Macskabaj

Nos, elég durván küzdünk. Vázolom a helyzetet.

Bolhásak vagyunk. Nem kicsit, nagyon. Nyilván, ahol három macska van, ott előfordulnak ilyen balesetek. Ritkán. Ha elfelejtkezünk a bolhanyakörv kéthavi cseréjéről, vagy az ezzel egyenértékű tarkócseppentésről. Nem kis szívás, a lakást kipucolni még akkor is rengeteg munka, ha csak az alsó szint fertőződik el.

Nálunk ennél sokkal rosszabb a helyzet. Van két jóindulatú, szelíd macska és van egy vén, mogorva, velejéig ellenséges dög. Picúr. Kezelhetetlen. Nem lehet neki gyógyszert adni, még ételbe keverve sem. Nyakörvről ne is beszéljünk, de még a cseppentés is reménytelen. (Az utolsó két cseppentést még a lányomnak engedélyezte, most már neki sem.) Állatorvoshoz elvinni lehetetlen. (Eddig egyszer sikerült, akkor is úgy, hogy kihívtuk a dokit, aki a levegőben szúrta bele az éppen ugró vadállatba az injekciót.) De ami a legrosszabb, az előző tulajdonosánál hat évig lakásban élt és a mai napig ragaszkodik hozzá, hogy neki a lakásban van a helye. Sőt. Ha úgy ítéli meg, hogy az alom nem patyolattiszta, akkor belepisil a mosdóba és beleszarik a kádba.
Gondolhatod. Se kullancs, se bolha, se semmilyen féreg ellen nem tudjuk kezelni. És ugyan ki-kiportyázgat az udvarba, meg az erdőbe, de a legtöbbször a lakásban akar lenni. Mindenáron.

És ez még nem minden. Itt van a kánikula, itt vannak a hőhullámok. Klímánk nincs és nem is akarunk. Az erős meleg ellen kereszthuzattal szoktunk védekezni: mind a földszinten, mind az emeleten minden tavasszal beszúnyoghálózzuk az ablakokat (ne tudd meg, mennyire szar munka, előtte ugye a redőnytokokat kell poloskátlanítani), aztán minden ablak, minden ajtó nyitva marad, így a ház eleje és a háta között kialakul a huzat.

Itt jön be a képbe az a rohadék. A két normális macska időben megkapja a nyakörvet és a cseppentést, azok simán járkálhatnának is a lakásban. (De igazi macskák, olyan nagyon nem vágynak rá.) Picúr – akit képtelenség lekezelni és hemzseg a bolháktól – viszont hevesen vágyik befelé. Az eredmény? Feltépi a szúnyoghálót és bejön. Nem, nem marad meg a nappaliban. Mivel a kereszthuzat miatt minden ajtó nyitva van, így boldogan rejtőzik el a hálószobákban. Mint írtam, a nappali fertőtlenítése sem kis munka, de képzeld el a padlószőnyeges, falvédős, ágyneműs, részben nyitott gardróbos hálószobák bolhátlanítását.
Ilyen nagy melegben én a nappaliban alszom. (Tudom, az mindig bolhás, a fürdőszobában van pumpás flakkon, míg más testápolót ken magára zuhanyzás után, én bolhairtót.) Nem messze van tőlem az az ablak, ahol Picúr bejár. Úgy alszom, hogy vízzel töltött vízipisztoly van a párnám alatt, ha meghallom a tappancsok jellegzetes hangját, ugrom is ki és indul a vadászat. Nem hülyéskedek: egy éjszaka kétszer-háromszor is előfordul, hogy pisztollyal a kezemben lopakodok a sötét lakásban és figyelek a hangokra, aztán lövök.

Ebből aztán elég hülye szituációk alakulnak ki. Az egyik éjszaka például Picúr meggyőzte Gizit, hogy ő is jöjjön be, hiszen az mekkora buli. Én pedig valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy egy fekete macska fekszik a lépcsőn. (Irányfény van.) Fogtam a pisztolyt és támadtam. Tudni kell, hogy ezekben az éjszakai harcokban Picúr már igencsak profi. Simán ki tud menekülni úgy is, hogy egy csepp vizet sem kap. Ehhez képest ekkor határozottan megtáltosodtam, hiszen a macska bénázott. A fél tárat rálőttem, mire kijutott. Elégedetten feküdtem vissza: végre, ez egy jó lecke volt. Aztán amikor felkeltem, az első, amit megláttam, az volt, hogy Picúr áll a borhűtő mellett és várja a kaját. A szúnyogháló pedig visszatapasztva. Nyilván kikergettem. Aztán vittem ki a teraszra a reggelijüket. Gizi nem volt ott. Nem mert odajönni. (Mondtam már, ő rendes macska.) Kolompoltam a konzervdobozzal, sétáltam az udvaron… aztán meghallottam messziről, hogy nyávog. Odamentem. A kis hülye annyira beijedt az éjszakai vadászattól, hogy hozott egy egeret ajándékba, de nem mert közelebb jönni. (Na, ilyet Picúr sohasem fog csinálni.) Persze, hogy egyből helyreállt a béke.

Viszont a vénlánnyal valamit kezdeni kellett. Segítségül hívtam a rettenetes Nagy Zöld Locsolókannát és barátját, a zord Kicsi Sárga Locsolókannát. Ezeket felpakoltam kívülről az ablakpárkányra. Az ablak alatt egy kivénhedt fém grillsütő álldogál, remekül zörgő ráccsal. Ha a macska hozzá akar férni a szúnyoghálóhoz, akkor le kell löknie a locsolókannákat, azok viszont akkora lármát okoznak, amelytől egy macska elmenekül. Egy átlagos macska. A módszer egy éjszakán keresztül működött is. A robajra felkeltem, visszaraktam a kannákat, aludtam tovább. Mégis egyszerűbb, mint a vízipisztolyos macskavadászat és a hálószobák is védve vannak. Aztán a második éjszaka Picúr rájött, hogy a félelmetes kannáktól _befelé_ is lehet menekülni. Reggel pedig pofátlanul megint ott álldogált a hűtő mellett. Kizavartam. Majd amikor a teraszon kiporcióztam a reggelijüket, fordulásból fejberúgtam. (Az állatvédők kedvéért: egyrészt mezítláb voltam, másrészt én még mindig sántikálok, Picúr pedig vigyorogva grasszál az udvaron. Rúgókörön kívül.)

Szóval jelenleg itt állunk. A következő ötlet az, hogy lécekből összeeszkábálok valami rácsot és azt kívülről rárakom a földszinti ablakokra. (A jövő héten oktatok, szóval egy hétig még bolhákkal élünk.) Egyelőre nem látok hibát az elgondolásban, de Nej már vizionálta, ahogy Picúr svájci sapkában, cigarettacsikkel a szájában, harapófogóval és csavarhúzóval a mancsaiban közeledik éjszaka a rács felé. És röhög.

Nagy idők kis tanúja

– Apa, mit csináltál, amikor New Yorkban felrobbantották a WTC-t? Tudod, ami után meghalt Amerikában a demokrácia.
– Dolgoztam.
– Mit dolgoztál?
– Valami fontosat.
– Mit?
– Izé, bent voltam a szerverszobában és… nem emlékszem.
– Aha. Apa, és mit csináltál, amikor a britek kilépésével elkezdődött az EU szétesése?
– Egy nagyon fontos dokumentumot készítettem egy nagyon fontos cégnek.
– Melyiknek?
– Izé… már nem emlékszem.

Fontos vagy

Tudom, az a blog címe, hogy mi van velem, de azért igyekszem, hogy ne csak rólam szóljon a blog. Ezért is érzem kissé kellemetlennek, hogy még mindig ezen a szülinapos dolgon lovagolok. De van még a témában anyag.

Szeretnél a szerettednek remek szülinapot adni? Nem olyan egyszerű ám. Nálam például a negyvenediket komplett elfelejtette mindenki. Nem azt, hogy negyven, hanem azt is, hogy szülinap. Mindenkinek volt más dolga, nem is vettem rossz néven. Aztán jött az ötven, ami talán rosszabb is volt, mint az elfelejtett negyven. Volt egy vasárnapi ebéd, egy torta, egy felköszöntés, aztán mindenki ment a szobájába. Mintha mindenki kipipálta volna, hogy ez is megvan. Szerencsére nem tulajdonítok az egésznek nagy jelentőséget, végül is csak egy csillagösszeállást ünnepelünk, mely azóta már nem jöhet össze, nem ezen múlik, hogy szeretik-e az embert.

De.

Vannak alkalmak, amikor minden összejön. És azt mondják a résztvevők, hogy akkor már maxoljuk ki. Indultunk volna a kakasherepörkölt fesztiválon, de aztán nem indultunk. Oké. Maradt a hűtőben több kiló hús. Jó, legyen egy családi bográcsolás két hét múlva, az mindenkinek jó. Nocsak, apának éppen születésnapja van. (Meg egyébként is, Apák Napja.) Nevezzük ki szülinapi bulinak. Aztán, ha már buli, beindultak a fantáziák. Rendeltem jófajta szivart. Nej és Barna megcsinálták a csodát: vettek egy van Gerven mezt.

(Lehet utálni, én a mai darts világból a holland ogrét tartom a legszimpatikusabb és a legjobb versenyzőnek. Libazöld színű mezt már régebben is próbáltam vásárolni, de amikor megláttam a hivatalos shopban az árakat, pluszban a szállítási költséget, azt mondtam, hogy kapjátok be.)

Fontos! Általános vezérelv, hogy ha olyan ajándékot akarsz venni, amelytől az ünnepelt összeszarja magát: nos, olyan dolgot kell venned, melyet az illető _nagyon_ szeretne megkapni, de számot vetve az anyagi helyzetével, végül mégsem vesz meg. Mert a családnak működnie kell, és ilyen személyes hülyeségekre nincs pénz. Mert azért annyira nem is olyan fontos. De persze jó lenne. Viszont nem ér annyit.
Vedd észre, hogy ilyenkor helyette döntesz. Mert azt mondod, hogy igen, tök felesleges hülyeség, ráadásul rohadt drága, de ha az ünnepelt megveszik érte, akkor az öröme nekem már megér ennyi pénzt. És le van szarva a jövő havi villanyszámla.

Nos, így állt össze. Tele van a fagyasztó. Bográcsoljunk. Dóra hazajön. Barna hívja a barátnőjét. Felhívtak a szüleim, hogy meglátogatnának. Ezek mind egymástól függetlenül történtek. Aztán Nej és Barna összefogott mez ügyben. És lett egy nap, amikor buli volt, mindenki jól érezte magát, a vihar másfelé ment, az ajándék ütött, és jórészt spontán bejött egy remek 52. születésnap. Semmi számmágia. Csak valahogy úgy alakult, az érintettek pedig rárepültek a lehetőségre.

Meg lehetne ismételni? Kizárt. Hiszen pont ez adja a jelentőségét. Ilyen élményt egy család csak egyszer adhat.

Születésnapomra

Gondoltam meglepem magam magam. Rendeltem tíz szál kubai szivart egy hongkongi üzletből. (Évekkel korábban már rendeltem tőlük, nem volt semmi gond, eltekintve attól az egy esettől, amikor a fináncok belenyúltak.) Most viszont biztosra mentem, a tíz szálas csomagokkal soha nem volt gond, ráadásul azóta a limit is felment ötven szálra, szóval nem idegeskedtem.

Elérkezett a nagy nap reggele. (Pontosabban nem az igazi nagy nap, hiszen hétköznap nem ünneplünk, de akkor is.) Félórával később keltem. Hé, ez az én napom! Miért ne kezdődjön jól? Aztán átfutottam az éjszakai leveleket a mobilon. Ezmegmi? Egy sms. Azt mondja, hogy Magyar Posta. Küldeményem érkezett. Majd mellélöktek egy url-t. Kombináljam össze. Nem hangzott jól: http://www.posta.hu/vam. Bakker. Évek óta az első alkalom, hogy egy ilyen kicsi, tízszálas dobozra is rárepültek.
Valahogy megéreztem, hogy el lesz cseszve az egész napom. Legalábbis a kora reggeli optimizmusom lekókadt.
Reggeli közben már vámszabályokat olvasgattam. Hát, igen. Vannak értékhatárok, egyik esetben ennyi, másik esetben annyi, de a lényeg, hogy az érték alapján belecsúsztam a megbaszandók kategóriájába. Olyan nagyon nem, de azért igen. Vámot például (2,5%) nem kell fizetnem. De ÁFÁ-t (27%), na azt igen. Kösz. Aztán azért, hogy a Posta éber volt és feltolt az adóhivatalnál, majd el is vállalja a vámügyintézést, 1100 forintot kell fizetnem. Az adóhivatalnak pedig, azért, hogy jól kivágja rám a vámot, 2000 forintot. Ez a csomag értékének fényében újabb 10%. De örüljek, mert vám, az nincs.
Jó. Nézzük, mit kell tennem. A Posta oldaláról le lehet tölteni egy nyilatkozat formanyomtatványt, ki kell tölteni, vissza kell küldeni, fizetni pedig a mosolygós postásnak kell. (Ha megint szivarozni fog közben, hátramegyek a szívlapátért.) A nyomtató drivere persze richtig ilyenkor hal meg, nyomtató újratelepítés, desktop gép restart, megosztott nyomtató felvétele. A formanyomtatvány tele van zavarbaejtő kérdéssel: feladó neve, csomag súlya, a Posta által kiadott belső azonosítókód, meg ilyenek. Hülyék ezek? Ignoráltam mindent, amit nem tudtam, kitöltöttem, kinyomtattam, aláírtam, beszkenneltem, emailben elküldtem. Kapjátok be. Drága szivar lesz, de egyszer élünk.

Szkennelés közben vettem észre, hogy a desktop gépre (Windows8.1) megjött a 0day Flash javítócsomag, feltettem. Megjött a szerverre is, oda is feltettem. A laptopomra (Windows10) nem jött meg. Idióta Setting menü, hoppá. Megjött az, de nem sikerült a telepítése. Meg a júniusi kumulatív csomagé sem. Fasza. Verziószám alapján visszakerestem, gyakorlatilag márciusban sikerült utoljára kumulatív csomag telepítése. Azóta nem. És ez a kibaszott dög Windows10 erről nem szólt egy szót sem. Hogy értsd az indulataimat: már régóta nem hiszek az antivírus szoftverekben (de azért van fent), a https elterjedése óta a személyes tűzfalakban sem, ami működik, az a gyors pecselés és a user control. Erre most derül ki, hogy három hónapja pucér seggel állok a külvilág előtt, plusz még a 0day flash csomag sem megy fel.
Félre is löktem mindent. Pedig akkora to-do cetli hever az íróasztalomon, hogy csak targoncával lehet megemelni. De ez most fontosabb.

Nem akarok belemenni a részletekbe. Maradjunk annyiban, hogy totális csőd.

Az egy dolog, hogy a Windows10-ben mennyire elcseszték ezt az egész update dolgot. Az MS azt mondta, hogy az update tökéletesen működik, ennél tökéletesebb nem is lehetne, neked, hülyefelhasználó, semmi közöd hozzá. Aztán ha mégsem működik tökéletesen, akkor jól elfideszezik a problémát: kussolnak, hárítanak, majd előjönnek egy csomó új fícsörrel, melyeket lehet ünnepelni, ünnepeltetni. A net pedig, a jó öreg mindenttudó net… az meg időközben elhülyült.

Ez a háborgás már régóta bennem van. Hülyülünk. Úgy értem, egyre hülyébbek leszünk. Úgy értem, hogy a világ. A Lilaló blogon megy most egy sorozat (_01_, _02_), ahol a genderspecifikus elhülyülést fejtegetik, ami remek dolog, mert számtalan érdekes eszmefuttatást tesz lehetővé, de szvsz a lényeg akkor is az elhülyülés.
És soha nem hittem volna, hogy az ezoterika valamikor is benyomul az informatika területére.
Még öt évvel ezelőtt is, ha valahol elakadtál, rákerestél a guglin és vagy találtál egy cikket a megoldással (mert a pacák már belefutott a problémába és megoldotta), vagy találtál egy cikket, ahol elmagyarázták a témát és ez alapján már te is fel tudtad göngyölíteni a problémát, sőt, akár meg is írhattad. Ma erről szó sincs. Elindítod a guglit, beírod a keresőkifejezéseket, aztán a harmadik-negyedik találatnál kezd gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, ctrl+f, rákeresel a szakkifejezéseidre és nem ritka, hogy a felük nem is szerepel az oldalon. De valami rank-mágus úgy beoptimalizálta, hogy ez a weblap kerüljön az első oldalra. Majd utána jönnek a fényevők. Valaki valamikor – akár félreértésből, akár trollkodásból – beírta, hogy a 8000424x hibakód eltüntetésére az a helyes megoldás, ha keresztúton éjfélkor a hátad mögé dobsz egy félszemű macskát. Megteheti? Meg. A gyártók olyan szinten szarnak az egészre, hogy sehol nem fogsz találni még csak egy táblázatot sem, ahol legalább egy bővítetlen mondatban írnának valamit a hibakódokról. Azaz szabad a pálya, a világ pedig tele van elkeseredett felhasználók millióival. Meg trollokkal. Meg jószándékű hülyékkel. És megszületik vagy öt hasonló fényevő jellegű cikk, a fórumokban pedig ezeket linkelgetik körbe-körbe az önjelölt guruk a kétségbeesett felhasználóknak.

Nos, ugyanebbe futottam bele ma. Az MS brutálisan szarik az egészbe, a net pedig tele van ködfaragással. Az egyiknél (nevezz át két könyvtárat, ettől resetelődik a windows update adatbázis) bele is futottam egy makacs kékhalál végtelen ciklusba és csak úgy tudtam kimászni belőle, hogy remek érzékkel még a próbálkozások előtt csináltam egy restore point-ot. Így telt az idő, amikor ránéztem az órámra és döbbenten láttam, hogy már délután három, a reggeli kávém még mindig ott figyel a mikróban, pedig lassan már az ebédre kellene koncentrálnom. A to-do listámra rá sem mertem nézni.

Ja, és nem sokkal korábban csöngetett a postás. Ajánlott levél. A Postától. Hogy vámolandó küldeményem érkezett. A jó rész az volt, hogy ebben a levélben már benne volt az összes adat a csomaggal kapcsolatban. Csak hát… érted ezt? Ki kell töltenem egy nyilatkozatot, amelyre rá kell írnom egy csomó adatot, melyet én nem ismerek, de a Posta igen. Akkor ugyan már, nem kellene a netről letöltött űrlapon jelölni, hogy ezt a részt a Posta tölti ki? Miért nem elegendő, ha én beazonosítom magam, emellé pedig megadom a csomag azonosítószámát, azaz az összes adatot, melyet a csomagról tudok? Oké, persze, megvárhattam volna, amíg megérkezik a Postáról a levél, de nem tudható, hogy ez hány nap, eleve péntek van, a szivarnak pedig minden nap árt, amikor nem megfelelő körülmények között tárolják, ezek meg ugye drága szivarok. Egyre drágábbak. Na mindegy, új nyomtatvány kitölt, aláírás, szkennelés, újabb levél, diszkrét mentegetőzéssel. Mert én ilyen hülye úrinő vagyok.

Konyha. Ebéd. Úgy, hogy eddigre már a délutáni meccsnek is vége lett. A teendők meg egyáltalán nem fogytak, hiszen az eddigiek rajta sem voltak a cetlin. Annyiból viszont legalább már ismerős a helyzet, hogy megint nem sikerül egy kellemes, örömteli eseményre kipihenten, kisimult arccal beesnem. Köszi Univerzum ezt a csodálatos napot.

PS.
Közben felmentem valamiért az emeleti hálószobánkba és ott vettem észre, hogy a délutáni szélvihar letépte az egyik ablakból a redőnyt. Remek. És hol van még az éjszaka?

Férfilélek és társai

Az milyen már, hogy a több hónapja(!) húzódó villanyszerelési házimunkához végül úgy lett kedvem, hogy éppen vennem kellett egy új akkumulátoros fúrógépet és ki akartam próbálni? (Jelentem, jó lett. Az írás végére ki is fog derülni, hogy miért.)

A bizarr az egészben az, hogy speciel van itthon akkumulátoros B&D fúrógépem. Tökéletesen jól működik. Van hozzá két akkumulátor is. Teljesen jók. Csak éppen a töltőegység romlott el. Egy kis szar műanyag doboz, belenézve valami minimális elektronikával. Csak ugye, ha áram nincs, akkor semmi sincs. Nem tudom tölteni az akksit, nem megy a fúró. Gondoltam, veszek töltőt. Azt hiszed, lehet kapni? Ez egy öt éves kütyü, közben a B&D formátumot váltott, az új töltők nem jók a régi akksikhoz. De a szerszámboltban megvigasztaltak, hogy ha lehetne kapni, akkor is drágább lenne – maga az a bizbasz töltő – mint egy új, komplett szett. Végül hosszas nyomozás után az Alibabánál találtam megfelelő töltőt. 16e pénzért. Az Alibabán. Ahol fillérekért lehet hamisított utángyártott cuccokat kapni. Majdnem elsírtam magam. Itt van egy komplett, jól működő fúrókészlet és azért kell kidobnom, mert nem lehet hozzá beszerezni egy ezer forint körüli önköltségű töltőt.
És ha veszek egy újabb szettet, akkor mi van? Az eladó szerint minden gyártó ugyanezt a mocskos trükköt játssza. Pár év múlva tönkremegy az új készletben is a töltő és kezdődik minden előlről.
Természetesen ilyenkor felmerül, hogy kell-e egyáltalán akkumulátoros fúró? Nekem van egy vezetékes Skill ütvefúróm, 23 éves. (Akkor vettem, amikor a fiam született.) A mai napig hibátlanul működik. Csak hát az a vezeték. Meg a hosszabbítók. Meg nálunk az egész alsó szintet egy biztosíték viszi, ha lenyomom, akkor nincs fúrás sem.
Nem túlzok, legalább egy hónapig csak morogtam és nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy sarokba szorítottak. Aztán elmentem egy barkácsboltba, egyelőre csak szétnézni. Aholis megláttam a fentebb belinkelt cuccot. Kicsi. Nincs az a böszme bumszli az alján. Erősebb, mint a régi akksis fúróm. Li-on, azaz nincs memóriaeffektus, meg állás közben sem merül túlzottan. Van hozzá utángyártott akksi. És a lényeg: egy teljesen átlagos töltőt adnak hozzá. Azaz ha be is krepálna, simán le tudom cserélni egy univerzális töltőre. Remélhetőleg.

Szóval ennyi. Ennyi minden kellett ahhoz, hogy végre nekiálljak annak a nyomorult villanyszerelésnek.

Szokatlan

Este nyolc után a lugasban üldögélek, szakcikkeket olvasgatok. Két kamasz bringázik el előttem az egyik úton, néhány kamasz lány sétál keresztben a murváson. Találkoznak.
– Hát ti?
– És ti? Hogy-hogy nem néztétek a meccset?
– Néztük, csak utána egyből elindultunk.
– És mit szóltok…?

Fél tíz körül két éjszakai futó kocog el a kert végében. Lihegve beszélgetnek.
– Azért az osztrákok rendesen beleszaladtak a késbe…

Kertvárosi idill

Hát nem, egyáltalán nem úgy van.

Tipikus szituációk:
– A kutyák mindig ugatnak. Mindig.
– Valaki valahol mindig tolja a sikítót.
– Ha jó annyira az idő, hogy ki lehet ülni a kertbe, akkor jó annyira is, hogy valaki füvet nyírjon.
És ezek csak a rendszeres zajok. Pénteken például egész délelőtt ment valahol a közelben egy dízel aggregátor. Ahogy írtam, szombat délután folyamatosan szirénázott egy riasztó. Az autósok több mint fele, már csak vagányságból is, megfaroltatja a kocsiját a sóderes úton. Por és zaj. Fiatalok gyűlnek össze a kerítés mellett, kiabálnak, döngetik az autóhifit. Időnként megjelennek a parkfenntartók motoros kaszával, láncfűrésszel. Néha útépítők visszatöltik a kifarolt sódert és úthengerekkel újradöngölik az utat. Hosszabb esős időszak után beindulnak a záportározóba dugott búvárszivattyúk és órákig mennek.

Félre ne értsd, ez nem morgás. Ezek mind normális, természetes velejárói a kertvárosi életnek. Én is szoktam füvet nyírni, ráadásul egy meglehetősen hangos benzines fűnyíróval. Az esetleges kertipartikról nem is beszélve. Csak arra próbáltam célozni, hogy egyáltalán nem annyira idilli, madárcsicsergős az élet a kertvárosban sem.
Mondhatni, nekem van a legnagyobb egybenyitott irodám a cégnél, csupa zavaró, hangos munkatárssal.

Időjárás, az

Bakker, milyen már, amikor többet nézem a Radart, mint a postafiókomat? Az utóbbi napokban egy nagyobb kajakozást és bringázást húztam le a viharok miatt. A tegnap délutáni meg… valaki a közelben nem jól zárhatta be az ablakot, a szél belökhette, a tulaj persze nem volt otthon és egy órán keresztül visított a riasztó. Hangulatos zenei aláfestés a felhőszakadáshoz.

De lesz ennél rosszabb is.

Öt nap alatt 12 fok hőmérséklet-emelkedés. Most melegítőben ülök a lugasban, jövő hét végén meg a kánikulában fogunk megpusztulni. Meg az esőben. Dunsztos üveg. Komolyan mondom, akkor már inkább Észak-Norvégia. Ott legalább biztosan lehet tudni, milyen lesz az idő.

Enyém, tiéd, kié?

Roppant idegesítő, de rendszeresen elkövetem. Valaki kérdez valami egészen elvadult dolgot, én pedig véletlenül tudom és rávágom a választ. Majd a csodálkozó tekintetre reagálva megvonom a vállam és flegmán hozzáteszem, hogy ez az általános műveltség része. Nagyon rossz szokás, igyekszem is levetkőzni.

De most nem erről akarok írni. Szerinted a fenti válasz mennyivel lenne korrektebb, ha nem azt mondanám, hogy ‘általános műveltség’, hanem azt, hogy ‘alapműveltség’? Egyáltalán, érezni valami különbséget?

Pedig van. Az egyik objektív, a másik szubjektív. Méghozzá bármennyire furcsa is, de – a neve ellenére – az általános műveltség a szubjektív. Ez ugyanis arról szól, hogy _én_ mit tekintek általános műveltségnek. Ez ugyanis magasabb szint. Gondolhatom úgy, hogy ebbe bele kell férnie mondjuk Karinthytól az Így Irtok Ti könyvnek, bele kell férnie legalább az atommag ismeretének, része kell legyen az ‘aki/ami/amely’ névmások helyes használata. Ez mind személyes elvárás. Egy adott társaságban még feljebb rakhatom a lécet, elvárhatom mondjuk a tranzakció alapú pszichoanalízis vagy a reverse proxy ismeretét. Mely az adott társaságban lehet az általános műveltség része. Fontos, hogy ha valakinél ez nincs meg, attól az még nem lesz kiközösített pária.

Az alapműveltség más. Az egy minimumszint. Egy olyan minimumszint, melyben egy nagyobb közösség – akár egy egész társadalom – hallgatólagosan megegyezett. Nyilván ez nem olyan magas. De itt nem is arról van szó, hogy valaki mennyire művelt, itt arról van szó, hogy egy alap műveltségi szintet megugrik-e vagy sem. Azaz ez objektív, embertől, társaságtól független. Mondhatni, társadalmi szinten dől el valakiről, hogy bunkónak műveletlennek tekintjük, vagy sem.

Cifra nyomorúság

Nej tegnap meglátogatta az anyját a pszichiátrián. Utána itthon beszélgettünk az új munkahelyéről. Éppen kifogyott belőle a szó, majd eszébe jutott valami.
– Képzeld, van egy Pali bácsi, aki pucéran sétálgat a folyosón és néha propellerezik a farkával.
– Jó munkahely lehet – jegyeztem meg.
Némi döbbent csönd, majd egyszerre kezdtünk el röhögni.
– Te hülye, az még a diliházban volt – nyögte ki végül fuldoklás közben.
Istenem, mindketten vizuális tipusok vagyunk.

Őskőr öskör

Na, jó cím? Olyasmi, mint a kas saison ka. Félelmetes, hogy milyen könnyen be lehet csapni az ember szövegértelmező képességét egy máshová tett hangsúllyal.

Akkor kibontom: Őskőrös kör. A Kőrösnek valamikor volt egy medre, de ennek a környékbeliek annyira nem örültek, mert a folyó rendszeresen elárasztotta azokat a településeket, melyeken keresztülfolyt. A XIX. században megrendszabályozták ezt is, a folyó kapott egy új medret, mely már kellő távolságban elkerülte az érintett városokat: Gyulát, Békéscsabát, Békést. A régi mederből pedig egy szabályozott csatornát alakítottak ki, mely meglehetősen népszerű lett a helyiek között. A mai neve Élővíz csatorna, de használják rá még az Ős-Kőrös nevet is.
Hogy mitől kör? Hja kérem, a logisztika. Úgyis el fogom részletesen mesélni, de a történet vége az lett, hogy mi Nejjel némileg függetlenedtünk a többiektől és az első napi Öskörös kajaktúra után bringával mentünk vissza az autóhoz, gyakorlatilag a csatorna mellett, azaz bezártuk a kört.

Essünk túl az adminisztráción, itt vannak az útvonalak:

Ha kíváncsi vagy, melyik lesz a leggyakrabban használt szó az írásban, ne fáradj szövegelemzéssel, már most elárulom: a ‘logisztika’ kifejezés fog nyerni. Ha a logisztikai feladat megoldására fordított szellemi munkát másra használtuk volna, mára kitört volna a világbéke.

Előzmények

Ez konkrétan logisztikából állt. A Kőrösök elég gyorsan folynak, azaz egy kajakos körtúra meglehetősen kemény meló lenne. Még a csillagtúra is. Viszont ha már lementünk jó kétszáz kilométerre, dőreség lett volna beérni 10-20 kilométernyi evezéssel. Csakhogy egy ötven kilométeres távnak az a hátránya, hogy a végén az autó ötven kilométerre lesz a kajaktól. Ezt meg lehet oldani úgy, hogy lerakunk ide-oda autókat, de itt – meglehetősen váratlanul – 16 ember jött össze és ez már mátrixgeometrián alapuló optimalizálási feladat. (Sőt, ha belevesszük a légellenállást is, akkor már nemlineáris mátrixokról beszélünk.) (Ne törd a fejed, belsős poén.)

Nem, nem fogom leírni az összes felmerülő változatot. A lényeg az, hogy középen, Dánfokon rendeztük be a főhadiszállást, azaz péntek este a helyi kocsmában röfögtünk beszéltük át a logisztikát, szombaton autóval lementünk Gyulára, kajakkal visszajöttünk Dánfokra (kocsma, logisztika), másnap kajakkal tovább Kőröstarcsára, utána jött az autók szervezett formában történő begyűjtése. Ezt néhányan megcifráztuk úgy, hogy lefelé jövet a kőröstarcsai kikötőben leraktuk a kerékpárjainkat, mondván, hogy a kajaktúra után ezekkel megyünk vissza az autókért Gyulára. Azaz szombat este mi Békésen (Dánfok) voltunk, az autók Gyulán, a kerékpárok pedig Kőröstarcsán. De persze a végső megoldás teljesen más lett.

Tekintve, hogy a logisztikánál már csak az időjárás látszott bizonytalanabbnak, így erre a két napra kicsivel több cuccot kellett pakolnunk, mint egy egyhetes horvát kajak/kerékpártúrára. És most nem viccelek. Csütörtök estétől péntek délutánig szinte csak pakoltunk, ezt a szöveget hétfő éjjel írom és még igen messze állunk attól, hogy minden visszakerüljön a helyére. De a társaság jó és egyébként is, kaland az élet.

Dánfok először
2016.06.03; péntek

Ugye, két kajak, két kerékpár, tengelysüppedésig megrakott autó. Ez az a kombó, mely az utakon még a Daewoo Tico tulajdonosokból is kihozza az állatot. Aki így meg van pakolva, az csak lassan mehet. Idén kipróbáltam egy új módszert az idióták kezelésére: tényleg lassan mentem. Ha ti ezt gondoljátok rólam, ám legyen. A 200 kilométer alatt összesen kétszer előztem, akkor is csak ott, ahol négysávos lett a 4-es. Egyébként pedig szolíd 80-90. A Waze saccolásához képest 15 perc késéssel érkeztünk meg, cserébe az 50 literes tank 660 kilométerre lett elég és még maradt is benne három liter. Nem bántam meg semmit sem.

Szállás elfoglalása, ismerősök felderítése. Pálinkák. Sok. Ugye, ilyesmit mindenki hord magánál, nyilván első nap mindegyiket meg is kellett kóstolni. És még csak utána mentünk át a kocsmába.
– Észrevetted már, hogy három hete csak iszunk? – kérdezte suttogva Nej.
– Ez egy ilyen kemény világ – súgtam vissza.

Vacsorára pizzát rendeltem, ismeretlen helyen ez a biztos. A pizzát azért nehéz elrontani. Nos, itt sikerült. Az alap margherita pizzát. Paradicsomszósz helyett paradicsomkonzervet borítottak rá. Izé. Éhes voltam, megettem ugyan, de utána már a logisztika sem esett olyan jól.
Aztán a faháznál még egy kicsi beszélgetés (pálinka included), majd alvás.

Dánfok másodszor
2016.06.05

Reggel a jól bevált rutin: ébresztő hétkor, indulás kilenckor. Kajakok vízrerakása Gyulán tízkor. És rögtön meg is kaptuk az egyik legjobb élményt: áteveztünk Gyulán, elsuhantunk a strand mellett, átbújtunk a vár hídja alatt, integettünk a csatorna hídjain bámészkodó embereknek.

A csatornát elég rendesen benőtte valami vízinövény, olyan volt, mintha egy réten eveznénk. (Ne nézz így rám, tudom miről beszélek. A gemenci kiránduláson eveztünk réten. Még vasútállomáson is.)

Gyula után változatos lett a terep. Tágasabb részek váltogatták egymást szűk nádasokkal. Voltak tehenek is.

Ebédelni egy csalánmezőn álltunk meg, így egyszerre oldottuk meg a kalóriautánpótlást és a méregtelenítést is. János elbóklászott valamerre és egy sörrel tért vissza. Komoly tehetsége van a váratlan kocsmák felderítésében, ha benne lett volna Scott kapitány déli-sarki expedíciójában, a felfedezők még ma is élnének.
Itt találkoztunk először a később már rutinszerű megoldással: az átemelések meggyorsítása érdekében Zoltán és segítői egyszerűen csak kirángatták a partra a kajakokat. A bennük ülőkkel együtt. Induláskor pedig visszaszánkáztatták a kajakokat. A bennük ülőkkel együtt. Jelszó: leszarom a csalánt. (Megint ne erőlködj, belsős poén.)

A képen láthatod is az indulást, egy csomó kajak már félig belóg a víz fölé.
A továbbiakban eveztünk, evezgettünk. Békéscsaba váratlanul jött: hirtelen eltűnt a nádas, házak, horgászok, aztán már bent is voltunk a város főterén, mindenféle vízi attrakciók között. Majd megint nádas. Ha eddig azt írtam, hogy szűk volt az ág, ne vedd komolyan. Igazán szűkké itt vált. Volt egy átemelés, mely után Nejt egyből vízre tették, mert útban volt, mi még elbohóckodtunk a kajakcipeléssel, majd kábé 10-15 perccel később indultunk el. Ránéztem a GPS-re és láttam, hogy már csak hat kilométerre voltunk a kempingtől, abban pedig biztos voltam, hogy a Kedves magától nem fogja észrevenni, melyik nádcsomónál kell kiszállni. (Én is csak a GPS-ben bíztam.) Nagy levegő és letoltam egy kétkilométeres sprintet, mire utolértem. Közben egészen eldurvult a terep, időnként annyira sűrű lett a nád, hogy összeért és még az utat is nehéz volt kitalálni, merre megy. Én viszont siettem, így 7-8 kmh sebességgel zúgtam bele ezekbe a szituációkba és bonyolult tippelgetések helyett áttörtem magam a nádason. Végül időben találkoztunk, egymáshoz lassultunk. Pár kilométer múlva először János, majd a fő szervező Zoltán is megelőzött minket, szóval minden rendbe jött.
Gondoltuk mi, naívan.

Dánfok, ahol laktunk, egy vízparti kemping és sporttelep Békésen. Ehhez képest tiszta döbbenet, de nincs vízkapcsolata. Sem az Élővíz csatornával (ahonnan érkeztünk), sem a Kettős Körössel, mely párszáz méterre megy el a telep mellett. Így az utolsó 300 méteren még várt ránk egy igencsak kellemetlen átemelés. Nyomorult 300 méter evezésért. De csak így lehetett bejutni a kempingbe, minden más alternatíva sokkal kellemetlenebb volt. Már a kiszállás is megviselte az idegrendszereket, utána viszont csak álldogálltunk a szántóföld szélén. Senkinek sem volt kedve beleereszkedni a vízbe. Ráadásul kifogtunk két ritka agresszív horgásztársaságot, akik mindent elkövettek, hogy ne szálljunk be a vízbe. Abba a vízbe, amelybe egyébként sem volt sok kedvünk. (Némi vigyort csempészett az arcokra, hogy itt, az istenhátamögött kettővel a szántóföld szélén egészen jópofa vadkender ültetvény virágzott. Feltételezem, senki nem számított rá, hogy errefelé emberek járnak. Nemhogy tizenhat figura kajakkal.) Végül mindenféle megoldás született. Imre kajakostól átmászott egy kerítésen, majd előhúzott a tárolóból egy kiskocsit és jó nagy kerülővel bevonszolta a kajakot a kempingbe. Voltak, akik visszaeveztek a legközelebbi kiszállási helyhez, értük később elmentek autóval. És voltak, akik vettek egy nagy levegőt és a horgászok átkozódása mellett vízreszálltak. Azon a 300 méteres gyökérkefe csatornán. Zoltán mindenkit berugdosott a vízbe, majd pár percnyi evezés után kirángatott. Na, az a kirángatás, az nem volt kispálya. Kábé egy méter magas, meredek emelkedő. Csupa sár. Olyan ragadós. És a két kirángató ember még a 110 kilós pacákokat is simán kihúzta. Alattam úgy recsegett, ropogott a kajak, hogy gondolatban már le is mondtam róla. Ez tutira elreped, széthasad. De nem. Mindenesetre odafent nem pattantam ki egyből a kajakból, hanem egy ideig csak ültem benne, bambán nézve ki a fejemből. (Elég demoralizáló élmény egy közel függőleges kajakban utazni a göröngyökön.)
Miután kiderült, hogy holnap ugyanerre kell visszamenni, Nejjel sötéten összenéztünk és azt mondtuk, hogy nem, ezt még egyszer nem. Aztán elcipeltük a kajakokat a faházhoz, ittunk gyorsan némi pálinkát és lehiggadtunk. Végülis, miért ne? Annyira nem is volt rossz, ide meg a kalandért jöttünk. Ez pedig az.
De később úgy alakult, hogy valószínűleg sokaknak nem jött be ez a megoldás, így szerencsétlen Zoltánnak megint újra kellett gondolnia a logisztikát.

Nej gyorsan el is ment zuhanyozni, én még elpöfékeltem egy szedatív szivart egy pacifikáló sör kiséretében. Aztán jött az attrakció. Még valamikor régen láttam olyat Horvátországban, hogy egy pacák kimászott a sátorból. Fürdőköpenyben. Ment zuhanyozni. Annyira bizarr, annyira értelmetlen volt (ember, ugyanezt mindenki egy szál fürdőnadrágban csinálta), hogy nekem rögtön megtetszett az ötlet. Most pedig megvalósítottam. Egy csuronvíz, csuronsár kempingben, koszos, büdös, sáros emberek között, egyszer csak megjelentem fürdőköntösben. Aki úr, az a pokolban is az.

Ja, még nem is mondtam. Visszaértünk a civilizációba és egyből kaptunk egy csomó szánakozó tekintetet. Hogy szegény szerencsétlenek, hogyan tudtátok átvészelni a vihart? Mi meg csak néztünk. Milyen vihart? Aztán kiderült, hogy a nap során Békést és környékét teljesen letarolta néhány felhőszakadás, de mi valami olyan szerencsés módon mozogtunk, hogy ellavíroztunk az itéletidők közepette. A társaságban lévő szegediek megkapták otthonról a hírt, hogy a város közel megsemmisült a viharban. Mi meg ott álltunk, nagyjából szárazon.

Aztán volt még komplikáció. Olyan, hogy ha belegondolok, még mindig feláll a szőr a hátamon. Ahogy írtam, sok helyen nagyon szűk volt a nádas. Ezen ki-ki a saját vérmérséklete szerint ment át. Volt, aki óvatosan, volt aki sietett és lendületből, vadul. A többség a kettő között valahogy. Nos, László ehhez a többséghez tartozott. Nem hajtotta félre a nádakat, de nem is ment nekik erőből. Aztán egyszer, amikor éppen húzott egyet az evezőlapáttal, a kezébe akadt egy nádon felejtett horog. Érted? A nádleveleken ott figyelt egy horog és László keze pont rossz helyen volt. A horog mélyen belefúródott az ujjába, nem lehetett kiszedni, meg ugye fertőzésveszély, szóval amíg mi a kocsmában ápolgattuk a lelkünket, Lászlót Zoltán bevitte a csabai ügyeletre és kiműtötték a kezéből a horgot. (Én pedig csak a kocsmában sápadtam el, hiszen ezen a terepen száguldottam végig romboló stílusban, László előtt. Egyszerűen csak szerencsém volt. És ahogy én mentem, nem foglalkoztam a náddal, legtöbbször az arcomon húzódtak végig a levelek.)

Aztán persze minden jó, ha a vége jó, Lászlót elrendezték a kórházban, Orsolyának szülinapja volt, tortával, pezsgővel, mi pedig logisztikáztunk egy olyan jó szaftosat a kocsmában. Az lett a vége, hogy vasárnap nem ott szállunk vízre, ahol ma kijöttünk, hanem a meglévő néhány autóval elvisszük a kajakokat egy normálisabb beszállóhelyre, persze ehhez jóval korábban kell majd kelnünk. Néhányan még elvonultunk a kemping egyik közösségi pontjára, fiatalok ott fetrengtek valami techno-mámorban, éjfélig elvoltunk, aztán elszéledtünk.
Mi Nejjel a faházban összebújva még logisztikáztunk egyet. Kiszámoltuk, hogy a megváltozott helyzetben, ha mindent végigcsinálunk, azaz a reggeli logisztika után kajakkal elmegyünk Kőröstarcsáig (20 km, egy nagy átemeléssel), aztán a megrendelt bográcsos babgulyás után még visszabringázunk a kocsiért (45 km), akkor mindent összevetve éjfél körül érünk haza, majd mire csak a legszükségesebb dolgokat is elpakoljuk és rendbeszedjük magunkat, hajnali kettő, hétfő meg már mindkettőnknek munkanap. Így hamar meggyőztük magunkat, hogy inkább kihagyjuk az evezést, reggel bekéredzkedünk egy logisztikai célból Kőröstarcsára transzportált kocsiba, bringával elmegyünk Gyulára, felfejtjük a hálót, azaz összeszedjük a kocsit, a bringát, a kajakot és a cuccunkat, majd visszamegyünk Tarcsára, ahová addigra nagyjából megérkeznek a többiek is, még bográcsozunk egyet, majd irány haza.

Bringa Gyula
2016.06.06; vasárnap

Korai ébredés. Borongós reggel. Mindenki gyanakodva kémlelte az eget. Vajon a tegnapi mázli kitart mára is? Aztán beindult a logisztika, autók ide, kajakok oda, emberek amoda. Mi körülbelül fél tízkor indultunk el Tarcsáról kerékpárral.

A vihar nem sokkal tíz után csapott le a környékre. (Ahogy Péter megjegyezte 20 kilométerrel arrébb a kajakban, Józsiék most indulhattak el a bringával. Eltalálta.) Éppenhogy be tudtunk szökni Mezőberényben egy kocsmába a felhőszakadás elől, de aztán ott is ragadtunk. Mondjuk, ez is élmény volt. Elég sokan üldögéltek a bútor mellett, közülük kettő már rendesen be volt csápolva. Mint kiderült, tegnap még Ivó napját ünnepelték, ez meg a rátöltés. Ha ehhez hozzáveszed, hogy Ivó napja május 19 (bocsi, tudom, hogy ez triviális, de lehet, hogy nem mindenki alkoholista, aki olvassa ezt a blogot), akkor azért látszik, hogy a berényi atyafiak egyáltalán nem kispályán játszanak. Nézegettük közben a Radart és becézgettük az Univerzumot. Az egész ország száraz volt, csak Kecskemét és Békéscsaba fölött volt egy-egy viharzóna. De túl sok időnk nem volt várakozni. Átterveztük az útvonalat (Csaba kihagyva, inkább megyünk Békés felé), majd amikor egy kicsit csendesedett az eső, nekiindultunk. Mondtam már, hogy mezítláb, rövidnadrágban, rövidujjú pólóban toltam végig a napot? Na, a vihar ezzel nem igazán foglalkozott, mert egyfelől Békésig kitartóan esett, ott egy kicsit elállt, de csak azért, hogy azt higyjük, megúsztuk, aztán Békés és Gerla között ránkszakadt az ég. Fej leszeg, monoton teker. Ahol a gerlai ág összefolyik az Élővíz csatornával, beültünk ebédelni egy benzinkút melletti étterembe, és csak ekkor könyörült meg rajtunk az időjárás. Elállt az eső, Gyulán már sütött a nap. A bringákat felszórtuk a kocsira, vissza Dánfokra, felszórtuk a kajakokat is, becuccoltunk, aztán irány Kőröstarcsa. Negyed négykor értünk oda, egy kicsit aggódtam is, hogy a kajakosok már ott lesznek, de kár volt. Zoltán sem kalkulálta be, hogy a nagy átemelés mennyire megfogja a csapatot, így csak egy órával később futottak be.

Szerencsére a babgulyás már készen volt, nem kellett rá várni. Gyors kajálás, pakolgatás. Mi ez utóbbin már túl voltunk, így érzékeny búcsú és tűz haza. Útközben szinte végig viharban mentünk, de a kocsiban már csak kacagtunk az Univerzumon.

Összességében? Nem látok bele Zoltán fejébe, így csak tippelgetni tudok. Valahogy úgy számolhatott, hogy a túra kiírására reagál vagy 4-5 ember, velük egyszerű lesz a logisztika, gyorsan mennek az átemelések, még a nagyon durva ki-beszállások sem fogják meg a csapatot. Aztán váratlanul kiderült, hogy kevesen ismerik közülünk a Kőrösök vidékét, nagy rá az igény – és kifejezetten nagy csapat gyűlt össze, különböző képességű és különböző mentalitású emberekkel. A mennyiségi változások minőségi változásba csaptak át, Zoltánnak pedig gőzölöghetett az agya, hogy rendben lemenjen ez a két nap. De lement. És bár biztos vagyok benne, hogy sokan meglepődtek a terepen (én nem annyira, jártam már Zoltánnal kiscsapatos túrán, pontosan tudom, hogy adott esetben még az ereszcsatornában is képes evezni), de abban is biztos vagyok, hogy ezt a két napot mindenki nagy kalandnak élte meg. Olyannak, melyet kár lett volna kihagyni.

Linkek:

PS.
Nekem ne mondja senki, hogy a macskáknak jó a szaglása. Sztracsi a száradni kirakott neoprén cipőkön alszik.

Rudi

A Trónok Harca újabb részeinél eléggé beindultak a szakfórumok: hiszen ez az az évad, ahol már nincs könyv, nem lehet tudni előre semmit. Azt jó eséllyel lehet sejteni, hogy Arya és a botos csaj valamelyik éjjel életre-halálra fognak meccselni egymással. A találgatások leginkább arra vonatkoznak, hogy Arya mit fog csinálni azután, miután győz. De biztosan győz? Én ugyanis emlékszem Martin egyik nyilatkozatára: azt mondta, hogy ez a könyv nem hollywood-i sablon, ez a könyv az életet próbálja követni. Semmi garancia sincs arra, hogy a jó fog győzni. Ahogy az életben sem. Felépített egy karaktert öt könyvön keresztül? És? Neki sem lehet állandóan szerencséje, neki sem sikerülhet minden. Lásd Robb történetét. Szóval, ahogy a valós életben, itt sem kell feltétlenül azért győznie valakinek, mert ő a szimpatikusabb egyéniség. Sőt, a való életben sokkal inkább a rossz győz, hiszen rombolni mindig könnyebb, mint építeni.

Aztán eszembe jutott egy régi cimborám, Rudi. Nála jóindulatúbb, barátságosabb embert nem ismertem. Abszolút jó ember volt. Erre mi történt? Kapott az élettől, odakézből is és visszakézből is. Egy nem túl boldog élet végén idejekorán elvitte a rák. Ha lenne valami szervezőerő, amely megkímélné a jókat, akkor még élne. De nincs. Legalábbis a valós életben nincs. (A mesékben van, mert a mesék a vágyainkat reprezentálják. De összekeverni a vágyainkat a valósággal, az súlyos hiba. Ez még a dothrakiak szerint is köztudott.)

Ezt a bejegyzést úgy írom, hogy kiültem a lugasba. Sötét van, de nem gyújtottam lámpát, a monitor éppen eléggé bevilágítja a billentyűzetet. Az eső monoton esik, én pedig szivarozok, van előttem egy pohár bor. És belegondoltam: de jó lenne, ha Rudi itt ülne velem szemben és dumálnánk valamiről. Bármiről. Aztán jobban belegondoltam: hiszen itt van. Amennyire homályba burkolózik a szemközti pad, itt is ülhetne. Hiszen voltak örök témáink. Tudom, hogy mit válaszolna, ha mondanék neki valamit. Tudom, milyen sejtelmes mosollyal reagálna, ha viccesen belekötnék. Tudom, mik voltak a vesszőparipái és simán le tudom játszani bármelyik beszélgetésünket. Vagy simán fel tudnék építeni újakat. Hiszen az én vesszőparipáim sem változtak sokat.

Akkor most él, vagy halott?

Azt hiszem, valahol itt van a válasz. A jő emberekre emlékszünk. A jó emberek nem halnak meg akkor, amikor megállt a szívük. Velünk vannak, szólnak hozzánk, belénk épült a gondolkozásuk.
A rosszakat meg elfelejtjük. Amint lehet.

Grúzia 08/08

Gori, Kutaisi
2016.05.16 hétfő

Valamilyen állat végigcsuklotta az éjszakát.
Nem én voltam.
Reggel próbáltuk kianalizálni, hogy vajon csacsi lehet, vagy liba, de nem tudtuk egyértelműen beazonosítani. Még a Shazam sem segített.

Egy generátor barátságosan duruzsolt valami parkoló kamionban. Az ablak alatt. Egész éjjel.

A külvárosi utcán falkákban jártak a kóbor kutyák. Volt egyfajta hangulata. Az időjárásnak még a szeme sem állt jól, kora reggel még csak szemetelt az eső, de aztán rákezdett.

Nejjel viszonylag korán keltünk, ugye amikor az egész épületre egy fürdőszoba van, akkor sejthető, hol lesz torlódás. Így is történt. A fürdőszoba folyamatosan foglalt volt, mi kiültünk kávézni a nappaliba, a folyosóra pedig, ahogy telt az idő, ütemesen hajoltak ki a szobákból a kócos fejek, mint a prérikutyák. Ellenőrizni, hogy a folyosó végén lévő fürdőszobával mi van.

Várakozás közben levettem a polcról egy orosz nyelvű grúz népmesegyűjteményt és felolvastam belőle Nejnek. Érdekes népmeséik lehetnek, a Hamupipőke például egy az egyben benne volt, egyedül a prince sharming volt egy valamivel harciasabb kiadású, mokány grúz legény.

Reggeli a másik szálláson, halvány reménykedés, hogy eláll az eső, de nem, aztán elmentünk bevásárolni a Sztálin szupermarketbe (az összes maradék pénzünket – 5 lari – Roshen csokikba öltem), majd megint busz és irány a grúz Úrkút.

Hat évig éltünk Úrkúton, egy bakonyi faluban. A település mellett mangánbánya volt, az tartotta el a népet. Aztán amikor a bánya kimerült, a falu is lepusztult.

Szószerint ugyanez játszódott le, csak jóval nagyobb léptékben, Chiaturán is. A település a Szovjetunió legnagyobb mangánlelőhelyére épült, keresztül-kasul fúrták a terepet, mely már önmagában sem volt egyszerű hely: a Kvirila folyó szűk völgyben kanyarog, a bányák – és a lakótelepek egy része – a hegytetőn található, a település pedig részben a völgyben, részben a hegyek oldalában. Hogy a bányászok gyorsan meg tudják közelíteni a bányákat, 17 drótkötélpálya épült ki, ezek kötötték össze a település részeit, illetve a bányákat. Néz ki valahogy. (A település neve is azt jelenti, hogy féregjárat.) A városnak komoly bolsevik múltja van, ez Grúziában szokatlan, errefelé a szocdem (mensevik) hozzáállás volt az elterjedtebb. A helyiek még ma is büszkék arra, hogy a helyi munkásmozgalmat az ifjú Sztálin szervezte meg. (A nyugati világban úgy is hivatkoznak a kötélpályákra, hogy Stalin Cable Car.)

Tamás ide, erre a helyre időzítette az egyik meglepetést: elővett két doboz vörös kaviárt, a burzsoázia eledelét, nálam pedig éppen volt egy üveg ukrán vodka, így a romkupac, a lepukkant bolsevik város közepén dőzsöltünk egy nagyot. Már csak a szelvénysarkak vagdosása hiányzott.

– Az a baj, hogy viszolygok tőle – jegyeztem meg, amikor megkaptuk a kaviáros tégelyt.
– Milyen íze van? – kérdeztem Nejt – Olyan halas?
– Inkább petesejtes – jegyezte meg mögöttünk Noémi.
– Tényleg, tudja valaki, hogy lehet-e már legálisan vásárolni fekete kaviárt? – kérdezte Zsolt.
– Arra a fekete golyókra gondolsz a zöld takonyban? – pontosított Szvetlána.
– Köszönöm, most már sokkal jobb – meredtem a dobozra.

A domb tetején egy elhagyott panel lakótelepet találtunk.

Illetve, nem is volt annyira elhagyatott, néhány lakásban volt élet. (Lásd műanyagablakok, parabolaantenna.) Hogy illegális foglalók lehettek, vagy egykori lakosok, a fene tudja. De megszervezték maguknak az önellátást.

Az utóbbi képen kiskacsák fürdenek fekete tóban. De az egyik udvarban láttunk tehénkét is. Szóval eléldegélnek valahogy.

A buszon Tamás elindított egy körkérdést: kinek mi volt a legnagyobb élménye, kit mi fogott meg a legjobban? Nej a grúzok létezésért vívott harcát emelte ki; azt, hogy a grúzok, habár nem gazdagok, de összevakarnak minden fontos dolgot. Példaként említette, hogy milyen nagyszerű reggeliket raktak össze, pedig mindenük, ami volt, az a tehén.
– Ó, azok a nagyszerű tehéntojások! – jegyezte meg egy gonosz hang a közelében.

Innen nem messze található Katskhi, egy monostorral és egy… oszlopszenttel. Ez utóbbi némileg félreérthető, aki Ráth-Végh könyveken nőtt fel, ma is úgy gondolhatja, hogy ezek az emberek felmásztak egy oszlop tetejére és ott szentkedtek. Az egyházi ábrázolásuk még durvább, a szent mintha egy kéményben élne, csak derékig látszik ki belőle. (Gondolj bele, felülről táplálják, alul pedig… hát, izé.)

A fenti képen, Tamás mögött látható is egy ilyen ábrázolás.
A valóság némileg más volt. Az oszlopszent keresett egy kiálló sziklát, arra mászott fel és ott éldegélt. Feltehetően valami földi szupporttal, mert anélkül meglehetősen hamar találkozhatott a Teremtőjével.

Katskhi-ban ez így nézett ki.

Mint látható, a tetőn van egy csörlő, Maxim atya – az éppen aktuális oszlopszent – ezzel tudja felhúzni az ételt, gondolom ezzel húzta fel a kisháznak való köveket is. Ha jobban megnézed, vaslétra is vezet a tetőre. A szikla tövében van egy aprócska kolostor, ők segítenek az atyának életben maradni.

Abban, hogy valaki oszlopszent, az a lényeg, hogy az illető annyira eltávolodik az emberiségtől – a társaságtól, a létfenntartásért vívott küzdelmektől – amennyire csak lehetséges, a pár négyzetméteres élettérben nincs más lehetősége, mint egész nap elmélkedni, imádkozni. Ez tulajdonképpen rendben is volna, ha nem olyan lenne a világ, amilyen. Jelenleg Katskhi kiemelt idegenforgalmi látványosság, a grúz idegenforgalmi prospektusok borítóján szerepel, Maxim atya akár csak egy szezonban is több embert láthat, mint korábbi életében, és ez a sok ember mind rá kíváncsi. Először azt hittem, csak nekem van perverz agyam, amikor megkérdeztem, nem próbálták-e még meglepni az atyát egy drónnal? De Tamás szerint ez egyáltalán nem ritka dolog, orosz dronerek rendszeresen bepróbálkoznak. Nos, ennyit a nyugodt életről a szikla tetején.

Még valami Maxim atyáról. Nem túl régen él a szikla tetején, korábban a közeli Chiaturában tevékenykedett. Mint drogdíler. Most éppen vezekel.

– Az atya valamikor Chiaturában volt drogdíler – közölte Tamás.
– Akkor tulajdonképpen megtartotta az ügyfélkörét? – kérdeztem vissza.
– Ja. Csak áttértek keményebb anyagra: isteni malaszt, meg ilyenek.

Innen már mehettünk volna egyenesen is a szállásra Kutaisziben, de még volt egy fontos kitérőnk északra: a Gelati kolostorkomplexum.

Tudom, eddig reménykedtél. Megfenyegettelek, hogy írni fogok Grúzia aranykorának királyairől, aztán már az utolsó rész vége felé járunk, eddig semmi, te pedig úgy gondoltad, hogy nem is lesz. Hah.
A Gelati kolostorkomplexum Grúzia különösen kiemelt egyházi nevezetessége. (Tudom, ezt már sok helyen írtam. Ez egy ilyen ország.) Többek között itt van eltemetve IV, azaz Építő Dávid, I. Demeter, III. György és a krónikása szerint I. Tamar is, bár ez utóbbi még nem lett megerősítve. Azaz a teljes aranykor. (És természetesen sok más király is.) A kolostoregyüttes ez alatt a négy király alatt épült ki teljesen, azaz nem különösebben eredeti ötlet, ha az épület leírását összemosom a királyok történetével.

IV. Dávid apja II. György volt és nem igazán tudott megbírkózni az oszmán, azaz szeldzsuk törökökkel. Gyakorlatilag ők uralták az országot. Dávidnak 16(!) évesen lett elege apja teszetoszaságából, 1089-ben gyakorlatilag megpuccsolta és átvette a hatalmat. Haláláig (1125) nem is engedte el. (Ez arrafelé úgy ment, hogy az öreg király társuralkodóként vette maga mellé a fiát, aztán betanította. Dávid viszont egyből a hátsó padba küldte a tanítóbácsit.) Újjászervezte a katonaságot és lassan, de biztosan hazavágta a szeldzsukokat. Lerendezte az ellenszegülő főurakat. Részt vett a keresztes háborúkban. Végül annyira megerősödött, hogy felmondta a szeldzsuk uralkodónak a hűbér fizetését, de Bizánc támogatását is elutasította. Köszi, megleszünk mi magunk is. Sőt, nekiállt rivalizálni Bizánccal. Finoman bevezette, hogy ő nem csak a nevében, de ténylegesen is rokona, leszármazotta a bibliai Dávid királynak. Rengeteg templomi ikonon, festményen játszadoznak el ezzel a kettősséggel. (Csak érdekességképpen, Dávid halálakor hogyan nézett ki Grúzia.)
Dávidot nem véletlenül nevezik Építőnek. Egyrészt átszervezte az országot, másrészt bátran mert nagy lenni. Elkezdte másolni Bizáncot, de nem mint követő fél, hanem mint egyenrangú. A grúz ortodox egyház a mai napig büszke arra, hogy nem egyezik meg sem a bizánci, sem az orosz ortodoxiával. Dávid kezdte el a Gelati komplexumot is építeni. (A felépült templomegyüttest második Jeruzsálemnek, illetve második Athosznak is emlegették.) Abban is volt tudatosság, hogy nem az országegyesítő III. Baghrat közelben álló katedrálisát bővítette tovább, hanem újba kezdett. (Ma mind a két vallási központ a Világörökség része.) Hogy a komplexum hány templomból áll és melyiknek mi az építészeti jelentősége, azt nem fogom boncolgatni, aki kíváncsi rá, úgyis megtalálja. Két épületet emelnék ki. Az egyik az egyetem.

Ezen ma mosolygunk. Egy nagy hodály, semmi katedra, az emberek ültek körben és valaki beszélt. Akár istálló is lehetett volna. De nem az volt. Dávidnak ugyanis elege lett abból, hogy országa értelmiségét Bizáncban képezték és a tudással együtt Bizánc iránti hűséget is plántáltak a fejükbe. Neki saját, grúz értelmiség kellett. Hazahívta Bizáncból az összes grúz tanítót, majd itt, Gelatiban beindult a hazai képzés. Minden akkor ismert tudományban. (Tudom, gusztustalan aktuálpolitika, de rettenetesen bosszantó, hogy egy ezer évvel ezelőtt élt király pontosan tudta, mi kell az országának, nálunk meg ma pont ellentétes folyamatok játszódnak.)

A másik említésre méltó pont, a régi bejárat. Dávid ugyanis igazi hittel bíró király volt. Egyfelől királyként, azaz reálpolitikusként sokszor kellett becstelen dolgot cselekednie. Ezeket meg is cselekedte, de mai kifejezéssel élve, akkora volt fejében a kognitiv disszonancia, hogy egy idő után ki kellett engednie a gőzt. Ennek eredménye lett az öregkorában írt nyolc himnusz. Ebben mindenféle mellébeszélés nélkül megírta, mikor, milyen esetekben volt gazember. (Megint aktuálpolitika, de ha az az ember, akire gondolunk, szintén megírná ugyanezt, az nem nyolc himnusz lenne, hanem a Háború és Béke.) Dávidot a téma annyira nyomasztotta, hogy úgy végrendelkezett, a sírja legyen a Gelati komplexum főbejárata alatt. Hogy mindenki, aki bemegy, tapodja az ő sírját. Segítsen neki abban, hogy levezekelje a nagy bűneit.

Nem azért mondom, de a grúzok mintha ezt az egészet nem respektálnák annyira. Egyrészt áttették a főbejáratot egy másik oldalra, Dávid sírja így már csak egy zsákutcában található. Másfelől még egy vörös kordonnal le is kerítették, nehogy valaki rálépjen. Mi ez, ha nem a nagy király szándékának meggyalázása? Félrehúztuk a kordont és adtunk rendesen Dávidnak.

Aztán szaladjunk végig a nagy királyokon. Dávid fia, Demeter látszólag nem csinált nagy dolgokat, valójában persze igen. A szeldzsukok nem törődtek bele a status quo megváltozásába, folyamatosan emberkedtek, Demeter pedig folyamatosan leverte őket. Az országban is sok volt a lázadás, puccskísérlet, Demeter ezeket is leverte. A fia – miután társuralkodó lett – addig cseszegette a fatert, amíg az be nem állt szerzetesnek, csakhogy félévvel később a gyerek meghalt, Demeter visszajött királykodni. Legfőbb jelentősége abban állt, hogy kezelte azokat a hullámokat, melyeket Dávid törekvései keltettek.

Fia, III. György stílust váltott. Elege lett abból, hogy a szeldzsukok állandóan támadják, így ellentámadt. Sikerrel. Közben terjeszkedett Örményország felé is. Természetesen ellene is fellázadtak a főurak (Grúziában vagyunk, ugye), de leverte őket. Fia nem született, de egy bátor és határozott mozdulattal fiúvá nevezte ki egyetlen lányát, Tamarát. Aki így már király lehetett. Így is nevezik: I Tamar király. Nem királynő.

Tamarnak nem volt könnyű dolga. Az állandóan háborgó grúz főnemesség nem igazán akarta elfogadni. Nyilván a külső ellenségek is ki akarták használni a belpolitikai válságot. Ahogy mondani szokás, innen szép nyerni. Tamar vette az akadályokat. Ügyes reálpolitikus volt, kijátszotta egymás ellen a főurakat. Majd összeházasodott egy orosz herceggel, aki ezerrel vetette bele magát (és a hadseregét) a csetepatékba. Minden rendben is lett volna… csak éppen a hercegnek nem minden porcikája volt vasból. Magyarul elmaradt a gyermekáldás. Végül alkoholizmus és szodómia vádjával kiebrudalták az országból, majd Tamar egy hasonlóan harcos oszét herceggel lépett házasságra. A katonai erő itt is rendben volt, de az oszét herceg már az ágyban is produkált, megindult a gyermekáldás. Tamar alatt így nézett ki Grúzia, és ez bizony nem kis teljesítmény. A királyt ezért később szentté is avatták.
Aztán megjöttek a tatárok és az egészet lerombolták. De ez már egy másik történet.

Végül búcsúzóul még egy kép a Gelati főtemplomból.

Tele van freskókkal, festményekkel, mozaikokkal. Csak szólok, hogy baloldalt a sarokban, a kék esőkabátos hölgy feje fölött, az IV. Dávid korabéli ábrázolása. Honnan tudjuk, hogy korabéli? Úgy, hogy a helyi egyetemen oktatták a festmények felújítását is. És hol máshol gyakorolhattak volna a nebulók, mint a közeli katedrálisban? Így az a tömérdek festmény az 1600-1700-as évekig folyamatosan újra lett festve, az eredetivel megegyező módon. (Azóta pusztul, de azért még elég sok minden látható.)

Nos, Gelati után már nem volt más program, mentünk a szállásunkra. Kicsit vicces, de úgy látszott, az összes grúziai utakat szervező magyar társaság ide foglalt szállást, mindenesetre kifejezetten erős volt a forgalom és mindenki beszélt magyarul. Volt egy fáradt vacsora, a kaja a szokásos, sajnos erősen koriander-centrikus, a házibor bűnrossz volt (a többi társaság nem is bízta a véletlenre, palackozottat rendeltek), nem is húztam sokáig. Kaja után egy gyors szivar, aztán ágyikó. Elvégre hajnali háromkor ébresztő.

Útvonal: Gori – Kutaisi

Hazautazás
2016.05.17 kedd

Izgalmas éjszaka volt. Éjfél tájban jött egy csoport, kettő körül ment egy csoport, az ajtónk meg közvetlenül a recire nyílt. Minden bőrönd gurulását hallottuk.

Összepakoltunk. A szvan só ekkor már egy aromazáró műanyag dobozban pihent, de mit csináljunk a füstölt sajttal? Végül határozott mozdulattal bedobtam a szennyeszacskómba. Győzzön a büdösebb.

Időben kisétáltunk a hallba, volt időnk körbenézni. Érdekes, de ahogy kicsit is nagyobb lesz a tér, mindenhová beraknak egy pianínót. Ez valami kifinomultsági jelzés lehet.

Busz jött, felpakoltunk, időben ki is értünk a repülőtérre. Check-in (nincs online), security, már bent is voltunk. Gondoltam, sétálok egyet – és igencsak meglepődtem. Azt tudtuk, hogy a külső térben – ritka módon – vannak ágyak. Igen, ágyak. Itt nem akarják ravasz karfákkal megakadályozni az alvást, hanem sőt. Egy csomó helyen vannak kényelmes matracok. De most fedeztem fel, hogy ugyanilyen ágyak vannak a kínzótérben, a secu mögött is. De láttam ennél hihetetlenebbet is. Mindenhol, a világban, ha átmentél a biztonsági ellenőrzésen, akkor már zárt világba érkeztél. És itt sehol, semelyik országban nincs dohányzási lehetőség. Kivéve Grúziában. Volt egy ajtó, mely egy emeleti, külső teraszra vezetett, ahol bizony lehetett bagózni. Hihetetlen.

Aztán megjött a repülőgép, beszálltunk, itthon Barna kijött értünk… és kezdődött a munkanap. Hiszen még csak fél nyolc volt.

Linkek: