Idők szele

Nagyon úgy néz ki, hogy most jutottunk annak a kornak a végére, amikor a jövőnket éltük fel. Őszintén szólva, jobb szerettem a felélős korhoz tartozni, mint a jövőhöz.

May 18, 2012 at 14:52   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Azok az aranyos, cukorfalat macskák

A teraszon olvasgattam, amikor gyanús hangokat hallottam az erdőszéli mogyoróbokorból. Valami nagytestű kutya zörgette az ágakat, veszettül. Ez rendszerint hanyag gazdát és valamilyen macskát is jelent, így kisétáltam a kert végébe. Macskát nem láttam, és ez meg is ijesztett egy csepet, hiszen a két méteres bokor a vékony ágaival nem sok menekülési lehetőséget jelent nekik. Aztán egyszer előjött a kutya és elszaladt. Azaz a helyzet vagy így, vagy úgy, de rendeződött.
Visszamentem olvasgatni. Pár perc múlva újból rezgett a bokor. Picúr tört ki alóla, majd fekete csíkként berongyolt az udvarra. Gondolom, ennyi idő kellett hozzá, hogy a sokktól lefagyott macska újrabootoljon. És ki lehet találni, mit csinált az addig udvaron pihenő másik két macska? Kihasználták, hogy Picúr még nem teljes értékű, így mindketten megtámadták. A macskáknál ugyanis folyamatos a hierarchia harc. Picúrban viszont még benne volt a kutya elleni elszántság, így mind a két másik opponenst lenyomta.
Mondtam én, hogy egyszer még igazi macskát nevelek belőle.

May 16, 2012 at 21:38   Posted in: Háziállat  No Comments

Lejárt bérlet

Ma mászkálós napom volt, konkrétan a Duna Plaza mellett volt egy megbeszélésem, aztán máshol elintéznivalóm. Indulás előtt vettem észre, hogy a bérletem már két napja lejárt. Túlzottan nem zavartattam magam: a bérlet már a megváltás napjának első percétől érvényes, tehát ha veszek egyet a Kökin, az utólag legitimálja az aznapi potyázásaimat. Csakhogy a Terminálnál kilométer hosszú sor állt, én meg időre mentem. Átsétáltam a humán szkenner érzékelői között a lejárt bérlettel, gondoltam, majd veszek egyet a Gyöngyösi útnál. Ott viszont pénztár egy szál se, a forgalmi iroda is kihaltan tátongott. Megvolt a megbeszélés, gondoltam visszamegyek metróval az Árpád hídhoz. Nem tudtam, itt már nem engedtek be az ellenőrök. Amikor megkérdeztem, hogy és most mit csináljak, csak vonogatták a vállukat. Vegyek egy jegyet az újságosnál, aztán menjek el úgy az Árpád hídig. Meg se fordult a fejemben, hogy elmagyarázzam a logikámat, mert egyrészt nem biztos, hogy értenék, másrészt amúgy sem fogadhatnák el, hiszen bárki mondhatja, hogy majd vesz egy bérletet, harmadrészt meg ellenőröktől nem kérünk szívességet, tárgyalásba nem bocsátkozunk.
Megfordultam, kisétáltam. Az egyik még utánamkiabált, hogy az újságos nem arra van, de csak legyintettem. Úgyis olyan régen sétáltam már Pesten, épp ideje volt megint. Először elsétáltam az Árpád hídig, bérletet venni. Útközben csodálkozva figyeltem fel egy emléktáblára, miszerint itt született fiatalkorom egyik kedvenc költője, az élet egyszerű dolgainak naív énekese, Berda József – hiszen nekem mindig Újpest jutott róla eszembe, na de biztos elköltöztek. Aztán mentem tovább a körúton a Lehel útig, ott is elintéztem az elintéznivalókat, majd az egyik kedvenc rétesboltomban ettem ebédre egy szilvás és egy tökös-mákos rétest, utána hazazötyögtem.
Végülis, egész jó napot szerzett nekem a lejárt bérlet.

May 15, 2012 at 23:51   Posted in: Hétköznapok  2 Comments

Meteorológia és huncut időjárás

Az előző bejegyzéshez született egy meteorológiában kételkedő komment. A helyzet az, hogy én is rengetegszer szidom az időjósokat, pedig alaposabban belegondolva, magamat kellene szidnom. Mert feltétel nélkül elhiszem, amit mondanak.
Pedig tudhatnám. Mérnökember vagyok, tanultam folyadékok áramlástanát, tanultam hőtant, tanultam differenciál-egyenletrendszereket és tanultam valószínűségszámítást. Mégha oly kevésre is emlékszem az egészből, azért az megmaradt, hogy micsoda bonyolult számításokat igényel, hogy adott valószínűséggel megjósolják, hogy egy adott körzetben mekkora lesz a légnyomás, ebből következően milyen szél várható és kialakul-e esőt okozó felhőzet. Neadjisten, még villámlani és dörögni is fog. Ez még akkor is igaz, ha ma már a műholdak révén sokkal több kiindulási adat áll rendelkezésükre, a számítógépes teljesítmény pedig sokkal bonyolultabb modelleket támogat.
Ami el szokott sikkadni, az a valószínűség. Sokismeretlenes differenciálegyenletek, a káoszelméletnek az a nyomorult pillangója, az egymásra épülő bizonytalanságok… ezek mind behatárolják, hogy biztosra nagyon keveset mondhatnak. Csak éppen a meteorológiai oldalak az előrejelzéseket úgy közlik, hogy igen, XY napon esni fog. Vagy sütni fog a nap. Még furább, ha melléteszik a valószínűségeket is, mert ekkor mindenki azt fogadja el jóslatként, ami számára kedvező lenne. 65%-os valószínűségű eső? Akkor 35% az esély, hogy nem esik. Hát miért pont nekem nem lenne szerencsém?(1)

(1) Tényleg fura, hogy az emberek – azok is, akik tudnak számolni – mennyire úgy érzik, hogy a valószínűségek mindig csak másokra vonatkoznak. A lottó kettes esélye durván 1:200, azaz ha heti egy szelvénnyel játszol, akkor kábé négyévente lesz egy kettesed. Mégis, az az ember, akinek már egy éve nem volt kettese, úgy érzi, hogy valamiért pikkel rá a sors. Hogy vele most ki lett cseszve.

Na, mindegy. Trükkös dolog a meteorológia és még trükösebb, hogy hogyan hiszünk benne. Mivel éppen tegnap olvastam, elmesélem a sztorit.

A normandiai partraszállás időpontja, a D-Day eredetileg június 4-re volt kitűzve. Telihold, ár-apály, minden ekkor volt ideális. Igenám, de 3 nappal előtte elromlott az idő, márpedig ha valahol tud cudar idő lenni, a La Manche csatorna biztosan dobogós. Churchill szerint decemberre jellemző idő köszöntött be, hideg, köd, felhők, durva viharok, durva hullámzással. Vártak, vártak. Aztán elhalasztották az egészet 5-ére. Éjszaka kérdezték a meteorológusokat, mi várható. Azok azt mondták, hogy ennél csak szarabb lesz. De! Úgy látják, hogy 6-án délelőtt lesz egy kis enyhülés, viszont délutántól újra jön a cudar idő és beláthatatlan ideig marad is. Fel volt adva a lecke. Legközelebb két hét múlva áll egybe minden kedvező állásba, közben meg már az összes katona be lett stokizva a hajókba. És ha kiszivárog az egész? Végül Eisenhower bevállalta a kockázatot és hitt a meteorológusoknak.
A túloldalon a német meteorológusok annyira jelentéktelennek ítélték azt a pár óra enyhülést, hogy meg sem említették. Azt mondták, hogy az ítéletidő hetekig tart, a partraszállásnak semmi esélye sincs. Rommel, aki az adott partszakaszért felelt, haza is utazott a családjához.
A többi már ismert. Egy kis időre tényleg elállt a vihar, a tenger nem, mert a hullámok már csak ilyenek, a katonák szanaszét rókázták a szállítójárműveket, de ki tudtak kötni, meg tudták lepni a németeket. És mire újra feltámadt a vihar, addigra a legfontosabb, legnehezebb lépésen már túl voltak, hídfőállásokat létesítettek a parton.

May 14, 2012 at 21:13   Posted in: Hétköznapok  No Comments

Ritmusérzék

Nos, ezt a hétvégét elég rossz tempóban vettem. Péntek este kertiparti volt eggyel arrébb… és nekem is kedvem támadt egyhez. Nejjel meg is beszéltük, hogy semmi extra, pácolgatni már nincs idő, veszünk boltban ilyen grill eztaztmegamazt, aztán szombat késő délután kiülünk a teraszra, éppen nemrég töltöttem fel a borhűtőt, beszélgetünk, lazítunk. (Az ifjúságra egyébként is ráférne, így érettségi és záróvizsga előtt/között.) Igen, mondták a vacak időt, de csak szombat éjszakára.
Napközben pedig kertészkedtem. Bár úgy számoltam, hogy azért már hűvösebb lesz, de nem jött be. Sőt. 32 fokos melegben ástam a gödröket, dugdostam a töveket. Eltettem 10 ecetfát(1), egy japán birset meg egy orgonát.

(1) Torzsás ecetfából gyakorlatilag kimeríthetetlen készletekkel rendelkezem: a jó 20 éves fa hetente hoz 20-30 friss hajtást a gyepen. Ezeket vagy kiirtom, vagy ha rámjön a roham, akkor kiültetem házon kívülre. Ahonnan rendszeresen ellopják a megfogant példányokat.

Mondanom sem kell, időnként magamra is borítottam egy vödör vizet.
Nagyjából akkor borult be az ég, amikorra végeztem. És azelőtt kapott el minket a szélvihar, hogy Barna hazaért volna. A kertipartiból így lett egy szolíd közös filmnézés.
Éjjel megjött a várvavárt eső, így legalább a növényeim kaptak esélyt a túlélésre. Vasárnap délelőtt a szomorú, de száraz időben én is szomorúan néztem ki az ablakon: abszolút ideális volt minden a kertészkedéshez. Ehelyett maradt a punnyadás, délig csak olvasgattam az ágyban. Ebédre megsütöttük tepsiben a grillezni valókat, salátával így sem volt rossz.
Pár órával később kisütött a nap, én pedig a teraszon ücsörögve konstatáltam, hogy most meg a szomszédban vágtak bele egy grillpartiba.

May 13, 2012 at 20:53   Posted in: Hétköznapok  6 Comments

Mi a nehezebb?

Ezt a kérdést egyszer már feszegettem, és valószínűleg most is ott lesz valahol a helyzet kulcsa, de azért meglepő volt szembenézni vele. (Már amennnyire szembe lehet nézni egy kulccsal.) Szóval, mit tippelsz, mi a nehezebb: a víz, vagy a föld? Illetve a víz, vagy a tehénszar?(1)

(1) Gumicsizmás parasztok a tippelési játékból kizárva. Aki hétköznapi tapasztalatból tudja, hogy a tehénszar úszik a víz tetején, az túl nagy előnnyel indul.

Akinél nem a víz jött ki mindkét esetben győztesnek, az menjen el egyszer egy kertészetbe. Én holnapra terveztem egy egész napos földtúrást (Igen, esőben. Már alig várom, hogy fázzak.), emiatt bevásároltam ezt-azt: fröccsnek való rozét (Tudtad, hogy az Aldiban 900-ért adják a 2011-es Dúzsi rozét?), virágföldet, marhatrágyát. A virágföld 40 literes, a trágya 50 literes kiszerelésben volt kapható. Ha ez víz sűrűségű lett volna, akkor a virágföld súlya megegyezett volna a gipszeszsák súlyával, a trágyáé pedig a cementeszsákéval. Ifjúkoromban mind a kettőt cipeltem eleget, a súly érzete benne van a kezemben rendesen, a most becipelt zsákok még csak meg sem közelítették. Azaz vagy én lettem sokkal erősebb, vagy a víz sűrűsége nagyobb a fenti anyagokénál.

May 11, 2012 at 14:38   Posted in: Hétköznapok  3 Comments

Összefolyatva

Amióta kajakozás címén végigaludtam egy napot és közben úgy jönnek a négynapos ünnepek, hogy nem győzöm kapkodni a fejemet, némileg össze vagyok zavarodva a naptárral.
Szerdán (bár ennek utána kellett néznem a naptárban) szomorú kötelesség, temetés Egerben. Egy haláleset egyébként is lehangoló esemény, de a nagybácsi volt az első, aki a családom szerencsére nagy létszámú hetven év körüli generációjából eltávozott, és ez, akárhogy is nézzük, képes különösen kellemetlen gondolatokat támasztani az idősebb rokonokban.
A péntek reggelre viszont már emlékszem. A gyors és könnyű reggeli után a csajok (Nej, Anyós és Dóra) nekiálltak a konyhában sürgölődni, én meg erőt vettem magamon és befejeztem a Roppant Büdös Kajak kisikálását, beleértve a tartozékok semlegesítését is. Az biztos, idén durván fog nőni a gyep, mert ha a szagnak hinni lehet, ebben a kimosott iszapban volt bőven talajerő. Monstre pakolás, monstre konyhagőz.
Délután kettőre csíptük ki magunkat, virágbolt csokorért, automatából pénzt kivenni (a két tevékenység összefügg), aztán irány Barna középiskolája. Ballagás.
A csatornafedél méretű spongyabob lufi már a kocsiban is elég hülyén nézett ki, de hát ez volt a gyerek kívánsága: a virág mindegy, de spongyabob legyen rajta. Még szerencse, hogy önellátó, kiment az Állatkert elé és vett egyet magának. Én meg mostanában nem autózok, így nekem nem is jött még le, hogy a 450 forintos benzin mennyire megtizedelte a közlekedést: úgy számoltam, hogy a péntek délutáni csúcsban lesz vagy másfél óra, mire leparkolunk a Felvonulás téren – aztán már 40 perc után ott voltunk. Mi legyen? Adódott, hogy akkor sétálunk egyet a Városligetben. A csajok magassarkúban. Nej egy díszpárna méretű spongyabobbal. Mit ád az ég, elmentünk az Állatkert előtt is. A lufink barátságosan üdvözölte a régi haverokat. Aztán lassacskán összegyűlt a család, beengedtek az iskolába. Ez utóbbi nem is volt olyan egyszerű, tekintve, hogy a mi lufink még csak a középmezőnyben versenyzett. A franc se gondolta volna, hogy ekkora piaca van a ballagási lufiknak: a készlet fele kifejezetten ballagásra készült (congratulation grad!) lufi volt, a többit meg az Állatkert előtt akasztották le a gondos szülők, így bőven képviseltette magát mindenféle Spongya Bob, Patrick, Bagoly, Törpilla, na meg Pókember is. Mindegy, csak lufi legyen. Külön öröm volt a viharos szél, dehát nekünk, férfiaknak is kell némi szórakozás.

From MiVanVelem

Aztán a fiatalok végigvonultak a folyosókon – igen, így felszerszámozva – majd az udvaron fejezték be. Az elszomorodó szél felvidulva vette észre, hogy visszakapta a játékát és virgoncan belekapott a lufikba. A ballagók a sűrűjében az életükért küzdöttek a sok mesefigurával. Kívülről mindenesetre érdekes látvány volt: egy réteg gyerek, egy réteg lufi. Ennél már csak a hímnusz volt megkapóbb: mindenki állt, mint a cövek, egyenesen, felettük meg vad táncban forrtak össze a luftballonok.
Aztán egy csomó beszéd, melyekből a hangosítás miatt egy árva szót sem értettünk, de legalább a régen látott rokonok ki tudták beszélgetni magukat.
Barna kihozta a nyolc év alatt felhalmozódott cuccát és mindenki meglepetésére az egész elfért egy darab nylonszatyorban. (Pedig hárman készültünk rá, hogy cipekedünk.) Az egész kísértetiesen emlékeztetett az egy évvel ezelőtti eseményre, amikor meglehetősen váratlanul kellett elhagynom a munkahelyemet, és az összes cuccom, amely valamennyire is személyes volt odabent, elfért egy teszkós zsemlészacskóban. (Nej később bevallotta, hogy nem is a tény döbbentette meg a legjobban, hanem az, hogy kilenc év, és ehhez képest mennyire nem is próbáltam meg személyessé, otthonról bevitt cuccokkal barátságosabbá tenni a munkakörnyezetemet.)

Na de vissza a ballagásra. A rokonsággal haza, én pedig… előszedtem az Immár Nem Annyira Büdös kajakot, átöltöztem koszos ruhába és folytattam a szerelést. Egyszerűen nem volt más lehetőségem: este már Egerben kellett lennem, Nej és Barna kajakozni akartak a hétvégén, Barna kajakjában pedig nem volt ülésrögzítés, öcsém hozta a belevaló alátétet.
Akkor ezt egy kicsit részletesebben. Dicsőséges Ártunk és Ormányunk hetyke sercintéssel odabaszott a felsőoktatásnak, így a nagy kapkodásban beadott felvételi jelentkezésekről már csak a leadás után derült ki, hogy amit mi védőhálónak terveztünk, az gyk. nem járható. Azaz mindkét csemetének igencsak fel kell kötni a lengemagyart, mert csak az első helyen bejelölt lehetőség maradt számukra. (Még úgy is, hogy mindkettő fizetős, nem is kicsit.) Ebből kifolyólag itthon már hetek óta könyvlapozgatás hangja nyom el minden más zajt. Barnának még az elején beigértem, hogy azon a hétvégén, amelyik a négy írásbelis hét előtt lesz, elmegyünk kajakozni, hadd szellőzön ki a feje. Csak éppen nem tudtam melyik lesz ez a hét, így amikor kiderült, hogy tkp. most van az a hétvége, akkor már csak széttártam a kezemet, hogy nekem egyeztetett programom van Szilvásváradon. Szerencsére minden megoldódott, Nej beugrott helyettem – mondhatni, megkapta a tűzkeresztséget, ő pakolt össze, kötözte fel és le a hajókat a kocsira, vezette a túrát, szóval még jól is sült el. Abban meg teljesen biztos vagyok, hogy Barna túl sokat nem gondolkodott az érettségin, mert a viharos szélben az életükért küzdöttek.

From MiVanVelem

Már megint előrerohantam. Ott jártunk, hogy hazaértünk, még szép ruhában csináltunk néhány családi képet, aztán átöltözés, kajakszerelés. (A korábbi írásban említettem, hogy valahol kiesett egy alátét, amiatt szerencsétlenkedtem annyit a kiszállások alkalmával. Nem mintha egyébként is olyan virgonc lennék, de ezzel a nehezítéssel különösen vicces produkciókat adtam elő.) Belemásztam derékig a Már Nem Annyira Büdös, De Azért Még Igen Mocsárszagú kajakba, felkapattam mind a két alátétet, üléspróba – és megint hátrcsúszott. Itt azért már elég csúnyán néztem fel az égre. Az egész nap egy merő rohanás volt, itt álldogál mögöttem a népes család a teraszon, elvégre ünnep van, az étkezőasztalon fent van a díszteríték, igazából reggel óta senki nem evett – én meg koszos pólóban egy ótvar kajakot buherálok. Szerencsére beszállt öcsém is, és rögtön meglátszott, ki a profi: észrevette, hogy az alátét nem veszett el, hanem ferdén belecsúszott a sínbe, emiatt nem lehetett rendesen betenni az újat, pontosabban betenni be lehetett, csak meghúzni nem. A probléma azonosítása jelen esetben is nehezebb volt, mint a javítás, a kajak sittysutty megadta magát. Üde színfolt volt, hogy az idő előrehaladottságára való tekintettel én egy koszos, citromsárga Donaldkacsás pólóban nyomtam végig az ünnepi vacsorát. A bárpult fölött Spongya Bob vigyorgott.

Félóra ejtőzés, pakolás. Megint. Gyorsan összehajigáltam egy fél hátizsáknyi szivart, meg egy fél hátizsáknyi kiegészítő felszerelést. Kézi tűzoltókészülék nem volt közte. Mint utólag kiderült, tiszta ruhát, élelmiszert és fogkefét is elfelejtettem csomagolni – de legalább sör volt nálam. Ja, hogy mi ez? Szivaros klubtalálkozó Szilvásváradon. Igazából már péntek délután elkezdődött, de még úgy is jó voltam, hogy szombat reggelre érek le. Kihagyni nem lehetett, így is miattam lett elhalasztva erre a hétvégére. A fene sem gondolta akkor, hogy ennyire sűrű lesz a programom.
Gyorsan felkaptam valami melegebb játszósruhát, aztán már indultunk is öcsémékkel Egerbe. Negyed egykor érkeztünk meg, még dobtam egy sms-t a fiúknak, hogyan áll a buli, de vagy aludtak már, vagy képtelenek voltak sms-t gépelni. (Utólag azt mondták, hogy csak szombat reggel kapták meg, ami meglehetősen gyenge kifogás.)
Szombat reggel már korán ébren voltam, összepakoltam, vártam, hogy tesó is felkeljen. (Úgy volt, hogy ő visz ki kocsival.) Mire felkelt, jött egy sms, hogy vagy most érek ki, vagy csak délután menjek, mert határozott szándékuk, hogy elmennek kirándulni. Tíz perc múlva jött a következő sms, hogy stornó, úgy döntöttek, hogy kirándulás helyett inkább isznak. Zsák gyors átnézése, ekkor vettem észre, hogy nincs nálam whisky. Beugrottunk a teszkóba. Igen, még ekkor sem tűnt fel, hogy nincs nálam se kaja, se fogmosó cucc.
Mire kiértünk, már rotyogott a bogrács, a faasztalon pedig kitekert nyakú üvegek várakoztak műanyagpoharak társaságában. A következő öt óra igen hamar telt el, beszélgettünk, pöfékeltünk. A rá következő óra viszont rendesen belassult, mert ekkor jelzett be mindenkinek a gyomra. Én ekkor már teljesen hozzászoktam, hogy reggelire eszek valami könnyű reggelit, aztán egész nap koplalás, majd vacsorára egy gargantuai méretű zabálás – de a tömény italok meglehetősen unatkoztak a gyomromban, éreztem, hogy el kell valamivel foglalni őket, ne jöjjenek ki szétnézni. A többiek helyzete némileg nehezebb volt, az előző este igen megviselte a csapatot. Az az este, melyet én kihagytam, de így legalább kaptam egy esélyt a túlélésre. Hajnalig beszélgetés. Mindenesetre szólok, hogy ha valaki járt volna akkortájt a faluban, nem a tarlót égették.
Másnap szerencsére jutott hely egy kocsiban, így megspóroltam némi kellemetlenséget. Tiszta ruhám nem volt, csak a rajtam lévő, füstben pácolt darabok, pár napja a fogmosást is mellőztem, szóval biztosan népszerű lettem volna egy tömött autóbuszon Pestig. A metrón és a bkv buszon így is kényelmesen utaztam.
Itthon még volt a pénteki kajából, ami ismerve a helyi viszonyokat, sok mindent elárul a legyártott mennyiségről. Zuhanyoztam egy nagyot, a lejövő víz nem sokban különbözött a reggel általam elmosott bogrács öblítővizétől. Utána csendes szabadfoglalkozás. Alig győztem betelni a fura élménnyel, hogy nem kell sehová sem rohannom, semmit sem kell kapkodva összedobnom. Kényelmesen bekatalogizáltam a csereberélt szivarokat, a kerékpárjavításra(1) viszont már nem tudtam rávenni magamat.

(1) Igen, defekt. Ráadásul úgy, hogy nem is használtam a bringát, csak állt a tárolóban. Ez már a defektkapás esszenciája, ennél jobban nem lehet leegyszerűsíteni a szisztémát.

Egy nagy pakolás persze még vár rám, de úgy vagyok vele, hadd várjon. El se hiszem, de erre a hétre még üres a naptáram.

May 7, 2012 at 19:01   Posted in: Hétköznapok  One Comment

Péhá

Este kiültem a teraszra és egy szivaroktató könyvet olvasgattam. Éppen ott jártam, ahol azt elemzi, hogyan érjük el a kóstoláshoz szükséges ideális állapotot. A lényeg, hogy a szájüreg pH értéke közel hét legyen, azaz ne legyen se lúgos, se savas. Mindkét eltérés képes kikapcsolni a kellő ízérzékelést. (Nemröhög, mérnökember tudományosan szivarozik.) Azt is írta, hogy vigyázzunk a stresszel, mert attól is változik a pH. Nos, pont ebben a pillanatban repült bele az arcomba egy akkora éji molylepke, hogy kis híján leborított a székről. Felpattantam, strandpapuccsal a kezemben visszatámadtam, végül egy hosszú és véres küzdelemben agyonvertem. A pulzusom minimum 180-ra ugrott, az adrenalinról ne is beszéljünk. Visszaültem, szippantás a szivarból – és tényleg nem volt olyan finom.
Gyorsan fellapoztam a könyvet, hogy ilyen esetben mi a teendő. Azt írta, hogy minél gyorsabban vissza kell állítani a pH-t. Eddig oké, de mivel? Újabb lapozás. Citrom szorbet. Anyád. Neki biztos van otthon négynapos ünnep után éjszaka citrom szorbetje. Mi a B terv? Azt írta, hogy sima ásványvíz is jó. Na, az van. Ittam egy pohárral, visszasétáltam, ekkor odajött Picúr az esti simogatásadagjáért és nyugodtra simogattam magamat.
Újabb szippantás – és tényleg sokkal jobb lett. Hiába, a művelt embernek nincs párja.

May 1, 2012 at 21:13   Posted in: Gasztro, Háziállat  4 Comments