jó-e? Szerencsére megvan a géptipus, innen egy ugrás a seatguru. Itt azt is megmondják, mennyi lábtér van az előző ülés alatt. (Ahová én pakolhatok.) Szerencsére pont jó a véletlenszerűen kiadott hely. De ezentúl ha a Delta Airlines-szal repülsz, ne nagyon reménykedj az online foglalásban.

March 2, 2010 at 19:55   Posted in: Utazás  2 Comments

Kresz Géza 008

2010.02.17; szerda

Abban a szállóban van az összes rendezvény, amelyikben lakunk. Szerencsés véletlen. Akár fürdőköntösben is lemehetnék. Ha nem állna hozzá hülyén a magasszárú túrabakancs. (Igen, fürdőköpeny. Öt csillag, barátom, öt csillag.)

Marci videóját leszedték a youtube-ról. Azaz valaki figyeli és képes egy 10 perces magyar videót végignézni, majd leszedetni. Marci utánajárt: az volt az ok, hogy az egyik videobejátszásban szerepelt Steve Ballmer feje. Az, amelyikről két évvel ezelőtt vagy 110 képet csináltam.

Reggeli. Most először van hash brown. (Az itteni rántottát nem szeretem, valahogy nincs benne lélek. Olyan az állaga, mint egy darab poliuretán szivacsé, íze nulla.) És idén a kolbász is alig édes. Vagy csak én kezdem megszokni.
A gyümölcsök viszont határozottan csalódást keltőek. Pár hónapja már gyümölcsalapú reggeliket nyomok, gondoltam, majd itt aztán lesz nagy dorbézolás. De nem. A papaya ízetlen, hasonlóképpen a sárgadinnye is. A pucolt narancsban sok a túlerjedt, az epret nagyon aprószeműre vágták össze, és egyébként az is ízetlen. Egyedül az ananász működik, de az meg nincs mindegyik reggel. Maradt a kolbász, a hash brown és a tabasco szósz.

Hash brown: reszelt krumpli, közepesen összesütve. Nem áll össze úgy, mint a tócsi, ízre is inkább édes, mint hagymás, de kolbásszal, főtt tojással egészen ehető.

Ruházatok:

• Hawai rövidnadrág és ing. (Igen, pálmafás.)
• Klottgatyás kövér pacák, a hasa kitüremkedik a póló alól.
• Teljesen normálisnak tűnő fazon, mezítláb (Seattle, február.)

Egyébként pedig geekparádé.

A szervezés csodája ismét betette a lábát. 9 előtt pár perccel ért ki a busz a campusba. Ahol meglepetten tapasztaltam, hogy nem a jól ismert környezetbe kerültünk, hanem valami olyan szinten ki a rák faszára, hogy még a térkép alapján sem tudtam, hol vagyunk. Egy ún. transportation hub részen tettek ki minket, ahonnan csillag alakban mentek tovább a shuttle járatok a kisebb épületek felé. Ehhez persze tudni kellett volna az épület számát.

Előzmény: van egy regisztrációs oldal, ott lehetett kiválasztani, hogy milyen előadásokra megyek be. Ezekhez a terem- illetve épületszámok még nem jelentek meg, amikor kiutaztunk New York-ba. Ott, amilyen béna, lopott netünk volt, meg se próbáltam belépni. Tegnap este meg elfelejtettem. Bár különösebben nem is izgatott a dolog, biztos voltam benne, hogy - ahogy eddig is szokott lenni - a busz a központi épületnél tesz le, ott meg lesz egy eligazító tábla.
Ennek egyenes következménye volt, hogy ott álltam a téren, mindenfelé emberek siettek, nekem meg fogalmam sem volt, melyik buszra kell felszállnom. Az irányítóktól hiába is kérdeztem volna, ők nem tudták, milyen csoportok vannak.
Elsétáltam a regisztráció irányába. Egy épület, bent ült egy zavart leányzó egy hevenyészett íróasztalnál. Az előttem állók kérdései alapján látszott, hogy a leányzónak még az épületekkel is gondjai voltak, nemhogy a csoportokkal.

Oké, wifi. Elméletileg mindenkinek van jelszava.
Lemálháztam, netbook elő. Sokadjára el is találtam mindent, rajta voltam a neten. (Nem is gondoltam, ez később milyen kemény feladat lesz.) De mi az oldal címe? Oké, szerepelt benne az mvp, a summit, meg a 2010… de milyen sorrendben, hány darabban? Jó, előbányásztam a postafiókomból a meghívó levelet, abban benne volt. Usernév, jelszó. A francba. Arra emlékeztem, hogy nem a szokásos… de mi is lehet? Szerencsére fel van telepítve a gépre a jelszótároló alkalmazásom, emlékszem, beleírtam. Nos, alkalmazás van, de a nagy kapkodásban elfelejtettem felmásolni magát az adatbázist. A francos francba. Sokadik kattogtatás után előjött egy jelszóemlékeztő küldés. De vajon milyen emailcímet adtam meg? A munkahelyit? Az azóta megszűntetett externetest? És egyáltalán, mi a usernevem?
Végül kipróbáltam egymás után vagy tíz variációt.
Na, ez meghatotta őket, mert küldtek egy levelet, hogy resetelték a jelszavamat. Szerencsére elküldték az újat is, így már be tudtam lépni. Meglett az épület és a szoba.

Vissza a transportation hubhoz. Felszálltam a megfelelő buszra, utaztunk vagy félórát. Tényleg a rák fasza. Viszont ismerős helyre vittek, az Exchange épületben leszünk. (Ekkor kattant be helyére a térkép, állt össze, hogy hol is vagyunk. A Transportation Hub került át a Company Store mellé, mely az eddigi helyszínhez képest tényleg a világvégén volt.) Bejáratnál vizsgálat, papír kitöltése - ki vagyok, mit akarok, ááá - aztán egy kisérő csaj levitt a pincébe, ahol az előadóterem van. Huh. Nem volt egyszerű.

Mondanom sem kell, már nem az Exchange 2010 a téma, hanem az SP1. Erről nem is írnék több szót, a végén még engem is főbelőnek, mint Marcit. A DAG újdonságairól már így is lemaradtam.

Ekkor jött az internet rodeó. A guest wifi ugyanis nem érhető el egyből, előtte egy weblapon autentikálni kell. Na, ez az oldal megfeküdt a terheléstől. Aki egyszer kiment, az már tudott videót is nézni, de kijutni… nekem legalább egy óra volt, vagy 10-15 újraindítással és az IE alapértelmezett böngészőre állításával.

Utána egy csajszi Mythbuster stílusban verte a fejünkbe, hogy miket kell mondani, hogyha az Exchange kellemetlen tulajdonságairól faggatnak. Háát… a backup részt továbbra is csak kerülgették, mint macska a forró kását.

Elkezdett égni a gyomrom. A hash brown bosszúja? A kolbász? A süti? A túlérett narancs? Azt hiszem, mégiscsak az a fél liter kávé lesz a bűnös. Majd az ebéd megoldja. Aztán ahogy megkóstoltam, csak ingattam a fejemet. Valami csirke alapú volt, de tele olyan dolgokkal, amelyeket én általában nem eszek. Legalábbis józanul.

Ebéd után egy szenzációsan jó előadás. Ráadásul bátran írhatok is róla, egyszerűen semmi olyasmi nem hangzott el, ami NDA alá esne.
Egy senior architect pacák jött ki és elmesélte, hogyan kell idegen rendszerekről Exchange-re migrálni. Úgy állt hozzá, hogy technológiáról egy szót sem szólt (jó szakemberek vagytok, azt a részét úgyis tudjátok) - ellenben minden másról igen. Komolyan, valahogy így képzelem el a senior szakembert. A technológiát gyűrjék a fiatalok, nekik még friss az agyuk - a senior pedig tele van tapasztalattal, ismeri a dörgést.
Kezdtük ott, hogy a migráció elsősorban nem technológiai projekt. A kutyát sem érdekli, milyen bravúrosan mozgattuk át a postafiók-tartalmakat. A projekt sikeressége a felhasználói élményen múlik. Mennyi ideig esett ki a szolgáltatás? Mennyire állnak kézre az új eszközök? Megtalálják az új rendszerben a régi megszokott funkciókat?
Volt egy lista, ez a negyedik ponttól így nézett ki:
- Teszt
- Teszt
- Teszt
- Kommunikáció
- Kommunikáció
- Kommunikáció
Aztán néhány egyéb pont, majd
- Oktatás
- Oktatás
- Oktatás
De olyan szinten, hogy a felhasználók erősen hajlamosak ellógni az oktatást, tehát legyen pogácsa és kávé. Az ilyesmi mágnesként vonzza az embereket.
Meg kapjon mindenki egy laminált papírlapot az új rendszer leggyakoribb beállításaival.
És ezeken kívül még rengeteg gondolatébresztő, hogyan is kell egy ilyen projektet végigcsinálni, hogy az ügyfél elégedett legyen. (A kedvencem az a rész volt, hogy a végén rendezzünk egy partit a kulcsszereplőkkel, beleértve a véleményformáló power usereket is.)

Ja, és a pacákon már ott látszott a seniorság, hogy fullra bemikrofonozva is tudott úgy dobozos kólát inni előadás közben, hogy semmi zavaró hang sem hallatszott.

Utána még egy nagyon jó előadás: hogyan épül fel a Microsoft saját levelezőrendszere. (Az gondolom nem újdonság, hogy az MS pár éve már intenzíven dogfood-ol, azaz már kibocsátás előtt áttérnek a saját rendszereiben is az új termékekre.)
Hát, mit is mondjak? Leginkább semmit. Mert ez tényleg az, amiért lőnek.
Na jó, annyit azért elárulok, hogy használnak backupot.

Beszélek, beszélek, aztán blokk. Egy szenvedő szerkezetben nem jut eszembe a pay múlt ideje. (Összekevertem a buy igével.) És a blokk nem nyílik: kész, elég volt, hagyjanak engem békén, haza akarok menni, anya, szoptass meg.
Az ilyesmi mindig ad egy lökést ahhoz, hogy odahaza rugdossam a kölyköket. Nyelvet tanulni fiatalon legalább tízszer könyebb, mint idős fejjel. Nekem az a nyelvi biztonságom már sohasem lesz meg angolból, mint amilyet akár csak a tíz évvel ezelőtti korosztálynál is tapasztalok.

Busz vissza a szállodába. Ahogy becsukódik az ajtó, indulna a busz… de egy kisebb shuttle centizgetve elmegy mellette, majd közvetlenül előttünk megáll. Amilyen szűk a forduló, el is zárja az utat. A busz elindul, szorosan mögéáll. A shuttle, ahogy észleli a busz szándékát, kibassza az elakadásjelzőt.
Bólintok, ebben nincs semmi rendkivüli, így szokta megoldani a helyzetet mifelénk egy igazi férfi. A buszsofőr hölgy reakciója viszont már teljesen más. Semmi káromkodás, semmi ‘baszódj meg a ravatalodon, hülye köcsög’. Kedvesen búcsút integetett az irányítóknak. Aztán ült és várt. Egyszer majd csak megoldódik a helyzet, legrosszabb esetben szétrohadnak a buszok, aztán megszűnik a probléma. Majd egy idő után megunta, nekiállt centizgetni, végül csak elcsúsztunk a shuttle mellett. És még itt sem kezdett el középső ujjat mutogatni, öklöt rázni, de még csak szúrósan sem nézett át, egyszerűen vezetett tovább, nem foglalkozott a hülye köcsöggel.
Ezt, ezt kell tőlük eltanulni.

March 1, 2010 at 21:12   Posted in: Utazás  No Comments

Kresz Géza 007

2010.02.16; kedd

Ma váltak külön útjaink. Otthagytam Nejt a szálláson. Mindketten erősen reméljük, hogy már ki van fizetve. (Nyomorult Citibank, ilyenkor bezzeg nem küld sms-t.)

Amikor átnéztem az utazást, látszott, hogy a mai nap lesz a szűk kereszmetszet. Egyedül megyek tovább. Nem a JFK-ról, hanem egy istenhátamögötti (Newark) repülőtérről. Hajnali 7.30-kor.

Megnéztem, hogyan lehet egyáltalán kimenni a repülőtérre tömegközlekedéssel. Sehogy. Se busz, se metró nem visz arra. Szerencsére találtam egy részletes oldalt, ha gondolod, nézd át. A szerző szerint a két legjobb tipp: vonattal, vagy limóval. Az első a leggyorsabb, a második a legvagányabb - és csak alig kerül többe, mint a taxi. Nézzük, vonat: a szürke metróval elmegyek a Union Square-ig (csomaggal azért már messze van gyalog), onnan sárga metróval a 34. utcáig, ott megkeresem a Penn Stationt, kivariálom, honnan indul olyan vonat, mely megáll Newark állomáson, jegyvásárlás, vonatozás, Newarkban az Aitrain megkeresése, utazás a repülőtérre, terminálkeresés. Én szeretem a kalandokat, de mindez hajnalra időzítve, durva egy kicsit.

Taxi. Bízva abban, hogy reggel 5-kor még nincsenek dugók.

A reciről 4.40-kor szóltak fel, szerencsére éppen elkészültem. Érzékeny búcsú Nejtől, megigérve, hogy odalent még rákérdezek a fizetésre.
A fenéket. Leértem, elkapták a csomagokat, alig győztem utánarohanni a taxihoz.
5.10-kor már kint voltam a terminálnál. Igaz, rohadt drágán, borravalóval együtt 72 dollárba fájt. (Ennyiért vitt volna le a vonat Washingtonba.) De jelen esetben ez volt az optimális megoldás.

Alaska Airline. Hihetetlen fapad. Alig találtam meg őket, a monitor, mely az induló gépeket mutatja, el volt dugva a check-in állomás mögé. Egyébként pedig egy járatot indítanak egy nap, pont ezt.
A check-in-nél aztán volt egy kis probléma. Egy motyogni is alig tudó bácsika váltig ragaszkodott hozzá, hogy kézipoggyászában vigye fel kedvenc motorosfűrészét.
Volt mellettünk egy másik ablak, az volt ráírva, hogy first class + MVP. Gondoltam, belengetem az igazolványomat, hátha. Mire végiggondoltam, felismertek, mert integetett a faszi, hogy menjek oda. Gondolom, keresték az alternatív megoldásokat, mert az öreg krapek még mindig a láncfűrészét lengette.

Aztán a check-in administrator mindenáron el akarta kérni a bankkártyámat, mondván, hogy a vak is látja, poggyászom van. Én meg vadul nem adtam oda neki, mondván, hogy nem volt szó különdíjról. Már éppen készültem arra, hogy a hátizsákot begyömöszölöm a kisbőröndbe és tojok erre a kopasz pacákra, amikor végre feltűnt neki, hogy láncutazásra szóló e-ticketem van, amelyikben ki lett fizetve a poggyász is. Végig. Nagy boldogan ideadta a jegyet - én meg visszaadtam neki. Hogy folyosó mellé kérek. (Emlékszünk, ugye, erre a gépre nem tudtunk helyet foglalni, sem az utazási irodával, sem a Delta Airlines-szal, sem a ferihegyi személyzettel.) Rosszkedv suhant át az ábrázatán, mely ott is maradt. Végül adott egy ablak melletti jegyet. Megegyeztünk.

Minden cirkusz ellenére 5.50-kor már bent voltam a kapunál. Rajtam kívül még senki nem ült a váróban, csak a láncfűrészes gyilkos. Most is itt harákol mellettem, miközben kávét kortyolgatva írok. Óvatosan méregetjük egymást.

Pont Nejnek írtam egy smst, amikor valaki elkezdte szavalni a Háború és Békét. Mire befejeztem, akkor vettem észre, hogy ez az én kis kopaszom volt, márpedig akkor ez az üzenet nekem is szólt. De még van egy óra a gép indulásáig… már most be akar szállítani?
Eh, mindegy, csak a láncfűrészes faszit kell figyelni és vele menni.

Legutolsó sor, ablak mellett. Közvetlenül a Hisztiző Kisgyereknél. Már felszállás előtt elkezdte, és makacsul kitartott 7 órán keresztül. Hihetetlen, mi tüdők vannak ebben az országban.

Ablak mellett ülök, bőven világosban. Gyönyörűen láthatnám New Yorkot… ha nem lenne betonkeménységű köd és nem szakadna a hó. Alig várom már a nyarat Seattle-ben.

A repülőgépen fejeztem be a Dali könyvet. Furcsa szimbiózis volt olvasni a szerző látomásos, paranoiás rohamait, közben meg emlékezni a tegnapi múzeum ősi, erotikus töltetű szobraira.

Meglepően hamar érkeztünk meg. 10.15, 11.00 helyett. (Ez persze ne vezessen félre senkit, a repülési időhöz hozzá kell adni a 3 óra időeltolódást is.)

De később sikerült elcsesznem ezt a talált időt.
Ugyanis idén teljesen máshová rakták át mind a rendezvényt, mind a szállást. Azaz hiába tudtam, hogy honnan indul a belvárosba a shuttle, mely tíz dollárért visz be - idén más van.
Tébláboltam, meg megkérdeztem egy sofőrt. Vonogatta a vállát. Visszamentem a repülőtérre, megkérdeztem egy shuttle pénztáros nőt. Elmagyarázta, hol találok megfelelő járatot. Elindultam. Sporthasonlattal élve, nagyjából úgy képzeld el, hogy ott állsz a lelátó földszintjén a célvonalnál, felmész két emeletet, utána lejösz egyet, majd átmész egy lengőfolyosón a túloldalra, lemész egyet… majd próbálod értelmezni azt a fogalmat, hogy “ott, hátul”. Ami ugye meglehetősen sokat jelenthet. Én elmentem - a sporthasonlatnál maradva - a 100 méteres futás startvonalához. Mindenféle kisbuszok jártak, teljesen összevissza. Hol megálltak, hol nem. A legelkeserítőbb az volt, hogy egy csomó ember álldogált a megállókban és mindenki tudta, melyik - csak reklámmal jelzett - buszra kell szállnia. A kiírás az volt, hogy courtesy vehicles, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy önkéntes járművek. Ez viszont marhaság.

Visszasétáltam a lelátóra, hátha lesz értelmesebb megoldás. Elkaptam egy banyát, Information táblával a nyakában. Elmondtam a bánatomat, kurvára nem értette. Állandóan azt hajtogatta, melyik légitársaság. Szerintem meg tökmindegy. Végül addig erősködött, amíg megmondtam neki, onnantól meg állandóan az Alaska Air terminálhoz akart zavarni.
Gyorsan otthagytam a szoftverhibás öregasszonyt. Kimentem megint a megállóba, megkérdeztem egy sofőrt, aki nem tudta a választ, de előrángatta ugyanazt a nőt, aki már korábban is elküldött a fenébe. Most elküldött még egyszer. Gondoltam, ha ennyire biztosra mondja, csak lesz benne valami. Kettőt fel, egyet le, lengőfolyosó, egyet le, végül most továbbmentem, egészen a kétszáz méteres rajtig.
De itt sem lettem okosabb. Néztem, néztem a kisbuszokat és kurvára nem értettem az egészet. Odamentem az egyikhez, kezdtem volna mondani, hová mennék, de ahogy meghallotta a hotel szót, közölte, hogy ő hotelekhez nem megy. Odamentem egy másikhoz, de az meg csak autóbérlős parkolókhoz ment. Végül láttam egyet, amelyikre rá volt írva, hogy Hilton. Habár én a Hyatt-be mentem volna, de megkérdeztem a sofőrt, árulja már el, mi a fasz van itt? Elárulta. A Hyatt-nek nincs saját shuttle járata és mivel az enyém annyira kint van a városból, a legegyszerűbb, ha taxit fogok. Fasza. Aznap már volt egy 14500 forintos taxim, hiányzott ám hozzá nagyon még egy ilyen összeg.

De más lehetőség nem volt, elindultam a taxiállomás felé. És ekkor találtam meg véletlenül, a sok bérautó parkoló között, a Shuttle Express szolgálatot, melyről a banya magyarázott. A sporthasonlatnál maradva, nagyjából azon a ponton, ahonnan a gerelyeket szokták hajigálni.
Itt már csak egy félórát kellett várnom, mire a mikrobusz tele lett, aztán még körbeautókáztuk a várost, végül fél kettő körül már a szállodában voltam. Három óra harminc perc, a leszállástól. Mindez húsz dollárért.

Seattle egész szép, amikor süt a nap. De azért az évi két napért nem érdemes itt élni.

Szobatárs, Netacademia, Fanta.
Ja nem, sör. Ezzel el is ment az idő az esti rendezvényig.

Marci ahogy átjött és kereste a hátteret a videóbeszámolóhoz a szobánkban. Végül boldogan távozott az állvánnyal. Most már nem kell senkinek sem tartania a kamerát, amíg beszél. Határ a csillagos ég.

Welcome drink. Ráértem. Tíz perccel előtte leültem a zárt bejárat elé. Amikor nyitottak, egyből bementem. Már vagy harmincan ittak bent. Lehet, hogy ők még tavalyról maradtak.
Odabent jutott csak eszembe, hogy egész nap azt a brownies-t ettem, melyet Newarkban kaptam be a kávé mellé. Hamburger jellegű szendvicsek. Kettőt kimentettem. Harapás. Lazacos. Másik szenyó. Harapás. Rántott halas. Ekkor kezdtem bepánikolni. Végül hosszas bolyongás után találtam böcsületes marhahúsos példányt is. Ezek fogytak el a leghamarabb. A végén már egész komoly expedíciók folytak értük.

Néhány pohár vörösbor, egy gyors találkozó a többiekkel, aztán szunya. Újabb 3 óra időeltolódás.

February 28, 2010 at 19:43   Posted in: Utazás  One Comment

Mert már olyan régen rajzoltam

February 27, 2010 at 22:44   Posted in: Grafika  One Comment

Kresz Géza 006

2010.02.15; hétfő

Kettőt egy csapásra: tekintsük úgy, hogy a takarítónőnek az üvegbetét a borravaló.

Fürdőszoba, zuhanytekerő szelep. Egy nagy kallantyú, melyen kábé 50 foknyit lehet tekerni. (Mármint szögben.) Egy fok tekerés a langyos állapottól a piros nyilakkal jelzett meleg irányba: elviselhetetlenül hideg lesz és fordítva: egy fok tekerés a hideg felé és már forráz is a víz. Végülis meg lehet szokni… csak furcsa.

New York él, nyüzsög, éjjel-nappal mozgásban van. Láttam Los Angelest, San Francisco-t, hogy csak a nagyobb városokat említsem. Ezekhez képest Manhattan zsúfolt, koszos, az összes metróállomás Köki szintű (minusz orkok). De hihetetlen intenzív élet van a városban, elönt mindent a zsibongás.

Egy hatalmas jó pont a szállásnak: az egyedüli napilap, melyet tartanak a hallban, az az Onion. Na most, ha valami kicsit tájékozatlan ember ebből próbálja megismerni a körülötte lévő világot, nem kicsi kultúrsokk fogja tarkón vágni. Például a mai kamu(?) címlapsztori: tizenévesek mozgalmat hirdettek államokszerte, hogy mindenki küldje be egy megadott címre a fanszőrzetét. Ha együtt lesz a göndör cucc, kipróbálják, meg tudják-e vele tölteni az Empire State Buildinget. “Ez olyan romantikus!” - nyilatkozta az egyikük. És persze Red Meat.

Ma erőt vettünk magunkon. Alapvetően külföldön hanyagolni szoktuk a kultúrát, a táj, a városok, pont elég újat adnak, múzeumra már nincs idő.
Ma viszont kerítettünk. Természettudományi Múzeum.

Előtte még egy kis pótlás: Greenwich Village. Itt van nem messze tőlünk, de eddig még sohasem néztük meg, mert nincs benne híres épület. Hangulat viszont annál több. Azt mondják, bohém. Ha ez azt jelenti, hogy az összes szemetet a járdán és az út szélén görgeti a szél, akkor stimmel. Egyébként tényleg aranyos, tényleg jópofa… de az a duma az itinerben, hogy az előkelő emberek körében egyre népszerűbb lakhely, az erősen marketingszagú.

 

Innen egyenesen északra, 5-6 megálló, a múzeumnak a metróban is van bejárata. Kicsit durva, hogy már a jegyvásárláskor el kell dönteni az egész napos stratégiát, de végül ez is összejött.
Odabent viszont eszetlen tömeg. Egyszerű hétfő délelőtt. Gondoltuk mi. Aztán kiderült, hogy President Day, jelentsen ez bármit is. Valószínűleg munkaszüneti nap. Ahány kezelhetetlen négyévesforma gyerek van a városban, azt mind ide hozták a szülei a mai napon.

És hisztiznek, és útban vannak… van, ami nem érdekli, van, ami meg túlontúl érdekli őket. Katasztrófa.
Persze jó kérdés, hogy kiknek is van ez a múzeum, azaz ki akadályoz kit.
Egy biztos, azokat a szülőket, akik pár hónapos gyerekeket tologatnak a múzeumban, hátha ragad rájuk valami, simán oda lehetne adni tízóraira a barlangi medvének. Ráadásul ahogy haladunk felfelé a múzeumban, úgy nyűgösebbek is egyre a kölykök.

A múzeum tele van természeti népek műalkotásaival. Nem tudom nem észrevenni köztük a mintát: valamilyen formában mindegyiken rajta kell legyen a másodlagos nemi jellegre történő utalás. Úgy elképzelem, amint túrnak a régészek a gödörben, aztán az egyik felkiállt:
- Micsoda remek faragott istenszobrot találtam!
- Áll a farka?
- Igen.
- Szuper, akkor megy a new york-i múzeumba.

 

A bal oldali kis képen egyébként originál zanzásított koponyák láthatók, a jobb oldalin pedig maga a pöcsorrú majom.

Fél egykor elmentünk a helyi Imax-ba filmet nézni a Nagy-Tavakról. Előtte rohadt hosszú sor.
- Helyben vagyunk - jegyezte meg Nej.
De a jegyet már megvettük, így bebirkultunk.

Utána roppant jól esett volna egy kávé. De az összes büfé tele volt aprókölyökkel.

Fiatal pár Angliából. Előttünk próbálkoztak videofelvételt küldeni hazulra egy videoterminálról. Mögöttük álltam, mert utána mi is üzenni akartunk a kölyköknek. A csajszi megnyomta a gombot, majd a kameraválasztó menüben elmondta a teljes üzenetet. Aztán vártak, mi történik. A hapsi egy idő után megnyomta a cancel gombot. Erre a csajszi csúnyán nézett rá, újra elindította a programot, újra elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, majd kiválasztotta az alsó kamerát. (Ahol csak a hasuk látszott, tekintve, hogy azt a gyerekeknek tartották fenn.) Ekkor kezdett visszaszámolni a csapó. Bambán nézték, majd leesett nekik, hogy a nullától lehet mondani a szöveget. A csaj makacsul elmondta harmadszor is. Utána pedig visszanézték, hogy megy a szöveg és csak a hasuk látszik a felvételen. Ekkor már véresre haraptam a szám szélét, mert egyébként vinnyogva röhögtem volna. Újabb nekifutás. Csajszi megint elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, aztán immár a felső kamera kiválasztása után kapcsolt, hogy ja tényleg, csak most lehet mondani - így elmondta ötödjére is. De elkészült végre a felvétel, beszenvedték a címet is, majd ellibbentek. Legalább a leányzó hátraszólt a végén, hogy sorry.

Délután öt körül jöttünk ki. Két programpont volt még hátra: a Pajszer Flatiron ház és valami vacsora valahol. Ha már ebédelni nem tudtunk, mert nem csak a büfé, de az étterem is tele volt a kölyöksereggel.

A Flatiron egyébként 4 metróállomásra lett volna… ha utolsó nap nem tévedünk el a metrón. De sikerült. Felszálltunk egy ismeretlen narancssárga járatra, aztán lepattantunk róla, mert egy ideig csökkentek az utcaszámok, aztán meg nőni kezdtek, később térképen megnéztük, mi is volt ez, aholis kiderült, hogy minden oké, csak a szerelvény tekereg, ergo mehetünk tovább vele, illetve mehetnénk, de a következő szerelvény az istennek sem jött, majd miután megérkezett és felszálltunk rá, kiderült, hogy ez spec gyorsjárat, azaz tényleg odavisz, ahová menni szeretnénk, csak épp pont ott nem állt meg, cserébe megállt két térképpel lentebb, ahol kis híján visszaszálltunk az ellenkező vonatra, de még idejében észrevettük, hogy habár ennek más a jele, de ez is gyorsjárat. Így vártunk még egy kicsit, mire megjött az a lassújárat, amely végre megállt azon az állomáson, amelyiken egyébként naponta ötször meg szoktunk állni, de a sárga járattal és nem a narancssárgával. Feljöttünk - és a szokásos csapdahelyzetbe kerültünk: mindent tudtunk, csak az irányt nem. Ugyanis az egymástól 180 fokkkal eltérő két variáció bármelyike jó lehetett. A térkép ilyenkor nem segít, és kedvenc tájékozódási pontunk, az Empire State Building is éppen nem ért rá. Végül az mentette meg a helyzetet, hogy visszamentem a metróállomásra és észrevettem, hogy a feljárathoz kiírták, hogy az utca déli, meg északi oldala. (Megjegyzem, nem szokták.) Innentől kiesett a rossz változat, sétáltunk két sarkot és meg is lett a ház.
Onnan meg sétáltunk tíz percet és otthon is voltunk.

Union Square:
- Nézd már, milyen szobor! Szmeagol?
Közelebb mentünk.
- Ja, Gandhi.

A búcsúvacsorát ugyanabban a lepukkant pizzázóban költöttük el, ahol tegnap is kajáltunk. Egyszerűen nem volt kedvünk keresgetni, próbálgatni. Hulla fáradtak voltunk. Utána még benéztünk a borboltba. (Trader Joe.) Ugyan az a bor nem volt, amit kerestem, de ez se lesz rossz. (Trader Joe márkanév alá cimkézve egy Napa-völgyi Zinfandel.) Döbbenet: két magyar bor is volt a polcokon. Sajnálatosan mindkettő iszonyú gagyi. (Egy üveg borkombinátos egri bikavér és egy szekszárdi borkombinátos fehér vacak.)

Este még pakolás, a maradék sörök kultikus elfogyasztása, érzékeny búcsú. Én borzasztó hajnalban megyek egy istenhátamögötti reptérre, Nej pedig este utazik haza.

Írom a szöveget, közben folyamatosan megy a tévében az olimpia. Éppen reklám van… és magyar szöveg csapja meg a fülemet: - Lássuk, mi a baj? - kérdi az orvos a pácienstől, majd rögtön utána megismétli néhány más világnyelven is. Hmm?

February 26, 2010 at 23:22   Posted in: Utazás  5 Comments

Kresz Géza 005

2010.02.14; vasárnap

Egyre nehezebb valamilyen ütős kezdéssel indítani a napi bejegyzést. Rutinszerűen felkeltünk, megreggeliztünk, összekaptuk magunkat és reggel nyolckor már úton is voltunk. (Ez a jó az ilyen gyufásdoboz méretű szobákban. Itt nincs kedve lustálkodni az embernek.)

Mai sétaterep: a 42. utca és felfelé. Ilyen célpontokkal, hogy Times Square nappal, Grand Central pályaudvar, Chrysler palota, ENSZ székház, Szent Patrick székesegyház, Rockefeller Center és az igazi Broadway. (Maga a Broadway hosszában húzódik végig a szigeten. Amit mi Broadway-nek ismerünk, az csak egy kicsi szakasz, mely a Theater District részen megy át, gyakorlatilag a Times Square fölött.)

Két olyan gyönyörű épületet is érintettünk, melyeket agyonnyomtak a felhőkarcolók. Mind a Grand Central, mind a székesegyház gyönyörű, impozáns épületek lennének bárhol - itt viszont a felhőkarcolók magasföldszintjéig sem érnek fel.

 

 

Az ENSZ székház abszolút be volt zárva, nem mintha be akartunk volna menni. Sokkal izgalmasabb volt csavarogni a mellette lévő kis utcákban. Egy kis London, Manhattan szélén. A székesegyházban pont elkaptuk a vasárnapi misét. Érdekes volt látni az ír papi felszerelést: zöld és fehér. Ugyan nem értettem pontosan, mit mondott a pap, de a hajráfradi biztosan bele volt szőve.

Innen a fogyasztás templomába mentünk: a Rockefeller Center aljában volt egy NBC üzlet, gyakorlatilag mindent meg lehetett venni, ami a tévécsatorna kinálatába tartozott. Barna kapott Dr. House pólót és bot alakú tollat.

 

Egész nap tök nyugi volt - amíg el nem értünk a Broadway-ig. Ott megint tetőzött az őrület. Hogy mire árultak jegyet, azt nem tudom - de amilyen hosszú sor állt érte, nem lehetett hétköznapi.

Hazafelé még benéztünk egy Hershey áruházba, egy cipőboltba - így mindenkinek megvettünk mindent. A mai ebéddel vacakoltunk a legkevesebbet: egy ótvar önkiszolgáló pizzázó a szállás mellett. Alapvetően ez se volt rossz.

Ami félelmetes a városban: simán jöhetnek veled szemben teljesen elvadult különc fazonok - és senkinek még csak nem is rebben a szeme. Egy viking fejű - szakállas, szőke hosszú hajú - hapsi, felül leopárdmintás strech felsőben, alul cicanadrág, edzőcipő. De a különcség legjobban a kutyákon jön elő: gyakorlatilag nincs kutya pucéran. Mindegyikre adnak valami ruhát. Bulldog, narancssárga-fehér kötött pulóverben. Valami nagytestű dög terepszínű gyakorlóban. A lényeg, hogy a lyuk azért meglegyen hátul. (Pedig itt törvény tiltja a kutyaszar otthagyását, ki is van rendesen plakátolva. De szarnak rá.)

A metrón egy nagyon jó kezdeményezés: Arts for Transit. Különböző művészek készítettek közlekedéssel kapcsolatos alkotásokat és ezeket rakták ki a szerelvényekre a reklámok közé. Hármat sikerült elcsípnünk, egyik jobb volt, mint a másik. Ugyan nem egy Doctor Zizmor, de hosszú percekig el lehetett nézni bármelyiket.
Még egy üde színfolt a metróról. Van egy stilizált ábra, mely valami tömegközlekedési viselkedést népszerűsítene. Az emberek ilyen legóforma árnyalakok. Az egyiken öltöny, nyakkendő. Hát, nem tudom, az alkotó mennyi időt tölthetett a metrón, de hogy én itt öltönyös embert egyet sem láttam, az fix.

Teljesen fura nappal, élőben nézni a kanadai téli olimpiát.

Délután egy kis csendes pihenő, aztán fel. Amilyen magasra csak lehet.
Pontosabban nem, mert a 102. emeletre már nem mentünk fel. Elég volt a 86. is.

Igen, Empire State Building.

Ráadásul jól el is csesztük. Délután kettőkor értünk haza, pihentünk háromnegyed négyig. A Brooklyn-hídnál kimértük, hogy az alkonyat 17.15-17.45 között veszi át a hatalmat, 18.00-tól már sötét van. Emlékeztem rá, hogy három évvel ezelőtt jó egy órát álltunk sorba, hogy feljussunk. Jó ötletnek tűnt délután négyre odaérni. Aztán sorban álltunk közel két órán keresztül. De még így is csak perceken múlt - az első képeinken (nincsenek kirakva) látszik, hogy azok még alkonyban, az ún. sötétkék zónában készültek, a többiek viszont már sötétben.

Az egészben az a legbosszantóbb, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy szoptuk meg. Csak akkor az nem fordult meg a fejünkben, hogy egy órát kell sorbaállnunk. Most meg a két óra csinált ki. De szószerint: két órán keresztül álldogálni a sűrű tömegben, ahol mindenkiről patakban csorgott a veríték (mindenki melegen öltözött, mivel fent kegyetlen idő várt ránk), de itt lent a tömeg fűtötte magát és a termet… volt egy kis oroszlánszag.
De fönt… hát ott a szél kis híján lefújta a fejemet. Felvettem a kapucnimat, összecsomagoltam magam abszolút tél- és viharállóvá… és csak így mertem kidugni a fejemet a rácson. Félelmetes érzés lehet sasnak lenni.
Nem is bírtuk sokáig. Megnéztünk minden megnéznivalót, amit lehetett, le is fényképeztük, aztán megint sorbaálltunk. Immár lefelé. Utána még elmentem az állványért, mert azt a biztonsági ellenőrzésnél elkobozták. Mondjuk, már eleve a biztonsági ellenőrzés is kiverte a biztosítékot, a múltkor úgy emlékszem, nem volt - most meg végig kellett csinálni a reptéri procedúrát, övvel, kabáttal, ahogy kell. Aztán amikor értementem, akkor láttam, hogy nem unatkozott: amikor a securitys fazon kérdezte, mit szeretnék, és mondtam neki, hogy tripodot, elég sokat a kezembe adott, mire megjött az enyém. (Sajnos a többi sokkal vacakabb volt.)

Nem gyalogoltunk sokat, de a több, mint 3 óra álldogálás teljesen kifárasztott. Nem is cifráztuk, jöttünk haza. Persze, előtte bolt. Ahol most vadásztam egy marha nagy üveg bio cidert. Ugyanúgy jártam vele, mint a tegnapi cseresznyés sörrel: az első korty durván ütött, de a végére már kifejezetten megkedveltem.

Valakiben esetleg felmerülhetett a kérdés, hogyan lehet a szobában úgy sör, hogy hűtőszekrény, az aztán nincs. Nos, van egy ütött-kopott ablakpárkány, oda ki lehet rakni a dobozt. A művelet nem kicsit kockázatos, mivel a párkány nem csak göröngyös, de keskenyebb is, mint a doboz, az ablak nagyon nehezen nyílik (pontosabban húzható fel) - és akkor nem beszéltem még a szembeszomszédról, akinek annyira közel van az ablaka, hogy simán leemelheti az egészet. Vagy a madarakról, hiszen elég csak megbillenteni a dobozt és már repül is az egész öt emeletet lefelé.
Nem lehet hibázni a sör elővételénél.

February 25, 2010 at 21:52   Posted in: Utazás  No Comments

Kresz Géza 004

2010.02.13; szombat

Tegnap este hasonfekve aludtam el. A fejem a párnámon nyugodott, két kinyújtott kezemben pedig a fényképezőgépet tartottam. Éppen a napi képeket néztem volna át, amikor fejbekólintott az álommanó.
A korai elalvás miatt korán is keltünk. Mára úgy terveztük, hogy rendelünk egy 24 órás internetet, mert holnap Washington, aztán kell az időjárás is, meg a vasúti menetrend is. Csak aztán az internettel kicsit hülyén jártunk: elméletileg rá kellett volna csatlakoznunk, feljön egy weblap, ott fizetünk, aztán hajrá. Nos, az első próbálkozásnál feljött vagy 30 access point. Elkezdtem kiválasztani a jelszó nélkülieket - és a második rá is tett a netre. Ingyen. Igaz, borzasztóan gyenge volt a jel, szaggatott is, lassú is volt - de működött.
Kész szerencse, hogy New Yorkban egymásba érnek az életterek.

Aztán Washington. Az internet erejével fölszerelkezve is csak annyit lehetett megállapítani, hogy hát, izé. Vagy járható, vagy sem. Jegyet mindenesetre lehetett vásárolni, ergo a vonatok valószínűleg közlekednek. Viszont borzasztó drágán. Én olyan 25e forint körülire emlékeztem, ehhez képest a legolcsóbb retúrjegy is 180 dollár volt, ez mostani árfolyamon közel 40e forint. Kettőnknek 80e. Mindez a bizonytalanba.
Inkább nem vállaltuk be. Utána viszont kavarhattam, hogy milyen egész napos programmal egészítsük ki a new york-i csavargást. Szerencsére net már volt.

A sok tervezgetés elvitte az időt, kicsit későn is indultunk neki. Mára a Central Park volt előirányozva. Mivel mindketten gyaloglós tipúsúak vagyunk, úgy gondoltuk, végigsétáljuk. 8 km oda, 8 vissza. Sima egy nap. Aztán, mivel egyikünk sem született eszkimónak, félúton visszafordultunk. A Central Park New York hűtőszekrénye. A hó már mindenhol elolvadt - itt hegyekben állt. A szél akadálytalanul szaladgálhatott a fák között, és élt is vele.
De nem csak ez volt a baj. Először nem értettem, mi ez a tömeg - aztán Nej világosított fel, hogy szombat van. Annyian voltak a parkban, hogy ahol összeszűkült egy ösvény, sorba kellett állnunk. Hogy végképp tönkretegye a kedvemet, pont olyan idő volt, amelyikben szinte lehetetlen fényképezni. Borult, felhős idő, mindenfelé havas táj, a nap pedig - érezni lehetett - ezerrel sütött a felhők mögött. Ha a hóra figyelsz, minden sötét lesz, ha a tárgyra, akkor meg túlexponálod a havas részeket. Tré.

 

 

A kedvemet a Lennon emlékkörnél veszítettem végképp el. Korábban elterveztem, hogy a nagylátószögű objektívvel csinálok olyan képet, hogy a kör legyen a lábamnál, a háttérben pedig benne legyen a Dakota-ház. (Sima objektívvel esélyem sem lett volna.) Kis híján ezzel sem. Amikor odaértem, egy 5 fős társaság mórikálta magát: mindenki beállt a körbe egyszer, a többiek meg lefényképezték. Aztán már elindultak, amikor ketten visszamentek és elszarakodtak még egy kicsit. Egészen addig, amíg megjelent egy 50 fős iskolás csoport, körbeállták a kört és a tanár nekiállt elmesélni John Lennon életét. Azt hittem, felrobbanok. Jó öt percig voltak ott, ezalatt persze körben felgyűltek a kisebb-nagyobb csoportok. Ahogy elment az iskola, jöttek megint a beállós emberek. Ekkor már hangosan dühöngtem. Soha nem fogok rendesen odaférni.
Végül megcsináltam a képet - de olyan nem volt, mint a múltkor, amikor rajtunk kívül senki nem járt a környéken.

Igazából a Ramble részen kezdtünk el nevetgélni. Itt ugyanis roppant romantikus, roppant szűk ösvények tekeregtek dombra föl, dombra le - és sehol nem volt eltakarítva a jég. Én rögtön leszúrtam egy Rittbergert, majd nem sokkal később a másik is alig bírt meglógni. Természetesen amikor rövidíteni akartunk, akkor valójában hosszabbítottunk és amikor biztonsági kerülőt akartunk tenni, kiderült, hogy a jó nagy kerülő után ugyanoda jutottunk vissza. Folyamatosan a kerítésbe/korlátba kapaszkodva, centiről-centire araszolva. Jó volt.

Említsük még meg a szabadtéri büfét az Alice szobor környékén. Addigra már lépegető jégkockák voltunk. Csak valami forróra vágytunk. Kértünk kávét - erre nagy meglepetésre európai eszpresszót adtak. Szomorúan nézegettük a gyűszűnyi italt. Akkor vettem csak észre, hogy lehetett volna teát is kérnünk. De az igazán profik nem is ezzel éltek - mint utólag kifigyeltük - hanem öt dolcsiért vettek forró levest.

 

Aztán kisétáltunk a parkból - és kis híján leültünk a döbbenettől. Hihetetlen tömeg áramlott az utcákon. Gyorsan oda is mentünk, megnézni mi folyik itt: de semmi. Csak mentek az emberek. Megvontuk a vállunkat, lementünk a metróhoz, irány Little Italy.
Ott ültünk le igazán a földre. Akkora tömeg volt az utakon, hogy lépni alig lehetett. Az autók se igazán tudtak haladni, akinek volt szirénája, az mind használta is. Meg még most, este is. Elviselhetetlen tömeg, hangzavar. Pont az olasz negyedhez illő.
Félelmetes, milyen temperamentumok játszottak. Az éttermek előterme fűtött, a legtöbb előtérben ott figyel egy remeterák pincérforma alkalmazott, aki, ha látja, hogy bizonytalan ember sétál az utcán, kiugrik és berángatja a polgárt.
Mielőtt berángattak volna, magunktól gyorsan bementünk egy ilyen helyre és ettünk egy elsőosztályú lasagna-t.

Utána folytatódott a döbbenet. Úgy kellett elverekednünk magunkat a metróig - oda pedig nem tudtunk bemenni. A lépcső tömve volt kifelé jövőkkel. Kész. Beszorultunk. Könyökkel harcolva jutottunk csak be, de esélyünk sem volt továbbjutni, mivel a new york-i szivarvágó kifelé is engedi az embereket, nem csak befelé. És mivel onnan nem kell jegy, a befelé menőnek nincs túl sok esélye.

Itt láttuk, hogyan megy be egy család egy jeggyel. Anyuka bement, kiadta a rácson. Apuka lehúzta és betolta a két gyereket a forgóba. Aztán ahogy átmentek, apuka még egyszer lehúzta a jegyet, amikor bement vele. Döbbenetes. Annyira amatőrök lennének az MTA-nál, hogy engedik egymás után, egy percen belül háromszor ugyanazt a kódot? Vagy csak nincsenek felkészülve ilyen trükkös kuncsaftokra? Magyarországon nem sokáig élnének meg.

Hazafelé most a Trader Joe-hoz néztünk be. (Ez egy nagyon szimpatikus üzlet. Most gondold el, Kereskedő Józsi. De jók a szlogenjeik is. Régebben a következő plakát volt a falon: “- Anyu, ha nagy leszek, lehetek én is Trader Joe? - Igen, fiam, de ahhoz rengeteget kell még dolgoznod”. Most meg a következőt láttuk: “We can’t spell the value without ‘u’”. ) Egyébként pedig azt kell tudni róluk, hogy inkább a minőségre hajtanak és a bolt mellett van egy kis borkereskedésük is.
Na, ide mentünk be - de csak azért, hogy pánikszerűen kimeneküljünk. A pénztárig terjedő sor végeláthatatlanul tekeredett a polcok között.
Szombat délután - New York - katasztrófa.

Később jöttünk csak rá, hogy hosszú hétvége, háromnapos ünnep volt éppen a városban. Vasárnap Valentin nap, hétfőn meg President Day. Emiatt volt ennyire nyüzsgős a szombat.

Hazajöttünk, pihenés, szuszogás. Sör. Benjamin Franklin megdolgozik a pénzéért.

Este hétkor megint nekifutottunk a városnak. Times Square és környéke. Mondhatom, tökéletesen időzítettünk: szombat éjszaka, majdhogynem fesztiváli szintű tömeg, emelkedett hangulat. Ezen a csavargáson belül nem először kellett átértékelnem néhány helyszínt a három évvel ezelőttihez képest. Akkor lusta disznók voltunk és habár a fő látnivalókat láttuk, de magát a várost alig. Most viszont mindketten gyaloglómániások vagyunk - és azt kell mondjam, a városban sokkal több van, mint amit a múltkor - a metróból prérikutyaként ki-kidugva a fejünket - láttunk.
Kiélvezkedtük magunkat a fényparádéban, aztán este kilenckor hazamentünk.

Természetesen makacsul megint benéztünk Trader Joe-hoz. Most már kevesen voltak - és én szabadon engedhettem vágyaimat. Vettem egy üveg (ránézésre 1,2 liter körüli, de a fene sem ismeri ki magát itt a pintek és az ozok között) ‘Three Philosophers’ márkanevű sört. Ez egy belga tipusú barna jószág, 9,8%-os alkoholtartalommal, enyhe cseresznye beütéssel. Nagyon finom volt. És vettem végre egy sixpacker porter sört, méghozzá az egyik kedvencemet, a Sierra Nevada-t.
Határozottan jól kunkorodott ki a végére a nap. Pedig délelőtt a Central Parkban azt hittem, megint olyan lesz, amikor semmi sem sikerül.

Este megtaláltuk az asztalon a takinéni borítékját. Nyomtatott betűkkel rá volt írva, hogy ki a takarítónőnk, hogy az illető mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat, és ha úgy gondoljuk, tippeljünk. Illetve a nő nem bízta a véletlenre, a borítékra kézzel is ráírta, hogy ez a borravaló helye, legyek szíves, koncentráljak. Habár én nem kedvelem ezt a fajta rámenősséget, de valószínűleg a végén mégis kapni fog valamit. Eddig minden nap szépen összerakta a szobát, sőt, ma reggel a sörösüvegtesztet is jól vette. Ugyanis az történt, hogy az első napi sörfogyasztás üvegeit csak beszórtam a szekrény mögé, ahol a takinéni nem vette észre. A második nap estéjén szólt Nej, hogy itt minden nap van takarítás, nem kellene az összes sörösüveget az utolsó nap előbújtatni a rejtekhelyéről. Igaza volt, mint mindig - így előszedtem a két nap alatt összegyűlt 10 darab durván háromdecis üveget és jól beletömtem az egy szem kukánkba. Nézett ki valahogy, na. De szó nélkül elvitték.
Mondjuk, úgy belegondoltam, ha a takinő ért is a sörökhöz, mit vigyoroghatott a kukák láttán. Első nap Budweiser. Könnyű, egyszerű és egy kicsit édes sör. Amerika Kőbányai Világosa. Aztán második nap már Samuel Adams, harmadik nap meg 3 Philosophers és Sierra Nevada Porter. Lehet, hogy ízlésfinomodásnak venné - pedig csak a megfelelő beszerzési helyek megtalálásáról volt szó.

February 24, 2010 at 21:56   Posted in: Utazás  5 Comments

Kresz Géza 003

2010.02.12; péntek

Reggel fél nyolcas kelés. (Itteni idő szerint éjfélkor feküdtem le, szóval az átállás simán és gyorsan megtörtént.) Igaz, reggelire ettem akkorát, amekkorát otthon ebédre szoktam.
A reggeliző a már ismert, kellemes helyiség. Szerencsére hűvös. (A szobában nem tudunk hozzányúlni a fűtéshez… és annyira döngetnek, hogy télen, nyitott ablak mellett sem kellett takaró.)

Akkora hülyeséget álmodtam, hogy olyan már nincs is. Többször is arra ébredtem, meglehetősen izgatottan, hogy indulás előtt matattam valamit a DNS-ben és ettől New Yorkban megszűnt a névfeloldás. A hírekben, meg az utcákon pedig éppen keresik az illetékes rendszergazdát. (Az ablakunk a mellettünk lévő ház egyik lakásának konyhájára nyílik - kábé egy méterre van egymástól a két ablak, simán át tudnék ugrani mondjuk sóért - és reggel folyamatosan megy a rádió a szomszédban.)

Kezdeti kultúrsokk: Nej sós vajat kent a hagymás péksüteményre… majd szerencsére megkóstolta, mielőtt rákente volna a lekvárt. Bár lehet, hogy ez a kaja errefelé nem is szokatlan. Az édes sört már egészen megkedveltem.
Ébredés után weather channel. A déli államokban - Alabama, Miami - havazik. Vancouver-ben nyárias az idő. Enyhe gubanc, hogy az utóbbi városban kezdődik el holnap a téli olimpia.

A metrón ritka gusztustalan reklám egy bőrgyógyászról. (Doctor Zizmor.) Hihetetlenül rámenős, de ez errefelé roppant hatékony lehet. Benne van minden, amit meggyőzés-technikából oktatni szoktak. Errefelé az emberek ugyanis nem cinikusak, tényleg elhiszik, hogy valaki pusztán jóságból és önzetlenségből akarja eltávolítani a többi ember bőrbetegségeit. (Wiley missziója jut eszembe, Obviousman egyik záró mondata: “Help Obviousman in his quest to wake up America… be cynical”. A megjegyzés megjegyzése: a rajz jelenleg nálunk is abszolút aktuális.)

Ez a régi reklámja a fazonnak, az újat - a meggyőzés-bombát - sajnos még nem találtam meg a neten. Cserébe nézzétek meg a videóját, az is üt.

Véletlen volt, de ezzel a bőrgyógyásszal belenyúltam rendesen a helyi folklórba. Ugyanis van neki oldala a wikipédián. (Érdemes továbbkattintani a külső linkekre is. Úgy tűnik, komoly mémet találtam.)

The fact that most New Yorkers recognize Dr. Zizmor but he remains all but unknown outside of the New York area makes him somewhat of a cultural touchstone for a city whose quirks and idiosyncrasies have often been appropriated by the larger American culture. For example, during her 2000 run for U.S. Senate from New York, the The New Yorker proposed that Hillary Clinton, who had never lived in New York, be required to prove her connection to the state by taking a quiz that only New Yorkers would be able to pass. One of their suggested questions was, “Who is Dr. Zizmor?”

Látod, megéri ezt a blogot olvasni. Mostantól már te is sokkal nagyobb eséllyel indulhatsz New York szenátorának címéért.

Megegyeztünk, hogy először a kötelesség, utána a szórakozás. Így a B&H-ban kezdtünk, ahol gazdagabb lettem egy objektívvel és egy tripoddal, Nej pedig egy bolondbiztos kompakt géppel. Így most már neki sem kell unatkoznia, amíg a fényképezőgéppel vacakolok.

Immár egy sokkal komolyabb felszereléssel vágtam neki a városnak. Mostantól, ha azt látjátok, hogy a felhőkarcolók a végtelenben találkoznak, akkor ne arra gondoljatok, hogy erre járt Bolyai János és elgörbítette a teret - hanem a nagylátószögű objektív próbálja belezsúfolni egy képbe az összes látnivalót.

 

A zsákmánnyal hazamentünk, rituálisan magunkévá tettük, még ittam egy sört aztán irány a downtown.

Wall street. Végre meg tudtam mutatni Nejnek, miért nem akarok itt dolgozni.

 

Nyilván megnéztük a bikát is… már amennyire lehetett. Tekintve, hogy ideális kirándulóidő van (ezerrel süt a nap, nem túl erős a szél és olyan 0 fok körül lehet), elég nagy a tömeg mindenhol. A bikának a tökét például egymásnak adogatják a fülig érő szájjal vigyorgó nők, persze mindegyiket le kellett a társaknak fényképezni.

Utána átsétáltunk a a Battery parkba. Megnéztük messziről a Szabadság szobrot meg az Ellis szigetet. (Átmenni, az egy nap.) Parti sétány a Hudson mellett, egészen a Ground Zeroig. Megnéztük, hogy haladnak a WTC2.0-val. Már a kerítés fölött van pár méterrel az építmény.

 

 

Innét kínai negyed. Az első olyan étterembe beültünk, ahol zömében ferdeszeműek kajáltak. Olyan ritka a lehetőség autentikus kaját enni, akkor meg már figyeljünk a részletekre. Nej alapos böngészgetés után rendelt valamit. Összességében finom volt, bár minden egyes alkalommal felsikoltott, amikor valami ismerős ízt talált. Nem volt sok. Én nem kockáztattam, maradtam a currys csirkénél, rizzsel. Hát… lehet, el kellett volna kérni a receptet és odaadni a munkahelyi menzán a szakácsnak, miszerint a currys csirke nem csak abból áll, hogy paprika helyett kurkumával készítjük a csirkepörköltet. De nagyon jól esett a kancsó forró tea is (kínai zöld, cukor nélkül, egyszerűen imádom), amennyire át voltunk ekkor már fázva, szószerint az életet pumpálta vissza belénk. Ehhez képest jóval kevesebbet fizettünk, mint tegnap a Fridays-ben.
- Te, ebben az étteremben még bőven van kiaknázatlan potenciál - közölte az utcán Nej.
- Mivan? - kaptam fel a fejem, mert éppen elbambultam és ki volt kapcsolva a bullshitértelmező áramköröm.
- Jöhetnénk ide holnap is ebédelni - fordította le a kedves.
- Ja, persze.

Utána még mentünk egy kört a főutcán, aztán az autentikus Mott utcában is. Embertelen mennyiségű tengeri bizbasz, de ez még nem is volt olyan durva, mert ilyeneket már láttam. A durva a gombaárus volt, ahol szárított tengeri uborkától kezdve dohánnyal töltött indiánfaszig volt minden extrém cucc. (Majdnem azt írtam, hogy kaja. Bár lehet, hogy a ferdeszeműek még ezeket is képesek megenni.)

 

Benéztünk ajándékboltokba is. Találtunk például egy válltáskát a lányomnak. Csak éppen ár nem volt rajta. Nej megkérdezte, közben én is mondtam neki valamit… az öreg kínai meg egyből kapcsolt.
- Óccó… - motyogta.
Vazzeg. A bácsika egy mondatból megállapította, hogy magyarok vagyunk és tudta is a pontos kifejezést a nyelvünkön.

A szomszédban nekem is megvolt a nagy vásárlásom. Vettem egy Benjamin Franklint ábrázoló hűtőmágnest. Egyébként is imádom az öreget, de ez egy olyan furcsa hűtőmágnes, melynek egyik végén sörnyitó van. Annyira praktikus, hogy egyszerűen nem értem, hogyan gyárthatnak manapság sörbontót mágnes nélkül? Most csak egyszerűen magam mögé dobom az öreg Benjamint és már tapad is fel a vasajtóra. (Eddig a kilinccsel bontogattam a söröket, de ez azért nem teljesen korrekt. Tegnap például a háromból az egyik kihabzott a földre.)

A kínai negyed után volt egy nagy futásunk a Brooklyn-hídra. A naplementét akartuk elkapni ott - és már messziről látszott, hogy kábé tíz percen fog múlni a siker. Jó nagy futás volt… de végül csak sikerült.
A blogolásban pont az a szar, hogy ha történik valami bizarr, akkor azt remekül lehet fanyarul kommentelni - de ha történik valami felemelő, akkor ahhoz nem igazán lehet megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Nekem legalábbis nem megy. Így maradjunk csak annyiban, hogy fenséges volt: ha jó messzire bementünk a hídra, akkor láthattuk, ahogy lemegy a nap - mely egyébként a partról már nem látszik, mert a felhőkarcoló blokk eltakarja - és a blokk melletti részt (Szabadság szobor, Ellis-sziget, a két folyó közös torkolata) gyönyörű színekbe öltözteti. Aztán ahogy ezek a színek sötétednek, úgy gyulladnak fel a felhőkarcolók lámpái, míg végül már csak a lámpamilliárd marad. Ezt leírni nem lehet, egyszer végig kell nézni.

 

Kábé egy órát töltöttünk a hídon, kínai zöld tea ide vagy oda, elég rendesen átfáztunk. Nem is húztuk az időt, metróval haza, illetve még boltba. Részemről egy újabb sixpacker, meg mogyoró. Mustáros. Imádom a mogyorós perverziókat.

Felmentünk, elpilledtünk. Én nekiálltam blogolni.
- Kérsz gyümölcsöt? - kérdezte Nej.
- Mi vagyok én, csimpánz? - utaltam finoman arra, hogy én a továbbiakban elleszek a mustáros mogyoró, a vörös sör és a netbook társaságában.
A sarokból pár perc múlva felhangzó diszkrét horkolást beleegyezésnek vettem.

February 23, 2010 at 19:53   Posted in: Utazás  One Comment

Kresz Géza 002

Ahol minden sarkon fölszáll a füst a csatornákból,
ahol sárga taxik és sok színű trailerek hatalmasan fordulnak,
elegáns négerek és félelmetes kínai negyedek,
és a Broadway-en árad ki a színházból a téli tömeg,
hidegben, nevetve.

Látlak, Amerika!
Vigyázz, Amerika!
Egyszer te is megtudod!
Épp úgy ismerlek,
mint a tenyeremet,
bár még sosem jártam ott.
Nekem a 44-ik utca sarka
olyan, mint a Kresz Géza vége,
ahol fordul a villamos.

2010.02.11; csütörtök

Felhívtam a titkos számot. Nem tudott segíteni, ő is ugyanúgy járt. Úgy látszik, ez az Alaska Air nagyon kemény, nem hagyja befolyásolni magát. Ülhetek két nagyseggű, szakállas mormon között, 7 órán át. Persze, az is lehet, hogy két leszbikus japán csaj közé kerülök.
Meglátjuk.

Otthon még lapátoltam egy kis havat az udvaron. Mondhatni, rákészültem New Yorkra. Nej szerint berakhatnánk akár a hólapátot is.

Repülőgép. Valami öreg jószág. Egyfelől jó, mert nagy, műbőr ülések vannak benne, másfelől rossz, mert nincs egérmozi, nincs pohártartó. Apróságnak tűnhet, de nagyon fontos dolgok ezek.

Elég sok időbe tellett, mire megtaláltam a kötelező kisgyereket, de végül meglett ő is.

Folyosónál ülök, a túloldalon két fazon. Itt derítették ki egymásról, hogy egy időben mindketten játszottak pornófilmekben, ugyanazoknál a rendezőknél. Mire elindult a repülőgép, már a szükségesnél jóval többet is megtudtam azon heteroszexuálisok szenvedéseiről, akiknek meleg filmekben kellett szerepelniük.

Kaja. A szokásos pastaorchicken. Nyilván vörösborral. Bor papírdobozból. A magyar virtus.

Étkezés után kávé helyett kértem még egy pohár bort. Kávé… repülőgépen? Hülyeség.
A monoton zúgás, a jóllakottság, a két pohár bor, a kivetítőn sugárzott tinifilm, Dali Angelusa(1) furcsa elegyet képez a szomszédból áthallatszó kölcsönös panaszkodással. Most éppen a homo eszkortozásokról mesélnek sztorikat. Ide kellene ültetni a bőgős kishapsit, valószínűleg szótlanul figyelne.

(1) Igen, jól láttad. Megint azt az elvet követem, hogy nem viszek magammal sok olvasnivalót, de az mégis kitart az út végéig.

A pilóta közli, hogy az időjárás miatt egy kicsit megnyomja a gázpedált, így egy órával hamarabb fogunk odaérni. Jézusom, mi közelíthet New York felé? Mármint rajtunk kívül?

Olyan hamar érkeztünk meg, hogy az előttünk kipakoló gép még nem tudta elhagyni az állást. Mentünk még egy kört az óceán fölött.

A repülőtéren még látni 5-10 méter magas hókupacokat, de a városban már alig van hó. (A repülőtéren ugyanis volt technológia öszetúrni, az így keletkező hegyek akkorák lettek, hogy két év múlva simán lehet rajtuk téli olimpiát rendezni. Ezzel szemben a városban lesesett hó meg spontán olvad.)

Kettőnknek húzós lenne a taxi, így bátran nekivágtunk a tömegközlekedésnek. Mondtam már, hogy a Köki egyáltalán nem rína ki a new york-i metróállomások közül? Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy borzasztóan lepukkantak az állomások, viszont rengetegen vannak. Ez is egy koncepció. És nem is rossz.

 

Ekézzük Budapestet, hogy Ferihegyről milyen kalandos bejutni tömegközlekedéssel a városba. Pedig nem is: 200-as busz, kék metró.

Bezzeg New York. A terminálnál fel kell szállni az Airtrain-re. Ez, ha csak a terminálok között körözök, akkor ingyenes. Ha kimegyek vele a metróig, akkor már 5 dollár.
De még milyen öt. A kijáratnál gépek: az egyik oldalon beléptető gépek a metróhoz, a másikon kiléptető gépek az Airtrain-ből, köztük pedig jegyautomaták. - Óh, ezt ismerem - kiáltottam fel - ilyenből vettünk a múltkor egyhetes bérletet. Bankkártyával.
Keresem a menüben, nincs. Csak olyan jegyet ad, hogy kilépés az Airtrain hálózatból, vagy Airtrain+metró kombinált jegy. De abból meg nincs heti.

Tipikus kultúrsokk. Hogyan jutunk itt át a metróhoz?

Nos, úgy, hogy vettünk egy sima kilépőt az Airtrain-ből és bíztunk benne, hogy az állomáson kívül lévő jegyautomaták már adnak majd értelmes jegyet. (Mondjuk, ez a sima kilépő jegy sem volt túl egyszerű, a mellettünk lévő büfés komplett sírógörcsöt kapott, hogy miért szenvedünk készpénzzel az automatánál, amikor nála minden jegy kapható. - Maradj csendben Ali, gyakoroljuk az automatát - nyugtattam meg.)
Kimentünk… és a kinti automata is elkezdte a hülyeséget, csak most már befelé szóló Airtran jeggyel. Szerencsére nem adtuk fel, és a 3 működő automata közül megtaláltuk azt, amelyik végre rendes jegyet adott.
Na, ezzel mentünk vissza megint az Airtran állomásra, csak most egy éles kanyarral átvágtunk a metró felé, az új jeggyel. És bingó, sikerült. Igaz, a szivarvágók között a nagy bőrönddel megszenvedtem, de bent voltunk a metrón.
Nem is akármeddig. Ugyanis a szerelvény 35 percig nem jött. Ez önmagában sem öröm, de a földfelszín feletti metróállomás kint volt valahol Hudsonborzasztópusztán, a viharos, jeges szél pedig élvezettel rohangált fel-alá. Végül megjött a szerelvény, és néhányszáz évnyi nehézvasban eltöltött év várományosa között bemetróztunk a prériről a külvárosba. Ott átszálltunk és innen már csak 15 megálló volt a belváros.
Simán elcsesztük a plusz egy órát a föld alatt - de az egész egy élmény volt és mi élményeket gyűjteni utaztunk ki.

A metró pont a szálloda előtt tett ki. - Hát, megint itt vagyok, New York! - köszöntöttem az ismerős szállodát, ahogy kibukkantunk a föld alól. Bementünk. Mintha ma lett volna. Itt reggeliztünk. Itt tartottuk az indulás előtti haditanácsot. Itt próbálgattam az új gépemet. Jaj.
Gyors check-in. 405-ös szoba. De legalább nem az ötödik. Lift ugyanis nincs, a lépcsők pedig rohadt meredekek. Felszenvedtük a bőröndöket. Elöször mindketten szembesítettük a klotyit a magyar virtussal - és csak aztán vettük észre, hogy egyrészt rohadt pici szobát kaptunk (ami nem baj), másrészt ez bizony nincs kitakarítva. Vissza a recepcióra. Tré a szoba, Jenő. Elnézéskérések. Kaptunk egy másik szobát. 504. Csak meglett az ötödik emelet. És a szoba még kisebb.

Aztán irány a város. Metró, Empire State Building. Igaz, a Madison Square Gardent céloztam be, de első nap ennyi tévedés belefér. Nem is volt teljes 45 fok a hiba.
Beültünk kajálni. Ekkor otthon már hajnali kettő volt. Most jött jól a könyviró rutin, én ilyenkor még javában kukorékolni szoktam. Nej meg annyira összeszakadt, hogy majdnem rábólintott a kéksajtmártásra. Mindketten előételt kértünk. Mindkettőnknek malomkeréken hozták ki. Ezek egész egyszerűen nem normálisak. Pedig a pincér értelmes fajtának nézett ki, amikor például azt mondtam neki, hogy draught beer, rövid gondolkodás után javította csak ki a kiejtésemet. De megértette - és ez New Yorkban borzasztó ritka esemény.

Innen metróval haza, útközben bolt, sörért (persze sörnyitó nélkül), a szállodában még sör mellett blogolás. Otthon már 5.15 van. Kicsit hosszúra nyúlt a nap.

February 22, 2010 at 21:23   Posted in: Utazás  6 Comments

• « Older Entries

•  

  March 2010

  M	T	W	T	F	S	S
  « Feb
  1	2	3	4	5	6	7
  8	9	10	11	12	13	14
  15	16	17	18	19	20	21
  22	23	24	25	26	27	28
  29	30	31

• 
  

• Recent Comments

  • Hvala on Ébredés utáni bejegyzés
  • JoeP on Hétköznapi történet
  • JoeP on Hétköznapi történet
  • Szindbad on Hétköznapi történet
  • JoeP on Ajándékcsomag

• Archives

  • March 2010
  • February 2010
  • January 2010
  • December 2009
  • November 2009
  • October 2009
  • September 2009
  • August 2009
  • July 2009
  • June 2009
  • May 2009
  • April 2009
  • March 2009
  • February 2009
  • January 2009
  • December 2008
  • November 2008
  • October 2008
  • September 2008
  • August 2008
  • July 2008
  • June 2008
  • May 2008
  • April 2008
  • March 2008
  • February 2008
  • January 2008
  • December 2007
  • November 2007
  • October 2007
  • September 2007
  • August 2007
  • July 2007
  • June 2007
  • May 2007
  • April 2007
  • March 2007
  • February 2007
  • January 2007
  • December 2006
  • November 2006
  • October 2006
  • September 2006
  • August 2006
  • July 2006
  • June 2006
  • May 2006
  • April 2006
  • March 2006
  • February 2006
  • January 2006
  • December 2005
  • November 2005
  • October 2005
  • September 2005
  • August 2005
  • July 2005
  • June 2005
  • May 2005
  • April 2005
  • March 2005
  • February 2005
  • January 2005