Szórakoztatás

Még mindig az elfelejtett, régi anyagok. Két rövid videó jön, gyakorlatilag fényképekből összerakott anyagok. A közös bennük, hogy mindkettő a szórakoztatáshoz kapcsolódik.

Az első egy este Las Vegasban. Amekkora arcom van, olyannyira visszafogottan viselkedtem. Végigsétáltam a főúton, ahová lehetett, oda bedugtam az objektívemet, ahová nem lehetett, oda is, bár onnan az ellentengernagyok elzavartak. Megnéztem egy csomó produkciót és pár órán keresztül rángattam a félkarú rablókat. Két dollár nyereménnyel zártam. Nemhiába, a két év matek csak nem hazudik.
(Csak szólok, hogy a rúdon ficergő nőcskékről Attila lőtte a képeket.)

Las Vegas 2009 március from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

A második felvétel sokkal gyilkosabb. Ezen ugyanis egy orca – azaz gyilkos bálna – show látható San Diego-ban, a Seaworld szórakoztató konglomerátumban. Olyan szerencsétlenül voltak a műsorok, hogy a bálnabemutatót éppenhogy elértem, nem is maradt hely máshol, csak a kék zónában.
- Eddig kifröcskölnének a jószágok? – csodálkoztam – Na ne már. Hiszen valahol ezek is csak halak.
Aztán kifröcsköltek. Volt ám kamerával padsor alá vetődés.

San Diego, SeaWorld, gyilkos bálna show from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

May 17, 2013 at 21:05 Posted in: Utazás, Videóta 2 Comments

Karma

Gyógyszertár, késő délelőtt. Elméletileg holt idő, látszott is: egy ablak volt nyitva, előtte egy idősebb férfi, a többi gyógyszerész a pultokat rendezte. Megálltam, vártam. Sokat. A férfi ugyanis tipikus problémás eset volt: eleve egy reklámszatyornyi recepttel érkezett és nem is volt mindegyik rendben. Aztán amikor mögöttem már emberesre torlódott a sor, kapcsoltak a fehérruhások is, és kinyitottak még egy ablakot. Odamentem. De ebben a pillanatban a problémás férfit kiszolgáló gyógyszerész hölgy odament az engemet kiszolgálóhoz és belevonta a tanácskozásba. Úgy látszik, a problémás férfi nagyon problémás volt. Innentől mind a ketten a férfi receptjeivel foglalkoztak.
Én pedig levontam a következtetést: ha az volt megírva a sorsomban, hogy ezen a délelőttön, ebben a gyógyszertárban el kell töltenem egy negyedórát, akkor alakulhat bárhogy, de nekem ki kell várnom ezt az időt.

May 16, 2013 at 20:56 Posted in: Hétköznapok 5 Comments

Olvasgatok

Egyszer már linkeltem be sorozatot erről a blogról, most megint megteszem. Mert érdemes.

A korábbi kommentekből kiderül, hogy a sorozatnak még nincs vége, érdemes figyelemmel kísérni a blogot.

May 16, 2013 at 09:53 Posted in: Hétköznapok No Comments

Pathview Bike

- Használjuk már végre ezt a sportkamerát arra a célra, amire való! – határoztam el magamat szombaton.

Nos, rövidre zárva: itt van alul ez a felvétel. Arra használtam.

Persze, nem volt ez ilyen egyszerű. Letoltam az első kört. Mint itthon kiderült, a kamera tíz perc után lekapcsolt. Kifújtam magamat, bekapcsoltam a hangjelzést – legalább a pittyegésből tudjam, hogy leállt – aztán újabb kör. Ekkor is leállt, de újraindítgattam. A két körből már összeállt a teljes útvonal felvétele. Megnéztem a nyersanyagot, oké. Betöltöttem a Premiere-be… és 10 másodperc után nemhogy szaggatott, de leállt a lejátszás. Biztonsági eljárás: driver uninstall/install, Catalyst konfig… de nem segített. Miaf? Egy idő után rákattintottam a videófájl tulajdonságlapjára és a szék mellé huppantam: valamiért 1440p-ben (1920*1440) rögzített, ráadásul 50 fps mellett, ami csak PAL módban létezik. Hmm. Aztán beugrott: pár nappal ezelőtt volt firmware frissítés, azután állhatott be erre az értékre.
Hát, ez gáz. Ahhoz már lusta voltam, hogy újból nekiszaladjak, így legyintettem: majd csak úrrá leszek a problémán. Drága legyintés volt, egy újabb körrel sokkal olcsóbban megúsztam volna.
Az egész napomat elcsesztem vele. Első lépésben a kamerához adott Cineform Studio programmal próbáltam átkonvertálni a felvételeket. A méretet sikerült is lecsökkentenem 720p-re, de az fps csökkentésénél mindig váratlan hibába futott a program. Mindegy, jó lesz így is. A Premiere már megette, sőt, szépen játszotta is. Lehetett vágni.
Aztán pár perc múlva megadta magát az AMD driver. Ilyenkor kiírja, hogy semmi gond, visszaállította magát, de ez óriási kamu. Driver uninstall, restart, online telepítés, Catalyst konfig, restart.
A fenti folyamatot egész konkrétan 28-szor(!!!) csináltam végig szombat délután. A fognyomom több helyen is ott van a kerti asztal fájában. A Premiere a nyersanyag lejátszásakor látszólag véletlenszerűen, de rendszerint egy-két perc után kinyírta az AMD drivert. Azért úsztam meg csak 28 reinstallal, mert emlékeztem, hol kellett vágnom, a többi részt egyszerűen csak átdobáltam a kimeneti fájlba.
Olyan is lett. Nézegettem, eleinte örültem is neki, de vasárnap reggelre már elmúlt a szerelem. Mivel még nem jött meg a beígért eső, hirtelen ötlettel nyomtam egy harmadik kört. Egy sokkal nagyobbat, sokkal izgalmasabbat.
Ezzel már nem volt semmi gond. Az új beállításokkal a kamera végig vette a távot, a Premier egyből megette a videófájlt, az AMD drivert is békén hagyta. Vasárnap estére készen is lett az anyag.

Itt láthatod, lentebb.

Tudom, elsőre ijesztő lesz, hogy 45 perc. De hidd el, megéri. Még én magam is le vagyok nyűgözve, mi csúszott ki a kezeim közül. Tedd fel a fejedre a fejhallgatót, nyomd ki a lejátszót fullscreen-re, aztán engedd el magad. Egy kicsit lassan indul, mert az elején népszerű helyeken jártam, ahol sokan lehettek az ösvényeken. De később… később beindul a móka.

May 14, 2013 at 21:10 Posted in: Kerékpár, Videóta 8 Comments

Iszol te eleget?

Egy újabb valóságtól elszakadt mondat. Nem az első, irkáltam már ilyesmikről. Hogy ma már nem lehet annyit mondani együttérzésünk jeléül, hogy “részvétem”, mert egyből furcsán néznek ránk: még csak nem is őszinte? A részvét szó gyakorlatilag megszűnt, elfoglalta a helyét az őszinterészvét szó. De ugyanez a helyzet a ‘Hogy vagy?” kérdéssel is. Udvariatlanság komolyan venni és elmondani, mennyit javult pár napja az aranyerünk. Köszönés lett belőle: Hogyvagy? Köszjól! Nincs értelme a mögöttes tartalmat keresni, hasonlóképpen, mint ahogy azt sincs értelme firtatni, miszerint a szervusz üdvözlés eredetileg azt jelentette, hogy a szolgád vagyok. Olyanok is kevesen vannak, akik tényleg azt szeretnék kifejezni a köszönéssel, hogy legyen jó napom. Ennyiből a legszimpatikusabb forma a Gerald Durrell könyvekben az afrikai bennszülöttek “Látlak, uram!” köszönése. Pont annyit jelent, mint ami a kifejezésben benne van.
Nézzük akkor a címben szereplő kérdést. Nem tartozik a kedvenceim közé: számomra a felületes problémamegoldást testesíti meg. Látjuk a másikon, hogy valami nem stimmel: az illető máshogyan viselkedik, oda a vidámsága, a megszokott pozitív reakciók helyett csak negatívak jönnek, szóval az illető éppen magára húzta a szoba sarkát. Valamiért viszont mégsem azt mondjuk neki, hogy “Te, figyelj, van valami baj? Tudunk róla beszélgetni?” Nem, ehelyett jön ez a macsó szar, mely poénkodva egyben le is zárja a közeledést, nehogy már a csórikám tényleg ránkzúdítsa a bajait.
Ráadásul még veszélyes is. Erre az állapotra ugyanis az ital a legritkább esetben megoldás. Lehet, hogy az illető komolyan veszi. Persze, az ital tud valamit oldani a feszültségen, pillanatnyilag. De ha nagy a baj, akkor a berúgás után is ugyanolyan nagy marad, plusz jön egy emberes másnap, plusz egy adag lelkiismeretfurdalás, hogy milyen tré ember vagyok. És még az is lehet, hogy a szerencsétlen újabb berúgásokkal próbálja ezt az egész katyvaszt gyógyítani.
Ha nagy a baj, akkor tapasztalataim szerint egyedül a környezetváltozás segít. Kimenni stoppal Finnországba és kibérelni északon egy faházat két hónapra, aztán túlélni, éjszakai fürdőhöz jeget törni a közeli tóban. Keresztülgyalogolni az Alpokon. Megtanulni síelni/kajakozni/lovagolni és elmenni egy kéthetes túrára. Meg ilyenek. Reset, de nem alkohollal. A lényeg, hogy a testet is és a szellemet is lefárasszuk annyira, hogy ne foglalkozzon azzal, mi is van most az otthagyott hétköznapi életünkben. Aztán visszajönni, megoldani mindent és csodálkozni, mi is volt itt a probléma?

Valahogy így. Ha már mindenáron ragaszkodsz ehhez a formulához, akkor legközelebb kérdezz így: “Csavarogsz kedvedre eleget?”

May 13, 2013 at 22:33 Posted in: Világmegváltás 10 Comments

Az aranykupolák városa: Kijev (5/5)

Sokat kellett várni, de eljött ez a nap is. Le lett cserélve a gépem, valamelyest megtanultam a Premiere-t, kitapasztaltam, milyen metódusokon keresztül lehet eljutni még weben keresztül is élvezhető, elviselhető méretű videófájlokig.
Érdekes összeállítás sült ki belőle. Belekerült a Zil daruskocsi találkozása az esküvői limuzinnal egy koccanás miatt leszűkített útkereszteződésben, belekerült a sárga golyók távgyaloglása a botanikai parkban, a népművészeti gruppok hétvégi nótázásai a lezárt főutcán, szóval van benne anyag. Hangulatában sajnos nem adja vissza teljesen az eltöltött napokat, mert a meglátogatott műemlékek nagy részében tilos volt mindenféle képrögzítés. Ettől függetlenül a szerzetesek barlangjában megrizikóztam pár másodpercet, pedig ott voltak a legmarconább őrök. (Nem mintha a templomokban kisérőként mellénk szegődő öregasszonyok kevésbé lettek volna ijesztőek.)

Kijevi villámlátogatás, 2013 március from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

HD lejátszáshoz katt a Vimeo feliratra.

May 10, 2013 at 19:05 Posted in: Utazás, Videóta No Comments

Hétköznap

Fehér ing és mackóalsó – mi az? Homeworker videókonferencián.

Aztán Picúr úgy döntött, hogy belekerül a tévébe. Elkezdte mögöttem veszettül kaparni a teraszajtót, és csak kaparta, kaparta. Amilyen makacsul szokta, ha nem reagálok elsőre. Én pedig igyekeztem komoly pofával ülni a kamera előtt, nem észrevéve a túloldali vigyorgásokat.

May 10, 2013 at 18:53 Posted in: Hétköznapok No Comments

Neverending – helyzetjelentés

Most, hogy a Blue-val kapcsolatban megint felélénkült a “szar-é a Windows8 vagy sem” vita, leteszem én is a kétcentesemet.
Előljáróban közlöm – bár aki olvasta korábban a sorozatot, úgyis tudja – hogy laptopon használom, egérrel és tapipaddal, tehát eleve a hátrányos réteghez tartozom. Ennek ellenére magával a Windows-zal túl sok bajom nincs.

A felhasználói profil elvesztése elmúlt. Fogalmam sincs, mi okozta, mint ahogy azt sem tudom, mitől szűnt meg, de megszűnt. Hetek óta használom, mindig simán megy a bejelentkezés.
Driver. Ez a legnagyobb gáz. A wifi driver időnként fogja és eldobja az agyát. 3 AP van, egyikre sem tudok csatlakozni. Restart, és megy.
AMD videókártya, és persze megint driver. Vágom a videót, aztán egyszer csak feljön egy buborék, hogy az AMD driver bekresselt, de éljenéljenhurrá, visszaállította magát. Lóf@szt. Uninstall, de fizikailag is, aztán online telepítés engedélyezése, felismertetni a kártyát, telepíteni a netről a drivert, aztán még felvenni a Catalyst-ba az összes korábbi alkalmazást, mert elfelejtett mindent. Meg közben néhány újraindítás.
Egyik nap benéztem az eventlogba és azóta tudom, hogy Bluetooth sincs. Elszállt a driver, és azt írja, hogy telepítsem újra. Addig is letiltja az eszközt. Mivel abszolút nem használok BT-t, így a letiltott állapot tökéletesen megfelel.
Ugyanitt, az eventlogban írja, hogy a Cisco kliens virtuális hálókártyája is betojt. Léccilécci telepítsem újra. Oké. Majd. Ha szükség lesz rá.
A fentiek mind driverproblémák, nekem pedig dézsa vűm van. Tisztára olyan, mint amikor korán váltottam Windows-t és folyamatosan azzal szoptam, hogy nincs driver, a régit meg be kell valahogy hekkelni, de úgy meg nem működik rendesen. Nem tudom, erre a szituációra mi lehet a jó megoldás, de valahogy nem bánnám, ha a Microsoft erőteljesebben csipkedné, na jó, rugdosná a drivergyártókat.
Ami viszont halálos és tisztán Microsoft faszság, az a címsorban a betűszín állításának letiltása. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, jelenleg már gyilkolni tudnék miatta. Hogy egy nyomorult képmegjelenítő programban a ctrl+I-t kelljen nyomkodnom, ha kíváncsi vagyok a kép nevére? Mindez azért, mert a fejlécen fekete betűkkel írja ki a közel fekete háttérre az értelmes infókat? Átállíthatatlanul? Pusztán csak ezért várom a Blue-t, semmi más nem érdekel.
A többi dolgot – melyek miatt annyian anyázzák a Microsoftot – már megszoktam. Nem zavar, sőt, már hiányzik is, amikor Windows7 mellett ülök. Nem lenne ez annyira rossz rendszer – ha nem rontották volna el ekkora arroganciával a bevezetését. De elrontották.

May 9, 2013 at 22:00 Posted in: IT 9 Comments

Óriásfenyők

A Yosemite sorozatból az utolsó darab következik. Ez a nemzeti park nem csak a lenyűgöző szikláiról, a vízesésekről és John Muirról híres, hanem az óriásfenyőiről (giant sequoia) is. Az ősidőkben, amikor még telepesek laktak a környéken rönkházakban, akkor Wawona volt a park központja. Emellett található egy hatalmas erdő, melyet ma már az óriásfenyők dominálnak. (Ez persze nem megy magától, ahhoz, hogy ezek a monstrumok megéljenek, minden más növényt kiirtanak mellőlük. Mivel a kérgük tannintartalma miatt az óriásfenyők tűzállóak, egyszerűen időnként felgyújtják az erdőt, az égésből visszamaradt hamu meg táplálja a fenyőket.) És még ez is kevés, az óriásfenyők képtelenek lennének szaporodni a Douglas mókusok nélkül. (Maguktól nem tudják elengedni a tobozukat, kell a mókus, aki elrágja.)

Nos, ebben a parkban is sétáltunk egyet és persze itt is toltam a fényképeket. Ezekből készült ez a videó.

Yosemite Park Wawona, 2008 április from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

May 8, 2013 at 22:27 Posted in: Videóta No Comments

Ötcsillag és parfüm

Egy szállodákról szóló könyvet olvastam nemrég. Visszatérő motívum volt benne, hogy az ötcsillagos szállókban a férfi vendégeket első ránézésre mindig a cipőjük alapján ítéli meg a személyzet.
Letettem a könyvet.
Laktam már ötcsillagos szállodákban, nem is egyszer. Kivétel nélkül mindig egy magashegyi, brutális bőr túrabakancs volt rajtam.
Ja, nem. Dubrovnik mellett strandpapucs.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A tél utolsó támadását az utcán élveztem végig. Éppen a heti városi körutamat jártam – cetlivel az egyik üzletből a másikba – és mivel időben jobban álltam a tervezettnél, ráértem, hogy átsétáljak a Kálvin térről a Mammuthoz.
Egy óra séta. Szakadó hóban. A szél befújta az apró szemű havat mindenhová. A hátizsákom tetején kupacban ült meg a hó, átlógva a sapkám tetejére. A fekete kabátomból szinte alig látszott ki valami a fehérből.
Így léptem be az üzletházba.
A bejárati ajtónál egy parfümárus mórikálta magát. Oda-odaugrott a betévedő emberekhez, túlzott mozdulatokkal, harsányan, majdhogynem bohócként próbálta felkelteni figyelműket a portékájára.
Ekkor léptem be én. Nagydarab, mogorva, szakállas hóember. A rámtapadt hóból egy etióp törzs egy hétig dorbézolt volna.
A parfümárus először még nem is kapcsolt, ugyanúgy rám is rámstartolt, mint a többiekre. Aztán felnézett. A szája kikerekedett, arca elszürkült, majd poénkodást, bohóckodást feledve iszkolt a pultja mögé. Valahogy nekem nem akart parfümöt eladni.
Nem tudom, ezt már lehet diszkriminációnak tekinteni?

May 7, 2013 at 21:26 Posted in: Hétköznapok 3 Comments

Első bátortalan pancsolások a tengeren

A turkálások közben teljesen meglepő dolgokat találtam: habár botrányosan vacak kamerákkal, de rengeteg apró, 30-50 másodperces felvétel készült az első olyan nyaralásunkról, amikor már volt velünk kajak. Ezt mondjuk írhattam volna idézőjelekkel is, hiszen egy sit-on-top jellegű bulikajakról volt szó, de mi ugyanúgy vágtunk bele a nagyobb utakba is, mintha igazi tengeri kajak lett volna. A zöldfülűek bátorsága. Egyszer majdnem rá is fáztunk, de így tanul az ember.
Ezekből az apró felvételekből lett összevágva az alábbi videó.

2006-08-Mokalo-vid from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

A HD lejátszáshoz katt a Vimeo feliratra.

May 6, 2013 at 22:04 Posted in: Kajak, Videóta 3 Comments

Helyzetjelentés

Esik az eső. Végre megszűnt a rovarinvázió az éjszakai teraszon.

Viszont a békakórus átharsog a fejhallgatón. Csak hogy ne legyen egyszerű videót vágni.

May 6, 2013 at 21:37 Posted in: Hétköznapok 5 Comments

Száraz zsemle

Kidobod? Butaság. Például el lehet dolgozni fasírozottba. Jó, tudom, nem lehet mindennap fasírozottat csinálni, különösen ebben a rohanó világban.
De valami hasonlót igen.

Biztosan van otthon ilyen préselt melegszendvicset gyártó sütőd. Ha nincs, érdemes beszerezni, párezer forint és nagyon jó dolgokat lehet vele improvizálni.

Például fogod a brutálisan kemény zsemlét. Láncfűrésszel felvágod. (Ne mondd, hogy az sincs otthon.) Jól megvajazod, egy kis mustár, egy kis majonéz, egy kis gulyáskrém. Bármi mehet bele, amitől szaftosabb lesz. Aztán egy szelet sonka, vagy párizsi, vagy májkrém. Aztán sajt. Füstölt is, meg nem füstölt is. Jó sok. Majd összerakod a zsömit – és most jön a trükk – jó alaposan megmosod a csap alatt. Csöpögjön belőle a víz. Utána ezt a pépet berakod a sütőbe, jó erősen rácsukod a tetejét, majd vársz 15 percet. Ennyi idő alatt az olvadt sajt összekeveredik a zsemlepéppel és egységesen ropogós keménységűre sül. Pár perc hűlés után fogyasztható. (Én céklát és kisfröccsöt szoktam tálalni mellé.)

A többit már a fantáziádra bízom. Lehet belerakni gombát, én már ütöttem rá tojást is. Újhagyma. Az ananász is meg tudja bolondítani. A kolbásszal, szalámival vigyázni kell, mert ezek sok zsírt engednek. Nyilván a bacon és a szalonna is. Nagyon jó olyan esetekben is, amikor már gyanús a sonka, mert már egy hete áll a hűtőben. Negyedóra sütést még a legkeményebb baktérium sem bír ki. Tipikus hűtő- és spájztakarító kaja.

May 2, 2013 at 15:30 Posted in: Gasztro 9 Comments

Bodrogköz videó

Nos, elkészült az első videó, mely teljes egészében az új laptopon lett összerakva, Premiere segítségével. Egyelőre örülök neki borzasztóan, lehet, hogy még hallottad is éjjel a boldog sikkantásaimat, ahogy felfedezgettem, mi is van az egyes gombok, bizgentyűk és csúszkák mögött. A többi biztosan jobb lesz ennél, ahogy kitapasztalom a trükköket, de már ez is megütötte a ‘publikálható’ mércét.

Bodrogköz 2013 április from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ha nagy méretben szeretnéd látni, a szokásos trükk: katt a Vimeo feliratra.

April 29, 2013 at 18:57 Posted in: Kajak, Utazás, Videóta 5 Comments

Olvasgatok

- Sonka -

April 28, 2013 at 21:18 Posted in: Gasztro, Hétköznapok One Comment

Olvasgatok

Ez az, ezt próbálom én is elmagyarázni, ahol csak tudom: a jelenlegi kormány olyan értékeket pusztít el folyamatosan, melyekről nem is tudnak.
- Tudatfertőzés -

April 28, 2013 at 21:07 Posted in: Hétköznapok 5 Comments

Megint Bükk

Eger-Felnémet
2013.04.24; szerda

Távolság: 7,4 km
Szintkülönbség : -
Megtett szint: -
Részletesen: Endomondo

Az előzmények ismertek. Nem csak az utóbbi egy hét szopásai, de úgy általában sincsenek jó napjaim. Mintha valami eldöntötte volna, hogy idegileg kicsinál. Ilyenkor jó kimenni a természetbe, távol az emberektől, távol az elektronikától. Azt szerettem volna, ha három napig az összes elektromos eszköz, amit használok, a kvarcórám lenne. De még ez sem ment simán. Új edzőcipő, indulás előtt két nappal feltörte a sarkamat. Oké, ennyit a túraszandálról, marad a túrabakancs, ragtapasszal. Szintén két nappal korábban begyulladt a fogam. A szituáció kezelhető ugyan, de sűrűn kell fogat mosnom, meg nem baj, ha van a közelben civilizáció, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Így viszont a sátras móka ugrott, túra átszervezése, szállás foglalása a fennsíkon. Időjárás. Két héttel korábban még bélelt túranadrágot csomagoltam, vastag softshell felsővel. Pár nappal indulás előtt kézzel nyomkodtam ki a vastag, hosszúujjú túraingemet, hogy időre megszáradjon. Tök feleslegesen. Még a rövidujjú ing is soknak bizonyult, a katonai gyakorlónadrágról nem is beszélve. Pedig az a legvékonyabb hosszúnadrágom.

Vonat. Céges telefon zsebre, privát telefon a hátizsákba, úgysem fog keresni senki. Ehhez képest hatszor kellett a kétórás út alatt levennem a zsákot (kétszer a kalauz kérte a személyi igazolványomat – menetközben műszakváltás volt) négyszer pedig telefonon kerestek. Ebből egyszer Nej félrenyomott, utána pedig nem sokkal felhívott, hogy bocs, félrenyomtam.

Egerben úgy gondoltam, tartok egy főpróbát a felszerelésemmel: nem buszozok, hanem hazasétálok. Úgyis olyan ritkán látom magát a belvárost: ha látogatóba jövünk, mindig egyből kimegyünk a szülőkhöz.

Utolsó simítások a teszkóban: három darab félliteres ásványvíz, műzliszeletek, pénz az automatából. Már a szülőknél jutott eszembe, hogy elfelejtettem fájdalomcsillapítót venni a fogamra, szerencsére a fájdalom teljesen eltűnt.

Számítottam rá, hogy sok állattal fogok találkozni útközben. (Nem, nem emberszabásúval, hanem valódival.) De arra nem számítottam, hogy az első már Egerben meglesz. Felnémeten nem a zajos, büdös négysávos úton mentem végig, hanem elkerültem hátul, a dombok felé. Itt futottunk össze a Nyúllal. (Mármint ő futott. Én meg gyorsan néztem.)

From Bükk 2013

Elektronika. Aha. Kvarcóra. Ja. Már a vonaton keresett egy haver valami Exchange problémával. Egerben anyám nem tudott nyomtatni a böngészőjéből. Öcsémnek estére lefagyott a Windows8-as gépe, beállt a boot, órákig csak homokórázott, nem működött az F8 sem. (Nem is, mert itthon megnéztem, most már shift+F8.) Nos, ezek után akar még engem vendégül látni valaki?

Szerencsére a hegyre felfelé már térerő sem volt. ott végre sikerült tényleg kizárnom az elektronikát a világomból.

A szülői házban kiültem a teraszra, sör és szivarkák mellett finomítgattam a holnapi kirándulás részleteit. (Meg olvasgattam az utánam küldött céges sürgős doksikat.) Időnként kijött valaki, beszélgettünk. Este még egy kis golfnézés, aztán korán feküdtem. Korai lesz a kelés is, hosszú napnak nézek elébe.

Felnémet – Bánkút
2013.04.25; csütörtök

Távolság: 32,97 km
Szintkülönbség : 731 m
Megtett szint: 1312 m (Ezt fogadjuk minimum némi kétkedéssel. Az endomondó grafikonon látszik a szintprofil is, az alapján nem reális.)
Részletesen: Endomondo

Hatkor ébresztő, hétkor teljes felszereléssel, vidám mosollyal indulás. Nagyon távol a Berva kőbánya. Felfoghatatlan távolságra a Bükk-fennsík. Nem baj.

From Bükk 2013

Rögtön egy durva harapás: az almári domb 120 méter szint, a legrosszabb fajtából: alig járható, szűk, majdnem függőleges vízmosás.
A tetején kellett volna az oxigénmaszk.

From Bükk 2013

Amikor vége az üdülőhegynek, vége a kutyaugatás-kórusnak is. Már éppen kezdett az agyamra menni.

From Bükk 2013

Fentről nagyon szépen látszik Eger. Nem csak a város gyönyörű, hanem a fekvése is. Az előtérben Felnémet, jobbra a pásztorvölgyi iskola, nem messze mögötte a családi ház, aztán hátul világítanak Csebokszári házai és pontosan ugyan már nem lehet kivenni, de az a maszat ott Eger belvárosa.

Gyerünk tovább.

Nyár van, kegyetlenül. A tavasz ugyan bedugta a fejét az ajtón és beköszönt, de már itt sincs, megjött helyette a nyár. Mindennel, ami taszít benne: a pokoli meleg és a rettentő mennyiségű aprólégy, döglégy és bögöly.

A Berva völgye kellemes. Tök fura, éppen tegnap tisztáztuk apámmal, hogy kicsi gyerekként ő is dolgozott a völgyben (fát közelítettek le az autóúthoz), meg én is: mi egy skeetlövő pálya mellett egyeltük a domboldalt. Itt van nem messze az Egerből is látszódó mészkőbánya, az ötvenes években rabok művelték. A robbantásokat időnként még ma is észleljük. Sajnos közelről semmi nem látszik belőle, annyira sűrű a völgyben a növényzet.
A középiskolai koleszban volt egy ózdi srác, az ő szavajárása volt az, hogy ‘a berva életbe!’. A tanárok nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen nem mondott semmi csúnyát, ez egy sima földrajzi név. Az más, hogy mire gondolt közben.
Fura dolog ez. Hiszen mi is számít káromkodásnak? A csúnya szó? A gondolat? A gondolat indukálása a másik személyben? Káromkodós ember valaki, akinek minden második szava az, hogy basszus? Idegenkedünk tőle? Miben különbözik attól az embertől, aki sűrűn bazdmegel? Pedig ugyanaz van mögötte, mégis sokkal jobban taszít az utóbbi alak. Úgy gondolom, hogy káromkodási szempontból a basszust alulértékeljük, a bazdmegelést meg felül. Ez alapján megítélni bárkit is, az meg marhaság. A szövegéből ezerféleképpen kiderül, hogy kulturált emberről van-e szó, vagy bugris bunkóról: a bakker/bazdmeg változatok használatán alapuló véleményalkotás nagyon könnyen tévedhet.
Viszont, ha már előjött ez a gondolatmenet, tegyünk egy kisérletet. Ebben az írásban mellőzni fogom a csúnya szavakat. Az lesz helyettük, hogy berva, franc és elszabtam. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz ettől mesterkélt az írás. Egy biztos, káromkodási alapanyag lesz bőven.

Apám: – Egyszerű lesz az út, végigmész a távvezeték alatt.
Én: – Hehe.
Aztán egy jó nagy szakaszon tényleg a távvezeték alatt mentem.

Hatvan méter szint. Tök feleslegesen. Bakker. Basszus. Van itt egy kellemes tisztás, a térkép szerint az a neve, hogy Emír Nyaka.

From Bükk 2013

Ahogy kiértem rá, fa alatt kellemes pihenőhely, némi táblázás is. De a további útról semmi konkrét infó. Utálom a tisztásokat. Valahol a túloldalukon megy tovább az út, de értelmes táblázás nélkül ez nem látható. Na, a Bükk és az értelmes táblázás, ezek viszont erősen különböző dolgok.
A tisztás közepén magányos fa. Nézdd meg az alábbi két képet. Az elsőn a fa látszik, zoom nélkül.

From Bükk 2013

A másodikon rázoomoltam a 135-ös objektívemmel. Ekkor már látod rajta a jelzést, ugye? (Nagyítsd ki bátran.) Ha nincs nálad távcső, vagy zoom fényképezőgép, akkor ezen a tisztáson halott vagy.
De ez még hagyján. Ugyanis a logikus elképzelés ilyenkor az, hogy gondolatban összekötöd a beérkezési pontot a magányos fával és úgy gondolod, hogy az egyenes végén lesz a továbbvezető út is. Mit ád az ég, tényleg megy ott befelé az erdőbe egy szekérút. Jó meredek. Én is fellihegtem a tetőre. 60 méter szintemelkedés, rövid idő alatt. Itt tűnt fel, hogy nincs turistajelzés. TúraGPS elő, a legnagyobb nagyításban látszott, hogy ha minimálisan is, de szögben állok a túraúttal. Azaz a szekérút távolodik tőle. Megnéztem a folytatást, a távolodás egy idő után markáns lesz, a szekérút elmegy Szarvaskő felé, a túraút meg megy felfelé a Berva patak völgyében. Mehettem vissza le az emelkedőn. (Endomondó szintprofil, olyan 7 km környékén tisztán látható a hupli.) És igen, a tisztáson, a szekérút bejáratától nem messze találtam is egy elég jellegtelen, benőtt utat, ahol pár méter után ott is volt a jelzés. Miért, miért nem lehet ilyen zűrös helyekre kitenni egy kiszabott útjelző táblát? Hiszen az átlagos turista már annak is örül, ha a magányos fán észreveszi a jelet, nemhogy utána fel legyen készülve egy ilyen trükkre.

Már otthon is, amikor nézegettem a túratervet, látszott, hogy akárhogyan is variálom, pont a legnagyobb melegben leszek azon a szakaszon, ahol igazából bevadul a terep, jönnek a kemény szintek. Habár reggel hétkor már úton voltam, de a 11 órai meleg így is az emelkedőn kapott el. Tervezés közben az vígasztalt, hogy ekkor azért már a Bükkben leszek, a fák árnyéka csak megvéd. A franct. Egy gramm árnyék sem volt.

From Bükk 2013

Olyan déltájban meg is billentem: hányinger, szédülés. Sapka ugyan volt rajtam, de ez akkor is kezdő napszúrásra utalt. Abban bíztam, hogy hamarosan jön a Homonna tisztás, a térkép szerint pihenőhellyel és forrással. Ott leülök, mint az iszap, és megvárom, amíg csitul valamennyit a nap.
Nem részletezem, milyen állapotban érkeztem meg a tisztásra. A tisztásra, mely nem létezett. Két túraút ugyan keresztezte egymást, de tisztás, az nem volt. Az asztal és a padok a tűző napon voltak, esély sem volt odaülni. Ledobtam a felszerelést a fenyők alá, elmentem forrást keresni. Hosszas bolyongás után meg is találtam. A helyét. Az ún. Bársonyos forrás nem létezett, kiszáradt. Pihenés? Lófranc. Abban a pillanatban, hogy egy percnél tovább nem mozogtam, vastag fekete felhőként leptek el a legyek. A természet lágy öle, az. Két müzliszeletet toltam be (erőszakkal, mert nem kívántam, de kellett a kalória), mind a kettőt sétálgatás közben. Víz… na, ez volt a legbervább. Másfél literrel indultam neki, az Emír Nyaka környékén még volt egy forrás, ott ittam egy liter vizet és újratöltöttem.

From Bükk 2013

Igenám, de ezután jöttek a kemény emelkedők a tűző napon, én pedig nagyon számítottam erre a dög Bársonyos forrásra. Igaz, biztonsági játékként csak fél liter vizet ittam meg, de emiatt szószerint zörögtek a sejtjeim. És bejött, a forrás nem létezett, azaz a maradék egy literrel kellett legyőznöm az aznapi maradék szintet (közel 300 méter) és a maradék távot az első vízforrásig (20 km.) Igen, jól látod: az adott helytől a legközelebbi vízelőfordulás 20 km. Azaz már Bánkút. (Itt említem meg, hogy a tervezett végcél nem Bánkút volt, hanem Jávorkút. Az még plusz négy kilométer Bánkúttól.) Árnyékban nem is reménykedtem. Tiszta sivatag. (Közben nem győztem hálálkodni a döntésért, hogy útközben tettem egy kis kitérőt azért a korábbi forrásért. Ha azt nem teszem, akkor már a Homonna tisztáson felfordultam volna.)
Hosszú pihenés, az nem volt. Elvacakoltam egy negyedórát, aztán a legyek miatt mentem tovább. Azt találtam ki, hogy amikor egy-egy kósza fa miatt megjelent valami kósza árnyék – ez olyan 100-200 méterenként fordult elő – akkor pihentem egy percet, majd mielőtt eldurvult volna a légyhelyzet, mentem is tovább. Így haladtam is, meg hűtöttem is egy cseppet magamat. Nagyon bíztam a Galya-nyeregben, de a kép ugyanaz volt: az asztal és a padok a tűző napon, a legyek meg ugyanolyan harapósan repkedtek. Azért úgy eszembe jutott a Szlovák Paradicsom, ott az ilyen pihenő padok fölé odarittyentettek valami fedelet is. Hiszen alapanyag – fa – volt bőven. Ez jó napsütés ellen, jó eső ellen. Nálunk? A magyar turista kemény legény.
Nagyjából itt merült fel az ötlet először bennem, hogy le fogom rövidíteni ezt az egészet. Amikor egy hónappal ezelőtt tervezgettem, akkor még téli körülmények voltak, semmi kánikula, semmi legyek. A mostani viszonyok mellett viszont ez nem túra, hanem tortúra. Megy a fene holnap Miskolcra. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy Jávorkútról lemegyek Lillafüredre, onnan a kohász-kék jelzésen pedig a Vasműig, majd ahogyan Egerben is, egy városnéző sétával fejezem be az utat. (Konkrétan a Tiszai pályaudvarig szerettem volna besétálni.) Ez olyan 20-25 kilométer lett volna, rendes szintekkel. Na, ez volt az, amihez ilyen körülmények között semmi kedvem nem volt. Eleve a Jávorkút is kezdett necces lenni. Bánkút és Jávorkút között ismerem az utat, még világosban is igen trükkös. Van benne egy meglepő letérés a földútról, melyet nehéz elcsípni. Aztán van egy ligetes rész, ahol valójában nincs túraút, csak a távoli fákon lehet észrevenni a jelzéseket és fától fáig lehet haladni. Na, ez az, ami sötétben nem megy, még fejlámpával és túraGPS-szel sem. Azaz ha este hétig nem tudok elindulni Bánkútról, akkor Jávorkút almás. Márpedig jelen állapotban Bánkút is valami elérhetetlen messzeségben lebegett.

Güzü tovább. Hogy én nem vagyok normális, az biztos. Üldögélhetnék a szülőknél, beszélgethetnénk sör mellett a hűvös teraszon, biztosan örülnének is nekem – én meg itt pusztulok meg a tűző napon, a hegyre felfelé menet. Aztán már hazafelé mondta Nej, hogy mennyire is irigyelt engem. A hűvös irodájából. Hogy ilyeneket csinálok. Aha.

Miután jó alaposan kinéztem az utat, belefutottam egy behajtani tilosba. Nem erősködtem, kerülő. Így legalább lesz esélyem kimászni a Bél-kő tetejére. Eredetileg beterveztem, de itt, fent, hirtelen számítani kezdett minden plusz méter szintkülönbség. Végül úgy voltam vele, hogy majd meglátom.
A kő előtt nem sokkal futottam össze az egyetlen emberrel, akivel a túra során találkoztam. Beszélgettünk, dícsérte a kilátást.
Nagy levegő. Azértis kimentem, megnéztem.

From Bükk 2013

Fura látvány volt, nem pont erre számítottam, de az erdőkből, természetből kikukucskálva érdekes kontraszt volt a berva ipari környezet.

From Bükk 2013

Őr-kő tisztás bejárata. Sokk. Tábla szerint Bánkút még 14 kilométer. Pedig már 22-nél járok. És akkor még Jávorkút. Bakker.
Lerogytam a padra. (Az első pad árnyékban.) Térképböngészés. Ja? A kék jelzés megy hegyen-völgyön keresztül, óriási kanyarokkal, szintekkel. Hát, nekem erre most abszolút nincs igényem. Aztán nocsak: itt van a piros bicikli! Van egy pirossal jelölt kerékpárút. (Már korábban is többször jött rajta a túraút.) Azt mondja, hogy… ez eltekereg erre, eltekereg arra… de pont a bánkúti turistaháznál ér véget. És nem, nem mászik fel a hegyekre, inkább azonos szintvonalon, de megkerüli. Ez kell nekem.
Ja, és van még egy nagy előnye: innentől nem kell foglalkoznom a jelzésekkel. Egyszerűen hihetetlen, mennyire botrányosak a jelzések a Bükkben. Jellegtelen oldalösvény, mész tovább a szélesebb úton, aztán csak azt veszed észre, hogy már nincs jelzés. Mehetsz vissza, bámulhatsz bele minden oldaljáratba, hogy hol veszthetted el az utat. Útjelző tábla alig. Az ilyen trükkös oldalsó leágazásoknál szinte soha. Ha nem akarsz eltévedni, akkor folyamatosan az egyik kezedben térképet kell tartani, a másikban túraGPS-t. Nálam volt mind a kettő, de mivel nem bámultam folyamatosan, egy csomószor mégis elböktem. Gyakorlatilag az egész túra könnyedségét, stressztelenítését veszi el az állandó nyomozás a jelzések után. Ha már 100 méteren nem láttam jelzést, mindig jött az idegeskedés, hogy megint elnéztem egy oldalágat, vagy csak spórolt a festő, esetleg kivágták a fát.
Na, ilyesmi nincs a kerékpárúton. Ezek viszonylag szélesek, a talajuk kemény, murvás. Ha nem ágazik le róluk egy legalább ugyanilyen út, akkor biztos lehetsz benne, hogy jó úton jársz. A kerékpárt nem fogják beterelni egy észrevehetetlen rókaösvényre. Igen, messze nem olyan hangulatosak, mint az erdei ösvények. De biztosan tudsz haladni, ráadásul a kerékpárút inkább kerüli a hegyeket, de nem kényszerít a bringásokra plusz szinteket. Nekem pedig már nem nagyon volt erőm hegyet mászni. Szóval ráálltam a bringaútra és szép tempósan haladtam. A hátralévő táv így is 11 kilométer lett a 14 helyett.

Közben volt szerencsém figyelni a turistautakat is, mert elég sokszor kereszteztük egymást. (A kék+ szintén a turistaházig vitt, csak éppen hegyen-völgyön keresztül.) A túraút vagy lement és piszok meredekből jött fel később, vagy fordítva: magasan kezdett, hogy utána visszajöhessen a kerékpárút szintjére. Egy csomószor metszett tisztást, melyekről ugye tudjuk, hogy halálos csapdák.
Nem bántam meg a döntésemet. A turistaút levisz, felhoz… aztán örülj. Nem, nem megyünk lefele, mert abból sírás lesz.
Közben volt egy pillanat, amikor megéreztem, hogy a csúcson vagyok. Egy hosszú kaptató után azt mondtam, hogy most jött el az a pillanat, amikor le kell fényképeznem a GPS-t.

From Bükk 2013

És tényleg. Az egész napot figyelembe véve ekkor voltam a legmagasabban.

Utána csak mentem, mentem, egyre monotonabbul. Tulajdonképpen finiseltem, legalábbis érzésre. Utolsó erők összeszedése, célegyenes-feltámadás. Bánkút még öt kilométer. A francba. Jávorkút meg még négy, azaz összesen kilenc. Berva franc. Ez még rengeteg. Ki fogok pukkadni.

Végül Bánkút, egy újabb bájos jelzésösszezavarás után. 19.00. Remélem, még nyitva vannak. Remélem, érzik, hogy mekkora kapacitás közeledik alulról.
Menetközben többször is felcsillant, hogy még sikerül időben felérnem, aztán a terep mindannyiszor megtréfált. A GPS szerint a nap lemegy 19:38-kor. Azaz ha most, pihenés nélkül még nekiindulok, akkor pont átjutok a zűrös részeken világosban, az utolsó egy kilométer már sötétben is jól járható. (Nejjel teszteltük a múltkor.) De mi az, hogy nem pihenek? Ki vagyok száradva, mint egy marék kalcium-oxid. Fizikailag a halálomon vagyok: fáj a vállam, fáj a térdem, a nadrág feldörzsölte a combomat, a jobb sarkamon vízhólyag és egy cseppnyi erő sincs bennem. Legalább egy félórát kellene pihennem, hogy folytatni tudjam, de akkor pont a sötétben indulnék el, arra az útra, melyről már korábban is írtam, hogy sötétben nehezen járható.

Végül besétáltam a panzióba, kértem egy szobát és öt sört.
Az ötödiket már lassan ittam. A harmadik szivar mellé.
Jó hely a Bükk-fennsik. Jó a levegő.

Közben kijött a teraszra a pincér.
- Hozhatok vacsorát? Hamarosan zár a konyha.
- Mit tud ajánlani?
- Étlapot. Meg meglepetésvacsorát.
- Oké. Lepjenek meg.

Elment. Visszajött.

- A ma esti meglepetés zöldségleves és pizzaszeletek. Jó lesz?
- A zöldséglevest hanyagoljuk.
- Nagyon finom.
- Én ma máshogyan pótlom a folyadékot – mutattam bizonytalanul a sörök felé.
- Jó. Hozom a pizzát.

Végül szeletekbe vágva egy fél pizzát hozott ki. Nem bírtam megenni, pedig máskor simán lecsúszik egy egész is. Nem volt rossz, csak éppen képtelen voltam a szilárd ételt lenyelni. Felfelé jövet összesen három műzlicsokit toltam be, erőszakkal. A hőségben, a nagy fizikai terhelésben egyáltalán nem kívántam szilárdat. Csak folyadékot. Rengeteget.

Hobó idézte valakitől: úton lenni az élet, megérkezni a halál. Erre mondtam én, hogy de nagy marha vagy fiam, bakker. Én útközben haltam meg majdnem, és érkezés után tolom be boldogan a söröket.

Aztán felmentem zuhanyozni. Hülye, hülye, hülye. Tudhatnám már, hogy az erős terhelések után ki szokott rázni a hideg. Most meg azt gondoltam, mi bajom lehet, ha hideg vízben zuhanyzok? A takaróig alig jutottam el, gyorsan belecsavarodtam és igyekeztem legalább szabályos ritmusban vacogni. És még csak nem is tudtam jól bemelegedni, mert igyekeznem kellett, nyolckor zárt a kocsma.

Visszaültem a söreim mellé.

Nem is tudom, melyik a jobb? Kiülni az étterem teraszára, amikor egy komplett erdei iskola randalírozik szabottul az udvaron (ez volt, amikor vacsoráztam), vagy amikor már csend van, mert bementek belső foglalkozásra, én viszont belecsöppentem egy ifjú pár romantikus vacsorájába. Akik éppen az esküvőjüket jöttek fel megtervezni ezen az eldugott, hangulatos helyen. Ahol a mellettük lévő asztalnál szivarozok. És tolom befelé a söröket. Három után már büfizni is szoktam. Még akkor is ha ki vagyok száradva.
Nem akarom beidézni az egész beszélgetést, de amikor befejezték a romantikus vacsorát és mentek mellettem kifelé, legszívesebben odasúgtam volna a hapsinak, hogy fuss, menekülj. Fly you fool, hogy stílszerű legyek. (Belső poén, nem fogom elmagyarázni.)

Aztán az éjszaka. Előtte tisztálkodás. Érdekes, az öt sör után nem kellett pisilnem. Sőt, még a fogmosás után is betoltam két pohár vizet, pedig ez egyáltalán nem szokásom.
Tíz körül feküdtem, üdén, tisztán. Nem volt gond az elalvással. Egészen hajnal egyig. Arra ébredtem, hogy valaki a fejemben azt magyarázza, hogy jó lenne kitalálni, hogyan lehet a fájdalmat szétosztani úgy, hogy mindenkinek elviselhető mértékű legyen. Először nem értettem, aztán leesett, hogy pokolian begyulladt a fogam.
Nem tudom milyen hatalom vette a fejébe félévvel ezelőtt, miszerint mindenképpen eléri, hogy felkössem magamat, de ez az éjszakai találat nagyon ült. Éjjeli fogfájás fájdalomcsillapító nélkül a Bükk-fennsík közepén. A személyzet majd csak reggel jön meg. Senkire nem számíthatok. Végül sikerült becsapnom a fájást, elővettem a Kindle-t, kerestem egy olcsó, de lebilincselő könyvet és belemerültem, igyekezve nem tudomást venni a fájásról. Fél négy körül esett ki a kezemből az olvasó, aludtam reggel nyolcig.

Ez a fogfájás egyébként is egy öv alatti ütés. A fájó fog híd alatt van, nem is kicsi alatt: az egész alsó fogsorom egy nagy híd. Ezt kellene megbontani, hogy hozzáférjenek. Ehhez még megbízható, ismerős fogorvos esetén is igencsak gyűjteni kell a merszet, de a családunk bejáratott fogorvosa nemrég halt meg váratlanul, rákban. Most az van, hogy sűrű fogmosással, szájvizezéssel karban tudom tartani, de ha kihagyok pár napot – mint ahogy a közelmúltban a Bodrogzugban is történt – akkor képes bedurranni. Amikor ezt a szöveget írom, már lekezeltem és megint minden rendben van. (Persze a szituáció messze nem ilyen egyszerű, de úgy gondolom, már így is túl sokat foglalkoztam az írásban a fogaimmal.)

Bánkút – Lillafüred
2013.04.26; péntek

Távolság: 14,72 km
Szintkülönbség : -651 m
Megtett szint: 315 m (Megint nem tűnik reálisnak. Nem tudom, a GPS honnan szedi össze.)
Részletesen: Endomondo

Reggel üde ébredés, a fogfájás lecsillapult az elviselhető érték alá. Oké, irány a reggeli. Érdekes módon még mindig nem voltam éhes, viszont nagyon kívántam egy teát. Meg egy kávét.
Természetesen megint kiültem a teraszra.
Fura volt. Az udvaron reggeli torna az erdei iskolásoknak. Futtatták, tornáztatták őket, miközben én, az eltunyult, komótosan ettem a rántottámat és kortyolgattam utána a kávét.
Az egyik tanítónéni keresztülvágott a teraszon és kedvesen odaszólt: Egészségére!
Vajon most a kávéra gondolt vagy a szivarkára?
Egyébként ez a hölgy küzdött némi kihívással köszöngetés terén. Amikor bejöttem a teraszról és jó étvágyat kívántam neki, annyi volt a válasz, hogy köszönöm, viszontlátásra. Pedig ekkor még nem akartam sehová sem menni.

Aztán odafent aprólékosan összekészültem, a recin fizettem, elbúcsúztam a roppant szimpatikus személyzettől, és újfent nekivágtam. A legfurcsább az volt, hogy amint kijöttem reggel az épületből, vállamon a nehéz fényképezőtáska, hátamon a szintén nem könnyű hátizsák, körbenéztem, éppen kezdett erősen sütni a nap – mégis újból kedvem támadt túrázni.

Érdekes fejlemény: a nadrágom zsebébe nem pakolhatok nehéz dolgokat, mert az a nadrág, melyet induláskor még be sem tudtam gombolni és csak az öv tartotta rajtam, ma már begombolva is lötyög, az övön meg nincs több lyuk.

From Bükk 2013

Első célpont: Csipkéskút. A szilvásváradi lipicai ménes telephelye. Már messziről intenzív lószag.

Egy újabb bájos útjelzés kaland. Megy a földút, kanyarodik, pont a kanyarban átfolyik rajta egy patak, úgy, hogy a kanyarodó földúttal innentől párhuzamosan mennek, szorosan egymás mellett. Igazából nincs is értelme jelet keresni, balra fal, jobbra a patak. Mész, mész. A földút közepesen süllyedt lefelé, a patak nagyon durván. Körülbelül egy kilométerrel arrébb a patak már olyan hatvan méter mélyen tekergett. (Két darab tízemeletes ház.) Ekkor kezdett gyanús lenni a dolog, mert jelzés elég régóta nem volt, de a túraGPS szerint teljesen jó úton jártam. Egy ideig. Ugyanis az út egyszer csak elfordult enyhe ívben a pataktól, nekem pedig párszáz méter után esett le, hogy a GPS szerint megint szögben vagyunk a turistaúthoz képest. Bakker. A turistaút a patakmederben lett volna. Ez addig, amíg a kettő egymás mellett futott, nem látszódott. Ott kellett volna nagyon figyelnem a patak túloldalán lévő fákat, ahol a patak elkezdett jobban süllyedni. Vagy oda kellett volna egy jelzőtábla. De ez már túl merész gondolat, hiszen honnan is szereznének ennyi fát a táblákhoz.
Na, azt a hatvan métert, amit ott ereszkedtem azon a roppant meredek parton, azt nem kívánom senkinek. De végül leértem, jelzés sehol, bátran megindultam lefelé… és egyszer csak megjelent a jelzés. Szabja meg a franc.

Hamarosan leértem Ómassába, a közben megerősödött patak mellett. Az örök kutak. Az árokban meredeken lefutó patakból bevezettek az udvarra egy csövet, azt kihúzták a föld felé, legörbítették, mintha vízcsap lenne, szelep nélkül. A kifolyó víz megy is vissza a patakba. Csak éppen az udvaron van egy örök kút. Gyönyörű, tiszta vízzel.

Lent a faluban a kocsmáros kiült mellém, negyedórán keresztül mesélt a kutyájáról. A garadnai vasútállomáson segítettem a szakinak becipelni a csocsót a kocsmába. Kényelmesen csorogtam lefelé az úton, szivarozgatva, sörözgetve, élményekkel. Az Erdei Halsütőben ettem egy piszokul finom sült pisztrángot, pedig utálom a halat. Körbemászkáltam az őskohót. A Hámori tó mellett eldumálgattam a horgászokkal. Amíg vártam Nejt, hogy felszedjen, elücsörögtem egy lillafüredi kocsmában, a csapossal beszélgetve.

From Bükk 2013

Ez a séta sem volt rossz, pedig pont az ellenkezője volt a klasszikus turizmusnak: nem néptelen erdő, hanem falvak, kisközösségek, emberekkel.
Jézusom, csak nem kezd felszívódni a mizantróp énem?

Link:
- Az összes kép (slideshow)

April 27, 2013 at 23:39 Posted in: Utazás One Comment

Lista

Most voltak itt a rezsicsökkentő kérdőívvel. Megfenyegettem őket, hogy rájuk uszítom a macskákat.

April 27, 2013 at 14:38 Posted in: Hétköznapok 8 Comments

Neverending 08

Azt hiszed, vége?

Ádehogy. De ezek már mondhatni a hétköznapok. Csak azért kerültek bele a sorozatba, mert aközben történtek, miközben az új laptoppal küzdöttem.

Kezdődött azzal, hogy Barna lejött, majd zavartan közölte, hogy nem tud nyomtatni a gépéről. Gyorsan végiggondoltam, bántottam-e a szervert az utóbbi időben, de nem.
- Windowsupdate be van kapcsolva? Automatikus? – kérdeztem rá.
- Aha.
Na, megette a fene. Biztosan nála is lecserélte a drivert. Felmentem, megnéztem: nem. A biztonság kedvéért leszedtem a nyomtatót, kipucoltam a drivert, telepítettem volna újra az egészet, de már a szervert sem látta. Próbáltam RDP-vel elérni a szervert, de ez sem ment. Hoppá. Lementem, bekapcsoltam a tévét (az a szerver monitora), minden rendben. Nyomtatás a saját laptopomról: rendben. Akkor mi a franc van?
Visszamentem az emeletre. Barna ott pironkodott a szobában.
- Bocs – nyögte ki.
- Mi van?
- Nem vettem észre, hogy a 2-es AP-n vagyok.
- Ó, hogy az a…!

Írtam itt régen a hálózatunkról, az ábrán azóta annyi változott, hogy bekerült egy Microtic router, leválasztva a saját hálózatunkat az IPTV hálózatáról. Azaz a Cisco egységen lévő wifi AP-ból guest wifi AP lett: aki erre csatlakozik, az eléri a netet, de nem éri el a belső hálót. Na, erre kapcsolódott rá automatikusan Barna gépe, ezért nem látta a belső hálón lévő nyomtatót.
Innen már csak a romokat kellett eltakarítani: befejeztem a nyomtatótelepítést, meg beállítottam, hogy a 2-es AP-re ne kapcsolódjon automatikusan.

Időközben megérkezett az új szkenner. Kicsomagoltam. A szokásos kétpontos betűkkel szedett lepedőnyi garanciális védekezések mellett egyedül ukrán nyelvű manuál volt benne. Vicces. Éljen a magyar piac.

Itt jegyzem meg, hogy amikor a laptopnál a szériaszám alapján utánanéztem, hogy hol és mikor aktiválták, akkor Kazahsztánt dobta ki a gép. Miután felmostam magam, nyomoztam egy sort és kiderült, hogy a UPS-nek, aki Kínából szállítja a vasat, Kazahsztánban van egy nagy logisztikai raktára, ott aktiválták, még tavaly ősszel. Hogy ebből hogyan lesz nekem, a márciusi vásárlással 3 év garancia, azt nem tudom, de ettől már főjjön a kereskedő, illetve a CHS feje.

Oké, a szkennert összedugdostam, majd rákötöttem a számítógépre. A bekapcsolással volt egy kis gond, hiába nyomogattam a főkapcsolót(1), nem reagált rá.

(1) Ezt is megértem. Külső periférián kapcsológomb. Nem volt ez mindig így.

Aztán megemeltem a tetejét és valahogy sikerült úgy rányomnom a gombra, hogy bekapcsolt. A pnp egyből rá is harapott, aztán egy idő után közölte, hogy égen-földön nincs hozzá driver. Nem is baj, a dobozban volt driver cédé, hajrá. Fel is pakolt mindent: drivereket, segédprogramot, HP update-t és OCR-t. Szuper. Szkenneljünk. Közölte, hogy valami nem frankó, hiányzik egy exe állomány. Hogy melyik, azt nem árulta el.
Á, nem voltam ideges. Néztem bambán a képernyőre, aztán eszembe jutott, hogy a telepítés során volt egy üzenet, miszerint most kapcsolhatom be a szkennert. Jó. Összes driver és program uninstall, szkenner kikapcsol. Kikapcsolna. Megint nem működött a kapcsológomb. Velem nem szórakozol, kihúztam a konnektorból. Restart. Minden újratelepít. Amikor azt mondta, hogy bekapcsolhatom, visszadugtam. Persze a bekapcsolás megint nem ment, de most nagyon. Mind a tizenkétezer módon, ahogy csak egy gombot megnyomni lehet, megnyomtam a főkapcsolót, de semmi. Pedig közben nyitottam-csuktam a tetejét.
Ekkor jelent meg a Pokol Poloskája. A tavalyi hosszú és enyhe ősz során az összes résbe mezei poloskák fészkelték be magukat. Ezek átvészelték a telet, mostanra pedig kikelt az új generáció. Hihetetlen, milyen invázió van. (A pár hónappal ezelőtti váratlan tavaszban már ízelítőt kaptunk.) Mostanra pontosan tudom, mekkorát kell rájuk ütni, hogy bekrepáljanak, de ne fröccsenjenek szét. Akkor ugyanis pokoli büdösek. Nej próbált utánaolvasni, de azt írták, hogy kiirtani ugyan nem lehet őket, de ártalmatlan lények, nem zavarnak sok vizet.
Nos, a ma esti vendég nem ebbe a kategóriába tartozott. Valószínűleg ennek éjszakai molylepke nevelőszülője lehetett, mert nem bírt megülni a seggén, összevissza repkedett, nagy sebességgel, idegbeteg módon. A hálószobában viszont nincs erős fényű lámpa, csak néhány spot, így képtelen voltam rátalálni, amikor éppen megült. Többször viszaültem szkennert faragni, de ekkor mindig begerjedt a poloska és repkedett, nem ritkán a fejemnek ütközve. Egyszer azt is eljátszotta, hogy a hátamon pihent meg. Nyilván ekkor sem láttam – csak akkor kaptam frászt, amikor hirtelen a pofámba berregett. Aztán végre elkövette azt a végzetes hibát, hogy a világos asztalra szállt rá. Úgy nekiálltam csapkodni Nej polárfelsőjével (naná, majd a sajátommal), mintha fát vágnék, de az a dög fel sem vette. Csak mászkált tovább. Végül én fáradtam el hamarabb, lekaptam a papucsot és fejbesomtam. Dehogyis vacakoltam a jól kimért ütéssel. De ezt is túlélte. Ekkor elkezdtem a papuccsal sorozni és csak akkor hagytam abba, amikor már csak egy lapos – és roppant büdös – tócsa maradt belőle. Tuti, hogy a Pokol Poloskája volt.
Aztán lavór, szivacs és tisztára sikáltam az asztalt.
Képzelheted, mennyire nyugodtan ültem vissza a szkenner mellé.
Ott jártam, hogy a bekapcsoló gomb csak nem akart bekapcsolni, én pedig már azon meditáltam, hogy szerencsére óvatosan bontottam ki a csomagot, így adott esetben könnyű lesz visszavinni a cuccot a kereskedőhöz. Aztán végül jobbra-balra megmozgattam a fedelet az aljával összekötő vezetéket és ettől hirtelen megjavult a kapcsoló.
Mehettünk tovább. A bekapcsolásra megint ráharapott a pnp, de most már fent volt a driver, így tudta telepíteni is. És igen, innentől szépen működött. (Valószínűleg a metódus le volt írva a gépkönyvben. Ukránul.) Még összelőttem az Adobe Acr. Prof-fal, aztán hurrá. Lehet szkennelni.

És akkor szombat. Elméletileg már túl voltam mindenen. A laptopon még várt rám legalább egy napnyi finomhangolás, de ez már nem veszélyes. Közöltem a családdal, hogy erre a hétvégére a feltett célom az, hogy nikotinmérgezést kapok a teraszon, miközben összeírom, miket kinlódtam az utóbbi napokban. (Jó dolog ez, egyfajta telepítési napló, amíg emlékszem a részletekre. Még az se kizárt, hogy másoknak is segítek vele.) A csajok nekiálltak filmet nézni a szerverről. Aztán egyszer csak szóltak, hogy gubanc van, lefagyott a kép. Nézzem már meg.
Utólag már sajnálom, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ordítottam. Toporzékoltam. Engem vigyen fel a padlásra. Lányom fel is menekült az emeletre, Nej tartott csak ki makacsul mellettem, igaz, ő is gyanúsan szótlanul.
A szerver természetesen lefagyott. Semmire nem reagált, a hálózaton keresztül sem lehetett elérni. Jobb híján kikapcsoltam, majd be… és közben vadul imádkoztam magamban. Elindult. Hogy hogyan állnak rajta a virtuális szerverek, azt azóta sem mertem megnézni.
Mindenesetre ez előrevetíti, hogy hiába sikerült bravúrosan a decemberi helyreállítás, ez a szerver nem kerek. Lehet, megérné újratelepíteni, de akkor már Windows 2012-vel.
Mert soha nem hátrálunk meg, ha tapasztalatszerzésről van szó.

Nem, egészen biztos, hogy sosem lesz vége.

ps.
A tesztrendszeremet másfél nap alatt sikerült rendberaknom. Nem, nem a restart ölte meg a rendszert, hanem a múltkori hálózati átalakítás. Hiába, egy IP tartományváltás nem egyszerű játék.
De erről már nem akarok beszélni.

April 24, 2013 at 22:32 Posted in: IT 8 Comments

Neverending 07

Mint minden rendes horrorban, a zombi visszatér

Akkor foglalkozzunk a régi desktop géppel. Fura egy dolog, hiszen annyi volt vele mindösszesen a feladat, hogy fel kellett vinnem a nappaliból Nej dolgozószobájába. Hogyan lesz ebből egy teljes írás? Meglátod.

Kezdődött úgy, hogy már régóta variálni akartam a géppel, csak mindig lusta voltam megbontani emiatt a sarkot. Most viszont úgyis meg kellett, szóval nosza. Anno a szerverből kiesett egy alig használt 250 gigás HP SATA diszk, nehogy már csak a port fogja a polcon. A gépben még volt két üres SATA hely, szóval semmi akadálya nem volt a berakásnak. Szétszedtem, beraktam, boot, BIOS látja, Windows elindul, diszk megformáz, örül. Fent megcsináltam a gépnek a helyet, felcipeltem, összedugdostam, bekapcsoltam, működött. Nekiálltam leszedni róla a személyes alkalmazásaimat: néhány cucc biztosan nem kell a leányzónak, a felhőszinkronos alkalmazásokat is leszedtem, meg egy-két apróságot bekonfigoltam a profiljában. A többit majd akkor, ha hétvégén hazajön. Egyedül a szkennert nem bírtam beröffenteni, de emlékeztem rá, hogy az egyik USB kártya már régebben is hülyéskedett, majd valamikor átdugom a készüléket egy másikba.
Lefekvés előtt még kigyönyörködtem magam benne: nagyon jó helyet sikerült kialakítanom. Ha lett volna otthon horgolt terítő, még azt is rádobtam volna.
Reggel szintén úgy kezdtem, hogy még egyszer végigmértem. Megint tetszett, de ekkor már láttam rajta az apró hiányosságokat. Például nem volt hozzá hangszóró. Nem egy nagy úgy, nem hifibolond a leányzó, de azért valami legyen. Oké, majd veszek. A szerelések közben egy dobozban találtam még egy 160 GB-os IDE vinyót. (Barna gépében volt, mielőtt laptopot kapott volna.) Ma már nem egy nagy dolog, de elméletileg ez is belefér. Temp diszknek pont jó lesz, a fontos cuccok úgyis a NAS-on vannak. (Egy IDE egység volt csak a gépben, tehát ennek is akadt hely.) És akkor ott van még a szkenner.
Elszaladtam boltba, vettem hangszórót. Estefelé pedig nekiálltam berakni a plusz merevlemezt.

Nem tudom, milyen istenséget sikerült az utóbbi időben magamra haragítanom, de egy igen bősz dúvad lehet.

Kihúztam a gépet a konnektorból, lekaptam az oldallapokat, betettem a plusz merevlemezt. Olyan szerencsétlenül alakult, hogy egyszerűen nem fértem hozzá a szalagkábelhez, így lehúztam a régi IDE lemezről, aztán addig forgattam, amíg elért mind a kettőhöz. Az új vinyót bejumpereltem fix slave-nek. Jó lett volna tudni, az eredeti diszk hogyan van beállítva, de ránéztem a sűrűn szerelt házra és inkább nem szedtem ki. Visszadugdostam, bekapcs, BIOS, teljesen hülye. Nem látta egyik IDE vinyót sem, csak a SATA-t.
A következőket most nem részletezem. Több óra kinlódás jött, jumperek, kábelforgatások, kábelcserék. Nem, nem vagyok ennyire hülye, ez speciel pont az én világom. Nekem mindig az új technológiákkal van bajom, az IDE konfig meg pont nem az. Egyszerűen csak nem az történt, aminek történnie kellett volna. Két különböző konfigurációban is összejött, hogy a BIOS helyesen látta a diszkeket, de egyiknél sem indult el a Windows.
Végül elgyötörten rogytam a székbe. Végigjátszottam gyakorlatilag az összes létező konfigurációt, egyikkel sem indult el az oprendszer. Sőt, miután kidobtam a 160-as diszket és visszaálltam a kiindulási állapotba, akkor sem. Sőt, akárhányszor benne maradt az eredeti IDE diszk, mindig öt percig próbált bootolni, mielőtt feladta volna.
Az eredeti állapotban hagytam, beállítottam, hogy bootoljon pendrive-ról. Nem fogadta el. Ekkor már azért kezdett elegem lenni a BIOS-okból és a boot sorrendektől. Kipróbáltam mind a két boot pendrive-ot (Windows7/8), egyikkel sem indult el. Betettem a DVD olvasóba egy Windows7 telepítő dévédét, beállítottam, hogy arról induljon, de cseszett rá. Nagyon úgy néz ki, hogy leszarja, mit állítok be, először mindig az IDE eszközöket járja körbe és csak utána nyúl a SATA-khoz. (A DVD az SATA.) Egy örökkévalóságig vártam rá, aztán végre elindult a telepítő dévédé. Kábé 20 percig tartott, mire beröffent a Windows PE. Ekkor már azért sejtettem, hogy valami nem kerek, de kiváncsi voltam, mi is van a lemezzel. Azzal, amelyiken egy több év alatt igen otthonossá csiszolódott 64 bites Windows7 van, tömérdek alkalmazással. Azzal, melyet semiképpen sem szerettem volna újratelepíteni. Ember, reggel ez még tökéletesen működött! Nos, a WinPE alól tisztán láttam a diszket, mind a két partíciót, az összes könyvtárat. Tudtam fájlokat másolgatni, szóval a diszknek ránézésre semmi baja. Csak nem bootol. Nézzük, mit tud az automatikus repair. Az első pofon: nem lát semmilyen operációs rendszert. Pedig ott van az. Na mindegy, dolgozz tovább. Dolgozott. Aztán azt mondta, van itt egy kis probléma a bootolás környékén (na ja), kijavítsa? Persze! – vágtam rá. Nyögött, kerregett, majd kiírta, hogy bocs, de nem tudja elmenteni. Aha.
Aztán ekörül a fazék körül keringtünk hajnalig. Nekiálltam játszani a bootsect paranccsal. Mindenféle kombinációban. Semmi nem használt, ellenben minden újraindítás 20 percig tartott. (Ennyi kellett a WinPE eléréséig.) A mobiltelefonomon komoly előrehaladást értem el a Sudoku pályák terén. Végül mellételepítettem – a SATA diszkre – egy Windowst, onnan próbálkoztam, de ez se vezetett sokra. Ez az IDE diszk megdöglött. Pontosabban, lehet, hogy a diszk jó, de bootolni nem tud. Végiggondoltam az összes következményt, aztán leformáztam. Legfeljebb Nej nem egy otthonos, hanem egy harapósan friss gépet kap. Mit mondjak, a 250 GB gyors(!) formázása 40 percig tartott. Ekkor már látszott, hogy valami nem kerek. Még egy utolsó teszt: hogyan indul el az új Windows, ha bent van az újraformázott IDE lemez és hogyan indul el, ha kiveszem? Ez a kísérlet győzött meg arról, hogy ennek a diszknek végleg kakukk: ha bent volt, akkor 20 percig tartott a boot (mint a WinPE esetében), ha kivettem, akkor pedig normálisan indult. Pedig ekkor az IDE már csak második, üres diszk volt. Kuka.
Persze, dühöngtem. Mennyi az esélye, hogy egy diszk meghal attól, hogy lehúzzák a kábeleit, majd visszarakják? Márpedig itt ez történt. (Minden dugdosásnál áramtalanítottam a gépet.)
Újratervezés. Nej rendszeresen panaszkodik arra, hogy kevés a helye. Ha a 250-es SATA-t teszem egyedül be, akkor tényleg nem marad neki sok. Mi lenne, ha beraknám a 160-as IDE diszket, mint System, a SATA meg jó lesz adatdiszknek. Szétszedtem, összeraktam, taktikusan telepítéskor csak az IDE-t berakva, Windows felszaladt, második diszk be, minden rendben. Gép összecsomagol, minden vezeték rádug, windowsupdate. Ezzel jól el is telt az idő hajnal négyig. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy Windows 7 SP1 után még órákig csak a windowsupdate-t kell nyomni… de ezen már dühöngtem korábban is. Közben írtam egy listát, hogy mely alkalmazásoknak kell fent lenniük, mire Nej érkezik. El is kezdtem, de ötkor lefordultam a székről. Pusztán csak azért aludtam most az ágyamban, mert Nej dolgozószobája a hálószobából lett leválasztva.

Reggel nyolckor már ébren voltam. A munkahelyi munkámmal is el vagyok maradva, ráadásul tegnap este kaptam egy sürgős feladatot, na meg Nej délután érkezik, addigra készen szeretnék lenni a gépével. Erős nap lesz.

Kora délutánra felkerült minden, amit terveztem, túl voltam az Office utáni windowsupdate-en is. Egy dologgal nem bírtam, de azzal nagyon: ez a szkenner volt, egy ScanJet 3970. A NAS-on lévő driver, melyet a korábbi gépen is használtam, egyszerűen nem ment fel. Közölte, hogy höhö, ez valami úri huncutság, ő maximum Win97, WinME, Win2000 és WinXP operációs rendszerekkel hajlandó szóbaállni. Nagyon nem értettem. Hiszen az előző gépen 64 bites Windows 7 volt, és tökéletesen ment vele. Mi lehetett a trükk? Feltúrtam, felszántottam a netet. Mindenhol azt találtam, hogy ez a szkenner hivatalosan sem támogatott XP felett, felejtős. Aztán találtam egy írást, ahol azt mondták, van egy pici driver, amellyel megy Vista 64 alatt is. Hoppá! Beugrott. Ezzel ment fel régebben is, aztán már jöhetett a nagy driver, az Imaging (kompatibilitási módban), és gurrá. Ráadásul meg is volt ez a pici driver a NAS-on, csak elsiklott fölötte a figyelmem. Nosza. Feltettem, nem panaszkodott. Az Imaging annál jobban. Sehogy, de abszolút sehogy nem tudtam felimádkozni, és sajnos fel sem írtam régen, hogy akkor hogyan sikerült. Még az is lehet, hogy a Vista64 alá tettem be, aztán arról frissítettem Windows7-re. Annyira régen volt, hogy már erre sem emlékszem. A biztonság kedvéért megpróbáltam még egy XP kompatibilitási módban történő futtatást, de nem sikerült átvágnom a telepítőt. Szóval, ez nem megy. A pici driverrel meg nem értem el a szkennert, és azért ez is elgondolkodtatott. Mert bár fent volt korábban az Imaging, de már évek óta nem azzal szkenneltünk, hanem más alkalmazásból. Nosza, ellenpróba. Van egy jó kis alkalmazás, úgy hívják, hogy VueScan. Arról nevezetes, hogy több, mint 2000 szkennerdrivert integráltak bele, és igen, benne van ennek az öreg szutyoknak is a drivere. Sajnos fizetős a program. Most ne figyelj ide, nyomozási célból beszereztem más csatornán. Feltettem. Az se látta. Ekkor kezdett mocorogni a fejemben a vezérhangya. Nem lehet, hogy már az első nap, amikor felköltöztettem a cuccot az emeletre és nem működött a szkenner, szóval nem lehet, hogy már akkor sem az volt a baja, hogy rossz USB portba dugtam? Próba. Emlékeztem, melyikben volt eredetileg, átdugtam bele az egeret, szó nélkül ment. Hoppá. Az összes szám- és valóságérzékem tiltakozott ellene, de nem láttam más magyarázatot: habár átkozottul kicsi a valószínűsége, de egyesegyedül az történhetett, hogy az öreg vincseszter elromlott, amikor lehúztam, majd visszadugtam rá a kábelt, az öreg szkenner meg akkor romlott el, amikor lehúztam a gépről, majd visszadugtam. Félelmetes. Pedig csak egy egyszerű költöztetésről volt szó.
Szkenner nélkül viszont nem élet az élet, szóval azt meg venni kell. Nem tétel, már ha csak ahhoz a szivarmennyiséghez viszonyítom, melyet az utóbbi napokban idegességemben szívtam el.

April 23, 2013 at 20:32 Posted in: IT 13 Comments