Hullámvasút körpálya 01/03

Nem azt terveztük, de az lett belőle.

Általában úgy szoktam zárni az évet, hogy elmegyek egy rövid kirándulásra, valamikor november végén, december elején. Be az erdőbe. Aztán valami lesz.
Nos, az utóbbi években elkényelmesedtem. Már nem viszek sátrat, hálózsákot, ehelyett úgy tervezem meg az utat, hogy az este valami településen érjen, ott megalszok és úgy megyek tovább. Ílyen stílusban viszont már Nejnek is megjött a kedve túrázni, így idén először ketten vágtunk neki.

A terv az volt, hogy november 15-én, csütörtökön reggel kocsiba ülünk, lezötyögünk Veszprémbe, átvesszük a szobánkat az új egyetemi koleszban. Megebédelünk valahol, majd délután bejárjuk a város szebb részeit. Péntek hajnalban busszal Tapolca, onnan pedig egy jó nagy majdnem-körtúra: Szent György-hegy, Szigliget, Badacsony, Gulács. Szállás Káptalantótiban. Tervezett táv: 22 km. Szombaton pedig igazi gyilkos túra: felmászunk a csobánci várhoz, majd hegyeken-völgyeken keresztül vándorolunk Nagyvázsonyig, onnan busszal vissza Veszprémbe. Saccolt táv: 28 km. Szombat este sebek nyalogatása, vasárnap alvás délig, ebéd valahol, utána haza.

Nem gyenge.

Aztán bejött egy Exchange upgrade, melyet vasárnap délután kellett volna elkezdenem. Volna. Kiderült, hogy az egyik előfeltétel nem fog teljesülni addig, így végül nyugodtan indulhattunk túrázni. De addig azért rágtam a kefét. (Meg toltam az átállást a tesztrendszerben. Hogy egyáltalán elmehessek csütörtök reggel.)

Veszprémi séta
2018.11.15; csütörtök

Abszolút nem siettünk. Délre kellett Veszprémben lennünk. Nejnek is erős hete volt, ő sem akart kapkodni. Összepakoltunk, bevásároltunk, egy kis Posta, és délben már a Lexinél voltunk.

A veszprémi szálban erős lesz a kocsma/étterem vonulat. Ugyanis felháborítóan nincs. Konkrétan vasárnap csak azért nem maradtunk ott ebédelni, mert nem volt hol. Csütörtökön és szombaton is úgy indultunk neki a városnak, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is beülünk vacsorázni egy étterembe. Mind a két nap hideg kaja lett belőle a szálláson. Szégyen.
(Nem, ne gondold, hogy én bénáztam el. 14 évig éltem Veszprémben, ismerem, pontosabban ismertem a várost. Egyetemistaként egyszer városi rosszarcokkal vetélkedtünk, hogy ki ismer több kocsmát a városban. Én nyertem. Nyilván ez mára kopott valamelyest, de azért elveszve sem vagyok.)

Nos, akkor pár szó a Lexiről. Valamikor nagyon régen, amikor még létezett a Veszprém – Balatonalmádi vasútvonal, ez volt az egyik vasútállomása. (A másikban működött a hasonlóan lepusztult Orion kocsma. Mára bezárt.) Neveztük Vasútállomásnak, Öregek Napközi Otthonának, de legismertebb neve a Lexi volt. A hely harcban állt a város leglerongyoltabb kocsmája címért, sőt, a végső győzelemre is esélyes volt. Talponállóként működött, a füstöt vágni lehetett és olyan emberek jártak oda, hogy ihaj. Például mi. Mert ez volt az egyedüli kocsma a városban, ahol 10 forint alatt volt a csapolt sör. Később bezárt, majd valami bátor vállalkozó újraindította. Arab luxusétteremként. Bejött neki, annyira tele volt, hogy foglalni kellett, ha valaki be akart jutni. Aztán ez is bezárt. 2013-ban arra bringáztam, meglepve vettem észre, hogy nyitva van. Ott ebédeltem. Korrekt volt. Idén nyáron Nejjel megint benéztünk. Más cég, más étlap, de határozottan tetszett. A velőspirítós után csak csettintettem.
Nos, ez mind a múlté. Valami botrányosan igénytelen velőspirítóst kaptunk. Amikor megjegyeztem a pincérnek, közölte, hogy egy hónapja új a tulajdonos. Kész. Aki képes ennyire gyalázatos velőspirítóst kiengedni a kezéből, az bármilyen egyéb gonoszságra is képes. Ez a hely is felejtős lett.

Így nézett ki a szállás. Ez egy mai kollégiumi szoba. Gyakorlatilag egy studió apartman, kis konyhával, saját fürdőszobával. Csak néztük Nejjel… ha mi 30 évvel ezelőtt ilyen luxusban élhettünk volna…
– Itt nincs semmi közösségi élet – jegyezte meg.

Aztán persze volt, csak máshogy.

A kolesztől adta magát a Gulya-domb. Azon az útvonalon, ahol anno régen kifutkároztam a dombra. Mely domb egyik rejtett tisztásán mindenféle erőelemeket gyakoroltam. Amíg egyszer meg nem támadott egy sólyom. De aztán megjelent a solymász és elnézést kért.

Na, szóval a Gulya-domb jó hely. Mindig is szerettem arra járni, egyedül is, Nejjel is, családdal is.

Innen lesétáltunk a Laczkó forrás felé, majd a Kiskuti csárda.

A Kiskuti… Veszprém leghangulatosabb kocsmája volt. Kint a város legszélén, nem messze a Laczkó forrástól. Árnyas fák alatt egy csomó rönkasztal, tuskószék.

A pultnál egy idős nő szolgált ki. Feltehetően nem él már. Mint ahogy a hely sem. Rengeteget jártunk ide. Egyszerűen csak sétálni, inni egy sört a fák alatt. Kortesműsort írni az egyetemi napokra. Később meló közben megpihenni. A gyerekek is szerették, általában itt parkoltunk le a kocsival és innen jártuk be mind a Séd völgyét, mind az állatkertet, mind a Gulya dombot. Szóval jó hely volt. Kár érte.

Ahogy haladtunk a város felé, átvágtunk a régi vidámpark területén. Szépen rendberakták. Az én időmben itt még egy nagyon elvadult susnyás-nádas terület volt.

Meg a Vidus. Mely szintén egy eléggé rossz hírű kocsma volt. De azért szerettük.
Ma valami iroda működik benne.

Elsétáltunk a viadukt alatt, a Séd partján a várig, megkerültük a Benedek-hegyet.

Ha már erre jártunk, megnéztük a Malom csárdát is.
A kocsma története hasonló a Lexiéhez. Hasonlóan kalandos, tele hullámvölgyekkel, hullámhegyekkel. Elsős koromban a legnépszerűbb kocsma volt. Bobek Tóni, a tulaj két közönségre alapozta az üzletét: a dózsavárosi borisszákra és az egyetemista mindenivókra. 10% kedvezményt kaptunk. Bemondásra. Mindenből. A csárda hajnali kettőig nyitva volt. Egy olyan városban, ahol rendeletileg be kellett zárnia minden kocsmának este tízkor.

Csak a két – méregdrága – éjszakai bár lehetett nyitva hajnali négyig. Ezek közül az egyik – a Várkapu presszó – ma már nem működik, az épület üresen áll.

Tóni közvetlen arc volt, a rendszeresen lejárókkal összehaverkodott. A társaságunkból néhányan be is álltak a pult mögé segíteni, ha megszorult. Tócsi és rizling. Nem volt túlbonyolítva, de nem is kellett. Aztán sok volt a balhé a környéken lakókkal, Tóni végül eladta. (És némi kanyarok után megvette Almádiban a Pireust.)
Jött az új tulaj.
Már az első találkozásunk tragikomikus volt.
Leültünk az asztalhoz. Két fiú, két lány. Jött a pincér, aki egyben a tulaj is volt. A két hapsi elé letett egy-egy poharat és beleöntött féldeci bort. Majd állt és várt.
Mi meg néztünk, mint a vett malac. Hogy ez most mi? Aztán az egyik csaj a fejéhez kapott.
– Hé, azt akarja, hogy kóstoljátok meg!
– Miért?
– Mert ha nem finom, akkor hoz másikat.
Csóváltam a fejemet, de ránéztem az idős pacákra, aki finoman bólintott.
Megkóstoltuk.
– Oké, jöhet.
A tulaj ezek után töltött mindenkinek, majd letette a maradékot az asztalra.
– Elnézést, Uram – érdeklődtem – Úgy egyébként van másik bora?
– Nincs.
– Akkor meg miért… aú!!!
A férfi emelt orral elment, mint aki szembesült azzal, hogy a gyöngyöket megint csak disznók elé szórta, én pedig csúnyán néztem Zsuzsára.
– Miért rúgtál bokán?
– Muszáj neked bunkónak lenned?
– Mióta bunkóság a racionalitás? Mit játssza az eszét, ha csak egy bora van?
– Mert így illik.
– A Gundelben. Talán. De ez itt a Dózsaváros széle.
– Missziót végez.
– Kocsma helyett. Remek.

Mondanom sem kell, nem bírtam ki. A következő fordulóban beolvastam a pacáknak. Hogy mekkora stílustörés Veszprém legveszélyesebb városrészében urizálni. Hogy ki fogják röhögni. Aztán meg el fognak maradni. Nézzen már szét, kik lesznek a vendégei… és igazítsa hozzájuk a csárdát. Úrinépek ide nem fognak lejárni.
Zsuzsa persze véresre rugdosta a bokámat, de nem érdekelt. Küzdöttem, hogy ne rontsák el a kedvenc helyemet.
Nem sikerült. A tulaj egy éven belül bezárt.
Utána diszkó lett belőle. Erről legszívesebben nem is írnék. Köptem, ha a közelében jártam. A Malmot az Isten is borozónak teremtette (mármint miután megszűnt vízimalom lenni), ide diszkót tenni, villogó neonfényekkel, diszkópatkányokkal… fájt. Aztán ez is bezárt. Úgy nézett ki, hogy a csárdának vége.

Olyan 15 évvel ezelőtt, csak kiváncsiságból benéztem. Nyitva volt. Borozóként. Leesett az állam. Nivegy-völgyi borozó. Eleve szeretem ezt a völgyet, bejön a boruk. Aztán volt vagy 15 fajta tócsijuk. Maga volt a mennyország. Innentől akárhányszor csak a környéken voltam, úgy intéztem, hogy itt tudjak ebédelni. És legyen hazafelé sofőröm.
Mondanom sem kell, ez is bezárt. Pontosabban, jött egy új tulaj, aki… hát, nem is tudom, mit akart csinálni belőle. Leegyszerűsítette az étlapot két tócsira. Mind a kettő vacak volt. Bor helyett átállt sörre. A fickó nem húzta sokáig, bezárt. Azóta üres az épület.

Innen felmentünk a Benedek-hegyre. Ekkor már elég laposan sütött a nap, izgalmasak voltak a fények.

Kezdett sötétedni. Lassan el kellett gondolkodnunk, hol fogunk vacsorázni. Titokban reménykedtem, hogy már beindultak a sétálóutcán a fabódék, az pont jó lett volna. Úgy is terveztem, hogy megyünk még egy nagy kört és már teljes sötétben fordulunk rá a belvárosra. Elmentünk a Szürkebarát mellett. Ez valamikor egy közepes képességű borospince volt. Nem volt a kedvenc helyünk, de élet az mindig volt benne, mi is elég sokszor benéztünk. Mára át lett alakítva: valami könyvtári olvasóteremmel kombinált lányszoba lett belőle. Egyszer voltunk azóta, többször sem.

Tényleg nem értem. Ha van egy ideális, egykori vízimalom borozó, miért kell belőle diszkót csinálni?
Ha van a belvárosban egy borospince, miért kell belőle szürke-rózsaszín földalatti presszót csinálni? Eh.

Elmentünk a szintén bezárt Gourmandia és Hungária éttermek mellett,

Hogy ezekkel mi volt a baj? Olcsó és népszerű éttermek voltak, abszolút a belvárosban.

a Sportot kihagytuk, méltatlanul lezüllött, ugyan elsétáltunk a Lexi mellett, de arról már írtam, majd végigsétáltunk az egykori kedvenc utcámon, a Rózsa utcán.

Igen, felvethetnéd, hogy a Rózsa utcából már csak egy apró ugrás lett volna a Horváth-kert, mely egy igazán jó étterem. Tudom, szeretjük is. Nej ott jelentette be, hogy jön a második baba. Már csak az ilyen emlékek miatt is kedves. Akkoriban nyitott, amikor Veszprémbe kerültem, később kiköltöztem albérletbe a Cholnoky lakótelepre, ha nem is sűrűn, de azért csak benéztem.
Szóval miért nem? Dafke. Azt mondtam, hogy nem igaz, hogy egy ekkora város, egy megyeszékhely belvárosában nem lehet beülni egy étterembe vacsorázni. A Horváth-kert oké, de ember, az én időmben még traktor szántott, tehén bőgött mellette, annyira a város széle. (És ez most nem vicc, tényleg így volt.)

A Rózsa utcából már nyílegyenes út vezetett a sétálóutcára. Nos, bódék ugyan már voltak, de még nem nyitottak ki. Döglött csend mindenütt.

– Oké, akkor marad az utolsó mentsvár, a Sörpince. Tudomásom szerint az még működik, nagyjából úgy, mint régen. Legfeljebb eszünk pogácsát a sör mellé.

Aha. Működött is volna, de valami társaság lefoglalta zártkörű rendezvényre.
Ez volt az a pillanat, amikor megvontuk a vállunkat. Elsétáltunk a Billába Sparba, vettünk kenyeret, vajat, kolbászt és sajtot. Jó lesz az a hideg kaja is.

Persze hazafelé már kinyitott a Sörpince, de ekkor már csak egy sörre ugrottunk be. Közben kifigyeltem, hogy pogácsa ugyan nincs, de hamburger és melegszendvics igen. Elraktároztam az infót.

A kolesz büféjében még vettünk sört, ezzel lett teljes a vacsora. Álmosra ettük magunkat.

Holnap pedig indul a kaland.

A séta útvonala

Ugyanez három dimenzióban.

Kerékpárbarát?

Most vagy mindenki hülye és én vagyok egyedül villamos, vagy nem értem.

Poroszló tulajdonképpen egy családi bringás paradicsom kapuja…

Poroszló polgármestere, Bornemisza János megerősítette, amit korábban a kormánybiztos is elmondott: „Két év alatt két és félszeresére nőtt a kerékpáros forgalom a Tisza-tónál a fejlesztéseknek köszönhetően.

A polgármester a Közútkezelőnek is megköszönte, hogy rendezett állapotok vannak az utak mentén, kérés nélkül elvégzik a dolgukat.

– Link –

Szoktunk lejárni, nem csak kajakkal, de bringával is. A Tisza-tó körbe a gáton(!), az remek, tényleg rendben van, illetve lesz. De a környező falvak – beleértve Poroszlót is – egyszerűen katasztrofálisak. Mindenhol ugyanaz a sudribunkó, mucsai hozzáállás: letiltjuk a kerékpárt az útról, a hepehupás, kátyús, szűk járdát meg kinevezzük kerékpárútnak, aztán hagy szopjon a paraszt, ha már nem telik neki autóra. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis ezzel a húzással gyakorlatilag kitiltották a faluból a túracuccal megpakolt bringákat, hiszen az úton nem mehetnek, a járdán meg nem tudnak. (Nem mintha egy országútival rá lehetne menni azokra a járdákra.) Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ott van egy remek kerékpáros körút, aztán mellette meg ilyen rövidlátó, kerékpárellenes szemlélettel szeretnének bringásturizmust fejleszteni. Normális?

PS.
Egri lévén elég jól ismerem a noszvaji utat. Járkáltam arra fiatalkoromban. A Komár mopedem például nem jött föl az emelkedőn, a végén tolnom kellett. Én már eljutottam oda, hogy bringásként nem zavar különösebben egy 200 méter szintkülönbségű emelkedő, de a bringatúrázók nagy része, különösen egy megpakolt bringával, valószínűleg nem így vélekedik. Különösen akkor nem, amikor van egy tükörsima alternatív útvonal (33-2501), végig Egerig. Igaz, ezen a vonalon az összes faluból a jó öreg járdáratereléssel kitiltották a kerékpáros forgalmat. Elég áldatlan helyzet. Ehhez képest értékeld, mekkora politikai bravúr ezt az áldatlan helyzetet sikertörténetként, régiófejlesztésként előadni. Gratulálok, Máriusz.

Nem hiába vágták

Hát, csak kibújt a szög a zsákból. Aki itt él az erdő mellett, az már évek óta tapasztalja, hogy a Pilisi Erdőgazdaság nevű NER maffiacég egyre intenzívebben termeli ki a fát. Voltak is pletykák, hogy épül ide aszfaltozott út, lakópark, vidámpark, meg a fene tudja mi. De eddig nem volt semmi konkrétum.

Eddig.

Érdemes elolvasni Petrovai László mai írását. Hogy mi folyik az önkormányzatnál. Hogy nem véletlenül volt tavaly az a nagy irtás a Gloriett lakótelep mellett. Ezek a rövidtávon gondolkodó, lelkiismeretlen gengszterek sunyi módon próbálják továbbvinni a lakótelepet a kivágott erdő helyére. Az erdőgazdaság meg asszisztál hozzá. Akiknek pont az lenne a dolguk, hogy az erdőt védjék. De ebben a mostani rendszerben már közhely, hogy senki nem azt csinálja, ami a dolga lenne, az egyedüli cél a gyors és intenzív harácsolás.

Egyéniség

Meg fogsz halni.
Nem akarom bővebben kifejteni (egyszer úgyis ki fogom), de egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy az anyag egy bizonyos komplexitás felett képes öntudatra ébredni, azaz elhatárolni magát a külvilágtól. Ez lesz az Én. És ahogy egy idő után elfárad az anyag, a bonyolultsága lecsökken ezen szint alá. Ezt nevezzük halálnak, hiszen innentől nem tudunk magunkról. Az anyag, amelyből voltunk, végtelenül leegyszerűsödik és ehhez hasonlóan tűnik el az egyéniségünk is. Az, melyet évtizedeken keresztül olyan gondosan építgettünk.

Ettől függetlenül Isten valószínűleg létezik. Hogy mennyire lehet komplex az anyag, arról fogalmunk sincs. Simán létezhet olyan élőlény, melynek egy bolygó csak az egyik sejtje. Sejtek pedig, ahogy tapasztaljuk, születnek és pusztulnak. Igazából észre sem vesszük. Igazából észre sem veszi.

Érdekes módon ebből a nézőpontból a vallások hasznosak. (Meg a szekták és a hadsereg is. Hmm, jó kis társaság.) Ezek abba az irányba visznek, hogy minél erősebben higyjél, a tökéletesség pedig az, amikor feladod az egyéniségedet és csak egyszerű építőkocka leszel.
Így amikor meghalsz, már nem annyira fájó a veszteség számodra: hiszen az egyéniségedet valójában már sokkal korábban elvesztetted – kimosta belőled az erős hit vagy akarat.

Új bringa jól(?) teper

TLDR: Tesztelem az új bringát. Meglepődtem.

Nos, túl vagyok néhány tesztkörön.

Hááát…

Inkább leírom. Nekem is jól fog jönni egy összefoglalás.

Ami rögtön, az első pillanatban feltűnt, az az, hogy nagyon szoros a kormánycsapágy. A régi bringánál megszoktam, hogy nagy sebesség mellett is könnyű vele cikázni, abszolút uralom a gépet. Nos, ezzel nem. Nehézkesen fordul, nem tudom jól adagolni a kormánymozdulatokat.

Felírtam a cetlire: a kormány szorosságán enyhíteni. (Az első 200 kilométer után minden bringát vissza szoktak vinni finomhangolásra. Ennyi kell, hogy beálljanak az alkatrészek.)

Aztán az első, enyhe próbakörön a váltó sem tetszett. Tudom, még nem állt be, de valahogy egy 105-östől nem ezt vártam. Az alsó három sebesség (azaz átvitelben a három legerősebb) visszafelé irányban akadozik. Elég kellemetlen, mert ekkor megy az ember a leggyorsabban, nem mindig ér rá a váltásra figyelni.
Ez is ment a cetlire.

Az ülés bizony kemény. Nem csak úgy általában, hanem még nekem is. Ahogy egy gitárosnak egy idő után eldurvul, megvastagodik a bőre az ujjain, a sok-sok évnyi országútizás során úgy vastagodott meg az én bőröm is… hát ott. De ez az ülés valami embertelen. Az első két napot még végigtoltam rajta, de éreztem, hogy hosszabb távon ez nem lesz jó. Nyilván lehet kapni egy fokkal puhább, de azért pengeszerű ülést. Nyilván. Csak nem erre a bringára. Valami eszetlen módon a nyeregszár végén nem billenthető a nyereg. Azaz nem rakható rá akármilyen ülés (hiszen ezeknél nem foglalkoznak a dőlésszöggel, azt majd úgyis a rögzítésnél állítják be), csak az eredeti Decathlonos. Az a brutál kemény. Az ugyanis gyárilag meg van döntve egy kicsit.
Na most, amit tudni kell, hogy nincs két egyforma segg. Az egyik legkényesebb beállítás egy országútin a kényelmes üléspozíció. Jelenleg két választási lehetőség adódik: elfogadni az állíthatatlan Decathlon változatot, vagy nyergestől, nyeregszárastól cserélni az egészet.
Nekem valahol mázlim volt, mert az állíthatatlan változat pont megfelelt. Kényelmesen ültem rajta. Eltekintve az acélkemény üléstől. Melyet nem lehet cserélni.
A vége az lett, hogy vettem egy szivacsbetétes alsónadrágot. Szokni kell, hogy olyan, mintha állandóan be lennék szarva, de menni fog.

Más bajom nincs.

Utólagos megjegyzés: bakker, a szoros kormány nem bug, hanem feature. Az történt, hogy álló helyzetben elkezdtem nagyon lassan fordítani. Könnyen fordult. Nagyon könnyen. Már kezdtem örülni, hogy megjavult, amikor 30 foknál egy jól érezhető kattanással megállt. Azaz gyárilag bele van tervezve, hogy egy bizonyos szögnél enyhén rögzüljön. Kicsivel kell csak több erő és kikattan. Majd 60 foknál ugyanez. Meg 90-nél is. Nyilván 0 fokban is. És mindkét irányban.
Azaz nem lehet enyhíteni rajta. Meg kell szokni. Így tervezték. Hogy miért, azt ne kérdezd. Úgy saccolom, a stabilabb tartás, a kevesebb szitálás miatt, de ez csak tipp.

PS. Mert a tesztek azért mennek közben. Ez nem is rossz! A legfontosabb momentum az, hogy ez a rögzítés mereven egyenesben tartja a kormányt. Ami egyenes sprintnél elképesztően jó. Egyre többet fogok le a koskormány aljára, melyet régebben – pont a szitálás miatt – nem csináltam.

Szombaton – nem a mostanin, egy régebbin – gondoltam, jól meghajtom. Nézzük, mennyivel gyorsabb. Hiszen ezért vettem.

Van egy kábé 25 kilométeres tesztköröm, nagyjából egy óra. Nyáron egy csomószor megtettem. Lássuk, mennyire megyek az új géppel.
Semennyire.
Valami olyan béna kört mentem, hogy nem hittem a szememnek. Ráadásul hullafáradtan estem be a lakásba.
Mi van itt?

Hogy értsd, mesélek. 2017 nyarán értem el ezen a körön a 25 km/h-s átlagot. Nagyon boldog voltam. Őszre már 25,7, azaz közeledtem a 26 felé.

Ha keveselnéd. (Mert ezek azért nem világraszóló értékek, tisztában vagyok vele.) Egyrészt tisztán városban megyek, van négy vasúti sorompó, egy csomó forgalmas, lámpás kereszteződés, néhány nem lámpás, de azért elég zűrös, ráadásul a sprint szakaszokon buszok is járnak, melyek a reggeli forgalomban nehezen előzhetők. Másrészt nem használok semmilyen SPD pedált. Ismerem az összes mellette szóló érvet, viszont Pesten már többször is az mentett meg, hogy mindenestől bevetődtem az árokba. És ha lehet választani, akkor inkább élni akarok, mint gyors lenni.

Aztán jött fél év kihagyás, télen nem sprintelünk. 2018-ban azt terveztem, hogy abban az évben meglesz a 26. Ehhez képest tavasszal, amikor először elővettem a bringát, odatettem egy 25-ös átlagot. Fél év pihenés után. Igaz, tíz kilóval könnyebben. A 26 már májusban meglett. Nyáron pedig kétszer a 28 is.

Valami ilyesmit vártam az új bringától is. Különösen, hogy tényleg kifáradtam.
Tudod, mennyi lett? 25,6. Annyi, mint tavasszal, amikor szezon előtt, tíz kilóval nehezebben mentem egyet. Most meg szezon vége van, amikor leginkább formában vagyok.

Nem értettem. Jó, magyarázkodni persze lehet. Eső után volt, a csúszós úton nem mertem annyira tolni, különösen nem egy szokatlan bringával, különösen nem a szorulós kormányával. Közepes szél is fújt. Volt egy nagyon saras rész, ahol le kellett szállnom és tolnom. De ettől még a sprinteken repült a gép, a többin meg úgy éreztem, nem megyek lassan.

Ellenpróba. Még itt van a régi. Következő nap az időjárás kegyes volt, pontosan ugyanúgy volt vacak, mint az előző teszten. Azaz megint eső után mentem, megint erős szélben. Csak a régi bringával. Melyet már pusztán a gondolatommal is képes vagyok irányítani. Ráadásul ugyanakkor indultam, így a forgalom is ugyanakkora volt és ugyanúgy nem kaptam egy helyen sem sorompót. (Nem mintha sokat szoktam volna álldogálni előttük.)
Mit saccolsz?
10 másodperccel mentem rosszabb időt. Egy órányi edzésen a 10 másodperc az semmi.

Ráadásul a bringa is megjavult. Simán le tudtam váltani a legerősebb fokozatba. Nem csak úgy, véletlenül, hanem akárhányszor csak akartam. Ha ezt tudta volna korábban, nem cseréltem volna le.
Nej azzal magyarázta, hogy a régi bringa megijedt. Napok óta ott áll mellette egy új, csilivili, erőtől duzzadó kerékpár. Félt, hogy ki lesz dobva. És összeszedte magát.
Az én magyarázatom prózaibb. Utoljára augusztusban sprintelgettem, 30 fokos melegben. Most meg 15 fok van. A fémnek meg hőtágulása. Valószínűleg nem kell sok neki, de az a pár tizedmilliméter is számíthat. Nyáron nem veszi be. Hidegben meg igen.

De ez még nem magyarázza az időeredményeket. Különösen azt nem, hogy a régi bringával sokkal kevesebb erőfeszítéssel, alacsonyabb pulzussal értem el ugyanazt a – meglehetősen vacak – eredményt.

Következő nap újabb teszt. Az időjárás megint kegyes volt, most nem esett az eső, de egyébként minden körülmény pontosan ugyanolyan volt. Az új bringával mentem és igyekeztem ésszel hajtani. 27 km/h lett az átlag. Ami egészen elfogadható eredmény. És messze a legkevesebb erőfeszítéssel.

Mi következik ebből?

  • A vizes út igenis számít. Különösen a reggeli forgalomban.
  • Az erősebb áttétel nem feltétlenül és legfőképpen nem automatikusan jelent jobb köridőt, még ugyanannál az embernél sem.

Ez utóbbit érdemes jobban is kifejteni. Mint írtam, nyáron kétszer is megvolt a 28-as átlag és éreztem, hogy ha meggebedek, sem tudok jobbat menni. Egyszerűen nem bírom gyorsabban forgatni a lábamat, magasabb áttételem meg már nem volt. Azaz kinőttem a bringát. Ez tény.
A magasabb áttételt viszont meg kell tanulni kezelni. Az, hogy mindenhol eggyel magasabb fokozatban megyek, az egy naív elképzelés és nem működik. Az, hogy a sprint szakaszokban mindenhol a legerősebb fokozatban megyek, mert az a leggyorsabb, megint marhaság. Az első tesztből is látszott, hogy semennyi időt nem nyertem vele, viszont hullafáradtan estem haza.

Gondolj bele. Van két kerékpáros. Mindketten 5 kilométeres távot mennek. Az egyik sík terepen, a másik dimbes-domboson. A kezdő és végső szint mindkettőnél ugyanaz. A sík terepen, egyenletes tempóval tekerő fog hamarabb beérni, mert a lejtőkön nem lehet behozni az emelkedők időveszteségét, nem lehet kipihenni az emelkedők plusz erőfeszítéseit.
Az én esetemben meg csak emelkedők vannak, lejtők nem. Hiszen egy sprintszakaszon a magas fokozat emelkedőnek felel meg, az alacsonyabb fokozat később meg nem ad plusz lendületet. Emiatt lehetett az, hogy mind a két bringával, más-más stratégiával, de ugyanaz az idő jött ki. Csak éppen az egyiknél sokkal jobban elfáradtam.

Akkor most mi van?

Semmi. Minden oké.

Az előző bringában már nem volt fejlődési lehetőség. Az újban meg van. Sokat kell bringáznom és előbb-utóbb az erősebb fokozatok sem fognak annyira fárasztani.

Illetve itt van egy plusz lehetőség, ami a másik bringánál nem volt meg. Én döntöm el, hogy egy edzés kardió lesz, vagy HIIT, azaz jó magyarosan intervallum. Ha alacsonyabb áttétellel tolom végig, akkor kevesebb erőfeszítéssel, meglehetősen gyorsan teljesítem a távot. Ha magasabb áttétellel, erős sprintekkel tekerek, a sprintek között pihenő tempóban, akkor összességében jobban ki fogok fáradni, az időm sem lesz túl jó, de ember, ez ekkor már egy intervallum edzés, mely sokkal praktikusabb – legalábbis nekem – mint egy kardió. A lényeg, hogy variálhatok és én döntök.

Még egy utolsó gondolat. Valamikor nagyon régen füstölögtem itt a bringás powermeterekkel kapcsolatban. Hogy pokoli drágák. Meg nem is igazán értem, mire jók. (Azon kívül, hogy jó lett volna bringázásnál is vo2max-ot mérni. De ezt már kinőttem. Leszarom a Garmin mutatóit.) Illetve akkor írtam egy PowerTap nevű cuccról, mely tizedannyiba kerül és valami hétpecsétes üzleti titok jellegű algoritmussal pulzusból számol energiát. Azt is megemlítettem, hogy a profik számára ez inkább röhejes, de amatőröknek jó. Szóval irkáltam ilyesmikről, de nem igazán értettem úgy en-bloc az egészet.
Most, a saját tesztjeimen értettem meg.

Képzeld el, hogy kerékpárversenyző vagy. Nagyon fontos, hogy eltaláld az optimumot az áttételek és az erőnléted viszonyában. Túl nagy áttétellel eleinte jobban mész, de ha kifáradsz, akkor visszaesel. Alacsony áttétellel valamivel jobb időd lesz, de nincs annál bosszantóbb, mint úgy beesni a célba, hogy azt érzed, maradt még benned. A powermeter viszont folyamatosan mutatja, hogy mi mennyi energiába került, te pedig nagyjából tisztában vagy vele, hogy mennyi energia van benned. Azaz pontosan be tudod osztani úgy az erődet, hogy a célban fogyjon el.
Azért így nézve már megéri azt a többszázezer forintot. Nem nekem. Egy versenyzőnek.
Egyben magyarázza azt is, hogy miért röhögik ki a profik a PowerTap cuccot. Az ugyanis a pillanatnyi értékek tekintetében a valóság közelében sincs. Értelmezhetetlen hülyeségeket mutat. Amire egyedül használható, az az, hogy az edzés végén, amikor integrál, akkor egészen jól eltalálja, mennyi energiába került a konkrét edzés. Egy amatőrnek ez bőven elég. (Nekem is jó lenne, hogy kikisérletezzem a jó stratégiákat az új bringával. Bár erre lehet, hogy elég lesz a Strava saccolása is.) De egy versenyzőnek mindez értéktelen. Neki ott, prompt kell az adat.

Nos, akkor a hosszú írás végére a verdikt: megérte-e lecserélni a bringát? Naná, hogy. A régivel nem tudtam variálni semmit, a maximumon mentem. Az újnál viszont variációk komoly sora nyílt meg. Olyan területen keresgélhetem az optimumot, amelyről eddig semmit sem tudtam. Jó lesz.

PS1.
Pedig olyan remek, optimista befejezése lett az írásnak. Csakhogy azóta tovább teszteltem.
Nos, a helyzet az, hogy nem az erőnlét lesz a plafon, amely megállít. Hanem a térdem.
Van egy másik edzőköröm, egy 52 kilométeres kör. Itt már lehet nyomni, a kör nagy része városon kívül van. Az első felében nagyon jól ment, szép volt a részeredmény is. Fáradtnak sem éreztem magamat.
Aztán Üllőnél megfájdult a térdem. Már csak ahhoz is, hogy hazaérjek, elég durván vissza kellett vennem az áttételből.
A francba.
Úgy toltam be a lakásba a bringát, hogy semmi fáradtságot nem éreztem. Mitől is lett volna? Üllőtől már csak utaztam.

Ha az erőnléten kellett volna fejlesztenem, az még ment volna. De a porc, az nem nő vissza.

A jó hír, hogy most örülök csak annak, hogy ezt a bicajt vettem meg. Mert ezen az áron bőven megérte egy egyszerű vérfrissítés is. De gondold el, hogy veszek félmilláért egy szuper bringát és annál derül ki, hogy nem tudom kihasználni a térdem miatt.
Instant kardbadőlés.

PS2.
Eh, tudom, némileg álságos ez az egész. Vannak egykori évfolyamtársaim, akik már nem élnek: elvitte őket a szívük, vagy a rák. Vannak súlyosan beteg évfolyamtársaim is. Én meg – aki aztán mindenhogy élt, de semmiképpen sem egészségesen – 54,5 évesen itt siránkozok azon, hogy nem tudok továbbfejlődni a 28 km/h átlagról.
Csak hát olyan szép álom volt… és úgy nézett ki, működik is. Hogy rám nem érvényesek a szabályok. Hogy én képes vagyok szembepisilni a széllel.

Na mindegy, örüljünk annak, ami van. Az se kevés.

PS3.
Azóta megvolt a bejáratás és a szervízben az utóállítás. Tökéletes lett. Imádom. Alig várom, hogy legyen időm egy-egy nagyobb tekerésre. Ha úgy tekintek rá, hogy frissítettem _a hobbi_ országúti bringámat egy sokkal jobbra, akkor ezen az áron kimagaslóan jó vétel volt. Versenyezni meg nem akarok, bőven elég az is, hogy jó tempóban mehetek nagy köröket. Nem is értem magamat, miért hajszoltam annyira az időeredményeket.

Tesztkörök

Bubamara

Időnként jól esik elmerülni a nyelvészkedésben. Nem, nem tudományosan, ahhoz zokni vagyok.

De nézzük például a katicabogarat.

Van egy angol/amerikai dadus mondóka (nursery rhyme).

Ladybug ladybug fly away home,
Your house is on fire and your children are gone,
All except one and that’s little Ann,
For she crept under the frying pan.

A nyers fordítás, mellőzve az irodalmi szintet, nagyjából az, hogy Katicabogárka, szállj haza, ég a házad, a gyerekeid elvesznek, kivéve a kicsi Annát, aki elbújt a tepsi alá.

Amikor először találkoztam vele, nem bírtam megállni mosoly nélkül. Hogy mennyire azonosan gondolkodnak a népek. Tény, hogy a katicabogár hajlamos rászállni az emberre. Kiteszed az ujjad és landol rajta. Nézegeted, majd mondasz neki valamit, hogy miért szálljon tova.
Az angoloknál az volt, hogy ég a házad, siess haza.
Nálunk meg az, hogy jönnek a törökök és…

Katalinka, szállj el!
Jönnek a törökök,
Sós kútba tesznek,
Onnan is kivesznek,
Kerék alá tesznek,
Onnan is kivesznek,
Kemencébe tesznek,
Onnan is kivesznek.
Mikor jönnek a törökök,
Mindjárt agyonlõnek!

Azok a nyomott kelet-európai viszonyok, már megint.

PS.
Ja, a cím? Nyomozz egy kicsit. Ne mindent én írjak már meg.

Flickr fejlemények

Remek. Úgy látszik, ezen a területen mindig a kommentekből tudom meg az újdonságokat. :)

Péntek hajnalban érkezett egy hozzászólás. Tulajdonképpen be lett idézve egy részlet egy HVG cikkből. Ez.

“A Flickr ezután szerdán egy blogbejegyzésben próbálta lenyugtatni a kedélyeket: a rendszer egyetlen, Creative Commons licenccel ellátott fotót vagy videót sem fog törölni a tárhelyről, ha az több helyet foglal, mint amire az új szabályok lehetőséget adnak. (Ezt a felhasználóknak maguknak kell megtenniük.) 2019. január 8-a után azonban blokkolni fogja a további tartalmak feltöltést, hacsak nem vált át valaki a fizetős Pro fiókra.”

A részlet ebből a cikkből van.

Na most, régen láttam már enyire dilettáns újságírót. Ez a teljesítmény jócskán túltesz még a hirhedt indexes ‘szakmai’ cikkeken is. Az újságíró vagy síkhülye, vagy nem tud angolul.

“Ezt a felhasználóknak maguknak kell megtenniük.”

Kell? Mi van?

Az eredeti blogbejegyzésben (egy linket tehettek volna rá az írásban) az áll, hogy a CC licensz alatti képeket nem törlik, _ha egy olvasó mégis törléssel találkozik, akkor azt nem a Flickr csinálta, hanem a kép tulajdonosa_. ‘Kell’, mi? Idióták. És egy ilyen barom cikk még tovább fogja korbácsolni a kedélyeket. Mi az, hogy nem lőnek le, hanem magamnak kell lelőnöm magamat?

We are extremely proud of these partnerships. These photos won’t be deleted as a result of any of our announced changes. The only reason they’d disappear is if the organization that uploaded them decided to delete them.

Egyébként valahol vicces a történet. A Flickr/SmugMug úgy adja elő, mintha végig ez lett volna a koncepciójuk (ami persze nem igaz, mert ekkor már a bejelentésnél is megírták volna), de a valóságban az történt, hogy a bejelentés után Ryan Merkley, a Creative Commons vezetője felkereste őket, mondván, hogy “Basszájba, ez meg mi volt? Eszeteken vagytok? Van egy csomó ember, aki CC licensz alapján dolgozik, azaz ingyen letölthetővé, felhasználhatóvá tett több millió képet, ti meg ezeket a képeket akarjátok törölni, ezeket a lelkes embereket elmarni? Így akartok közösséget építeni?”
Nos, ennek a megbeszélésnek lett az eredménye a blogban bejelentett változás.

Ettől függetlenül persze el fogok költözni – köszönöm az ijesztgetést, jól sikerült – de most már legalább ráérek, apránként, kényelmesen.

Olasz bringám van

Bizony. Ez a szépség:

Nápolyban vettem magamnak. Abból az apropóból, hogy itthon hamarosan, terveim szerint december elején tényleg veszek egy olasz bringát.

Hogy mégis miért nem azt vettem meg? Ez egy hosszú történet. Elmesélem.

Nagyon régóta, olyan tíz éve van egy Decathlonban vásárolt B’twin Triban 3-as országúti bringám. Jó áron vettem, nem volt egy nagy durranás, de arra, hogy edzőköröket toljak, bőven elég volt.

A szerelőm, akihez elvittem beállíttatni, döbbenten nézett rá.
– Te, ez egy kurva jó bringa!
– És?
– A Decathlonból? Ezek valami nagyon jó anyagot szívhattak.

Kábé fél éve kezdett el hülyéskedni. Nem nagyon, de bosszantóan. Egyszerűen nem veszi be a legerősebb fokozatot. Volt szervízben, beállították, két hétig bevette, utána megint nem. Sajnos az ilyesmi már valami kopásra utal, öreg a bringa, nemigen lehet mit kezdeni vele. Ráadásul ki is nőttem, azaz amikor még működött a legerősebb áttétel, már akkor is gyenge volt. Nem igazán tudtam vele sprintelni.

Nézzünk új bringát.

Ahogy Péter haverom fogalmazott, lassan már a kenyeret is a Decathlonban vesszük, így értelemszerűen ott néztem szét először. És rögtön találtam is egy gyönyörű jószágot. Triban 540. Tök feketében. Szép volt, könnyű volt. Nagyon tetszett.

Viszont most már nem akartam hübelebalázs módra beleugrani akármibe is. Lehet, hogy nehezen hiszed el, de én úgy outiztam évtizedekig, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam a bringáimról. Nemhogy az alkatrészek paramétereit nem ismertem, de még a nevüket sem.
Szégyen.
Mivel éppen ráértem (el ne hidd), így rátettem két napot. Végülis egy nagyon drága eszközről van szó, a döntés hosszú időre fog szólni, minden tanulással töltött óra visszahozza az árát.
Megtanultam. Tényleg.

Le is mondtam a Triban bringáról. Kívülről szép, belülről férges. Azaz ránézésre Shimano 105-ös szettel van szerelve, valójában a szett vegyes, fele 105, fele Tiagra. Konkrétan a kazetta Tiagra, abból is az egyik legvacakabb, a 12-28-as.Legalábbis az angol bringás újságok szerint. Magyar adatot nem találtam, a Decathlon szokás szerint nem írt ki semmi használható infót.

Sok ilyen kiemelt megjegyzés lesz. Szeretném, ha azok az olvasók is értenék, hogy miről beszélek, akik nincsenek annyira képben bringa vonalon. Szóval, kerékpáron az erőátvitel úgy néz ki, hogy elől van 1-2-3 lánckerék, hátul pedig sok-sok lánckerék, egy egységbe összedolgozva. Ezt az egységet kazettának nevezik. Nagyon fontos paraméter az áttétel, azaz az első és a hátsó lánckerék kerületeinek az aránya. Ha az első kerék kerülete négyszerese a hátsóénak, akkor egy egységnyi erő elől négy egységnyi erőt fog jelenteni a hajtott keréknél. (Erről szól a nyomaték.) A gyakorlatban a kerületet nem centiméterben adjuk meg, hanem a fogak számával. Például a régi Triban 3 bringámon az első lánckerekek fogszáma 30-39-50, a hátsó kazettáé pedig 12-13-14-15-17-19-21-23-25. Azaz elől 3 fokozat, hátul 9, összesen 27, különböző áttétellel bíró sebesség. (Pontosabban nyomaték.) Aki akarja, ki is számolgathatja, de felesleges, mert hamarosan berakom azt a táblázatot, melyet a döntéselőkészítéshez gyártottam.

Nos, miután kellően kiműveltem magamat, megtanultam a Shimano váltók minőségi sorrendjét, azt, hogy melyik miben jobb a másiktól, melyik szett mit tartalmaz, aztán megtanultam ugyanezt a Campagnolo szettekről is. Ekkor már elkezdhettem körülnézni.

Szett. Az ember hajlamos mondjuk egy Shimano Sora cuccra úgy nézni, hogy az egy váltó. Óriási tévedés. A Shimano komplett szetteket fejleszt (a Campagnolo/Sram is), azaz gyakorlatilag egyben adnak mindent, amiket a vázra rakva összeáll egy bringa. Persze ez nem kötelező. A kompatibilitási szabályokat betartva simán keverhetőek a szettek elemei. A Kross túrabringánkon például néhány elem az Altus, néhány elem a Deore szettből származik. Ez a kerékpár gyártójának a felelőssége. A helyzetet cifrázza, hogy sokan építenek be akár saját fejlesztésű, akár más által fejlesztett, de valamelyik nagy gyártó termékeivel kompatibilis elemeket.
Még nincs vége. A szetteknek van verziószáma. Rénézésre ez már soknak tűnhet, pedig nagyon fontos. Tiagrából például még előfordul 4600-as szett, ami tré. Ellenben a 4700-as már jó. A 105-ös szettből most fut ki a sikeres 5800-as, jövőre jön (illetve néhol már van) 7000-es verziójú, melyről tapasztalatok még nincsenek, de a technikai adatok alapján nagy ugrás lesz.

Na még.

Konkrétan a 2019-es Wilier GTR Team már 7000-es 105-ös szettel jön ki, a B’twin pedig – elhagyva a rosszul hangzó B’twin nevet, immár csak Triban RC520-nak nevezve a bringát – szóval ez a jószág már szintén 7000-es 105-ös szettel jelenik meg. Ezért szórják ki nyomott áron az 5800-as 105-ös szetteket. Aminek nagyon örülünk.

Alapozzunk tovább.

Mivel elsősorban a Shimano szettek érdekeltek, így ezeknek a viszonyáról írnék. (Megértem a Campagnolo fanatikusokat is, de nekem úgy tűnik, hogy a cég – a nevükre, a múltukra való tekintettel – erősen túlárazza a termékeiket.) Tehát, van az alsó, azaz hétköznapi kategória. Itt találhatók erősen közönséges szettek, közepesek és jók. Ebben a kategóriában jelenleg a legjobb a Tiagra 4700-as szett. A következő a félprofi kategória. Itt található a 105-ös szett, az 5800-as verzióval, illetve megjelent a 7000-es verzió. Végül a legfelső kategória, ahol mindenféle Ultegra, illetve Dura Ace szettek vannak, melyek között erős keveredés van, nem is mennék bele. Ez a profi versenyzők kategóriája, engem nem érint.

Alakulunk.

És akkor nézzük a konkrétumokat. A túrabringáink Kross márkájúak és tökéletesen meg vagyunk velük elégedve. Nej szószerint szerelmes a kerékpárjába. Logikus lépés volt, hogy nézzük meg, mit tud a Kross az országúti mezőnyben. (Logikus, mert ekkor homogén a flotta, homogén a szervizelése is.) Szétnéztem a bolt weblapján, és találtam is egy egészen jó képességű versenyzőt. Árban oké, Tiagra 4700-as szett, szintén oké, alu váz, karbon villa, a kerék saját fejlesztés, egy kicsit nehéz, de még ez is oké.

Megint magyarázat. Hasonlóképpen, mint ahogy egy autónál is rengeteget jelent a könnyűfém felni – a mozgatott tömeg -, ugyanúgy bringánál is kiemelt szempont a könnyű kerék. Nos, a közepes kategóriájú outiknál ezen szoktak spórolni. Mert a gyártók tudják, hogy az emberek elsősorban a váltókat, a szetteket nézik, a kerekekkel alig foglalkoznak. Pedig… egy közepes szett egy nagyon jó kerékkel jobb bringát ad, mint egy egy fokkal jobb szett nehéz kerékkel. (Viszont a kerék utólag is könnyen cserélhető, ha összejött rá a pénz.)
Még valami. Marketing szempontból nagyon jól eladható, hogy a bringának mekkora része készült karbonból. Mert az ugye nagyon könnyű anyag. Nos, itt is vedd figyelembe, amit az előbb írtam. A kerék súlya nagyságrendekkel meghatározóbb, mint a váz súlya. Arról nem is beszélve, hogy ha fogysz három kilót, már ott vagy alu vázzal, mint fogyás nélkül egy karbonnal. Az árkülönbség viszont több százezer forint.
Ja, még valami. Ha a villa karbonból készül, az plusz extra. Mert ütést csillapít. De a váznál ez a hatás már kevésbé játszik. (Persze valamennyire játszik: merevség, szitálás.)

Elmentem az üzletbe. Nem bíztam semmit a véletlenre, a kártyámon felemeltem a limitet, a kocsira felraktam a bringaszállító vasat. Eldöntöttem: megveszem.
Nem sikerült.
Mint az üzletben közölték, ezek azért ilyen olcsók, mert kifutó termékek. Jövőre már a 2019-es verziót fogják rendelni, melyek várhatóan 30e forinttal drágábbak lesznek. Készleten pedig mindenféle méretben volt, de pont L-es méretben nem. Szívás. Nos, lehet előrendelni. Oké. Mi fog változni? Nem tudják. Na ne. De tényleg. Szerintük még a gyár sem tudja. Előrendelem? Naná. Ha adnak kedvezményt. Adtak.
Aztán belebonyolódtunk egy levelezésbe, végül addig erősködtem, amíg megkérdezték a lengyel gyárat a jövő évi specifikációról, boldogan megküldték, én pedig elszontyolodva olvastam. Gyakorlatilag semmi lényeges nem változott. Csak az ár.
Nyilván szétnéztem még az üzletben, de egyik bringa sem füttyentett oda, hogy hé, haver, én kellek neked.

Jó. Akkor várunk. Meddig? A fene tudja. Olyan jövő tavaszig.

Én viszont nem tudok ülni a seggemen. Megnéztem, hogy azok a cimboráim, akik szintén outiznak, milyen gépeket használnak.
Olaszokat. Mindenki.
Hmm…
Jó, nézzük, mi a helyzet olaszbringa fronton.

Meglepően jó. Egyáltalán nem szabadultak el annyira az árak, mint amennyire gondoltam. Mint amiért figyelembe sem vettem eddig az olasz bringákat. Sőt. Az egyszerűbbek simán belecsúsztak a zónámba.
Teljesen belelkesültem. Lehet, hogy végül olasz bringám lesz? Azannya!

Nézz meg például egy Wilier Montegrappát. Nagy név, híres gyártó. Tiagra 4700-as szett, saját gyártású kerék. Alu váz, karbon villa. És mindez 270e forintért. Azaz olcsóbban, mint a Kross Vento 4. Ember, sokkal jobb műszaki tartalom, dögös olasz dizájn, olcsóbban. A Kross megszégyenülten távozott a balfenéken.

Különösen, miután kinyomoztam, hogy a kazettájuk valójában nem is Tiagra, hanem Deore.

Vérszemet kaptam. Ha már vacsiúj bringát veszek, miért ne vehetnék egyszer egy igazán jó, kompromisszumok nélküli bringát? Sokat segített, hogy december elejére összejött egy tanfolyamnyi ember az IQJB-nél, azaz meg tudom finanszírozni az árkülönbözetet.

Emberek, jöjjetek tanfolyamra. Hagy legyen a Józsibának karbon kerékpárja.

Nos, ez. Ezt találtam. Egy minden szempontból kompromisszummentes kerékpárt. Maga a tökély. Legalábbis az én szintemen. Full karbon váz. (UD, mint Nej kajakja.) Shimano 105 szett. 7000-es!! Azaz egy kicsit már Ultegra. Shimano RS100-as kerékkel. 500e pénz. Hibátlan.

Hátradőltem. Oké. Megvan. Ez lesz az. Csak ki kell várnom.

Közben, már csak szórakozásból is, nézelődtem egy kicsit. A másik haver Bottecchia kerékpárral nyomul. Nézzük, az mit tud. Szintén neves gyártó, szintén legendás bringák. Csak éppen… ezek már jócskán drágábbak. Itt ezt a példányt túrtam ki. Mint látható, azért ez nem annyira mellbevágó, mint a Wilier GTR Team. Oké, a váltó Campagnolo, de abból csak a közepesnek számító Veloce. Szettről pedig valójában nem beszélhetünk, mert a gyártó szinte minden elemet egyedi gyártóktól szerzett be. (Ami persze nem feltétlenül baj.) A bringa full karbon és az ára is jó, de… valami nem tetszett rajta. Aztán a később összerakott táblázat ki is mutatta, mi nem stimmel. Szóval ezt elengedtem.

Vártam. Nem izgultam. Miért is izgultam volna? Megvan a kompromisszummentes bringa, hamarosan a fedezet is meglesz rá. Az élet szép.

Nos, ezek után jogos lehet a kérdés, hogy végül miért nem ezt vettem meg?

Mint mondtam, hosszú történet. Folytatom.

Nos, úgy kezdődött, hogy megint elmentem a Decathlonba. Második túrabakancsért.

Eh, megint magyarázat. Van egy túrabakancsom, mely baromira jó cucc. Mindent tud, kényelmes, imádom. Pont ezért kímélem is. Tényleg csak akkor használom, ha szükség van a képességeire. Viszont nekem a téli cipőm is túrabakancs, persze nyilván egy sokkal szerényebb képességű. Miért? Nézz rá a térképre. Attól függően, hogy melyik útvonalon szeretnék bemenni a városba, keresztül kell vágnom egy echte, igazi erdőn a buszmegállóhoz. Ami jó, mert az erdő mindig jó, másfelől viszont ide nem elég egy divatcipő. Na, erre kell egy gyengébb minőségű túrabaki, melyből a régi tavasszal szétment. Kellett egy új.
PS. Abszolút off-topic, de talán érdekelhet. A linkelt bakancs nem jött be, visszaadtam és vettem helyette egy másikat. Ezért szeretem a Decathlont, mert mindezt simán megcsinálhattam.

Bedobtam a cipőt a kosárba, és csak úgy rutinszerűen elsétáltam a bringákhoz. Megkerestem a Triban 540-est. Megsimogattam. Első lánckerekek. Lánc. Kazetta. Végighúztam rajta a kezemet… 1… 2… 3… és… hé!! A kazettában 11 lánckerék volt! Mint akibe villám csapott, úgy álltam ott, ledermedve.
Emberek, itt valami nagy átverés van!

Otthon az első dolgom volt, hogy nekiálltam nyomozni. Mert ez nem kicsit büdös.

Oké, magyarázat. Írtam az elején, hogy a Triban 540 kívülről gyönyörű, belülről férges. Egyéb információ híján ezt arra alapoztam, amit az angol kerékpáros magazinok tesztjeiben olvastam. Miket írtak? Hát hogy hiába irkálták rá a bringára, hogy 105, de ez valójában kevert szettes, a kazettája például Tiagra, abból is legvacakabb, a 12-28-as. Ami nem csak azért zavart, mert Tiagra, hanem azért is, mert áttételben pontosan azt tudta, amit az én kinőtt Triban 3-as bringám. Azaz semmi előrelépést nem jelentett.

De. Ez a példány itt, a sarki boltban, biztosan nem Tiagrás kazettával jött ki. Hiszen abból csak tíz lánckerekes kazetta létezik. 11 lánckerékhez minimum 105-ös kazetta kell. És ez mindent megváltoztat. Brutálisan.

Megint belinkelem a Decathlon adatlapját. A technikai információknál nyisd le a “még több információ” bővítést. És rögtön megtalálsz mindent. (Esküszöm, amikor ebbe az egészbe belevágtam, ezek az információk még nem voltak meg.) És abból pontosan látni fogod, hogy a bringa full 105-ös szettel jött ki (szemben a kevert angol változattal), a kereke Mavic Aksium, mely kifejezetten tisztességes kerék, a váz ugyan alumínium, de karbon villával és úgy általában is, elképesztően jó a bringa felszereltsége. És az ára? Bakker, kifutó termékké nyilvánították, azaz levitték az árát 220e forintra. Igaz, csak egy példány maradt belőle, de az pont L-es méretben.

Péntek reggel 8.55-kor már a bolt bejárata előtt várakoztam. Az előkészítéshez képest megvásárolni már csak egy pillanat volt.

És akkor vonjunk mérleget. A B’twin bringáknak nagyon rossz a megitélésük a szcénában. Senki nem fog elismerően cöccenteni, ha meglát rajta. Leszarom. Nekem egyébként is ez a preferenciám: nem érdekel a közitélet, nekem az számít, hogy tartós és műszakilag megfelelő cuccot vegyek. Ezért van koreai autóm, magyar kajakom és B’twin bringám. Legalább nem lopják el.

Emlegettem többször is egy táblázatot. Fogalmam sincs, hogyan lehet egy táblázatot beágyazni a Google Docs-ból, ezért csak egy linket teszek rá. Ha figyelemmel követted az eddigieket és tényleg érdekelnek a számok, feltétlenül kattints rá.

De a lusták kedvéért be is rakok egy képet. (Rákattintva nagyobb lesz.)

Nyilván össze lehet hasonlítani az egyes bringákat, de én most kifejezetten a Triban 540 és a Wilier GTR Team oszlopait ajánlom a figyelmedbe. Hiszen az egyik volt az álombringa, a másik meg a megvásárolt.
Mi látható?
Hát, az, hogy míg a Wilier 34-50-es első lánckerekekkel bír, addig a Triban 540 36-52-vel. Azaz a Wilier a meglévő bringámhoz képest közepes előrelépést jelentett volna, a Triban 540 viszont igencsak nagyot ugrott. Ezt egyébként a valóság is visszaigazolta, a tesztek során mondhatni lubickoltam az erős fokozatokban. Alul pedig nagyjából ugyanazt tudják, azaz hegymászásnál nincs különbség.
Oké, nyilván vannak más különbségek. A Wilier full karbon, a Tribannak csak a villája az. De erről a pár – vázban jelentkező – kilóról már írtam. Fájóbb különbség, hogy a Wilier már a 7000-es 105-ös szettel jön, a Triban viszont még csak az 5800-as szettet használja. Nyilván az olasz dizájn is más kategória, mint a francia. Ráadásul sokkal jobban bízok a Wilier összeszerelési pontosságában, mint a B’twin-ében. Ezzel viszont szemben áll az, hogy a Decathlon ügyfélközpontúsága példamutató. Ha meg tudod indokolni, szó nélkül cserélnek, vagy vesznek vissza termékeket. És a végén persze az ár. Full 105-ös szetttel egyáltalán nem szoktak alu vázas bringákat felszerelni, azaz a Triban árát nem is tudom mihez viszonyítani. Talán a Wilier Montegrappa szedhető elő, mely vázban ugyanazt tudja, de csak Tiagra 4700 szettel. És még így is 50e forinttal drágábban.

Szóval a józan számítások jelen esetben legyőzték a vágyakat. És vettem kiemelkedően jó áron egy pont nekem való, félprofi bringát. Ezt.

Az írás címét pedig módosítanám: olasz bringám _is_ van.
Igaz, az csak egy szuvenír Nápolyból.

PS1.
Ha esetleg szeretnéd még jobban átbogarászni a táblázatot, mellékelek némi magyarázatot. Vörös alapon fehér betűkkel az egyes bringák legerősebb, illetve leggyengébb áttételeit jelöltem. A legerősebb a sprintekhez kell, a leggyengébb a hegymászáshoz. A Triban 3 esetében meg kell jegyezzem, hogy ezt a legerősebb fokozatot már nem vette be. A sötétebb narancssárga az erős utazó áttételt jelenti, a világosabb a lébecoló áttételt. A Kross Trans Alp esetén a fentiek teljes terhelésnél értendők, azaz sátor, hálózsák, táskák, meg ilyenek. Sárga alapon piros betűkkel a kerülendő keresztváltásokat jelöltem.

Keresztváltás. A kerékpár kifejezetten nem szereti, ha a lánc keresztben fut. Azaz például elől a jobb oldali lánckeréken fut, hátul meg a bal oldaliakon. Vagy fordítva. Ilyenkor ugyanis az erővektornak megjelenik egy oldalirányú ága, mely igyekszik eldeformálni a kereket és egy idő után el is deformálja.
A helyzet az, hogy ezekre nincs is szükség. A táblázatból remekül kiolvasható, hogy amikor már keresztbe váltanék, akkor tulajdonképpen az igényelt áttétel elérhető egy másik kombinációval is, mely már nem számít keresztnek.

Mivel vagyok még adós? Hát például azzal, hogy miért húztam le a Bottecchia bringát. Ha megnézed a táblázatot, magad is láthatod. Ez egy hegyi bringa. Olyanoknak rakták össze, akik sokat tekernek az Alpokban. Nézd meg: a legerősebb áttétele 4. Ennél még az én béna Triban 3-as bringám is erősebb volt. (4.17) Az, amelyiket kinőttem. Ezzel a Bottecchia bringával nem fogsz sík terepen sprintelni. Ellenben a legalsó fokozata imponáló: 0,97. Ebben a zónában csak a Kross Trans Alp túrabringa az ellenfele, de azt meg kifejezetten hegyi túrázásra tervezték. Az összes többi nem tud ennyit. Viszont Magyarországon nincs is rá szükség. Én elég sokat bringáztam országútival – ne felejtsd el, hat évig éltünk a Bakonyban – 1,3-as áttétel alá még soha nem kellett mennem. Azaz nálunk a 0,97-es érték teljesen felesleges.

PS2.
Dacára az időjárásnak, vadul tesztelem a bringát. Meg közben kontrollként a régit is. De ezekről úgyis lesz majd egy részletesebb írás.

80, 79

Elképesztő.

És az is elképesztő, mekkora mázlista vagyok. A szüleimet egyszerűen agyonütni sem lehet.
Október 28, vasárnap, közös születésnap. Apám 80, anyám 79.
Ja, és apám most kapta meg még két évre a jogosítványát. Mert a körzeti doki szerint teljesen rendben van.

Bekapcsolódott a távolba szakadt csajszi is.

Végül otthon, tortázás.

Flickr, b+

Kellemes, meglepően meleg őszi idő. Négynapos ünnep, amikor nem utaztunk sehova. Igaz, mindketten dolgoztunk közben, mert torlódás van, de azért hagytunk időt pihenésre is.

Ekkor jött az alábbi komment.

Idézem:

“Tegnap jelentette be a Flickr, hogy az ingyenes limit 1000 kép lesz 2019-től. Az előfizetés egy évre 50 dollár, ami havi szinten nem igazán sok – de a régi képeket törölni fogják februártól.”

Gyors ellenőrzés a Flickr oldalán illetve máshol is… és tényleg. Odanyomták az ember fejéhez a pisztolyt: fizetsz, vagy kinyírunk.

Nesze neked, pihengetős őszi napok.

Vedd észre, hogy a történet nem az 50 dollárról szól. Éves szinten nem tétel. Sokkal inkább arról, hogy bezsarolták a felhasználókat. Nekem konkrétan 17515 képem van fent, ebből kábé 16000 be is van linkelve a blogra.

Hja, 14 év nagy idő, átlagban még mindig 1 post/nap felett vagyok.

Ezt átvinni máshová, 16000 képet újralinkelni, egyszerűen képtelenség. Pont ezért tartom kifejezetten kegyetlennek, ahogy a Flickr/SmugMug hozzááll a változáshoz: szóban mindenféle mézesmázos dumák, a valóságban viszont a limit feletti képek törlése egész konkrétan felér egy revolveres zsarolással. Csinálhatták volna úgy is, mint a Vimeo: korlátozzák a feltölthető tartalmat, és ha a korlátozás időpillanatában már túllépted, akkor a régi anyagot nem bántják, de újat már nem tölthetsz fel. Vagy eljárhattak volna úgy, mint a Google Photos, hogy a thumbnail képeket megtartják, csak a mögöttük lévő nagy képeket törlik. Bármelyik esetben mondhatnám azt, hogy jó, elfogadom, hogy mostantól fizetnem kell érte, ahogy mondhatnám azt is, hogy bocs, eddig jó volt, de most átmegyek máshova. Akárhogy is, a tömérdek beleölt munkát nem érintené a változás.

Nos, nem. A Flickr kifejezetten durván azt mondta, hogy fizetsz, vagy kinyírjuk a blogodat.
És ez már nem üzlet, hanem gengszterekhez méltó zsarolás.

Nekem egyik fontos elvem, hogy zsarolásnak nem engedek. Mert egyébként sosem lesz vége. Ha ilyen szituációba keveredek, hagyom, hagy boruljon a bili, annak minden következményével együtt. Azaz jelen esetben szó sem lehet arról, hogy fizetek. Ha a Flickr felhasználói közössége lenyeli a békát, akkor jövőre a cég tovább tekerheti a prést. Aminek nagyon tudnék örülni, az az lenne, ha annyian lépnének ki, hogy a cégnek fájjon. A fórumokon tombolás helyett ez már egy markáns válasz lenne arra, hogy van, ami sok.

Még egyszer. Nem az 50 dollár a sok. Hanem az, hogy kinyírják a régi tartalmakat. Amelyeket akkor tettél fel, amikor még – az akkor érvényes szabályok szerint – feltehetted.

Jó. Nem engedünk. De akkor mik lehetnek a következmények?

Konkrétan megfordult a fejemben, hogy bezárom a blogot. 14 év rengeteg idő, fárasztó is néha, nekem pedig elegem lett abból, hogy időnként jön valaki, fenekestől felforgatja a rendszert, én pedig dolgozhatok hetekig, hogy megmentsem a blogot. Ötször kellett eddig komplett átköltöztetnem a teljes mindenséget máshová. Képszolgáltató volt először a Flickr, aztán a Picasa, majd megint a Flickr, rohadt sok album átköltöztetésével. A videók is szépen vándoroltak a Youtube – Vimeo – Dailymotion háromszögben, több kört is megtéve.
Mind-mind azért, mert valami köcsög menedzser egyik reggel úgy ébredt fel, hogy több pénzre van szüksége, emiatt felrúgja a meglévő egyezséget.

Aztán aludtam rá párat és felvettem a kesztyűt. Ez se lesz ingyen, borzasztó sok munkát kell beletennem, nem is lesz olyan profi a megoldás, de jelentősen függetlenebbé válok mások kiszámíthatatlan döntéseitől. Mindenképpen ez lesz a hosszú távú megoldás.

Hogy érthetőbb legyek, elmagyarázom, hogyan működik egy átlagos blog. Tudom, az olvasók jelentős része informatikus, nekik ebben semmi újdonság nincs, de feltételezem, lesznek, akiknek igen.

Nos, ez a játszótér.

Egy pillanatra tekintsünk el attól a zöld téglalaptól.
Ekkor úgy néz ki, hogy van egy szerver, mely az internetről elérhető. Ezen fut egy webszerver alkalmazás és egy adatbázismotor. Természetesen van benne diszk is.
A webszerver alá feltelepítünk egy blogmotort, az ábrán ez a WordPress. Ez fogja a külvilág felé szolgáltatni a blogot, melynek tartalmát az adatbázisban tárolja. A blogger egy admin felületen gépeli be, rakja össze a tartalmat. A WordPress-t lehet fényezni, azaz rá lehet húzni mindenféle bőröket, melyektől dögös, vagy éppen béna lesz. Ízlés kérdése. Emellett a WordPress plugin-okkal bővíthető, melyek között akad egy csomó hasznos kiegészítő és persze egy csomó béna is.
A szövegeket fel lehet dobni mindenféle médiatartalmakkal, be lehet ágyazni fényképet, videót, zenét és minden mást is, pl. túraútvonalat. Ezeket lehet tárolni a szerveren és lehet tárolni valahol máshol is.
Nagyjából ennyi.

Nézzük meg, mi a helyzet a valóságban.

  1. Saját szervert nagyon kevesen üzemeltetnek. Nyilván ez a legtutibb, ekkor szól bele a legkevesebb ember a blog működésébe, de ez a legmacerásabb is. Sok a munka vele.
  2. Az egyik legelterjedtebb modell az, hogy egy tárhelyszolgáltatótól bérelünk tárhelyet és szolgáltatásokat. Ekkor a szerver üzemeltetése az ő dolga, a szerver elérhetőségének, naprakészségének biztosítása szintén, a biztonsági intézkedések, a mentések elvégzése szintúgy. Szolgáltatásként kapunk hozzáférést egy webszerverhez, hozzáférést egy adatbázishoz és persze külső elérhetőséget. A WordPress-t magunknak telepítjük, magunk hozzuk létre a blogot, kapcsoljuk össze az adatbázissal. A skin-ek, plugin-ok telepítése is a mi feladatunk. Mint ahogy a tartalom létrehozása is. A szolgáltatók általában biztosítanak egy hozzáférést, tipikusan blog.tarhely.hu, vagy tarhely.hu/blog formátumban. Amennyiben ez nem tetszik, akkor vagy megrendeljük tőle, vagy mástól azt, hogy a blog mondjuk az azenblogom.hu néven jelenjen meg a neten.
  3. A leginkább elterjedt megoldás az – és most jön be a képbe a zöld téglalap – hogy ezt az egészet egy tartalomszolgáltató (pl. blog.hu, blogspot.com) előre legyártja és a blogger már csak egy admin felületet kap. Ahol beállíthat ezt, meg azt – de nem túl sokat -, az előre konfigurált 4-5 skin közül választhat egyet… és ennyi. Na meg persze tolhatja a kontentet. A képeit, videóit és egyéb anyagait tárolhatja más, erre szakosodott szolgáltatónál, azaz csak minimálisan kell foglalkoznia a technikai részletekkel, maximálisan koncentrálhat a tartalom előállítására.

Ugye milyen szép az élet? Rögtön három, gyökeresen eltérő koncepció. Szabadon választhatsz, hogy szaktudásodtól, érdeklődésedtől függően melyik modell jön be neked.

Hát, nem.

Én például zöldfülűként a harmadik modellt választottam. Nem értettem a technikai részletekhez, nem is akartam, megkerestem az akkori legnagyobb blogszolgáltatót, regisztráltam magamat és hajrá.
Amikor az ember ezt a lehetőséget választja, gyakorlatilag beletörődik, hogy csak a telepített skineket használhatja és nem rakhat fel plugineket. Ezt még el is lehet fogadni. De aztán jönnek a változások. A szolgáltató egy idő után nem szolgáltat rendesen. Időnként nem érhető el a blog. Aztán a szolgáltató közli, hogy az egyik írásod alkalmas arra, hogy megzavarja mások nyugalmát, ezért eltávolították. Vagy éppen közlik, hogy megszűnik az ingyenes szolgáltatás, mostantől ennyi meg annyi. Vagy még prózaiabban, megszűnik a cég, csá. Ezek mindegyike előfordult már vagy velem, vagy valamelyik ismerősömmel.
Ilyenkor jön a költözés, ami – a költözést segítő pluginek telepítési tilalma miatt – egy kifejezetten véres dráma.
Háromszor volt részem benne. Elegem lett. Modellt váltottam. Jöjjön a kettes.

Az első szolgáltató végtelenül rendes volt. Ismerte – és szerette is – a blogot, előre berendezett mindent, gyakorlatilag levezényelte a költözést, az ár végtelenül baráti volt, szóval mennyország. Pár évig. Aztán jött az email, hogy eladta a céget másnak, majd jött az újabb levél, hogy az új tulajdonos felemelte a díjat a négyszeresére, még ekkor is maradtam, de a következő email már az volt, hogy az új tulajdonos bezárta a boltot.

Azóta vándorlok szolgáltatótól szolgáltatóhoz. Jó ez nekem? Nos, nem rossz. Vedd észre, hogy a modellváltás egyben fel is szabadított. Nagyrészt a magam ura vagyok. Ha valahol nem tetszik, a teljes blogot, tokkal-vonóval fél nap alatt át tudom költöztetni egy másik szolgáltatóhoz. Mint ahogy ezt kétszer már meg is tettem. Egyedül az internetes névfeloldás gáz, annak rendezéséhez általában két hét kell.

Nos, úgy néz ki, megint koncepciót kell váltanom. Nem, nem alapkoncepciót, tehát maradok a kettes modellnél, de a részletekben is el kell kezdenem törekedni az önellátásra.

Vedd észre, hogy a fenti ábrán milyen sok az ‘F’ betű.

A kis körökben az ‘F’ jelenti a Free, a ‘P’ a Pay szavakat. Azaz az F ingyenes, a P a fizetős.

Közismert, hogy nincs ingyenebéd. Ez valahol igaz is, meg nem is. Nagyon sokan csinálnak dolgokat pusztán hobbiból, gyakorlásból, lelkesedésből, pusztán a kihívás miatt, pusztán dicséretért. Jól érzik magukat közben és ez a fizetség. Nézd meg, igazából én sem tudom, mi a francért irkálok ennyi mindent össze immár 14 éve. Nem pénzért, az biztos. Aztán vannak, akik brand-et építenek. Sorra gyártják a skin-eket, megmutatandó, milyen tehetséges dizájnerek. Nyilván vannak, akik pénzt akarnak keresni vele. Csinálnak egy lebutított ingyenes verziót, meg egy full extrás fizetőset. Vannak, akiknél teljesen más a modell: az eszközt ingyen adják, de a használatából fakadó publicitás, reklám jórészt az övék. Vannak, akiknek egyszerűen csak egy nagy tömegbázis kell. Szóval tényleg rengeteg stratégia állhat az ingyenesség mögött.

A közös mindegyikben az, hogy mivel senki nem vállalt semmit, a szolgáltató bármikor kényére-kedvére megváltoztathatja a szabályokat. Mondhatnád, hogy ez ritka. Erre azt mondom, hogy ádehogy. A világban egyre inkább tendencia, hogy a cégek – leginkább az ostoba tömegek megvezetésében bízva – folyamatosan hoznak olyan döntéseket, melyek ugyan többletbevétellel járnak, de durván csökkentik/csökkentenék a reputációjukat is, viszont ha erre ráépítenek egy kommunikációs hadjáratot, a tömeg egy idő után elfogadja a helyzetet, reputációvesztés nélkül. Hogy ne menjek messzire, nézd meg, hogyan viselkednek az ultra fapados repülőtársaságok, vagy éppen a magyar kormány.

Térjünk vissza a blogoláshoz. Hol tarthatsz médiatartalmat? Videókat a Youtube-on. Jó? Nagyjából. Eltekintve attól, hogy az adott zene jogtulajdonosa akár naponta változtathatja, milyen jogokat tart érvényesnek. (Emiatt immár harmadszor lett lenémítva az egyik nagy kedvenc videóm az izlandi utunkról, hiába vágtam újra.) Vimeo? Rámentek a pénzre, az ingyenes gyk használhatatlan, a fizetős meg egy hobbi szinten mozgó magánszemélynek drága. DailyMotion? Jó volt, tönkretették.
Láthattad, pár hónapja ágyazok be track-eket a túráimról Nagyon jó. A Gpsies oldalát használom hozzá. Tudod, mi ez? Egy pacák hobbiprojektje. Addig fogja csinálni, amíg van kedve hozzá. Utána bukok.
Fényképek. Egy időben volt a Flickr, de lekorlátozták az albumok számát. Jött helyette a Picasa, mely egészen használható volt. Aztán áldozatul esett a Google egyik szociálisháló-építési kisérletének, utóda, a Google Photos használhatatlan. Közben a Flickr-en rendeződött a helyzet. Visszaköltöztem.
És most ez.
Persze, költözhetnék tovább. Van még egy csomó másik ingyenes, vagy részben ingyenes (freemium) oldal, lásd itt, meg itt. Csakhogy minden egyes költözés egyre véresebb volt. Ez a mostani, a legutolsó pedig kész horror. 16500 képet fognak törölni. A blog régebbi írásai úgy fognak kinézni, mint egy külvárosi, bontott házas telek, melyet kezd elönteni a szemét.
Még ha meg is csinálnám rendesen, több hónapnyi munkával ezt a költözést, szerinted bevállalnám-e, hogy egy újabb hirtelen döntés miatt újra meg kelljen csinálnom?

Nyilván nem. A megoldás leolvasható a fenti ábráról. Ha ki akarod húzni a nyakadat a hurokból, akkor a saját lábadra kell állnod. Megnöveltem a szolgáltatómnál a tárterület mértékét, majd elkezdtem feltölteni ide, a blogot futtató szerverre a képeket. Ahhoz, hogy album legyen belőlük, illetve a belinkelt képek nagyíthatók legyenek, felraktam egy plugint. Igaz, az ingyenes verziója korlátos, a fizetős meg cefet drága ($99, vicces), de kipróbáltam és nekem bőven elég az ingyenes verzió is.

Igen, érzem én is, hogy ez sem teljesen oké. Ha a plugin gyártója azt mondja, hogy befejezte, vagy azt mondja, hogy megszűnik az ingyenes verzió, megint bukok. A képeim ugyan megmaradnak, nem törlődnek, de újra be kell linkelnem azokat, máshogyan, másik plugin-nel. Az igazi megoldás a direkt link lenne, csak hát az ronda, meg lassú és nagyon melós, azaz a gyakorlatban vállalhatatlan. (Gondolj bele, egy 10 képet tartalmazó írás mérete 15-20 MB lenne. Az átlagos főoldal meg 100-200.) A használható megjelenítéshez sajnos mindig kell valami – ha nem is sok, de egy picike – gépi intelligencia. Azaz minimum egy plugin. A WordPressnek ugyan van beépített szolgáltatása, az lenne a tökéletes megoldás, de vacak. Használhatatlan.

Marad az, hogy bízok. Például ebben.

NextGEN Gallery has been the industry’s standard WordPress gallery plugin since 2007 and continues to receive over 1.5 million new downloads per year.

Csak nem nyírják ki. Csak nem adják el. Csak nem cseszik szét.

Na, mindegy, első körben a nápolyi kirándulás oldalait alakítottam át, meg az előző őszi képeset, illetve a csőben lévőeket. (Érdemes rákattintani a képekre, szerintem letisztultabb lett a teljes képes megjelenítés. Mint ahogy az is szuper, hogy rákattintás után _az aktuális írásban_ lévő képeket körbe lehet nézni.)
Ezzel párhuzamosan megjelent a jobb oldali menüoszlopban egy ‘Új fotóalbum‘ link, melyen már az újonnan felkerült képek láthatóak. Bénácska, foghíjas, de még csak most kezdtem el.

És innentől már csak pár hónap szorgalmas, mondhatni hangyaszorgalmas meló. A határidő február 9, akkor lesz a törlés.

Nem vagyok boldog.

PS1.

Azért említsük meg, mit veszítek. Például a szociális vonulatot. Van olyan Youtube videóm, melyet felraktam, úgy számítottam, hogy megnézik vagy százan, ehhez képest már 10e fölött jár a nézettsége. A fene tudja, honnan jött az a sok ember és miért nézte meg.
A fényképeknél, ha más nagyságrendben is, de hasonló a helyzet. A Flickr-en lett vagy 15 követőm, akik – ha ritkán is – de lájkolnak, kommentelnek.
Ha az ember egy nagy blogszolgáltatóhoz megy, ahol időnként belekerülnek az írásai a blogketrecbe, azaz felhívják rájuk a figyelmet, akkor hirtelen akár napi 10e fölé is mehet a látogatottság. Ha ebből megmarad pár ezer rendszeres látogató, már az is nagy szó.
Nos, ha a blogger a saját kezébe veszi a blogját, a média tárolását, prezentációját, akkor ezek a lehetőségek megszűnnek.

PS2.

Ha már leszóltam ezeket a különböző motivációkból ingyenes, kiszámíthatatlan szolgáltatókat, illik megemlékezni azokról is, akik már kinőttek ebből a körből. Vagy mert jó modellt választottak, vagy mert nagyon sikeresek lettek. És nem, ezek soha nem fogják bezárni a kaput (vagy legalábbis ritkán, lsd MSN), soha nem fogják fizetőssé alakítani a szolgáltatásaikat (vagy legalábbis nem valószínű), hiszen jól megvannak így is. Tudod, melyekről beszélek: Facebook, Instagram, Twitter, Pinterest és társaik. A Facebook például a fenti ábra összes komponensét magába integrálta. Egy önálló világ. Ráadásul ráérzett a kor szellemére: az számít, ami van, a kutyát nem érdekli, mi volt egy évvel korábban.

Nem úgy, mint egy blog, mely igyekszik időtálló tartalmakat – is – közzétenni.
Lehetőleg képpel. Mert az illusztráció része a mondanivalónak.

Nápolyt látni… és túlélni 04/04

Hazautazás
2018.10.23; kedd

Megint kényelmes ébredés. 10.30-ig kell elhagynunk a szállást, a gépünk 15.00-kor indul, tényleg időmilliomosok vagyunk. Belefér egy bőséges reggeli – kell is, mert ma mindent meg kell ennünk, innunk – és belefér egy jó nagy séta is, hiszen mindketten inkább a várost járjuk, minthogy egy terminálon ücsörögjünk. Oké, voltak zavaró tényezők, megpakolt hátizsákok a háton, Nejnek meg a deréktáji problémái, de ő is inkább a sétára szavazott. A lassú sétára.

Szóval nagy zaba reggelire. Eredetileg azt terveztük, hogy azt a bort, melyet nem tudunk meginni, a jó régi szokás szerint lila pillepalackba töltjük és séta közben kortyolgatjuk el, de nem volt rá szükség. Elfogyott a reggelihez.

Időben el is indultunk. Most annyi tervezés azért volt, hogy az óváros felső részét céloztuk meg, amely valahogy mindig kimaradt eddig a szórásból.

– Te, meg se fogjuk ismerni a várost!
– Miért?
– Gondolj bele, eddig csak sötétben és esőben láttuk.
– Mármint?
– 2009-ben négy napon keresztül egyfolytában borult volt az ég, esett az eső. Nápoly fekete volt, feketék voltak a kövek is és minden nedves volt, az eső meg esett. És most? Első nap este sétáltunk, minden fekete volt, aztán jött egy napsütéses nap, de ekkor sötétben mentünk, sötétben jöttünk, napközben meg az Amalfi parton voltunk, utána pedig egyfolytában esett az eső. Megint. Nem is tudom, hogyan fogadom el, ha Nápoly világos és vidám lesz. Az már nem is Nápoly.
– Meg fogjuk szokni.

Időben indultunk. Az utcákon persze ugyanakkora tömeg. Kedden. Délelőtt.

Én persze nem bírtam magammal, bebújtam minden érdekesebb lakóházba.

Na most, amire viszont nem gondoltam, az az, hogy a felső részben a felső keresztutca már nem volt olyan forgalmas, mint az alsó kettő és üzletek se nagyon voltak rajta. Mi viszont mára terveztük, hogy ajándékokat veszünk. Nem sikerült. Végül kínunkban Barnának vettünk a Garibaldi téren egy arancini-t, mert tudtuk, hogy szereti. Aztán ennyi.

Ja, meg én is megleptem magam valamivel, de arról majd külön írok.

Na szóval, ez a felső út szép is, meg romantikus is, de aki a nyüzsgést, a kiabáló árusokat, a pezsgő életet kedveli, az maradjon inkább az alsó kettőnél.

Mentünk, mendegéltünk… aztán a távolban feltűntek a Garibaldi tér teraszai. Sóhaj.
Oké, ennyi volt.

Felszálltunk az Alibuszra, besétáltunk a terminálba, átevickéltünk a szekun, szóval innentől már rutinmunka.
Rohadt sok időnk maradt. Bóbiskoltunk, sétálgattunk. Aztán indulás előtt egy órával Nej felvetette, hogy nem érdekli, mekkora rablás, de igyunk már egy sört.
Normál esetben hülyén néztem volna rá. De most priority jegyünk volt, piszkosul ráértünk akár az utolsó pillanatban is megérkezni, nem kellett idegeskednünk a poggyászkvóta miatt. Emberek, a priority jegy jó dolog.

Nem, nem jó, persze, hogy az ördögtől való. De a mostani Wizzair zsarolásban ezzel tudod csak garantálni magadnak a stresszmentes beszállást. Innentől meg már csak matek.
A Wizzair meg gebedjen meg. Naponta ötször.

És ezzel a képpel zárnám is a beszámolót. Megkerestük a kapunkat, közvetlenül mellette volt egy étterem, kértem két pofátlanul drága sört és miközben a kapunál már emberek furakodtak, mi békésen sörözgettünk. Majd amikor láttuk, hogy elindul a boarding, felálltunk, odasétáltunk és a prió soron kényelmesen átballagtunk.

A délelőtti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Mivel zárhatnám stilszerűbben, mint az időjárással? Leszálláskor a pilóta többször is jelezte, hogy cifra az idő, de végül gond nélkül letette a gépet. Többen meg is tapsolták. A lúzerek. Aztán amikor itthon megtudtam, hogy milyen időjárásba érkeztünk, sajnálni kezdtem, hogy én nem tapsoltam. Ember, orkán erősségű szélben landolt a pacák, pihe-puhán.
Ja, és Nápoly. Az a bizonyos vasárnap éjjel, melyet kómásan átaludtunk. Amikor itéletidő volt a környéken. Mondom, melyet bortól, túrázástól hullára fáradtan egyszerűen átaludtunk. (De olyan mélyen, hogy amikor hétfő reggel a szállásadónk érdeklődött, hogy minden rendben van-e, nem értettem, mire fel aggódik.)
Ahogy Nej fogalmazta, ha ez a hegyen kap el minket, ahol a csúszós kövek a sártól és a víztől sokkal csúszósabbá válnak, simán ott is maradhattunk volna.

Penge élén jártunk.

De rettenetesen jól sült el. Semmiképpen nem hagytam volna ki az életemből.

Link:
Fényképalbum

Nápolyt látni… és túlélni 03/04

Önfeledten Nápoly. És nedvesen.
2018.10.22; hétfő

Kialudtuk a tehénből a bornyút. Azaz fél nyolckor keltünk. Hja, így van az, ha öregszik az ember.
Persze semmi gond, végülis nem aludni jöttünk, hanem csavarogni. Amíg Nej elvonult a fürdőszobába, megterítettem az asztalt, raktam ki kolbászt, sonkát, pekorínó sajtot, bagettet, kunyhótúrót (cottage cheese, szóljon, aki jobb nevet tud), zöldparadicsomot, szárzellert, vajat… na és persze az elmaradhatatlan frizzantét. Egyszer élünk. (Bár ha így folytatjuk, nem sokáig.)

Reggeli után kinyitottam az ablakot. Hagy leselkedjenek be a helybéliek. Mi is be szoktunk, szóval egalité. Odakint szakadt az eső. Baromira ráértünk.
Kávé. Szivar. Fürdőszoba.
Utána bor. Szivar.
Beszélgettünk. Elvoltunk.

Tíz óra körül csendesedett el az eső. Gyorsan összekaptuk magunkat és irány a fellegvár. Vagy a bolt.

A helyzet az, hogy sem a várak, sem a múzeumok, de még a templomok sem különösebben érdekeltek. Valahogy már megcsömörlöttünk az ilyesmiktől. Az emberek, a táj, a város szerkezete, épületei sokkal jobban vonzanak. A fellegvárba is azért mentünk fel, mert egyrészt mind a felfelé menő, mind a lefelé jövő lépcsők nagyon hangulatosak, másfelől fentről gyönyörű a kilátás a városra. Már amikor van. Kilátás.
Ja, és nem mondtam: fent, nem sokkal a vár mellett van egy focipálya méretű bevásárlóközpont, tele mindenféle finomsággal.

Igen, ez is része volt a tervnek: vasárnap reggel feljönni és vastagon bevásárolni. Csak hát borult.

Hozzáteszem nem rossz móka a kis boltokban, zegzugos lyukakban kofáktól vásárolni, de ez igazából csak móka. Ha ehető dolgokat szeretnénk, normális áron, akkor azért kell a nagyobb bolt.

Szóval elindultunk. Az éber esőfelelős egyből felkapta a fejét és ‘Hohó!’ felkiáltással megnyitotta a csapokat.

Nehogy már megússzuk szárazon.

– Te, nincs hiányérzeted? – kérdezte indulás előtt Nej.
– Mindig van.
– Arra gondolok, hogy még nem találtunk piacot a városban.
– Tényleg nem.

Gyorsan gugliztunk egyet, majd miután kiderült, hogy pont útbaesik, beugrottunk.
Nem nyűgözött le.
Valójában nem is piac, inkább szűk utcák, apró boltok sűrű hálózata. Mint az egész óváros. Meg a Spanyol Negyed.

Ráadásul a kerülő a gps track-ről is lemaradt, mert amikor beléptünk egy templomba – az emberek miatt, mit vigyorogsz – akkor leállítottam, kilépéskor meg elfelejtettem visszaindítani, a túragps-t meg nem vittem, szóval ma megint olyan tré lett a nyomvonalunk.

Viszont egyből megtaláltuk a Salita della Pedamentina lépcsőt. Nem mutatom be, a linken mindent megtalálsz róla. Jó hosszú, jó magas. Olyan 250 méter szint. És megint lépcső. Errefelé tényleg jó biznisz lehet lépcsőket gyártani.

A tetőről pedig csodálatos volt a kilátás. A felhőkre. Fényképeztem sötét felhőt, világos felhőt, kerek felhőt, szögletes felhőt, hosszú felhőt, rövid felhőt, gömbölyű felhőt, lapos felhőt, tömör felhőt, lyukas felhőt… és a fene tudja még, milyeneket.

A várat elegánsan megkerültük. A múltkor kétszer is be akartunk menni, egyszer sem sikerült. Most már nem is erőlködtünk. Irány a bót.
Szerencsére annyi eszünk azért volt, hogy a borokat megvettük korábban, egy lenti boltban. Csücskös lett volna innen hátizsákban hazacipelni. Igazából sajtokért jöttünk. Olaszországban valamiért fillérekért adják azt a Grana Padanót, melyet nálunk aranyért. Szicíliában 10 euró kilója, de a múltkor, Gallaratéban találtam 7,5-ért is. Add hozzá, hogy nálunk 5-6e forint.
Nos, itt pofáraesés volt: 18 euróért adták. Nem győztem levegőért kapkodni. Hogyan lesz így otthon több kiló sajt télire? Hát úgy, hogy arrébbmentünk egy fakkal. A Pecorino Romano sajtot ugyanis – mely általában jóval drágább a Grana Padanónál és melyet jobban szeretek – most akcióban 8,9 euróért nyomták. Nem értettük, de elfogadtuk. Három kiló sajt elrak. Plusz nem bírtunk ellenállni, dobtunk be pienzai pekorínót is. Tudni kell, hogy Pienza a pekorinó szülőhazája, az életereje, a legdögösebb, legfinomabb pekorínót ma is ott csinálják. Mondjuk látszott is az áron, 25 euró volt kilója, de egy kis darab azért belefért.
A boltban vettünk még proteincsokit (sportosak vagyunk, vagy miafene) meg útisört (mert az jó), aztán elindultunk megkeresni a lefelé menő lépcsőt.

Nem, ez nem úgy van, hogy az egyik lépcsőn csak felfelé szabad menni, a másikon meg csak lefelé. Mi választottuk ki, melyiket melyik irányban használjuk.

A lépcső neve egyébként Rampe del Petraio és ha jól értelmeztem, egy közeli kőbányáról kapta a nevét. Nem véletlenül, rengeteg követ építettek bele. Rengeteg, esőben különösen csúszós fekete követ.

Ezzel el is érkeztünk a nap szomorú részéhez.

Sétáltunk lefelé, én egy kicsit elől, Nej egy kicsit hátul, amikor… Sikoly. Ordítás.
Nej megint elcsúszott.
Megdermedtem.
Jézusom.

Visszafordultam, felsegítettem.
– Ugyanott ütötted meg magadat?
– Szerencsére nem.
– Huh.
– De ez is fáj!
– De gondolj bele, ha ugyanott ütötted volna meg, akkor akár komolyabb baj is lehetett volna belőle. Így meg csak egy újabb lila folt.
– Tudsz vigasztalni.
– Igazából csak reménykedek.
– Nyugi, ugyanott nem tudom megütni magamat. Ahhoz kellett tegnap egy szikla az úton. A lapos lépcsőkön nincs ilyen.
– Ez se rossz vigasztalás.

Lassan mentünk tovább. Nagyon lassan. Sokáig nem is történt semmi. Megnyugodtunk.
Én pedig, mint szagot fogott kölyökkutya, elkezdtem rohangálni előre-hátra.
Közeledtünk a Spanyol Negyedhez, ahol a múltkor laktunk.
Ez se rossz terep ám! Oké, az óváros az óváros, de a Spanyol Negyed olykor óvárosabb az óvárosnál. És ez nem csak üres duma. Elképesztő mennyiségű szűk utca. Olyan igazi fő keresztutcából itt csak egy van, a Toledo utca – ebben laktunk – a többi már vagy nem forgalmas, vagy nem húzódik végig, de a hozzá kapcsolódó szűk, sakktábla alakú sikátorhálózat, a zsúfolt ember- és autóforgalmával veri az óvárost.
És megtaláltam! Gps nélkül. Borzasztóan büszke voltam magamra. A régi házunk előtt vadászkutya pózba vágtam magamat és vigyorogva vártam, hogy Nej utolérjen.
Aztán lehervadt a mosoly az arcomról. Nej könnyes szemmel bújt elő.
– Ne mondd, hogy megint elestél!
– De.
– És…
– Felsegítettek.
– Jézusom. Ugye nem ugyanott?
– Mihez képest?
– Tudod.
– Mondtam már, hogy ahhoz szikla kell. De az előzőhöz képest ugyanott.
– Jézusom. Tudsz járni?
– Ha ezt annak lehet nevezni.
– Menjünk?
– Menjünk. Tudod, időnként visszasírom azt a párnát, mely a seggemen volt.

A régi házba persze benéztünk és ez azért feldobta valamelyest a hangulatot. Trükkös ház volt, jókat vigyorogtunk az emlékeken.
Aztán egy jó nagy kanyarral hazaértünk.

A séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.

Otthon csendes pihenő. Nagyon csendes. Borozgattunk. Szivarozgattam. Talán aludtunk is. Úgy terveztük, hogy négykor megyünk el megint csavarogni. El is indultunk, de ahogy kiléptünk a kapu alól, az addig szemerkélő eső felhőszakadásba váltott. Visszamentünk. Vártunk.
Hatkor megint nekiindultunk, és ekkor már csak közepesen esett.

Nem mintha a nápolyiakat ez bármennyire is zavarta volna. Hétfő este, zuhogó esőben, ugyanolyan sokan voltak az utcákon, mint máskor.

Nem terveztünk semmit, mentünk a tömeggel szemben… és tök véletlenül ugyanazt a kört tettük meg, mint szombaton, csak most fordított irányból. Igaz, akkor bementünk a dómba, most meg a San Giovanni templomot kerestük fel, de ezek már részletkérdések.

Este még betértünk a pizzázónkba. Az eső miatt már csak a belső helyiség működött, nem is volt olyan hangulatos, mint kint ülni a forgatagban. Kajáltunk. Hazasétáltunk.

Még egy enyhe borozgatás, aztán elmentünk aludni. Holnap meg már utazunk haza.

Az esti séta útvonala:

Ugyanez három dimenzióban.