Egyszer ezt is el kell kezdeni

Elolvastam életem második vámpíros könyvét. Meg a harmadikat. Most olvasom a negyediket.

December 20, 2014 at 13:19   Posted in: Hétköznapok  3 Comments

Majdnem jó könyvek

Nos, mindennek van előnyös oldala is. Csak meg kell találni.

Például pár évvel ezelőttig zömében papír alapú könyveket olvastam. Habár a print könyvek átlagos színvonala nagyon sokat esett az utóbbi 10-15 évben, de azért amikor egy könyv kijött a nyomdából, egy csomó ember keze nyoma volt rajta. Mondjuk, korrigálták a szerzőt. A szerkesztő elolvasta a nyersanyagot. Első – és egyben hozzáértő – kritikusként változásokat is javasolt. Vagy kidobta. Aztán korrektor. Meg grafikus. Meg tipográfus. Bár a külső megjelenés a könyv tartalmán nem sokat módosított, de értő olvasó számára pontos iránytűként működött. Ránéztél, és már láttad is, hogy az a könyv téged nem fog érdekelni. Ez egy tudás volt, mely a könyvekkel való több évtizedes együttélés alatt fejlődött ki.

Abszolút extrém körülmények között is működött. Vagy tíz évvel ezelőtt vettem egy Updike regényt. (Akkor még kedveltem a szerzőt.) A könyv megjelenése kész katasztrófa volt, a borítója.. eh, szóval így nézett ki. Hát hogy lehet egy Updike könyvnek ilyen külsőt adni? Aztán elolvastam, és azt mondtam, hogy ehhez a könyvhöz tényleg ez a külalak illik. És soha többé nem olvastam Updike-ot.

Csakhogy mi van most? Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a számítógépén van ebook, vagy valami hasonló nevű könyvtár. Ahová a haverokkal pendrive-on keresztül cserélt könyveket szórta be. Kellően sok haver esetén ez a könyvtár több tízezer könyvet is jelenthet. És micsoda tartalommal, édes istenem. Oké, akadnak köztük színvonalasak is, persze, de azért… és most nem is arról beszélek, hogy külalak, meg tipográfia, hiszen az elektronikus könyvek, az ebook könyvtár arab bazári forgatagában mindez nem szempont, de hát még az az annyira istenített tartalom sem tűnik túlzottan acélosnak.

A tartalom előállítása demokratizálódott. Írtam valamit? Elküldtem ugyan az Igényes Kiadónak, de válaszra sem méltattak. Úgy látszik, nem értik meg a zsenialitásomat. Sebaj, csinálok egy weblapot és kirakom oda. Vagy csinálok egy blogot és ott közlöm folytatásokban. Vagy hohó, hát van a gépemen Calibre, csináljunk belőle ebook-ot. Tegyük ki ingyenesen a weblapunkra. Meg a blogunkra.
És a könyv elindul. Ingyenesen letölthető. Olvasni nagyon kevesen fogják, de sokan le fogják tölteni az ebook könyvtárukba, onnan meg pendrive-on terjed.

Igen, jól érzed, közeledem.

Ezek a könyvek nem igazán jók. Egyszerűen még nincsenek készen. Bármennyire is jó az ötlet, bármennyire is élvezetesek a párbeszédek, bármennyire is vannak benne elgondolkodtató fejtegetések, az egész nem áll össze. Nem jók a jellemek. Nem jó a tempó. Nem következik a cselekvény a jellemekből. Olyan, mint egy majdnem jól behangolt gitár: jó, jó, de amikor megpengetünk egy akkordot, érezzük, hogy valahol egy picit hamis. Itt túl hosszú az írás. Ott meg rövid. Az író, aki több hónapja benne élt a történetben, már annyira benne van, hogy a kívülálló olvasónak nem tudja átadni az élményt, mert már nem tudja, milyen lehet kívül állni. Az író ilyenkor egyébként is elfogult, szerinte ez a könyv már jó. Az igényes olvasó meg morog, mert a könyv nem lett volna rossz, ha még egy kicsit csiszolnak rajta.

Mostanában ilyen könyveket olvasok. Figyelmesen. Keresem bennük, hol vannak azok az apró hibák, amelyektől elmegy az összhangzás. Amelyektől egy könyv érezhetően amatőr marad.
Mert még a majdnem jó könyveknek is megvan a hasznuk.

December 20, 2014 at 00:28   Posted in: Műértés  2 Comments

A teremtés koronája

Üldögéltem a nappaliban és elmerengtem. Arra gondoltam, lehet, hogy én vagyok az egyik degu a ketrecben. Időnként alszom, időnként hajtom a kereket. Időnként eszem, időnként cserélik alattam az almot. Időnként kivesznek, ekkor szaladok egy kört az ismeretlen és izgalmas szobában. Aztán visszatesznek. És utána újból alszom, vagy megint tekerem a kereket.
Miért ne lehetnék én az egyik degu?
Felálltam, legyintettem. Hülye hasonlat. Nekem azért kell hajtanom a kereket, hogy legyen ketrecem. Ezt egy degu sohasem értené.

December 18, 2014 at 01:42   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Ádvent

Piacra mentünk autóval. Kertváros, szűk utcák, jobbkezes kereszteződések. Forgalom nulla. Aztán jobbról váratlanul megjelent egy autó. Nem számítottam rá, de szerencsére lassan mentem, gyors fékezéssel éppen meg tudtam állni _még a kereszteződés előtt_. Az autó kikanyarodott balra, mellém állt és a bent ülő idős nő vad integetések mellett nekiállt kiabálni velem.

Piacról visszafelé. Szűk, egyirányú utca, parkoló autókkal súlyosbítva. Két fő utat összekötő, rövid utca, ténfergő gyalogosokkal, nincs értelme gyorsan menni. Kábé harminccal csorogtam, amikor mögöttem egy Nissan Micrában egy középkorú nő vadul elkezdett dudálni. Hogy útban vagyok neki és csináljak valamit. Aztán az első helyen, ahol nem volt parkoló autó, meredeken megelőzött. A főútra kikanyarodva utána kilométereken keresztül mentem mögötte, ott már nem sietett.

Tényleg nem értem. Ádvent van, ünnepvárás. Még aki nem vallásos, az is tudja, hogy ez az az időszak, amikor be kell húzni a féket, lehiggadni, lenyugodni, hozzálassulni az év végi ünnepekhez. Nem pedig agresszíven lesöpörni mindenkit a térképről.

December 14, 2014 at 10:55   Posted in: Hétköznapok  5 Comments

Vége van, mint a szelfi botnak

Ha fejlesztése a tervek szerint halad, már jövő júniusban megvásárolható lesz a Zano nevű szelfidrón. A mindössze 55 grammos minidrónt akár zsebre is lehet vágni, mivel nem nagyobb 6,5 x 6,5 centiméternél. Szükség esetén csak elő kell venni, és iPhone-ról vagy androidos okostelefonról vezérelve bármikor képes tulajdonosáról légi felvételt készíteni.
- link

Barna kommentje:

Az megvan, amikor többszáz ilyen szar kerülgeti egymást a levegőben valami nagyvárosi látványosságnál? Érdekes lesz..

December 9, 2014 at 13:41   Posted in: Hétköznapok  No Comments

A küklopszok szigetén

Előkészületek

Valamikor szeptemberben jelent meg egy utazási fórumon, hogy ‘nézzétek már, erre a hosszú hétvégére milyen jó áron vannak Szicíliára repülőjegyek, kár, hogy már csak 16 darab van belőlük’. Rövid időn belül megjelent egy csomó visszajelzés, hogy tényleg van és tényleg olcsó. El is kelt vagy 25 jegy, csak a fórumon belül. Istenem, marketing.
De nem lényeges, a jegy valóban olcsó volt, elmenekülni ebből a trágya időjárásból a nyárias Szicíliába pedig bőven megért ennyit.

Illetve, mondom ezt utólag.
Ugyanis kicsit sűrűre sikerült az ősz: Balatonkarika, Grúzia, Róma, Tényő, folyamatosan levegőben lógó, de aztán rendszeresen elhalasztott tanfolyamok, na meg a munka is. Nem igazán kívántam egy újabb utazás megszervezését. Nem is törtem össze magamat túlzottan. Már az elején kiderült, hogy teljes a miszfit, gyakorlatilag egy program sem akart rendesen összeállni. Aztán vasárnapra vállaltunk egy bátrat, hétfőre semmit, keddre meg még kevesebbet.

És ez a csavargás lett az ősziek közül a legjobb.

2014.11.29; szombat
Kiutazás

Télikabátban a repülőgéphez, majd két óra múlva leszállni a gépről, beleszagolni a tengertől sós, növényektől édes illatú levegőbe és pillanatok alatt beleizzadni a 21 fokos cataniai éjszakába.
A 457-es buszt egyből megtaláltuk, korábban mindenkinek kiosztottam az 1 eurós érmét, de a sofőr nem fogadta el. Morgott valamit, aztán intett, hogy húzzunk hátra, mert indulna. Felhívás potyázásra. Szerencsére befelé csak öt megálló, gyorsan a vasútállomás előtt voltunk. Onnan már csak másfél kilométer séta. Nagykabátban. Hátizsákkal. Melegben.
(Nem, a kabát nem fért el a zsákban. Wizzair-rel mentünk.)

De még így is hamarabb érkeztünk az igértnél egy félórával. Rácsörögtem Danielre. (Nem voltam nyugodt, a pacák korábban csak olaszul volt hajlandó levelezni, én meg guglitranszlétezhettem.) Sikerült valami keverék olasz-angol nyelven tisztázni a dolgokat, közölte, hogy 20 perc múlva itt lesz.
- Akkor az még egy óra – ült le a padra a mediterránokat túlságosan is ismerő lányom.
Leült mindenki. Kellemes, háromszögletű terecske volt az óvárosban, nem messze látszott a Dóm kupolája. Az időre egy szavunk sem lehetett. Miért is ne üldögélnénk akkor itt egy kicsit? (Hát, pölö éhesek voltunk, szomjasak voltunk, vécét kívántunk.)
Felálltam, arrébbsétáltam, rágyújtottam egy 25 perces toszkán szivarra. Öt perc telt el, fékezett egy robogó, lepattant egy vigyori hapsi, majd harsányan üdvözölt minket. Szivar a csatornába.

A kecó hangulatos. A ház kívülről, khmm mondjuk úgy, hogy ódon, na jó, romos, de az óvárosok már csak ilyenek. A lépcsőház viszont márványlépcsős és… ilyet sem láttam még: elágazott.

From Szicília 2014

Ez egy szűk, majdnem csigalépcsős lépcsőház, ahol az egyik kanyarban a klasszikus lépcsőház tekeredett jobbra, de ugyanitt elindult egy érintő irányú, azaz egyenes oldalág is. Ennek az első kanyarában egy oltár világított és csak utána jött balra az ajtó. Mi tekeregtünk tovább a főágon jobbra. Egy lezárt folyosó, még odabent is tekeregtünk, aztán meglett az ajtónk. Valószínűleg a folyosó mögötti rész valamikor egy lakás lehetett, aztán átstrukturálták: alapterület szerint két részre osztották, majd ugyanezt tették a fölötte lévő lakással is és az egymás feletti két lakást nyitották egybe egy-egy csigalépcsővel. Ebből következően jöhetett létre olyan bizarr szoba az emeleten, melynek az ajtaja nem közvetlenül nyílott a folyosóra, hanem egy kicsi, boltíves csigalépcsőn keresztül. Maga a szoba pedig éppen akkora volt, hogy elfért benne egy egyszemélyes ágy. El is neveztük kriptának. Dóra nyerte meg.

Daniel maga volt a megtestesült kedvesség, még átvágni is nagyon kedvesen próbált meg. Mosolyogva közölte, hogy a City Tax 3*18 euró én pedig mosolyogva közöltem vele, hogy lóf@szt, mama. Majd a patthelyzetet úgy oldottam meg, hogy egy fecnin levezettem neki. Miután látta, hogy tudom, mennyi Cataniában az idegenforgalmi adó, olyan elegánsan siklott át rajta, mintha eredetileg is ezt mondta volna. Mivel a pacák tényleg végtelenül kedves volt, segített mindenben, szó nélkül belement, hogy az utolsó napon ráérünk délután négykor lelépni, csak arra tudok gondolni, hogy a csibészség a vérében van és ezek az apró átvágások részei a helyi folklórnak. Még meg is sértődhetnénk, ha nem kapunk belőle.

Rögtön két meglepetéssel szembesültünk. A neten azt írták, hogy nincs se balkon, se wifi. Ehhez képest balkon mind a két szinten volt és kaptunk internetet is. A net a kölyköknek jött jól – mindkét helyen vizsgafelvétel és aki találkozott már a Neptunnal, az tudja mennyit jelent a gyorsaság – a balkon meg nekem, mert lehetett hol szivarozni. Az idő pedig… álmos 18-20 fok, még késő este is.

Utcafronti balkon:

From Szicília 2014

Hátsó front (ha jobban megnézed, jobb oldalon látszik a tenger):

From Szicília 2014

Végül maga az épület:

From Szicília 2014

Bolt. Itt már nem volt szerencsénk. Idefelé a Victor Emmanuel úton láttunk egy Supermarket-et, de elhűltünk. Pici és tele üres polcokkal. Az egész boltban 8 üveg bor volt. Ellenben a parmezán… 11,3€/kg. Nejnek egyből jojózott a szeme. (Egyrészt a kedvenc sajtja. Másrészt Magyarországon kábé 6000 forint kilója. Itt meg 3500.) Még rákérdeztünk Danielnél, tud-e más boltot, de csak legyintett: – Piccolo. Molto piccolo.
Ezzel bajban leszünk.
Ahogy magunkra maradtunk, egyből lementünk abba a moltopiccolo boltba és felvásároltuk a borkészlet egynegyedét. Azaz vettünk két üveg másfél literes kocsisbort és egy elég drága normál üveges bort. Ezenkívül ott maradt még egy másfél literes fehér, egy hasonló méretű rozé, egy ötliteres marmonnkanna (nem akartuk megtudni, mi van benne) és még három üveg normál bor. Kenyér, felvágott, olajbogyó nem volt, a zöldségeknél is csak olyan gyökér paradicsomot találtunk, hogy nem mertük megvenni. Márpedig szombat késő este van, holnap lehet, hogy még ez a bolt sem lesz nyitva. Írtam már, hogy miszfit? Végül vettünk egy szatyor csipszet. Az legalább volt. Két fajta. Egy sós, meg egy paprikás. Ja, és vettünk egy féltégla parmezánt. Még sétáltunk egy kicsit, találtunk valami pékséget, így végül összejött a vajaskenyeres parmazán vacsora, borral. A vörösbornak hitt kocsisborról kiderült, hogy frizzante, így a szomjas emberek gyűrűjében hamar vége is lett. Vacsi után még elfogyott a normál üveg is.

Utána pedig éjszakai séta. Dóm tér, halpiac (mely csak hétfőn lesz nyitva), sétálóutca, bulinegyed. Na meg a sikátorok.

From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014

Itthon még felbontottuk a rozé kocsisbort. Nem kellett volna. Nem is tudom, hogyan fogyott el. A sós csipsz nagyon kellett hozzá. Utána megnéztem a papírjaimat, a holnapi busz tízkor indul, azaz hétkor ébresztő. Ez elég is volt az este lezárásához.

2014.11.30; vasárnap
Taormina és Castelmola

Nejjel korán keltünk, leszaladtunk. Bolt, pékség. Megint összejött a vajaskenyeres parmezán. Amikor meséltem a kölyköknek, hogy Nápolyban négy napig csak parmezánon éltem, nem hitték el. Most meg nagyon hasonló a helyzet. Oké, vettünk még tojást is. Barna már tegnap este is közel volt a légiósbetegséghez.

Reggeli közben, immár napfénynél, ismét megnéztem a papíromat. Kiderült, hogy elnéztem egy sort, a busz 11-kor indul. Hmm. Hirtelen nagyon ráértünk. De megembereltük magunkat, elindultunk korábban. Úgyis még meg kell találni a buszt, utána meg legfeljebb csavargunk még egy kicsit. (Nehogy azt hidd, hogy a busz megtalálása olyan könnyű feladat. Addig oké, hogy minden busz a vasútállomás elől indul, de a minden busz, az jelenleg azt jelenti, hogy durván sok busz, durván nagy területen. A helyijárati társaságnak van itt egy pályaudvara és még három távolsági cégnek. Ez annyi, mint négy pályaudvar, nem kis átfedésekkel. Mi egyből megtaláltuk a cégünket, aztán a jegyirodát, aztán a buszt, de ezen én itthon egy fél napot dolgoztam.)

Ahogy sétáltunk a vasútállomás felé, egyre erősebb hiányérzetem volt. Aztán beugrott: az Etna! Mindenhol azt írták, hogy Catania az Etna lábánál fekszik. Márpedig egy 3300 méteres vulkánt legalábbis illene látni, ha már a lábánál vagyunk. Nos, nem láttuk. Térkép alapján betájoltuk, merre kellene lennie, de ott csak egy nagy szürke ködöt találtunk. Ajjaj. Mindenhol azt írták, hogy micsoda gyönyörű látvány a taorminai görög színház romja, háttérben az Etnával. Arról sehol nem írtak, hogyan néz ki háttérben a köddel. Na mindegy, bíztunk benne, hogy mire odaérünk, felszáll. (És nem írigyeltük Baluzoli kollégát, aki ma hajnalban kirándult az Etnára. Ha mi nem látjuk a tövéből a hegyet, akkor ő sem láthat minket a hegytetőről. Amit valószínűleg még el is tudna viselni, de velünk együtt nem lát semmit a szigetből sem.)

A busz olasz mértékkel mérve pontos volt. (Ettől azért tartottam egy kicsit. Az olasz buszközlekedés nem a kiszámíthatóságáról híres, ma meg vasárnap van. Kevés a buszjárat, mi pedig az utolsó busszal terveztük a visszautat. Ha valamilyen okból kifolyólag elhibázzuk, elég hülyén fogjuk magunkat érezni az egyébként gyönyörű Taorminában.) Bő egy óra buszozás. Mindenki elaludt én viszont vadul skubiztam a ködgomolyt. Hátha felvillan egy pillanatra a vulkán.

Szicíliai táj. A kertekben, a domboldalakon narancsfák. Rengeteg. A sövény leander. A gyom meg medvetalp kaktusz.

Taorminában kaptunk egy kis ízelítőt, milyen az, amikor egy nagyméretű távolsági busz feltekeredik a szerpentíneken a hegyre. Szűk, kisvárosi utcákban. Szembeforgalom mellett.
De ez csak ízelítő volt. Ugyanis mentünk rögtön tovább, Castelmolába.

Ez a település volt az, mely már az otthoni tervezésnél meghozta végül a kedvemet. (Próbáld ki: írd be a Google Earth-be, hogy Castelmola, zoomolj rá, majd mozgasd az egeret, próbáld meg a levegőből körbejárni a hegyet. El fogsz ámulni.) Azt mondod, hajmeresztő volt a buszozás Taorminába? Laza sétagalopp volt Castelmolához képest. Az egész buszon hatan voltunk: a sofőr, mellette egy mamóka, meg mögötte mi négyen. Én konkrétan a legjobb helyen – a sofőr mögötti sorban, a folyosónál, előttem a hatalmas panorámaablak – hogy kamerával tudjam venni az egész utat. Rettenetesen szűk szerpentinek. Erős szembeforgalommal. És nemcsak Fiat500-asok jöttek, hanem terepjárók is. A hajtűkanyarokban a busz teljesen keresztbeállt, ilyenkor azért voltak tolatgatások szemből.
- Ha buszszimulátort csinálnék, ezt a terepet raknám bele – jegyezte meg Barna.
- Ja, csak a folyamatosan beszélő mamókát se hagyd ki.
És tényleg. Nálunk az van, hogy a buszsofőrrel vezetés közben beszélgetni tilos. Itt meg a mamóka odaült mellé és ezen a durva terepen folyamatosan csevegett a sofőrrel. Aztán egyszer csak csörgött a sofőr telefonja. És felvette. Innentől félkézzel vezetett, egyszerre beszélt a telefonba, meg a mamókához, közben pedig tolta felfelé a buszt ezen az eszméletlen úton.
Végül felértünk a kastély előtti kicsi térre. Végállomás. Leszálltunk.
Egyik oldalon függőleges sziklafal felfelé, a másik oldalon többszáz méter mély szakadék.
- Hogyan fog ez itt megfordulni? – pislogott Barna.
- Fogalmam sincs – tártam szét a kezemet – De ez a sofőr olyan, hogy meg fog. Vagy lehet, hogy visszatolat.

Ezen a téren állt meg a busz:

From Szicília 2014

Kilátás a kastély tetejéről. Háttérben az Etnát eltakaró köd.

From Szicília 2014

Castelmola képek:

From Szicília 2014
From Szicília 2014

A mélyben Taormina:

From Szicília 2014

Útvonal: Castelmola, Taormina, 6 km.

Castelmola maga egy háromdimenziós labirintus, ahol a legnagyobb távolságok a függőleges koordináták mentén találhatók. Magyarul meseszerű kis utcái vannak, de nagyon meg kell dolgozni az élményért. Legszívesebben az összes zegzugot, az összes lépcsőt és az összes sikátort bejártam volna, de egyfelől nem volt sok időnk, másfelől pedig… egyszerűen túlcsordultunk. Még ha a világ legfinomabb ételét tennék is le eléd, maximum megeszel két tányérral és tele vagy, rá sem bírsz nézni. Egy idő után előttünk is összefolytak az utcácskák. (Viszont ez az a hely, ahová akár naponként is vissza tudnék menni csavarogni.)

Jött a következő műsorszám, mely mindenki szerint a nap csúcspontja volt: a gyalogösvény Taorminába. Nem könnyű megtalálni. Eldugott kis lépcső, mely ránézésre egy magánkertbe vezet. Elég sokat gugliztam, hogy megtaláljam. Hogy neked ne kelljen, itt vannak a koordinátái: 37.857693, 15.276862.
Elindultunk a lépcsőn és egyből egy kaktuszerdőbe jutottunk.

From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014
From Szicília 2014

A kaktuszok tele voltak gyümölccsel, de nem mertük megkóstolni. (Cataniában vettünk egyet a piacon, de nem volt finom.) Ahogy haladtunk lefelé, a kaktuszerdő véget ért, de az út hangulata maradt.

From Szicília 2014

És persze a kilátás is.

From Szicília 2014

Castelmola alulról:

From Szicília 2014
From Szicília 2014

Az utolsó kép már Taorminából készült.
Újabb fejezet. A turisták által csodált Taormina. (Szerintem Castelmolának maximum a cipőfűzőjét kötheti meg, de valószínűleg én vagyok a hibás termék.)

Az egyik utcában érdekes autót láttam.
- Nézzétek már, egy négykerékhajtású Fiat Panda!
- Itt?
- Hát – vontam meg a vállam – Elég meredekek az utcák. Ha lefagynak, akkor kellhet.
Csak amikor körbenéztem az értetlen arcokon, akkor esett le, mekkora marha vagyok. Mindegyikőnkről csorgott a víz a huszonsok fokban. November utolsó napján.

Térkép alapján megkerestük a Corso Umberto (központi sétálóutca) alsó végét, majd végigsétáltunk rajta. Volt némi hangulata, persze, de ez már tele volt turistacsapdákkal. (Mondjuk a dóm kifejezetten tetszett, az a fajta templom volt, mely inkább Istent akar adni az embereknek, nem pedig arannyal, pompával elkápráztatni őket.)

From Szicília 2014

Innen ráfordultunk a görög szinházra. (Nekünk magyaroknak ez különösen ismerős lehet, Csontváry itt festette az egyik legismertebb képét.) Valószínűleg az volt a baj, hogy túl sokat vártam. Kezdődött a belépővel. A neten még 6€ szerepelt, a valóságban már 8-at szedtek. Annyira nem nagy dolog, csak a szájíz lett egy kicsit keserűbb. Utána a látvány hagyott cserben minket.

From Szicília 2014

A köd nemhogy nem tűnt el az Etnától, hanem lassan ellepte Taorminát is.

From Szicília 2014

Castelmolát már korábban elérte, ezen a képen már a taorminai vár sem látszik, nemhogy Castelmola.

From Szicília 2014

Végül teljesen lehúzódott a tengerig, végképp elvéve minden látnivalót.

From Szicília 2014

Jobb híján leültünk a görög színházban és… ücsörögtünk. A látvány az Etna nélkül sem volt csúnya. Próbáltuk elképzelni milyen lehetett itt 1500 évvel ezelőtt egy előadás, illetve milyen lehet most. Az akusztikából kaptunk bemutatót, két rossz kölyök kiabálva rohangált fel-alá a szinpadon.
Azt is megállapítottuk, hogy valahol szerencsénk volt: azt a pár ködmentes órát a létező legjobban töltöttük el, Castelmola tényleg örök élmény marad. Csak nem bántuk volna, ha Taorminából is kapunk egy keveset.

Egy kicsit még csavarogtunk a városban, lementünk a turistás részekről – bár ez nem igazán sikerült, mert annyira nem nagy a település. Végül találtunk valami apró boltszerűséget (az egész belvárosban sehol sem volt, gondolom, nem véletlenül) és keksszel, csokival csillapítottuk az éhségünket. Barnán már nagyon látszott a húshiány. Utána elsétáltunk a buszpályaudvarra, megkajáltunk, vártuk a buszt.
A köd miatt lehűlt az idő is. Egész nap rövidujjú ingben nyomtuk, de így is mindenki leizzadt. (A fekete ingemen sófoltok jelentek meg, ami azért nem normális.) Nagyokat vigyorogtunk az olaszokon, akik pulóverben, télikabátban vacogtak. Nekik ugye ez már tél.
A buszpályaudvaron kiállt egy busz. A sofőr beindította a motort, majd bement a bungalóba.
- Figyelitek – vigyorodtam el – Melegíti a motort a hidegben.
- Aztán mindjárt megjelenik a jégmentesítő kocsi, mint a repülőgépeknél – kapta fel a témát Dóra.
- És felrakják a hóláncot a téligumikra.

A busz ellenben pontosan indult, pontosan is érkezett. Még az indulás előtti séta során láttunk egy szimpatikus (pl. borokkal teli) kisboltot a cataniai buszpályaudvar környékén, érkezés után be is támadtuk. Bor. Végre bor. Ráadásul vasárnap este. Nem remélt ajándék. Vettünk is tizenkét üveggel, nagyjából 3-5€ között. (Az egyharmada könnyű frizzante volt, reggelire.) A borok válogatása nem volt egyszerű feladat, az üzlet szűk volt, a tömeg pedig akkorra, mintha csak ez az üzlet lett volna nyitva az egész városban. Volt jól kinéző olajbogyó (pl. kedvencem, az éretlen zöld), azt is vettünk. Mindenfélét. Hús, az speciel itt sem volt. Barnának már keresztbe álltak a szemei, Dóra pedig hazáig valami bugyuta dalt énekelt a Jégkorszak kettőből. Már nem emlékszem a szövegre, de minden második szó az volt benne, hogy ‘hús’. Vizeket, kenyeret nem vettünk, nem akartuk innen, a rák farkáról cipelni, pont elég volt a bor is. Ezek után annyira nem esett jól, hogy a kis boltjaink zárva voltak. (Valószínűleg tényleg csak a korábbi bolt volt nyitva az egész városban.) Kényszerűségből mentünk egy kört, a pékség szerencsére nyitva volt, valahol találtunk egy szál kolbászt is, így már teljes lett a vacsora.

Pontosabban.

Hazaértünk. Amíg a lányok terítettek, felbontottam egy frizzantét. (Mivel? Kérem szépen, vittem itthonról egy nagyon öreg pincérdugóhúzót.) Megkóstoltam. Finom volt. Közben kikerültek az étkek az asztalra. Szinte egyszerre nyúltunk az oliva verde után, bekaptunk egy-egy szemet… majd ugyanabban a pillanatban köptük ki. Az egész romlott volt. Ugye, amikor csak egy bolt van nyitva, akkor ott bármit el lehet adni. Kuka. A frizzante hamar elfogyott, bontottam egy újat. Dugós volt. Azaz ihatatlan. Ment a lefolyóba. Jó kis bolt. Szerencsére más kellemetlenség már nem ért minket, Barna is kapott végre húst, nyugodtan aludhattunk.

2014.12.01; hétfő
Semmittevés

Eddig tartottak az aktív programok. Mára annyi volt az összes terv, hogy elmegyünk – az egyébként meglehetősen híres – halpiacra, bejárjuk, ha látunk valami jópofa halat, akkor veszünk is, a csajok pedig megsütik. És ennyi. Meg döglés a lakásban. Ehhez pont elegendő kaja, bor és szivar volt otthon.

Reggel viszonylag korán keltünk, Nejjel, Barnával hármasban elmentünk boltba. (Friss kenyér, ásványvíz.) A bolt nem volt nyitva.
- Nocsak, elfogyott a borkészletük, aztán már ki sem nyitnak? – lepődtem meg.
(Ja, nem mondtam, tegnap, amikor benéztünk, már csak két üveg ihatatlan kocsibor volt a polcon, meg az ötliteres borzalom a marmonnban.)
Elindultunk boltot keresni, mentünk, mentünk, nem találtunk, aztán a Garibaldi utcában már volt valami élet, végül rájöttünk, hogy ez tkp. a halpiac kitüremkedése. De nem öltük meg az élményt, gyorsan megvettünk mindent, amik a reggelihez kellettek és hazamentünk.
Kényelmes, lusta reggeli. A napocska végig a hasunkra sütött.

From Szicília 2014

Utána halpiac. Tényleg nagy élmény. Az hagyján, hogy mindenki ordibál, végülis Olaszországban vagyunk. De itt aztán volt minden, amit ezek a szerencsétlenek ki tudtak rángatni a tengerből. Aztán a külső körökben meg az egyebek: zöldségek, gyümölcsök, kibelezett, fellógatott állatok, egyéb húsok, dór oszlop vastagságú mortadellák, malomkeréknyi sajtok. Vettünk halat, zöldségeket, krumplit, gyümölcsöket, zöldparadicsomot (imádom), illetve a halgyűlölő szekció (én) kapott mindenféle sütésre előkészített húsalapú csodákat.

Déltájban értünk haza. Utána otthon… hát tényleg egész napos döglés volt. Először főzőcske – ahogy én is szoktam, borral öntözve a szakács torkát – aztán egy hosszú, kényelmes ebéd, utána szunya, aztán döglés tovább, a kölykök vadul küzdöttek a Neptunnal, én kiültem borral, szivarral a teraszra és nézegettem a tájat, a házak külsejéből próbáltam kitalálni a belsejüket, aztán olvasgattam, utána vacsora, megint bor, végül ágybadőlés. Nem mondom, hogy a legizgalmasabb napunk volt, de jól éreztük magunkat.

(Eredetileg hétfőre szerettem volna berakni egy kirándulást Siracusába, de akkor a halpiac/halsütögetés maradt volna el, azt ugyanis pont nem tudtuk volna átrakni keddre, hiszen aznap már indult haza a repülőgép. Igaz, viszonylag későn, de akkor is kapkodós nap lett volna belőle. Miszfit.)

2014.12.02; kedd
Hazaút

Reggel szokás szerint bolt, de most már otthonra. Bementünk, az eladók furcsán néztek ránk, hogy mit keresünk egy üres boltban, aztán odamentünk a csemegéspulthoz, közöltük, hogy sajtot szeretnénk. A pacák szedegette elő a mindenféle kicsi (félkilós) parmezánokat, de csak csóváltuk a fejünket, amíg végül hitetlenkedve ki nem emelt egy 2,5 kilós darabot.
- Igen, azt kérjük – bólogattunk.
- Honnan jöttek maguk? – csúszott ki a száján.
- Ungheria – vigyorogtunk.
Így ha legközelebb Cataniában jársz és azt hallod, hogy a Vittorio Emmanuel utcában be kellett zárni egy boltot, mert négy éhes magyar turista kifosztotta, ne lepődj meg.

Szokásos reggeli, aztán városnézés. Igen, az utolsó napon. Így alakult.
Cataniáról az a hír járja, hogy igazából nincs ott semmi érdekes. És ez valahol igaz is. A Dóm téren kívül nincs semmi kiemelkedő turistalátványosság.

From Szicília 2014

Mondom, kiemelkedő. Viszont ott van maga a város, A nyüzsgő, élettel teli város, a tömérdek kicsi, szűk utcáival, ahol még azon sem lepődnék meg, ha időnként kiborítanák az éjjeli edényt a balkonról, ahol bármilyen szűk utcában nyomulsz, mindig jön mögötted egy autó, nem ritkán szemből is, ahol Giovanni egynégyzetméteres boltja mellett van közvetlenül Luigi egynégyzetméteres boltja és ez nekik pont elegendő, nem, senki nem rángat be az utcáról, és mivel nincs turistalátványosság, így nem is tapadnak rád agresszív utcai árusok sem, egyszerűen elindulsz az orrod után és már benne is élsz a városban. Sokan utálják Nápolyt, mert nincs ott semmi, csak tömeg, meg büdös, meg kosz… nekem viszont az egyik legjobban sikerült négynapos kirándulásom pont Nápoly volt. És ugyanezt éreztem Cataniában is. Nincs itt semmi. Csak egy város, tele szűk kis utcákkal és itt élő olaszokkal. Ennyi. De nekem tetszik. Pont így tetszik.

From Szicília 2014
From Szicília 2014

Gondolom, nem lep meg, hogy a fentiek alapján megszerettem a várost. Nem mászkáltunk sokat, két óra alatt 6,5 kilométert, de végig tetszett. Ez megint az a város, ahol kipróbálnám, milyen mondjuk egy hónapig itt élni. (Ember, egész évben lehet a szabadban szivarozni. Ez milyen már.:)

Utána hazaértünk. Gondosan kizabáltunk mindent a hűtőből, megittuk az összes bort, rendberaktuk magunk után a lakást, Nej gondosan meglocsolta a virágokat (bele volt írva a házirendbe), felvettük a télikabátokat (a dögmelegben) és elindultunk a vasútállomáshoz. Ugyan még nem tudtuk, honnan indul a reptéri helyijárat, de gondoltuk, majd megtaláljuk. Az utóbbi pár napban jelentősen javult a véleményem az olasz buszközlekedésről.
Nem kellett volna.
A helyijáratok pályaudvarát megtaláltuk, viszonylag hamar a 457-es busz megállóját is. Csak ott éppen állt egy másik busz. Egy meglehetősen masszív, ránézésre örökre odabetonozott busz, mindenféle felségjelzés nélkül. Mindegy, vártunk. Én közben sétáltam egyet. Motoszkált a fejemben, hogy idefelé a sofőr nem fogadta el az eurós fémérmét. Lehet, hogy itt is jegyet kellene venni valahol. De hol? Volt egy fagyis meg volt egy hotdogos bódé. Más nem. Valami információ, valami tábla… sehol. Oké. Várunk.
Negyedóra múlva befutott egy 457-es busz és mivel a megállója foglalt volt, beállt egy teljesen másik állásba. Futás. Hátizsákokkal. Előtte már mindenki megkapta az eurós érméjét. Felszálltam, adnám a sofőrnek a pénzt, de csóválta fejét. No. Pénz nem jó. Csak a jegy. Biztos? Biztos. Hol vegyek jegyet? Erre úgy nézett rám, mint a hülyére. Hol? A fagylaltosnál. Futás. Négyen. Hátizsákokkal. Télikabátban. A fagylaltos kábé 200 méterre volt. Csak reménykedtünk, hogy a sofőr megvár, hiszen ez neki csak egy egyszerű megálló. Gyorsan vettünk négy jegyet. Futás vissza a buszhoz. Megvárt. Lihegve felszálltunk. Ülőhely nulla. Mindenkiről csorgott a víz. Busz elindult. 180 fokkal ellenkező irányba, mint amerre a reptér van. Nyugi, intettem, ez egy ilyen busz, előtte várost nézünk. Szerencsére hamar felszabadult a négyesülés, ledobtuk magunkat. Innentől már csak az óra volt az ellenfelünk. Meg a busz útvonala. Oké, tudtam, hogy várost nézünk, de ez még így is erős volt. Bebuszoztuk Cataniát. A délutáni csúcsforgalomban. Információm szerint a busz, városnézéssel egyött is, kábé 25 perc alatt van a reptéren. 25 perc után mi még az Etna felé mentünk. (Most bezzeg, amikor ez volt a rossz irány, már látszott az a dög.) Végül egy örökkévalóságnak tűnő 40 perc után kilyukadtunk a… a vasútállomásnál. Csak most egy újabb állásba parkolt be a busz. Nyugi, intettem a többieknek, így volt betervezve. Csak arra kellett figyelnem, ne hallják a fogcsikorgatásomat.
Aztán végül kiértünk a repülőtérre, és igen, nagyon jól jött, hogy a tervezettnél korábban indultunk el a szállásról. Pontosabban, jól jött volna, ha a repülőtéren nem az fogad, hogy a gépünk félóra késéssel indul. Így megint ráértünk.
Security. A zsákom megint kiment a különleges futószalagra. Utálom. Jött is a mosolygós szakember.
- Szúróeszköz van benne?
- Dehogyis, mit gondol?
Akkor ő most kipakolja.
Pakold, b@zdmeg.
A szivaroknál meglepődött. Gondolom, nem mindenki visz haza szuvenírként húsz doboz dupla Toscano Garibaldi-t. (Két szivarboltot kellett kifosztanom értük.)
Aztán az egyik nylonzacskóból diadalmasan előrántotta a dugóhúzót.
- Ez mi?
- Dugóhúzó.
- Szúróeszköz. Nem lehet felvinni.
- Ez? Hol?
Erre kihajtotta a pengét. (Ez egy nagyon régi pincérdugóhúzó, még nincs rajta külön gallérvágó. Ehelyett kapott az eszköz egy kétcentis kihajtható pengét.)
- Kés!
- De csak kétcentis! Hat centiig felvihető.
- Hah!
Újból kihajtotta a pengét, majd mutatta, hogy a _nyéllel együtt_ majdnem tíz centi.
- B@zdmeg a dígó kurvaanyádat – morogtam. Abban biztos voltam, hogy én ezt az alakot semmilyen nyelven nem tudom meggyőzni, hogy a hat centi a pengére vonatkozik, nem pedig magára a “késre”. Ahogy mondani szokták, a biztonsági ellenőrzésnél úgyis azt vesznek el, amit akarnak, a szabályzattól függetlenül. Örülj neki, ha egyáltalán felengednek a gépre és nem csapdáznak be kivizsgálásra.
Ezek után még pakolhattam vissza mindent a zsákomba, mert kiborítani ugyan kiborított mindent, de visszarakni, azt ugye nem, közben persze rajtam nem volt se cipő, se nadrágszíj, szóval egyáltalán nem volt megalázó a helyzet, á, nem. Még jó, hogy fizettem is azért, hogy belekerüljek.

Innentől más már nem volt. A repülőgép végül nem félórát késett, hanem háromnegyedet, ebből Pesten már egyórás késés lett, de nem különösen érdekelt. Nyilván taxi, mert a kölyköknek programja volt, nem értünk rá buszozni. Hideg volt, szél és csapkodott az eső. A terminálról még vetettem egy pillantást a repülőgép felé: nem lehetne esetleg visszaszállni?

Linkek:

December 8, 2014 at 02:18   Posted in: Utazás  5 Comments

Hajóvonták találkozása

Vannak, akiknek mindösszesen annyi a szerepük az életedben, hogy a megfelelő pillanatban kimondjanak egy mondatot. És máshogy kezdesz gondolkodni.

December 7, 2014 at 14:21   Posted in: Világmegváltás  No Comments

Macs

Amikor reggel a feje tetejére szeded ki a konzervet.

Amikor ebédfőzés közben úgy érzed, hogy figyelnek és észreveszed, hogy az előszoba sötétjébe két világító szempár úszik be oldalról. Kilencven fokkal elfordulva. Egymás fölött.

November 28, 2014 at 10:30   Posted in: Háziállat  6 Comments

Márvány

Kedvenc Tüzépemen éppen elfogyott a zsákos murva, a héten kicsit szétnéztem a környéken, hátha máshol van. Láttam is valami hasonlót, de közelebb érve derült ki, hogy ez inkább egy kőbolt. Mindenfelé díszburkolatoknak való kövek hevertek. Még körbe sem tudtam nézni, máris rám vetődött egy idősebb hapsi, ránézésre a tulajdonos.
- Tudok segíteni valamiben?
- Izé, még nem tudom – néztem körbe bizonytalanul – Valószínűleg nem.
Na, ezt nem kellett volna mondanom. A faszi teljesen besértődött és elkezdett veszekedve vezetni az udvaron. Hogy neki milyen kövei vannak. Valahogy kinyögtem, hogy murva, erre elvitt az egyik sarokba, ahol kismillió fajta murva volt. Csak éppen a nekem kellő primitív, olcsó murva nem. Viszont innentől végig kellett hallgatnom a hapsi áradozását, hogy neki mennyi fajta köve van és hogy ő minden igényt ki tud elégíteni. Sorolta is: alpesi, zöld, barna, dunai, sóder, murva, márvány, fehérített, matt, ilyen méret, olyan méret. Láttam már bőven, hogy nem ez lesz az én üzletem, de a hapsi annyira belelovalta magát abba, hogy neki mennyi fajta köve van, hogy nem bírtam elszakadni tőle. Aztán intett, hogy menjek vele. Ahogy közeledtünk a tárolóhoz, meglassultak a léptei, az arca kisimult. Érezni lehetett, hogy amiket eddig mutatott, az mind semmi, ez, ami itt lesz, ez a fő attrakció, a többi a fasorban sincs.
- Thasszoszi márvány – suttogta áhitattal.
Nem tehetek róla, harsányan felröhögtem.

From Thassos 2011

Szemmel láthatóan rosszul esett neki.
- Úgy nézzen rá, hogy ilyen kő nincs a természetben.
- Nincs – bólogattam vigyorogva.
- Thasszoszban kifejtik a márványt, apróra törik, majd egy gépben gömbölyűre csiszolják.
- Nyilván.
- Ilyesmit nem lát mindennap az ember.

Aztán valahogy elszakadtam tőle és hazafelé menet nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Tudom, az ilyesminek elég kicsi a valószínűsége, nem tudhatta, hogy amikor körbekajakoztuk Thasszoszt, az első táborhelyünk pont egy márvány kőfejtőben volt, és bizony ezzel az aprókavicsos márvánnyal volt borítva a part. Amelyről már tudjuk, hogy nem található a természetben.

From Thassos 2011

November 22, 2014 at 19:43   Posted in: Hétköznapok  2 Comments

Olvasgatok

Hogyan kezd el egy gazdasági blog politizálni? Hát így.
És hogyan kell eddig inaktív embereket kikényszeríteni az utcára? Szintén így.

+ ajánlott link:
Közeledik a nyugdíjasok éhséglázadása
(Néhol kilóg az interjúból az egyéni érdekeltség, de ettől még alapvetően igaza van a hapinak.)

November 22, 2014 at 09:26   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Pedig egyszerű

Banális történet. Egy ügyfélnél a helyi emberek nem hangoltak össze egy tevékenységet és emiatt félrementek a dolgok. Jött a telefon, hogy ehhez már nem értenek, rakjak már rendet. Éppen ebédeltem, olyan nagyon nem akartam az esettel foglalkozni, de az új Exchange-ben még nem vagyok annyira otthon, hogy fejből elmondjam nekik, mikor, hová kell kattintani, a parancssorról meg ne is beszéljünk, szóval legyintettem és kértem, tegyék át rám az esetet. Persze az ebédet még befejeztem, sőt a kávé/szivarka is megvolt az udvaron. Közben csörgött a telefon. Az egyik helyi ember hívott, hogy nem tudott ülni a fenekén, ráguglizott a problémára és talált is valamit, ha nem haragszom, akkor megpróbálja megoldani maga. Nem haragudtam. Fél óra múlva jött a levél, hogy minden rendben.
Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, óriásit segítettem valaki másnak. Azzal, hogy nem csináltam semmit.
És ezek azok a pillanatok, amikor megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy nem a tudás, nem az intelligencia tesz valakit jó szakemberré, hanem a hozzáállása.

November 20, 2014 at 19:17   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Dörmög

Magányos harcosnak érzed magad, aki akkor is keresztülviszi az akaratát, ha az egész világ ellene van? Aha. Így születnek a diktatúrák.

November 17, 2014 at 21:00   Posted in: Dörmög  No Comments

Könyv, élmény

Ezt sokszor mondogatom itthon is, mégsem veszi senki komolyan: az az ember, aki befejezett egy jó könyvet, már nem az az ember, aki elkezdte olvasni azt. Kinézetre persze olyan, és ebbe a csapdába mindenki bele is esik, de az illető akkor már máshogyan gondolkodik egy kicsit.

Ha most matekozni támadna kedvem, akkor a Kalman-féle modellel így irhatnám le: f(könyv)=élmény, ahol az f() függvény az adott illető pillanatnyi állapota, fogékonysága, hangulata, előítélete, azaz a rendszer időben változó állapota. A könyv az egy fix érték (megírták, kinyomtatták, nem változik), az élmény pedig azon a bizonyos f() függvényen múlik.
Ez nem csak azt jelenti, hogy nekem más az f()-em mint a szomszéd Gézának, tehát ugyanaz a könyv teljesen más élményt nyújt neki, mint nekem. Ez egyben azt is jelenti, hogy az én f()-em is függ egy csomó dologtól, tehát ugyanaz a könyv más életkorban, más hangulatban, más szellemi érettségben más és más élményt fog jelenteni. (Azaz az input ugyanaz, de a rendszer állapota más. Nagyon más.) Arról már nem is beszélve, hogy az élmény vissza tud hatni az f()-re.

Elmesélek egy egyszerű történetet. Gyerekkoromban faltam a betűket. Természetes, hogy egy idő után rászálltam a szülők könyvesszekrényére is. Érdekes kaland volt, hogy mást ne mondjak, az újságpapírba kötött Káma Szutra hetekig izgalomban tartott. Itt találtam egy vékony, papírkötésű füzetet. Vicces katonasztorik voltak benne, a Magyar Néphadsereg adta ki. Imádtam. Vagy húszszor elolvastam, néhány részletét már fejből is tudtam.
Aztán vagy tíz évvel később magam is bevonultam. A füzetet bedobtam a táskámba, csak jó lesz valamire. Mégsem én olvastam el először, egy szintén betűőrült szobatársam elkérte.
- Mi ez a könyv? – kérdezte.
- Ez egy kurva jó anyag. Katonasztorik. Összefosod magad rajta – biztattam.
Nem ez történt. Sándor egy óra alatt végzett vele, és indignáltan adta vissza.
- Te, ez egy halom szar – összegezte.
- Mi van? – lepődtem meg.
Nekiugrottam és én is elolvastam. Csak most már felnőttebb fejjel. Kritikusabban. Olyan emberként, akinek ez nem mese, hanem a valóság, amelyben éppen él. Tényleg szar volt. A poénok ültek, meg a stílus is laza volt, de ez akkor is egy Néphadsereg által szponzorált propagandaanyag volt. Ezt egy gyerek nem látta, de a kopasz baka már igen.

Tanulság? Gyors nincs. Hacsak azt nem tekinted annak, hogy minden könyvet akkor kell elolvasni, amikor a leginkább fogékony vagy rá, de egyben a leginkább kritikus is. Húszévesen érdekelt a világ, érdekelt, hogyan látják mások. Embertelen könyveket olvastam, kíváncsian, élvezettel. Vitatkoztam velük, az akkori könyveim tele vannak margóra firkálásokkal. Néhány, akkortájt fontos könyvre ott nem jutott időm, félretettem, hogy majd. Aztán teltek az évek és reggel, amikor felkelek és ránézek a polcomon például Heidegger Lét és Idő című könyvére, szégyenlősen elfordítom a fejemet. Már nem érdekel. Sem a lét, sem az idő. És nagyjából ugyanez van a nappaliban is: van egy polcom, ahol azokat a “fontos” könyveket tartom, melyeket _muszáj_ elolvasnom. Miközben sejtem, csak még nem merem bevallani, hogy ezeket a könyveket már a büdös életben nem fogom a kezembe venni. Elmúlt az az időablakuk, amikor le tudtak volna kötni. Amikor olyan olvasmányélményt tudtak volna nyújtani, amely megéri a befektetést. Amikor az f()-et még érdekelte ez a fajta input.

November 16, 2014 at 20:40   Posted in: Világmegváltás  9 Comments

Horatio

Délután négyre fejeztem be a kertészkedést, zuhany, szivar… és nicsak, még csak öt óra és nincs dolgom. Szabadidő! De régen láttalak, barátom. Megnéztem a wunderlistet, szabadidő esetén mi a legelső (kötelező) teendőm. Videóvágás. Mindjárt itt az év vége, a kajakos társaság január elején esedékes videóklubja, ahol mindenki bemutatja az évközbeni kirándulásairól készült felvételeket.
Oké. Médiacenter gép bekapcsol, nappali világítása beállít. Izé. A plafonra világító állólámpa égője kiégett. A csillár meg nem jó, mert beletükröződik a tévébe. Fasza. Körbepakoltam a dohányzóasztalt kislámpákkal, végülis csak a kezemet, a billentyűzetet meg az egeret kell látnom.
Hogy legyen ihletem, megnéztem egy korábbi kajakos videót. Főcím, effektek, zene… rendben… aztán szöveg… na, az nincs. Majdnem elharaptam a borospoharat. Mivan?! Egy korábban elkészült videó, amelyben azonos hangerővel szólt a zene és a beszéd, most elvesztette a beszédhangot? Illetve… a Gopro felvételeken jó a beszédhang, a Nikonnal felvett anyagban meg semmi. Nulla. De ilyen nincs. Ez egy elkészült videó, amelyben van Gopro, Nikon, mobiltelefonos videó, vannak effektek, egy csomó audió, az egész mp4-ben, egységes codec-kel. Miért pont a Nikon felvételeknek nincs hangja?
Megnéztem ugyanezt a felvételt a laptopon, jól szólt. Tehát a médiacenter géppel történt valami.
Bedugtam egy fejhallgatót. Hátha a hangfal. Nem. Viszont ahogy bedugtam a fülest, felugrott egy Realtek Audio Manager. Hát te ki vagy? De ha már itt vagy, megnézem, mit tudsz. Rengeteget. Rengeteg felesleges dolgot. Elképesztő, mennyi mindent tudok vele torzítani a hangon. Csak éppen nem akarok. (Van karaoke beállítás is: leveszi a zenét, felerősíti a beszédet.) Hosszas küzdelemmel kikevertem egy olyan EQ beállítást, ahol megjött a beszédhang, de megmaradt a zene is. Azaz végülis szólt, de nem voltam nyugodt. Ennek magától kellene jól szólnia, nem egy ilyen szétegalizátorosított beállítással.
Na mindegy, nézzük azt a videóeditort. Első nyers felvétel. Te úristen, mi ez? A teljesen csendes felvételen, ahol csak az evező hangja szólhatott volna, ahogy ritmikusan belecsobban a vízbe, most egy metrószerelvény vágtázott át szaggatott sineken. Audio Manager, levettem minden egalizálást. Most jó. Ellenteszt, előző kész videó: megint nincs beszédhang. Jó. Bezártam minden programot, legyaktam a gépről az Audio Managert, restart. Nem változott semmi.
Nézzük már meg a drivereket. Egy csomó Nvidia… meg egy másik. Hát te ki vagy? Egy Microsoft audio driver. Nem lesz ez sok egy hangkártyához? Letiltottam. És… minden megjavult.
Nem viccelek, minden.
- Egyből jól szólt a korábbi videó, zenével, hanggal, effekttel.
- Egyből jó lett a videóeditorban a nyers videó, tényleg csak az evező csobbanása hallatszott.
- És egyből megjavult az állólámpában a fénycső.

November 15, 2014 at 21:13   Posted in: IT  3 Comments

Ilyen jó időben… kert

From MiVanVelem

Kezdjük a környék sztárjával, az évről évre egyre jobb formát mutató cserszömörcével. Szép, erős, domináns. És jelenleg nevelődik tíz utódja, azaz pár év múlva itt lesz a környéken a szömörceparadicsom.

From MiVanVelem

Ezt az eszközt már régóta be szerettem volna mutatni. Még a nyár elején láttam meg GT hátsó kertjében és egyből felcsillant a szemem. Az én kertembe pont ilyen kell, nem egy döngőléptű talicska. Elmentem, vettem egyet. És azóta elválaszthatatlan társam a kertészkedésben. Némileg hasonlít a női szakasz kerekes bevásárlótáskájához és mivel annak a neve banyatank, így én ezt a zöldikét egyszerűen csak tanyatanknak hívom.

From MiVanVelem

És az idei utolsó nekifutás. A kertből még – határozottan érzem – hiányzik három japán azálea, négy vadszőlő és négy levendula. Meg az új ültetéseket mind be is kell mulcsolni.

From MiVanVelem

Ugyanez más szögből, plusz bónusz macska. Jobb oldalt látszik egy kisebb fenyőkéreg kupac, azt egy korábbi rosszul sikerült mulcsolásból mentettem ki.

November 15, 2014 at 21:10   Posted in: Hétköznapok  4 Comments

Élesíteni az elmét

Nemrég olvastam egy aforizmát valakitől.

Ha nyolc órát kapnék, hogy kivágjak egy fát, akkor hat órán keresztül csak a fejszémet élezném.

Na, ez nálam automatikusan megy. Nem is tudom, hogyan lennének rendben a dolgaim, ha nem kellene időnként gusztustalan, taszító doksikat írnom. De kell. És ilyenkor veszem észre, hogy milyen sok a döglött poloska a sarokban. A konyhában is felhalmozódott a mosatlan. Hogy napok óta milyen hamar lemerül a mobilom, utána kellene járni, mi történt vele. Hoppá, vagy húsz patch telepítésre vár a szerveremen. Meg a médiacenteren is. Jé, egy új Nvidia driver. Tényleg, a laptopon is megint szar a grafikus alrendszer, meg kellene vizsgálni. Hogy egy csomó program úgy indul, hogy van újabb verziója, frissítsem már. Mi van még? Gyors pillantás a Wunderlistre. Levél ide, telefon oda. Tényleg, mi lenne ha gyújtanék egy füstölőt? Relaxálna. Meg egy tea. Aktivizálna.

Igen, ezeket mind meg kell csinálni. Mert egyébként nyilván nem tudnék teljes odaadással doksit írni. Beláthatod.

November 14, 2014 at 21:14   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Játék és muzsika tíz percben

- Csak nem doksit írsz? – kérdezte Nej.
- Aha.
- Gondoltam a zenéből. Kik ezek?
- Kései Ramones. Egy váratlan felfedezés. Nálam valahogy a Ramones befejeződött a nyolcvanas évek végén és csak nemrég vettem észre, hogy voltak lemezeik a kilencvenes években is.
- Piszkosul öregek lehetnek már.
- Á, szó sincs róla. Mind halottak.
- Izé.
- Ja, ők még komolyan gondolták a rokkendrollt.

November 12, 2014 at 20:56   Posted in: Hétköznapok  7 Comments

Dörmög

A megfelelési kényszer ikercsúcsa, amikor botot dobálsz a kutyádnak, pusztán csak azért, hogy megfelelhessen az egyébként nem létező elvárásaidnak.

November 12, 2014 at 12:30   Posted in: Dörmög  2 Comments

Tényő

Tavaly nagyjából ugyanekkor (Márton nap, liba) voltunk a Dombi fogadóban, pontosan ugyanazzal a céllal: SzÉP kártyán megmaradt pénzeket értelmes célra – kaja, kaja és kaja – elkölteni. Amit akkor írtam, majdhogynem szószerint mostanra is érvényes. Az adagok egy kicsit kisebbek lettek, viszont gourmand formát kaptak. (Nagy tányér, dekoratív tálalás, inkább ízorgia, mint mennyiség.) Idén egy éjszakával kevesebb jutott, a túra is kisebb lett – de azért most is besároztuk magunkat. Tavaly napokat ultiztunk, most ennyi időnk nem volt, habár vittünk kártyát, de még csak egy hosszabb partiba sem tudtunk belekezdeni, így mindenki csak a kütyüjét nyomogatta. (Direkt nem vittem Kindle-t és szivart, hogy ne essek ki a buliból. Hja.)
A nagy – és kellemetlen – meglepetés Veszprémben ért: megint bezárt a Malom borozó. Úgy látszik az a sarok el van átkozva, semmilyen kocsma/borozó/étterem/szórakozóhely nem bír ott megragadni, legyen bármennyire is jó. Ehelyett sétáltunk egy nagyot a teljesen felújított Betekints völgyben, majd felmentünk a B tervként működő Horváth-kertbe. (Meg Veszprém felé megmutattuk a kölyköknek a csehbányai – sajnálatosan teljesen modernre felújított – kulcsosházat, illetve alaposan bejártuk a szülőfalujukat, Úrkutat.)

From MiVanVelem

- Szia, kaja! – üdvözölte a ház melletti telepen Barna a szarvast.

From MiVanVelem

Egy színfolt a Sokorón.

From MiVanVelem

Tényő a dombról.

From MiVanVelem

Lemászott az artista.

From MiVanVelem

Elhagyott ház a domb oldalában.

November 9, 2014 at 19:31   Posted in: Utazás  2 Comments

Szent Adminisztráció

Pedig olyan kellemes napnak indult. De aztán eszembe jutott, hogy lehangolóan el vagyok maradva az adminisztrációs tevékenységeimmel. Az adóhivataltól ugyan megkaptam az engedélyt, de még nem éltem vele.

Számlázóprogram bejelentése. Mert. Határidő november 15, az elmaradás büntetése 500e forint. A legtöbb adatot megtaláltam a gyártó weblapján, de… mikor vettem?… mikor használtam először? Jézus. Előtúrtam. Kitöltöttem. Beküldtem. Nem is volt olyan veszélyes. Aztán a havi járulékbevallás. Kötegelt űrlap. Ezzel már elvoltam pár órát. Különösen, mire megtaláltam, hogyan kell kezelni a köteg különböző, de valamilyen szinten összetartozó űrlapjait. Viszont most már egész jól elboldogulok az ÁNYK-val. (Mondjuk az elindítása kész őrület. Egy batch fájl indítja, pontosabban indítaná. De csak akkor kapok konzolt, ha beleírok a fájlba egy pause parancsot. És azt is csak akkor, ha Totalcommander-ből indítom. Shortcut-ból nem megy. Biztos be lehetne faragni, de menjenek a fenébe.)

Végére hagytam a legegyszerűbbet: belakni az Államkincstárnál nyitott számlámat. Némileg zavaró, hogy legalább három különböző weblapjuk van és csak az egyiken működik a usernév/jelszó páros. Na, ez… Egyedül a jelszót tudtam, azt egy lezárt borítékban adták ide. De mi a felhasználói nevem? Emailcím? Nem nyert. Pedig mind a két belépési lehetőségnél kipróbáltam. Van még egy számlaszámhoz hasonlító, számlaszám nevű valamim. Ez lehet? Aztán az egyik oldalon a kérdőjelre kattintva kiírta, hogy igen, ezt kéri. Remek. Belépés, jelszó módosítás. Ez is megvan. Nézzük, hogyan tudok ide utalni. Mert ez a nyolc számjegy, amit adtak, számlaszámnak eléggé karcsú. Adataim rovat… semmi. Máshol meg még kevesebb. GyIK. Igen, itt van. De mi? Azt mondja, a számlaszámot valami Befektetési Szolgáltatási Szabályzat 1. számú függelékében találom. Kérdezzem meg az ügyfélszolgálatot. Vagy keressek rá a weblapon. Azt elegánsan elhallgatták, hogy melyiken. Mind a háromnál beírtam a keresőbe, persze nem talált semmit. (Ezt már ismertem, a NAV oldalán sem találta meg a kereső az űrlapokat. Gugliból sikerült csak.) Az egyik weblapon találtam ‘Szabályzatok’ linket, persze ilyen BSZSZ nevű nem volt, de akadt helyette tíz másik. Letöltögettem, megnéztem mindenhol az 1. függeléket, semmi. Megnéztem ezen az oldalon is a GYIK-ot és megtaláltam ugyanazt a szöveget, mint a másikon, de itt már volt link is arra a bizonyos szájbanyomott BSZSZ-re. Innen már csak két átirányításra volt a keresett függelék, és voilá, sikerült egy óra alatt kinyomoznom, hogyan tudok pénzt utalni a számlámra: a konkrét irodának van egy központi számlaszáma (nem ám mindenki külön számlaszámot kap), az utalásban pedig a közlemény rovatba kell beleírnom azt, amit számlaszámnak neveznek a szerződésben. Huh. Egyszerű, nem?

Hogy az összesnek szakadt volna be a feje, mint a kullancsnak.

November 7, 2014 at 23:03   Posted in: Hétköznapok  9 Comments