Kik is azok az ostobák?

Egszen biztos vagyok benne, hogy bárki, aki olvasta a korábbi írást, azt mondja, hogy mások. De ha megmutatnám egy nyilvánvalóan ostoba és korlátolt embernek, ő is azt mondaná, hogy de jó kis írás és a világ tényleg tele van ostoba emberekkel. Akik mások.

Pedig nem feltétlenül. Simán lehetsz te is. Én is. Ti is. Mi is. És nem feltétlenül csak ők.

Amikor hozzászólsz egy íráshoz, melynek témájában nem vagy túl jártas, de az írás indulatokat váltott ki belőled és ugyanezzel az indulattal be is rúgod az ajtót, lehülyézve a szerzőt. Amikor a szomszédod, a kollégád, a haverod nyilvánvaló baromságokat beszél, te meg csak rábólintasz, mert nem akarsz balhét. Amikor megosztasz a Facebookon egy olyan bejegyzést, melynek ugyan nem mentél utána, hogy igaz-e, de megosztottad, mert olyan jól hangzik, biztosan hoz egy csomó lájkot. Meg úgy egyáltalán, amikor elfogadsz bármilyen információt forráselemzés, validálás nélkül. Hiszen a laposföldhívők, az oltásellenesek, a chemtrailesek, a gyíkemberes/illuminatis és egyéb világméretű összeesküvésekben hívők sem csinálnak mást. A különbség nem minőségi, csak mennyiségi.
Ilyeneken múlik. A legtöbbször okos, értelmes emberek vagyunk, de közben észrevétlenül, oda sem figyelve néha… ki néha, ki gyakran… tápláljuk ezt az öntudatra ébredt szörnyet. Az öntudatra ébredt kollektív ostobaságot.

180

Már nem éltem hiába. Összejött végre ez is.

De azért nézd meg, mennyire béna. Nem ám a triplahúsz közepébe mentek a nyilak. Ahová könnyebb lett volna. Nem. Mindegyik a szélébe ment. Mert a penge élén sokkal izgalmasabb.

És most egy ideig a gyengébb készlettel kell gyakorolnom a 19-esre. Mert ezt a három nyilat legalább egy hétig nem szedem ki.

A nagy GPS teszt

A közelmúltban elkövetett csavargás a Szlovák Paradicsomban felvillantott egy érdekes lehetőséget. Hárman voltunk, egy csomó, trekkelésre is alkalmas kütyüvel.

Sportórák:
– Garmin Vivoactive3 (Barna).
– Polar M430 (Nej).
– Garmin Fenix5 (én).

Eszközök:
– Strava mobil kliens (Barna).
– Garmin GPSMAP64 túragps (én).
– Locus mobil kliens (én).

Azaz hat eszköz volt képes mérni, merre is megyünk valójában.

Pontosabban öt. Barna órája nem sokkal a túra előtt leszedett egy frissítést, azóta 2-3 óránként lemerül. Nyilván nem tudott vele 10 órás túrázást mérni. Mondjuk, ez már rögtön minősíti is a Garmint.

A Felső Kyszel túránkról vágtam be részleteket, mert ezen működött egyszerre a legtöbb eszköz.

A Strava trekkje nincs benne, mert csak a prémium előfizetés része az, hogy letölthetem más trekkjét. De ahogy néztem, nem sokban különbözött a Locus trekkjétől.

A színek:
– Kék: Garmin GPSMAP64 túragps.
– Türkiz: Polar M430.
– Piros: Locus.
– Magenta: Garmin Fenix5.

Vágjunk bele.

A tánc már az első részleten megjelenik, pedig ekkor még kint vagyunk az erdő szélén, gyakorlatilag a Hernád partján. Itt egyszerűen nincs semmi, ami leárnyékolhatná az eszközöket. A kék csík, fehér pöttyökkel a hivatalos túraútvonal. Látható, hogy a Fenix5, az én csodaórám, már vidáman vágtázik. Hol átszalad a folyó túlpartjára, hol dob egy hurkot az ingoványban. A többi eszköz nagyjából követi az utat.

Itt egy erdőben megyünk. Mindenki az úton jár, kivéve a Fenix5 órát. Ennek a nyomvonala ugyanis botrányosan zajos. Szőrös. Egyszer még a túlpartra is átugrik, igaz ebben az ugrásban a Polar M430 is követi.

Ugyanez a szőrösödés látható a harmadik ábrán is. Mindegyik eszköz az ösvény közelében andalog, a Fenix5 viszont kiskutyaként rohangál fel-alá. Időnként a túlpartra is.

Végül egy nagyon durva példa a Sucha Belá szurdokból. Olyan… minek is nevezzelek? Nem mondom, nem lehetett könnyű terep. Mindegyik más eszköz is megborult egy kicsit. A Polar M430 egy helyen nagyon elment vadászni. (Itt a zöld vonal fehér pöttyökkel jelenti a túraútvonalat.) A GPSMAP64 is rendesen riszálja a popsiját. De a Fenix5 valami elképesztő, mekkorát hisztizik. Ennél még az is jobb lett volna, ha felteszi a kezét és nem mér semmit.

A túrák ‘mért’ adatai:

Sucha Bela
– Fenix5 21,2 km
– GPSMAP64 16,4 km
– Polar M430 14,7 km
– Strava (Huawei Mate 20) 15,84 km

Felső Kyszel
– Fenix5 26,4 km
– GPSMAP64 19,4 km
– Polar M430 18,5 km
– Strava (Huawei Mate 20) 19,48 km
– Locus (Nokia 8.1) 18,5 km

Nos, mit szólsz? Elképesztő különbségek. És ezen belül is, amit a Fenix5 csinál, az egyszerűen szégyen.
40-50%-kal mért többet, mint a többi eszköz által besaccolt, nagyjából jónak tekinthető érték. 40-50% ?!
Nem, nem ám valami kicsi, pár százalékos eltérés. 40-50%.
És ez nem valami gagyi óra. Tavaly még ez volt a Garmin csúcs sportórája.
Persze, az ábrákból látszik, mi a baj. A többi óra sem jobb sokkal, de azokban a firmware igyekszik kisimítani az útvonalat. Kiszedi a zajt. Kiszedi a gyanús kiugrásokat. A Fenix5 nem. Belemér minden oldalugrálást. Aztán persze, hogy irreális lesz a mérése.
És ebben az a tragikus, hogy valahol ez az óra tényleg egy csúcs óra. Elképesztő, mekkora tudás van benne. Tömérdek FirstBeat paraméter. Melyeknek a licenszelése sem lehetett olcsó. Informatív görbék, tömérdek elemezendő paraméter. Mely elemzéseket az óra nagyjából el is végzi. Azt is megmondja, milyen színűt fogsz pisilni holnap reggel. Csak éppen a bemeneti adatai gyatrák. A GPS értékek botrányosan szarok és nagyjából ezt tudja a csuklón mérő optikai pulzusmérő is. Szarból pedig még a legzseniálisabb építész sem tud várat építeni.
Ennél már csak az a tragikusabb, ha valaki nem tökörészik vele ennyit, hanem simán elfogadja azokat az értékeket, azokat a tanácsokat, melyeket az óra ad.
Isten irgalmazzon neki.

Láncok, létrák, dongák 03/03

Hernád áttörés, Menedékkő szurdok, Felső Kyszel
2019.11.02; szombat

Kora reggel megint kisétáltam a szabadba. Majd gyorsan vissza is jöttem. Trágya idő. Megérkezett a szombatra várt(?) óriási nagy borulás. Csapkodó esővel, erős széllel. Akkor ma is kihagyjuk a tamásfalvi kilátót.

Amikor kiléptem az ajtón, egy fekete macska lecseszett. Hogy miért nem adok neki enni. Egyből otthon éreztem magamat.

Útvonaltervezés. Kilátó nem lesz, akkor… marad az, amit tegnap elhagytunk. De tegyünk bele egy kis extrát. Elindulunk a Hernád áttörésen, nagyjából a felénél kiszállunk, felmegyünk a Menedékkő szurdokon. Kifújjuk magunkat, majd teperünk tovább, felfelé a Felső Kyszelen. A végén pedig egy újabb lélekölő Glac út. De muszáj, ez a puffer: ha megcsúszunk időben, a Glac úton sötétben is le tudunk jönni.

Elég ambíciózus terv. Két nagy túra összegyúrva egybe. A Hernád partja sáros, vizes, azaz csúszós, a szurdok meredek és patakban vezet, a Felső Kyszelről meg nem tudunk semmit. Azonkívül, hogy egy leírásban azt állítják róla, hogy ez a park legvadregényesebb szurdokvölgye.
Nem szeretem ezt a szót. Különösen egy szurdokvölggyel kapcsolatban nem. Ezt általában a marketingesek használják az ‘elhanyagolt’ szó helyett.

Eléggé vacak az idő. Szitál az eső, hol viharos a szél, hol vágni lehet a ködöt. Óriási a kontraszt a tegnapi szép időhöz képest.
Viszont ma már lehet játszani emberlottót. Barna volt a legbátrabb, ő négy emberre tippelt. Nej kettőre. Én csak a Felső Kyszelbe szálltam be egy kövér nullával.

A Hernád partja hozta magát. Amikor nem tálcán és dongalétrán egyensúlyozunk, akkor olyan szolídnak tűnik, pedig nem az. Megkockáztatom, veszélyesebb, mint a tálcák. Kapaszkodók fel-le, rengeteg tekergő gyökér, csúszós fehér sziklák, sár… elég egy rossz lépés és lehet féllábon hazaugrálni.

A Tobogan… na, az jó vicc volt. Van egy hosszú dongalétrasor egy meredek, sáros domboldalon. Nos, a létráknak hiányoztak a fokai. Nem mind, a kábé ötvenből azért megvolt vagy tíz. A többit meg oldjuk meg séróból. Barnával lejöttünk mellette. Nej meg pörgött, mint Vasorrú Bába a mágneses viharban.
Egyébként is nagyon szabályos volt a leányzó. Mi sokszor improvizáltunk, mentünk, ahol jónak láttuk. Ő meg mindig a szabályos úton.
– Hülyék. Ott van lánc – magyarázta meg a végén.

Aztán a jó öreg Menedékkő szurdok, azaz Klastorisko Roklina. Ez egy tréfás szurdokvölgy. Mindig elfelejtjük, milyen is valójában, jól lebecsüljük, aztán amikor meg kell mászni, jönnek a lihegések, meg a szenvedések a létrák tetején. Az első létráról a kiszállás mindig is durva volt, most meg az egyik láncatartó vasrúd kijött a helyéről, csak úgy lógott a levegőben, na itt csúsztam ki és én is csak úgy lógtam a levegőben, végül valahogy visszahúztam magamat. Azért ilyen még nem volt.

A fenti kép csak illusztráció, nem itt kinlódtunk. Ez a Menedékkő szurdok negyedik létrája és annyira jellegtelen, hogy teljesen el is felejtkeztem róla.

A Klastoriskón bebújtunk a bringakölcsönző fabódéjába. A nap már nem sütött, ellenben erős, hideg szél fújt. Megebédeltünk.

Ez a bringakölcsönző zseniális ötlet. Valami hardcore túrázó találhatta ki, aki szintén utálta a Glac utat. Arról van szó, hogy mind a Sucha Belá/Piecky kijáratánál, mind a Klastoriskón van egy-egy bringakölcsönző bódé, ahonnan félóra alatt le lehet döngetni Podlesokba egy downhill bringával. Másfél óra monoton gyaloglás helyett.

Mentünk tovább a Felső Kyszelhez. A magam részéről egészen biztos voltam benne, hogy rajtunk kívül nem lesz ott senki. Ez még jó időben sem túl népszerű szurdokvölgy: szerencsétlen helyen van, nem is túl látványos, ráadásul a végéből _nagyon_ sokat kell gyalogolni vissza a Glac úton. Most meg november van és szar idő.
Aztán fentebb utolért minket három ember. Nem hittem a szememnek. Többször is visszafordultam, hogy jól látok-e? Majd megkaptuk a kegyelemdöfést: a forrásnál utolértünk 6, azaz hat embert. Az annyi, mint kilenc. Ahol senkinek sem lett volna szabad lennie. Mondanom sem kell, mindenkinek elfüstölt az emberlottó szelvénye.

Maga a szurdokvölgy egyébként nem volt rossz, de olyan nagyon jó sem. A lépkedés itt is nehezen ment, gyökerek, kövek, sár, nem ritkán a Kyszel érben kellett mennünk, keresztbedőlt fák, derékig érő aljnövényzet között. Küzdős volt. Időnként az utat is nehezen találtuk meg, szóval tényleg megvolt a vadregény.
Létrából nem kaptunk sokat, kinlódós, csúszós dongalétrákból annál többet.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a nagy dongalétrasorok után Nej egyből ott lihegett mögöttem. Eddig ugyanis az volt a menet, hogy direkt ő maradt a végére, ne lássa senki, ahogy négykézláb átaraszol a csúszós létrákon. Most viszont kipróbálta két lábon és határozottan ment neki.
– Na, basszus, nagyon illúzióromboló vagy! – húztam el a számat.
– Miért?!
– Mert eddig biztos voltam benne, hogy ha meg akarok szabadulni tőled, akkor csak el kell hozzalak a Szlovák Paradicsomba egy jó dongalétrás szurdokvölgybe és otthagyni. Az életben nem jössz ki magadtól.
– De most már kijövök!
– Hát ez az.

A Zöld Kyszel kiszállója már ezer méter fölött volt. Utána még mentünk fölfelé vagy 20 méter szintet, szóval csá, Kékes.
Az időjárás meg ismerte a fizikát.

Hó. Havas erdő. Természetesen elcsattantak az idei tél első hógolyói is.
Alsó Polana, masszív szélvihar. Az a hideg hódarás.

Azért valahol itt nyugodtam meg. Jó döntés volt tegnap, hogy nem indultunk neki a napfényben szikrázó Tátrának. 1000 méter felett már ott is biztos hó volt a völgyekben. Nagyobb, mint itt.

Sucha Belá kiszálló. Egy kicsit enyhült a viharos szél, leültünk kajálni a bringakölcsönző bódéba. Erre visszaélénkült. Csontig átfagytunk. Lefelé még a fejkamerát is levettem. Vagy sapka, vagy kamera. Meg egyébként is, Glac út.

Valahogy hazaértünk. Szenzációs időeredménnyel. 16.20-kor fordultunk rá a kemping felé vezető hídra. Elméletileg 16.30-kor sötétedett.
Nagyon bíztunk benne, hogy nyitva lesz legalább egy étterem. A sörünk konkrétan elfogyott – tanulság: három embernek három napra kevés egy tálca sör – és jól esett volna valami meleg étel is. Persze, hogy nem volt nyitva egy sem. Sebaj, akkor veszünk sört a recepción.
Zárva volt. Dacára annak, hogy a kiírás szerint ötig nyitva kellett volna lennie. Lehet, hogy a csaj most csúsztatta le az érkezésünkkori plusz egy órát.

Olyan szívesen leültünk volna. Leülepedtünk volna. De tudtuk, hogy nem lehet. Kocsiba vágtuk magunkat és irány a poprádi Tesco. Úgyis akartunk valahol szlovák söröket venni, most legalább rá voltunk kényszerítve. A Waze szépen odavitt, jól meg is pakoltuk a kosarat, fizetés. Ja, találtam 12 éves Glenfiddich single malt whiskyt, akcióban 30 euróért. Az annyi, mint 9900 forint, nálunk még az italdiszkontban is 12e, az Auchanban 13.5e, szóval jöhet. Úgyis kifogytunk otthon a whiskyből.
Aztán már Podlesokban, a faházban vettem észre a blokkon, hogy az a riherongy pénztárosnő kétszer húzta le a whiskyt. Jól fel is b@sztam magamat. Miért?? Egy fillér haszna nem volt rajta, nem tudja kivenni a pénztárgépből. A Teszkónak meg 10e forint halványlila lófütty. Nekem viszont durva tökönrúgás. Nyilván ennyiért már bőven nem érte meg, sőt. Rohadjon meg az a sunyi dög.

A kempingben naponta négy órányira kikapcsolják a fűtést és a melegvizet. Vicces. Nyilván könnyen hekkelhető, hiszen az áramot veszik el a fűtőtestek konnektorjából és csak abból, egy hosszabbítóval bármelyik másik konnektorba át tudom dugni, hosszabbító nélkül neg soha nem megyünk erdőbe.
De még ennyit sem szoktunk foglalkozni vele. Tudjuk, mikor kapcsolják ki, így előtte felcsavarunk minden fűtőtestet csutkára. Izzadunk? Izzadunk. De bespájzolunk annyi meleget, anennyivel kihúzzuk egy órán keresztül. Hogy ez miért jó a kempingnek, fogalmam sincs, spórolni biztosan nem spórolnak rajta. Igen, be is bújhatnánk ilyenkor a takaró alá, de az utóbbi években olyan pofátlanul megemelték a szállásköltséget, hogy talán nem kellene ilyesmikkel vacakolnunk.

Amikor este egymást fényképeztük. És mindketten a literes Zsiguli sört.
Azt hiszem, most magyarázkodnom illik. Hogy a kiváló szlovák sörök hazájában miért is vettünk ilyen khmm… némileg gagyi orosz sört?
Brahiból.
Mert jókedvünk volt és pont illett a hangulathoz egy ilyen őrültség. Zsiguli. Gyerekkorom szuperautója. (Barna nem is tudta, hogy ez volt a Lada leánykori neve.) Milyen lehet ugyanez sörben?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nejnek és nekem ez már nem volt akkora meglepetés. Mi már ittunk Odesszában Zsiguli sört. Olyan… semmilyen volt. Nem volt rendkivüli, nem volt rossz. Legfőképpen hideg volt és abban a melegben ez számított.

Aztán este már csak azért is fullra feltekert fűtés, lazára vetkőzve, bágyasztó meleg, sörök, vacsora. Bátor zuhany a csordogáló vízben. Utána nekem ágybanolvasás, nem túl sokáig, bunkósbottal fejbecsapós alvás, a többiek még kártyáztak, amíg láttak. Meg utána is.

Relive: ugyanez a magasból is.

Hazautazás
2019.11.03; vasárnap

Kényelmes reggeli pakolászás. Nem sietünk sehová.
– Iszunk egy sört? – kérdeztem Nejt.
– Persze. De szigorúan csak egyet.
– Én is úgy gondoltam.

Végülis, csak egy sör. 7.5 decis Pilsner.

Utána úgy voltunk, hogy nehogymár ne kajáljunk valami szlovák étteremben valami szlovák kaját. Durva, de ehhez fel kellett mennünk Tátralomnicba, a Stara Mama étterembe. Közelebb nem volt jó hely. Vagy legalábbis nem ismerek ilyet.
Most legszívesebben azt mondanám, hogy ez bezzeg milyen jó volt. Hát, izé. A kaja némileg leegyszerűsödött. Ez még nem is lett volna nagy baj. De az adagok kisebbek lettek, az árak meg magasabbak. 2015-ben ugyanazt ettem, mint most: káposztaleves, utána pedig betyártáska (tócsiba csavart pörkölt). Akkor kipurcantam tőle. Most meg még tudtam volna enni egy desszertet is. Pedig mostanra szűkebb lett a gyomrom.

Bekészítettünk egy-egy útisört magunknak Nejjel, rámosolyogtunk Barnára, aztán irány haza.
Az M3-as megint elképesztően szar volt. Nem is tudom… emberek… van olyan egyáltalán, amikor az M3-as járható?

Itthon pedig fényképek, track-ek (hamarosan írok róluk részletesebben is), videók. A szokásos utófeldolgozás. Hétfőtől pedig a retkes meló a vacak ügyfélnél. Hjaj.

Fényképalbum: 2019 Szlovák Paradicsom

PS.
Aki nem győzi kivárni, amíg megvágom a mostani videókat, annak itt vannak a 2013-as anyagok:

Láncok, létrák, dongák 02/03

Sucha Belá
2019.11.01; péntek

Mint minden itteni túraleírásnál, most is a nevekkel kezdem.

Podlesok: Erdőalja. (Turistaközpont. Kemping, fogadók, éttermek.)
Biela Voda: Fehér Víz.
Biela Potok: Fehér Patak. (Nem ugyanaz.)
Prielom Hornádu: Hernád áttörés.
Sucha Belá: Sucha Belá. (Szószerint Száraz Fehér, ami arra utalna, hogy ez egy száraz, fehérköves szurdok, naná, hogy nem az, bár a színe stimmel. Ráadásul a családban már csak úgy nevezzük, hogy Suha Béla, még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában Szúcha Belá lenne a helyes kiejtés, de a Béla valahogy emberközelibb.)
Velká Polana: Felső Tisztás.
Malá Polana: Alsó Tisztás.
Klastorisko: Menedékkő/Vöröskolostor. (A központi tisztás neve, egyben egy kolostorromé is, illetve ugyanígy nevezik az ide felvezető egyik szurdokvölgyet is.)
Piecky: Piecky. (Itt található a legmagasabb létra.)
Sokolia Dolina: Sólyom víznyelő. (Itt található egy 76 méter magas létrarendszer.)
Velky Sokol: Felső Sólyom. (Egy meglehetősen vad szurdokvölgy.)
Velky Kysel: Felső Kyszel. (Ami megint durván elvi hibás, de a családon belül így maradt. Szószerint ugyanis azt jelenti, hogy Felső Savanyú, ami valójában az akar lenni, hogy Felső Savanyú ér, de ez magyarul eléggé hülyén hangzik. Használjuk még a túrajelzés szerinti Zöld Kyszel elnevezést is.)
Maly Kysel: Alsó Kyszel. (A részletezést lásd fent. Ez egyébként a kék Kyszel.)
Kysel: Kyszel. (A felső és az alsó erek összefolyása után már Kyszel patakként folytatódik a víz útja. Túra szerint ez a Sárga Kyszel.)

Amikor tervezgettem a túrát, a Sárga Kyszelnél leesett az állam. Ez az út 40 éven keresztül járhatatlan volt. A szurdokvölgyet elkapta egy erdőtűz, eloltani nem lehetett, meg kellett várni, amíg minden kiég. A mészkősziklák a tűz miatt porózussá váltak, nem lehetett újravasalni az útvonalat. Így hát lezárták. A Szlovák Paradicsom holtversenyben legszebb útvonalát.
És most visszanyitották. A fene tudja, hogyan, de a sziklák visszakeményedtek. A tót atyafiak pedig úgy gondolták, rátesznek még egy lapáttal és erre az ösvényre egy klettersteig útvonalat építettek vissza. Ami egyfelől jó, mert még izgalmasabb lett az útvonal, másfelől nekünk már kizáró tényező: én a via ferrátánál húztam meg a túrázás határát. Azt már nem.
De akit érdekel, mehet. Biztos nagy élmény.

Pirkadatkor kibotorkáltam a faház elé. Némileg remegő lábakkal. Kicsit erős volt az a tegnap.
Az alsó falépcsőnél egyből kicsúszott alólam a talaj, de szerencsére megfogtam az esést. Szép is lett volna, egyből kipontozódni.
Megnéztem. A szemetek az alsó lépcsőfokot ferdén tették be, kifelé lejtett. A hajnali jeges dér meg ráfagyott.
Aztán beugrott. Ez a gyakorlópálya. Aki ezen is eltaknyol, az jobb, ha nem megy be a dongalétrák közé. Nem neki való.

Bőséges reggeli. A forró kávéval kisétáltam a teraszra. Szemben a Tátra. Szószerint ragyog a csúcsokon a felkelő nap. Gyönyörű. Gyors meteorológia. Egész nap ez lesz. Zavartalan napsütés. Holnaptól meg trágya.
Nagyon erős a kísértés. A Tátra ugyanis, magunk között szólva, kifejezetten nagy riherongy. Óránként változtatja a hangulatát. Ránézel a Bükkből és de jól néz ki. Aha. 2-3 óra alatt kidöngetsz… és már az évszázad vihara tombol. Egyféleképpen lehet jó túraidőt kifogni: kiköltözöl mellé 1-2 hétre és amikor éppen jó az idő, gyorsan felrohansz.

Megjegyzem, ez sem tuti. Pár évvel ezelőtt 10 napot dekkoltam Zakopánéban. Kilenc napon keresztül akkora köd volt, hogy szeletelni lehetett volna és eladni kilóra. Az utolsó napon bújt ki a Tátra a felhőből, de ekkor már jöttem haza.

Na de… most éppen mákunk van. Itt vagyunk félórára a Tátrától. Ideális az idő. Mire várunk? Ennél jobb már nem lesz.

Meteorológia. Pontosabban hójelentés. Azt írják, hogy a Tátrában nincs síelhető hó. Hmm. Keressünk tovább. Aztán egy másik cikk. Azt írják, hogy október elején leesett a hó a Tátrában és még folytatja. Na, ha az leesett, akkor az ott is maradt. Oké, hogy innen, 30 kilométer távolságból szárazak a csúcsok, de a völgyekbe nem látunk be. Pedig a túrák a völgyekben kezdődnek. Felszerelést meg nem hoztunk. Mert ha nem idegbeteg módra kellett volna kapkodnom indulás előtt, lehet, hogy eszembe jut, hogy befigyelhet a Tátra is, vigyünk magunkkal magashegyi felszerelést is. Anélkül… a családi legendáriumban bőven van példa rá, mekkorákat szívtunk már a Tátrában, megfelelő felszerelés hiányában.
Szóval vérző szívvel, de elengedtem. Külön fájt, hogy a szurdokvölgyek ősi előnye most éppen visszájára fordult. Azért szeretünk a szurdokvölgyekben túrázni, mert ott mindig ugyanolyan az idő: nem esik be az eső, nem fúj be a szél, nem jön be a köd, nem süt be a nap. Egyedül a hó esik be, de az is csak nagy morcosan, a végére. Mi van ma? Szikrázó napsütés. A mindenféle színekben pompázó őszi erdőt még utoljára átvilágítja a nap, átszűrődik a fény a halvány leveleken, miközben a háttérben az örökzöldek vállukat vonogatva asszisztálnak. Mit csinálunk mi? Bebújunk a föld alá. Az örök szürkületbe.

Eh, menjünk.

Amikor annyira jeges a dongalétra, hogy inkább elmászok mellette, a sziklára tapadva. Mondjuk a bakancsom is meglepett, nagyon csúszott. Pedig… nem kellett volna neki. Az elődjének hasonló talpa volt és abban toltam le a jeges Szlovák Paradicsom túrát, gond nélkül. Ezzel meg már egy enyhén jeges dongalétrát sem tudtam leküzdeni.

Nagyon sok az ember. És szinte mindenki magyar. Ennyit az ünnepekről.
Elkezdtük volna a szokásos tippjátékunkat, hogy hány emberrel fogunk találkozni egy ilyen kihalt napon… de egyszerűen nem volt kihalt a nap.

Például itt voltak fényképezősék. Minden kanyarban fénykép. Egy állított. Egy fektetett. Egy apuról. Egy anyuról. Egy szelfi. Egy másik szelfi Apuval és Anyuval. Aztán egy méterrel arrébb megint.

Egy bonyolult létrakombinációnál bedugultunk. A létra tetején lévő család valami furcsát csinált. A kamaszlány egy hosszú madzagot dobált be a sziklateraszon kialakult tavacskába, kihúzta, majd visszadobta.
– Mintát vesz? – tanakodtam.
– Nem lehet, hogy ki akar pecázni valamit?
– Hogyan?
Fémes csattanás.
– Te, a kötél végén egy nagy mágnes van. Hallottad, ahogy rákattant a vasrácsra?
– Az lesz az. Beesett valamijük?
– Valószínűleg.

Álldogáltunk. Vagy 10 percig. Közben utolértek egy csomóan. Ők is álldogáltak.
Végül a kiscsaj feladta. Mászhattunk mi is.
Nyilván megnéztük. Egy iPhone pihent a kristálytiszta víz alján. Szerintem ez a legjobb hely egy iPhone számára, de anyuka gondolom beparázott, a kreatív gyerek meg megpróbálta egy hosszú kötélre kötött mágnessel kipecázni a telcsit. Valamiért nem sikerült. Pedig elméletileg fémborítású.

Ez egyébként egy vicces hely, nekem is kicsúszott a kezemből a kamera objektívjét védő kupak. Jól elvoltak a tavacskában a telefonnal.

El sem hiszed. A napocska besütött a szurdokvölgybe. Most az egyszer nem bántam, hogy megdőlt az elméletem.

Felértünk. A kiszálló után nem sokkal pihenőhely. Tele. Nem csak a tetővel fedett rész, hanem az összes külső pad is.
Fontos döntési pont: mit együnk, mennyit együnk, mennyit igyunk?

A terv ugyanis az volt, hogy frissek vagyunk, fiatalok, megmásszuk a sivatagot, de legalábbis lenyomunk egy nap három, egyébként egész napos túrát. Nyilván novemberben, amikor már a nappalok is rövidek. Azaz felmegyünk a Sucha Belán (elméletileg a legnehezebb túra), utána vissza a Kék Kyszelen, majd fel a Zöldön. A lényeg, hogy legkésőbb fél ötre kiérjünk a Glac útra, az ugyanis egy köves-murvás út, sötétben is jól járható. (Feltéve, hogy az embernek van fejlámpája.) Igaz, hogy innen még jó másfél órányira van a kemping, de az éjszakai sétának is megvan a maga varázsa.

Csak hát… az ember tervez, Isten perverz, beleköp a levésbe. Kezdődött azzal, hogy a tegnapi nap után nem voltam kifejezetten acélos. Egy kicsit remegtek a lábaim, egy kicsit remegtek a kezeim és nem kicsit remegett a gyomrom. Nem kifejezetten ideális állapot egy ilyen technikás túratarepre. A Sucha Belát azért megcsináltam (legnehezebb terep ide vagy oda, annyiszor mentem már végig rajta, hogy szégyen lett volna, ha megfog), de egy újabb, ráadásul ismeretlen technikás terep nem vonzott.
Másfelől… ez valami merőben szokatlan dolog volt. Halottak napján tömeg a hegyen. Korábban ilyenkor 4 emberrel már bukni lehetett a tippelős játékon. Mert volt, amikor egy sem volt. A túrának viszont az volt a sarokpontja, hogy nekimegyünk szemből, azaz az illegális oldalról a Kék Kyszelnek.

Megint egy kis értekezés. Ez itt fent, ez a pihenő, ez egy gráfelméleti nonszensz. Ide fut be közvetlenül a Sucha Belá, ide a szintén elég kemény Piecky, ide fut be a bénácska Kék Kyszel, kicsit arrébb a Zöld Kyszel, nagyjából ugyanott a nagyon durva Sólyom Víznyelő, illetve egy kicsivel arrébb a nehezen járható Felső Sólyom szurdokvölgy. Ezek mind-mind egy irányból járhatók. Csak és kizárólag lentről felfelé. Hogyan lehet egyáltalán elhagyni ezt a pontot? Csak és kizárólagosan azon a semmilyen, majdhogynem aszfaltozott Glac úton. Ha valaki szívesen menne tovább, egy erősebb túra felé, az bajban van. Nem mehet. Feltéve, hogy szabályosan viselkedik.
Mi nem feltétlenül szoktunk. A Kék Kyszelen van egy kábé 50 méteres dongalétrás szakasz és egy, azaz egy létra. Ennyi. Ezek miatt egyirányú. Nyilván ha tömeg van, akkor jogos a korlátozás… de a Kék Kyszel tényleg az egyik legbénább útvonal, amikor üres a hegy, akkor itt biztosan nem jár senki.

Csakhogy most nem volt üres. Kifejezetten sokan voltak.

Lényeg a lényeg, nem rizikóztuk meg szemből a Kék Kyszelt, meg én sem akartam olyan nagyon ügyeskedni, megegyeztünk, hogy szép az idő, süt a nap, inkább csak sétálgatunk a minden nehézség nélküli túrautakon.
Azaz irány Menedékkő. Hátha nyitva van a chata. Egy sör, egy kis meleg kaja, jólesne.
Csak nem biztos, hogy nyitva van.

Érted már, miért variáltunk annyit, hogy mit együnk/igyunk meg a zsákunkból?
Végül az lett a döntés, hogy a Menedékkőtől hazamegyünk, azaz elfogyaszthatunk gyakorlatilag mindent.

Természetesen a menedékház nem volt nyitva. Ilyenkor már soha nem szokott. De minden évben reménykedünk. Hátha.
A biztonság kedvéért üresre zabáltuk a hátizsákot és nekiálltunk hazautat tervezni.
Nagyjából itt jött el az a pont, amikor átlendültem a holtponton. Immár mentem volna. Mindenfelé.
Csak hát… el voltunk veszve. Jó lett volna elcsalingázni a Tamáshegyi kilátóhoz. Még ott sem voltunk fent soha. De megnéztem a papír alapú térképet, a szintidők szerint az utolsó egy órát egy ismeretlen túraúton kellett volna sötétben megtennünk. Ennyire nem vagyunk bátrak. Ezen a terepen.
Mehettünk volna egy kört a sárgán, de a Kyszel vissza az bizony klettersteig, a Sólyom víznyelő meg nagyon-nagyon durva. Fura, de lett volna esélyünk még a Zöld Kyszelre is, legalábbis időben, mármint úgy, hogy éppen sötétedésre lettünk volna a Glac úton, de ezekhez már túl lapos volt a hátizsákunk: se kaja, se víz. Anélkül meg óriási szenvedés. Tudom, próbáltam.

A fenti képet Barna követte el. A tisztás maga a Menedékkő tisztás, láthatók a névadó kolostor romjai is, a távolban pedig a Tátra ragyog. Igazán szép időnk volt.

Jobb híján lesétáltunk azon a nyomoronc Glac úton.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért utálom ilyen látványosan azt a Glac utat? Mert az, hogy olyan semmilyen, az még nem ok. Erdőben megy, annyira rossz nem lehet. Pedig de. Hat-hét kilométernyit megy, legalábbis fentről. Lefelé. (Valójában ez egy olyan egykori szekérút, mely a Dedinky (Imrikfalva) – Hrabusice (Káposztafalva) vonalon keresztülvág az egész Gömöri karszton.) Időnként nehezen járható, nagy köveken kell lépdelnünk. Kifejezetten megviseli a térdeket, illetve a lábujjakat. Ráadásul piszok hosszú. Mintha sohasem lenne vége. És a legdurvább az, hogy bármelyik nagy túrát is csináljuk meg, mindig a Glac úton tudunk hazajönni. Most gondold el: letolod egy nap a Sucha Belát, egy másik nap a Pieckyt, a harmadik nap meg a Sólyom víznyelőt. Három erős, emberes túra. És mind a három után még végig kell menned azon a 6-7 kilométernyi, enyhén kellemetlen úton. Megutálod. Tuti.

Nagyon korán hazaértünk. A kemping melletti éttermek zárva voltak. Pedig igény lett volna rájuk.
– Nehogymár ne csináljunk ma már mást! – hőzöngött az ifjúság.
– Mire gondolsz?
– Menjünk be Lőcsére. Vagy Poprádra.
– Lőcsén nincs semmi. Poprádon meg még annyi sem. Ráadásul mindkét helyen sötét lesz, mire megérkezünk.
– Menjünk, vegyünk valahol szlovák söröket!
– Hát, a poprádi Tesco szóba jöhet. De nyitva van?
– Nézzük meg a gugliban.

– Izé, nem egyértelmű.
– Rizikózzunk?
– Mi lenne, ha egy bátor önkéntes átsétálna a recepcióra és megkérdezné, hogy nyitva van-e a Tesco? Illetve vehetne is pár üveg sört, mert a recin árusítanak.

Mindketten Barnára néztünk.
– Oké, megyek.

Nos, a recepciós szerint, nemrég voltak Szlovákiában választások és a népharagnak engedve a politikusok egységesen bezárattak minden üzletet az ünnepnapokon. Az olyanokon, mint a Halottak Napja. Szóval almás. Másfelől Barna felvásárolta a kemping teljes sörkészletét, ami jól hangzik, de valójában 2,5 liter sörről volt szó: két üveg pilzeniről meg egy másfél literes izéről.
Nézegettem az utóbbit.
– Megbontsam? Meg fogjuk inni estig?

Aztán egy félórát sem bírt ki.

Nézegettük egymást.
– Te, én is annyira leégtem, mint Barna? – kérdeztem Nejt.
– Le.
– Tényleg leégtem? – nézett nagyot Barna.
– Le – bólintottam.
– És én? – kérdezte Nej.
– Te nem.
– Fura.
– Nem, mert te állandóan négykézláb másztál.

– Hé, óvatosan! – hátráltam a sarokba – Nem látod, hogy éppen sört bontok?

Aztán este társasjáték. A Wikipédiáról. Hát, jó nagy marhaság, de van benne pozitív vonal is. Amikor elbeszélgetünk arról, hogy mi volt korábban, a villanyborotva, vagy a kenyérpirító? Magunktól soha nem jutott volna eszünkbe ilyesmikről vitázni.

Relive: ugyanez a magasból is.