A fröccs, az egy veszélyes ital

És itt most nem a durvább fajtákra (nagyfröccs, tömbházmester) gondolok, hanem kifejezetten a barátságosaknak tartottakra. Mielőtt belemennék a fejtegetésekbe, felhívom a figyelmet egy, az alkoholista vegyészek számára jól ismert tényre: 1 sör az gyk. 2 deci borral egyenértékű. (A sör 4,5%-os, a bor 11,5%-os, a matekot rátok bízom.)

Nézzük a múltkori Csepel karikát. Meleg volt, izzadtunk, időnként megpihentünk. Ilyenkor jól esett a harmatos pohárban felszolgált hideg, buborékos fröccs. Házmester, persze, hiszen szomjasak vagyunk. Aztán mivel megegyeztünk, hogy nem pihenünk sokáig, hiszen hosszú a táv, indulás előtt gyorsan még egy, mert folyadékhiány játszik. Mennyi is ez? Hat deci bor, azaz 3 sör. Jó húsz perc alatt. És ez csak egy kikötés.

Nézzük az itthoni kerékpározást. Mostanában a negyven kilométeres bringás körömet nyomom, durván száz perc alatt. Megmértem, a mostani melegben ez 1,8 liter vízvesztés. Itthon kifejezetten híg fröccsöt szoktam iszogatni, ez az ún. sport fröccs, egy rész bor, négy rész szóda. Szőlőszörp. Egy órán belül vissza szoktam pótolni a két liter folyadékot, ez 4 deci bor. Azaz bármennyire ártalmatlannak tűnik is, de nem az. Hiába a sok szóda… de ott van a matek. Tutira az a bűnös.

Ismét Róma 03/02

Lendületből megpróbálom utolérni magamat. Imhol a tavaly őszi római csavargásunk videója. Előre szólok, hogy nem a szokásos idegenforgalmi látványosságok felfűzése következik, azokon a helyeken ugyanis elfelejtettem kamerázni. Magam sem értem, máshol meg miért nyomtam meg a felvétel gombot. Ennek ellenére nem lett rossz. (De erősen megfogadtam, hogy a következő utazásoknál már tudatosan kamerázok. Hiába tanultam meg úgy-ahogy vágni, ha nincs miből.)


Rome 2014 by jozsef-petrenyi

A macska menekül

Időnként van olyan, hogy a macska, minden különösebb ok nélkül, megijed tőlem. Meredten figyel a nappaliban, bármerre mozdulok, bármit csinálok, reagál rá, helyezkedik. Én meg élem az életemet: összeszedem innen-onnan az irodámat (a macska közben folyamatosan kereng) és készülök kicuccolni a lugasba. A macska végül úgy dönt, hogy kimenekül az udvarra, pont amikor én is elindulok kifelé, így tényleg úgy néz ki, mintha üldözném, sőt, mivel cipekedés közben a lábam alatt van, még jobban beparázik, kiszalad a lugasba, majd mivel látja, hogy oda is követem, pánikszerűen felmenekül a lócára. A helyemre. Aztán amikor elzavarom, akkor arrébbmegy, visszanéz rám és ott van a tekintetében, hogy ugye, megmondtam.

Csak képek

Séta hazafelé a fogorvostól, az erdőn keresztül. Vadvirágos tisztás.

A kompozíció címe: Én is macska akarok lenni, azaz a macskák dolgoznak.

A tetején megvágott beteg ecetfa nem adja fel. Sárga rózsa tercel.

Ribizli, trombitacserje és egy nagyon hülye fügefa.

A vadszőlő lugast csinál a kuckóból, a rózsafa az egekbe törekszik, a kajakok pedig pihennek az árnyékban.

A ház sarkán lévő előkert, azaz bazár. Vörös rózsa, fehér liliom, bíbor és színváltó cserszömörce, lila és fehér levendula, valamint sárga nemtudommi futónövény, mindez barnáspiros díszkavicson.

Meg persze a sztárok: homoktövis, cserszömörce és perzsa varázsfa.

First World Problem

Itt van ez a WC illatosító spray.

Magyarul ugyan nincs ráírva, milyen illatú, de angolul azért igen: blackberry. Azaz szeder. Meg valami más nyelven is: Czarne Jagody. Horvát fagylaltospultokon edződött nyelvtudással ez is könnyen fordítható: fekete eper. Ránézésre teljesen összhangban van a magyar szeder elnevezéssel.
A gond csak az, hogy a flakon nagy részét betakaró illusztráción áfonya vigyorog. Mely inkább kék, mint fekete (blueberry) és egyáltalán nem eper. Gyors gugli és hoppá, a czarne jagody lengyelül tényleg áfonyát jelent. (A lengyeleknél a jagoda nem eper, hanem bogyó.) Azaz ha a lengyel czarne jagody-t tükörben fordítom (fekete bogyó), akkor tényleg blackberry-t kapok… csak hát a kettő nagyon nem ugyanaz a gyümölcs.
Gondoltam, megszagolom, aztán az majd dönt. A következő gondolatom az volt, hogy oké, de mit is várok? Hátul a kertünk tele van szederrel és őszintén szólva, semmilyen szaga sincs sem a növénynek, sem a gyümölcsnek. Áfonyánk ugyan nincs, de volt már kezemben a gyümölcs, annak sincs jellegzetes szaga.
Akkor?
Megnyomtam a gombot. Sprrrrr… És egyáltalán nem csalódtam. Nitro-benzol jellegű mandula aroma, némi édes-savanykás beütéssel. Melyekkel az – egyébként nem létező – cseresznyeillatot is produkálni szokták.
Végülis… a wc szagnál jobb.

Egyszer csak túlleszek rajta

Van abban valami groteszk, ha az embert akkor kapja el egy fosós-hányós vírus, amikor az évente egyszer esedékes kedvenc joghurttortáját készíti el neki születésnapra a felesége. (És a házi joghurttortának a cukrászdai még csak a cipőfűzőjét sem kötheti meg.)
Ennél már csak az tudja jobban megkavarni a helyzetet, ha éppen ekkor kell elmenni a fogorvoshoz, aki kiszedte az ideiglenesen beragasztott körhidat és nekiállt végre gyökérkezelni az erre rászolgáló fogakat, igaz, közben a fúró megsturcolta a nyelvemet, a lebontott fogak éles sarka meg folyamatosan dörzsöli, de szinte mindegy is, mert zománc nélküli fogakkal amúgy se nagyon lehet mást enni, mint fröccsöt és szivart.
– Hogy telt a napod? – kérdezte Nej, amint hazaért.
– Hát, tudod, az evész mosztanszág nem megy túl jól.
– Na meg a beszéd szem – tettem hozzá.

Videók rendezgetése

Elkapott a hév, nem is tagadom. Amikor nézegettem a nemrég összerakott Utazások oldalt, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen minden belinkelt íráshoz tartozik az itthoni archívumban videó is. Ezek egy része kint is volt valahol a Youtube csatorna legmélyén, más része meg nem. Eleinte azért nem vettem figyelembe ezeket, mert régi cuccok, ősöreg technológiákkal, a manapság elvárt videók szintjét már nem ütik meg. Nem is beszélve arról, hogy ezen videók jelentős része egyszerű slideshow (vagy hogy beszéljünk már magyarul: zenés diavetítés), ráadásul a 2005-2008 közötti időszakban még erre sem volt igazán jó, elérhető technológia. Azaz mai szemmel még képnézegetésnek sem túl jók.
Pár nap után viszont az jutott eszembe, hogy és akkor mi van? Ha be vannak linkelve az útleírások, kinek fog fájni, hogy be vannak linkelve melléjük az akkori időszakra jellemző videók is? A linkben jeleztem, hogy ez tkp. diavetítés, így akit zavar a műfaj, az nem kattint rá. Akit meg érdekelnek a szövegekhez kapcsolódó vizuális információk is, használja egészséggel. (De ide sem válogattam be mindent ész nélkül. Ha két perc nézés után én magam is eluntam, akkor az a videó kimaradt.)

Szóval száz szónak is egy a vége, jelentősen bővült a linkgyűjtemény.

Másfelől nagyon jó alkalom volt ez az egész ahhoz, hogy rendezzem az online világban a videóimat.

  • Vimeo: A szemetes. Ide kerülnek az illusztrációnak használt, rövidebb videók. (Igen, a hülye feltöltési korlátok.)
  • IndaVideo: Ezt is a kényszer szülte. Az Izland videóval minden népszerű megosztónak volt valami baja, egyedül az Inda ette meg. Ha lesznek még ilyen makacs jogtiprások, akkor azok a videók is idekerülnek.
  • Youtube: Ugye a legnagyobb, a leglátogatottabb… és a leginkább szarakodós. Lehet erről vitatkozni, de én úgy gondolom, hogy ha valaki a házi videója alá bevág valami zenét, kiteszi és nem monetizálja (vagy hogy a fenébe mondják, amikor felkéri a szolgáltatót, hogy vágják tele a felvételt reklámmal), akkor nem kellene letiltani/lenémítani a videót minden egyes felismert zenedarabnál. Na mindegy, a Youtube máshogy gondolja. Emiatt ezzel, hogy most felszórtam még egy csomó régi felvételt, a Youtube csatornát le is zártam.
  • DailyMotion: Egy youtube konkurrens. Letisztultabb felület, kevesebb vacakolás a jogsértésekkel. Kipróbálom tartós használatra is. (Nem mintha mostanában az a veszély fenyegetne, hogy lesz időm új videókat vágni. Mondjuk, két éves elmaradásom van, szóval lassan már kellene.)

Számoszi szompolygász 09/09

Hazautazás
2015.06.02; kedd

Hajnalban, pusztán csak a miheztartás végett, ismét orkánszerű szélvihar. Sötét felhők a Kerki fölött. Már megint. Honnan jönnek ezek, hogy sose fogynak el? Persze nekünk már mindegy, egyedül azért kellett aggódnunk, hogy fel tud-e szállni a repülőgép.
Összepakoltunk, indulnánk, amikor megérkezett Joanna, a szállásadó hölgy. Csak azért kelt fel hajnalban és rohant ide reggel hatra, hogy még el tudjon búcsúzni tőlünk. (Az adminisztrációt már elintéztük tegnap este.) Szó bennszakad, hang fennakad. Azért ez már customer relationship management felső fokon.

Utoljára végigautóztunk a kanyargós, panorámás utakon. A repülőtéren leraktuk a kocsit (slusszkulcs a lábszőnyeg alá), aztán besétáltunk a váróterembe. A repülőtérre egyébként rá sem lehetett ismerni, a kora délelőtti órákban vagy hat gép indult (kettő közvetlenül Amszterdamba, hát mi van itt?), ennek megfelelően nagy volt a tömeg, sok a mozgás. Offline checkin, mert online csak az indulás előtt három nappal lehetséges, az apartmanban meg nem volt nyomtató. Nem is tudom, be fogom írni az értékelő lapra és majd jól lehúzom a szállást. (Irónia szmájli, nyilván tőlem is jó értékelést kaptak.) A checkin asztalnál elromlott a számítógép, de nem ültek át máshová, inkább megjavították. Tekintve, hogy a mi gépünk indult először és a végül sikeres checkin után szinte azonnal nyitott is a security, volt némi idegeskedés. Megint megbuktunk a görögségi vizsgán. (A gép kábé félóra késéssel indult, és ez senkit nem zavart, a repülés során meg se próbálták behozni, simán félórával később is érkeztünk meg.)

A checkin után szétnéztem és meglepetésemre az ajándékboltban volt csapolt sör. Életem legdrágább söre volt (5€), de ezt nem lehetett kihagyni. Reggel fél nyolckor egy korsó sörrel a kezemben álltam be a security sorba és úgy időzítettem, hogy akkor fogyjon el, amikor a biztonsági emberhez értem. Míg mások a vizes palackokat dobták a kukába, én elegánsan a műanyag poharat. Böfi nem volt.

Számosz – Szaloniki útvonal (Wikiloc, repülőgép)

Az utat végig élveztem. Eleve a légcsavaros gép alacsonyan repült – kábé 5000 méteren – és sokáig mentünk a török partok mentén, utána pedig szinte mindig volt sziget a láthatáron. Látszott, hogy Leszbosz még jobban tepert a hegyek kiosztásánál, elképesztőek voltak a terepviszonyai. A vége felé feltűnt egy ismerős sziget, nekem pedig megdobbant a szívem: Thasszosz! Fentről megkerestem az öblöket, ahol aludtunk, a kiszögeléseket, ahol kapaszkodnunk kellett erősen az evezőlapátba. De igazából a sziget domborzata (melyet a vízről ugye nem láttunk) nyűgözött le: egy darab, jó magas fennsík. Azaz a sziget kimaxolta a hegyekkel rendelkezést: egy nagy darab lapos hegy volt az egész.

Szalonikiben volt vagy 6 óránk az átszállásra, nem is nagyon zavart a késés. A városba már nem akartunk bemenni, a repülőtéren volt kávézó (szabadtéri, azaz lehetett dohányozni is), volt ingyen wifi, elüldögéltünk.

A beszállás viszont élménydúsra sikeredett. Már csak tíz perc volt az indulásig, álldogáltunk a boarding sorban, viszonylag elől, amikor megjelent egy rendkívül rosszarcú, ötven körüli, testes boarding asszisztens hölgy. Ránézésre sem volt bizalomgerjesztő, de amikor jelentőségteljesen odarángatta a Wizzair csomagmérő eszközét, látszott, hogy itt ma nem lesz elviccelve a beszállítás. Rögtön kiszúrt egy ifjú anyukát, aki egy ötévesforma gyerekkel álldogált. Jól egymásra találtak, mert az anyuka sem volt matyóhímzés, három jókora csomaggal várakoztak, melyek közül még a gyerek hátizsákja is túllépte a kiskézi limitet. Az anyuka is agresszív tipus volt, a beszállítóasszisztens is, pár perc múlva az ordítozásuktól zengett a váróterem. De hiába, az asszisztens valószínűleg vért ivott reggelire, jottányit sem engedett. Sőt, vérszemet kapva, sorra furakodott be az emberek közé és rángatta ki a gyanús alakokat. Például engem. Én már előre vigyorogtam, ugyanis ezen az optikai csalódáson korábban már átestem. Nekem ugyanis kifejezetten a Wizzair méretekre optimalizált táskám van, ez megpakolva milliméterre pontosan akkora, mint a megengedett méret. Azaz ránézésre irtó nagynak tűnik, az ember el sem képzelné, hogy bele fog férni a keretbe. Az asszisztens még kezdő lehetett, nem ismerte a táskát. (Ferihegyen már ismerik, szó nélkül engedik fel, hiába tűnik látszólag nagynak.) A hölgyemény megfogta a kezemet és elkezdett ráncigálni a keret felé. (Ekkor már elég magas volt az adrenalinszint a csajsziban.) Mentem vele. Mutatta, hogy tegyem be a táskát a _nagykézi_ keretbe. Mondtam, hogy nem. Ezzel elvoltunk egy ideig. Az asszisztens úgy érezte, fogott megint egy bliccelőt és egyre jobban rángatott. Én meg megmakacsoltam magamat. Aztán átléptem a keret túloldalára, ahol a kiskézi keret van. A csajszi integetett, hogy azt meg se próbáljam. Én pedig hanyag eleganciával beleejtettem a keretbe a poggyászt. Milliméter pontossággal belecsúszott, még erőltetni sem kellett. Egy OCD-s ott helyben elélvezett volna. Az asszisztensnek kikerekedett a szeme, aztán intenzív szorrizás után elpályázott.

Hogy ezért, vagy másért, de itt is összeszedtünk egy félórás késést,. A pilóta viszont valószínűleg már nem görög volt, Budapestig ledolgozta.

Szaloniki – Budapest útvonal (Wikiloc, repülőgép)

Aztán vége. Itthon már a taposómalom, projekt projekt hátán, hétvégi migráció, csupa teljes agykapacitást követelő munka. Kész csoda, hogy így, egy héttel később még emlékeztem valamire a nyaralásból.

Egy gyors kalkuláció, ha esetleg téged is érdekel egy számoszi kirándulás.

  • Az utazás 100-120 euró körül van fejenként. Szalonikibe ki lehet fogni olcsó jegyeket, különösen a Discount klub tagságival, az Astra meg 40 euróért szállít, ha nem vacakolsz túl sokat a jegyvásárlással.
  • A szállás – időben foglalva – 15€/fő/éjszaka. Nem is tudom minősíteni, elképesztően jó ár. Akár szezonra is, tengerpart mellé, végtelenül kedves szállásadóval, jó felszereltséggel. Előleget nem kell fizetni, a lemondás egy hónappal az utazás előttig ingyenes, utána sem drága. A booking-on meg lehet találni, Elli Studios & Apartments néven. (Ahogy néztem a többi vendéget, elég sok a visszatérő.)
  • Az autóbérlés szintén olcsó. 1-es kategória, 20€ naponta. Mi bejártuk a szigetet, amennyire csak lehetett, 50€ benzint tankoltunk.
  • A boltokban nagyjából magyar az árszinvonal (üdülőhelyen kicsit fölötte), az éttermekben a külföldön átlagosnak mondható 10€ körüli kajákkal. (Turistás helyen ez is drágább valamennyivel.) Kávé 1-1,5€, frappé 2,5-3€, a sör 1,5-3€, az utóbbi a sziklák tetejére applikált tavernákban.
  • Az emberek mindenhol kedvesek a szigeten. Nyoma sincs a lehúzásra optimalizált hozzáállásnak.

Összességében nekünk bejött. Egyedül az időjárás lehetett volna kegyesebb hozzánk, de erről nem a sziget tehetett.

Linkek:

Számoszi szompolygász 08/09

Döglés
2015.06.01; Hétfő

Elméletileg egész nap pihenés. Fekvés a parton. Úszkálás a tengerben.

Csak egy icipici barlanghoz kell felszaladni, itt rögtön a falu határában. Az út majdnem a tövéig visz, sima ügy. Még szivart sem vittem magammal. Pénztárcát szerencsére igen.

Mentünk, araszoltunk felfelé a szamárúton (igen láttunk szamarat is), aztán az egyik kanyarban beszorultunk. Hülye fejjel kétsávos módon vettem egy éles és legfőképpen meredek jobbkanyart, a kocsi pedig nem bírta. Egyesben. Próbáltam elindulni, de csak a gumit koptattam. Kiszállt a holtteher család de ekkor sem lett jobb. Beszorultam a hajtűkanyarba, ahogy kell. Végül vagy 15-20 apró ipszilonozás után megfordultam és lecsorogtam az első olyan helyig, ahol le tudtam rakni a kocsit. Majd visszasétáltam. Itt már láttam, hogy hülye voltam, a kanyar bal ívére tapadva, leszarva, hogy jöhetnek is szembe – itt??? – simán be lehetett volna venni a kanyart lefulladás nélkül is. De ekkor már csak legyintettem, itt van az a barlang nem messze, odasétálunk.

Kampos – Pithagoras barlang (Wikiloc, autó)
Pithagoras barlang (Endomondo, gyalog)

Gyalogoltunk egy kilométert. Ott volt egy tábla: barlang egy kilométer. Oké. Egy kilométer után újabb tábla: barlang 1100 méter. Izé. Egy újabb kilométer után volt egy mézárus. Udvariasan felvilágosított, hogy a barlang még nagyjából egy kilométer. Mindez a pokolian tűző napon, olyan meredek földúton, hogy nem is bántam, hogy lent hagytuk az autót. Aztán egy kilométerre találtunk egy tavernát és leültünk, mint egy sorozat harmadik évadja. Igaz, innen már tényleg látszott a barlang. Kábé 100 méterre van. Függőlegesen.

Meglepő módon a sörért nem kértek vagyonokat. (Pedig a sziklák tetején lévő céltavernáknál nem szoktak szégyenkezni az árakkal, simán befigyel a 3 eurós sör is.) Kaptunk mogyorót és egy kétoldalas tájékoztatót a barlangról. (A pacák először megkérdezte, honnan jöttünk, majd amikor megmondtuk neki, szemmel láthatóan zavarba jött, milyen nyelvű papírokat adjon. Nem hagytuk sokáig töprengeni, megfelelt az angol is.)
Nos, ez a tájékoztató egy gyöngyszem volt. Az a naív hit, ami szólt belőle, az az ügyetlen marketing… bájosra sikerült. Tudni kell, hogy a barlangot Pithagorász barlangjának nevezik és az a híre, hogy a nagy ember egy ideig itt bújkált a sziget uralkodója elől. Én ugyan máshol azt olvastam, hogy egy monostorban, és valahogy ezt jobban el tudom képzelni, de a legenda a barlang. Na szóval, a tájékoztató leírta, hogy két barlang is van egymás mellett, az egyik odabent elég meredek, itt nem lakott senki. A tudós ennek a barlangnak az előterében oktatott, illetve ennek a barlangnak a mélyéről hordta fel a vizet. Volt mellette egy másik barlang is, egy sokkal kényelmesebb, ott lakott. A tájékoztató ezt színesen, érzékletesen le is írta. Majd közölte, hogy Pithagórász halála után mindezt elfelejtették az emberek. Nekem itt azért már ugrott egyet a szemöldököm. De aztán megtörtént a csoda. Élt a túloldalon, a kis-ázsiai böszme nagy hegyen egy szentéletű remete. Fülébe jutott, hogy korábban egy kollégája hasonló körülmények között vegetált a szigeten. Egy komoly tudós. Akkor annak megszentelt helynek kell lennie, okoskodott, és úgy döntött, átköltözik. Hajóra is szállt. A sameszai elhűltek, amikor meglátták a Kerkit, de megnyugtatta őket, hogy a csacsik már várni fogják őket a kikötőben. És tényleg. Ott ácsingózott egy parasztember, három öszvérrel. Amikor a tanítványok megkérdezték tőle, honnan tudta, hogy jönnek, csak annyit mondott, hogy megálmodta. Elindultak a hegyekbe. Nos, a hegy nagy, az utak bonyolultak, itt megtalálni egy barlangot… hát, az Pithagorász ellenségének sem sikerült, pedig küzdött vele eleget, míg a bujkáló tudóst kereste. De ez a remete egyből odament. Megállt a szikla előtt és felmutatott: ott lesz a barlang. Felmásztak… és tényleg ott volt a barlang. Rögtön kettő. A remete nem jött zavarba, szépen elmagyarázta, hogyan élt itt Pithagorász. Innentől emlékszünk rá újból. Majd beköltözött a kecóba. Jó, mi? És még nincs vége a sztorinak. A remete élt, éldegélt, rágta a gyökereket, szórta a nagy igazságokat az arra járóknak. Csakhogy Kis-Ázsiában, az eredeti helyén űr maradt. A helyiek elkezdték hiányolni a mindenféle gyógyításokat, csodákat produkáló szent embert. Át is küldtek egy küldöncöt, hogy remete, jer haza. A küldönc meg is találta a völgyet, de ahogy haladt felfelé, megmarta egy mérges kígyó. Volt társa is, az gyorsan felszaladt a remetéhez és vázolta a helyzetet. A szent ember nem veszítette el a fejét, lement egy kübli vízzel és megitatta a szerencsétlent. Aki egyből meg is gyógyult. Innentől nevezik a mélyebb barlangban fakadó vizet Szent Víznek.

Aranyos sztori. De legalább megtudtuk, hogy két barlang van. A népszerűbbig el is ment mindenki.

Igen, az ott lent a taverna. És nem, nem a barlangból fényképeztem, hanem a félúton lévő kápolnából.

Megnéztük a Szűz Mária kápolnát, aztán lefelé a St John (Szent Klotyi) kápolna után (na,ezért biztos pokolra fogok kerülni) elmentünk egy alig jelzett ösvényen. Ezen annyira gyér lehetett a forgalom, hogy valami cseszett nagy madár pont az ösvényen verte fel a fészkét, és persze csak akkor rebbent fel hatalmas rikácsolásokkal, amikor kábé 30 centire voltam tőle. Kész szerencse, hogy nem ugrottam hátra, mert ott egy elég mély szakadék figyelt.

A végén még jött vagy 2-3 méter sziklamászás felfelé (Nej itt fordult vissza), eloldalazni egy sziklaablak melletti peremen, utána sziklamászás lefelé.

Magunk között szólva nem túl életszerű, hogy Pithagorász napi rendszereséggel közlekedett a két barlang között, valahogy vizeket cipelve, de ez már legyen a legendagyártók baja. Mi is bevettük, pedig milyen gyanakvó turisták vagyunk.

Lefelé a mézes bódé mellett fűszerszag csapott meg. Elkezdtük vizsgálgatni a cserjéket, szerencsére az árus is beszállt, így viszonylag hamar megtudtuk, hogy amin vitatkoztunk, miszerint rozmaring, vagy oregánó-e, az tulajdonképpen zsálya volt. Kaptunk is belőle egy csokorral. Lett volna kedvünk a mézhez is, de azt ugye nem lehet hazavinni, holnap pedig már utazunk.

Lefelé már nem volt semmi érdekes. Megtaláltuk a kocsit. Amikor felvetettem, hogy izé, el lehetne csalingázni Limnionas, esetleg Drakei felé, elég csúnyán néztek rám. Igazuk volt, mára parton döglést terveztünk. Szállás. Folyadékháztartás helyreállítása.

Nej fancsali képpel jött ki a fürdőszobából.
– Voltam vécén.
– Igen, az emberek szoktak ilyesmit csinálni.
– De gubanc van.
– Micsoda?
– Pithagorász rátelepült a klotyira.
– Mi van?
– Nem jön belőle a víz.

Megnéztem a tartályt, megszorult az úszó, azért nem jutott bele víz. Végül megegyeztünk, hogy biztosan az volt a baj, hogy Pithagorász ráült az úszóra.

Ja, hogy értsd. Pithagorász imádott varázsolni a közlekedőedény-elvvel, az a bizonyos Pithagorász kupa is így működik: ha egy bizonyos szint fölé töltöd, akkor az összes folyadék kifolyik az alján.

Punnyadtunk egy nagyot. A csajok kimentek strandolni, de én nem bírtam elszakadni a szivaromtól és a retzinámtól. Olvasgattam, jegyzetelgettem. A kellemes hűvösben. Aztán később kimentünk a partra Nejjel és úsztunk egy hatalmasat. Jól nézett ki a sziget a vízből. Még a Kerki is.

Búcsúvacsora a Kék Vödörben. Nem beszéltünk össze, de az asztalnál mind a hárman ugyanarra a gondolatra jutottunk. Itt vagyunk majdnem egy hete, ez az utolsó esténk – és még egyikünk sem evett birkát. Így mind a hárman ugyanazt kértük, fokhagymás bürgét. Finom volt. A forgalom határozottan fellendült, rajtunk kívül még két asztalnál ültek. A pacák már nem is ment el köretért a boltba.

A csajok egy kicsit paráztak otthon, mi lesz a maradék borokkal, meg ouzóval, de aztán csak elfogyott minden. Még a holnapra félrerakott retzinám is. (Ugyan vezettem, így reggelire nem ihattam, de úgy terveztem, hogy áttöltöm egy pillepalackba és jó lesz az a reptéren is.) Mit mondjak: azért annak van egy hangulata, amikor a tableten bebrózolunk egy görög ABC oldalt, hogy megfejtsük, milyen bort is iszunk egyáltalán. De hiába, végül a nevek sem mondtak semmit. Imádom. És a borok is finomak voltak.
Ahogy Nej fogalmazott vacsorakor: Mythos. Dolmades. Számosz. Támolygász.

(Ja, hogy miért kellett görög ABC két mérnökembernek? Akik matekból, fizikából szinte az összes görög betűt használták valami fogalom jelöléséhez? A boroscimkék kalligrafikája miatt. Még az ABC-vel megtámogatva is percekig vitatkoztunk, melyik betű melyik jel akart lenni.)

Számoszi szompolygász 07/09

Déli túra
2015.05.31; vasárnap

Tiszta az ég! El se hiszem. És a szél sem fúj. Sőt, süt a nap. Ilyennek kellett volna lennie minden napnak. A digitális levelibéka holnapra is ilyen időt jósolt. Úgy döntöttünk, hogy ma megcsináljuk a hosszúra és fárasztóra tervezett déli túrát, holnap pedig csak áztatjuk magunkat a tengerparton. De ha jól alakulnak a dolgaink, akkor ma is lesz fürdés.

A terv az, hogy egy ideig megyünk a megszokott úton, majd a hegyekből förgetegként zúdulunk le a nagy számoszi síkságra, benézve néhány kis faluba, monostorba. Utána Pithagoreio, mint fő látványosság, majd a délkeleti beach-ek sorozata, ahol valahol fürdünk is. Szép, hosszú program.

Szokásos reggeli: dolmades, tzatziki, feta, simit. Már napok óta zöldet… izé. Utána egy kávé a szomszédban. Látszik, hogy a helyiek is érzik a jó időt, a strand előtt két sorban parkolnak az autók. A másfél autó széles úton.

Pyrgos-nál bedöntöttük a gépet három óra irányába. A bedöntést vedd komolyan, elég meredek kanyar volt. Elképesztő úton mentünk. Az, hogy szűk, meg kanyargós, meg meredek, az már senkit nem lep meg, de a panoráma lenyűgöző. Kilométerenként álltunk meg, csak úgy gyönyörködni.

Kampos – Spatharei útvonal (Wikiloc, autó)

Az első falu Spatharei. Először túl is mentünk a belvároson (khmm), de időben kapcsoltam. Visszatolattam. A szűk, meredek utcában. Már nagyon megy. Aztán ledobtam az autót a keskeny utcában. Görög módra. Ez is megy.

Irány a központ, láttuk is a templomtornyot. Szokásos szűk, kanyargós utcák, csak itt még nem vették tudomásul a turisták létezését. Nem is nagyon járnak erre.

Éppen vége volt a misének. Faluhelyen ugye mindenki köszön mindenkinek, mi is végig kalimeráztuk az utat, udvariasan visszaköszöngettek. A főtér pedig tele volt. Helyiekkel. Mise után nincs is jobb, mint kiülni a főtérre, a nagy árnyékos fa alá, bort vagy kávét kortyolgatni, miközben a kispap valami birkát grillez a kőfal mellett. Nem az isteneknek.

Mi nem vettünk részt a fesztiválon, gondoltuk, benézünk a templomba, hátha még nyitva van. Nem volt. De nem csak az zárt be, hanem a templom melletti fészer is. Csak éppen annak nem örültek. A pópa, a fekete egyenruhájában, és egy helyi erő ütötték-vágták az ajtót, mindennel, ami a kezük ügyébe akadt. De az isteni ajtó kitartott.
– Nocsak, a pap nem ismeri az ‘Ajtó, nyílj ki!’ varázslatot? – jegyeztem meg.

Spatharei – Pithagoreio útvonal (Wikiloc, autó)

A következő falu Pagondas volt. Ide is jó szűk és kanyargós utca vezetett be. Megbűvölten követtem a kék nyilat, mely azt jelezte, hogy valahol a faluban lesz egy parkolóhely. De amikor megláttam, visszahőköltem.

Na ne. Az első napokhoz képest már sokkal bevállalósabb lettem, de ebbe a parkolóba nem mertem behajtani. Szerencsére volt egy szűk utca, ahol le tudtam parkolni. Viszont kifelé Dóra felvette az utat, így a majd egyszer valamikor elkészülő videóban benne lesz.
A falu méreteihez képest hatalmas főtér. Több kocsma, több hatalmas fa. Nagyon jól nézett ki. Az egyik kocsmánál három macska bűvölt egy söröző férfit. Nem is tudom honnan, de ismerős volt.

Le is ültünk.

Elmentem kávéért. A pultos hölgy nem beszélt angolul.
– Coffee? – érdeklődtem.
– Frappe. Nescafe. Greek.
– Coffee Latte?
Na, ehhez már nyelvet kellett hívni. A fiatal srác meghökkenten közölte, hogy tej, az nincs. Maradtunk a görög kávénál. (Ez nagyjából törökös kávé. Darált kávéra ráöntve a forró víz.)
Kivittem az asztalhoz. A szomszéd asztaloknál ülő fekete ruhás öregek leplezetlenül figyeltek minket. Nej mindenféle pofákat vágott, amikor meglátta a kávét. Dóra elkérte a számlát és alaposan tanulmányozni kezdte.
– Ne csináljátok már, ember – morogtam – Ez itt olyan, mint nálunk egy isten háta mögötti borsodi kocsma. Ott is mernétek így viselkedni?

Itt is felsétáltunk a templomig.

Dóra közben elkövetett egy hibát, megsimogatott egy macskát. A következő pillanatban simogatásra éhes macskahorda lepte el. Még a helyieknek is fülig ért a szájuk.

Milin éppen csak át akartunk utazni, de Igo gondoskodott a maradandó élményről. Mentem, amerre mondta, az út egyre szűkebb lett, aztán jöttek a derékszögű kanyarok, a meredek kaptatók, végül elfogyott az aszfaltozott út, a falu széli földút pedig belevezetett egy bozótba. Oké, hogy egy monostort kerestünk, de ennyire azért egy szerzetes sem lehet igénytelen. Rutinosan megfordultam, aztán mentem érzés szerint. Egy idő után Igo is kijózanodott és már jól mutatta az utat. Még csak nem is értem a dolgot, a track-en látszik, hogy ez a földút még véletlenül sem vitt a monostor felé.

Moni Megalis monostor. Biztosan szép. De mi pont akkor érkeztünk, amikor valami vasárnap déli titkos bulira készültek a szerzetesek.

Még éppenhogy beengedtek, de csak azzal a feltétellel, hogy quickquick. Jártunk egy kört az udvaron, megnéztük a templomot, de ekkor már nagyon üldöztek a fekete köpenyesek, így kijöttünk. Boldog mosollyal zárták be mögöttünk a kaput. Aztán a kocsiból láttuk, hogy vagy három ember szaladt oda és rugdosta, verte ököllel. Turistabusz, és valaki bentmaradt. A többiek meg nem akartak órákat a napon aszalódni. Izgalmas csatának ígérkezett, de nem vártuk meg a végét.

A következő célpont a Héra templom (Heraion) romjainak megtekintése volt. Állítólag a templom óriási nagy volt, de Számosz meglehetősen viharos történelme során megsemmisült. Megmaradtak az alapok és egy, azaz egy oszlop. De az alapok is elég lenyűgözőek, mutatják, hogy ez tényleg nem volt egy kispályás templom. A mitológia szerint Héra istennő itt született, ezen a szigeten. Ez úgy nagyjából orbitális kamu. Mármint úgy értem, mindenki tudja, hogy ezek a görög istenek valójában nem léteztek, de Héra, mint görög istennő, még a görög mitológiába is nehezen volt beleilleszthető, nem hogy a görögök kedvéért görög szigeten szülessen. Héra elődje az ún. hármas istennő – a szűz, az anya és a banya – már jóval a görög előtti mitológiákban is szerepel, ezer névvel. (Pratchett, Vészbanyák. De ajánlott olvasmány még Graves és a Sátáni Versek is.) Az akhájok előtti görög mitológiában ő volt Gaia, Uránosz felesége. Aztán jöttek a szláv akhájok, leverték a görög őslakosokat, jött egy vallásreform, ahol Zeusz lett a főisten, a korábbi hármas istennőt pedig összevonták, és ő lett Héra. Ezek után elég meredek azt állítani, hogy ezen a szigeten született. Sokkal inkább az emberek fejében. De inspirációnak nem volt rossz, a templom tényleg remek építmény lehetett.
Kár, hogy nem láttunk belőle semmit.
Először Igo kezdett el kavarni. Leértünk a hegyekből a dombok közé, majd a dombokból a tengerpartra, egy T alakú elágazáshoz. Érzésem szerint jobbra kellett volna fordulni Ireon felé (ez ugye már a nevében is utal Hérára), de Igo nagyon határozottan mutatott balra. Jó. Igaz, hogy még csak pár ezerszer vezettél félre, de hátha most nem. Nos, azért mentünk balra, hogy egy kilométerrel később egy kereszteződésben megfordítson, visszavezessen az előbbi T elágazáshoz, és továbbmehessünk egyenesen. Azaz ugyanoda jutottunk, mintha egyből jobbra fordultunk volna. Lassú felfogású a srác.
Megtaláltuk az ásatási területet. Csak éppen annyi időt csesztünk el a kavargással, hogy közben a monostornál a turistákból alakított deszantos csapatnak sikerült kiszabadítania a szerzetesek által túszul ejtett társaikat, és a hatalmas busz éppen akkor parkolt le a romok mellett, amikor mi is kiszálltunk az autóból. Az addig csendes környék hirtelen tele lett vagy 50 zajos turistával. Ráadásul kiderült, hogy a belépő 3€/fő, és nem mászkálhatunk csak úgy magunktól odabent, mindenképpen idegenvezetőt kell szereznünk. A Héttorony-technikával hozzá tudtunk volna csapódni a turistacsoporthoz, a fene sem számolta, hányan vannak, de bekukucskáltunk a kerítésen és a látvány nem túlzottan csigázott fel. (Később néztem meg guglifölddel, igazából nem is a templomot láttuk a kerítés mögött, szóval lehet, hogy tényleg impozáns egy izé lehet.) Mindenesetre akkor úgy döntöttünk, hogy sok látnivaló vár még ránk, a nap pedig véges. Mentünk tovább Pithagoreio-ba.

Ez nem túl nagy, de annál forgalmasabb, turistásabb város. Van kikötője, itt van a repülőtér is, lehet fürödni (az utóbbi kettőt egy helyen) és vannak látványosságok is. Mármint a klasszikus tenger/hegyek kombón kívül. Mindenképpen egy figyelemreméltó település. Bemelegítésnek megnéztük a várat, illetve a vele egybeépült Átváltozás templomot. Itt volt egy festői helyen elterülő temető is, gyönyörű panorámával. Hiába, a helyiek tudnak élni. Izé, halni.

A várból remek a kilátás a repülőtérre.

Lehet látni, hogy közvetlenül a felszállópálya végében, arra merőlegesen húzódik a Potokaki beach. Érdekes lehet ott strandolni.

Utána csavarogtunk egyet a kikötőben, bementünk a kis utcákba, megtaláltam életem eddigi legmeredekebb lépcsőjét, megvettük mindenkinek az ajándékokat, szóval munkás városnézés volt. Mehettünk a komolyabb dolgok felé. Kezdtük volna az Eupalinosz alagúttal. Ezt néhány forrás az ókor hét csodája közé sorolja, maradjunk annyiban, hogy marketinfogásnak elmegy, de nem igaz. Viszont az alagút mindenképpen a kor mérnöki csodája, mindenféle modern hókuszpókusz nélkül a hegy két oldalán elkezdtek ásni egy alagutat és középen pontosan összeértek. Ez anno a Marx Károly (Nyugati) téri felüljárónál a modern építészeknek teodolittal sem sikerült. Sajnos úgy jártunk, mint Geodóék, még mindig zárva volt a látványosság.
Innen nincs messze a Spiliani monostor. Felfelé, persze, miért kérded? Hajtűkanyarok, meredek csacsiút. Ahogy megszoktuk. Maga a monostor egy csendes, hangulatos épületegyüttes, a hozzátartozó szerzetessel is csak akkor találkoztunk, amikor már kifelé mentünk.

Árnyékos sarokban pad, kilátással a városra és a tengerre. Itt azért el lehet üldögélni. Garantálom, hogy senkinek nem fog járni az esze itt mindenféle Exchange migrációkon.

De nem ez a fő attrakció.

A szerzetesek egyáltalán nem buta emberek, felfedezték, hogy a hegyoldalban lévő barlangban milyen kellemesen hűvös van, így odarittyentettek a mélyére egy kápolnát. Leteszteltük.

És akkor már csak a fürdés volt hátra. Állítólag Pithagoreio-tól keletre tele van a part strandokkal. Csak fogalmam sem volt róla, hogyan jutunk le odáig. Térképen az úthálózat úgy nézett ki, mint egy pókháló. Földutakból álló pókháló. A járhatóságukról nem voltam túl jó véleménnyel. Aztán itt volt Igo, aki szemrebbenés nélkül vinne bele akár a járhatatlan mocsárba is. A koordináták megvoltak ugyan, de az itt, ezen a hegyes-völgyes terepen nem sokat ért.
Nem részletezem. Elképesztő utakon jártunk. Igen, elképesztő földutakon. Sáros földutakon. Semmiben, vagy csatornában eltűnő földutakon. Kecskeistállón keresztül. Nem, ez most nem költői túlzás, nem írói fantázia, a földút bevitt egy major udvarába, bátran behajtottunk, mentünk tovább és igen, a végén átvigyorogtunk a Hyundai-jal a gazda kecskeistállóján. Aztán visszafelé is, amikor késöbb elfogyott a földút. és vissza kellett fordulnunk.

Bolyongtunk tovább. Nehogy már olyan strandon fürödjünk, ahonnan nem látszik Izmir.

Psili Amos-t végül megtaláltuk, de nem tetszett. Egy gyors fürdésért nem akartunk fizetni. Mentünk vissza a földút labirintusba. Aztán feladtuk. (Jelzem, a térképen utólag megnézve, itt rontottuk el. Volt egy bonyolult egyirányúsított útszakasz, ahol lányos zavaromban visszafelé is ugyanarra mentem, azaz az egyirányú úton, forgalommal szemben. Az út párján volt az a leágazó földút, melyen mennünk kellett volna.)

Tudni kell, hogy az általunk kinézett déli partszakaszhoz van rendes út is. Az északi parton fekvő fővárosból. Mivel Pithagoreio is délen van, valahogy úgy gondoltam, hogy a tőle keletre fekvő, déli parti strandokhoz nem kell előtte felmenni az északi partra. Tévedtem. Ez egy ilyen sziget, a légvonalat, mint fogalmat, felejtsd el.

Pithagoreio – Tekergés – Poseidonio – Kampos útvonal (Wikiloc, autó)

Persze így már nem volt benne semmi kihívás. Az út a szokásos romantikus, hegyek-völgyek, szerpentinek, gyönyörű kilátással Törökország felé. Innen a szomszéd ország már csak pár kilométer., egy idő után ki is tették a teljesen értelmetlen Fényképezni Tilos táblát. Egy elbűvölő öbölben. Amikor a törökök akár távcsővel, akár műholddal még a fűszál hegyén egyensúlyozó katica pöttyeit is meg tudják számolni. De én, mint turista ne tudjam lefényképezni a partot, a tájat, az apuka meg ne tudja lefényképezni a strandoló gyerekeit… ez azért hülyeség. De a biztonság kedvéért kém üzemmódban kattogtattam.
Közben átöltöztünk és itt, Poseidonio külsőn, végre én is bementem fürödni a tengerbe. Ha már úgyis megfáztam, akkor tökmindegy. Úszkáltunk egy kicsit, nézegettük a túloldalt. Azért Izmir… apám, de jó messzire lejöttünk. (Otthon térképen néztem meg, természetesen nem Izmir volt velünk szemben, az egy szigettel feljebb van, nekünk csak Sogucak jutott.)

Még átmentünk a szomszédos Klima öbölbe, de itt már csak Nej mártózott meg. Köszönöm, nem ráncigálom a betegség bajszát.

Jó hosszú hazaút. 60 kilométer, Igo szerint másfél óra, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? A csajok bealudtak, de ez csak a normál hozzáállás tőlük. Én is kissé bágyadtan tekergettem jobbra-balra a kormányt a hajtűkben. Otthon átszaladtunk a boltba, vacsora, borok. Kiültünk a teraszra, végre kellemes volt az idő, leülepedtünk, mint az iszap.

Fülinap

Nocsak, nocsak, egy újabb születésnap. Ünnepeljük meg.
De mit is?
Hülye kérdés. Hiszen ezen a napon születtünk. Most van éppen X éve. Kereken.
Biztos? Oké, hogy ugyanúgy nevezzük a napot, de biztos, hogy kereken X*365 napról van szó? És mi a helyzet a szökőévekkel? Valójában, ha a napokat nézzük, negyvenegy évesen már tíz nappal is el lehetünk csúszva.
Akkor most mi van? Kezdjük ott, hogy ezek csak számok. Az emberek találták ki. A természet nem használ sem órát, sem napot, sem évet. Működik. Mi próbáljuk csak valamilyen formában mérni, korlátok közé kényszeríteni az időt. Azt az időt, melyet a természet szintén nem ismer – nem véletlen, hogy mérni sem akarja. Van csillagok járása, van időjárás, van születés, van szerelem, van reprodukálás, van meghalás… idő, az nincs. Csak mi találtuk ki, mert egyszerűsíti az életünket. Mi találtuk ki a tick-et, a percet, az órát, a napot, az évet. Az utóbbit speciel úgy, hogy a leghosszabb nap június 21-re essen, a legrövidebb meg december 21-re. Ehhez persze játszani kellett a szökőévekkel, de a mérés működik.
Oké, de akkor mi is a lényege az év mérésének? Az, hogy mindegyik általunk elnevezett nap, függetlenül attól, hogy ide-oda csúszkálunk, mindig ugyanazt a Nap-Föld viszonylatot jelentse. Ez a mérés lényege. Azaz a születésnap pontosan annak az ünnepe, hogy aznap áll úgy egymáshoz viszonyítva a Nap és a Föld, mint, amikor megszülettünk. Ezt ünnepeljük.
Biztos? Persze, hogy nem. Nem azt ünnepeljük, ahogyan a Nap és a Föld áll, hanem azt, hogy _megszülettünk_. Az együttállás csak apropó. Emlékeztet minket. Hogy most van itt az ideje annak, hogy tegyünk le mindent kezünkből és pusztán örüljünk annak, hogy létezünk. Hogy emlékeztesse mindazokat, akik érintettek, hogy örüljenek annak, hogy vagyunk. Nem az a lényeges, hogy hányadik, hanem az, hogy van.

Számoszi szompolygász 06/09

Északi túra
2015.05.30; szombat

Reggel elképesztő szél fogadott. Olyan 6-7 BF körül. De legalább oszlott valamit a felhőzet és időnként már kisütött a nap. Úgy terveztük, hogy letoljuk a két nagy túra közül a kisebbet: fel Karlovassiba, onnan végig az északi parton, egy hegyi falu (Manolates), megnézzük a híres öblöket a Kokkari környékén (a csajok optimistán dobtak be fürdőruhát is), aztán csavargunk a fővárosban, hazafelé pedig még szétnézünk Chorában.

Megint Marathokampos. Megint Igo. Most direkt mentem be a faluba: egyrészt, hogy legyen track, másrészt Dóra kamerázgatni akart. Túl jól sikerült. Beszélgettünk, nem figyeltem és az egyik kereszteződésnél követtem Igo javaslatát.

iGO vezet from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Ez lett belőle. Addig mentem a kocsival, amíg be nem szorultunk. És akkor még nem beszéltem a kitolatásról. Egy ideig simán ment, de aztán elértünk oda, ahol a rutinos helyiek _már letették_ a kocsit. Még ezek között is ki tudtam volna szlalomozni, de ekkor megérkezett mögém egy bácsika egy ősöreg, roncs Daihatsu pickuppal (a fene tudja, mit ettek rajta, de tele volt velük a sziget)… és megállt. Csak úgy. Kiszállt, nyitva hagyta az ajtót és elkezdett beszélgetni egy ismerősével, aki éppen arra sétált. Az, hogy én éppen kifelé tolattam, ő pedig lezárta az utat, abszolút nem zavarta. Egy ideig túráztattam a motort, de ezzel csak azt értem el, hogy kijött néhány alak és megpróbáltak irányítani a tolatásban. Hogy hogyan tudok centizgetve elmenni az öreg mellett. Az, hogy esetleg az öreg becsukja az ajtót és felsétál a járdára, senkinek eszébe sem jutott. Végül találtam egy apró kiszélesedést és 15-20 Y fordulóval megfordultam (igen, abban az utcában, ahol a videó készült), aztán nyomtam egy irgalmatlanul brutálisan kövér gázt, amelytől az öreg ijedtében felvetődött a járdára én pedig kisuhantam a centire pontosan illeszkedő résen. Őszintén szólva az sem zavart volna, ha viszem magammal a tragacs ajtaját. Még hallottam, hogy ordibálnak utánam. Aztán gondolom megbeszélték, hogy ez a faszi is megbukott a görögségi vizsgán: ahelyett, hogy beült volna valahová kávézni és megvárta volna, amíg az öreg meg az ismerőse befejezik a beszélgetésüket, nekiállt itt izmozni.
Sajnos Dóra ezt már nem vette.

Az északi út gyönyörű. Közvetlenül a tengerparton visz, baloldalt a tenger az öblökkel, jobbra meg erdei táj. Nálunk nem csak gyönyörú volt, de félelmetes is. A viharos szél tette a dolgát, a tenger szószerint őrjöngött. Elhűlve néztük. Nem szívesen ültünk volna ekkor kajakban.

Kampos – Manolates útvonal (Wikiloc, autó)

Aztán az elágazás Manolates felé. Újabb szamárösvény. De a keményebbek közül. Egy-egy meredek hajtűkanyarban még egyesben is felcsörgött a motor. Kettest alig tudtam kapcsolni. Viszont a táj szépsége kárpótolt a vezetési nehézségekért. Ezt a részt Csalogány erdőnek hívják, kellemes, erdei táj, hívogató ösvényekkel. Nekünk nem volt időnk rá… meg őszintén, ilyesmit közelebb is találunk itthon, nem ezért jöttünk a szigetre. Viszont a környéken élőknek meg ez a táj az egzotikum. (Dús erdei populáció egy déli görög szigeten? Azért hány ilyet tudsz mondani?) A terep végét már nem is nevezném erdei útnak, gyakorlatilag csavarmenetként tekeregtünk fel egy sziklára. Fel nem tudom fogni, mi vezette a helyieket, hogy itt alapítsanak falut, egy ilyen magas szikla tetején.

Essen pár szó a közlekedési táblákról. A helyiek tudják, hogyan kell meglepni a vezetőket. Tekeregsz felfelé a szerpentineken, már a harmadik közel 300 fokos kanyart teszed meg egymás után, amivel nincs is baj, de ekkor feltűnik egy tábla: kanyargós út jön. Hát az eddigi mi a lópikula volt, hogy nyaljam a füled? Aztán ugyanez másként. Mész felfelé a szamárösvényen, nemhogy két sáv, de egy is alig. Oké, ilyen a hegyi út. Majd jön egy tábla, miszerint útszűkület lesz. Itt? Hová??

Manolates séta (Endomondo, gyalog)

Vissza a sztoriba. A kocsit végül ledobtuk a falu előtt. Nyulak voltunk, nem mertünk bemenni, pedig odabent volt parkoló is. (Ami külön nagy előny a szigeten, hogy hírből sem ismerik a fizetőparkolást. Igaz, a kresz parkolási fejezeteit sem.)

És akkor szabad csavargás. Nagyon hangulatos volt. Nekem bejött Castelmola is, és itt is hasonló volt az élmény. Szűk utcák labirintusai, több helyi lakos, mint turista, apró, de kidolgozott házak. És a helyiek még ezekben az elképesztően szűk és meredek utcákban is képesek autóval közlekedni. (Nem mintha nagy forgalom lett volna, de egy csomó helyen parkolt autó és ha feltételezzük, hogy nem alkatrészenként hordták fel és rakták össze, akkor azoknak ezeken az utcákon kellett feljutniuk.)

Mentünk tovább Kokkariba. Az ún híres partokat kihagytuk. Látszott, hogy ilyen szélviharban semmi értelme sincs lemásznunk a partra. Kokkariban viszont sétáltunk egy nagyot. Egyrészt az ottani part sem kutya, másrészt a falu is hozta a formáját: szűk, néhol meredek utcák, hangulatos kikötő, ódon házak.
Ja, és megfáztam. Én, aki végig hosszú, meleg softshell nadrágban, zárt cipőben és sapkában voltam. A napsütéséről híres szigeten. Nyáron. Bizarr.

Mondanom sem kell, a fürdésből sem lett semmi. A szélviharban a vizet is alig mertük megközelíteni. A vízben egyedül szörfösök száguldoztak, neoprén ruciban.

Manolates – Samos útvonal (Wikiloc, autó)
Samos séta (Endomondo, gyalog)

Innen a fővárosba mentünk. Ez két településből áll, Számoszból és Vathyból. Vathy fent van a hegyekben, Számosz pedig egy szép öbölben. Ez utóbbi az, ahol érdemes sétálgatni, de őszintén szólva engem nem nyűgözött le. Ezerszer inkább egy kis hegyi falu. Jártunk a parton, ücsörögtünk a templom melletti parkban… és gyakorlatilag ennyi.
Hazafelé még lett volna Chora, de beborult, a falu pedig semennyire sem tűnt szimpatikusnak, így csak lassan áthajtottunk rajta és irány haza.

Samos – Kampos útvonal (Wikiloc, autó)

Róttuk a kanyarokat. Aztán feltűnt a hegyünk. A teteje megint sűrű, fekete felhőben.
– Ez a mi karmánk – jegyezte meg Nej.
– Kermink – pontosítottam.

(Tudom. És te is tudod. Kerki.)

Érkezés után a női szakasz még kivonult a partra. Fürödni. Mintha itt nem lett volna annyira erős a szél. Tévedtek. Csak napozás lett belőle.

Uzsonna. Már a második szójás dolmades konzerv. Eszüknél vannak? Amikor itt annyi az olívaolaj?

Vacsora ugyanott, a Kék Vödörben. Már törzsvendégként fogadtak. A hapi kihozott egy tálca nyers halat, olyan tengeri süllőnek tűntek. A csajok megvették. Én maradtam egy kommersz csirkemellfilénél, metaxa mártásban, vegyeskörettel.

Este a szálláson ouzo. Nej eleinte utálta. Aztán elmagyaráztam neki, hogy ez folyékony medvecukor. Amit Izlandon kétpofára ettünk. Azóta issza.

Éjszakára megint megjöttek az újabb fekete felhők a hegy fölé. Karma.

Jéghideg szoba. Kopogva potyognak földre a szúnyogok. De sajnos maradt is elég. Ezek lehetnek a németszúnyogok.

Csepel Karika

Nem, most nem a kerékpárról lesz szó. Inkább pár emberről, akinek nincs ki az összes kereke.

Péntek délután indultunk kajakkal a Kvassay zsiliptől egy üde zsilipeléssel (15.00), majd lementünk a Dunán a Rácalmási szigetig, onnan egy újabb zsilipelés Tassnál, majd vissza a Kvassay zsilipig a Ráckevei-Soroksári Dunán (RSD). Vasárnap este érkeztünk meg, az össztávolság 117 kilométer lett.

2015.06.12; péntek

Kvassay zsilip – Lórév útvonal (Endomondo, kajak)

Kicsit kapkodósra sikerült az egész nap. Bár nem akartam, de végül péntek délelőttre húzódott át a pakolás nagy része. A kajakot így sem tudtam már kitakarítani, és ennek meg is lett a böjtje. (Utoljára a szeptemberi balatonkerülésnél használtam, azóta eső mosta, szél verte. És birtokukba vették különféle állatok.) Pont elkészültem, éppen ebédeltem, amikor megérkezett a fuvar, azaz Attila. Lekavircoltunk a zsilipig, felszereltük a kajakokat. Kihajítottam hét meztelen csigát és számtalan pókot a beülőből, de ezek még csak az óvatlan állatok voltak. Nem voltam nyugodt, amikor bele kellett ülnöm. De ekkor már elkapott a sodrás. Nem csak képletesen. A zsilip közvetlen közelében áramlik legerősebben az RSD. Ücsörögtünk vagy tíz percet, aztán nyílt a kapu, váltott a lámpa. Beóvatoskodtunk. Aztán úgy elbeszélgettük az időt, hogy észre sem vettük a vízemelkedést.
Innentől jött a szervezés csúcsa. László – a túra kitalálója – a zsilip után tervezte felvenni a párját, aki nem jelent meg. Intett, hogy menjünk tovább, majd utolér minket. A zsilip külső oldalán kellett volna várakozzon két kajakos, akik itt csatlakoztak volna. Nem voltak ott. Jobb híján elindultunk. Majd utolérnek. Vagy mi őket. Vagy valami.
Két óra múlva kikötöttünk. A többiek a végtagjaikat nyújtogatták, én viszont nekiálltam végre rendesen kipucolni a kajakot. Még két meztelen csiga, még néhány pók… és egy földcsuszamlásnyi sár. De már kajak formája lett: olyan izé, amelybe jó belehuppanni. Szerencsére hamarosan elértük az első fix találkozóhelyet, a tököli révet. Az első bizonytalan fröccsök és sörök. Akkora meleg volt, hogy még vissza sem sétáltunk a kajakig, de már kiizzadtuk. Ellenben gyengén viharos szél fújt, naná szembe, így a várt 12 km/h-s száguldásból csak 9-10 lett. Itt végre egyesült a társaság, befutottak Lászlóék is, Jánosék is. Ők speciel a Római-partról indulva megtolták egy tizessel, keresztül a városon.
Kiderült egy nagyon fontos információ: a szálláshelyként megcélzott Lóréven nyolckor zár a kocsma. Volt odáig két óránk… és 20 kilométerünk. Nekem éppen volt kedvem evezni, úgy döntöttem, hogy egy hosszú sprinttel megpróbálom még elkapni a kocsmárost, hogy ne zárjon. Végül 2 óra 25 perc lett az eredmény, de a távolság sem 20 kilométer volt, hanem 25, viszont a lényeg, hogy még sokan voltak a kocsmában, vastagon nyitva volt a hely. Kértem is egy sört, hátradőltem a padon, rágyújtottam… és csak ekkor vettem észre, hogy a nagy feketeség nem kosz a lábamon, hanem szúnyogfelhő. Ha neadjisten arra jársz, készülj rá, hogy Lóréven annyi a szúnyog, mint nem is tudom, mint égen az oroszok. Visszasétáltam a kajakig, Autan spray, innentől zavartalan volt az első sör. Meg a második. Na jó, még a harmadik is. Bár ezt már csak kikértem zárás előtt. Vacsi, sátorállítás sötétben, fejlámpával, sűrű szúnyogfelhő közepén. Még egy elalvás előtti szivar, aztán szunya.

2015.06.13; szombat

Lórév – Szigetszentmárton útvonal (Endomondo, kajak)

A szélvihar nem csak igéret volt, de az időjárás be is tartotta. Igencsak hümmögve néztük a Dunát a sátorból kimászás után. Mondjuk, túl sokat nem kellett rajta menni, az alsó, tassi zsilip egy órányi távolságra volt csak. Alaposabb kérdezgetés után megkaptuk a konkrét választ: egy óra és egy lópitty. Ez a lópitty meglehetősen rugalmas időmértékegység, jelen esetben 20-40 percre jött ki. A távolság 12 kilométer, melyet szélcsendes időben, kicsit erős tempóval meg is lehet tenni egy óra alatt, de ilyen erős szélben nehezen. Kulcsig szenvedtünk, utána elhagytuk azt a nagy ventillátort, mely a szelet csinálta, innen már mentünk rendesen. Az eleje nyolcvan perc alatt ért oda, a vége meg éppenhogy. (Lórévnél is, meg útközben is voltak becsatlakozók, így ekkor már tizenhárman toltuk.)

A gátőr azt mondta, hogy nyugodtan fogjuk meg a létrát, én úgy voltam vele, hogy majd megfogdosom, ha kéri, de aztán olyan gyorsan jött föl a víz, hogy inkább tényleg kapaszkodtam.
A sikeres zsilipelés örömére beültünk a Halászcsárdába és vagy három órán keresztül nem is jöttünk ki. Nagy küzdelem volt a fröccsökkel, de mi nyertünk. Üde színfolt volt, hogy az én rendelésemről elfelejtkeztek, így csak akkor kaptam meg, miután a többiek végeztek. Úgy ebédeltem, hogy közben tizenkét ember nézte és tett rá okos megjegyzéseket. És csak utána jött a desszert, melyet megintcsak én kértem. Minden falatnál három fogyókúrázó hölgy kérdezte meg, milyen a túrógombóc. Csokiöntettel.
Mondanom sem kell, olyan meleg volt, hogy a fejemre olvadt a sapka. A viharos szél, melyben reménykedtünk, hogy felfelé majd tolni fog, ravasszul arrébbsasszézott, így erős oldalszében mentünk felfelé. Jó volt. A jobb kezem majd leesett, úgy fájt, az asszimetrikus terhelés miatt.
Igazából innen nagy feladatok már nem voltak. A fröccsök minden parti kocsmában támadtak, de László és János rendíthetetlenül gyilkolta őket. Jópofa volt a ráckevei szabadstrand, a kocsma olyan szinten nem volt nyitva, hogy még össze sem rakták, de a tulaj nem bírta elviselni, hogy ekkora kánikulával támad a hétvége, kicibált egy hűtőszekrényt és abból árulta a hideg italokat. Igen, volt fröccs is.
Benéztünk Kiskunlacházára, de László azt mondta, hogy ha van annyi a társaságban, akkor érdemesebb lenne továbbmenni Szigetszentmártonba. Ekkor este háromnegyed nyolc volt. Mennyire van Márton? Egy óra. Meg egy lópitty. Persze, mentünk. Világosban már nem is menne a sátorállítás.
Szigetszentmártonban mondhatni a szokásos, vizesen, büdösen elsétáltam a kocsmába, kiültem egy asztalhoz, sörök, szivarok mellett néztem, hogyan mulat az ifjúság. Aztán este tíz körül visszasétáltam a kajakhoz, felállítottam a sátrat, berendeztem, rövid – tényleg rövid – belső vita után meggyőztem magamat, hogy ma sem zuhanyzok, aztán alvás. Pontosabban fekvés: a kempingben a diszkó kitartott hajnali négyig és nem spóroltak a hangerőn. A táncolók sem.

2015.06.14; vasárnap

Szigetszentmárton – Kvassay zsilip útvonal (Endomondo, kajak)

Már kora reggel olyan meleg volt, hogy az esti fürdést gyorsan bepótoltam egy úszással a Dunában. Belenéztem a kajakba és még mindig találtam meztelen csigát. Nem is csodálom, hogy ekkora melegben ledobta a házát.

Pakolás, reggeli, kávé, indulás.

Szigetcsépnél megint győzött az ad-hoc tempó a szervezés fölött, ebből következően négyen el is húztak felfelé, nyolcan pedig bementünk a szabadstrandra. Kár volt értük, de egy órányi fröccsgyilkolászás után esélyünk sem volt utolérni őket. Újabb 5 kilométer, újabb megállás. Ebéd. A taksonyi híd melletti szigethalmi étteremben. Itt is rossz napjuk volt a fröccsöknek.

Majd innen felfelé nagyjából az egy óra + egy lópitty távolságokra történő kiszállás ment egy ideig, már ameddig voltak vízparti kocsmák.

A DMTK csónakházban – ahol a másik kajakom lakik – nagy sátras fesztivál volt. Naná, fröccs. Nézegettem Fishert, hátha megint ott bóklászik, de nem láttam. Innen már egyre rondább a táj, egyre kevesebb a kiszállóhely, az utolsó tíz kilométeren gyakorlatilag végighúztunk megállás nélkül. Jelzem, így sem volt kispálya, a mai távot folyamatos evezéssel be lehetett volna húzni délután háromig, ehelyett este nyolc után valamivel érkeztünk meg. A többi, az parti harc volt.
Még felrángattuk a dombon a kajakokat, kicuccoltunk, becuccoltunk, felraktuk a kocsi tetejére, érzékeny búcsú, László közölte, hogy nála még van otthon valami gyanús szódavíz és nagyon fél tőle, hogy fröccs lesz belőle, menjünk már, segítsük ki a háborúban, de kegyetlenül magára hagytuk. Mármint mi, Attilával, mert János bátran beállt a csatasorba.
Otthon a pakolás előpakolásának az előkészítése, minden más ráér hétfőn, legalább a képek, videók, trackek legyenek fent a gépen. Az udvar elkeserítő, a gaztól a házat alig lehet észrevenni, de már tíz napja nem volt időm füvet nyírni. A kajakot ki kellene pucolni, rendesen, slaggal. Meg még egy csomó bosszantó marhaság és akkor a munkáról még nem is beszéltem. Hjaj. Hétköznapok.
Gyakorlatilag a teljes bőrfelületem viszket, az arcom szénfeketére égett… de nagyon dühös lettem volna magamra, ha ezt a kalandot kihagyom.

Számoszi szompolygász 05/09

Gubbasztva
2015.05.29; péntek

Elkeserítő reggel. Nyolckor keltünk, hátha… egy pillanatra éppen el is ült a vihar… de hamarosan újrakezdte. Felnéztünk a hegyre és látszott, hogy van ott még bőven utánpótlás. Legalább a szomszéd pékségbe átszaladtam a szünetben, hogy reggelizni tudjunk. Aztán hiába bíztunk a csodában. Az eső ugyan lassacskán elállt, de a viharos szél maradt és valami olyan vastag sötétszürke felhő ült rá a tájra, hogy az embernek élni sem maradt kedve.

Gondoltuk, várunk délig. Aztán délben bontottam egy üveg bort, miszerint részemről ennyi a vezetésnek. Az összes hegyet körben felhősapka fedte.

Pár szó a szigetről. Amíg nem jársz ilyen helyeken, el sem tudod képzelni. Ez a pici sziget igen erősen tolonghatott, amikor a Teremtő a hegyeket osztogatta. Annyit spájzolt be belőlük, hogy alig férnek el a szigeten. Sík terep csak akkor keletkezett, ha véletlenül két, nagyjából egyforma magas hegy került egymás mellé. A lényeg, hogy a szigeten akárhová is mennénk, az élmény kimagasló része a panoráma. A falvak, a tenger, a környező szigetek, Törökország… ez nemhogy mind kell az élményhez, hanem ez a lényeg. Kis falvat, templomot sok helyen lehet látni a világban, de egy szikla tetején lévőt körbejárni és közben elveszni a tökéletes panorámában, azt nem mindig. Na, most ez a komponens esett ki. Már a kőbányát sem láttuk lentről, pedig az út még afölé ment később. Semmi értelme nem volt elindulni csavarogni. Fürödni meg… viccelsz?
Az állandóan meleg, kiszámítható időjárású Számosz, az.

És ez ment egész nap. Egy idő után valamennyi napsugár utat talált magának, de végig mindenhol köd és felhő. Meg durván viharos szél. Amely fura módon nem vitte el a felhőket. A nyolc napból ekkor már csak négy volt hátra, plusz egy az utazásé. És még egy rövid kiránduláson, egy röpke strandoláson kívül nem csináltunk semmit. Rosszkedvűen üldögéltünk a bezárt lakásban és hallgattuk a szélvihar vijjogását.

Ja, estefelé azért átmentünk vacsorázni a Vödörbe. Elég groteszkre sikerült. Rajtunk kívül nem volt vendég. (Amennyire lógott a vihar lába, mi is csak azért mertünk átmenni, mert közel laktunk.) A pacák/séf/tulaj boldogan odaült mellénk. Mi sem siettünk. Beszélt az étterméről, a filozófiájáról. Aztán rendeltünk. A lányok grillezett tintahalat, krumplival és salátával, én meg egy muszakát. A pacák bólintott, bement a konyhába. Majd kijött, felült a motorjára és elpályázott. Csak néztünk egymásra. Egyedül vagyunk? Miénk az étterem? Aztán negyedóra múlva visszajött, kezében egy átlátszó szatyor. Benne paradicsom, paprika, hagyma és fagyasztott krumpli. Nagyon nehezen bírtuk ki, hogy ne akkor törjön ki belőlünk a röhögés, amikor elment mellettünk. Azért, ez… ez az igazi készletgazdálkodás. Nincs vendég? Akkor nincs alapanyag. Van vendég? Akkor veszünk a boltban egy adagot. És még friss is lesz.
Indulás előtt megnéztem a helyet a Tripadvisor-on. Egy bejegyzést találtam, azt írták róla, hogy a kaja finom, de a higiénia nem az erőssége. Meg állandóan ott ólálkodik az asztalok között egy girhes macska. Jelentem, a macska még megvan.

Meglepi

Mármint azoknak, akik nem vették észre, hogy a fejlécben megjelent egy új menüpont, Utazások névvel. Régóta dédelgetett elképzelésem valósult meg ezzel. Egyszerűen nem lehetett egy kattintással elérni mondjuk a 2014-es firenzei útról írt beszámolókat: az Utazás kategória nagyon sok cikkre mutatott, a keresésénél meg tudni kellett, milyen agyament címet is adtam anno, és akkor még ott volt a megfelelő keresési kifejezés megtalálása, hogy csak azokat az írásokat adja fel, melyek érintettek. Erre most már nincs szükség, az oldalon időrendi sorrendben szerepel 2004 óta az összes nagyobb utazás elérhetősége.
Extra bónusz, hogy melléjük rendeztem a már vállalható utazási videókat is. Nem hittem volna, hogy ezzel fogok többet kinlódni. A Youtube ugyanis menetközben – szerzői jogi bűnelkövetés miatt – néhány videó alól kivágta a hangsávot, melyek ezek után élvezhetetlenné váltak. Átraktam a DailyMotion-ra. (Kifejezetten szimpatikus oldal, simán elképzelhető, hogy innentől inkább oda fogok dolgozni.) Viszont volt olyan videó, mely a DM-nek is keresztbeakadt a torkán, ezt jobb híján felraktam az IndaVideóra. Ők már nem szarakodtak. Színezte a munkát, hogy volt olyan videó, mely még az itthoni szerveren sem volt meg (valahol elsikkadt a másolásoknál), a Youtube-on meg csak hang nélkül ment (így is lehetett csak letölteni), ezt újra le kellett gyártanom. Egy olyan programmal, melyet már leszedtem a gépemről. Elvoltam. De most már minden rendben, egy helyen van minden fontos, utazással kapcsolatos anyag. (Még át kell vezetnem az egyes írásokon a videók linkjét, de ez ráér. Úgysem olvassa senki a régi anyagokat.)

Szóval, ennyi. Kellemes médiafogyasztást.