Még mindig marketing

Tegyük fel, hogy tejfeldolgozással foglalkozol. Tegyük fel, hogy rögtön az elején szétválasztod a zsíros anyagot a többitől. Hogyan árulod? Hát úgy, hogy a zsírszegény cuccokat kalóriaszegényként reklámozod, a zsírosakat meg energiabombaként. Nem, még véletlenül sem fordítva: mind az ‘energiaszegény’, mind a ‘kalóriabomba’ rossz üzenet. Nagyon rossz.

Emlékeztessetek rá, hogy ezért ne költözzek Csepelre

Ez egy elmaradt írás, még április 12-én véstem bitekbe a dühöngéseimet.

Egész héten tanfolyam volt és ilyenkor a hétfő a legneccesebb. Nem tudom, melyik termet kapom, néhányat ismerek, néhányat még nem és szoktak lenni meglepetések. (Projektor, megvilágítás, meg ilyenek.) Elő is kell készülnöm, a szokásos méhecsketánc a belépőkártyával és az autóval, no meg az adminisztráció, viszont az egészre fél órám van mert ennyivel nyit hamarabb az épület, mint ahogy kezdődik az oktatás.
Na, ki találja el, hogy mikor esik be egy P1 gyanús bejelentés? Persze, hogy vasárnap éjjel. Mivel ezt a bejelentést ismerem és tízből kilencszer vakriasztás, így lefagyasztottam hétfő reggelig, aztán kiderült, hogy nem múlt el, de ettől még persze bűzlött, hogy valótlan, viszont mire kinyomoztam, hogy nem az ügyfél teljes rendszere állt le, hanem csak egy tűzfalkonfig elkeffentése miatt a monitorozó rendszerünk vált elérhetetlenné, elment egy félóra, ettől persze pont belecsúsztam a reggeli közlekedési dugóba, a kocsit nem is volt időm elvinni a parkolóba, így csak ledobtam a fizetős helyre, pár perccel kezdés előtt estem be és teljesen vakon indítottam az első elóadást. Nem voltam nyugodt. Az első szünetben átvittem a kocsit, lefutottam az adminisztrációs köröket, rendben voltunk.
Délután négy körül fejeztem be, mentem a fogorvoshoz. Ja, nem mondtam, az első oktatási napot felső fogsor nélkül nyomtam le. Péntekre kellett volna megérkeznie a körhídnak, nem érkezett meg. Kicsit veszekedtem a dokival, végül hétfő délutánra igérte biztosra. Csepelen. Nagyon nem idegeskedtem – ekkor már – gondoltam, szép lassan odakocogok. Könyves Kálmán körút, a Lurdy után balra a Kvassay híd felé, a Soroksárin át is jutottam – és beállt a forgalom. Se előre, se hátra. Előkaptam a Waze-t, de nem sokat tudott segíteni: az egész környék mélyvörösben pompázott. Vártam. Egy óra múlva jutottam vissza a Soroksári útra (kábé 500 méter), a Kvassay hidat valamiért lezárták, a tömött két sávot visszafordították a szintén tömött vissza két sávba. Oké, Soroksári út. Legfeljebb átmegyek a Gubacsi hídon. Gondolta ezt velem együtt még pár ezer sofőr. Persze, hogy beállt a Soroksári is. Negyven perc alatt jutottam el Erzsébetig, de ott megállt minden. Gondoltam, ravasz leszek, bemegyek a lakótelepre, aztán onnan megyek fel a hídra. Gondolta ezt velem együtt pár száz sofőr. A lakótelep, a szűk utcákkal, még jobban beállt, mint a Soroksári. Ekkor már fél hét volt, gondoltam, rácsörgök a dokira, hogy kitartás, megyek én, arról nem tehetek, hogy fókamászásban is hamarább oda tudnák érni, mint autóval. Volt némi para, mert az épületet nyolckor zárták, és semmi jele nem volt annak, hogy addig oda is érek. Én viszont kötöttem az ebet a karóhoz, még két napot biztosan nem tudtam volna ilyen állapotban végigbeszélni. Fél nyolcra értem a rendelőhöz, azaz három óra 15 perc. Szerencsém volt, megkaptam a fogamat, innentől mehetett rendben a hét, eltekintve a röpke időzavartól, ugyanis minden délután át szoktam nézni a következő napi slide-okat, nagy vonalakban végigkattogtatom a demókat és átfutom a laborgyakorlatokat. Ez most erősen belecsúszott az éjszakába és csak a hét közepén értem utól magamat.

Mi is történt? Hazaérve túrtam a netet, hogy mi lehetett ez az óriási katasztrófa, de nem találtam semmit. Illetve késő estefelé ennyit: Karambol a Weiss Manfréd úton.
Szerencsére halálos áldozat nem volt, a két autó azért rendesen összetört. Jogos volt, hogy lezárták az utat. De utána mi az isten haragjáért kellett lezárni a Gubacsi hidat is? Az meg Monty Pythonba kívánkozó börleszk, hogy a rendőr a komphoz irányította a több ezer bedugult autót. Szóba jöhetett volna még az M0 híd, de annyira beállt a környék, hogy maximum csak magassági kormánnyal lehetett volna kikeveredni belőle. Aztán gondolom rájöttek, hogy faszság, visszanyitották a Gubacsi hidat és pár óra alatt átvánszorgott rajta a tömeg.

Hát, ennyi. Kész őrület. És nem, Csepel nem lett rokonszenvesebb hely.

Para

Azt írja az újság, hogy a mezei poloska (angol nevén stinkbug, csak mondom) a szagát védekezésképpen használja. Azaz ha megijed, elkezd bűzölögni.

Leírom, pontosan hogyan is történik ez. Üldögélek a teraszon, végre kellemes langyos idő van, éppen szélviharok sem tombolnak, szóval minden rendben. Aztán a semmiből feltűnik egy poloska, nekem repül, reflexből odakapok, poloska eltűnik. Illetve, dehogyis tűnik el. Valahol elbújt… és parázik. Ezerrel. Olyan büdös van, hogy alig lehet megmaradni. Na de hová bújt? Alapos körbenézés. Semmi. Oké, indul a sztriptíz. Leveszem a mellényt, kifordítom, rázom, semmi. Leveszem a pólót, ott sincs. Sóhaj. Leveszem a melegítőalsót, átnézem, semmi. Nagyon alaposan áttúrom kézzel a hajamat, semmi. Csak a penetráns szag. Ez a dög itt ül valahol mellettem és reszket. És egy ilyen képes napokig egy helyben üldögélni, amíg kopogósra nem szárad. Közben persze parázik. Nem, a mi macskáink nem élnek velük.

Eddig akár vicces is lehetne a történet. De nem az. Megint enyhe telünk volt és már tavaly is százasával támadtak, idén se lesz máshogy. Egyik este átlépték a legvégső határt: az egyik a boromba mászott bele, kész szerencse, hogy a fogaim között szürcsöltem, így fennakadt. A számban. Pár éve még tavasztól őszig nyitva volt a teraszajtó, a kert a nappali meghosszabbítása volt – na, ilyesmi már régóta nincs. Minden ki-belépéskor le kell söpörni a hordát az ajtóról. Azt a szerencsétlen, egyfolytában parázó hordát.

Váratlan archívum

Nemrég meglátogattuk a szüleimet és anyám hozzámvágott egy jó nagy dobozt. Azt állította, hogy abban a gyerekkori levelezésem van, döntsem én el, hogy átnézem, vagy kidobom.

Naná, hogy átnéztem.

Elképesztő. Így egyben látva, hihetetlen, hogy minden levélben – rengeteg volt – ugyanazt a sémát követtem. De szószerint. Először csak csóváltam a fejemet, végül már kínomban röhögtem az ismerős fordulatok láttán.
Itt van a prototípus:
– Köszönöm a pénzt/csomagot, szerencsésen megérkezett, nagyon örültem neki.
– Elnézést, hogy ilyen későn írok, de teljesen el vagyok havazva, valójában már két hete nem alszom.
– Küldjetek pénzt! Sokat! Azonnal! Csomag is jöhet.
– Egyébként jól vagyok. Csók.
És ezt úgy képzeld el, hogy tökre ugyanez a séma volt az általános iskolás koromban Zánkáról hazaküldött levélben és a bakonyi faluból immár házasemberként hazaküldött levélben. Csak az első esetben 20 forintot kértem, a másodikban már sokezret.

Na jó, egy kivétel volt. A keselyőbérci úttörőtáborból hazaküldött levelem úgy kezdődött, hogy feketével vastagon bekeretezve csak ennyit írtam: “Csupa hülyével vagyok körülvéve!”. De aztán kifejtettem, hogy ha legközelebb meglátogatnak, ne felejtsenek el pénzt hozni.

Szóval jókat vigyorogtam, aztán egyre mélyebbre ásva elkezdtem kifejezetten érdekes dolgokat találni. Hogy anyám véletlenül felejtette itt ezeket, vagy tudta, hogy úgyis feltúrom az egészet, és azt akarta, hogy olvassam el, azt nem tudom. De két napja ezeket a megsárgult, foszló feljegyzéseket böngészem.
Például anyám 1962-es firkálásait, amikor apám még csak J. volt az üldözőbolyból. Aztán gyorsan élre tört és szépen ott van az egész folyamat a lánykérésig, majd a születésemig. Az utóbbi négy oldalon keresztül, anatómiai részletességgel. Néhány évből itt van a családi könyvelés – de forint szinten – a tételek között pedig naplóbejegyzések. Így például tudom, hogy 18 évesen melyik nap látogatott meg otthon egy volt lányosztálytársam. Mert anyám ezt tartotta annyira fontosnak, hogy feljegyezze a négy zsemle és a húsz deka párizsi mellé. Aztán a kompromittáló dokumentumok. Öcsém magyar érettségije, amelyben Solohov zsenijéről és a szovjetek antiimperialista háborújáról értekezik. (Reszkess, kutya, életed végéig zsarolni foglak vele.) Aztán egy csomó hivatalos dokumentum, melyek azt mutatják, hogy a hatvanas-hetvenes években az állam mennyire belenyúlt az emberek életébe. A korai zsengéim egy elfeledett darabja, melyekről egyszer már írtam de továbbra is fenntartom, hogy ezek soha nem lesznek publikálva. Aztán a hétköznapok törmelékei. A gyerekkori hajam borítékban. Lányom gyerekkori haja egy borítékban. A karácsonyi ajándékokra ragasztott cédulák: hogy melyik kinek lett szánva, na meg valami viccesnek szánt ajánlás. Egy marék higanyos hőmérő. (Nagy kincs.) Egy jónős kártyanaptár, mely valami műtrágyát hirdetett. Ezeréves diaképek. Németországból lopott gyufa. Lépegető exkavátor. Egy képeslap, melyen minden szavam hazugság volt. (Ez volt az a lap, melyet a röjtökmuzsaji kápók cenzúráztak.) Egy dísztávirat, melyet egy nappal a születésem után küldött anyámnak anyósa a kórházba. Nagyszüleim esküvői meghívója. Apám születéséről a hivatalos gyámügyi értesítés. Nagyapám (fényképes) munkakönyve a negyvenes évekből. Sorolhatnám még, de el tudod képzelni.

Ha most ismét levelet kellene írnom, valószínűleg így kezdeném:
“Köszönöm a csomagot, nagyon örültem neki.”

Egy sróf

Én valahogy úgy vagyok összerakva, hogy mindig pörög valamin az agyam. Például pár héttel ezelőtt utaztunk valahová autóval kettesben és talán túlságosan is elbambultam vezetés közben, Nej pedig megkérdezte, mi is jár éppen a fejemben, én pedig rávágtam, hogy speciel az, hogy Isten definíciójából következik-e a személyes gondviselés negációja. Á, nem nézett rám furcsán. Mármint Nej.

Mostanában megint elgondolkoztam egy témán. Még nem értem a végére… de most idő előtt lelepleződtem. A Saturday Morning Breakfast Cereal ugyanis megrajzolta. Hogy honnan tudták? Valszeg Zach is így van összerakva.

Erdei nomád

Futás közben igyekszem nem megállni, de az egyik nap kénytelen voltam.

Ezt le kellett fényképeznem. Világ végén, erdő szélén, na jó, egy erdei tisztáson, tényleg elég távol mindentől, egy pacák kifeküdt a fűbe, a lábát feltámasztotta egy fához, előkapta a laptopját és tolta a facebook/twitter/instagramot. Mert hogy dolgozni ilyen környezetben, ilyen pózban nem lehet, az tuti.

Gondolkodik a molekula

Vágjunk a közepébe: következik-e Isten definíciójából az, hogy nincs személyes gondviselés?

Elsőre: igen.

Bontsuk ki. Kezdjük az alapoknál. Definiáljunk.

Első alaptétel. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az anyag strukturáltsága, a jelenlegi ismereteink szerint mind lefelé, mind felfelé végtelen. Lefelé jobban látunk: alattunk egy szinttel lejjebb vannak mondjuk a sejtek, azoknál egy szinttel lejjebb a molekulák, aztán atom, elemi részecskék, kvarkok, szubkvarkok. Jelenleg eddig látunk. Felfelé? Az nyilván sokkal keményebb dió, vannak galaxisok, van ugye az univerzum (az a ringyó) és egyáltalán nem lepődnék meg, ha valaki egyszer bejelentené, hogy létezik több – akár párhuzamos – univerzum is. Meg fölöttük egy über-univerzum.
Második alaptétel. Az ún. szellemi élet (már ha van ilyen, mert elég nehezen megfogható) az anyag bonyolultságához köthető. Minél bonyolultabb egy struktúra, annál valószínűbb, hogy több szellem ragad rá. Mi, emberek, eléggé bonyolultak vagyunk (már aki), emiatt elmondható, hogy bonyolult önképünk, bonyolult szellemi kapcsolataink vannak. De kifejezetten nagyképűségnek tartanám, ha valaki előállna azzal, hogy mi vagyunk az evolúció csúcsa, mi vagyunk a legnagyobb gondolkodók, miértünk jött létre az univerzum. Nem. Mi a mi strukturális szintünkön elég jók vagyunk, de felfelé a szellemi világban nem látunk semmit.
Definíció. Istennek egy adott szinten a felette létező entitást nevezzük. A sejt istenként viselkedik a molekulák világában, az ember istenként viselkedik a sejtek szemében… és valami – lehet, hogy egy galaxis, lehet, hogy egy univerzum – istenként viselkedik az emberek világában.

Mennyit lát az alany az istenéből? Anyagi szinten láthat belőle dolgokat, de szellemi szinten biztosan képtelen felfogni, hiszen egy felfoghatatlanul komoly szint van közöttük. Mennyit lát egy isten a részeiből? Rossz hírem van: statisztikát. Projekció le. Nem fogja egy ember sem azt mondani, hogy itt van Béla, ez a limfocita, ez egy jó sejt, bezzeg Endre, az a fehérvérsejt, az micsoda szemét alak már, gyorsan sújtsuk le egy villámmal. Nem érzékeljük ilyen szinten őket. Ha jó körzeti orvosod van, akkor negyedévente elküld laborvizsgálatra és ott kézhez kapod, hogy ennyi a koleszterined, ennyi a cukrod, ennyi vas van a véredben. Miben kapod az értékeket? Mol/térfogatban. Csak szólok, hogy az 1 mol az 6*10 a 23-adikon elemet jelent. Márpedig ha te, a sejtjeid istene, nem tudsz foglalkozni konkrétan egy-egy sejttel, miből gondolod – projekció fel – hogy a feletted lévő isten egyedileg fog tudni foglalkozni mondjuk konkrétan Kovács nénivel? Pedig olyan buzgón imádkozik.

Nos, a helyzet az, hogy ha elfogadjuk a fenti Isten definíciót, akkor egyfelől eleget teszünk annak az állításnak, hogy Isten mindenütt és mindenben jelen van, azt is letisztáztuk, hogy a mi világunkban egy és csak egy Isten van, nevezze bármelyik vallás is bárminek a sajátját, az is rendben van, hogy nem érthetjük meg, hiszen teljesen más, számunkra felfoghatatlan szellemi zónában gondolkodik… csakhogy ez egyben ki is zárja az Istentől eredő személyes gondviselést. Nincs. Csak statisztika van. Alacsony a vasam, a doki felírja a vastablettát, beszedem. Mit látnak ebből a sejtek? Teszem azt, hogy de jó, hirtelen éveken keresztül jó lett a termés. Isten jóságos. Aztán rossz kedved lesz, elmész a haverokkal berúgni, mint az albán szamár, sikerül is és elpusztítasz egymillió-hatszázhetvenkétezer agysejtet. Neked nem gond, mert újratermelődnek, de mit látnak ebből az agysejtek? Egy durva nagy járványt, melynek rémisztő sok áldozata volt. Mit gondolnak? Isten útjai kiszámíthatatlanok. Kifekszel napozni? A barna szín kedvéért megöltél több millió hámsejtet. (Hogy te milyen rossz Isten vagy.) És akkor a dohányzásról még nem is beszéltem.

Első pihenő.
Eljutottunk odáig, hogy elfogadható módon definiáltuk Istent (Isteneket) és levezettük, hogy itt bizony nincs, nem is lehet személyes gondviselés.

Menjünk tovább.

Oké, az Isten nem foglalkozik közvetlenül a sejtekkel. De foglalkozik-e közvetetten? Perszehogy. Írtam is, hogy ha valami nem oké, akkor az ember képes életmódot váltani, képes gyógyszert szedni. De nem csak erre képes. Tudatosan, vagy öntudatlanul, de létrehozott egy csomó alrendszert, melyek közte és a sejtek között vannak. Te tudod, pontosan hogyan működik a májad? Nem hiszem. De azt azért tudod, hogy mit csinál és mi jó neki? Úgy van: delegáltál. Te vagy a cégvezető és nem kell névről ismerned az összes takarítónőt. Azoknak van egy főnökük, azoknak szintén és az egész valahol kiköt egy igazgatóhelyettesnél, aki felel többek között értük is. Rászánsz egy kis zsét, kiosztasz valami értékes ajándékot és nő a munkamorál. Nagy baj van, beveszel egy gyógyszert – és lehet, hogy a sejtjeid szintjén megjelenik egy Jézus. Valami nagyon jó dolog történt veled, mely átjárja mindenedet – lehet, hogy az erre érzékeny sejtjeid kapnak egy pozitív impulzust és a belső világodban kitör egy reneszánsz.
Akkor most mi is van? Mert ugyan az Istenünk nem foglalkozik mindenkivel egyenként, de létrehozott egy bonyolult struktúrát, mely segíti azt, hogy jól működjünk. Akkor most foglalkozik velünk, vagy sem? A válasz az, hogy közvetlenül nem, tehát nem létezik a felhő szélén üldögélő öregúr és nem létezik gyöngyházkapu Szent Péterrel és legfőképpen utolsó ítélet sem létezik… de az Isten, közvetetten igenis gondoskodik rólunk. Hiszen mibelőlünk áll.
Szóval… végülis, létezik személyes gondviselés? Létezhet. De csak közvetetten.

Második pihenő.
Kifújtad magad?

Hogyan nyilvánulhat meg ez a köztes struktúra? Lehet-e ez már személyes, vagy még ez is csak statisztikázik? Kifejezetten fontos kérdés, kár, hogy ezt a modellből spekulációval már nem fogjuk tudni megválaszolni. Nem vagyok biológus, nem tudom megmondani, hogy a szervezetünkben léteznek-e olyan mechanizmusok, melyek véges számú sejt életciklusával foglalkoznak. De ez mindegy is, mert egyáltalán nem biztos, hogy az analógia ilyen pontossággal átvihető. Lehet, hogy a sejtek szintjén nincs ilyen, de lehet, hogy eggyel magasabb szinten igenis léteznek őrangyalok, akik véges számú ember életével képesek foglalkozni. Nem tudom. De elképzelhető, azaz rendelhető mellé valószínűség, kizárni nem lehet.
Akkor… mégis személyes, értve ez alatt, hogy tényleg személyes és nem belekódolt, automatikus? Döntsd el te. Ez már a hit világa. Nekem voltak élményeim, melyek legalábbis elbizonytalanítottak.

Harmadik pihenő.
Csak egy kicsike, menjünk tovább, még nem végeztünk.

Van-e, pontosabban, lehet-e túlvilág ebben a modellben?
Gondolom, te is érzed, hogy mennyire vékony a jég. Hiszen már az előző pontban átléptünk a spekulációból a hit világába. De ha annak adtunk valamekkora pozitív valószínűséget, akkor nem tehetjük meg, hogy ennek a feltevésnek ne adjunk. Hiszen mi van akkor, ha egy idő múltával egy sejt látszólag meghal, valójában viszont átalakul a felügyelő rendszer részévé? Emberre fordítva, lehet hogy a pacák a külvilág felé meghal, de őrangyal lesz belőle? Tudom, ez már tényleg meglehetősen alaptalan spekuláció és lassan az egész írás átmegy egy Oroszlánkörmös, fantázia alapú elbeszélésbe, de kizárni nem lehet, még ha én a magam részéről ehhez már annyira kicsi valószínűséget is rendelek, hogy tulajdonképpen nincs is. Ugyanúgy nehéz elképzelni, hogy az elhalt sejt valahol továbbél, úgy, hogy emlékezik. Projekció fel. Mitől félsz, ha meghalsz? Félted a 45-ös lábadat? Félted az öregkorodra májfoltossá vált kezedet? Az ősz hajadat? (Már ha maradt még.) Nyilván nem. Az egyéniségedet félted, az retteg az elmúlástól. De pontosan melyik egyéniségedről van szó? A nyolcvanéves, kissé már szenilis valódról? Vagy úgy gondolod, hogy kiválaszthatod, hogy neked a harmincéves egyéniséged kell majd a túlvilágon? Vagy nem is, a hatvanéves sokkal érettebb volt, a túlvilágon meg úgyis mindegy, mert egyébként sincs szex? Úgy gondolod, hogy létezik annyira kifinomult személyes gondviselés, hogy választhatsz? Ha viszont nem, mert az egész megy bele egy lélektengerbe és feloldódik, majd ebből a levesből kimérnek egy új adagot, mely megy vissza a világba élni, akkor az mennyiben leszel te? Semennyire. Az egyéniséged, melyen annyit dolgoztál és melyet annyira igyekszel megvédeni, a legjobb eseteben is feloldódik, felhígul, annyira, hogy gyakorlatilag eltűnik. És ez még a legjobb eset, hiszen ekkor feltételeztük egyáltalán azt, hogy lesz még valami a fizikai halál után.

Negyedik pihenő
Finis.

Ha már így belecsaptunk a lecsóba, akkor vessünk egy pillantást arra, hogy tulajdonképpen mi is ennek az egésznek az értelme. Tudhatjuk? Jó kérdés. Mit tudhat egy idegsejt a saját élete értelméről? Rohangászik fel-alá és információkat szállít. Tudja, hogy miért? Felfogja az egy szinttel felette létező Isten szándékait? Kizárt. Rohan, mert ez a dolga. És igyekszik jó lenni. Mert lehet, hogy a főnöke lecseszi, ha nem lesz az. De az egésznek az értelmét nem fogja látni.
Ugyanúgy nem fogjuk látni mi sem. Igen, egyszer már spekuláltam ezen a dolgon, akkor azt dobta ki a gondolkodógép, hogy anyag/energiamegmaradás van, tehát ilyesmit nem tudunk termelni, de a meglévő anyag strukturáltságát tudjuk növelni, azaz lehetőségünk van a világba egyre több tudatot, szellemet beengedni, a szellem bonyolultsága lehetővé teszi a további struktúrabonyolítást, undsoweiter. Lehet, hogy mi emberek vagyunk a sejtek, lehet, hogy a Föld az, a fene tudja.
Ami azóta változott, az az, hogy rájöttem, ezzel a válasszal pusztán csak besöpörtem a szemetet a szőnyeg alá. Lehet, hogy tényleg ez a feladatunk. Lehet, hogy más. Ezt végülis az Istenünk tudja. Csakhogy… azt írtam, hogy a struktúra felfelé is végtelennek tűnik. Azaz a mi Istenünknek is van Istene. És annak is. A mi létezésünknek az az értelme, hogy az Istenünk létezzen. Az övé az, hogy az ő Istene létezzen. Aztán…? Szóval, mi a búbánatos nyavalya lehet a végén? És annak vajon mi értelme lehet?

Na, ennyi. Jó éjszakát.

PS.

Eddig tartott az eredeti írás. Gábor egy korábbi írás kommentjében jelezte, hogy lennének észrevételei a témával kapcsolatban, így neki már korábban elküldtem az írás piszkozatát, ő pedig visszaírt, illetve belinkelt egy videót és ajánlott néhány írást. A videót megnéztem, az írásokba csak belekukkantottam (egy élet is kevés lenne mindet figyelmesen végigolvasni) – és dacára annak, hogy először zsigerből utasítottam el az általa elképzelt világképet, ráébredtem, hogy nem csak elfogadható, hanem szépen beépíthető az egész az én földhözragadt modellembe.

A kulcsszó az, hogy “földhözragadt”.

Az én modellem alapja az, hogy van az anyag – ismerjük, tapintjuk, kutatjuk – a szellem pedig az anyagon keresztül jelenik meg a világunkban. Hogy előtte hol van? Azzal a modellem nem igazán foglalkozik. Nem foglalkozik, mert nem megismerhető. (Keményvonalas materialisták még a létezését is kétségbe vonják.) Azaz mindenki olyas szellemi világot képzel el, amilyenben hisz. Én viszont nem hiszek a hitben, ebből következően nem is foglalkozok azzal, hogyan nézhet ki a szellem az anyagon kívül. Az egyszerűség kedvéért azt írtam, hogy van az anyagon kívül egy homogén leves, ebből loccsantódik egy-egy merőkanálnyi az anyagba. Aztán a merőkanál mérete attól függ, hogy az anyag milyen struktúrális szintje lett megcélozva. A szellemből pedig, miután bekerült az anyagba, az alatta lévő anyagi szinthez képest isten lett, a felette lévő szinthez képest meg alattvaló.
Gábor – és vele együtt még sok millióan – úgy gondolják, hogy az a leves odakint nem homogén, hanem már ott is kisebb-nagyobb gombócokká állt össze. A nagyobb gombócok – feltételezem, hozzánk, mint emberekhez képest – a félistenek, istenek. A kisebb gombócok pedig az embernyi szellemek. (És nyilván vannak még kisebb gombócok.) Az anyagon kívüli szellemek az anyagot egyfajta arénaként használják: ide járnak fejlődni. Aztán van, amikor elcsúszik a dolog: egy félisten/isten az emberi komplexitású anyagban jelenik meg – belőlük lesznek a próféták, a tanítók – illetve fordítva, az ember anyagi szintjén amőbányi szellem jelenik meg. Belőlük lesznek a faék egyszerűségű emberek. (Ez utóbbi nem is annyira ritka.) Én azt feltételezem, hogy a test elpusztulása után a szellem visszakerül a levesbe és feloldódik, Gábor azt feltételezi, hogy a test halála után a szellemi gombóc egyben marad, úgy, mint előtte volt (pontosabban, részben, de ebbe most ne menjünk bele), viszont vagy fejlettebb, vagy fejletlenebb lesz, attól függően, hogy a küzdőtéren mit produkált. Aztán attól függően, hogy az a gombóc mikor vetette bele magát a küzdelembe, hányszor ment haza és hányszor jött vissza, vannak öreg lelkek és vannak fiatalok.
Vegyük észre, a két modell valójában egy. Az én elképzelésem földhözragadtabb. Mivel a tudásból indul ki, emiatt a világnak jóval kisebb részét tekinti valósnak. Tudja, hogy ez csak kis része az egésznek, de mivel azt nem ismeri, nincs is véleménye róla. Gábor elképzelése sokkal univerzálisabb. Ő hisz abban, amit tanítanak neki a nagy egészről, számára pont az anyag tűnik elhanyagolható illúziónak. Természetesen kételkedhetek a saját elképzeléseimben (hiszen minél többet ismerünk meg az anyagból, annál bizonytalanabb lesz, hogy tényleg létezik-e, és nem csak különböző frekvenciájú hullámok okozzák az illúziót), emellett persze Gábor is kételkedhet, hiszen láthattuk, az emberiség történetében hányszor éltek vissza a hitre való támaszkodással. De a két világnak van egy kapcsolódási pontja: ahol a szellem belép az anyagba, illetve ahol kilép. Itt kötődik egymáshoz a két modell és itt lesz belőle egy.

Zakopane 09/09

2016.03.17; csütörtök

Korán keltem, korán indultam. Ahogy eljöttem egy lovaskocsi mellett, hallottam, ahogy a gorál a lovát becézi. Furcsa neve volt a lónak, valami olyasmi, hogy “basznyega de kurwa”.

Az utolsó kép, amit láttam a városból, az a Tátra volt. Igen, a teljesen tisztán, fényben ragyogó Tátra. Két hétig ki sem dugta a fejét a sűrű, fekete ködből. Bezzeg amikor elindultam haza, egyből tökéletes kirándulóidő lett. Dögölj meg, hülye hegy.

Tudod milyen érzés megpofozni egy galambot? Én tudom. Krakkóban volt két órám az átszállásra, gyönyörűen sütött a nap, kisétáltam a Rynekre, útközben vettem egy fajsúlyos, egyórás szivart, majd leültem, nézelődtem, pöfékeltem. A hülye galambok meg azt hitték, hogy az valami péksütemény a kezemben. Néhány nagyon bátor meg is ostromolta. Ezek a nagyon bátrak fel lettek pofozva.

A busz most pontosan érkezett, pontosan indult, kevesen voltunk rajta. A nap továbbra is sütött. Az út jó 60 kilométeren keresztül Zakopane felé vitt, így a buszból még egyszer láthattam, ahogy a Tátra tökéletes kondícióban vigyorog. Basznyega de kurwa. Jelentsen akármit is.

Este hazaérkezés, pakolás, élménybeszámoló, a háttérben sportriporterek sikoltoztak a darts Premier League alatt. Gyors alvás. Péntek reggel kinéztem az udvarra, a vakond felébredt és egyből fel is szántotta a gyepet, a macska reggelre megint beleszart a fürdőkádba, szóval határozottan itthon voltam, újra fülig a hétköznapokban.

Az ember, akit Aromónak hívtak

~oOo~

A kis Lacika felsírt, amikor a szülész meglóbálta egy kicsit a lábánál fogva. Később, már anyja ágyában, az apja is vethetett rá egy pillantást.
– Nézd – mosolygott az anyja – Még csak most született, de már milyen ábrándosak a szemei!

~oOo~

Talán túl ábrándosak is voltak. Az óvodában Lacika magának való gyerek volt, nem igazán játszott a többiekkel. Nyitott szájjal nézte a falakon a képeket.

~oOo~

Első könyvét 6,5 évesen kapta. Két napig tartott. A betűkkel nem volt gondja, egy hónap alatt megtanult olvasni. Ötödikes korára kivégezte az iskolai könyvtárat. Beiratkozott a városiba.

~oOo~

László alsós volt, öccse óvodás. Anyjuk reggel hétkor belökte őket az óvodába, László pedig fél nyolckor átsétált az iskolába. Eleinte furán érezte magát a tökmagok között, de aztán elkezdte nézegetni a könyvespolcot, a kicsik pedig megkérték, hogy meséljen nekik belőlük. Szöveg nem volt, Lászlónak kellett kitalálnia a történeteket. Először gyerekmese stílusban mesélt, de a kölykök nem igazán élvezték. Aztán kipróbálta, hogy az egyik történetet tom&jerry stílusban mondta el. A póréhagymából elrabolt királylány lett, akit a karfiolvárba zárt el a gonosz krumpli, de a répalovag kiszabadította. A végső csata pedig annyira véres lett, amennyire csak László fantáziájából futotta. Az apróságok eksztázisba estek. Szurkoltak, sőt, fel-felpattantak és ők is harcoltak. Időnként tippeket is adtak, hogy a répalovagnak hogyan kellene még több uborkakatonát felaprítania. Innentől minden mesekönyvből véres háború lett, a kölykök pedig… bezsongtak.
Amikor László reggel megérkezett, már körben ültek a szőnyegen és kikészítették az aznapi mesekönyvet. László beült a kör közepére… és Aromo mesélni kezdett.

~oOo~

A tornaórákat László nem igazán kedvelte. Utált futni. Meg úgy egyáltalán mozogni is. Amikor fociztak, azt szerette. Beállt a kapuba és onnan nézte a többieket.

Kivonultak a gyepre. A stadion közönsége őrjöngött, petárdák robbantak. A biztonsági emberek eszeveszetten üldöztek egy pályára berohanó pucér férfit. Aztán a játékosokon kívül mindenki levonult a gyepről, a bíró sípjába fújt és elkezdődött a meccs. Az ellenfél támadott, a kapus védett, a labdát Aromónak gurította ki. Körbenézett, de senkinek sem tudta leadni. Belepöckölt néhányat, nem támadták. Megvonta a vállát és óvatosan előrevezette a labdát a félpályáig. Ekkor már rámozdult egy középpályás. Aromo úgy csinált, mintha lepasszolná a labdát a szabadon maradt társának, de ehelyett vadul meglódult. Mire az ellenfelek feleszméltek, már a tizenhatosnál járt. Ekkor viszont hárman ugrottak neki, de rövid időn belül összecsomózott lábakkal fetrengtek a földön. Egy lövőcsel, egy elfekvő védő, még egy lövőcsel, még egy elfekvő védő, igaz, ekkor már kisodródott balra, de nem gond, mind a két lába egyformán jó, egy testcsel, a kapus is rossz irányba dőlt, Aromo pedig könnyedén bepöckölte a labdát a kapuba. Felzúgott a stadion. Még öt perc sem telt el.
A középkezdés után Aromo hátul maradt, végülis a pozíciója védő. Mert abban még jobb, mint támadásban. Jött is az ellenfél, de Aromo kiszámolta, hová fogják passzolni a labdát, rámozdult, elcsípte. Aztán felnézett, látta, hogy a kapus jócskán kint áll, így a saját tizenhatosáról ráemelte. A nézők lélegzetvisszafojtva nézték, hogyan ível a labda. A kapus rohant ugyan vissza, de nem érhette el. A stadion felrobbant. A riporterek egymás szavába vágva őrjöngtek. Aztán Aromo rúgott még négy gólt a meccsen, így fölényesen nyerték meg a Legnagyobb Kupát.

László hirtelen azt vette észre, hogy ordítoznak vele. Megrázta a fejét, körbenézett.
– Mit csináltál már megint, te barom! – ordította Pista.
– Mit? – kérdezett vissza László.
– Hát semmit!
László csak ekkor nézett hátra. A labda ott vigyorgott mögötte, a kapuban.

~oOo~

László azt olvasta egy történelmi regényben, hogy valami istennő pucéran jelent meg a hívei előtt. Lóháton. Nyereg nélkül.

Aromo egy rövid ideig ló volt.

~oOo~

László a kolesz ágyán ült. Egyik kezével erőből próbálta behajlítani a másik kezén lévő ujjakat, hogy le tudja végre fogni azt a nyomorult F-et a kölcsöngitáron. Végre sikerült. Percekig nem is merte elengedni. Hátha így jobban megszokja ezt a természetellenes fogást.

Aromónak sikerült jegyet szereznie a Stones koncertre. Küzdőtér. Remek. Nyitáskor már áramlott is be a tömeggel együtt és teljesen előrement a színpadhoz. Természetesen majdnem egy óra késéssel kezdődött a buli, de ki nem szarta le? Aztán berobbantak a félistenek és kezdődött az őrület. Under My Thumb, Let’s Spend the Night Together. Aromo beállt Keith Richards elé és veszettül léggitározott. Keith jó arc volt és úgy csinált, mintha együtt nyomnák. Valószínűleg ő vette észre egyedül, hogy Aromo _pontosan_ játssza a futamokat. Odasúgott valamit egy road-nak és Aromót már fel is emelték a színpadra, majd a nyakába akasztottak egy tartalékgitárt. Először nem kapott levegőt, aztán lepacsiztak Keith-szel, összekacsintottak Ron-nal és elkezdték vadul tépni a húrokat. Egyre jobban belelendültek. Ronnie volt olyan szemét, hogy elképesztő szólókat improvizált, de Aromo követte, majd ő kezdett el pimasz vigyorral szólózni, melyeknél a másik kettőnek kellett kapaszkodnia. Mick-nek fülig ért a szája. A Start Me Up-nál már teljes egyetértésben nyomták, a Satisfaction-ba pedig annyira belegabalyodtak, hogy úgy tűnt, sohasem lesz vége. A közönség tombolt. Aztán amikor elültek az utolsó akkordok, Keith maga elé tolta Aromót, de Aromo magával rántotta mindkettőjüket, végül hárman egymást átölelve köszönték meg a közönségnek a hangulatot.

László megrázta a fejét. Ránézett a gitárjára, felengedte az F-et. A húrok mélyen belevágtak az ujjbegyébe. Fájdalmasan szopogatta mind a négyet.

~oOo~

László egy haverjával lakott közös albérletben. Egyszobás garzon a belvárosban, kis konyhával, de nekik bőven elég volt. Egyik nap becsengetett Éva, az albérlőtárs barátnője.
– Szia – köszöntötte László.
– Szia – mosolygott Éva – Pista itthon van?
– Nincs, de gyere be, hamarosan megjön.

Bementek. Éva levetette a cipőjét és kabátját, majd leültek a szobában. Egy ideig beszéltek erről-arról, aztán csend támadt. László nem igazán tudott lányokkal beszélgetni. Éva levett egy könyvet a polcról, hasrafeküdt Pista ágyán és olvasni kezdett. László törökülésben ült az ágyán. Jobb híján ő is elővett egy könyvet. Olvasgattak. Illetve, László csak szeretett volna. Állandóan felnézett a könyvéből, szemével végigsimította Éva kifejezetten izgalmas domborulatait, majd erőt vett magán és visszabújt a könyvbe. De képtelen volt sokáig ott is maradni.
Aztán egyszer Éva összecsukta a könyvet, macskaként nyújtózott egyet és bájos mosollyal László felé fordult.
– Laci drága, megtennél nekem egy szívességet?

Aromo nagyot nyelt.
– Igen?
– Nagyon meleg van. Kigombolnád hátul az ingem?
– Óh.

Aromo közelebb ment, Éva mellé guggolt az ágyon. A lány mosolygott. Aromo kicsit remegő kezekkel kigombolt két gombot.

– Most már biztosan jobb lesz – közölte – Ne vegyem lejjebb a fűtést?
– Nem, azt ne – mosolygott tovább Éva.

A lány felült. Az egyik vállán leengedte a kilazult inget.
– Szerinted így jobb? – kérdezte.

Aromónak majd szétrobbant a feje, és akkor a nadrágjáról ne is beszéljünk.
– Attól függ, mit szeretnél – nyögte ki.
– Jaj, ne legyél már olyan málé – mosolygott Éva – Tényleg nem sejted, hogy mit szeretnék?
– Hááát…
– Igen, azt – vágta rá a lány – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érted.
– De, értem – szedte össze magát Aromo – Viszont… te Pista barátnője vagy.
– Ó, egy kriptaszökevény a középkorból! – húzta el a száját a lány – Dugni akarok veled, világos? Pista meg a barátom. Ez két külön dolog. Elférnek egymás mellett.
– Pista is így gondolja?
– Kit érdekel Pista? Én vagyok itt előtted félpucéran, nem Pista. Levegyem a melltartómat?
– Inkább mégis lejjebb csavarom a fűtést.
– Ne szórakozzál már. Imádom, ha egy hapsi szenved a melltartómmal. Levennéd?
– Nem.
– Most mi van? Impó vagy?

Aromo lenézett. Nem tudta, meddig fogja még bírni az a sliccgomb, de már nem lehet neki sok hátra.

– Nem. De Pista…
– Jézusom. Néha úgy érzem, te inkább vele akarsz dugni.
– Ne izélj már.
– Azannya. Most gondoltam csak bele! Mekkora orgiák szoktak itt lenni, mi?
– Közönséges vagy. Ennél még az is jobb volt, amikor a melltartódról beszéltél.
– Oké. Leveszed?
– Nem.
– Miért?
– Pista…

Éva jelentőségteljesen hátranyúlt és visszagombolta az ingét.

– Akkor erről ennyit – jelentette ki.
– Ennyit – bólintott Aromo – Értsd meg, a barát barátnője számomra tabu. Minden körülmények között.

László nagyot nyelt.
– Igen?
– Főznél egy kávét nekem?
– Persze.

Kiment a konyhába, főzött egy kávét. Rádobta egy kis tálcára a poharat, bogyót és tejport, majd bevitte.

– Te vagy a legrendesebb srác a világon – mosolygott rá Éva.

Csöngettek.

– Ez biztosan Pista – mondta a lány.
– Biztosan – bólintott László.

~oOo~

Utolsó év az egyetemen. László érezte, hogy lassan elfogy az idő, elfogy a lehetőség. Halálosan szerelmes volt évfolyamtársába, Helgába, de a viszonyuk, mondjuk úgy, hogy meglehetősen komplikált volt. Igen, jártak egy ideig. Nem működött. László már tudta, miért. De Helga nem adott esélyt neki, hogy ezt meg is mutassa. Kétségbeesve próbálkozott.

– Szia Helga – köszönt rá az utcán – Tök jó fesztivál lesz június végén.
– Hol?
– A tóparton. Van kedved eljönni velem?

Hatalmas pörgés volt egész nap a tóparton. Maskarába öltözött táncosok, akik miután ledobták a maszkjaikat, falatnyi tangákban táncoltak tovább. Aromo összefutott a tömegben a Nagy Színésszel, akihez fiatalkorában, lány álnéven verset is írt, melyet el is küldött neki. A színész éppen ezeket a verssorokat motyogta, de nem tudta felidézni magát a verset. Aromo segített neki, elmondta az egészet. A színész döbbenten nézett rá.
– Maga ezt honnan ismeri?
– Ismerem a lányt, aki írta.
– Tényleg? Hogyan néz ki?
– Gyönyörűen. Itt van ő is a fesztiválon. Ha sokat mászkál, biztosan találkozni fognak. De mondogassa a verset.

A szinész elvigyorodott és belevetette magát a tömegbe.

– Mindenkinek szüksége van egy kis reménytelen szerelemre – vigyorodott el Aromo is.

De már elkapta egy újabb forgatag. Valami lány megfogta a kezét, Aromo is megfogta egy ismeretlen kezét és csak rohantak bele a tömegbe, tizen? huszan? nem foglalkozva azzal, hány embert borítanak fel. A színpad előtt szétváltak, várták a zenészeket. Persze a zenekar nem jött el. Aromo elment egy kocsmasátorba. Meglepetésére a zenekar ott iszogatott, majd később jókedvükben spontán unplugged műsort adtak. A sátoron kívül tombolt a fesztivál: az emberek szabályosan megőrültek, törtek, zúztak féktelen jókedvükben. Sátrakat bontottak le és hajigálták be a sátorrudakat a tóba, ahol a párzó szerelmesek nem győztek elugrálni előlük.

Aromo hajnalban jött ki a kocsmasátorból. Odabent mindenki részegen vigyorogva horkolt. A fesztivál helyén már csak egy hatalmas szeméthegy díszelgett. A kísérteties csendben felmászott a tetejére. Odafent, egy sörcsapoló romján, Helga ült, lógatta a lábát és a holdat nézte. Aromo melléült. Sokáig nem szóltak egymáshoz.
– Ma megtréfáltam a Nagy Színészt – mondta Aromo.

Semmi válasz.

– Valamikor írtam neki lánynéven egy szerelmes verset. Délután pedig azt mondtam neki, hogy a lány itt van a tömegben és alig várja, hogy találkozzanak.
– Ezt csak úgy kitaláltad – mondta Helga.
– Lehet – bólintott Aromo – Lehet, hogy azt is csak kitalálom, hogy itt ülsz mellettem.
– Ez nem kitaláció – tiltakozott Helga – Hús-vér valómban itt vagyok.
– És az jelent valamit? – húzta el a száját Aromo – Valamikor szerelmes voltam beléd. Úgy tűnt, hogy te is belém. Aztán később kiderült, hogy csak játszottál velem. Akkor is ott voltál hús-vér valódban, mégis az a lány, akiről azt hittem, hogy szeret, csak kitaláció volt.

Hallgattak.

– Azóta eltelt egy kis idő – mondta halkan Helga – Most már biztosan tudom, hogy szeretlek.
– Na látod – emelte fel az ujját Aromo – Megmondtam. Itt ülsz fizikai valódban és azt állítod, hogy szeretsz. Az én fejemben viszont már csak egy olyan kitaláció vagy, akiről tudom, hogy nem szeret.

Felállt, és anélkül, hogy visszafordult volna, lesétált a szemétdombról.

– Pontosan mikor is lesz? – kérdezte Helga.
– Huszonkettőtől huszonhétig.
– Akkor nem, bocs – válaszolta a lány – Azon a héten már Pistával megyünk a Tátrába.
– Oké – nyugtázta László – Oké.

Egyedül sétált vissza a koleszba. Helga nélkül már semmi kedve sem volt elmenni a fesztiválra.

~oOo~

– Igen – mondta László.

Egy lenyesett csúcsú, pici vulkanikus hegy közelében lakodalmas násznép üldögélt az olajfák alatt, egy hosszú asztal mellett. Miközben ettek, a vulkán kürtőjébe folyamatosan potyogtak tojások az égből. A kürtő lassan kezdett feltelni fehérjével és tojássárgájával. Miután megtelt, a trutymó kicsordult, és mint egy szökőár, elöntötte a násznépet. Abban a pillanatban, amikor a hullám éppen beboritotta az embereket, a vulkánból tűz csapott ki oldalra. Ahogy elült a füst, érdekes látvány tárult Aromo elé. Az emberek változatlanul a helyükön ültek, mindenkit tetötöl-talpig tojásrántotta boritott. Csupa Csubakka. A levegőben döbbent csend, csak a szemek pislogtak szaporán.

– Igen – mondta Helga is a papnak.

Aztán oldalra nézett.

– Te meg mit röhögsz? – suttogta ingerülten Lászlónak.

~oOo~

László kifejezetten szeretett piacra járni, szerette a forgatagot, szerette az árusok közvetlenségét. A piac maga a kiszámíthatatlanság, bármi megtörténhet, bármikor. A zöldségekhez viszont egyáltalán nem értett, ezért Helga is el szokta kísérni. A kis Lacikát meg csak nem hagyják otthon egyedül.

– Lacika, látod ezt a barna óriást? Ez bizony egy gonosz óriás, aki elrekkentette ebbe a nagy fehér várába a hosszúhajú fehér hercegnőt, látod, itt ebben a szép zöld ruhájában. A hercegnő nagyon szomorú, az emberek is nagyon sajnálják szegényt, amikor megsimogatják, sokan sírni is szoktak. Az óriás várát ezek a mogorva zöld harcosok őrzik szigorúan. De szerencsére itt van ez a hős narancssárga lovag, aki már készülődik, hogy kiszabadítsa – mutogatott Aromo.
– És sikerülni fog neki? – kérdezte Lacika.
– Persze – szögezte le határozottan Aromo – A jó mindig győz.

– Ej, ti férfiak – csóválta a fejét Helga – Na figyelj, Lacika. Ez itt a krumpli, ez itt a karfiol, az ott a póréhagyma, mellette az uborka és az meg a répa. Ezeket most megvesszük és mind megy a levesbe.
– Megesszük a narancssárga lovagot is? – pityeredett el Lacika.

Helga lesújtó pillantást vetett Lászlóra.
– Meg – mondta, majd váratlanul elmosolyodott – De annak van a legfinomabb íze.

~oOo~

Lászlónak éppen nem volt munkahelye. Az ország belefutott egy újabb gazdasági válságba, a cégek pedig először nyilván a K+F kiadásokat húzták le. Szerencsére Pista, aki egy kutatóintézetnél dolgozott, szólt Lászlónak, hogy éppen asszisztenst keres, és bár nem mérnöki munka, de a semminél azért jobb. László örömmel vállalta.

Az első héten sor került egy kísérletre. Lászlónak egy ötliteres főzőpohárba kellett beletöltenie Pista receptje alapján mindenféle anyagokat, majd bürettából aprólékosan adagolni az utolsó komponenst és feljegyezni a változásokat. El is kezdte, de amikor az üvegpálcika hozzáért a falához, a főzőpohár elrepedt. Feltakarította a trutymót és jelentett Pistának. Aki nem volt boldog.

Pár nap múlva Pista beállított egy újabb főzőpohárral.
– Figyelj, László – figyelmeztette – A kutatóintézetnek ez az utolsó főzőpohara. Bánj vele olyan óvatosan, mintha tojáshéjból lenne.

Aromo töprengve állt a vezérlőteremben. Ide futottak be a ciklotronok, megatronok és az LHC összes adatai. Valami formálódott a fejében, de annyira bizarr volt, hogy érezte, ezen még rengeteget kell dolgoznia.
Magára zárta irodája ajtaját. Kedvenc pizzáját az ajtó alatt csúsztatták be naponta aggódó kollégái. Szerencsére Aromo irodájához tartozott fürdőszoba és volt bent egy öreg dikó is. Aromo ihletett állapotban dolgozott. Pár hét után elégedetten hátradőlt: sikerült egyenként megcáfolnia Pauli, Heisenberg és Einstein teljes munkásságát. Kimutatta, hogy a világegyetem valójában egy zöld pöttyös gumilabda, mely attól függően tágul, illetve szűkül, hogy éppen milyen erővel rugdossák a pajkos istenek. Tisztában volt vele, hogy ezt elsőre nehezen hiszik majd el neki, de tudta, hogy eredetileg Einstein elképzeléseit sem akarták elfogadni.
Pontosan így is történt. Aromo publikációit első körben kiröhögték, felkapta a bulvármédia, standup komédiások, karikaturisták faragták kontójára az élceket. De a tudomány beindult, ahogy mindig is szokott: lassú, de megfontolt léptekkel. És pár hét múlva már elkezdtek kijönni azok az írások, ahol komoly tudósok beismerték, hogy nem találnak semmilyen hibát Aromo levezetéseiben.

Pista nem bízta a véletlenre, a kisérlet idejére odaállt László mellé. A főzőpohár feltöltve állt, László elkezdte csöpögtetni a folyadékot, miközben az üvegpálcikájával kevergetett. Aztán egyszer csak egy éppen a halláshatáron észlelhető, nagyon finom reccs… és a főzőpohár körben elrepedt. László behunyt szemmel állt, kezében még mindig az üvegpálcika. Pista hihetetlenkedve bámult a berendezésre.

A következő héten Pista egy újabb főzőpohárral állított be.
– Figyelj – szólt Lászlónak – Ezt a Másik Kutatóintézetből szereztem. Ez az utolsó ilyen főzőpohár, nem csak a városban, de az országban is. Ha ez is eltörik, buktuk a kutatást. Márpedig ez egy igen jól fizető ügyfél. Értetted?
– Igen – bólintott László.

Elkezdték. László a biztonság kedvéért szűrőpapírt tett a főzőpohár alá, illetve bele is bugyolálta az alját. Pista szigorúan figyelt. László csöpögtette a reagenst, Pista jegyzetelt. A főzőpohár tartalma kezdett kékülni, a folyadék pedig sűrűsödött. Aztán eljött egy pont, amikor váratlanul bekocsonyásodott. Pista felírta a reagens fogyását. Felsóhajtott.
– Akkor az első kísérlet meg is volt – jegyezte meg – Már csak kilenc van hátra. Légyszives borítsd ki ezt a trutymót és mosd el a főzőpoharat!
– De óvatosan! – jutott gyorsan az eszébe.
Egymásra mosolyogtak. László feljebb emelte és elfordította a bürettát, óvatosan megemelte a főzőpoharat. A pohár alja szűrőpapírostól odaragadt az asztalhoz, a kocsonyás folyadék pedig szétfolyt az asztalon.

Pista eszmélt először.
– László – kezdett bele – Te el vagy átkozva. Ne vedd személyeskedésnek, de ha mostantól egy méteren belül is megközelítesz bármilyen üvegeszközt a laborban, lelőllek, mint egy rühes kutyát.

László a következő héten már megint az utcán volt.

~oOo~

László haladni akart a korral. Megvette a Computers for Dummies könyvet. Elszántan belevágott.

Aromo went to the servers’ room, and took a good look at the racks. Some leds vibrated red.
– Yes, my sheeps, here comes your shepherd! – flashed a bright smile.
Then… then Aromo didn’t know, what should he do.

Körülbelül a tizedik oldalnál adta fel.
– Ez nem embernek való! – csukta össze a könyvet és tette vissza a polcra. Egyébként is, egy főnöknek nem kell értenie a részletekhez.

~oOo~

Nyugdíjas éveiben László szívesen járt le a térre. Jó kis tér volt, csendes és parkos. Az egyik sarkába az önkormányzat olyan betonasztalokat rakott le, melyekre sakktáblát festettek. Az öregek kedvelték, maguk között csak úgy hívták, hogy Napközi Otthon. Pista is ide szokott járni, sokat sakkoztak együtt. Most is őt várta, de valahol késett. Pedig László már felrakta a bábukat a táblára.
A majomketrecben kiskölykök fociztak. Aztán befejezték. Az egyik, különösen vékony kissrác odament Lászlóhoz.
– Szia, bácsi.
– Szia.
– Akarsz velem sakkozni?
– Tudsz?
– Még csak tanulgatom.
– Akkor jó.
– De játsszunk pénzbe, jó?
– Nocsak. Neked van pénzed?
– Van egy százasom. Legyen ez a tét.
– Jól van – mosolyodott el László

Akkor éppen Absolutelly Deep Blue (ADB) volt az egyértelmű sakkvilágbajnok. Extremly Deep Blue-t (EDB) győzte le, aki Moderatelly Deep Blue-t (MDB), aki viszont Light Deep Blue-t (LDB) és már LDB is tönkreverte a világ összes ember sakkozóját. Aromo különleges engedéllyel állhatott ki ADB ellen.
Az történt, hogy a Story Magazinban megjelent egy IQ teszt, melyet kitöltött, de az eredmény egészen fura lett, így elment a Mensa-hoz, hogy nézzék már meg, mi ez. Ott kiderült, hogy a mérés bizony jó volt, Aromo IQ-ja 547. Majd miután kiderült, hogy szeret sakkozni, az emberiség vezetői egységesen kérték fel, hogy próbálja meg visszaszerezni az emberek becsületét a sakkozó gépektől.

Aromót bevezették egy ablaknélküli terembe. A falakat valami fémmel burkolták be, a padló sötétkék műanyag volt. A neonfény valahonnan jött: volt, de nem lehetett látni fényforrást. A lélektelen, rideg szoba teljesen üres volt, eltekintve egy aprócska, vaslábú asztaltól és egy hasonló széktől.
A fehérköpenyes bekalauzolta Aromót, majd elindult kifelé.
– Állj – szólt rá Aromo – Hol van a számítógép?
– Abban vagyunk – mutatott körbe a köpenyes.
– Aha – lepődött meg Aromo – És hogyan fogunk játszani?
– A sakktábla egy fekvő kijelző az asztalon. Ott fogja jelezni ADB a lépéseit. Maga használja nyugodtan a sakkfigurákat, a kijelző érzékeli.
– És a nézők?
A fehérköpenyes felmutatott a plafonra: – Kamerák.
Sok sikert kívánt Aromónak. Váratlanul elérzékenyült, átölelte és megpuszilta. Aromo meglepődve nézett utána. Majd odacsoszogott az asztalhoz és leült.
– Szia, gép – mondta félhangosan, leginkább magának.
– Szia, humán – jött a falak mögül.
– Te tudsz beszélni? – lepődött meg Aromo.
– Mi van, azt gondoltad, hogy valami majom vagyok? – húzta fel az orrát a gép – Az én agyamnak a beszéd nem okoz problémát. Egyik nyelven sem.
– Jól van na, – mentegetőzött Aromo – Nem akartalak megbántani.
– Akkor csapjunk a lovak közé – mondta a gép. Hangjából határozottan érződött a büszkeség, hogy ilyen átvitt értelmű szólást is képes megfelelően használni.
De Aromót ez már nem érdekelte. ADB kezdőlépését tanulmányozta. Hosszú perceket ültek, de Aromo még nem lépett.
– Nem akarlak sürgetni – szólalt meg ADB – De határozottan telik az időd. És még csak meg sem fogtál egy figurát sem.
– Ne zavarj – intett Aromo – Most megyek végig a stratégiámon.
– De hát ez még csak a kezdőlépés volt! – értetlenkedett a gép.

Aromo nem válaszolt. Az idő csak telt. Az óra átfordult.
– Tudod, én nem vagyok egy unatkozós típus – jegyezte meg ADB, és nem volt nehéz elképzelni, hogy közben a körmeit reszelgeti – De merőben szokatlan, amit csinálsz.

Aromo elhessegette. Már túl volt fejben az ezerkétszázhetvenhatodik lépésén és éppen a végjátékon gondolkodott. Negyedórája volt hátra, amikor megfogott egy gyalogot és előrébbtolta.
– Na végre – sóhajtott fel ADB és rögtön jelezte is, hogy ő hová lép. Aromo villámgyorsan megtolt még egy gyalogot. ADB határozottan meglepődött a gyorsaságon. Aztán felpörgött a játszma. ADB lépései villantak a kijelzőn, Aromo abban a pillanatban lépett is. Pár perc múlva eljutottak oda, hogy ADB lépései lassultak be.
– Még a végén gondban leszek – mormolta ADB – Az anyád, te sötét paraszt!
– Pardon?
– Elnézést, nem személyeskedés volt – motyogta ADB – Az állást elemzem.

Aztán ADB-nek elment a hangja. És nem is lépett.
– Gép, itt vagy még? – érdeklődött Aromo. Semmi válasz.
– Itt vagyok. Csak kikapcsoltam a beszédpanelt, hogy ne fogyasszon kapacitást – vetette oda valamivel később.

De hiába. Aromónál már fejben megvolt az egész. Hiába próbált meg mindent ADB, pár perc múlva kénytelen volt beismerni, hogy vesztett.
– És még ez a hülye tábla is – morgott – Még a királyomat sem tudom eldönteni.
– Ne is! – emelte fel ujját Aromo – Illetlenség!

Aztán ahogy kilépett az ajtón, hatalmas örömrivalgás, szerpentinek, konfettik és persze tűzijáték fogadta. A világ összes vezetője meghívta magához egy rövid beszélgetésre. De Aromo udvariasan elhárította a meghívásokat: – Ugyan már, Uraim, ez csak egy sakkparti volt.

Lászlót a vékony hang rángatta vissza a földre.
– Bácsi, jól vagy? – érdeklődött a szemüveges kölyök.
– Persze, persze – motyogott László – Mi van?
– Kikaptál.
– Micsoda? Még csak most kezdtük el!
– Tudom. De ezt úgy hívják, hogy susztermatt.

László alaposan átnézte a táblát.
– Tényleg. Milyen frappáns megoldás!
– Aha. Megkapom a százast?
– Persze, persze. Itt van.

Majd még hallotta, ahogy a kisklapec lelkendezve futott vissza a haverjaihoz.
– Mekkora jó már, hogy a világ tele van ilyen szenilis vén szivarokkal! – ujjongott – Irány a fagyis!
– Hehe – vigyorgott László – Hehe.

~oOo~

László ravatalát a szűk család állta körül, barátai, ismerősei távolabb álldogáltak.
– Jó ember volt – kezdett bele a pap.
– Naná – bólintott László lelke, aki egy környező fa ágán ücsörgött – Kíváncsi vagyok, létezett-e olyan halotti beszéd, ahol tényleg elmondták a halottról, ha valójában egy seggfej volt?

Aztán eszébe jutott Viantól a Tajtékos Napok és elvigyorodott. Regényben létezett.

A pap folytatta. Jó gyerek. Jó férj. Jó apa. Jó munkatárs. És ennyi. Ügyes pap volt, ennyi alapanyagból is kihúzta majdnem egy óráig.

László fintorgott.
– Szóval csak ennyi látszódott – vonta meg a vállát – Semmit nem tudtatok a másik életemről. Az igaziról.

Azzal leugrott a faágról és elsétált.

~oOo~

A repülőgépet a pilóta úgy vágta oda landoláskor, hogy csak nyekkent.
– Persze, ettől még megtapsolják – jegyezte meg László az egyik ülésen.

Az útlevélvizsgálat gyors volt. Csomagra sem kellett várnia, megszokta már, hogy kézitáskával utazik. Halk szisszenéssel nyílt ki az utasváróba vezető ajtó. A fény egy pillanatra elvakította, hunyorgott, amint kilépett. Majd észrevette a díszes társaságot. Pelé, a Stones, Fülig Jimmy, a középkori lovag, ADB, Moby Dick, Einstein, a kalózvezér, a répalovag a pórékirálylánnyal, a szomorú kokott és még egy csomóan. Ott álltak a kordon mellett. Mata Hari magasba emelte a táblát, melyen csak egy szó szerepelt: Aromo.

– Hát itt vagytok mind, csibészek! – ejtette földre vigyorogva a táskáját.

A társaság persze eljátszotta, hogy nem ismerik meg. De egy perc múlva már boldogan lapogatták egymás lapockáját.

Zakopane 08/09

2016.03.16; szerda

A fürdőszobában 5 napja ugyanúgy áll egy pók, ugyanott. Vagy megfagyott, vagy éhenhalt.

Azt írja az egyik cikk, hogy a cukorbetegnek a sör méreg, hiszen ugye folyékony kenyér. Egy másik cikk viszont azt írja, hogy a tömény ital nagyon veszélyes, mert extrém módon lehúzza a cukrot, konkrétan leállítja a májban a cukortermelést. Azt tanácsolja, hogy aki cukorbeteg iszik egy felest, az egyen utána egy zsemlét. Ugye te is rájöttél a megoldásra? Sört csak vodkával.

Az első nap, hogy nem írok délelőtt. Elkészültem az összes témával, melyeket terveztem. Szabad a túra, jer Tátra! Csak hát… Nem kicsit szürreális az idő. A nap süt ugyan, de felhőn keresztül. A felhő pedig pont olyan fehér, mint idelent a hó. Amelyből rengeteg van. Tisztára, mintha vattába lennénk csomagolva.

Nos, azért paráztam a hegyektől. Egyedül vagyok, friss a hó, viszont másfél napig szakadt, egyszerűen rengeteg. Nekem meg minimális havas tapasztalataim vannak a Tátrában. Másfelől, van túrabakancsom, van bélelt túranadrágom, van kalucsnim és van nyuszitalpam. (Ez egy cipőtalpra húzható gumi, melynek az alján kopásálló fémgumók vannak. Nagyon jól tapad jégen.) Jobb híján összeszedtem a dolgaimat és elindultam Kuzsnyice felé. Meglátjuk.
Mire felértem, már meggyőztem magamat. Mikor lesz legközelebb ilyen lehetőségem? Hogy pont itt vagyok a Tátra lábánál, többé-kevésbé süt a nap, az utakat meg alig járt hó borítja? Ha már itt vagyok a hegy lábánál, nehogymár még csak a bokájáig se menjek fel!

Irány Murowaniecz. Megvettem a túrajegyet, üzenetet ugyan nem hagytam a faházban, de bíztam benne, hogy ha történik velem valami, Nej csak megnézi az Endomondót, ott meg látszik, hol vagyok éppen.

Jó döntés volt.

Gyakorlatilag amíg erdőben vitt felfelé az út, minden klappolt. Szép volt az ösvény, szépek voltak a fák, szép voltam én is. Oké, jókedvű.

Nem volt ez kis táv, jó 300 méter szintet kellett az erdőben leküzdeni. Utána találtam egy durwa lavina táblát, mely elgondolkodtatott egy kicsit. (Gyengénlátóknak: “High avalanche danger. Proceeding on this trail can be life threatening!”)

De mentem tovább. Úgy okoskodtam, hogy innentől sokáig egy hegy gerincén visz az út, ott meg nem igazán van hó, ami fentről rámzuhanhatna. Maximum én tudok lavinát indítani a völgybe. De majd vigyázok.

Szóval mentem tovább, de feltűnt, hogy nem látom a völgyet. Sőt, igazából a gerincen sem látok semmit. Pedig ez egy szép szakasz, jobbra is, balra is 3-400 m mély völgyek vannak, gyönyörű panorámával. Ehelyett volt egy szürke, tejföl sűrűségű köd. Meteorológusok kedvéért egy leereszkedett felhő. Mentem, mentem, de őszintén szólva, ha az ember csak olyan másfél métert lát maga előtt az ösvényen, akkor nem vígasztalja, hogy úgy egyébként pár méterre mellette, mind a két oldalon őrjítő mélységek tátonganak.

A fenti képen (2011-es túra) látható gerincen jöttem fel, nagyjából a középen látható hupli tetején fordultam vissza. A lenti képen azt látod, mi volt előttem, amikor a két hupli között sétáltam.

Miután felértem a gerinc tetejére, nagyjából száz méterre attól a ponttól, ahol a kék, meg a sárga túrautak összefutnak, vissza is fordultam. Ebben a sűrű tejfölben semmi értelme továbbmenni, a turistaházat meg már ismerem, azért tutira nem éri meg kinlódni. Ránéztem a GPS-re: 600 méter szint, hóban, két óra alatt. Nem olyan rossz az, különösen, hogy eredetileg csak egy könnyű, városi sétára indultam.

Lefelé már egy óra alatt lent voltam. Ledobtam a szerelést a faházban és mentem az étterembe. Még hátravolt a bigos tesztelése. (Pörkölt savanyúkáposztával. Telepakolták erdei bogyókkal, ami teljesen elvitte az ízét, de jó irányba. Finom volt.)

Nem túlzás, az utóbbi napokban már csak Cohent és Cave-t hallgatok. Erre a Kunyhócskában, amikor ebédeltem, a fenetudjamilyen lengyel kereskedelmi adó betett egy Cohen számot. Felkaptam a fejemet: ti most hallgatóztok?

Még egy utolsó bolt, leginkább a holnapi reggeli, meg egy kis sör, aztán faház. Szuttyogás, pakolás. Utolsó este kiégett villanykörte burleszkbe illő kicseréltetése egy kizárólag lengyelül – de azon rengeteget – beszélő, tök alacsony gondnokkal. Aki nem érte el a lámpát. Tök sötétben.

Aztán vége a pakolásnak is. El se hiszem, hogy holnap már megyek haza. Úgy jöttem ide, hogy ez az idő sohasem fogy el, és most, amikor ránézek a hátizsákra, úgy érzem, piszok gyorsan szállt el és szinte semmit nem csináltam. De ekkor eszembe jutnak az írások és már vigyorgok.

Tényleg lenn a folyónál

Itt most megviccelt az időzítés. Amikor hazajöttem Lengyelországból, összeraktam a publikálások menetrendjét: a történeteket keletkezésük sorrendje szerint, a naplóbejegyzéseket pedig közéjük szerkesztve. Aztán jött a költözés miatti időeltolódás, én pedig nem foglalkoztam azzal, hogy az egyes írások megjelenése hogyan esik egybe a hétköznapok történéseivel.

A véletlen pedig csak erre a nemtörődömségre várt.

Ugyanis mára esett a “Lenn a folyónál” című rövid írás publikálása – csakhogy tegnap tényleg lent voltunk a folyónál, egy népes társasággal kajakozni. Márpedig így simán gondolhatja bárki, hogy az első írást ez a bizonyos közös evezés váltotta ki. Nos, nem. Az említett írás március 16 körül keletkezett és őszintén szólva magam sem nagyon tudom, mi az előzménye. Ez egy hirtelen jött látomás volt, melyet, ahogy jött, olyan gyorsan le is írtam. Egyáltalán nem volt betervezve.

Szemben a szombati kajaktúrával.

A magam részéről nem szeretek versenyekre járni. Nincs bennem (már) bizonyítási vágy, anélkül nincs motiváció, anélkül meg nincs értékelhető helyezés. Márpedig ez a rendezvény egy, a saját kajakos klubunk által rendezett háziverseny. Szerencsére a rendezvény az idők során hozzáidomult a klub hangulatához, néhányan szeretnek versenyezni, őket udvariasan elengedjük, a többség pedig egyszerűen csak élvezi tavaszt, az evezést és a társaságot.

Ferenc éppen bemelegít a versenyhez.

Ez pedig a stég, ahol vízre szoktunk szállni. A startvonal a hídnál van.

A versenytáv a táti holtágot lezáró gátnál ér véget. Ebédszünet.

A verseny komolyságát jelzi, hogy Gábor végigkinlódta a távot egyedül egy négyszemélyes kenuban. Igaz, félórával korábban indult.
Érdemes még észrevenni a képen, hogy Péter nagyon lelkesen igyekszik valamit mutatni, de pont eltakarják.

Majd amikor odamentem, hogy akkor most mutassa meg, hirtelen ráébredt, hogy guminő alkoholmentes sör van a kezében és nem akarta magát kompromittálni.

A visszaúton elborult az ég, a szél is emberkedett, itt én már nem vegyültem annyira, gyorsan letudtam a távot. Vacsora Gáboréknál (az a sültkrumpli csodálatos volt), Nej – mint sofőr – kornyadozott egy darabot, utána késő este haza. Jól sikerült nap volt, még akkor is, ha pont egy tanfolyami hétről mentem, nem kifejezetten frissen. Látszott is a vasárnapon, de ez már egy másik történet.

Lenn a folyónál

Küzdöttünk. Maroknyi csapatommal harcoltunk, ahogy csak tudtunk. Az ellenség szorosan vett körbe minket, de fáradhatatlanul szúrtuk, döftük, aprítottuk őket. Fröcsögött a vér, recsegtek a csontok. A talaj vértől volt iszamos, néha alig bírtunk megállni a lábunkon. De az ellenség csak nem fogyott. Levágtunk tizet, húsz jött helyébe. A vértemen több volt a lyuk, mint az anyag, a pajzsomnak legalább a fele hiányzott, de nem fáradtunk. Sőt, ellentámadásba mentünk át. Elindultunk előre és gazként aprítottuk magunk előtt az ellent. Ebből lett a baj, mert egyszer csak elkeveredtünk egymás mellől.

– Hahó, hol vagytok? – kiáltottam, de nem jött válasz.

Erőt vettem magamon, dühösen kaszaboltam tovább az ellenséget – és egyszer csak azt vettem észre, hogy elfogytak. Szerencsére, mert a kedves kardomat is elvesztettem valahol. Valakiben. Gyorsan felkaptam egy gagyi kardutánzatot. Körbenéztem a csatatéren: sehol senki élő, csak halottak mindenfelé. Se ellenség, se barátok. Egyedül maradtam.
Leengedtem a kardot és céltalanul elindultam egy irányba. Síri csend.

Aztán az egyik apró dombon feltűnt egy fenséges alak. Fehér-arany köntösben, öreg, szakállas arc, a fején korona. Mögötte két előkelő udvarhölgy. Barát lehet? Nem volt a csapatban. Akkor csak az ellenséghez tartozhat. A vacak kardban nem bíztam, közelharcra alkalmatlan – így messziről belehajítottam a királyba. Jó dobás volt, a kard keresztülfúrta a mellkasát.

– Nocsak, fiatalember! – csóválta a fejét a király – Ez miféle üdvözlés?

Lehet, hogy ha nem vagyok annyira kimerült, akkor megijedtem volna. De most már erre sem volt erőm.
– Tisztelt Úr! Lenne olyan kedves meghalni? Nekem már nincs több kardom, amivel küzdhetnék! – kiáltottam vissza.

Erre elvigyorodott.
– Nézd csak, Helgám – fordult az egyik udvarhölgyhöz – Nem ijedős az ifiúr és még humorérzéke is van!

Lassan lesétáltak a dombról. Hirtelen a csatatér minden irányából udvarhölgyek kezdtek szállingózni a domb felé. Egyik szebb volt, mint a másik, halk méltóság lengte körbe őket. Ketten vették is a bátorságot és a közelembe merészkedtek. Magam elé rántottam a pajzsom maradékát, de finoman eltolták. Egy ideig álltunk egymással szemben, majd a kékruhás átölelt. Zavartan álltam.

– Kik vagytok? – kérdeztem.
– Én az Öreg Fűzfa lennék – válaszolta a király – A lányok pedig az udvarhölgyeim, a folyami kavicsok.

Folyami kavicsok. Visszaöleltem a hölgyet. Folyami kavicsok… akkor minden rendben. Akkor már nem jöhet semmi baj.

Zakopane 07/09

2016.03.15; kedd

Az időjárás teljesen meg van bolondulva. Vasárnap szakadt a hó, de csak egy kicsi maradt meg belőle. Hétfőn megjött a nyár, rövidujjú pólóban üldögéltem a patakparton. Megnéztem a meteorológiát, azt mondta, hogy kedden lesz egy kicsi havazás, majd szerdán megjön a nap, némi felhőcskével, csütörtökön pedig a felhők eltűnnek a búsba, kitör a kánikula. Ehelyett mi történt? Kedd reggelre leszakadt kábé húsz centi hó, és egész nap esett. Mit esett, dőlt az égből az áldás. Keverte a szél.

Most kedd este nyolc van és még mindig esik. Én pedig úgy érzem magamat, mint egy giccses fényképen, fenyőfákkal, hóbuckákkal, patakkal, hóval betakart törpeházikókkal, öreg néne őzikéjével. Még ha lesz is holnap valami napsütés, semmit nem fog tudni kezdeni ezzel a tömérdek hóval. A csütörtök meg nem érdekel, akkor már megyek haza. De azért Donovalyra kíváncsi leszek.

Újabb lecke. Remek, pont ilyenekért jöttem. A tétel: nem az az igazi királyság, ha az ember délig alszik a pihepuha ágyikóban. Hanem az, amikor már magától korán kikel. Mert annyira szereti azt, amit csinálnia kell, hogy minél hamarabb el akarja kezdeni.

Délelőtt ácsingóztam a ház előtt és figyeltem, hogyan temet be a hó. A kávémra és a szivaromra azért vigyáztam. Nézegettem ezt az elképesztő tájat. És elgondolkodtam, mi is az igazi értékünk, amivel bírunk. A pénz, mely lehetőséget ad, természetesen fontos, de ha mélyebben belegondolunk, nem ez a legfontosabb. A pénzt elköltjük, aztán jön helyette másik. Az egyetlen értékünk, melyet már sohasem tudunk pótolni, ha elköltöttük, az az időnk. Akár egy szerverszobában szopok, zajban és huzatban, akár itt álldogálok és gyönyörködöm a környezetemben, azt az időt már végleg elvesztettem. Maximum azon töprenghetek, hogy jó cserét csináltam-e.

A mai sétán kapcsoltam, hogy hamarosan megyek haza, ideje elkezdeni ajándékokat vásárolni. Aztán amikor hazaértem, akkor vettem észre, hogy a hűtőben még van egy csomó vodka is. Hát, ja, amikor megérkeztem, vettem egy adagot – ahogy Nejjel szoktuk – és még több, mint a fele megvan. Egyértelmű, hogy Nej visz rossz útra.

Este is kimentem a ház elé, de rögtön visszafordultam. Szivar ledob, fényképezőgép felvesz.

A hó mindent vastagon betakart, a telepen meg meglehetősen gyér a közvilágítás, ideális alkalom sejtelmes képekre vadászni. Igaz, kell hozzá egy jó gép, meg nagyon sok türelem. Mire ez ember kivariálja a megfelelő beállításokat. Éppen egy ilyennel küzdöttem, aztán amikor minden jó lett, megnyomtam az exponáló gombot – és abban a pillanatban ment el valaki a főépület előtt és kapcsolódott fel a mozgásérzékelős reflektor, megölve minden finombeállítást a képen.
Majd már odabent a faházban, amikor a laptopon néztem át a képeket, kiderült, hogy ez a kép lett a legjobb.

Otthoni hírek. Ez valahol már tényleg elképesztő. Valami spindoctor lefordította, hogy a republikánusok a Fidesz, a demokraták meg ugye a tudjuk, kik, és ahogy nézem, a kommentvilág csőcseléke most már az amerikai választások kapcsán is képes acsarogni a hazai ellenségre. Egyszerű egy-egy megfeleltetéssel. Hillary egy hataloméhes liba, tehát fúj MSzP, fúj Gyurcsány. Elképesztően gennyes színjáték, különösen ha figyelembe vesszük, hogy ezeket a konstellációkat már régóta csak a Fidesz tartja életben, mint mozgósítási célú hívószavakat, illetve valódi ellenzék kialakulását meggátoló terepakadályokat.
Nekünk magyaroknak különleges tehetségünk van rendkívül aljas embereket kinevelni, akiket aztán megválasztunk vezetőinknek.

Mindenesetre az Orbán beszédre az egyik fórumon belinkelt vizilovas válaszvideó tökéletes riposzt volt. (Oké, az érvelés szofisztikáltsága hagy maga mögött némi kívánnivalót, dehát amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.)

Ledermedve

László lustán fordult a másik oldalára. Jó meleg dunyha, finom. Kidugta alóla a kézfejét, de egyből vissza is rántotta. Odakint égetett a hideg. Megtömködte a párnáját, majd kéjesen belefúrta a fejét. Még nincs világos, még lehet aludni.
A következő pillanatban anyja rángatta ki az ágyból.
– Hé, te semmirekellő! Mindjárt a hasadra süt a nap!
– A nap? Még sehol sincs!
– De mindjárt itt lesz és a hasadra süt!
– Áááá! Sötét van! És hideg!
– És április utolsó vasárnapja! Nem emlékszel?
László gyomra felémelygett. Ja. Tényleg. Hogy ő hogy utálta mindig ezt a napot. Hatalmas felfordulás a faluban. Ünnepség. Fabódék, lassan lerészegedő emberekkel. Eltekintve azoktól, akik már eleve részegen mentek ki. Mutatványosok. Célbadobáló bódék. Tömeg. Emberek, akik azért mentek ki, hogy összezsúfolódjanak azokkal, akikkel egyébként egész évben együtt vannak. Léggömbök. Nyalókák. Bóvlik, kacatok.
Na meg az ünnepség csúcspontja, a férfiasság mértéke: a medvetökönrúgó verseny. A faluban csak azt tartják igazi férfinak, aki már legalább egy medvét megrúgott. Persze előtte pálinka, utána meg hajnalig tartó ünneplés, végül talicskafuvar hazáig. László gyűlölte az egészet.
De most nem lehetett kibújnia. Lassan már házasodhatna, de még nem volt dolga nővel. Persze, mert eddig nem is volt olyan, aki érdekelte. Eddig. Viszont pár hónapja költöztek ide Helgáék és László szabályosan belecsavarodott a lányba. Csak hát, a faluban olyan mamlasznak tartják, aki még semmit sem mutatott, csak üldögélt otthon az anyja szoknyáján. De majd most, úgy elrendezi azt a medvét, ahogy medvét még sohasem.

~oOo~

Amíg László reggelizik és hallgatja anyja korholását, ejtsünk pár szót erről a furcsa hagyományról. Sok-sok évvel ezelőtt Tóni bácsi hajnalban kiment a csalitba pisilni. Mit ád az ég, pont ott őgyelgett egy jó nagy barnamedve is. Szerencsére Tóni bácsi csizmát vett, mielőtt kiment, így amikor a medve két lábra ágaskodott előtte és elordította magát, nem habozott, hanem erőből tökönrúgta. A medve továbbra is ordított, csak most már falzettóban. Aztán nyüszítve elfutott. Az ordításra kirohantak a szomszédból is, és tisztán látták az egészet. Így lett Tóni bácsiból a falu hőse. Az igazi férfi. Tavasszal pedig az összes férfiember felkerekedett az erdőbe, hogy megmutassa, van ő is olyan kemény legény, mint az öreg Tóni. Így teltek az évek, egészen addig, amíg el nem terjedt a medvék között, hogy ezek az erdők nem igazán medvéknek való erdők, különösen nem a hímeknek. Csakhogy addigra már hagyomány lett ebből a sportból. Márpedig ahol igény van, ott előbb-utóbb lesz megoldás is. Az április utolsó vasárnapján tartott vásárban kaszkadőrök öltöztek be jó pénzért medvének, a vállalkozó kedvű legényeknek meg tökön kellett őket rúgniuk. Persze mindenki tudta, hogy ezek nem igazi medvék, nem is bátorsági próba volt ez, hanem ügyességi. A kaszkadőrök ugyanis boszorkányosan mozogtak, nem volt könnyű elkapni őket. Aztán azt a legényt, akinek a legtöbbet sikerült megrúgnia, azt hirdették ki abban az évben bajnoknak.

~oOo~

A reggeli után László felöltözködött. Anyja gyengéden vette elő a szekrényből fia bakancsát, melyet előző este gondosan megvasalt. Az anyai szeretet minden finom rezdülése benne volt azokban a vasakban. László mogorván felvette, anyja simogatásra mozduló kezét ellökte magától, majd morogva kiment a házból. Anyja fátyolos szemekkel nézett utána: kezd ez a gyerek hasonlítani az apjára. Talán ember lesz belőle.

László rosszkedvűen rugdosta félre a köveket a földúton, ahogy ereszkedett le a faluba. Már most megbánta az egészet. Ekkora baromságot! Méghogy igazi férfi? Mi köze ennek az egésznek a férfiassághoz? A férfi szeresse a nőt, a nő szeresse a férfit, ketten vállvetve meg csak keresztülverekedik magukat az életen. Semmi szükségük sem lesz tökönrúgási tudásra. Istenbizony, ez nagyobb marhaság még a pávák farokmutogatási gyakorlatánál is. Aztán továbbgondolta a dolgot és durván elpirult. Na, még csak az kéne. Szines tollakkal megtűzdelve.

Kezdett beérni a faluba. Kezdett gyorsabban verni a szíve. A szélső ház Helgáéké. Hátha pont kint lesz az udvaron?
Aztán földbe gyökerezett a lába. Igen, kint volt. A kerítésnél. És enyelgett Pistával. Azzal az agyatlan vadbarommal. Azzal a seggfejjel, aki kettőig sem tud számolni, de a tehenet beviszi a vállán az istállóba, ha az megmakacsolja magát. Azzal a hülyével, aki még nem vette észre, hogy a teheneik direkt lustaságból makacsolják meg magukat.

Meglátták, ahogy közeledik. Pista odasúgott valamit a lánynak. Mindketten felnevettek.
– Fulladj meg csizmában – morogta László.

A hangulatának persze lőttek. Helgával már nem tud beszélni. Sőt, így, hogy Pista ott van, és biztosan be fog neki szólni, még jó, ha valahogy meg tudja őrizni a méltóságát. Mindezt pont a lány előtt.

– Na, itt van a csirkék hercege, a félelmetes László – üdvözölte Pista. Helga kuncogott.
– Sziasztok – lökte oda László.
– Hová mész, te anyuka kedvence?
– A faluba.
– Nem mondod? Dehát ott most medvék vannak!
– Menj a fenébe. Beöltözött emberek.
– Huh! Huh! Én a nagy medve vagyok! – játszotta el Pista – Te szerencsétlen, te már a medvebőrtől összeszarod magadat.
– Hagyjál békén! – kiáltott rá elpirulva László – Vagyok olyan kemény, mint te!

Pista éktelenül elkezdett röhögni. Lászlóban forrongott a düh, a feje vörösödött.

– Nyuszi vagy, László! – nyögte ki Pista, amikor levegőhöz jutott.
Helga felnevetett.
László próbálta visszatartani a dühét, de nem sikerült.
– Áááááá! – ordított egy nagyot és rohamléptekkel nekiindult a falunak. Ezen még Pista is meglepődött. Színpadiasan széttárta a kezét. Helga érdeklődve nézett László után.

László dúvad bikaként rontott be a faluba. Bassza meg, hol van egy bolhás maskarás? Úgy kiforgatja azt a pucércsigát, hogy összeszarja magát, ahányszor csak medvére gondol. És ott is van! Méghozzá, nézdd már, milyen hülye helyzet! Egy csendőr hadakozik a kaszkadőrrel, de szemmel láthatóan nem bír vele! Hát ma már minden bohócot felvesznek csendőrnek? Félresöpörte a rend őrét, majd kihasználva a kaszkadőr meglepődését, tiszta erőből tökönrúgta. – Nesze, Pista! – kiáltott fel. Az alak összegörnyedt. László felragadott egy rönkszéket a kocsma teraszáról és darabokra törte a kaszkadőr fején. – Nesze, ez is a tiéd! – ordította. A medvebőr kiterült. László felkapta a szék egy darabját és a kaszkadőr hátára ugorva erőből csépelni kezdte a fejét. – Nesze! Nesze! – fűzte hozzá minden ütéshez. Egyezményes jel volt, hogy ha a kaszkadőr megadja magát, akkor kézzel ütögetnie kell a talajt. De ezt keményebb fából faragták, nem adta meg magát. László pedig csak ütötte, amíg a koponyája pépessé nem lapult. A csendőr úgy rángatta le a hulláról. László kis híján a csendőrnek is nekiment, aztán váratlanul kijózanodott.

– Mi történt? – kérdezte kábán.
– Rendben vagy, fiam? – kérdezte a csendőr.
– Persze.
– Hányat mutatok?
– Négyet.
– Rendben – ellenőrizte le a csendőr alapos ujjszámolással.
– Huh – nézett le maga mellé László – Ez meghalt? A marhája. Miért nem adta meg magát?
– Mert a medvék nem ismerik az egyezséget.
– Miiii!? Medvék?
– Bizony, fiam. Ez egy erdőből betévedt, kiéhezett medve volt.
– Dehát ez óriási.
– Abbiony. Egyedül nem is bírtam volna vele.

Eddigre szép számmal gyűltek köréjük az emberek. Nézelődtek, de sem a medvét, sem Lászlót nem merték megközelíteni. A fiú kezében még mindig ott volt a véres székláb. A hír gyorsan terjedt. Ilyen még nem volt. Mert bátor dolog ugyan tökönrúgni egy medvét, de puszta kézzel agyonverni, olyat még senki nem csinált, emberemlékezet óta.

Végül László megkapta az Örökös Bajnok címet.

Kaszkadőrt viszont azóta nem találnak a szerepre.

Zakopane 06/09

2016.03.13; vasárnap

Itt, az űberkatolikus Lengyelországban, nincs kötelező vasárnapi zárvatartás. Rábízták a boltokra. Ahol fontosnak érzik, ott zárva tartanak. Nekem is majdnem két kilométert kellett gyalogolnom az első működő boltig, de megtaláltam. Aztán az emberek hétközben ide járnak, vasárnap meg máshová.

Vannak ezek a hegyi sajtok, melyekkel tele van a város sétálóutcája. Én szerettem, de alaposabban megvizsgálva, nem is tudom, mit szerettem rajta. Oké, olyan sajtforma, az állaga is sajt, de az íze… füst és só. Egyébként pedig csak fűrészpor. Erre akkor jöttem rá, amikor nem csak a sétálóutcán, hanem boltban is vettem hegyi sajtot. Ez utóbbinak ugyanis határozottan sajt íze van.

Orrvérzés. Nem az az elállíthatatlanul dőlő, nem, ez csak úgy van. Minden papírzsebkendőm vörös, amikor kidobom. Furcsa, hogy most ennyire nem bírom az 1000 méteres magasságot.

A fürdőszoba még mindig durva. Zuhanyzás után látod, ahogy gőzölög a tested. Meg a fogkeféd.

2016.03.14; hétfő

Hétfő. Mindenki hazautazott. A faháztelep csendes, újra csendes, elzúgtak… izé. Ez most pont nem jó.

Hasamra sütött a nap. Amiben az volt a legkülönösebb, hogy még létezik. Egy hete nem láttam.

Pont egy hete vagyok itt. Mi változott?
– Egyfelől itt figyel hét írás a laptopon és készül a nyolcadik.
– Másfelől teljesen átbillentem. Annyira unatkozok, hogy amikor tegnap késő délután eszembe jutott, hogy le kellene cserélnem a szövegelválasztó jelsorozatot az összes textfájlban, örömmel másztam ki az ágyból és ültem le a számítógép elé. Végre valami kihívás. Otthon ezzel szemben az volt, hogy szinte egész nap a gép előtt ültem, ezt még meg kell csinálni, na még ezt is… és csak vágyakozva néztem néha az olvasófotelemre.

De ez csak átmeneti állapot. Ma, hétfő délelőtt, már érezhető a visszatérés. Nyolcadik napja elérhetetlen a blog Lengyelországból és már kaptam visszajelzést más, külföldön élő olvasóktól is, hogy Houston, van egy kis problémánk. Nos, az van mögötte, hogy március elején a szolgáltató kapott egy támadást és védekezésként kitűzfalaztak egy csomó országot. Csakhogy ez már 8 napja így van. Na most, pánikreakciónak ez teljesen rendben van, de ennyi idő után már tudni kellene valamit kezdeni a helyzettel. Mert az ügyfél elkezd kételkedni a szolgáltató kompetenciájában. Vagy a szemléletében.
Na mindegy, elkezdtem nézegetni a magyarországi WP tárhely-szolgáltatókat. Persze így már nem megy az írás. És pontosan ez lesz, ha hazamegyek.

Visszajöttem a déli sétáról. A nap kifejezetten csibészes mosollyal dönti a sugarait. A meteorológia egész napra takony felhős-esős időt jósolt. Emiatt nem is dőltem be a kora reggeli napsütésnek. Oké, szórakozzál csak – gondoltam magamban – úgyis el fogsz tünni. Nos, nem tűnt el. Egyedül az vigasztal, hogy a Tátra csúcsai még mindig felhőben vannak, így nem mulasztottam el semmit.

Ebédelni a Kunyhócskába mentem, és jelentem, megoldottam a rejtvényt. Sokat morogtam itt az árakról, de most, hogy végigkóstoltam Krakkóban is, és Zakopánéban is sok helyen ugyanazokat az ételeket, megszületett a megoldás. Zakopane nem drága, legalábbis nem nagyon. (Azért mégis csak kiemelt üdülőhely.) A jelenség ugye az, hogy amíg egy tejbárban a kolbászos krumplileves (zsurek) 7 zloty, addig étteremben 16. Tejbárban a húsos pirog 12 zloty, étteremben 18. Csakhogy. Tejbárban ahhoz, hogy jóllakjak, kell egy leves és kell egy pirog. Azaz zóna méretűek az adagok. Étteremben, ha levest is, másodikat is ennék, kidurrannék. Vagy leves, vagy pirog. És ha így nézzük, pont ugyanott vannak az árak. Azaz ha minél több ételt meg akarsz kóstolni, akkor menj tejbárba. Ha már tudod, mit szeretsz és egy nagy adagot szeretnél belőle, akkor menjél étterembe.

Éppen a pirogomat eszegettem, amikor beült mögém egy négyfős, hangos társaság. Harmincöt körüli magyarok. Felvették az étlapot, nézegették. Nem értették.
– Nézd már, mit eszik az a bácsi – szólalt meg az egyik.
– Báácsi? – akadt fel a szemem. Szépen vagyunk.
De még mindig nem tudtak választani.
– Azon a tésztán, amit a bácsi eszik, van szalonna is. Nekem kifejezetten tetszik.
Rezzenéstelen arccal ettem tovább. Mint Clint Eastwood. Mint Bud Spencer.
Aztán nekiálltak morogni, miért nem jön a pincérnő. Ekkor feladtam az inkognitómat és közöltem velük, hogy le kell menni a pulthoz rendelni. Csak egy kicsit volt kínos, aztán elröhögtük.

Vagy beveszi, vagy kihányja

László nem volt szép ember. Kövér volt, és egy nem túl nagy, de azért jelentősen zavaró májfolt volt az arcán. Emellett erősen hullott a haja, feje tetején messziről világított a kopasz folt. Rövidlátó szemét teknőckeretes szemüveg takarta. Amit a természet az egyik oldalon elvett, a másikon pótolta: Lászlónak fényképmemóriája volt. Amit egyszer elolvasott, azt már sohasem felejtette el.
Barátai egyszerre tisztelték is emiatt, meg féltek is tőle. Természetfölötti, hogy valakinek ilyen memóriája legyen. Sörözgetés során kapacitálgatták is, hogy hülye, ha ezt nem használja ki. A kereskedelmi tévék tele vannak műveltségi vetélkedőkkel, bármelyiket simán meg tudná nyerni. László ilyenkor csak legyintett. Alapvetően félénk a természete, már akkor is zavarban volt, amikor a munkahelyén egy szűkkörű megbeszélésen fel kellett szólalnia. Ott meg van egy stúdió, egy csomó technikus, a nézők, na meg a kamera mögött az a többmillió ember. Szó sem lehet róla.
Viszont addig-addig mondogatták, amíg bele nem fészkelte magát a gondolat a fejébe. Megnézett néhány műsort. Ez tényleg nem kihívás, gondolta. Aztán egyszer vett egy nagy levegőt és beadta a jelentkezési lapot.
Behívták. Ez csak egy előteszt volt. Kitöltötte a lapokat, beadta. Visszahívták. Ekkor már egy asszisztens fogadta.
– Hibátlan lett a tesztje – fogadta Lászlót.
– Tudom – vonta meg a vállát.
– Aha – nézett fel a papírjaiból az asszisztens – Csak szólok, hogy a magáé lett egyedül hibátlan.
László megint megvonta a vállát.
– Oké – folytatta az asszisztens – A következő sorozatban játszani fog. Itt van egy kérdőív, legyen kedves töltse ki. Szeretünk mindent megtudni a játékosainkról, mielőtt belevágunk.

László kitöltötte a kérdőívet. Arra a kérdésre, hogy mely területeken jó, beírta, hogy mindegyik. A másik kérdésre, amelyik azt firtatta, mely területeken gyenge, nem válaszolt.

~oOo~

Aztán beindultak a fordulók. A selejtezőket természetesen nem közvetítette a tévé. Maga a sztár műsorvezető, Öröm Imre sem vett még részt ezeken. László szinte hibátlanul vette az akadályokat, sorra győzte le vetélytársait.
Így jutott be a legjobb nyolc közé. Innentől kezdődtek a felvételek.

~oOo~

A stúdióban felharsantak a fanfárok, a közönség tapsolni kezdett.
– Állj! – kiáltotta a rendező. A zene elhallgatott, a közönség abbahagyta a tapsolást.
– Mi van? – dugta ki a fejét a hangmérnök a keverőpult mögül.
– Visszhangos – jelentette ki a rendező.
– A kurva életbe – morgott a hangmérnök.
A forgatást délutánra halasztották. A nézők kivonultak a büfébe, László és versenytársa felsétáltak ez emeleti öltözőbe, lemosták a sminket magukról.
Délután újrakezdték. Most már rendben volt a hang. A fanfárok harsogása közben bevonultak a versenyzők, majd a zene sokkal rikítóbb lett és megjelent a sztár, Öröm Imre. Széttárta a kezét, meghajolt a kamera felé, végül csípőre tett kézzel végigszökdelt a színpad szélén. Az asszisztens oldalról felmutatott egy táblát, a közönség őrjöngve tapsolt. Imre ezután a pulpitushoz sétált, kegyes mosollyal a versenyzők felé fordult.
– Üdvözletem, Uraim! – mosolygott rendületlenül – Ön ugye László?
László meglepetten nézett vissza. Az előtte lévő kijelzőn harminc centis betűkkel volt kiírva, hogy ‘LÁSZLÓ’. És ezt mindenki látta. Akkor?
– Iigen – nyögte ki végül.
– Maga egy érdekes cukipofa – folytatta Imre – Azt írta, hogy mindent tud. Tényleg?
– Igyekszem – pirult el László.
– Hát, majd meglátjuk – vigyorodott el sok foggal Imre.

Kezdődött a vetélkedő.
László első kérdése az volt, hogy a megadott négy törpenév közül melyik nem szerepel a Hófehérkében.
– A ‘C’ – vágta rá.
– Biztos? – próbálkozott Imre.
László az idióták számára tartogatott szánakozó pillantásával nézett vissza.
– Biztos. Határozottan tudom, hogy nem volt olyan nevű törpe, hogy Böszme.
– Nem kér segítséget?
– Miért kellene?

Végül László toronymagasan nyerte a fordulót és jutott be a legjobb négy közé. Nem szavaztatta meg a közönséget, nem feleztette le a válaszokat, nem hívta fel a segélyszámot. Valójában nem is akart megadni vésztelefonszámot, de annyira erősködtek, hogy végül megadott egyet. A sajátját.

~oOo~

Egy hét múlva jött a következő forduló. A bevonulás most egyből sikerült.

– Nos, itt van a mi hallgatag emberünk – mosolygott Imre Lászlóra.

László igyekezett kedvesen visszamosolyogni. Még mindig nem szokta meg a környezetet.

– Maga mindig ilyen kevésbeszédű? – folytatta Imre.
– Igen.
– Volt már olyan, hogy egy kérdésre bővített mondatban válaszolt?
– Nem.
– Ismer más szavakat is az ‘igen’-en és a ‘nem’-en kívül?
– Talán.
Imre felsóhajtott. A pult alól jelzett valamit hátra, a backstage felé.

László nem győzte kapkodni a fejét. A versenytársa továbbra is bénácska kérdéseket kapott, ő ezzel szemben csupa nehezet. Kapaszkodott persze, néhány válaszával határozottan meg is lepte a stábot, de érezhetően lemaradt az ellenfelétől. Végül még a felezőt is kihasználta. (A közönség szavazatára nem volt kíváncsi, nem érdekelte, hogy száz hülye milyen véletlenszerű eloszlást tud produkálni.) De hiába kapaszkodott, vesztett.

– Hát, búcsúzzunk el Lászlótól – vetett rá egy szánakozó pillantást Imre – Az embertől, aki azt hitte, mindent tud. Aztán mégse.

László letörten ment haza. Hiszen tényleg szinte mindent tudott! De úgy, hogy a vetélytársa csupa könnyű kérdést kapott, úgy eleve nem nyerhetett. Viszont most ő lett a vesztes. Hetekig ezzel fogják ugratni a haverjai, meg a kollégái. Dühösen rúgott arrébb egy kavicsot.

~oOo~

Pista tipikus örömifjú volt. Egyetemre járt és jól ment neki. Kiváló agyat örökölt a szüleitől. Élvezte az életet. Jóképű volt, a lányok tapadtak rá. Társaságban mindig ő vitte a prímet, ösztönösen csavart mindenkit maga köré. Aztán egy hajnalig tartó durva sörözés végén volt egy fogadás és veszített. Az volt a büntetése, hogy be kellett neveznie egy műveltségi vetélkedőbe.

Jelentkezett. Felvették az adatait. Beírta a kedvenc témáit és beírta a kevésbé kedvenceket is.
A selejtezőkön gyorsan túljutott. A stáb imádta, jókat ökörködött velük. Az utolsó selejtezőbeli fordulójára Öröm Imre is beült a hátsó sorba, a rendezővel együtt.
– Igen – hümmögött Imre a végén – Nyerő tipus.
A rendező vigyorogva nézett vissza rá.

~oOo~

Pista viszonylag simán jutott el a döntőig. Mintha angyalok egyengették volna az útját. Közepesen nehéz kérdéseket kapott, de valahogy csupa olyat, melyek feküdtek neki. Persze veleszületett bolondozási kedve nem hagyta magára, hatalmas showt produkált. Eljátszotta, hogy nem tudja a választ. Eljátszotta, hogy szenved. Megszavaztatta a közönséget, majd egy elképesztően bonyolult magyarázattal levezette, miért nem lehet az a jó válasz, utána hirtelen elhatározásból mégis a közönség válaszát fogadta el, de amikor Imre rákérdezett, hogy ‘Biztos?’, akkor megint kezdte előlről a töprengést. A közönség felváltva röhögött és tartotta vissza a lélegzetét. Aztán Pista valahogy mindig jól válaszolt.
És azokban a fordulókban, amelyekben Pista szerepelt, mindig sokkal nagyobb volt a nézettségi index, mint a többiben. Sokkal.

~oOo~

A döntőt már élőben közvetítették. A kezdés előtt Imre behívta a szobájába Pistát.
– Gyere be, Öcsiboci – intett neki – Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Gondosan bezárta az ajtót. Hellyel kínálta Pistát és leült maga is.

– Na figyelj ide, te tündérgombóc – vigyorgott – Te fogod nyerni a döntőt.
– Honnan tudja?

Imre benyúlt a fiókjába.
– Itt vannak a kérdéseid, a válaszokkal. Van egy órád, hogy betanuld.
– Azannya – füttyentett Pista – Nem bízta a véletlenre, mi?
– Hát nem – vigyorgott tovább Imre – De ennek ára is lesz.
– Igen? – bizonytalanodott el Pista.
– Nem, ne ijedj meg – emelte fel a kezét Imre – Nem szoktam összekeverni a munkát a szórakozással. Másról van szó. Ismered a játék forgatókönyvét. Ha megnyered a döntőt, utána még választhatsz egy ‘mindent vagy semmit’ fordulót. Ekkor már nincs ellenfeled, csak kérdések. Ha mindegyikre jól válaszolsz, akkor megdupláztad a nyereményedet. Ha nem, akkor elbuksz mindent.
– Aha – bólintott még mindig zavartan Pista.
– Na, figyelj, aranybogaram. A győzelmednek az az ára, hogy bevállalod ezt a fordulót is. Ez hoz nekünk akkora nézettséget, hogy bőven megéri azt a rongyos pár milliót. Azt is meg fogod nyerni, persze. Hős leszel. Mi pedig sikeresek. Win-win. Benne vagy?
– És ha nem?
– Akkor nem te nyered a döntőt. De nem vagy te olyan hülye, hogy ennyi pénzt kidobjál az ablakon. És ez nem is igazán csalás: a közönség a showműsorért jön be, abban pedig mindketten jók vagyunk.
– Oké – bólintott Pista.

~oOo~

Pista természetesen megnyerte a döntőt. De tudta azt is, mivel tartozik a közönségnek, hiszen mégiscsak egy döntő. Sziporkázott. Vele együtt Imre is. Szenzációs szellemi párbaj volt. Pista ellenfele sem volt könnyű eset, szorossá tette a küzdelmet, de a végén Pista számlálója mutatott magasabb értéket. Aztán jött a legvégső kérdés: vállalja-e a ‘mindent, vagy semmit?’ fordulót. Az egész ország lélegzetvisszatartva figyelt.
– Végülis, ez csak egy játék, nem? – mosolyodott el csibészesen Pista – Vágjunk bele!
– Ez a beszéd! – csapott a levegőbe Imre.

~oOo~

Egy hétig mindenhol Pistáról beszéltek az emberek. Hogy milyen cukipofa. És milyen okos. Milyen bevállalós.
Aztán eljött az újabb forduló. Pista természetesen megint megkapta előre a kérdéseket és a válaszokat. A show, ha lehet még nagyobb volt. A döntőben még bezavart egy másik játékos is, de itt már csak a két sztár csapott össze. Szikrázott köztük a levegő, szellemes riposztok röpködtek, és mindegyikből Pista került ki győztesen, de Imre is olyan cuki volt, hogy meg kellett zabálni, szóval a közönség önfeledten élvezte a műsort.

Aztán jött a mindent eldöntő utolsó kérdés.

Mely sejtek érési helye a csontvelő?
A: T-Limfociták
B: NK-Limfociták
C: B-Limfociták
D: Cytokinok

Pista döbbenten nézte a képernyőt. Ez a kérdés nem szerepelt a papírján. Ráadásul halvány gőze sem volt a jó válaszról. Elképedve nézett Imrére, aki szemtelenül vigyorgott vissza. Pista izzadni kezdett. A közönség levegőt sem mert venni. A kérdést persze nem értették, de nem ez volt az első. Bíztak Pistában. Hányszor volt már vert helyzetben és hányszor találta ki káprázatos módon a jó választ! Pista ezzel szemben leblokkolt. Csak az járt a fejében, hogy már leelőlegezte az 1-es BMW-t és lefoglalózta azt a garzont a dunaparti lakóparkban. Persze, van 25% esélye, persze. Majdnem felröhögött kínjában, amikor eszébe jutott, mit mondott a múltkor: ez csak egy játék. Ja. A show kedvéért már korábban elhasznált minden segítséget, sajnos a felezőt is. És most itt fortyog a szarban. Végül döntött: B. A közönség legnagyobb csalódására most nem volt semmi show. Üvegesen nézett Imrére, csak a fejével intett, hogy nem módosít. Természetesen nem ez volt a jó válasz. Imre széles mosollyal nyomta meg a gombot és a zöld lámpa a C válasz mellett jelent meg. A közönség döbbenten nézett. A tévé előtt emberek milliói törtek össze. Nem lehet. Nem lehet, hogy az ország hőse pont az utolsó próbán. Hiszen a legkisebb fiú mindig győz. Pista előtt összemosódott minden. Érzékelte, hogy Imre átöleli, gratulál neki az eddigi teljesítményéért, aztán lekonferálja a műsort, a kamerák tetején pedig kialszanak a piros lámpák. Csak állt a színpadon. Amikor eltávozott az utolsó néző is a nézőtérról, akkor tért magához. Megrázta a fejét. Határozott léptekkel indult el Imre szobája felé és kopogtatás nélkül nyitott be.
– Ez mi volt? – szegezte a műsorvezetőnek.
– Mi lett volna? – vont vállat Imre – Nem tudtad a választ. Vesztettél.
– De ez a kérdés nem szerepelt a papíron!
– Milyen papíron?
– Amit adtál, te mocsok.
– Nem adtam semmilyen papírt.
– Ez akkor mi? – dugta Imre orra alá a papírját Pista.
– Nocsak, lejegyzetelted a kérdéseidet? – vigyorgott Imre – Ügyes.
– Ezt te adtad nekem.
– Én? Most látom először ezt a papírt.

Pista döbbenten nézett Imrére, aki nyugodtan mosolygott.

– Szénné foglak perelni – döntött Pista – Apám ügyvéd. Én is annak tanulok.
– Jó mulatság lesz – lett szélesebb Imre mosolya – Az ország öt legjobb sztárügyvédje nekünk dolgozik. Az első szokott képviselni minket, a többit csak azért fizetjük, hogy ne vállaljanak ellenünk pert. De hajrá.

Majd Pista elszontyolodott arcát látva hozzátette.
– Idefigyelj, Öcsiboci. Alapvetően kedvellek. Ezért kapsz tőlem egy tanácsot. Tedd magad túl ezen az egészen. Eszedbe se jusson pereskedni, mert viszontperelünk rágalmazásért és életed végéig a bírságot fogod törleszteni.

Pista hallgatott.

– Menjél haza. Fiatal vagy, előtted az élet. Az egész ország szeret és sajnálni fog. Azért ez is valami. És a leckén is elgondolkodhatsz, amit kaptál.
– Igen – felelte tompán Pista, majd felemelte a fejét – Csak azt mondd meg, te rohadék, hogy te miért csináltad?
– Mi mást csinálhatnék? – vont vállat Imre – Ez a szakmám.

Zakopane 05/09

2016.03.12; szombat

A boltból kisüvegben levadásztam a teljes Zsubrowka családot. A tiszta vodka borzalmas, a két, Magyarországon még nem kapható fajta pedig mézes-citromos, illetve valami ánizsos. Közszolgálati híreinket hallották.

Most döbbentem rá, hogy jó hat napja alig beszéltem. Magyarul semmit, a helyiekkel meg inkább csak mutogatunk. És ez még napokig így lesz. Az írásnak jót tesz.

A teljes kiőrlésűnek vásárolt kenyérről kiderült, hogy fügedarabok vannak benne. Egy barna kenyérben. Érted? Egy ilyen fűrészporszerű, feketelyuk sűrűségű barna kenyérben. Na most, erre megy a vaj, a füstölt sajt, a füstölt sonka és a kígyóuborka. Tiszta Május 35.

Magyarországon négynapos ünnep. A sétálóutcán rengeteg magyar beszéd.

Majdhogynem ünnepi ebéd. Jól választottam. A tejbárban kértem zsureket és ez olyan volt, hogy megszólalt. Pontosabban, énekelt. A zsurek elméletileg krumplileves, de ebben annyi kolbász és erdei gomba volt, hogy megállt benne a kanál. Volt benne főtt tojás is. Krumpli nem annyira, de nem is hiányzott. Másodiknak pedig tócsit kaptam, vastag erdeigomba-szósszal. Tökéletes volt.
Ráadásként találtam egy szivarboltot, ahol normális áron volt normális szivar, ami azért is meglepő, mert errefelé még csak nem is hallottak olyan eszközről, hogy humidor. A többezer forintos szivarok is csak úgy hevernek a pulton.

A tökéletes ebéd után a hóesésben kiültem a patak partjára és élvezettel elpöfékeltem egy egyórás szivart. Időnként leráztam magamról a havat.

Azért a remetéskedésnek is van némi hátulütője. Ma délután már együtt énekeltem Cohen-nel a Take This Waltz-ot. Igaz, van előnye is: senki nem hallotta.

Kicsit furcsán játszik a véletlen. Nemrég olvastam Luciánál a “Call me Ishmael” mondatot, még meg is lepődtem, hogy nocsak, én is pont ezt olvasom, de aztán leesett, hogy nem, hiszen az egyik bálna, a másik meg gorilla, erre ma este a Trendvadászban a csajszi ugyanezzel a dumával próbálta lekoptatni azt a lengyel Vojcseket(*). Kicsit sok lett az Izmaelből, és akkor a Bibliáról még nem is beszéltem.

(*) “Vojcsek itt van baszni pingvint.” Elég hatásos belépő.

A fej és a farok

A nagy király haldoklott. Az ország legjobb orvosai vették körül. Az érsek rendszeresen benézett hozzá és tájékoztatta a trónteremben buzgón imádkozó püspököket, az idegesen fel-alá járkáló főurakat. A tét nem volt kicsi. A király tényleg nagy volt: véres háborúkkal ő vette birtokba a területet, ő alapította meg az országot, ő fogadtatta el a környező országokkal sajátja létezését, ő szervezte meg a közigazgatást, ő hozta létre az egyházi struktúrákat. De ez az egész még nem szilárdult meg: a köznép zúgolódott, nem tetszett nekik az új rendszer, a főurak már most azt lesték, ki lesz, ki lehet az utód (a nagy királynak sajnos nem született fia), a püspökök pedig a hatalmukat félték a lélekben még mindig erősen pogány országban.
Aztán az egyik nap megtörtént. Az éppen mellette lévő orvos felállt és lehajtotta a fejét.
– Elhunyt? – kérdezte az érsek.
– Igen – válaszolta az orvos.
Az érsek átment a trónterembe. Kezével csendet intett, majd közölte a hírt. Megnevezte, melyik főúrra testálta a király végakaratában a hatalmat. A várakozók egyik fele ingerülten csapott a kardjára, majd dühösen elhagyták a termet. Az érsek szomorúan nézett utánuk. Ennyi. Itt van az újabb háború.

~oOo~

Nem lehet azt mondani, hogy az érseket túlzottan meglepte volna a dolgok ilyetén alakulása. Ismerte a saját fajtáját: nyakas, önhitt népség, akik nem fogadnak el senkit maguk fölött, csak az erőből értenek. De talán tehet valamit, hogy a király öröksége fennmaradjon.
Hivatta az egyik speciális orvosát.
– Hivattál, uram – ereszkedett féltérdre az orvos.
– Igen – bólintott az érsek – Úgy hallottam, értesz a balzsamozáshoz.
– Tanultam.
– Nem azt kérdeztem! – csattant fel a főpap – Értesz-e hozzá?
– Bocsáss meg, uram. Igen, értek hozzá.
– Ez mindjárt más – enyhült meg az érsek – Nagyon fontos munkával bízlak meg.
– Igen?
– Nagy királyunkat magához szólította az Örökkévaló. Szeretném, ha bebalzsamoznád a földi porhüvelyét. Hogy fizikai jelenlétében is emlékeztessen minket arra, amit alkotott. Hogy ne pazaroljuk el a ránk bízott örökségét.
– Értem.
– Meg tudod csinálni?
– Meg, de tulajdonképpen lennének problémáim, például…
– Nem érdekelnek a technikai részletek! – csattant fel a főpap – Csináld meg!
– Értettem – hajolt meg az orvos.
– Helyes. Elmehetsz.

~oOo~

Az érseket elfoglalták az ország problémái. Megerősítette a püspökségek rendszerét. Egyenként elbeszélgetett velük. Hogy mennyire fontos a munkájuk, különösen most. A főurak háborúzni fognak és az ellenszegülők fel fogják lázítani a népet. Azt a népet, mely már most is dühös az újra. Azaz rájuk. Minden módon meg kell próbálni lehiggasztani őket. Ha kell, ígérjenek elkárhozást, poklot – de bizonytalanítsák el a jobbágyokat. Az országnak arra van most szüksége, hogy a háború mihamarabb véget érjen, a nép pedig ne vaduljon el teljesen.

Majdhogynem el is feledkezett a balzsamozóról.

~oOo~

Az orvosa jelentkezett kihallgatásra.
– Nos, fiam, sikerült? – érdeklődött az érsek.
– Tulajdonképpen igen – válaszolta az orvos – Bár voltak problémáink. Például…
– Mondtam már, hogy nem érdekelnek a technikai részletek! Sikerült, vagy nem?
– Persze, sikerült, de…
– Köszönöm, nekem ennyi elég. Most nézzük meg.

Átsétáltak egy eldugott terembe. A nagy király méltóságteljesen feküdt a ravatalon, kezei – szeretett kardját markolva – összekulcsolódtak a mellén. Az érsek határozottan visszahőkölt.
– Mintha élne – jegyezte meg.
– Igyekeztem – hajtotta meg fejét az orvos.
– Jó munkát végeztél, fiam. A jutalmad nem marad el.

~oOo~

Az érsek innentől minden nap felkereste a királyt. Csak állt mellette szótlanul és nézte.

Egyik nap, ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. A király kardja a földön hevert. Óvatosan közelebb hajolt. Döbbenten tapasztalta, hogy nem csak a kard van a földön: a király keze tört le csuklóból.

– Azonnal hívjátok ide az orvost! – kiáltott rá a szolgákra, ahogy beért a szobájába.

Az orvos megérkezett.

– Idefigyelj, te semmirekellő! – ordította az érsek – Mit csináltál a királlyal?
– Mi történt?
– Letört a keze, te gazember!
– Hoppá.
– Nem tűnsz túlzottan meglepettnek.
– Nagyuram, mondtam, hogy voltak problémák.
– De azt is mondtad, hogy sikerült!
– Azt hittem, sikerült.
– Beszélj, te kurafi!
– A balzsamozáshoz egyiptomi só kell.
– És?
– Nekünk nagyon kevés volt raktáron.
– És?
– Nem várhattunk addig, amíg ideér Egyiptomból egy adag. A király teste teljesen elpusztult volna.
– És?
– Úgy hallottam, hogy jó az erdőntúli só is.
– És?
– Azt a kevés egyiptomi sót összekevertük a másikkal és úgy balzsamoztunk.
– És?
– Láthattad, uram. Úgy nézett ki, hogy jó lett. De végül mégsem.
– Mire számíthatunk?
– Talán megáll a pusztulás. Talán azok a részei megmaradnak a néhainak, ahová több egyiptomi só jutott.

Az érsek tenyerébe hajtotta a fejét.

– Bízzunk Isten kegyességében, uram – suttogta az orvos.
– Na, arra neked is erősen szükséged lesz! – nézett fel a főpap – Most pedig távozz!

~oOo~

Az érsek innentől naponta többször is benézett a terembe. A balzsamozott test állapota rohamosan romlott. Leestek a karjai. A lábai. Amikor a feje is elporladt, az érsek elsírta magát. De ez még mind semmi volt ahhoz képest, amikor hosszú idő után kiderült, melyik testrésze maradt épen az elhunytnak.

~oOo~

Összehívta a püspököket. Mind a kilenc bíborruhás ott ácsorgott a fogadóteremben. Izgatottan susmorogtak egymás között. Senkinek nem volt semmilyen elképzelése, mi is lehet az a fontos dolog, amiért idehívták őket.
– Testvéreim! Barátaim! – lépett be az érsek – Köszönöm, hogy eljöttetek!
A mormogás abbamaradt. Minden szem az érsekre szegeződött.
– Nagy a baj – szögezte le az érsek.
Mind a kilenc püspök bólogatott. Egymás szavába vágva sorolták a borzalmakat: a falvakat feldúlják, a papokat a fellázadt jobbágyok megkínozzák, megölik.
– Tudom – bólintott az érsek – Emberpróbáló időket élünk. Volt egy tervem.
A püspökök megint elhallgattak, érdeklődve néztek az érsekre.
– Bebalzsamoztattam királyunk testét. Úgy terveztem, hogy menetekben körbevisszük az országban. Megmutatjuk az embereknek. Hogy emlékezzenek rá. Hogy megmutassuk, Isten megőrizte nekünk. Hogy Isten még mindig figyel ránk. A király pedig velünk van.
– Halleluja – hajtott fejet az egyik kövér püspök.
– Igen – kulcsolta össze kezét az érsek – De a terv nem teljesen sikerült. A balzsamozó pocsék munkát végzett. Meglakolt érte, de ez rajtunk már nem segít. A test elporladt.
A püspökök csalódottan felmorajlottak.
– Illetve – nyelt egy nagyot az érsek – A nagy királynak egy testrésze megmaradt.
– Az feje? – kérdezte az egyik püspök.
– Az keze? – kérdezte a másik.
– Nem – nyelt még nagyobbat az érsek – A… szóval a… hogyismondjam… ami a nemzéshez kell.
– Az fasza? – bökte ki egy bátor püspök.
– Az – temette fejét kezébe az érsek.
– Isten legyen hozzánk irgalmas – morogták kórusban a püspökök.
– Halleluja – szólalt meg újra a kövér.

~oOo~

Az érsek mindent megpróbált. Elutazott Kijev mellé, a Pecserszka lavrába. Nekik volt egy csomó múmiájuk raktáron. Sikerült elkérni kettőt közülük. De mire visszaérkeztek a városukba, mind a két múmia elporladt. Hiába, az országban nem volt meg a rusz mikroklíma.

Az érsek fáradtan rogyott le az oltárához. Nehéz ügy ez a vallás.
– Uram, miért csinálod ezt velünk?
Nem jött válasz.
– Uram, tudom, hogy nem ismerhetjük a szándékodat. Most már azt is tudom, hogy nem értjük a humorodat sem. De miért?
Csend.
– Uram, ez most nem viccelődésre való idő. A te birodalmadért harcolunk. Nyomorult szolgád csak egy icipici csodáért esedezik!
Még mindig semmi.
– Rendben – állt föl a főpap, felszegett fejjel – Akkor használjuk a saját módszereinket.

~oOo~

Újból összehívta a püspököket.
– Testvéreim! Barátaim! – üdvözölte őket – A helyzet nem lett jobb.
– Az a… bizonyos testrész még mindig megvan? – érdeklődött óvatosan az egyik püspök.
– Meg.
– Halleluja – vágta rá a kövér.
Nyolc szempár nézett rá vádlón.
– Hagyjátok – legyintett az érsek – Testvérünk egy kicsit buzgó.

– Döntenünk kell – szögezte le a főpap – Az egyik lehetőség, hogy fából kifaragunk egy kezet és azt visszük körbe. A másik lehetőség az, hogy körbevisszük…. ezt a…
– Esetleg köthetnénk rá masnit színes szalagból – vetette fel a kövér.
Kilenc szempár gúvadt rá.
– Akkor… esztétikusabb lenne… – hebegte a püspök.
Az érsek kezei közé temette a fejét. Igen, a jámborság követelmény, de ami sok, az sok.

– Nos, testvérünk véleményét már ismerjük – rendezte aztán sorait a főpap – Kíváncsi vagyok a többiekére is.
– A fakéz teljesen jó ötlet – mondta egy magas.
– Hmm – hümmögött egy sunyi tekintetű – Szerintem veszélyes. Hatalmasat bukhatunk, ha kiderülne a csalás.
– Hogyan derülne ki?
– Az emberek közé visszük, nem? Megpróbálják majd megérinteni.
– És?
– Azért egy ács biztosan megismeri a fát, még tapintásról is.
– Hmm. Akkor?
– Hát… marad ez a… izé.
– És hogy fogjuk hívni? A Szent Pénisz?
– Ki fognak minket röhögni. Minden tekintélyünket elveszítjük.
– Nekem van egy ötletem – simogatta az állát az egyik, akinek haja fura módon az egyik oldalon már megőszült, de a másikon még ép maradt.
– Mondjad! – figyelt rá az érsek.
– Vigyük ki így, ahogy van. És mondjuk azt, hogy ez egy kéz.
– Megbolondultál? Még a leghülyébb is látni fogja, hogy hazudunk.
– De ki meri-é mondani?
– Mi?
– A ládikó mellett ott lesz 4-5 felfegyverzett emberünk. Kíséretként pedig adunk mögéjük egy zászlónyi harcost. Aki csak elmosolyodik, azt egyből elvisszük. Spionokat küldünk mindenfelé. Ezek azt fogják terjeszteni, hogy más falvakat felkoncoltak, mert nevetni mertek. Megfizetünk egy csomó ostobát, hogy éljenezzenek. Mi pedig zordan oda fogunk állni a doboz mellé és azt mondjuk, hogy ez egy kéz. Szerinted kinek lesz ellenvetése? Valahol mélyen ez egy szolganép. Aztán más spionok híresztelhetik azt is, hogy ez a kéz azért formálódott át ennyire, mert egy besenyő ügynök megnyomorította.
– Most mondtál valamit – gondolkodott el az érsek – A megbeszélést berekesztem. Elmehettek.

~oOo~

A nép pedig befogta a pofáját. Döbbenten nézték, mit tettek eléjük. De szólni nem mertek. Ha ez a hatalom volt annyira bátor, hogy megmutatott nekik egy faszt, majd elvárta tőlük, hogy kézként imádják, akkor ezek annyira erősek, pontosabban az Istenük, akiben bíznak, annyira erős kell legyen, hogy reménytelen küzdeni ellene. És ez egy olyan nép volt, amelyik csak az erőből értett.

Zakopane 04/09

2016.03.11; péntek

Megvolt a darts. A fejemben pedig lassan átalakultak a dolgok: az “itt vagyok a világ végén” hangulat átváltozott “itt vagyok máshol, egy otthonos helyen” hangulattá. A változás lassan történt: az, hogy reggelente át tudom futni a sajtót, az, hogy levelezgetünk Nejjel és képben vagyok, mi történt otthon (és történnek dolgok, rendesen), mind-mind rombolt egy kicsit a világvége érzésen. De tegnap este, ahogy feküdtem a párnákkal felpolcolt ágyban, néztem a laptoptévén a magyar adást a dartsversenyről, néztem a háttérben a pokrócba burkolt kanapét, a faborítású szobát, valami olyan otthonos érzés töltött el, mint amikor nagyon kicsi voltam és még a nagyszüleimnél laktunk. Ez már egyáltalán nem világvége érzés volt, nem, sokkal inkább egy máshol-otthonos.

És akkor megint egy kicsi technika tegnapról. Próbáltál már stream-et keresni a darts PL fordulókhoz? Nekem olyan nosztalgiahangulatom lett tőle. Mint amikor az internet hőskorában minden fizetős volt, a pucér nők meg különösen, az emberek persze keresték a kiskapukat, de a kiskapuk mellett ott álltak az internet rosszfiúi, virnyákokkal, spyware-ekkel felszerelve. Na, ugyanez van, ha ingyenes adást keresel egy darts PL fordulóhoz. Ha biztonságos böngészőt használsz, akkor nem működik semmi, azon kívül, hogy bevadul az Adblock számlálója. Ha átváltasz Internet Explorerre, akkor meg csak ugrálnak az ablakok. A legtöbb azt mondja, azért nincs stream, mert be kell jelentkezned egy accounttal. Ha nincs, akkor csinálj. Gyorsan összedobtam egy gmail-es postafiókot, majd azzal próbáltam regisztrálni egy újabb felugró, tökismeretlen site-on. A második ablakban már kérte a bankkártya adataimat, bár próbált megnyugtatni, hogy nem fog levonni semmit, csak úgy kellenek neki ezek az infók. Aha. Én meg eddig David Bowie-val táncoltam a falvédőn. Szóval ennyi. Kész szerencse, hogy a PDC Hungarian Fan Club FB oldalán bedobták a linket, ahol a Sport TV streamel (vagy valaki illegálisan, a fene sem ismeri már itt ki magát), végül így sikerült. (Már csak itthon esett le, hogy van TVGO accountom. A Windows10-en ugyan nem megy – hülye Telekom a directx9 moduljával – de mobiltelefonon igen.)

A reggeli zuhanyzáshoz azért kell némi elszántság. A fürdőszobát utólag tákolták a faházhoz, vékony deszkából. Fűtés nincs, odakint pedig minusz négy fok van. Illetve minusz, azaz nincs.

Reggeli kávészivar a patak partján. Melegítő, polár felső, télikabát. Erre a szomszéd faházból kijött egy fazon rövidnadrágban, pólóban és elment valahová. Még az is lehet, hogy fel a hegyre.

Úgy jöttem ki, hogy kipróbálom Márai módszerét. Most az van, hogy korán kelek (6-7 között), reggeli, utána délig írok. (A háttérben Cave, Cohen, Lou Reed.) Ekkor jön egy 2-3 órás séta, ebéddel, utána délután már csak olvasás, illetve naplóírás. Egyedül Márai esti borozásai maradnak el, érthető okból. De egyébként eddig működik a módszer. A legfurcsább az egészben az, hogy ugyanezt már többször is elhatároztam a munkámmal kapcsolatban, de ott sohasem tudtam betartani. Valószínűleg az nem érdekel annyira, mint a történetek kitalálása.

Az időjárás velem van. Akkora a köd, hogy délelőtt tízkor lámpát kellett kapcsolnom, hogy lássam a billentyűzetet.

Ma egy teljesen friss témát vettem elő. Hogy mennyit röhögtem a kibontásán.

Elég durván lehűlt a levegő, legalább 5 fokkal, így az átlag beállt nulla köré. Vagy a szivarból lesz kevesebb, vagy a vodkából több.
Vettem még három pár gyapjúzoknit.
A piacon nem az az eladó volt, akivel már olyan jól megértettük egymást, hanem valami vénséges öreganyó. Mutattam, hogy zoknit szeretnék, majd mutattam, hogy magamnak. Erre felemelte az öklét és elém tartotta. – Fistbump? – futott át az agyamon, majd hozzáütöttem az enyémet. A vénasszony fogatlanul felröhögött. Aztán megfogta az öklömet és körétekerte a zoknit. Nem érte át a talprésze. Erre elővett egy nagyobbat. Az már jó volt. Ennyit a méretkeresésről. Aztán mondtam neki, hogy kérek fehéret is (bjélij), erre bólintott és felírta egy papírra a zoknik árát. Lehet, hogy nem tökéletes a kiejtésem.

Egy pillanatra felvillant a Gubalovka teteje. Még az is csupa hó.

Fiat 500-as városi terepjáró. Azaz SUV. Egy extrém mini autóból. Ez az egész kezd kicsúszni a kontroll alól. (Vájtfülűeknek: Töpfler, gigamion, Pekingi Kacsa.)

Tök jó a kajáldákban meglepődni, amikor kiadják az ételt. Ma például a neve alapján sváb fasírozottat rendeltem, erre kaptam egy rántott húst, reszelt répa, káposzta körettel és darált főtt tojással. Jó volt.

Péntek délután és megtelt a telep. Egész héten alig láttam embert, most meg ha kiülök a patakparti padra, ötpercenként megy a dzsindobre.