Zakopane. Majdnem. 07/06

Egy üde kis szösszenet a tavalyi télből. Márciusban kiugrottunk Zakopánéba és beleharaptunk rendesen a téli Tátrába: Giewont, Öt Tó, Murowaniecz. Sajnos a körülmények miatt a kamerákat nem igazán tudtam kezelgetni, kevés jó felvétel született. Ennek ellenére ebben az extra rövid videóban valahogy csak sikerült visszadnom az őrült napok hangulatát.

Ez egy igen-igen kemény, kemény világ

Végre sikerült meggyőznöm Nejt, hogy süssön pogácsát. Imádom a pogácsát. A sajtosat, a krumplisat, a tepertőset, a hagymásat, a kerek pogácsát, a lyukas pogácsát, eh… szóval mindegyiket. Egy baj van vele: egy darab pogácsa energiatartalma 300 kcal. Nekem meg a napi limitem 1800. Kiszámolhatod.

Szóval reggel hétkor, amikor már markánsan világosodott, felpattantam a bringámra és megnéztem, hogy ityeg a fityeg Visegrádon. Jelentem, kielégítően. Utána hazatekertem. 136 kilométer, 6,5 óra, 3000 kilókalória. Mármint pluszban, az 1800 mellé.

Jelentem, felkészültem. Jöhetnek a pogácsák. Meg a sörök.

PS.
Ezt most csak az arányok kedvéért. Nej tényleg megsütötte a pogácsákat. Két tepsit. Habár igyekezett (normál liszt helyett pl szénhidrátcsökkentett lisztet használt), de az eredmény így is sokkoló lett: 100g pogácsa 430 kilókalóriára jött ki. 300 helyett. Aztán ne hidd azt, hogy egy délután 5-700g pogácsa az olyan sok. Meg nyilván hozzá a borok. Lényeg a lényeg, hiába volt 4800 kilókalóriám a napra (minusz 750 RMR), simán túltoltam 2000 kilókalóriával. 2000! Gondold el! Életem során, amikor valaki, akár anyám, akár a feleségem pogácsát sütött, ettem, két pofára. Most először mértem. És elszörnyedtem. Ehhez még egy 3000 kilókalóriás sportteljesítmény is kevés. És az egy dolog, hogy ezen én szörnyülködök… de az emberek jelentős része ezzel még tisztában sincs. Mint ahogy én sem voltam egy évvel korábban.

Vicces. Ja, nem.

Ugyanazon a futópályán. Ugyanazon a napon. (Egy óra eltéréssel.) Ugyanolyan tiszta, napos időben.

Nej trackje (3 kör, Polar M430 órával.)

Az én trackem (2 kör, azzal az ordas szar Garmin Fenix5 órával.)

Ezen a két ábrán látható minden, de tényleg minden. Hiába zsúfoltak bele Garminék a rohadt drága, csúcskategóriás Fenix5-be fitnesszprofesszori tudást, ezernyi számított mutatót, indexet, ha a mérés úgy szar, ahogy van. Ahogy mondani szokták, szarból csak szarvárat lehet építeni. Ezen a konkrét futáson például az óra – és persze a felhőben tanyázó fitnesszalgoritmus is – szétlelkendezte az agyát (és persze be is könyvelte), miszerint minden idők legjobb értékeit futottam. Pedig csak a mérés lett szar. A futás átlagos volt.

Teljes kiőrlésű kenyér

Egészségesebb, mint a fehér? Igen.
Ezt eszem a fehér helyett? Nem.

A lényeg, mint mindig, most is a részletekben van.

Első körben vizsgáljuk meg, miért egészségesebb?
Van ez az izé, a glikémiás index, rövidítve GI. Azt mutatja meg, hogy az ételben lévő szénhidrátok mennyire gyorsan szívódnak fel a vérbe. Olyasmi jellegű a cucc, mint az oktánszám: kijelentették, hogy a leggyorsabban a glükóz (sima cukor) szívódik fel, tehát legyen az 100, a többiek pedig aránylanak.
A fehér kenyér GI száma 70-75 között van. (Ahány táblázat, annyi érték, de ez a zóna.)
A teljes kiőrlésű kenyéré 51-58 között. (Szintén van mindenféle érték.)
Látható, hogy annyira azért nem drasztikus a különbség, mint várnánk. Akkor miért annyira nagy favorit? Azért, mert van közben egy kategóriaugrás.
Ez itt egy a sok táblázat közül. (Ezek is szórnak.)

  • GI magas: 70-100
  • GI közepes: 56-69
  • GI alacsony: 0-55

Látható, hogy a fehér kenyér éppen átcsúszott a magas kategóriába, a teljes kiőrlésű pedig a közepes kategóriában maradt.

Nos, a legtöbb egészségi tanácsadó oldal ezzel már nem foglalkozik. (Igen, tele vagyunk önjelölt egészségi tanácsadókkal. Mondom én, aki… hagyjuk.) A lényeg, hogy a két kenyér között kategóriakülönbség van, tehát az egyik jó, a másik rossz.

Egy csomó rossz példát tudnék sorolni az ilyen balul elsült kategorizálásra. Elég lesz csak egyet elmesélnem. Amikor még aktív bridzsversenyző voltam, az egyik vidékbajnokságon csapatban az utolsó elődöntős meccsünket nagyon elszúrtuk. Sokat estünk vissza. Pont annyit, hogy ha egy hellyel is, de lecsúsztunk a C csoportba. Utána persze rommá vertük a C csoportot, de az a pillanatnyi egy hely különbség pont egy kategóriát jelentett, amikor befagyasztották a kategóriahatárokat.

Mindenesetre megtanultam, hogy amikor kategóriákról beszélünk, érdemes alaposabban is megnézni, hogy a szereplők pontosan hol helyezkednek el? Hiszen akik a határra esnek, azoknak jogos lehet az igénye egy finomabb értékelésre.

Egyfelől.

Másfelől vannak azért bajok a teljes kiőrlésű kenyérrel is. Egyrészt az íze. Akárhogyan is tekergetjük, messze nem olyan finom, mint egy jól kovászolt fehér kenyéré. De ez a kisebb baj. Ha jobban megnézzük, a tk kenyérnek valamivel magasabb az energiaértéke is. De még ez sem az igazi baj.
A legnagyobb probléma a sűrűsége. Egy szelet tk kenyér súlya olyan másfélszerese a fehér kenyérének.
Gondolj bele. Naív Ember elolvassa az egészségügyi szakértő írását, bólint és áttér a tk kenyérre. Csakhogy mostantól egy szelet kenyérrel másfélszer annyi szénhidrátot fogyaszt el. Igaz, lassabban szívódik fel, de akkor is, abszolút értékben jóval többet evett.
De az sem szerencsés, ha – mindezzel tisztában léve – innentől kevesebb, azaz kisebb térfogatú, szemre is kevesebb kenyeret eszünk. A gyomrunk súlyra is és térfogatra is érzékeny (meg szubjektíve is), egyszerűen éhesebbnek érezzük magunkat egy kisebb szelet kenyér után.

Akkor mi a megoldás?

Egyszerű. Meg kell nézni, mitől jobb a tk kenyér?

Attól, hogy amikor megőrlik a búzaszemeket, akkor nem válogatják szét. Benne hagyják a szemek héjából, magjából keletkezett őrleményt is. Mi is ez? Rost. Számunkra emészthetetlen valami. Mégis ez csinálja a csodát. Egyszerűen amikor jelen van a gyomorban, az olyan a gyomorsavaknak, mint egy kihívás a kocsma elé. Azt mondod, nem tudlak megemészteni? Na, akkor ezt figyeld! Persze, nem sikerül, de addig a gyomor nem foglalkozik a szénhidrátokkal. Illetve foglalkozik, de sokkal mérsékeltebben.

A rostoknak mindemellett van még egy pozitív hatásuk: növelik a széklet mennyiségét, ezzel gyakorlatilag olajozzák a bélműködést. Szóval a rostok jók, érdemes figyelni rájuk.

Innentől tényleg adja magát a megoldás. Egyél finom, kovászolt fehér kenyeret. Egészségedre. De egyél hozzá egy csomó rostot is. Nem, ne azt a korpát, ami nem annyira finom. Rengeteg alternatívád van: paradicsom, paprika, retek, újhagyma, kígyóuborka, szárzeller… és akkor a savanyúságokról (cékla!) még nem is beszéltem. Ezek egyrészt finomak, másrészt súlyt is, térfogatot is jelentenek (kalóriát nem igazán, hiszen főleg rostok) és sokkal több rostot adnak, mint a tk lisztben lévő korpa. A végeredmény az lesz, hogy habár a kenyérnek magas volt a GI értéke, de amit megettél, annak összességében jóval kisebb lesz a GI értéke, mintha önmagában csak tk kenyeret ettél volna. És még jobban jól is laktál.
Ennyi.

PS.
És akkor említsük meg a nagy kedvencemet, a durumlisztet és az abból készült cuccokat. Ez nagyjából egyesíti a kétféle kenyér/tészta előnyeit: egyrészt alacsonyabb a GI értéke, mint a fehér lisztből készülteké, másrészt sokkal finomabb is a teljes kiőrlésű lisztből készülteknél.

Passau – Bécs, bringával 09/08

Kihasználtam, hogy a kajakos filmfesztiválra előre le kellett gyártanom a videókat és amíg ezeket hetente kiraktam, addig volt időm a nagy videókat összeállítani.
Jöjjön akkor a Passau-Bécs bringatúra. Hét nap volt, benne egy kis bécsi tekeréssel is – értelemszerűen a videó nem lett rövid.
De nagyon élveztük, mind a túrát, mind a felvételek visszanézését.

A motivációgyilkos

Igen, szoktam mondogatni, hogy fontos, nagyon fontos az, hogy pontosan lásd, mi folyik körülötted, ne passzív elszenvedője legyél az életednek, hanem határozottan alakítsd. Ha kell, mérjél, ha kell, szabályozzál, vedd át az irányítást. Már persze amennyire lehet.

De időként jönnek olyan öv alatti ütések, amelyekkel nehéz mit kezdeni.

Mára jó időt mondott a levelibéka, kedvem is volt mozogni, elmentem bringázni egy nagyot. 81 kilométer. 1500 kalória. Ez azért elég jó. Jó annyira, hogy ma semmilyen formában ne foglalkozzam az étkezéssel. Ma a házban vagyok: nem ér a nevem.

Hát, a lónak a farát, sógorasszony.

A Rizmájernél éppen akkor hozták ki a friss pogácsát, amikor 66 kilométer után beléptem egy sörre. Persze, hogy vettem kettőt. Itthon a fiamat találtam a konyhában: a hétvégére hazajött és úgy döntött, meglep minket valami ínyencséggel. Ennek örömére ittunk valami háromcentest egy szilva üdítőitalból. Erősebb sportok után nálam kötelező egy proteincsoki. Aztán amíg várakoztunk az ebédre, elkortyoltam kér deci fehérbort.

Természetesen mindent beírtam a MyFitnessPal alkalmazásba. Tudod, mi jött ki? A 3,5 óra bringázás olyan 1500 kalória volt, az RMR levonása után 1350. A két pogácsa, az egy sör, a 3 cent pálesz, a proteincsoki, a két deci bor pedig 1200. Azaz ilyen hülye apróságokra elszórakoztam a fárasztó, izzadságos melóval összevakart energiahiányomat.

Ilyenkor azért eszembe jut, hogy jó-e ez? Jobb-e tudni, hogy mi mennyi és hogy mikor mennyire sértettük meg az egyensúlyt? Vagy nem lenne-e jobb időnként tudatlanul élni, egyszerűen csak lebegni a zabálós, zsíros, boros nirvánában és élvezni mindazt, ami élvezetet okoz?

Nehéz ügy. Akár Hamlet is foglalkozhatott volna vele. Egy szelet szalonnával a kezében.

Cipők, cipők mindenhol

Egy időben nem győztem élcelődni családunk nőtagjanak rovására, miszerint sorra nőtték ki a cipőszekrényeket és vettünk egyre többet, egyre nagyobbakat. Mert cipőt ugye nem dobunk ki. Minden alapom megvolt rá, hiszen férfimódra volt három cipőm és ez mindenre elég volt: egy téli, egy minden más évszakra és egy ünneplő. Na meg egy házi papucs.

Most? Csak kapkodom a levegőt.

Az egész ott kezdődött, amikor bementem a Decathlonba. Venni egy sportcipőt. Velem egykorúak tudják, hogy a mi időnkben létezett olyan, hogy univerzális sportcipő. Lehetett benne futni, focizni, kosárlabdázni, jó volt túrázásra, sőt, sokan még utcai cipőnek is ezt használták. Tényleg univerzális volt.

Nos, ma ilyesmi már nincs. Cipőt akarsz? Oké. Milyen célra? Mert van futócipőnk. Fociscipőnk. Kosárlabdás cipőnk. Túracipőnk. Sőt, van kerékpároscipőnk is. Melyiket szeretnéd?
Izé.
Megpróbáltam ragaszkodni a hagyományokhoz. Megvettem a legegyszerűbb túracipőt, kiindulva abból, hogy valószínűleg ez a legtartósabb.

Szerinted?

Mostanra van túraszandálom, nyárra. Túrabakancsaim. Külön egy magashegységekre, külön egy középhegységekre. Meg kettő itthonra. (Ezek már sérült bakik, de padláson/teraszon dohányzásra tökéletesek.) Van futócipőm. Egyelőre még csak egy. Pedig lehetne külön az erdőre, külön az aszfaltra, meg külön a télre. Természetesen megvan a régi univerzális túracipőm is. Vannak kajakos cipőim is: neoprén félcipő jó időre, neoprén magasszárú hidegre, gumicsizma extrém körülményekre. Van téli bakancsom. Van átmeneti, tüskeálló vadászbakancsom. És persze van nyári cipőm, van ünneplő cipőm és van külön házi-, illetve úszópapucsom.
De igazából ott sokalltam be és ott kezdtem fejben blogposztot fogalmazni, amikor kiderült, hogy szükségem lesz külön kerékpáros cipőre is. Hogy miért? Jogos a kérdés. Korábban én is értetlenül álltam az áruház bringás szigetén a cipősblokk előtt. Hiszen nem használok semmi cipőrögzítést (SPD), akkor meg minek?
Hát, ravaszul találták ki. Akarsz télen bringázni? Oké. De le fog törni a lábad a hidegtől. Igen, még prémes cipőben is. Sebaj, vannak bringás kalucsnik. Ezek olyan stretch cuccok, melyeket rá lehet húzni a cipőre és melegítenek, meg vizállóak, szóval tényleg hasznosak.
Tavaly ősszel vettem is egy párat. Még decemberben szétszakadt. Pedig méretre jó volt: 44-46 a címke szerint, nekem meg 45-ös a lábam. Visszavittem, az ügyintézés jelenleg is folyamatban van. Meg a tél is. Hogy tudjak bringázni, vettem egy másikat, egy másik cégtől. Ez 44-47-es volt. És az első felvételkor kis híján ez is szétszakad. Mi a fene van itt?
A ravasz design.
Másnap elmentem a sportboltba és megnéztem a kerékpáros cipőket. Aztán bólintottam. Igen. Igen ravasz. A bringás cipőknek ugyanis le van törve a sarka. Hiszen kerékpározás közben nincs szükség erős cipősarokra. A kalucsni viszont kerékpáros cipőkhöz készült. Azaz az én univerzális túracipőm sarka annyira kifeszítette a kalucsnit, hogy 5-10 alkalom után szétszakadt.
Oké. Megvettem a legegyszerűbb bringás cipőt. Kipróbáltam. Simán feljött a kalucsni. Siker.

Csak éppen már a szervereket tartalmazó szekrényben is derékig állnak a cipőim.

Házmesterek, házmesterek mindenhol

Elképesztően hülye országban élünk. Nem szívesen írok le ilyeneket, de ezekre… nincsenek jobb szavak.

Levél az Elmütől. (Vagy a tököm tudja, most éppen minek nevezik magukat.) Hogy le kell cserélni a villanyórát. Ekkor jönnek. Kész. Nem ám, hogy egyeztetünk. Jönnek. Nos, azon a héten oktatok, esély sincs rá, hogy itthon legyek. Nej? Szerencsére nem tárgyal aznap, hazalóg. Igenám, de hiába van a ház kettőnk nevén, az óra rám lett írva. Habár Nejnek csak annyi dolga lenne, hogy beengedje a faszikat, de nem, házmesterországban ez nem így működik. Meghatalmazás. A nevem. A lakcímem. Anyám neve. A személyi igazolványom. Aztán Nej neve, lakcíme, anyja neve, személyi igazolványa. Végül két tanú. Mindkettőjük neve, lakcíme, anyja neve, személyi igazolványa. Mindez azért, hogy Nej beengedje a szerelőket a lakásba.

Biztosan én vagyok a hülye.

~oOo~

Bonyolult ügy, egyszer majd kifejtem. A bankom szerint extra jó ügyfél vagyok, kétszer már be is hívtak egyezkedni, hogy ugyan legyek már kiemelt ügyfelük, van személyes kiemelt bankárom is, szóval nagy a bizalom. Valamiért be kellett szereznem egy jövedelemigazolást.
– Ugyan, semmi gond – nyugtattak a banknál – elmegyek az Adóhivatalhoz, kérek egyet, ott helyben ki is állítják, azzal visszamegyek hozzájuk, formaság az egész, megleszünk időre.
Ja.
Az Adóhivatalnál – egy óra várakozás után – közölték, hogy ehhez be kell adnom egy kérvényt…

Érted?! Kérvény, hogy igazolják a jövedelmemet. A banknak az adóbevallásom nem jó.

…de nyugodtan menjek a picsába haza, mert ilyen kérvényt vállalkozó nem adhat be személyesen, csak Ügyfélkapun keresztül. Ja, az átfutási idő hat nap, azaz tényleg mehetek a picsába, mert ez nekem már késő.
– Hogyan kapom meg a papírt? – érdeklődtem.
– Bejön érte. Vagy elektronikusan.
– A bank elfogadja az elektronikusat?

Ahopgy a nő visszanézett rám, látszott, hogy értékeli a rutinomat.

– Nem mindig. Nem igazán értik.
– Miért nem vagyok meglepve? Köszönöm.

Nyilván kukáztam az egészet. Megoldjuk. Valahogy.

Tiszafüred ősszel

Igen, volt már egy tiszafüredi videó, de az tavasszal lett felvéve. Az inkább morgósra, illetve komolytalanra sikerült. Az őszi viszont inkább elégikusra. Ilyenkor mindenféle színekben pompáznak a fák, a bokrok, a növényzet, az embernek egyszerűen eláll a szava a természet szépségétől.

Sárban, szarban

Tulajdonképpen tavaszi nap van.

Először bringázni akartam, mert tegnap sajnálatosan eltévedtem a terep feltérképezése során és ma meg akartam végre találni az észak-nyugati átjárót. Már be is öltöztem, amikor ránéztem a radarképre és lekornyadtam. Durva eső közeledett, pont arra a terepre, ahová menni szándékoztam. Ebből súlyzózás lesz.
Kiugráltam magam, majd beálltam a teraszajtóba és vártam a szakadó esőt. Mely nem szakadt. De még csak nem is csepergett. A radarkép szerint már itt van felettünk az özönvíz. Kár, hogy a természetnek elfelejtettek szólni.
Jó. Van más dolgom is odakint. Égőt kell cserélnem az autóban. El kell takarítanom az avart mindenhonnan, amerre járunk, mert ugye az a büdös macska teleszarja.

Ne tudd meg, ez mennyire az elveim ellen van. A fa ugyanis úgy működik, hogy tél előtt leküldi a klorofilt a gyökerekbe. Ekkor lesznek szép színesek a levelek, és habár nekünk ez szép, de valójában ez a levelek kivégzése. Csak hát a fának takarékoskodnia kell, a levelek lehullanak. Aztán a tél során az avar gyakorlatilag mulcsol, azaz véd a hidegtől, tavasszal pedig megakadályozza a gyomosodást. Idővel pedig az avar beledolgozódik a talajba, visszatáplálja a fát.
Ezt vágjuk agyon, amikor akár esztétikai, akár macskaszarossági szempontból elvisszük az avart a fa alól máshová. Nem örülök neki.

Mit tippelsz, mikor kezdett el esni az eső? Igen, akkor, amikor darabokra volt szedve az autó lámpája és már nem volt lehetőségem visszafordulni.
Szerencsére az Izlandon már tesztelt munkavédelmi kabát volt rajtam, megvontam a vállamat és tettem a dolgomat. Mintha nem szakadt volna az eső.

Na most, van valami, ami vacakabb annál, mint híg macskaszaros avart kézzel talicskába hajigálni és elszállítani. Amikor ugyanezt egy masszív esőben csinálod. Be is mentem, ittam egy whiskyt. Fél órával később még egyet. De szépen megcsináltam mindent, még a vízóraakna fedelét is megpucoltam és a helyére tettem. Holnap jönnek vízórát cserélni, ne szóljanak már meg.

Aztán jött a gondolat. Tulajdonképpen nincs is rossz idő. Oké, esik az eső, de vizesebb már nem lehetek, a kabát meg véd. Hideg nincs. Miért ne tudnék kiülni a lugasba szivarozni?
Bontottam egy üveg vörösbort és kicuccoltam. Picúr macska annyira megdöbbent, hogy az ölembe bújt, hagyta magát simogatni, sőt még dorombolt is. Legalább öt éve nem volt ilyesmire példa.
– Most bezzeg hízelegsz, mi, te szaros! – kedveskedtem neki.
Visszadorombolt.

Szóval ez van. Tulajdonképpen tényleg tavaszi az idő.

Egy test, egy lélek, külön fogkefe

Mostanában azzal töltöm az estéimet, hogy 2018-as nyers videófelvételeket nézegetek. Pontosabban nem csak nézegetem ezeket, hanem fel is térképezem. Sorba rendezem idő alapján. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat, hiszen alkalomtól függően akár öt kamera is dolgozott a túra során, és legalább kettőn el volt állítva a dátum. A térképezés egyébként nagyjából annyiból áll, hogy egy papírlapra feljegyzem a fájl nevét, pár szóban a felvételen megjelenő fontosabb momentumokat, a felvétel hosszát és a korrigált, azaz valós dátumot. Ezek alapján lehet majd videót vágni.

Itt vettem észre egy első ránézésre jelentéktelen apróságot… mely jobban belegondolva… olyan szívmelengető. A jegyzeteimben külön ki szoktam hangsúlyozni, ha egy felvételen akár én, akár Nej szereplünk. Mert az ilyen felvételeknek jelentősége van. És itt vettem észre, hogy Nej nevét pontosan olyan határozottsággal, pontosan olyan módon írom le, ahogyan a saját aláírásomat szoktam. Azaz valami olyan entitás jelenik meg az írás közben, mely határozottan jellemzi az illetőt. Mely a saját nevünk leírásakor teljesen természetesen van jelen. De most más nevének leírásakor történik meg ugyanez. Más nevének… mely más jó harminc éve része az életemnek… mely más nevét immár aláírásként írom le.

A macska szarik az egészre

Pontosítok, bár aki rendszeres olvasó, az már tudja: ilyenkor a ‘macska’ mindig Picúrt jelenti. A többi macska ugyanis normális lény, úgy viselkedik, ahogy elvárható tőlük, tudják, mit kaphatnak tőlünk, tudják, miket nem szabad csinálniuk, deal.

Na, Picúr nem.

Eleinte – éveken keresztül – élveztük. Hogy más. Hogy egyéniség. Hogy szórakoztat.
Csak hát… van, amikor az egyéniség túltolása egyfajta hübrisszé alakul át, és ilyenkor – macskaviszonylatban – a sors (értsd, én) mindent elkövet, hogy alaposan seggberúgja a macskát.

Az udvaron belül van egy apró kocsibeálló. Tényleg apró, éppenhogy befér az autó. Na, Picúr valamiért rágerjedt mindarra, ami itt található.

Az első, rendkívül bosszantó húzása az, hogy ha úgy parkolok be, hogy az első – kormányzott – kerék nem tökéletesen párhuzamosan áll, azaz akár csak egy picit is kifordul, akkor ezeken élesíti a karmait. Az udvar tele van fával. Tele van fából készült oszlopokkal, karókkal. Nem érdeklik. Csak az autógumi.
Magunk között szólva, nehéz nem arra gondolni, hogy ez a macska pontosan érti a helyzetet és tudatosan akar mindkettőnket meggyilkolni.

A második, kevésbé veszélyes, de annál bosszantóbb húzása az, hogy… finomkodhatnék, de az nem én lennék… szóval masszívan körbefossa az autót. De úgy, hogy egybefüggő fostenger veszi körbe a placcot, rafináltan beleolvadva az avarba. Egyszerűen képtelenség úgy be- illetve kiszállni, hogy ne lépjél bele.
Tudod, hogy érkezek haza? Naggggyon óvatosan kiszállok az autóból, bezárom, behúzom a garázsajtót (már ha a vakondtúrások engedik, mert ez a rohadék sztahanovista vakond nem bír nyugodni), aztán óvatosan, folyamatosan a lábam elé nézve belépkedek a bejárati ajtóig, felkapcsolom a világítást, megnézem a cipőim talpát, és igen, hiába óvatoskodtam, ott figyel az a barna szmörtyi a bakancsom rovátkái között, káromkodok, még odakint leveszem a bakancsokat, úgy, ahogy vagyok, kabátostól felmegyek az emeleti fürdőszobába, a bakancsokat bedobom a kádba, nekivetkőzök, zuhannyal, körömkefével, késsel megpucolom a bakancs talpát, majd Domesztosszal megpucolom a kést, meg a körömkefét, utána kimosom a kádat, majd összeszedem a szanaszét dobált ruhákat a lakásban..
És csak ekkor érzem úgy, hogy hazaérkeztem.

Nem mondom azt, hogy lenne szívem agyonütni. De ha egyszer nem jönne haza, már nem ejtenék könnyeket érte.

De ez a dög annyira óvatos, hogy minket is túl fog élni.