Átúsztuk

Megint.
Mert eltelt 12 év és elfelejtettem, hogy ez annyira nem is jó.
Most sem volt az.

Az időjárás stabil lesz, de a szél- és hullámviszonyok, valamint a víz – amelyben az átlagos úszó 3-4 órát tartózkodik – hőfoka miatt elmondható, hogy idén nehezebb lesz teljesíteni a Balaton-átúszást, mint az elmúlt években – a szervezők közlése alapján.
blikk

Hát, ez elég óvatos becslésre sikerült. Valójában a helyzet sokkal rosszabb volt. A szél nem tudom, honnan fújt, de a hullámok masszívan dél-kelet felől jöttek, ami a létező legrosszabb – és egyben a legkevésbé valószínű – forgatókönyv volt. Nemcsak szemből jöttek, azaz akadályoztak, de féloldalasan jobbról is, azaz folyamatosan vittek volna oldalra. Folyamatosan ellent kellett tartanom. Ebből kifolyólag a bal kezem gyakorlatilag elhalálozott. Megemelni sem tudom.

De megcsináltuk.

IMG_20180714_151356

Érdekességként a 12 évvel ezelőtti átúszás képe:

Apa-fia élmény

A túl sok sport veszélyei

Nem, most nem arról akarok értekezni, hogy megrándulhatnak az izmok, kimehetnek az izületek. Nyilván vannak ilyenek is, de ezek ellen lehet védekezni bemelegítéssel, óvatos terheléssel.

Itt van a nyár, sokkal több a lehetőség mozogni. Nem csak napon belül, hanem sorban jönnek a nagyobb túrák is. Kerékpárral, kajakkal, gyalog fel a hegyre.
Ez mind-mind veszélyes.

1. A sok az lehet, hogy sok, de nem végtelen.

Ugye van ez az életmódváltás, a kalóriaszámolgatással. Aztán amikor jönnek a nagy megmozdulások, akkor az a hozzáállásunk, hogy nem számolgatunk. Mert annyi kalóriát visz el a mozgás, hogy lehetetlen túlenni.
Ez tévedés.
Az a bizonyos ős-tévedés, amelynek köszönhetően öt éven keresztül hiába gyötörtem magamat.
Ugyanis simán túl lehet enni, még csak nagyon erőltetni sem kell.
Nézzük ezt a közelmúltbéli bringatúrás napot. 87 kilométer tekerés, 1500 kalória. Jól hangzik. Nekem a napi adagom 1720, Nejé 1350. És elég szokott lenni. Hurrá, akkor ez a megtermelt 1500 sose fogy el.
Aha. Bringázás közben ittunk két korsó meg egy pohár sört. Este a Rizmajernél én négyet, Nej hármat. Az nálam 6,5 sör. 1300 kalória. Csak sörből. És már gyakorlatilag el is fogyott a végtelennek látszó keret. Aztán ilyenkor ott van, hogy lehet bűnözni. Pogácsák a pihenőhelyeken. Lángos ebédre. Estére egy brutális, 1200 kalóriás hamburger. Hol is járunk? Éjszaka becsületesen beírtam a napot. Plusz 850 kalóriával végeztem. Pusztán, mert azt hittem, hogy egy ilyen napon minden belefér.

2. Mentális visszalépés.

Ez a veszélyesebb. Ugyanis tény, hogy ebben az életmódban mindent lehet enni, de mindennek ára van és szigorúan bele kell férni a keretbe. Azaz 10-20 gramm mogyorót fogok elrágcsálni naponta és nem egy zacskóval, bármennyire is lenne kedvem hozzá. Ehhez önfegyelem kell, melyet nem könnyű kialakítani. Hiszen korábban az ember hozzászokott ahhoz, hogy megeszi mindazt, amit megkíván. De ha betartjuk, ha konokul csináljuk, akkor előbb-utóbb rááll az agy és elfelejti, hogy voltak felelőtlen zabálós napok.
Na, ezek a napok jönnek vissza akkor, amikor az ember odatesz egy 1500-2500 kalóriás mozgást. Ekkor ugyanis mindent szabad. Mint előtte. És mind a szervezet, mind az agy önfeledten dorbézol a régi jó megszokott tempóban.
Csakhogy utána, a következő napon vissza kell állni a korlátok betartására. Pokoli nehéz. Amikor az ember megtapasztalja egy napra a régi habzsidőzsi világot. Gyakorlatilag lehet előlről kezdeni a kondicionálást.
Mintha úgy szoktál volna le a cigiről, hogy egy hétig semmi, aztán két napon keresztül napi egy doboz, majd megint egy hét kihagyás. Ez nem leszokás.
A helyzet a sportolós/kajálós esetben viszont bonyolultabb. A ciginél megteheted, hogy nem gyújtasz rá, de ha tényleg sportoltál egy hatalmasat, akkor enned kell. Kötelező. A szervezetet kizsákmányolni sohasem kifizetődő.
Patthelyzet.
Nyilván szóba jöhetne, hogy nem sportolunk nagyokat. De egyfelől ezek a nagy túrák teljesen jók. Szeretjük. Nej is, én is. Másfelől a közepes sportok (500-1000 kalória között) ugyanúgy erodálják az önfegyelmet, mint a nagyok, szóval mindegy.

A sport veszélyes.

A megoldás persze nem a sport elhagyása, hanem a tanulás. Meg kell tanulni az állapotokat és adott esetben naponta váltogatni ezeket. Ha oktatási hét van, akkor úgy kelek fel, hogy nincs sport, azaz fejben a hét minden reggelén az 1-es számú programot indítom el, amikor óvatosan eszem. Ha úgy kelek fel, hogy ma belefér egy óra valami, vagy éppen egy hosszú túrázás közben vagyok, akkor indul a 2-es program. Minden program egy napra szól, utána törlődik. Minden, még a tegnapi nap emléke is. És csak az aktuális nap létezik.

Addig jár a korsó

Egész héten keresztül egy feketerigó pofátlanul itt ugrált az udvaron. Csipegetett valamit a gyepen. Szemmel láthatóan nem foglalkozott azzal, hogy két macska is figyeli a teraszról.
– Ehhez mit szóltok? – kérdeztem a fekete bundás csajoktól.
Csak vonogatták a vállukat.

Aztán amikor szombat hajnalban kiléptem a kellemesen hűvös teraszra, madártollakat láttam a lábtörlőn. Feketéket. Azaz a macskák nem csak elkapták a rigót, de felhurcolták a teraszra, elfogyasztoták, és a tollait otthagyták az ajtóban.

Válaszoltak.

NAV Online számla

Persze, hogy ez a hülyeség is akkor élesedik, amikor levegőt venni sincs időm, és persze ez is jó magyarosan el lett baszarintva már az indulása pillanatában.

De mindegy. Jó alattvalók vagyunk, megcsináljuk, amit Őfenesége kíván.

Végigvittem a regisztrációt, meg a technikai felhasználó legyártását, beleértve a kulcsgenerálásokat is. (Másodlagos felhasználót szerencsére nem kellett csinálnom.) Közben azért elmorfondíroztam: hogyan vette ezt az akadályt mondjuk egy könyvelő? Én azért nagyjából értettem, mi történik, így közepes mennyiségű káromkodással ugyan, de végigvittem a folyamatot. Mennyire érezhette magát fogalmatlanul bolyongva egy pénzügyes?

Aztán rájöttem, hogy igazából minden rendben van. A könyvelők (na és a jogászok) konstruáltak maguknak egy világot, melyben csak a saját kitekert, nem emberi fogyasztásra szánt nyelvezetükben megfogalmazott, értelmes hétköznapi ember számára felfoghatatlan szabályok, rendeletek, törvények áttekinthetetlen dzsungelén kell átvágnia magát még annak is, akinek éppen csak egy pici dolga lenne az egésszel. A könyvelők (és persze a jogászok) pedig jó pénzért szívesen segítenek bárkinek eligazodni. Az általuk teremtett dzsungelben.

Nos, nincs itt semmi látnivaló. Az informatika csak törleszt.

Garmin?

Valamivel több, mint fél éve meglehetősen intenzíven olvasgatok fitnesz/sport témájú írásokat, blogokat. Nem tudtam nem észrevenni egy embertípust. Azokat, akik pusztán csak annyit böffentenek be egy fórumba, hogy ‘Garmin? Az szar!’. Nem értettem. Esetleg indokolnák? Hiszen az írás elkövetője beletett egy csomó időt, energiát az írásba. Ehhez képest pusztán annyi, hogy a Garmin szar, így, definíciószerűen, megkérdőjelezhetetlenül, eléggé sivár. Valami nyomorult, szánalmas lelkivilágot feltételez.
Mostanra már értem. Szerintem is szar. Nem ez az óra, vagy az a másik, hanem úgy általában a cég. A hitelüket veszítették el nálam. És én se fogom indokolni, mert akar a fene annyiszor olyan sokat írni.

De most még megteszem.

Pár szó erről az irományról. Én azok közé tartozom, akik nem hülyézik le egyből a másik embert. Hanem előtte alaposan szemügyre veszik.
Ennek az írásnak az első feljegyzései kábé három hónappal ezelőtt keletkeztek. Három hónap nagy idő. Időközben bizonyos dolgokat kijavítottak. Bizonyos dolgok rosszabbak lettek. Történt firmware frissítés. Utána bizonyos dolgok még rosszabbak lettek. Vannak lezáratlan ügyeim is, melyekről egyelőre nem írok. Először úgy gondoltam, hogy ezt az írást csak akkor teszem ki a blogra, ha minden problémát sikerül megoldanom. Ma már látom, ez mennyire naív elképzelés volt.

Végül maradt az, hogy elkezdem írni a panaszaimat. Talán segít rajtam, ha kiírom a frusztrációmat. Meg talán segít rajtad, ha esetleg ilyen órát (Fenix5) szeretnél venni.

Ja, ha egyáltalán sportórát szeretnél venni. Rossz hírem van.
Fiam a master diplomaosztójára órát kért ajándékba, mint az már párszáz éve divat errefelé. Sikerült megfertőznünk, nem valami Doxát kért, hanem egy igazán jó sportórát. Én éppen hányingert kapok a Garmin névnek már az említésétől is, így alaposan szétnéztem a piacon. Több mázsa tesztet olvastam át. Rengeteg óra van. Akad, amelyik az egyik területen jobb, akad, amelyik a másikon. De mindegyiknél volt valami ‘no go’ paraméter. Ami kizárta, hogy azt vegyem. Egyedül a Garmin óráknál nem volt ilyen határozott kizárás.
Igen, rosszak. Különösen szoftverben. Igen, a Garmin egy elkeserítő cég. De még így is a Garmin órák a legjobbak.
Borzalmas.

Jöjjön a lista.

Alap dolog ezeknél a rendszereknél az edzőpálya (course), illetve a szakasz (segment) megjelölése. Például nekem van vagy 6 kerékpáros edzőpályám, 16 km-tól 55 km-ig. Mindegyik egy course. Mindegyik edzőpályán vannak sprint szakaszaim. Ezek a szegmensek. Nyilván kíváncsi vagyok mind az edzés, mind a résztávok statisztikáira.
Na, a Garmin világban mindezt cseszhetem.
Kezdjük ott, hogy a GPS pontossága kritikán aluli.
Ahogy kell, kimentem futni az erdőbe. Majd a rögzített track-en bejelöltem a course/segment határokat. Letoltam az órára. Frankó.
Aztán megint elmentem futni. Kábé 200 méter után az óra közölte, hogy ‘off segment’.

palya1

Nézd meg a track-et. Két kört futottam az erdei futópályán. Ez tényleg erdei, azaz 1-1,5 méter széles ösvényen kell futnom, mellette bozótok, fák, esélyem sincs lelépni a pályáról. Nekem. A GPS viszont simán kiugrál a pályáról. Nyilakkal jeleztem, hogy hol történtek akkora ugrások, melyek után az óra azt mondta, hogy leléptem a pályáról, azaz innentől az aktuális sport nem számít bele sem a course, sem a segment útvonalba.
Szar ügy.
Csak éppen… a tudomány azért ennél már többet tud. A statisztika középiskolás tantárgy. Ha már a GPS béna, akkor simán ki lehetne szedni a kiugró értékeket.
Ahogy a Strava – egy ingyenes alkalmazás – meg is teszi.

Run the same route multiple times and Strava will group all the efforts in a single chart to show performance trends over time.

strava01

A Garmin Connect nálam össze van szinkronizálva a Stravá-val, minden track, melyet az óra mér, egyből feltöltődik a Stravá-ra is. Azaz az alapanyag ugyanaz. A Garmin egyszerűen közli, hogy ez nem ugyanaz a szegmens, bocs haver, nem foglalkozok vele. A Strava ellenben figyelembe veszi a GPS pontatlanságát és ez alapján ugyanannak a szegmensnek veszi. Sőt. Míg a Garminnál be kell jelölnöm a szegmenst, addig a Strava esetében nincs szükség rá. Magától felismeri, hogy rendszeresen ugyanazon a pályán futok.
Nézd meg a fenti ábrát. Valamikor év elején futkároztam errefelé, aztán négy hónappal később megint lefutottam ugyanezt a távot, a Strava pedig szépen összeszedte az egészet egy fejlődéstörténetbe, grafikonnal, ahogy illik.
Ja, és elképesztő statisztikát tesz rá. (Erről majd később.)
Meg tudná csinálni ugyanezt a Garmin is? Hát, ha érdekelnék az ügyfelek, akkor igen. Hiszen csak akad olyan programtervezőjük, aki elvégzett egy középiskolát. Megcsinálták? Tippelhetsz.

Megjegyzés. (Ilyen megjegyzésekből sok lesz, hiszen három hónap alatt azért történtek változások.) Időközben kijött egy firmware frissítés, mely engedélyezte a Galileo GPS műhold jeleit is, ezáltal a GPS pontossága számottevően javult. Jelenleg így néz ki a fenti track, három körnél.

palya02

Egészen jó, nem? Csak hát ugyanez a firmware frissítés kinyírta az óra és a számítógép közti USB kommunikációt, így nem tudom rátölteni az órára az új, immár pontos szegmens útvonalát. Finom.

De ez az egész nem is lényeges. Ugyanis ha minden jól működne a Garmin esetében, akkor sem érnénk vele semmit. Ugyanis mind edzőpálya, mind szegmens szinten használhatatlan statisztikát adnak. Mutatom.

strava04

Egy sprintszakasz esetében látom a távolságot, az időt, az átlagsebességet (bravúros osztás) és a magassági profilt. Ennyi. A ‘Leaderboard’ tab alatt meg látom, hogy hanyadik vagyok azok között, akik szintén ezen a szakaszon járnak.
Lófütty.
Nézzük, mit ad a Strava. (Még egyszer: úgy, hogy ott nem is jelöltem be semmilyen szegmenst.)

strava02

Ezernyi adat. Eleve sokkal több szegmenst kapok. Hiszen nem csak azt nézik, hogy én hol definiáltam szegmenst (mert persze itt is csinálhatok magamnak), hanem egyben mutatja mindenki más szegmensét. És ha rákattintok bármelyikre, csak dőlnek az adatok, a diagramok. A fenti kép csak egy a sok közül, vannak ám ott gombok, melyek mögött új csodák nyílnak.

strava03

Például ez itt. Akár egy animáció formájában, akár egy csúszkára kattintva láthatom, hogy az adott szakaszon hol jártam ahhoz a személyhez képest, aki azon a szakaszon a legjobb időt mente. Azaz pontosan látom, hogy mely szakaszokon voltam béna, hol kell fejlődnöm. Mindezt diagrammon is: látszanak a terep szintviszonyai és lila vonallal az első és a köztem lévő aktuális távolság. Azaz látszik, hogy az első nagyjából lineárisan, azaz terepviszonyoktól függetlenül egyenletesen távolodott tőlem. Látható, hogy minden tekintetben, mind emelkedőn felfelé, mind lejtőn lezúduláskor van még hová fejlődnöm.

Tudom, nehéz érzékeltetni a különbséget, még úgy is, hogy sorra vágom be az illusztrációkat. Maradjunk annyiban, hogy a Garmin Connect esetében nem vizsgálok semmit, mert nem ad használható információt. A Stravá-t ellenben percekig elemezgetem. Mert az meg ad. Pedig ugyanabból az adatmennyiségből dolgoznak.

Meg tudná csinálni ugyanezt a Garmin? Naná. Van példa, ahonnan ötleteket lophatnának? Naná. Megcsinálja? Nem. Teljesen használhatatlan a course/segment része az elemzéseiknek. Azaz az égegyadta világon semmi értelme sincs, hogy a Garmin rendszerén belül ilyeneket definiálj. Sőt. Sokszor pont ezzel szívod meg. (Lesz rá példa.)

Tudom, telhetetlen vagyok. Hiszen a Garmin sokkal egyszerűbb dolgokban is elképesztő bénázásokra képes.

Tetszőleges sporttevékenység esetén a begyűjtött adatokból keletkezik egy csomó grafikon. Ez függ a sportttól, meg a használt érzékelőktől.

akt

Ez itt például egy futás során mért pulzus diagram. Amikor oldalirányban mozgatom a kurzort, mindig kiírja az aktuális ponthoz tartozó X és Y koordináta értékeket.
Na, ez nem volt mindig így.
Valamikor tavasszal kijött egy firmware upgrade, mely után nullákat írt ki.
Fontos? Naná. Ezek primer adatok, primer diagramok, sokan elemezgetik a görbéket.
Nyilván égett a topik a Garmin fórumon is. Annyit válaszoltak a fiúk, hogy igen, a felvetés jogos, rajta vannak. Megoldják.
Két hónapba telt.
Gondolj bele. Nem, nem kellett áttervezni semmit. A GUI-n ott volt a hely. Meg úgy egyáltalán, az egész már működött korábban. Csak meg kellett volna keresni, hol veszett el a kijelzett szám értéke.
A kilencvenes években IT vezető voltam, erősen programozói elhajlással. Szét is rúgtam volna a beosztottam seggét, ha egy ilyen problémát nem tudott volna megoldani egy héten belül. Pedig mi kutyaütők voltunk.
Akkor most minek nevezzem a Garmin programozóit? Mert ha nem teljesen bénák, akkor csak az marad, hogy tojnak a felhasználóikra.

Ugorgyunk.

Megoldatlan probléma, hogy amikor hosszabb ideig géptől – és fürdőszobamérlegtől – távol vagyok, majd amikor visszatérek és megpróbálom beírni a frissen mért súlyomat, teljesen megbolondul a Garmin Connect mögötti algoritmus. Látszólag beveszi a számot, de valójában nem. Több napig kell vele vacakolnom, beírni, törölni, beírni, törölni… majd egyszer, a fene tudja hogyan, de megjavul. Ez masszívan így van, amióta benne vagyok a Garmin infrastruktúrában.

A hőmérő. Az órában van egy hőmérő szenzor. Tök feleslegesen. Ezt a Garmin is elismerte. Ugyanis a test hőmérséklete teljesen eltéríti a mérést. A normál 36 fok még egy 25 fokos nyári napon is elviszi a mérést a francba. Akkor meg minek? Egyedül a brossúrában mutat jól. Valószínűleg ez is volt a cél.

Kajak. Gondolnád, hogy pont ebből lesz kritikus sport? Márpedig az lett. Az óra sokkal rosszabbul kezeli, mint a súlyzózást, pedig már az utóbbi kezelése is elfogadhatatlan. Egyszerűen nem ismeri és nem tud mit kezdeni vele. De még a Connect IQ-ban sincs rá applikáció.
Jó, de ha éppen kajakozok, akkor ki kell választanom egy sportot. Mi a választék?
Például evezés, azaz row. Borzalmasan félremér. Ráadásul valami számunkra nem érthető okból nem mér sebességet km/h formában, csak pace (perc/km) van.
Van még a Stand-Up Paddle, azaz a SUP. Tudod, amikor a pacák egy vasalódeszkán egyensúlyozva lökdösi magát előre. Hogy miért pont ezt mérték ki és implementálták, fogalmam sincs. De a mért értéknek a kajakozáshoz semmi köze sincs.
És ennyi. Több ló nem indult.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Fenix3-ban volt kayak, mint sport. Csak annyira béna volt, hogy az 5-ösből inkább kivették. Azóta sem tudtak megbirkózni vele. (Bár folyamatosan kábítanak, hogy valamelyik bétában vissza fog jönni.)
Vedd hozzá, hogy Nej Polar M430-as órája egészen jól veszi az akadályt. Pedig még sportok sincsenek rajta. Van benne futás, bringa, meg általános indoor/outdoor sport. Nej kiválasztja az általános outdoor sportot (ez az, amelyik elindítja a gps-t), majd evez. És az értékei teljesen elfogadhatóak.
A megoldás az, hogy lekövettem Nej órájának a megoldását. Gyártottam egy custom outdoor sportot és azt indítom el, ha evezek. A rendelkezésemre álló lehetőségek közül messze ez még a leginkább elfogadható.
Csak tudnám, hogy ezért miért kellett megvennem a piacon a legfejlettebb, közel legdrágább sport órát?

Aztán a mérések pontossága. Oké, már amikor megvettem az órát, akkor is tudtam, hogy a csuklón mért pulzusértékek nem annyira pontosak, mint a mellpánttal mért, szívdobbanás alapú mérések. De legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire óriásiak a különbségek.
Különösen annak fényében, hogy Nej Polar órája egészen jól birkózik meg a feladattal.
A Garmin nem.
Pánt nélkül a valós érték 40-50%-át méri csak. Azaz a csuklón történő mérés használhatatlan.
Pontosabban. Nyugalmi, vagy közel nyugalmi állapotban nincs nagy eltérés. Azaz ha napközben a fizikai stressz értékére vagy kíváncsi (mely ugye a pulzus értékének a variabilitása, azaz az ugrálása), vagy éjszaka az alvásod minőségére, akkor jó a csuklón mérés is. De minden más esetben használhatatlan. Ha már csak sétálsz egy városban 5-10 kilométert, már szignifikáns eltéréseket fogsz tapasztalni. Komolyabb sportoknál meg még inkább. Tudom, kimértem.
Ez, bár szomorú, de még kezelhető lenne. Hiszen nem kell mást csinálnom, csak amikor sportolok, akkor felcsatolom a pántot.
Ahogy Móricka elképzeli.
Amit ez az óra konnektivitás terén bemutat, az valami gyalázatos.
Karodon az óra, zsebedben a telefon. Aztán egyszer csak közli az óra, hogy levált a mobilról. Azaz innentől nem működnek az értesítések. Amire egy-egy megbeszélésen, oktatáson az egész telefonkezelési stratégiádat építetted.
Rajtad a mellpánt, karodon az óra. Futsz, vagy éppen súlyokat emelgetsz. Időnként ránézel az órára. Aztán egyszer csak gyanút fogsz. A gyakorlatsor ezen részénél már magasabb szokott lenni a pulzus meg a kalória. Leállítod a mérést, belenézel a setup-ba. És igen, az óra elveszítette a kapcsolatot az övvel. Ahogy belépsz a menüpontba, megtalálja és megy tovább.
Ilyesmi simán előfordul egy húszperces edzés során akár négyszer-ötször is.
Belegondoltál már, mit jelent ez? Akár futsz, akár bringázol, akár súlyzózol, ahelyett, hogy a sportra koncentrálnál, az erőnlétedet osztanád be, a helyes levegővételre figyelnél, ahelyett az órát bámulod, hogy vajon megvan-e még a kapcsolata az övvel? Nem csak idegesítő, de kibaszottul elképesztően frusztráló.
De még frusztrálóbb, ha nem veszed észre. Húsz perc intenzív súlyzózás. Amikor befejezted, leállítod a mérést. Erre közli, hogy ez valójában csak 5,5 perc volt. Gyalogolsz 12 kilométert (öv nélkül) és csak visszanézve veszed észre, hogy a hetedik kilométer környékén történt valami, mert az addigi normális 90 körüli pulzus visszaesett 50-60 közé. Mely már az éjszakai nyugalmi pulzus kategóriájába esik, nem pedig a 30 fokos melegben sétálós kategóriába.
És ez még csak a betonstabil ANT+ kapcsolat. A Bluetooth… az egy ennél is tragikusabb világ. Fogok is írni róla.

Aztán itt van a legutóbbi idegbaj. Ha definiáltam egy szegmenst, akkor az óra, közeledve a szegmenshez, átvált szegmensfigyelmeztető módba (miért?), majd amikor indul a szakasz, akkor az addigi, alaposan átgondolt kijelzésből átvált egy szegmensspecifikus kijelzésre. Mondanom sem kell, ez sokkal rosszabb, mint amit használok. Eleve kisebbek a számok, márpedig sprint közben az ember nem ér rá órát bogarászni. De még csak hasznos információt sem ad.
Ezzel mondjuk még együtt is lehetne élni: amikor közeledek egy szegmenshez, megvárom, amíg az óra eljátssza a hülyeségeit, majd visszaváltok a megszokott képernyőmhöz. (Persze ilyenkor érdemes elgondolkozni, hogy tényleg kell-e nekem az a szegmensdefiníció, a használhatatlan statisztikájával?)
Nemrég viszont úgy jártam, hogy abszolút rossz pillanatban váltottam vissza az eredeti képernyőre. Pont akkor, amikor magától is visszaváltott volna. Így az egyszeres back-ből kétszeres lett. Azaz pause-ba állt a mérés. Futás közben. Jó 500 méterrel később vettem észre a hibát, és ugyan javítottam, de már nem tudtam megelőzni a katasztrófát.

Nem, ne nézz úgy rám, mint egy nyávogó idiótára. Lehet, hogy ezek a dolgok számodra érthetetlenek és abszolút elhanyagolható dolgoknak tűnhetnek, de valójában nem azok.

A fenti esetben az óra elhűlt. Hogy ekkora erőfeszítéssel (hiszen mérte a pulzust) csak ilyen kis távolságot tudtam futni. (Mert ugye az az 500 méter hiányzott.) Ebből azt a következtetést vonta le, hogy túl vagyok edzve. Konkrétan az edzettségemet visszavágta a félévvel korábbi értékre. Naná, hogy pont ilyenkor mért Vo2max értéket és laktát küszöbértéket is (melyeket egyébként 2-3 hetente szokott), ezek természetesen borzalmasok lettek, emiatt le is írt a francba.
Nyilván legyinthettem volna rá. Ahogy a fiam is mondta, fater, a lényeg az, amit csinálsz, nem az, amit az óra érzékelt belőle.
Csakhogy ez akkor igaz, ha az óra nélkül is tudod, hogy mit csinálsz. Nálam viszont nem ez a helyzet. Elmúltam 54. Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy könnyen túl tudom terhelni magamat. Mert ha megy az 5 kilométer futás, akkor miért ne menne a 10 is? Menne is. Csak utána fél évig nem tudnék futni, mert belehalna a térdem, vagy meghúzódna a combom. Hogy tudjam, hogyan állok, arra kell a Training Status érték. Ez folyamatosan minősíti – a Training Load és az idő függvényében – azt, amit csinálok. Jelzi, hogy éppen milyen fázisban vagyok: pihenés (Recovery, kék), karbantartás (Maintaining, sárga) vagy éppen fejlesztés (Productive, zöld) állapotában. Sajnos nem ismerem a minősítés mögötti algoritmust, így kénytelen vagyok vakon megbízni benne.
Már amikor működik.

tstatus1

Na most, itt az óra hülyesége miatt az egész elcsúszott a fenébe.
Én mindentől függetlenül sportoltam tovább, ahogy megszoktam. Az óra meg folyamatosan hisztizett. Hogy úgy általában jól csinálom, de vegyem már észre, hogy csökkent a fitnesz értékem, túl vagyok edzve és minden, amit csinálok, kontraproduktív. Álljak már le és pihenjek.
Éppen jött egy tanfolyam, ezeken a heteken nincs sok időm magamra, a napi 15 perc súlyzózás is éppencsak belefér. Látszik is a bekezdés alatti görbén, eléggé kornyad lefelé. De a minősítés még mindig unproductive (sötétnarancs) maradt.
Egészen addig, amíg a tanfolyam utáni szombaton nem futottam egyet. Úgy, ahogy szoktam.

tstatus3

És most a mérés sem lett elcseszve. Az óra teljesen elájult: mekkora fejlődés! Komolyan, kaptam is egy plecsnit, konkrétan a “Well-oiled Machine” kitüntetést. Hogy ilyen rövid idő alatt ekkora fejlődés! Pedig az égegyadta világon semmi sem történt. Én tettem a dolgomat, ahogy szoktam. Csak éppen 10 nappal korábban volt egy rossz mérés.

Igen, pontosan nekem is ez jutott eszembe. Ha ez az algoritmus ennyire, de ennyire hülye, mennyire lehet megbízni benne? Nos, a tapasztalat az, hogy eléggé jól. Tényleg összhangban van azzal, amit érzek.
De… azért nem kerek.
Ugyanis csak akkor mér Vo2max-ot, ha futok. Ha nincs Vo2max, akkor valahogy nem igazi a mérés. Érzékeli, figyelembe is veszi a terheléseket, a görbe szépen emelkedik, csökken, szóval a státusz akár jó is lehetne, de érezhetően Vo2max nélkül inkább csak tippelget.

Ezzel el is értünk a rendszeresen visszatérő vesszőparipámhoz. A futás nem az én sportom: egyfelől nem is annyira kedvelem, másfelől féltem a térdemet. Azaz nem azért nem futok vadnyúl tempóban, mert fizikailag nem bírom, vagy elfogy a vitálkapacitásom. Nem. Azért óvatoskodok, mert féltem az izületeimet. Ez viszont hamis képet mutat. (Persze le is lehetne szarni, de akkor mi a francért használok akármilyen monitorozó eszközt is?)
Az igazi az lenne, ha tudnám mérni a Vo2max értéket bringán is. Ott ugyanis tényleg kihajtom magam fulladásig. Csakhogy egy bringás powermeter 1000 dollár körül kezdödik.
Szép, szép, de ennyiért inkább egy új bringát vennék.

Ezért örültem meg, amikor szembejött velem a Powercal cég Powertap powermeter cucca. Ez valójában nem egy igazi powermeter, gyakorlatilag csak egy mellpánt. De a cég azt állítja, hogy több évnyi kutatás után megtalálták azt az algoritmust, amely pulzusértékekből képes energiát, és mellékesen Vo2max értéket is számolni.

Megjegyzem, energiát a Strava is számol, pontosabban saccol.

Elolvastam néhány tesztet. Volt némi szájhúzás. Hogy a pillanatnyi értékeknek semmi köze a valósághoz. De a végén, a sport után mutatott összesített érték nem is rossz.

Nekem pont ez kellett. Mellpánt árban egy powermeter. Értelmezhető Vo2max értékkel.

Hol van a csapda? Hát ott, hogy a cég az ANT+ pántot pofátlanul drágán árulja. Ugyanannyi pénzért megkapom a Bluetooth-os pántot, egy sebességmérő és egy fordulatszámmérő szenzorral együtt. Némi nyomozás után kiderült, hogy az órám (Fenix5) az első Garmin óra, amelyik képes kommunikálni Bluetooth szenzorokkal is. Hogy ezzel konkrétan tud-e, arra nem találtam infót. DC Rainmaker ugyan általánosságban figyelmeztetett, hogy ez egy borzasztóan ingoványos terep, de bátor voltam, bevállaltam.

Naná, hogy nem működött. Semmi. Az óra nem látta a pántot. Soha. Egyszer felismerte a sebességmérőt, össze is párosodtak, de amikor mérni kellett volna, akkor már nem látta.
Most itt figyel az egész cucc a könyvespolcon. A kapitalizmus mementójaként. Hogy mennyire reménytelen mindenki által elfogadott módon implementálni egy kváziszabványt, ha a szereplők élet-halál harcban küzdenek egy nem túl nagy piacon.

Huh, de hosszú lett. De legalább már érted, hogy miért nem részletezem, amikor beírom egy fórumba, hogy a Garmin szar.
Pedig nem lenne az. Nem is kellene sok hozzá, hogy jó legyen. Egy kis odafigyelés. Hogy érezzék azt, mi kell az ügyfeleiknek. Lehetne figyelni a piacot, mások miket csinálnak. És megvalósítani a jól bevált funkciókat.

Na meg kellene egy kevésbé beleszarós szoftverfejlesztő gárda. Mert a mostani az tragédia.

Fogpiszkáló, ha el nem cseszem

Megjegyzés: Az írás a június 23-24 hétvégéről szól. Csak ugye meg vagyok csúszva.

Voltak már egyszerűbb hétvégéim is, ez tény.

Eredetileg azt terveztük Nejjel, hogy tolunk egy egész hetes bringatúrát. Felpakolunk, letekerünk a Balatonig, megkerüljük a tavat és hazalihegünk. Csak hát jöttek a melóhegyek és elgázolták a túrát. Lefújtuk.
Igenám, de Barna, belelkesülve attól, hogy nem leszünk itthon, szombatra bulit szervezett az udvarra. Ez egyben azt is jelentette, hogy illedelmes szülőkként a hétvégén el kell hagynunk a környéket.
Volt már ilyen, akkor lementünk az RSD aljára és két nap alatt felkajakoztunk Dunaharasztiig. Ezt most is bevállaltuk. Jó buli szokott lenni. Eltekintve Szigetszentmártonban DJ Zoli vagy Roby vagy Miky tevékenységétől, aki hajnali négyig tolja emelt hangerővel a dizsit, az úri közönség meg szórakozik, aka oldalba hugyozzák a sátrat.

Csakhogy egy, a közelben lakó kajakos cimbora értesített, hogy tudjak róla, túl magas a Duna, így fullban rányitották az RSD-re. Azaz ha felfelé akarunk jönni, az közel olyan lesz, mintha a nagy Dunán eveznénk felfelé. Ehhez még megnéztem az időjárás-jelentést is, pénteken vihar, hétvégén intenzív lehűlés, erős északi széllel. Nos, ezek nem azok a körülmények, amelyek kedveznek a vidám kajakozásnak. Lefelé persze mehetnénk, egy nagy őrült száguldás lenne. Egy nap alatt leérnénk. Csakhogy két napra kell eltűnnünk.

Újratervezés. Egy sportolós közösségi oldalon megtaláltam egy kedves ismerős track-jét, egy kicsit felpumpáltam, lett belőle egy kétnapos bringatúra. A hűvös idő és az erős szél bringán azért még elmegy.
Nejnek viszont nagyon összejött, vasárnap is be kellett mennie melózni.

Újabb újratervezés. Akkor alszunk anyós lakásában. Igaz, egy reménytelen bútorraktár az egész, de hamarosan úgyis rendbe kell raknunk. Szombaton bringázunk egyet, vasárnap Nej bemegy dolgozni én meg lakást faragok a raktárból.
De ha már így jártunk, azért igyekeztem jó kis túrát összerakni. Először lemegyünk Dunaharasztiba, megnézzük a csónakháznál, milyen a Duna. Aztán a Csepel-szigeten a strand mellett, hol a sétányon, hol a műúton felmegyünk a központba. Micsoda véletlen, pont útba fog esni a Rizmajer. A sörözés után továbbmegyünk északnak, átverekedjük magunkat a műrepülő versenyen, majd a Római parton ebédelünk. Utána Megyeri híd, Káposztásmegyer, majd hátul hazacsorgunk.
Nos, végül ezt a túrát csináltuk meg.

Csak úgy, széljegyzetként. Elképesztő, mennyire terjed az agresszivitás a közlekedésben. Nem csak autós-kerékpáros viszonylatban, de a kerékpárosok között is. Két paraszt is beszólt a túra során, egyiknek sem volt igaza. Én meg csak néztem. Oké, jó dolog, hogy egyre többen tekernek, de ez egyben azt is jelenti, hogy egyre több a síkhülye, rutintalan egóbajnok is.

A HÉV hídjáról lenézve a Duna tényleg magasan állt, de az erős szél borzolásától nem láttuk, mekkora a sodrása. A csepeli rész nagy nyeremény volt, még soha nem bringáztam arra és kifejezetten hangulatos a terep.

DSC00885

Rizmájer. Szokás szerint végigkeseregtük, hogy de szívesen végigkóstolnánk azt a nyolcfajta sört, melyet csapolnak, aztán ittunk egyet, ettünk egy pogácsát és mentünk tovább. Nej azért küldött egy fényképet a gyerekeknek. Hogy tudják, a szülők jól érzik magukat.

A Red Bull Air Race. Nos, tényleg nagy volt a felfordulás. Még bringával is nehéz volt átvergődnünk. De legalább megnéztünk egy-két versenyzőt. Ijesztő volt, tudva, hogy milyen erős a szél a Duna felett.

A Római parton nem a megszokott kocsmánkba mentünk. (És nem is az Evezősbe, pedig azt szeretem a legjobban. Csak éppen olyan vacakul van megszervezve a kiszolgálás, hogy majdnem egy óra, mire megkapjuk az ételt és az italt.) Egy olyat kerestünk, ahol van lángos. Mert ma ki akartunk rúgni a hámból.
Kaja közben még mindig a Rizmájerről beszélgettünk.
– El kellene egyszer menni.
– De rendesen.
– Úgy bizony. Nem autóval és nem kerékpárral.
– Tömegközlekedéssel.
– Ja. Kényelmesen végigkóstolni a választékot.
– De valami olyan napon kellene, amikor sportoltunk is egy nagyot. Hogy beleférjen a kalóriakeretbe.

Egymásra néztünk.

– Te is arra gondoltál?
– Miért, te is?
– Ja. Hogy a mai nap pont ilyen. Közel 90 kilométer bringázás.
– Pontosan. A csepeli busz meg pont anyós lakása mellett áll meg.
– Meg pont a Rizmájernél.
– Úgy van. Még az erdőn sem kell átgyalogolnunk.
– Akkor ma, vagy soha.

Még gyorsan ment egy-egy fénykép a gyerekeknek. (Barna morgott is, hogy ez nem igazság: mi már voltunk Harasztiban, söröztünk a Rizmájernél, söröztünk a Rómain, a buliban meg még semmi nem történt.) Aztán igyekeztünk haza.

Hat óra körül érkeztünk meg. Sikerült észrevétlenül belopóznunk a lakásunkba, a fiatalok a kertben szórakoztak. Letettük a bringákat, felmentünk az emeletre, zuhanyoztunk, átöltöztünk.
A szobánkban nagyot vigyorogtam.
– Nézd már, át lett húzva az ágyneműnk.
– És milyen szépen megvetették az ágyat.
– Éljen az ifjú pár.
– Tudtad, hogy ezért az ágyért vetélkedés folyik?
– Nem tudtam. Te, mit szólnának, ha odacsempésznék egy tégely vazelint az éjjeliszekrényre?
– Hülye!
– Csak, hogy érezzék a törődést.

Végül nem tettem meg. Nem volt otthon vazelin.

Aztán elmentünk anyós lakásába. Hát, tényleg bútorraktár. Gyorsan kiszabadítottuk az egyik ágyat, aztán már mentünk is tovább. Éhesen. Szomjasan.

Pogácsával és fekete sörrel nyitottam, Nej a kedvencével, a szűretlen búzasörrel. Aztán rendeltünk egy hamburgert. Nem akármilyet. Valami olyasmi volt a neve, hogy Extra Sörgyári Akármi, mindenesetre a hozzávalók felsorolása három sor volt. Jó lesz. Közben kikértem még egy sört.

IMG_20180623_192753

Pont úgy ültünk le, hogy egy szélcsendes páholyból beláttuk az egész kerthelyiséget. Gyakorlatilag minden az orrunk előtt játszódott. Lehet, hogy ez egy perverzió, de én szeretem nézni az embereket, amikor mulatnak. Megfejteni a történetüket, vagy ha nem megy, akkor kitalálni egyet.
Persze nem kellett mindig tippelgetnem.
Kimentem vécére. Szűk volt a piszoár, szorosan egymás mellett álltunk egy fazonnal. Válaszfal nem volt.
– Jó kis hely, mi? – közölte könnyed társalgási hangnemben. Miközben a farkát fogta.
– Szuper! – bólintottam. Miközben a farkamat fogtam.
És ilyen oldott, mondhatni bizalmas légkörben társalogtunk. Elmesélte, hogy miért vannak ott, megjegyzésemre, miszerint az egyik fazonnak már nem kell sok, közölte, hogy ő az ünnepelt és lehet, hogy nem kell neki, de tutira inni fog még. Sokat.
Aztán rázogattunk még egy kicsit, majd mindenki ment a dolgára.

Közben elkészült a hamburger is. Emberes adag volt, alig bírtam egyszerre kivinni a kettőt.
Nejnek elkerekedett a szeme.
– Ezt meg kell enni?
– Csak ha éhes vagy – vittem be a kegyelemdöfést. Ugyanis egész úton azt hajtogatta, mennyire éhes.

Na most, hosszú együttes pályafutásunk van Nejjel, kezdve a bohó egyetemi évekkel. Láttam már őt többször is öntudatlan állapotban, de olyan még nem volt, hogy egy étel üsse ki. Márpedig most ez történt. A tányér utolsó negyedénél már láttam, hogy nem igazán kell neki, de a Szabó-vér dolgozott benne, miszerint kaját nem hagyunk ott. Elmentem egy adag sörért, jól el is húzódott, mert sokan álltak sorban a söntésnél. Mire visszaértem, Nejt már kataton állapotban találtam. Nem bírt ülni, gúvadt szemmel állt az asztal mellett és a semmibe meredt. Az est maradék részében nagyjából ez volt az összes kommunikációja.

Időközben kitört a német-svéd meccs. Sörözgettem, néztem, időnként megkérdeztem Nejt, hogy van. Mindig az a válasz jött, hogy most halok meg. Végül a meccs 92. percében mondtam azt, hogy oké, akkor most menjünk, itt már úgysem történik semmi. A svédek lenyelik a labdát, a németek meg tíz emberrel tehetetlenek lesznek.
Ha rám hallgatsz, ne velem tippeltesd meg a lottószámokat.

Nej végigszundikálta a buszon az utat, majd otthon sem vacakolt sokat, egyből ment aludni. Én még birtokba vettem a teraszt, bontottam egy üveg bort meg egy szivart. Hogy a szomszédok is érezzék, lakó állt a házhoz.

Ja, azt kérded, hogy mi lett a sörteszt eredménye? Nos, lehet, hogy kiábrándító lesz. Igazolva látom azt az elméletemet, miszerint a kézműves sörök mögött egy nagy parasztvakítás folyik. Mert lehet, hogy ínycsiklandozó ilyeneket látni a sörcsapon, hogy gyömbéres sör, meg málnás, meg meggyes, meg dinnyés, de ezek – szerintem – nem sörök. A málnásnál kis híján visszavittem és bevágtam a söntés mögé. Ez ugyanis tisztán málnaszörp volt. Annak mondjuk finom, meg én szeretem is a málnaszőrt, gyerekkoromban azon nőttem fel, de sörként eladni, piszok drágán, az nem korrekt. A végeredmény az lett, hogy finom a fekete, porter jellegű sörük, második helyezett lett az egyszerű világos sör, harmadik a szűretlen búza. A többi meg nem sör, hanem alkoholos üdítő. (Egyébként a listámból is látszik, hogy értenek hozzá. Ha nem állnak be a különcködős vonalba, akkor nagyon jó söröket tudnak csinálni. Csak hát ha az embereknek erre van igénye, meg ha a hely erről híres, akkor ezt nyomják.)

Reggel jó sokáig aludtunk. Nej nem igazán reggelizett, viszont a munkahelyre magával vitte az üveg kólát. Vakartam a fejemet, mert a hűtőben csak bor maradt. Mit fogok én inni, miközben rendbe rakom a bútorokat?
Végül megoldottam.

Levelezgetek

Vagy mégsem.

Eredetileg levelet akartam írni, melyet elküldök az ügyfélszolgálatnak, de aztán úgy alakultak a dolgok, hogy csak legyintettem. Nem érdemlik meg.

Vásárolni szerettem volna 95e forintért valami elektromos cuccot. Elég sok helyen lehetett kapni ennyiért. Ilyenkor az Extreme Digital-t szoktam választani, mert itt van pár kilométerre egy átvevő helyük, mely ráadásul útba is esik, hiszen mellette szoktunk bevásárolni. Kinéztem a terméket, elmentettem a linkjét. Majd ha lesz időm, akkor megrendelem.
Közben viszont kaptam egy levelet. Az Extreme Digital-tól. Hogy Kedves József, sok boldog születésnapot. És ennek örömére adnak egy 5% kedvezményről szóló kupont.
Nocsak. Nem sokba szoktam nézni a marketing akciókat, de ez most jól jött. 5000 forintért már lehajol az ember. Különösen úgy, ha anélkül is ott venné meg a cuccot.

Elérkezett a vásárlás ideje. Beléptem, bedobtam a terméket a kosárba, beírtam a kuponkódot, aztán… nem tudtam tovább menni. Közölte, hogy hibás a kód. Leellenőriztem. Jó volt. Ezután elolvastam a levelüket alaposabban. És igen, az apróbetűs rész végén ott volt, hogy a kód csak raktáron lévő termékre érvényes.
Hogy miért? Ne kérdezd. Semmi értelmes magyarázatot sem tudok mondani rá. De így van.
Az a kütyü, melyet venni akartam, nem volt raktáron. (Pontosabban más színben volt, de az nem jöhetett szóba.)

Ne tudd meg, mennyire felhúztam magam. Az ilyesmi értelmetlen korlátozás nálam már a szarrágás kategóriába esik. Ki is léptem. Vásároljon nálatok a harapós ló.
Pontosabban, aludtam rá pár napot. Időnként ránéztem. Majd miután nem változott semmi, úgy döntöttem, hogy inkább egy piszok távoli boltban veszem meg, mert hozzácsaptam egy későbben beszerzendő hozzávalót is, mely csak ott volt kapható. Igaz, 25 kilométer oda, ugyanannyi vissza, de legfeljebb bringázok egy jót.

Vedd észre, hogy mennyire “sikeres” volt az akció. Egy már eleve eldöntött vásárlástól sikerült vele eltántorítaniuk, de úgy, hogy a keserű szájíz miatt hónapokig meg sem fog fordulni a fejemben, hogy tőlük vásároljak. Csak gratulálni tudok a marketingesüknek.

Ja, az utósztori. Miután megrendeltem a távoli boltban és értesítettek, hogy megérkezett, indulás előtt még ránéztem az Edigital oldalára, hogyan áll a termék. Már raktáron volt. Csak éppen 10e forinttal drágábban. Miközben ahol vettem, ott is friss beszerzésű volt a cucc (gyakorlatilag előző napos, amikor megrendeltem, még nem volt nekik raktáron, amikor beszerezték, írtak, én meg mentem), azaz nem változhatott jelentősen a beszerzési ára.

Disclaimer: Ez kábé két héttel ezelőtti írás, csak az úti beszámolók miatt került ennyire hátra. Akkor még nem zuhant ekkora szakadékba a forint, azaz a hirtelen árfolyamváltozás még nem indokolhatta a hirtelen árváltoztatást.

No comment

Most őszintén, miért vitatkozol az interneten? Egy semmiből szóló hanggal? Még az is lehet, hogy egy viziló van a vonal túloldalán, aki megtanult gépelni. Miért fontos neked, hogy meggyőzzed az igazadról?

Valld be, hogy nem is az a fontos, hogy meggyőzzed. Az egódnak fontos, hogy legyőzzed.

Ha csak úgy otthagyod, egy ‘de nagy hülye vagy’ legyintéssel, akkor az illető szétkürtöli mindenfelé, hogy ő győzött, az aréna pedig neki fog tapsolni. Ezért nem hagyod ott. Hanem győzködöd, magyarázkodsz, felhúzod magad, dühöngsz. Egy hang miatt a semmiből. Aki lehet, hogy egy víziló. Vagy egy nyáladzó idióta. Egy végtelenül ostoba, meggyőzhetetlen alak. Vagy lehet, hogy direkt azért játssza a hülyét, mert élvezi, hogy bosszanthat.

Ebből a patthelyzetből csak egyféleképpen szabadulhatsz: ha be sem szállsz. Zavar, ha valaki hülyeségeket beszél? Legyints rá. A legbiztosabb az, ha a hülyeséget el sem olvasod. Ha pedig erőszakoskodnak, provokálnak, hogy igenis reagálj rá, akkor intézd el azzal, hogy ‘Olyan korban élünk, amikor a vélemény szabad, de ezzel párhuzamosan a vélemény leszarása is szabad. Én most az utóbbit választottam. Bocs.

Benne élni

Egészen furcsa az, hogy ha valamivel _komolyan_ foglalkozol, egy csomó időt, erőfeszítést, koncentrációt ölsz bele, akkor egy idő után milyen bizalmas viszonyba kerülsz vele. Bár a bizalmas nem is igazán a megfelelő szó erre. Egyszerűen sokáig kívüle élsz, aztán egyszer csak belekerülsz. Mintha átlépnél egy határt, az az izé beenged a belső régióiba, és egyszerűen innentől benne élsz.

Mostanában a darts-szal vagyok így.

Persze eleinte én is dobáltam össze-vissza.

Mit is értek az alatt, hogy eleinte? Nos, öcsémmel már tíz éves korunk környékén nagy csörtéket vívtunk, bár akkoriban még pikádónak hívták a sportot és koncentrikus táblába dobáltunk. (Made in NDK, nálunk nem is lehetett kapni, mi speciel kint vettük egy tapétavásárlós körúton.)

Ahogy a szakirodalom mondja, a legrosszabb úton jártam. Megtanultam egy rossz stílust, aztán azt próbáltam csiszolni. Nem sok eredménnyel. Szerencsére a sport egyre népszerűbb lett, rendszeresen láthatjuk, hogyan dobálnak a nagyok és itt-ott lehetett olvasni profiktól is, hogyan csinálják. (Hogy mást ne mondjak, a Youtube darts iskolái.) Nem részletezem, legalább négyszer tanultam mindent újra. Többek között feltűnt, hogy minden profi először céloz, majd újra lendít és csak utána dob. Próbáltam én is, megszoktam, dacára annak, hogy ez megint új dobási stílust igényelt. Nem lett jobb a helyzet, sőt. Kifejezett célzás nélkül időnként jobban dobtam. Egy ideig. Aztán valami átkattant és a célzásnál… egyszerűen belekerültem egy másik világba. A külvilág megszűnt, csak én maradtam, a tábla és a nyíl – és ez így is maradt, egészen a nyíl eldobásáig. Drasztikusan megugrott a találati pontosságom. Miközben kintről semmi nem látszik az egészből, mert az egész odabent, a fejben történt.

Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem. Ugyanis ugyanezt már átéltem jó 30 évvel korábban.
Akkor a bridzset toltuk, egyre komolyabban. Kezdve ott, hogy a seregben néhányan megtanultuk a játékot az egyik szobatársunktól. Remek időtöltés volt abban a sivár környezetben. De nem adott többet, mint mondjuk az ulti. Eleinte. Aztán egyre jobban megismertük, egyre jobban elmélyültünk benne. De ez még mindig nudli volt. A következő szint az volt, amikor Vikor Dani, aki akkoriban reménytelenül próbált vegyészmérnökké válni (nem sikerült neki), és nem mellesleg tankörtársam volt és már akkor kiemelt élversenyző szinten nyomta, szóval elkezdett játszani velünk és nem csak tanított, hanem meg is győzött minket, hogy állunk már olyan jól, hogy elindulhatunk versenyeken. Elindultunk. De előtte alapítottunk bridzsklubot, eleinte egyetemi szinten, később városi szinten és bár ezek nagy szavak, de tényleg így volt, felraktuk Veszprémet a hazai bridzs térképére.

Nem, nem akarom túlbecsülni magunkat, nem mi voltunk a legjobb játékosok. Mi – mármint a partnerem (Sándor) és én – azok voltunk, akik megszervezték az egyetemi klubot. Aztán az egyik évfolyamtársunk – András – megszervezte a városit. Ekkor bújtak elő azok az arcok, akik kifejezetten jól játszottak, de lehetőség híján addig csak lapultak valahol.

Értelemszerűen a Magyar Bridzsszövetségtől megkaptuk a maximális támogatást (eszközök, kedvezményes nevezési díjak), hiszen ők is örültek, hogy egy újabb megyeszékhely kapcsolódott be a vérkeringésbe. Mi pedig vadul elkezdtünk versenyezni. Rengeteg sztorim van, de ezek egyfelől rétegsztorik, másfelől úgy emlékszem, itt-ott már írtam róluk. A lényeg, hogy a versenyzés, a magyar mezőnyben való megmérettetés folyamatosan gerjesztette az igényt, hogy minél jobbak legyünk, a sok verseny pedig megmutatta, hol vagyunk jók és hol kutyaütőek. Folyamatosan tanultunk, folyamatosan csiszoltuk a rendszerünket. Folyamatosan kaptuk a versenyeken a visszajelzéseket. A legjobb úton voltunk afelé, hogy… belegolyózzunk. De tényleg. Velem előfordult, hogy egy többnapos, rengeteg partis verseny után sétáltam hazafelé és a lakótelep közepén lévő prérin, körbevéve a tízemeletes betonmonstrumokkal, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Ugyanis már nem a valós világban éltem, hanem egy virtuálisban, a bridzs világában. Kártyalapok voltak a haverjaim, akik egy sajátos logika mentén viselkedtek. Én pedig tudtam, hogy melyiknek milyen a jelleme, hogyan kell kezelni őket. És ez az egész tovább folytatódott az álmaimban. Tényleg benne éltem a bridzs mélységeiben. A lapok ekkor már valós személyek voltak, akik valóságosan éltek: egy impasszt úgy kezeltek, mintha tényleg megcsaltam volna az aktuális dámát. A királyok pedig cégvezetőként dirigáltak, felettük a cégtulajdonos ászokkal. A valósággal egyre inkább elvesztettem a kapcsolatot, a bridzs pedig egyre inkább valóságosabbá vált.
Aztán vége lett. Megismertem a határaimat, megtaláltam azokat a játéktechnikai elemeket, melyeket se ésszel, se ösztönnel nem voltam képes már használni, képtelen voltam beépíteni a világomba. Az is látszott, hogy enélkül a tudás nélkül maximum csak a középmezőnyben tudok játszani. Ráadásul az állandó partnerem is ekkor kezdett – magánéleti okokból – eltávolodni a bridzstől. Egy ideig próbálkoztam alkalmi partnerekkel, de egyszerűen nem működött a kémia, aztán feladtam.

De tisztán emlékszem, milyen volt olyan szinten játszani, amikor maga a játék beengedett a legrejtettebb szentélyeibe. Amikor a valóságos élet helyett felajánlotta a saját világát.

Ijesztő volt. De egyben izgalmas is.

És nem sokkal később jött az informatika.

Megnéztem Gent

Előkészületek

A görög nyaralás után vettem észre, hogy kezdenek fogyni a szivarok. Az őszi toszkán akcióban hazahozott készletből már csak jó egy hónapra elegendő anyag maradt.
Azaz menni kellene megint Dél-Olaszországba.

Csakhogy… valami nagyon hülye heteket élek meg. A laza tavasz után a nyár vad erővel kapott el, legalább annyira, mint Pataki Attilát az a bizonyos furcsa érzés. Úgy, hogy az egyik nagy munkám kútba esett, úgy, hogy lemondtunk egy egyhetes betervezett nyaralást, még úgy is csak rohangálok júniusban, mint pók a falon és nincs egy szabad órám sem.
Dél-Olaszországba viszont mind a Ryan, mind a Wizz kétnaponta repül, azaz ha kimegyek hétfő délben, akkor szerda délben tudok hazajönni. Ez három nap. Mondtam már, hogy óráim sincsenek, nemhogy három napom?

Ez bizony gond.

Erre találtam ki, hogy keressünk másik csatornákat. A Németalföldön híresen jó száraz, gépi szivarokat gyártanak, derítsük fel a terepet.

Tudom, megigértem, hogy nem bonyolódok bele, de ennyit muszáj elmondanom. Szóval szivarból az igazi, az a kézzel sodrott darab. (Nem, a kubai nők által combjuk között sodort szivar csak városi legenda.) Értelemszerűen ezek a szivarok meglehetősen drágák. De nekem nem ezekkel van bajom. Drága szivart tudok venni Párkányban is, vagy félévente megrizikózok egy csomagot. Amivel állandóan küzdök, azok az olcsó hétköznapi, leginkább gépi szivarok. Ilyen pörgős időszakban elmegy belőlük napi 3-4 is, de normál időszakban is megvan a 2 szál. Kiszámolhatod, hogy ezekhez a maximálisan behozható 200(*) szál mellett 3-4 havonta fordulnom kell.
Ilyen tempóban egyáltalán nem mindegy, hány napot visz el a beszerzés, illetve mennyi járulékos költség rakódik rá. Például ugye a két nap szállás.
Ellenben Charleroi-t mintha nekem találták volna ki. Hajnalban megy egy gép, éjszaka jön vissza egy másik. A jegy nevetségesen olcsó. Ha meg már kint vagyok, akkor csak feltalálom magamat.

(*) Igen, korábban írtam rosszul. Megnéztem a rendeletet és az EU-ból 200 szivart lehet behozni vámmentesen, repülőgépen 430€ értékhatárig.

Egyik este, meló közbeni pihenésként ránéztem a Wizzair oldalára. Csak úgy próbaképpen beütöttem egy dátumot, hogy lássam, mi mennyi. Aztán kiadta, hogy 8500 forintból oda-vissza megfordulok. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyeket. Kint meg majd csak lesz valahogy.

Másnap, meló közbeni pihenésként megnéztem a várost, meg utána is olvastam. Nem örültem. A város kicsi és jellegtelen. Ami nem lenne akkora baj, de végtelenül mohó. A busz a repülőtérről a belvárosba 5€, azaz oda-vissza 10. Mindez jó eséllyel a semmiért. Brüsszel? Hiszen hivatalosan mégis csak annak a repülőteréről beszélünk. Nos, oda 14,2€ egy út, oda-vissza 28,4. Ezen azért megütköztem. Most, hogy a forint a béka segge alatt utászkodik, a brüsszeli kaland 10e forint körül jönne ki. Eléggé aránytalan. Ráadásul Brüsszel sem egy nagy durranás. Oké, főváros, de inkább átlagos, mint magával ragadó.
Viszont a Flibco ad máshová is jegyet. Például Bruges-be és Gent-be. Az utóbbiba egészen jó áron (már úgy értem, hogy relatíve, Brüsszelhez képest), konkrétan 15,6€ egy jegy. Nem variáltam tovább, megvettem. (Csak szólok, hogy ha túltesszük magunkat azon, hogy 20€ körül van egy buszjegy, akkor már mehetünk Bruges-be, vagy akár Luxemburgba is. De ezeknél már annyi időt elvisz a buszozás, hogy érdemes ott aludni egy éjszakát.)

Harmadnap, meló közbeni pihenésképpen, megnéztem, hogy mit is csináltam. Hivatalos szivarbolt csak egy volt a neten a városból, volt még egy dohánybolt… és más semmi. Az Arany Oldalak ugyan hozott egy csomó találatot, de a Streetview-val ránézve kiderült, hogy mindegyik valami kicsi élelmiszerbolt, a kassza mögött néhány doboz cigivel.
Fejvakarás. Aztán úgy voltam, hogy majd lesz valahogy. Hat órát tudok csavarogni a városban, csak belebotlok valamibe. Ha nem, akkor meg kirándultam egy jót.

Gent
2018.06.20; szerda

Kései fekvés, durván korai kelés. Még úgy is, hogy Nej feláldozta magát és kivitt hajnalban a repülőtérre.
Ahol meglepő tömeg fogadott. Ritkán szoktam hajnalban utazni, nem tudtam, hogy ilyen sok gép indul, gyakorlatilag egyszerre. Vécére menni esélytelen volt, 20-30 méteres sorok álltak az ajtó előtt.
Aztán egy szájhúzós-mosolygós konfliktus. A helyzet az, hogy jelenleg nincs normális nadrágom. Amíg nem érem el a megcélzott súlyt, addig nem akarok pénzt kidobni ideiglenes ruhákra.
Csakhogy a biztonsági ellenőrzésnél le kellett vennem az övet.
Hmm. Akkor majd zsebrevágom a kezemet.
– Legyen kedves, vegye ki a kezét a zsebéből! – szólt rám az őr.
– De akkor leesik a nadrágom!
– Kiveszi a kezét, gyorsan átrohan és még a levegőben elkapja? – oldotta meg a helyzetet a közeg.
És így is történt.

A Wizzair a legújabb fapados divat szerint igyekszik olyan szemét lenni, amennyira csak megengedheti magának. Azaz nagyon. Mind a két jegyem B ülésre szólt. Ez még nem is zavart annyira, a poggyász jobban. De készültem: sokzsebes cargo nadrágot vettem fel és nagyon minimálisan pakoltam. Ha szemétkedtek volna, akkor mindent kipakolok a zsebeimbe, az üres zsákot meg begyűröm az ingem alá. (Ez egy ilyen picike, 10 literes Decathlon hátizsák, nagyon kicsire összehajtható.)

Kifelé nem volt semmi gond. A buszmegállót is egyből megtaláltam. A busz időben indult. 10.45-kor már Gentben voltam.

Útközben még dobtam egy levelet Nejnek. Hogy mennyire fura világban élünk. Reggel még a megszokott reggelimet ettem, átfutva a leveleimet, fél tízkor meg már azt látom a busz ablakából kitekintve, hogy jobbra leágazó Waterloo felé.

Indulás előtt alaposan áttanulmányoztam a város térképét. Nem túl bonyolult, akár térkép nélkül is lehet boldogulni. A szivarbolt és a dohánybolt koordinátáit betettem a Google Maps-be, minden más ment templomtornyok alapján.

Először a dohánybolt esett útba. Zárva.

Nem messze volt a kubai szivarbolt. Ettől egy kicsit fáztam, nekem ez túl elegáns, túl drága bolt volt. De a neten megnéztem a választékot és árulnak olcsó gépi szivarokat is.
Bementem. Elmondtam, mit szeretnék. Értetlen pillantások. Aztán az egyik csaj a fejére csapott. Előszedtek egy létrát. Majd valamelyik pókhálós felső szekrényből előhalásztak két doboz szivart. Mondtam, hogy nem pont ezekre gondoltam. Mondták, hogy nincs más. Oké, megvettem. 26€.
Már az utcán utánaszámolva rájöttem, hogy ez bizony rossz üzlet volt. Ennyiért a kézzel sodrott szivarok alsó kategóriájából is tudok vásárolni, márpedig ez ég és föld különbség. A rossz kedvem csak tovább fokozódott, amikor le akartam tesztelni az egyiket és a megbontott dobozban az összes szivar darabokra volt törve.
Nos, ennyit erről az elegáns szivar szaküzletről.

Trafikot nem találtam, de az egyik ajándékboltban volt dohány részleg is. Megnéztem. Leforrázva jöttem ki. Szinte ugyanazok a gagyi cuccok, mint nálunk is.

Oké. Belgium kilőve. Szivarbeszerzésre nem használható.
Akkor most már nézzük meg a várost. Csavarogjunk gondatlanul.

A város szép. Ez tény. A katedrálisoknál éreztem egy finom egyensúlyt a lelki béke, az Istent megmutatni való szándék és a gazdagság finom jelzése között. Nem hivalkodó, de azért van benne szufla.

Ezt az izét meg magyarázza el nekem valaki. Katolikus templomban egyszerűen semmi keresnivalója sincs egy őslény csontvázának. Egymást ütő dolgok.

DSC00838

Viszont a városban nem tudtam elengedni magamat. Mint minden turistákkal sűrűn megvert helyen, úgy itt is rámentek a turisták megkopasztására. Az ilyen helyeken meg nem érzem jól magamat. Leülni nem lehetett (minden pad valami kávézóhoz, étteremhez tartozott), bolt meg nem volt. Végül valami Müller jellegű helyen vettem előrecsomagolt szendvicset meg valami műzliszeletet és zéró kólát.

DSC00849

Némi mászkálás után találtam egy eldugott helyet az egyik csatorna mellett, na ott volt egy üres pad. Itt kajáltam, olyan káeurópai módra. Nem, ne mondd azt, hogy eltúlzom a dolgokat, ezen a partszakaszon tényleg csak hasonló népek ültek. A mellettem lévő padon két srácból csak úgy dőlt a ‘kurwa’ kifejezés, tuti lengyelek lehettek. A másik oldalon meg egy magyar pár ebédelt valamit zacskóból.
Itt vettem észre, hogy az egyik doboz szivar selejt és itt le tele a hócipőm az egésszel.

Továbbsétáltam a vár felé.

DSC00850

És itt, ezen a téren, történtek változások. Például kisütött a nap. A meteorológia azt mondta, hogy egész nap 25-27 fokos meleg lesz. Hát, nem. Hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fáztam. Borult volt az ég és hideg szél fújt. De itt, ezen a téren megváltozott minden. A szél ugyan bolond módra fújt, de immár meleget, a nap meg úgy elszégyellte magát, hogy nem is bújt el estig.

DSC00854

DSC00855

Kedvem támadt meginni egy sört. És a sarkon pont volt egy Beer Corner.

DSC00873

Vettem valami protein műzlit, egy sört… és csak ekkor vettem észre, hogy van dohányrészleg is. Alaposan átnéztem a választékot. Gagyi.

Azt hiszem, ezt illik letisztáznom. Gépi szivarban én szeretem a korai Dannemann szivarokat (a Moods-ot nem), a Vasco Da Gama-t, a Villigert, a Balmoralt… és nagyjából ennyit. Minden más – számomra – gagyi. Mert ismeretlen, és rosszak a tapasztalataim.

A biztonság kedvéért megkérdeztem a pacákot, aki visszakérdezett.
– Miért nem próbálod ki a Cortes-t? Mindenféle méretben kapható belga szivar.
Tényleg, miért nem? Az ára rendben volt, vettem is három különböző méretben. Aztán kiültem a Szajna-partra Leie partjára és sör mellett elpöfékeltem az egyiket.

DSC00866

Nem volt rossz. Igaz, annyira jó sem, faék egyszerűségű, dohányízű szivar. De az ára tényleg rendben van, meg egyébként is, gépi szivartól nem lehet sokat elvárni. Visszamentem sörért, majd elpöfékeltem még egyet. Ez is megfelelt. Innentől nem vacakoltam, megint visszamentem és felvásároltam a készletet. Ízre ott van a fentebb felsoroltak között, árban meg jócskán alattuk, mivel ez helyi, a többi meg import.

Kiléptem a boltból a hangulatos térre. A tűző naptól megszédültem egy kicsit, a ténytől meg még jobban: teljesítve a terv. Vettem egy hátizsáknyi szivart. Nem azt, amit akartam, de ezek is jók.

Akkor most már nincs más dolgom, mint csavarogni és élvezni a várost.

Vedd észre, ezelőtt egy órával ugyanezt mondtam, de lehangoltan. Most viszont határozottan optimistán. Micsoda különbség.

Innentől meglehetősen egyszerű stratégiát követtem. Mentem egy kört a városban.

DSC00864

Majd amikor visszajutottam ismét a Graslei-re, leültem a hobók, egyetemisták és egyéb kétes egzisztenciák közé, ittam egy sört, elpöfékeltem egy újabb szivart, majd mentem még egy kört. Határozottan jól éreztem magamat.

Ja, hogy mi is az a Graslei? A Leie folyónak a rakpartja, ahol ma már leginkább csak a turisták behajózása folyik. De felettébb hangulatos, még így is.

DSC00862

DSC00868

A közelben van a Szent Mihály katedrális és a Szent Mihály híd is. Itt is jól el lehet üldögélni.

DSC00863

Apró megjegyzés: a Szent Mihály híd alatt van egy hatalmas bringatároló, melyhez tartozik egy publikus és ingyenes vécé is. A hozzám hasonló nomád városnézők számára fontos lehet.

Végül eljött az idő, el kellett gondolkodnom a visszautazáson. A mobiltelefonom, számomra érthetetlen módon piszkosul lemerült. (Valószínűleg az egész nap bekapcsolt gps, meg a több órányi könyvolvasás szívta le.) Nem engedhettem meg, hogy estére ne maradjon benne szufla, hiszen Nejt még hívnom kell Ferihegyről. Csak hát, innen két óra az út busszal, a repülőtéren 2,5 óra várakozás, majd két óra repülőút… sok. Kell valami olvasnivaló.
Körbejártam a könyvesboltokat. Egy ilyen multikulti városban biztosan lesznek angol nyelvű könyvek is.
Az elsőben csak tinédzserregények voltak.
A másodikban meg krimik.
Többet már nem találtam.
Az idő közben telt, kisétáltam a pályaudvarra. (Innen indult a Flibco busz vissza Charleroi-ba.) Most jobban volt időm, szétnéztem. A Relay boltban vettem még újabb, másfajta Cortes szivarokat. Az épület előtt volt egy hatalmas szökőkút, meg egy tér. Kiültem, előszedtem a zsákomból egy jeges kávét, megittam. Szivarral, naná. Tesztelni kell.
Ücsörögtem. És megállapítottam, hogy egy vasútállomás környezetét ki lehet hangulatosan is alakítani. Nem csak olyan vadkeleti módon, ahogy nálunk kinéznek.

De már végképp lejárt az időm, kisétáltam a buszmegállóhoz. A busz pontosan jött, a repülőtérre is pontosan érkezett.
Nekem pedig volt 2,5 órám. Nem kevés.

Először is megvacsoráztam. Leírva egyszerű. De már azzal is rengeteg idő ment el, hogy széket találjak. Charleroi meglehetősen spártai egyszerűségű repülőtér.
Előtte boltban vettem valami izgalmasnak tűnő belga házisajtot és valami sajtos rudat. Na meg sört. Ennyi volt a vacsi.
Saccold meg, mennyi kalória volt benne?
1485.
Nem tudom, neked ez a szám mit mond, én lehidaltam tőle. Egy 10 dekás sajt, 12,5 deka sajtos rúd, egy sör. Még csak el sem telít. De több, mint Nej egész napi adagja.

Nagyon sok konteó kering a világban mindenféle dolgokról. Én Occam borotvája elvén vallom, hogy nem kell összeesküvéseket szimatolnunk, ha sokkal egyszerűbb magyarázatok is adódnak.
Ezért nem mondom, hogy létezik egy titokzatos háttérszervezet, mely hízlalással akarja elpusztítani az emberiség jelentős résztét. Inkább azt mondom, hogy az élelmiszereket gyártók gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy amit csinálnak, az egészséges is legyen. Nem célfüggvény.
Hogy egy pizza 1800 kalória? Ennyire egy átlagembernek egész nap nincs szüksége. Egy hamburger 800? Egy tábla 80%-os, azaz kifejezetten diétás keserűcsoki 600, mert cukor ugyan tényleg kevés van benne, de tele van tömve zsírral? Sorolhatnám a példákat a végtelenségig. És senkit nem érdekel. Sem a gyártókat, sem a fogyasztókat.
Amíg nem kezded el figyelni, monitorozni ezeket a dolgokat, elképzelésed sem lesz, mitől hízol olyan makacsul, olyan reménytelenül. Mert az élelmiszeripar ma gyakorlatilag csupa kalóriabombákat gyárt: kicsi térfogatban hatalmas mennyiségű energiát.

Elnézést a kitérőért. Ott jártam, hogy bent vagyok a repülőtéri terminálban. Időm, mint a tenger. Sétáltam. Hoppá, egy könyvesbolt. Bementem. És voltak jó angol nyelvű könyvek. Csak mind akkora volt, hogy nem tudtam berakni a – Wizzair miatt kicsi – zsákomba a szivarok mellé. Ciki.

Aztán vettem egy nagy levegőt és átmentem a szekuritin. Odabent megint sok időm volt, sétáltam. Duty Free. Nézzünk be. Mi a helyzet a szivarokal.

Valami általam érthetetlen módon, ha az EU-ból utazol az EU-ba, akkor a Duty Free boltokban nem vásárolhatsz szivart.

Itt is így volt. Egy ideig. Aztán volt egy pult, ahol azt írták, hogy ezek azok a szivarok, melyeket lehet EU-n belül is vinni.
Ha azt mondom, hogy sóbálvánnyá dermedtem, még finom voltam.
Ott volt az összes szivarfajta, melyekért jöttem. Mindenféle Vasco Da Gama szivarok. Ár/érték arányban nagyon jók. Volt Guantanamera is, mely kubai szivarként eléggé az alja, de olcsó kubai gépi szivarként verhetetlen. És mindezek pofátlanul, piszkosul olcsón. Olcsóbban, mint ahogy a szivarboltban adták azokat a szarokat, olcsóbban, mint ahogy a sörboltban az ismeretlen helyi márkát megkaptam.
Még csak nem is foglalkoztam azzal, hogy beleférnek-e a táskámba. Ész nélkül söpörtem le a polcokat. Hivatalosan itt adnak egy szatyrot és azt az engedélyezett csomagon felül ingyen felengedik a gépre. Én pedig szórtam az anyagot, vastagon. Hiszen ezért jöttem.

Azért vedd észre a helyzet furcsaságát. A legjobb minőséget, a legolcsóbb áron a Charleroi terminál üzletében kaptam meg. Azaz elég lenne idáig kijönni (8500 forint) valahogy elcseszni az időt a repülőtéren, aztán visszafelé a Duty Free-ben megvenni a szivarokat és már utazni is haza.

Fura világban élünk.

(Persze benne van a kockázat. Ha visszafelé átmegyek a szekuritin, aztán a Duty Free-ben éppen üres a polc… akkor rácsesztem. Nagyon.)

Na mindegy, ott voltam a repülőtéren egy pukkadásig megpakolt hátizsákkal meg egy vastagon megrakott szatyorral. Kicsit aggódtam, de a Wizzair-nél senki nem piszkált senkit a poggyászokkal.

Utána pedig egyszerűen csak hazaérkeztem. Rengeteg megbeszélnivalóm lett volna Nejjel, de mindketten kábultan dőltünk be az ágyba. És ez is lesz most, a fene tudja meddig.

Link:
Az összes fénykép

Csalás

Lassan úgy érzem magam, mint egy számítógépes játékban. Amikor stratégiában jó vagyok, a gép viszont már nem annyira, és egy bizonyos nehézségi szint fölött kénytelen vadul csalni, hogy egyáltalán ellenfél lehessen.

Mostanában elég sokminden összejött, kénytelen voltam a dolgaimat priorizálni. Egy hete tönkrement a szerverek szünetmentese, az új darab beszerzése közepes prioritást kapott. Mit lépett erre az Univerzum? A pénteki (06.15) vihar durván levágta az áramot. Reggel azzal fogadott a fő szerver, hogy nincs bootolható médiája.

Szükségem lett volna rá? Naná. Július elején lesz egy tanfolyamom, legalább a labort szerettem volna végignyomkodni. De az Univerzum csalt. Kifigyelte, hol fáj a legjobban és oda döfött.

Olvasgatok

A 9gag-en találtam, aranyos.

– Mr Pelé, az Önök 1970-es csapata megverné a mostani argentin válogatottat?
– Természetesen.
– Mennyire?
– 1:0.
– Csak?
– Kérem, vegye figyelembe, hogy sokan közülünk már elmúltunk 75 évesek.

Jón szigetek #07/07

Áttelepülés a Meteorákhoz
2018.06.01; péntek

Lusta reggel. Valamikor déltájban indul a kompunk vissza Lefkádára, bőven ráérünk 10-11 között elindulni. Utoljára ugráltunk egyet a teraszon, bőséges reggeli, aztán irány Fiskardo. A hegyi utakon itt-ott még megálltunk fényképezni. Az úton lófráló kecskéket, birkákat már ismerősként üdvözöltük.

– Errefelé jó lehet kecskének lenni – jelentette ki Nej.
– Hát, nem biztos – vonta meg a vállát Barna – Olyan hegyeket kellene minden nap megmásznod, mint amilyenek tegnap voltak.
– Aztán jönnek mindenféle idegenek és megeszik a gyerekedet – tettem hozzá.

Jócskán korán érkeztünk. Beálltunk a kompra váró sorba, és volt egy csomó időnk sétálgatni. Egészen jópofa a falu. Nem nagy, szemmel láthatóan a komp élteti, de a kikötő környékét sikerült hangulatos sétányokkal, üzletekkel teletömni.

IMG_20180601_113351

Beültünk egy kávéra.

DSC_5577

Aztán komp. És felhők.

DSC_5601

DSC_5607

Úgy terveztem az utat, hogy nem egyből megyünk haza, hanem teszünk egy nem túl nagy kitérőt a Meteórákhoz. A sziklák mellett Kalampaka városka terül el, ennek a szélén, gyakorlatilag már a városon kívül, de a sziklákkal szemben foglaltam szállást. Túl sokat nem vacakoltam vele, egy éjszakáról van szó, bárhol elalszunk.

DSC00830

Az útvonal két dimenzióban.

Délután hatkor érkeztünk meg. Percre pontosan akkor, amikorra jeleztem az érkezésünket. Ez fontos. Letettem a kocsit a parkolóban, kezemben a papírokkal besétáltam. A recepciós pult mögött egy istentelenül vén, kövér, fogatlan banya álldogállt.
– Kalimera!
– Kalimera!
– We have a booking here.
– Őőőőő??!

Az öregasszony a görögön kívül semmilyen nyelven nem beszélt. Odaadtam neki a papírokat. Jelbeszéddel jelezte, hogy nem tud olvasni.
Huh, hosszú napunk lesz.
Mondott valamit görögül, én meg igyekeztem elmutogatni, hogy négyen vagyunk és van egy foglalt szobánk. Végül leemelt egy kulcsot, kijött a pult mögül és elsétáltunk a folyosón. Benyitott egy szobába. Ott volt a négy ágy.
– Thank you! – reagáltam le – This will be fine!
Erre megcsóválta a fejét és bezárta a szobát. Majd visszamentünk a recepcióhoz. Megint nekiállt görögül karattyolni. Finoman szólva sem értettem a dolgot. Mutogattam, hogy adja már ide azt a kulcsot, az a szoba teljesen rendben volt.
Erre adott egy másik kulcsot és az emelet felé mutogatott. Intettem, hogy jöjjön velem. Visszaintett, hogy a lábai már nem bírják az emeletet. Oké, felmentem.
Azt hittem, hogy felrobbanok. A kulcs, melyet kaptam, olyan ódivatú, nagyfejű kulcs volt. A lépcsö egy kis előtérben végződött, két ajtó nyílott belőle. Mind a kettőn új tipusú, tollas kulcsos zár.
Visszamentem. Markánsan észrevehetően basztam oda a kulcsot a pultra.
– Nem jó! – kiáltottam rá – Te idióta vén csoroszlya, ez a kulcs nem jó fönt semmire!
Erre levette az előző kulcsot. Megint elsétáltunk a lenti szobáig. Kinyitotta.
– Igen, ez jó. Kérjük!
Megint becsukta az ajtót, visszamentünk a recepcióhoz és ideadta a másik kulcsot és mutogatott az emeletre.
Azt hittem, felrobbanok. Végül fel is robbantam.
– Baszd meg ezt a kurva kócerájt! – vágtam a fejéhez – Keresünk szállást máshol!
Ekkor jött be Nej. Egyből levette, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy egy széket felragadva aprítani kezdjem a bútort. Intett, hogy nyugodjak le, majd odament a banyához.
Amivel a legjobban fel lehet dühíteni, az az, amikor leintenek, hogy nyugodjak meg. Ekkor már ordítottam.
– Mit akarsz attól a síkhülye banyától?
– Nyugi, majd én beszélek vele.
– Na, azt megnézem.
Végigjátszották ugyanazokat a köröket. A banya mosolyogva közölte vele, hogy minden tekintetben teljesen inkompetens, majd elvitte a lenti szobába. Nyilván neki sem adta oda a kulcsot. Én pedig hangosan kommenteltem közben, hogy mi fog történni. Nej még felrohant az emeletre a kulcsokkal, de ő is leforrázva jött vissza.
– Te, mi van itt? – kérdezte végül zavartan.
– Szerinted én jókedvemben ordítozok?

Végül elindultunk kifelé. Keresünk máshol szállást. Ezt meg úgy lehúzzuk a Booking-on, amennyire csak lehet. Különösen, ha ránkterhelik a szállásdíjat.

Nyílt a bejárati ajtó és belépett egy korombéli, 140 centi magas, 140 kilós, borzasztóan kövér és meglehetősen mogorva hapsi. Koszos melegítő alsóban, kinyúlt, foltos pólóban.
– Do you have any problem?
Á! Végre valaki beszél angolul.
Kiderült, hogy ő a tulaj. Amikor mutattam a papírokat, csak legyintett. Igen, tud rólunk, várt is, de el kellett mennie valahová. Leakasztotta az emeleti kulcsokat és intett, hogy kövessük. Majd az emeleti kilépőben kulcs nélkül kinyitotta az egyik ajtót, mely mögött kitárult egy folyosó. Egy olyan folyosó, amelyből csupa olyan ajtók nyíltak, melyekhez régi tipusú kulcsok kellettek.
– Oh, fuck you! – bukott ki a számon.
A mogorva faszi rámnézett, majd mormogott valamit. Akár elnézéskérés is lehetett.

Innentől már ment minden. Megkaptuk a szobánkat. Felcuccoltunk. Hűtőszekrény nincs. Klíma van, de a távkapcsolót nem kaptuk meg. Wifi elméletileg van, de egy papír figyelmeztetett, hogy ezen a környéken borzasztóan gyér a hálózat, ne is erőlködjünk. Viszont volt terasz, méghozzá gyönyörű panorámával: pont ráláttunk a Meteórák szikláira.

DSC_5647

DSC_5644

DSC_5659

Ott bal oldalt látszik is az egyik kolostor.

DSC_5648

Nagyjából tisztában vagyok magammal. Tudom, hogy nagyon könnyen dühbe gurulok. Viszont azt is tudom, hogy dühöngés közben is működik az agyam, észlelem, amit mások mondanak, látom magam kívülről is, azaz képes vagyok észrevenni, ha a másik racionálisan cselekedett, miközben én azért dühöngtem, mert azt hittem, hogy nem.
Miután leraktuk a cuccainkat és a tájat néztük a teraszról, összeállt fejemben a kép. A banya azért nem adta ide a lenti szobát, mert szeretett volna örömet okozni nekünk az emeleti, panorámás szobával. Csakhogy nem tudott feljönni a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót és elvezessen minket a szobáig. Mivel nem beszélt semmilyen nyelven, így azt sem tudta elmondani, hogy nyomjam már le azt a kilincset, mert az előtéri ajtó úgy egyébként nyitva van.
Azaz mindenki jót akart… csak éppen szerencsétlenül alakultak a dolgok.

Ahogy lepakoltunk, rögtön mentünk is vissza a kocsihoz. Eredetileg úgy terveztük, hogy korán érkezünk és még ma délután be is járunk legalább egy monostort. Ezt lazán keresztülhúzta a kompmenetrend: azzal, hogy csak délben volt komp Lefkádára, esélytelenné vált, hogy 17.00 előtt ideérjünk, addigra meg bezárnak a kolostorok.
Így végül az maradt, hogy ma délután autóval megkerüljük a sziklákat, megállunk a kilátási pontoknál, fényképezünk, mint az állat. Holnap pedig kora reggel megnézünk egy monostort, majd utána teperünk haza.

DSC_5609

DSC_5615

IMG_20180601_191301

A Meteórákról túl sokat nem akarok írni. Klasszikus szerzetesrend élt fent a szemben lévő hegyekben. Csakhogy állandóan zargatták őket mindenféle rablók. Végül annyira tele lett a hócipőjük, hogy elkezdtek szemezni a szemben lévő sziklákkal. És valahogy, kínkeservesen, lassan, de megvetették a lábukat a sziklák tetején. Ezek a monostorok már megközelíthetetlenekké váltak a nem kívánatos személyek számára.
Az orthodox egyház világában a Meteórák végtelenül szent helyek, jelentőségük az Athos félsziget jelentőségével vetekszik. Turistákat ugyan beengednek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy hová megyünk be.

A körbeautózás után visszaértünk a szállásra. A boltban vettünk hideg bort, valami vacsoracucc egyébként is volt nálunk és ugyan akkora habzsidőzsi nem lett belőle, mint a korábbi szálláshelyeken, de jóllaktunk. Barna valamiért lement, majd azzal a hírrel jött vissza, hogy a szállásadó hapi vár minket egy ouzóra.

És itt kezdődött a második, sokkal bizarrabb felvonás.

Lesétáltunk. Az épület hallja teljesen üres volt, eltekintve a banyától, aki az egyik kanapén hanyattfeküdve, kezeit-lábait szétdobva horkolt. Kisétáltunk a teraszra. A tulaj ott beszélgetett egy párral.

Mint kiderült, ez a hely meglehetősen ismert a nyugati turisták között. A tulaj ugyanis szabadon engedi, hogy a parkolójában lakóautósok telepedjenek le. Sőt, nem csak engedi, de ingyen ad nekik víz-, illetve áramcsatlakozást is. Aztán persze nyilván keres rajtuk, amikor az illetők nála vacsoráznak, nála italoznak.

Intettünk neki. Felállt, behúzott minket a bárpulthoz. Közben barátságosan motyogott. Hogy mennyire szereti a magyarokat. Hogy a felesége magyar. Hogy mennyire szeret konkrétan minket, Nejt és engem. Kitöltött három vizespohárnyi ouzót (vízzel hígítva), aztán kiültünk egy oldalsó teraszra. Elmondta ugyanezt még egyszer, de már bővebb lére eresztve. Hogy a felesége hajdúszoboszlói. (Nej elpirult.) Aztán hosszan sorolta a magyar városokat. Hogy melyik milyen. Valószínűleg nem kamuzott, mert ennyi mindent nem lehet bemagolni.
Aztán váratlan mozdulattal átölelt mindkettőnket és a keblére húzott. Jó, méretes férficsöcsök. Ugyan ellenkeztünk, de végtelenül lenyugtató hangnemben folyamatosan csillapított. Hogy ő mennyire szereti a magyarokat. Hogy ő mennyire örül annak, hogy itt vagyunk. Hogy ő mennyire szeret minket.
És közben simogatta a bucinkat.
Hangtalanul röhögtem. Egyszerűen annyira bizarr volt az egész, hogy elengedtem magam és hagytam, hogy sodródjak. Mi fog ebből az egészből kisülni?
A pacák időnként elengedett minket, ekkor beszélgettünk. Tényleg ismerhette a magyarokat, mert nem győzte szidni a románokat, meg Orbán Viktort. (Az utóbbiért engedélyeztem neki egy plusz simogatást.) Majd időnként szétterült az arcán a gyertekideapucihoz mosoly, megint a keblére vont minket, mi pedig kitekert törzzsel, a pacák hónalja alatt egymásra nézve, gátlástalanul röhögtünk Nejjel.

Tényleg fogalmam sincs, hová fajult volna a dolog, de egyszercsak megjelent a korábban cserbenhagyott pár. Akikkel a tulaj előtte beszélgetett. Odaültek hozzánk, dumálgattunk. Holland lakóautósok voltak. Reklamálták, hogy ők nem kaptak ouzót, de nem tudták, hogy az csak a csöcsörészéshez jár. Ettől függetlenül jól elmerültünk az európai politikában, ugye három, markánsan különböző vélemény ütközött össze szinte minden témában. Sokáig beszélgettünk. Aztán egyszer kihasználtuk, hogy a tulaj elment vécére, elbúcsúztunk a hollandoktól és felmentünk a szobánkba.

– Na, milyen volt? – érdeklődött Barna.
– Ne tudd meg – sóhajtottam.
– Egy életreszóló élményről maradtál le – vigyorgott Nej.
– Téged is annyira szorított? – kérdeztem rá.
– Ja. És ne tudd meg, hogy kereste az utat befelé a pólóm ujjában.
– Az jó. Megnyugodtam. Már attól féltem, hogy rám vadászik.

Meteorák és haza
2018.06.02; szombat

Az előző este fényében nem akartuk túl sokáig húzni az időt. Aztán mégis úgy sikerült. Korán keltünk, sehol nem volt semmi mozgás. Kimentünk a parkolóba és ott a placcon, a sziklák tövében nyomtunk egy kettlebell gyakorlatsort. Végtelenül hangulatos volt. Utána fent zuhany, porszívózós reggeli. Azaz meg kellett ennünk minden felbontott cuccot. Közben láttuk, hogy a tulaj elment valahová motorral, gyorsan ki is használtuk a lehetőséget. Lecuccoltunk, rámosolyogtam a pultnál a banyára, majd beültünk a kocsiba és padlógáz.

Úgy éreztem magamat, mint a Psycho-ban a csaj és a hapsi, amikor sikerült elmenekülniük.

9.15-kor érkeztünk a megcélzott Great Meteoron kolostorhoz. 9-kor nyitott. Parkolóhely már közel-távol nem volt, mindent elfoglaltak a turistabuszok.
Nem győztem elnyomni egy mosolyt. Ezek a szerencsétlen szerzetesek azért építkeztek ennyire lehetetlen helyekre, hogy elvonuljanak a világtól. Erre a világ, pont azért, mert ilyen lehetetlen helyekre építkeztek, ezerrel benyomul közéjük. Csodálkozni. Hogy ide is lehet építkezni.

Egy vékonyka hágón lehet megközelíteni a sziklába vájt főkaput.
– Úgy látom, idáig simán fel lehetett jönni lentről – néztem le a hágóról.
– Akkor már csak a bejáratot kellett kivésni.
– Na meg egy várszerű kolostort felépíteni.
– Óh, az nem lehetett probléma. Elég, ha van Youtube.

DSC_5674

DSC_5680

DSC_5681

Körbejártuk, körbeszaglásztuk. Szép volt, de attól tartok, pont a lényeg nem jött át: a kolostori csend, a béke, az emberek teljes hiánya. Annyi turista volt, mint a II. Ukrán Front.

Utána viszont már hosszú menet haza.

A navigáció azért még rúgott belénk egyet. A Here WeGo-ba beleraktam a makedón RT benzinkút koordinátáit, ki is tartott odáig. Majd amikor beütöttem a szatymazi benzinkút koordinátáit, közölte, hogy offline módban nem tervez. Keressek netet. Elvileg a benzinkútnál volt wifi, de amikor rákérdeztem, akkor csak szánakozó pillantásokat kaptam. Gondoltam, egy percre roamingolok a 3-as zónában, de olyan csomagunk van – nekem is, Nejnek is – hogy nem engedte meg. Pont azon a szakaszon, ahol nem sima sztráda van, hanem valami kanyargós út.
Vedd észre, hogy ha Görögországban, ahol még volt roaming, volt net, egyben megterveztetem az utat, akkor végig tudunk jönni vele. Így, hogy darabokra tördeltem, gyakorlatilag elvesztünk. A szerb-magyar határig jöttünk térképpel, de navigáció nélkül.

Az orthodox pünkösd után (vagy lehet, hogy minden szombat este?) nagyon durva dugó volt Röszkénél. Nyilván lehet sorolni a körülményeket… de nekem úgy tűnt, hogy magyar oldalon valami óriási beleszarás hízlalja a tömeget. A szerbeknél nyitva volt vagy öt kapu, kábé 20 perc után átjöttünk. A magyar oldalon csak három kapu volt nyitva, óriási tömeg torlódott fel. Aztán mit csináltak közben? Bezárták a harmadik kaput. A hatalmas torlódás ellenére. Maradt kettő. Ráadásul rossz sorba álltunk. Valami túlbuzgó fiatal kölyök minden csomagtartót kinyittatott a sorunkban. Nem csinált utána semmit, igazából bele sem nézett, csak kiszállíttatta a sofőrt és kinyittatta a csomagtartót. A másik sorban semmi ilyesmi nem volt, az haladt is gyorsan.
Másfél órát várakoztunk.
Rohadjon meg az összes köcsög, beleszarós határőr.
Nem, ne mondja nekem senki, hogy Schengen. Tessék legalább annyi kaput nyitni, mint a szerbeknél. És látszatvizsgálatokkal ne tartsák fel a sort.

Nos, ennyi. Éjfél körül érkeztünk haza. Még felmásoltam minden anyagot a szerverekre (ott vannak jó helyen), aztán hosszú, mély alvás. Vasárnap elrendeztem a fényképeket, de a blog megírása már eltolódott a bizonytalan végtelenbe.

Hasznos linkek:

Végül Cobranco videói. Nem tagadom, az ő bringás kirándulása adta az ötletet, hogy bejárjuk ezt a szigetvilágot.

  1. Lagúnák Között
  2. Földön-Vízen-Levegőben
  3. Erőpróba Kefalónián
  4. Rejtelmek Szigete
  5. Furcsaságok Szigete
  6. Ellentétek Szigete
  7. Ezerarcú Szigetvilág
  8. Zöldellő Mennyország
  9. Meteórák

Jón szigetek #06/07

Ithaka
2018.05.31; csütörtök

Ithaka. A szigetnek van egy misztikus hírneve, ugye Odüsszeusz és a kalandjai. A valóság az, hogy nincs közmegegyezés a történészek között arról, hogy a híres király valójában itt élt. Szó van arról, hogy akkoriban Kefalóniát nevezték Ithakának és ez csak egyik a koncepciók közül. A sziget lakóit mindez nem zavarja, nekik Ödüsszeusz az ősük és mindenki elmehet a fenébe, aki kételkedik.

De még csak ott járunk, hogy hajnalban kitámolyogtunk az ágyból.
Nem aludtunk jól.
Volt a birkák között egy hasfájós, aki egész éjszaka, pontosan ugyanabban az ütemben, hasfájósan bégetett. Egész éjszaka. Ráadásul elállt az eddig meglehetősen erős szél és kiderült, hogy igenis vannak szúnyogok. Nem is akármilyenek. Akkorákat haraptak belém, hogy a mai napig tele vagyok elvakart, de még mindig viszkető, azaz minden nap újra és újra elvakart sebhelyekkel.

Szendvicsreggeli. Ezzel el is mondtam mindent.

A kompot majdnem elbénáztuk. Beálltunk a kikötőben egy hajóhoz és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy ez máshová megy, a miénk meg egy teljesen másik mólóról indul. Éppenhogy elértük.

A kompon. Ez a kép pontosan leírja, hogyan néztünk ki.

DSC_5492

Először nem hittük el. De az a két betonszállító mixer tényleg kompolni jött.

DSC_5558

IMG_20180531_085441

Legurultunk a hajóról. Elmentünk a sziget fővárosáig, Vathy-ig. (Már itt jó érzékkel lehúztuk a programok felét, ugyanis nem kerültük meg az északi félszigetet. Hangulatos, meg romantikus, meg minden, de az utóbbi időben annyi hangulatos és romantikus úton autóztunk, hogy egyikünknek sem hiányzott. Inkább a nyugodt tempójú túrázásra szavaztunk.)
Egy eldugott parkolóban ledobtuk a kocsit és irány a meredek.
Nem volt kispálya. A beszerzett track szerint 14.5 kilométer, 450 méter szint. És ahogy felnéztünk a fölöttünk magasodó hegyre, ez valósnak is tűnt. Nagyon. De hát ezért jöttünk.

Hajrá.

A túra arról szólt, hogy felmegyünk a retkes fenébe, ahol lesz egy Nimfa barlang, egy ősi rom, majd egy hangulatos úton visszaereszkedünk a partra és besétálunk Vathy-ba. Majd valami tengerparti étteremben visszapótoljuk az elvesztett kalóriákat.

A túra útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Az út első fele tulajdonképpen lakott területen ment. Tulajdonképpen. De a track elvitt valami völgybe, mely nagyon hangulatos lett volna, ha nem magasodott volna végig fölöttünk a szikla, melynek egyszer fel kellett mennünk a tetejére.

Kellemes, hűvös kocsma Perachori faluban. (Már az útjelző tábla is gyanús volt: Perachori Felsőfalu. Bakker, ekkor már egy órája felfelé meneteltünk. Ehhez képest még felső falu?) Kérdezték, honnan jöttünk és mivel. Megmondtuk. Nagy szemelkerekedések. Hát az minimum két nap! És egy csomó ország. Amikor megmondtuk, hogy egy nap és csak két ország, egy kicsit elszomorodtak.

Egyébként mindenhol kedvesek az emberek, de az árak húzósak. A sör 3,5-4 euró, a legegyszerűbb ételek is 8 eurónál kezdődnek.

DSC_5516

IMG_20180531_101105

Nagyon nehezen indultunk el a kocsmából. Hűvös, árnyékos terasz. Jeges pohárba csapolt Mythos. Kedves, érdeklődő helyiek. Odakint pedig perzselt a nap.

– Te, muszáj nekünk mindig délben hegyet másznunk? – érdeklődött Nej, miután megmozdultunk.
– Persze. Ez a túráim védjegye.
– Mármint?
– Petrényi Tours. Nem kelünk hajnalban! Inkább szopunk a tűző napon!
– De ma hajnalban keltünk.
– És még így is összejött. Ez a tehetség!

Hangulatos ösvényen mentünk tovább. Mely egyszer csak elfogyott. Gyanakodva néztem a track-re. Hát, az bizony 60 méterrel arrébb ment, de egyébként velünk párhuzamosan.
– Hogyan nézhettem ezt be ennyire? – mormoltam – Várjatok itt. Szétnézek.

Tökön-paszulyon, mindenféle szúrós aljnövényzeten keresztül nekiindultam a durván meredek domboldalnak. Út, az nem volt, de még járható ösvény sem. Csak a track-et néztem és igyekeztem rátalálni. Sikerült. Jó száz méter bokorharc, jó húsz méter szint. De meglett.

DSC_5517

DSC_5519

Aztán lekiabáltam a többieknek, hogy jöjjenek bátran utánam.
Lett néhány jó felvételem a “Nej káromkodva kapaszkodik” kategóriában.

Mehettünk tovább.

Eleinte nem mondtam, de kezdett gyanús lenni a dolog. Addig ugyanis a táblák egyszerre jelezték a Nimfa barlangot és a Paleochora romvárost (mely egykoron Ithaka fővárosa volt), de miután visszatekeredtünk az ösvényre, már csak Paleochora volt jelezve. A kihagyott szakaszon lett volna a barlang? De visszanéztem és túl sokat kellett volna lefelé mennünk, így inkább bíztam. Valamiben. Persze nem jött be. Elgombáztuk a barlangot.

– Úgyis csak egy büdös lyuk lett volna – vigasztaltam a társaságot.
– Vagy életünk legnagyobb élménye – rontotta el a racionalizálást Barna.

DSC_5526

DSC_5528 Stitch

Szép, mi? És gondolj bele, hogy az autónk ott állt lent az öbölben. Azaz egészen idáig gyalog jöttünk fel.

DSC_5542

DSC_5543

Aztán szép csendesen visszaereszkedtünk Vathy-ba. És jöhetett a méltó bosszú, a nagy zabálás.

DSC_5549

DSC_5552

Meleg étel. Végre. Mindenkinek jól esett a hideg kaják után. Pedig azok is igen változatosak voltak, de az alapjuk ugyanaz. A jót is meg lehet unni.
Barnával szolídan muszakát kértünk, Nej viszont dőzsölt. Valami bébikecskét kért, vegyes körettel. Igyekeztünk csúnyán nézni rá, mégis csak bébikecske, de nem zavartatta magát, jóízűen betolta.

– Lehet, hogy ez a gyerekkecske a népének nagy vezetője lett volna.
– De valaki megette.
– Lehet, hogy megvalósította volna a kecskék és a farkasok közötti békét.
– Vagy akár a világbékét.
– De megették.
– Felelőtlenül.

Nej meg csak evett.

Időben indultunk a 15.00-kor induló komphoz. Időben is érkeztünk, nem sokkal 14.00 után. Csakhogy ekkor derült ki, hogy rosszul emlékeztem, a komp 15.30-kor indult. Huh, ez így már erős. Mi a fenét csinálunk itt másfél óráig? Láttunk egy strandot. Kimásztunk. Már majdnem belevetettük magunkat a vízbe, amikor Barna kiszúrta, hogy tele van tengeri sünnel. Tengeri cipő nélkül innentől felejtős lett. Barna még addig ügyeskedett, amíg be tudott vetődni, de mi, öregek már nem akrobatizáltunk. Visszasétáltunk. Még mindig volt egy óra.
Aztán a komp késett egy órát.
Azt hittem, ott pusztulok meg. Most ütött vissza, hogy egész nap fedetlen fejjel nyomtam. Nejnek legalább van haja, Barnának meg sapkája. Nekem egyik sem. Be is kaptam egy tisztességes napszúrást. Csak kókadoztam a széken és igazából már a sör sem esett jól.

Ennyire.

IMG_20180531_143635

Mit összevariáltunk, hogy mit csináljunk még a nap hátralévő felében. A B terv túrájából meg lehetett volna csinálni az első másfél kilométert. Egy monostorhoz és egy várhoz tudtunk volna felmászni.
Csak nyögtem az ötletre.
A többiek is hasonlóan gondolkoztak.
Végül abban maradtunk, hogy hazamegyünk, bevásárolunk, utána egy strandolás a helyi szuper strandon, majd egy záróbuli este.

– Mit is kell még venni a boltból?
– Minden van otthon.
– Akkor csak bort, sört és szivart.
A boltos bácsi már szélesvásznú mosollyal üdvözölt.

Aztán a szálláson kidőltem. Nekem hűvös kellett és nyugalom. A többiek még lementek strandolni, én sörrel és szivarral kiültem az árnyékba. Az sem volt rossz.

Visszajöttek. Csendes pihenő.

Barna hozta az államvizsga tételeit, Nej valami sürgősen áttanulmányozandó szakmai anyagot én pedig egy általam eddig nem tartott, júniusi tanfolyam anyagát.
– Life long learning? – csodálkozott Barna, amikor kiderült, hogy mindenkinél van valami szakmai pdf.
– Aha. Majd megtudod.

De túl sokáig nem rongáltuk a hangulatot. Engem egy hidegvizes zuhany rendbehozott, utána kiültünk a teraszra. Vacsora. Borok. Sok.

A háttérben elmosódottan hallatszott egy kecskemekegés.
– Barna, nem lehet, hogy ez egy bébikecske szellemének a mekegése?
– Tutira az. Most panaszolja, hogy meddig élhetett volna.
– De megették.

Aztán megjelent egy csomó állat. Vonultak valahonnan valahová. Közben pedig felmásztak mindenre. Rövid időn belül tele lett velük a domboldal, felmásztak a csökevényes fákra, de még a fészerek, házak tetejére is. Majd ugyanolyan gyorsan eltűntek, ahogyan érkeztek.

A napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #05/07

Ainos
2018.05.30; szerda

A tegnapi pihenőnap után ma hegymászós jön. Konkrétan felmászunk a sziget legmagasabb csúcsára, az Ainos-ra. Szerencsére nem a tengerszintről. A hegylánc tetején található egy Nemzeti Park, azon belül a Xionistra túrát tesszük meg. Tervezés közben találtam a túráról egy track-et, eszerint 8,2 kilométer a táv, 650 méter szinttel. Ennek némileg ellentmond a Nemzeti Park weboldala, mely könnyű délutáni sétának nevezi.
Meglátjuk. Vagy a track rossz, vagy itt ennyire bika emberek élnek.

A weblap viszont… minimum furcsa. Csináltak táblákat, melyeket kitettek az autóút szélére. Majd lefényképezték ezeket és kirakták jpeg-ben a webre. Oszt ennyi.

Ekkora túrához combos reggeli illik.

IMG_20180530_193410

Nagyjából ez volt a választék, ebből variáltuk össze minden nap az étkezéseinket: görög saláta, kenyér, sonka, kolbász, olajbogyó-püré, dolma, olajbogyó, tzatziki, joghurt. Na meg robola. (Reggelenként Mythos.)

Aztán nekiindultunk.

Benzinkút. Odaálltam a kút elé, a pacák kirohant. És leemelte a V Super Power kurvadrága pisztolyt.
– No! – szóltam rá – Normal.
– Azt nem lehet, üres a tartály – közölte.
– Ja, az én hátam meg tollas – vontam meg a vállam.
Mentünk tovább egy másik kúthoz.

Nem rohantunk neki egyből a hegynek. Előtte egy kis kultúra.
Megnéztük a Szent András monostort. Csak hogy lássunk ilyet is. Valahogy Görögországban mindig késztetésem van legalább egy kolostorra.

DSC_5437

Úgy örültem, hogy megfelelő környezetben sikerült elkapnom azt a roppant fotogén felhőt. Csak utána csaptam a fejemre: bakker, az a felhő pont az Ainos előtt van! Az egész szigeten sehol máshol nincs egy sem. A kardomba fogok dőlni, ha felmegyünk és nem látunk semmit.

A monostor egyébként durván kihalt. A tábla szerint évente tartanak két misét. Azért így kibírható. Közben kertészkednek, termelik a szőlőt, csinálják a bort meg a sajtot, aztán úgy magukban esznek-isznak. Kezd új értelmet nyerni a brotherhood of men kifejezés. Nők nélkül kiegyensúlyozott, az élet örömeit fenékig kiélvező élet. (Oké, elnézést, a mondatban szerepel néhány félreérthető gondolatot sugalmazó kifejezés.)

Bementünk a szentélybe is. Először ódzkodtunk, mégiscsak rövidnadrágban voltunk, de a szerzetes intett, hogy menjünk csak bátran.

Ez most elsőre meredek váltás lesz, de írok pár mondatot az ún. six-pack-ről, azaz a kockás hasról. Fitnesz körökben ismert fogalom: arról van szó, hogy valaki annyira kigyúrja magát, hogy az izmokból hat négyzet alakul ki a hasán. Ezt úgy lehet elérni, hogy az ember addig gyúr, amíg eltűnik a hasáról minden zsír, az izmok pedig kitüremkednek. Csakhogy van három ín (kettő hosszában, egy keresztben), melyek befeszítenek a kitüremkedésnek. Ebből lesz a hat kocka. Van néhány ember, akinél nem három, hanem négy ín húzódik a hasfalban, nekik lehetőségük van a nyolc kockára is.

Nem érted, miért írtam? Nos, a szentélyben, a fő feszületen lógó Krisztusnak a lelkes szobrász 12 kockát szobort a hasára. Mert Jézus annyival a többi ember fölött létezik, hogy neki egyenesen 12-pack jár.

Innen felmentünk a Szent György várba. Korábban már utaltam rá, hogy az assosi vár előtt is állt erődítmény a szigeten. Nos, ez volt az. Valamikor nagy élet volt itt, sokáig a vár és a körülötte lévő település volt a sziget fővárosa. Aztán földrengések sorozata teljesen lerombolta. De a romok még így is impozánsak.

DSC_5447

DSC_5457

És az a rohadék felhő még mindig nem ment arrébb.

DSC_5451

Ha arra jársz és kedved támadna végigtolni a túrát, néhány hasznos információ. Nem könnyű megtalálni a túra kezdőpontját. Streetview-val végigjártam a terepet, nem találtam meg. Végül vakon bíztam a korábban belinkelt jpeg fájlban. Bejött. Viszont nem tudtam, meg lehet-e állni autóval a túraút előtt. Az autóút ugyanis nagyon keskeny, meredek szélű hegyiút. Mi egy közeli bekötőútnál találtunk egy egyautónyi placcot, gyorsan le is parkoltunk. Elsőre igazunk volt, a túraút mellett semmi parkolóhely nem volt. Csak 2-300 méter gyaloglás után értünk el egy árnyas pihenőhelyet, rengeteg parkolóhellyel. Szóval bátran tovább kell menni, lesz parkolóhely és onnan kell visszasétálni a kiindulási pontra. (Ez az infó valahogy lemaradt a tábláról.)

A túra megdöbbentő. Mindannyian tartottunk attól, hogy azért csak kora délután van, a nap veszettül süt, mi meg hegyet mászunk. Egy kopár, sziklás hegyet.
Ehhez képest az Ainos Nemzeti Parkban buja növényzet fogadott. Bokrok, fák. Csak itt található fenyők. Nem megszokott a görög szigetvilágban. Oké, emelkedők voltak, de árnyékban sétálva, kilógó sziklákra kimászva, a tájban gyönyörködve bőven ki lehetett bírni.

Igen, a felhő még itt volt. De szerencsére nem takart be.

DSC_5471

DSC_5482

IMG_20180530_141356

Megoldódott a hamis track rejtélye is. Az illető valószínűleg mobiltelefonnal rögzítette és a gps jobbra-balra elugrált 12-20 métereket. Ez normális terepen nem okozott volna gondot, de itt, a gerinctúrán ennyi oldaltávolság ugyanannyi szintet is jelentett. Így lett végül a valójában 300 méternyi szintkülönbségből 650. (Mondjuk ez sem egy könnyed séta, de azért nem szikkasztó pokoljárás.)

A hegyi túra valódi útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Hazafelé a hegy gerincéről beláttuk a sziget teljes északi részét. Nyeltem egy nagyot. Ugyanis holnapra egy ithakai túrát terveztem. A szigetre komppal lehet átmenni és naná, hogy megfelelő időben csak egy indul oda is, vissza is. Ráadásul oda brutálisan korán. Emiatt beraktam B tervnek Sami – a kompkikötő faluja – mellett egy könnyednek ígérkező egész napos túrát. Ha esetleg lekésnénk a kompot. Nos, a Google Maps megint megtréfált. A könnyed túra a valóságban egy óriási hegy megmászását takarta.
Valahogy a látvány megadta a motivációt arra, hogy holnap _semmiképpen_ ne késsük le a kompot.

Hazaértünk. Még mindig olyan meleg van, hogy Jorgosz sem dolgozik. Majd este. Amikor eltűnik a nap. És az emberek kiülnek a teraszra lazítani.

Ugyan nem mára terveztük, de az időbe még bőven belefért, így kimentünk Lassi legnagyobb strandjára. Nagyon bejött. Utólag meg is egyeztünk, hogy a többi, nagyívű, nagy hírű strand ugyan remekül nézett ki, de használhatóságban, kellemben ez vitte el a pálmát.

IMG_20180530_181549

IMG_20180530_182054

IMG_20180530_182351

IMG_20180530_185238_HDR

Vedd észre, a strand homokos. Én általában a köveset preferálom, de strandcipő nélkül ez a part maga volt a megváltás. Volt zuhanyzó. Volt árnyék. Volt egy mindent kielégítő, tengerre néző kocsma. Úgy elvoltunk, mint a befőtt.

Egy kis nosztalgia: macskázás. Családunk ősi sportja. Ha lenne címerünk, biztosan szerepelne benne, ahogy kék mezőben az egyik ember labdával kezében szivatja a másikat.

Igen, ha lett volna fejpántom a gopróhoz, akkor kaptatok volna ezekből belsős felvételeket is.

A játék vége viszont már nagyon nem ugyanaz volt. Régebben ugyanis az egész abba torkollott, hogy nagyot birkóztunk a kölykökkel a vízben. Ma ez már, az erőviszonyok megváltozása miatt, Nej lemészárlásához vezetett volna.

Előszezon utolsó hete, de nem érezni rajta. Nálunk ez az idő már vastagon nyár. Hiába kenjük magunkat 50-es napolajjal, estére olyan, mintha cserepesen ropogna a bőrünk. A víz meleg, a homok égeti a talpat, ellenben tömeg még nincs… ideális. Vicces, hogy három évvel ezelőtt napra pontosan ugyanekkor mentünk Számoszra és vihar vihar után, borult ég, erős szél… cudar időnk volt. Ennek a mostani kirándulásnak minden percét élvezem, akkor meg… persze, nem volt az se rossz, de a jó idő nagyon hiányzott.

Esténként kiülni a teraszra. Szúnyog egy szál sem. Hajnalig tartó beszélgetések bor mellett. Nagyon jó. De ehhez kell, hogy másnap reggel legyen időnk kényelmesen ébredni, ne induljunk korán. Erre jön ez a hülye komp. 8.15-kor indul Sami-ból, az autóút odáig 50 perc, ha nem akarjuk lekésni, akkor illik 40 perccel korábban érkeznünk, kiszámolhatod. De másik komp csak délután van, annak viszont nincs visszatérő párja.

A birkákat oda hajtották ki éjszakára, ahol nappal Jorgos nyírta a füvet. Nem csoda, hogy egész éjjel méltatlankodtak. Kifejezetten hangosan. Vajon ilyenkor egyszerűen csak ki szeretnék fejezni, hogyan érzik magukat, vagy egymással is kommunikálnak?

Van egy extrém rövidfarkú macska. A kurtafarkú Peti cica. De tényleg, képzelj el egy meglehetősen kövér, csámpásan járó kandúrt, olyan négycentis farokkal. Ma estére szedte össze a bátorságát, elsétált mellettünk, be a lakásunkba. Majd miután nem talált semmi kaját, undorral az arcán kijött. Talán még köpött is egyet.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #04/07

Kefalónia laza
2018.05.29; kedd

Reggel a szokásos szertartás, Daniel Atya vezérletével.
Igazából itt találtuk meg az ideális helyet. Az előző írásban említett hegy miatt a nap reggel nyolc előtt békén hagyott minket (igaz, utána perzselt, mint az állat, de ekkor már bent reggeliztünk, majd mentünk a dolgunkra), a tengerpartra néző teraszon pedig élvezet volt sportolni.

DSC_5380

DSC_5386

DSC00829

Mára négy strandot terveztünk és egy hegy megmászását, illetve a hegy tetején lévő vár bejárását. Hülye terv volt. Látszik, hogy még tanulnom kell, hogyan csináljak pihenőnapokat. Igen, ez az lett volna. Ember, négy strand! Hát mi a pihenés, ha nem ez? (Irónia szmájli.)

DSC_5569

Assos. Hangulatos falucska egy félsziget bejáratánál. A félszigeten pedig egy böszme nagy hegy, a tetején egy böszme nagy várral.
Nem viccelek. Nézdd meg alaposan. Bal oldalon látod az egyik épen maradt tornyot. Középen a várfalat… és ha lenézel jobbra, még ott is a várfalat. Azaz a vár belakta az egész hegyet.
Velencei várról van szó. A helyieknek volt ugyan egy kisebb váruk (Szent György vár, oda is felmentünk), de az kevés volt az állandó zaklatások, kalóztámadások ellen. Felkérték Velencét, hogy segítsen. Ők pedig egy ekkora monstrumot rittyentettek ide.
Különösebben nem készültem rá, úgy voltam vele, hogy csak látni fogjuk, hol van a vár, oszt jól felmegyünk. Ehhez képest a gps jelzett egy szemmel alig látható ösvényt. Nyilván letértünk. Nagyon jól tettük. Ugyan kapaszkodós volt a felmenetel, de hangulatos, aztán a vár bebarangolása után egy másik alig jelzett ösvényen… elállt a szavunk. (A fenti kép bal oldalán, a két csúcs között ereszkedik le egy panoráma ösvény.)

DSC_5412 Stitch

IMG_20180529_130429

IMG_20180529_123203

Történt még egy nem szándékos szivatás. Mentünk fel a toronyba, én értem fel legelőször, majd videóra vettem, ahogy a többiek felszuszognak, megkerülik a köveket, Barna felmászik a legnagyobb kőre és közli, hogy ő Yao, a Szikla Királya.

DSC_5405

Tök jó jelenet volt. Csak éppen amikor visszanéztem, akkor derült ki, hogy a kamera 10 másodperc után leállt. Kénytelen voltam megkérni a csapatot, hogy menjenek vissza, és másszanak fel újra. Boldogan megtették.
– Állj! – kiáltottam rájuk – Legalább ne egyszerre lépjetek már! Spontánabban!
Feljöttek. Barna ugyanúgy pózba vágta magát.
Aztán már a szálláson vettem észre, hogy sikerült mind a két felvétel, csak a kamera az elsőt valamiért nem játszotta le. A laptop igen. Még nem tudom, hogyan fogom a házivideó készítésénél kiaknázni a lehetőséget, de ki fogom. Az biztos.

A vár megmászásának útvonala:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

És akkor még assos-i képek.

DSC_5399

DSC_5403

DSC_5409

IMG_20180529_132403

Itt is volt egy kicsike, ellenben nagyon hangulatos strand. De már elkezdtük a strandok lehúzását. Inkább ittunk egy sört, üldögéltünk, gyönyörködtünk a tájban… és mentünk az igazi, a nagy strandra.

DSC_5391

IMG_20180529_140420

DSC_5428

IMG_20180529_140251

Assos után nem messze található Kefalónia legjobb strandja, a Myrtos. Ekkorra olyan jól elment az idő, hogy nagyon elgondolkodtunk azon, hogy inkább itt leszünk hosszabb ideig és kihagyjuk az egyébként kifejezetten messze lévő másik két kiszemelt strandot. Hiszen ez a legjobb. Miért ne ezt élvezzük ki?

DSC_5564 Stitch

IMG_20180529_152245

IMG_20180529_152635

A vízi barlang előtt volt egy kis szárazföldi barlang is, pont nekünk teremtették. Nem vagyunk valami nagy napimádók, ez tény. Aztán a szokásos ortopédmozgással beletekeregtünk a vízbe, sziklákat kerültünk, bementünk a barlangba, kimentünk a barlangból, Nej folytatta az úszóleckét, én pedig kimentem a partra és kifeküdtem. A barlangban. Jó volt.

Hazafelé még bolt. A bácsika ahogy meglátott, rögtön berongyolt a kasszába, nem hagyott ekkora tételt a gyakornokra. Mi pedig igyekeztünk, hiszen annyiféle Robola van, az idő meg olyan rövid és csak meg kellene kóstolni belőlük minél több fajtát.

Jorgosz a fűkaszával. Egy workaholic. Pedig tök bukolikus lenne a környék, madarak csicseregnek, kakas kukorékol, kecskék mekegnek. De mindet elnyomja a fűkasza zúgása. Este fél tízig. Ennyit jelent, hogy gyakorlatilag vidéken lakunk, nem a belvárosban.

Estére megjött a Booking levele, hogy értékeljem az előző szállást. Oké. Első kérdés: milyen társasággal voltam? A választható lehetőségek: egyedül, feleséggel, két kicsi gyerekkel, baráttal, háziállattal.
Fogós kérdés. Felolvastam Barnának.
– Ezek közül melyik szeretnél lenni?
– Háziállat? Ez komoly?
– Aha.
– Jó lesz.
De végül két kicsi gyerek lett belőle.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban
Három dimenzióban.

Jón szigetek #03/07

Áttelepülés Kefalóniába
2018.05.28; hétfő

Reggel megvolt az ugrálás, utána bőséges reggeli. Tudtuk még cifrázni, szereztünk kolbászt és tzatzikit is, alig fértünk el az asztalon. A fiúk reggeli italként betoltak egy-egy sört. Elvégre lehet.

Étkezés közben beindult a pópakórus. Reggel csimpaszkodnak egy kicsit a harangon, majd bedobnak egy ouzót és kórusban énekelnek délig. Tipikus kanbuli. Valójában nagy francok ezek a szerzetesek: csinálnak maguknak sört, bort, sajtokat, utána meg egész nap énekelnek.

Lassacskán elbúcsúztunk a házibácsitól és elindultunk. Jó öt kilométerrel később egy kereszteződésben mellénk állt egy motoros és bekopogott.
A házibácsi volt. Utánunk hozta a konnektorban felejtett elosztót. Mivel tudta, hogy komppal megyünk tovább, kisakkozta az útvonalat és utol is ért minket.
Nem találtam szavakat.

Időben érkeztünk a komphoz.

Két ikonikus kép. Az első címe: A sofőrünk. (Mert a kompra még Barna tolatott fel.)

DSC_5304

A második címe: Anyai Szeretet.

DSC_5310

A komp után cseréltünk, Barna ezért tolhatta bátrabban a söröket.

És akkor megint egy seggszagú közjáték.
Vártuk, hogy nyisson a komp, amikor kaptam egy levelet. A Posta vámügyintézőjétől. Ekkor ugyanis már jó egy hónapja ültek egy csomag, egyébként vámmentes szivaron. Nos, a hölgy lazán közölte, hogy a csomag vámköteles, a vám értéke ennyi meg ennyi (nagyjából a csomag értéke megduplázva), akarom-e elvámoltatni, vagy küldjék vissza?

Az eddigi tapasztalataim alapján a visszaküldött csomagok soha nem érkeztek meg. Valahol lenyúlták. Lehet tippelni.

Közben nyitott a komp, elindultunk gyalog felfelé, menetközben pötyögtem be a mobilomon, hogy tudtommal az 1186/2009 EGk rendelet szerint ez a csomag vámmentes. Erre a csajszi, dícséretesen gyorsan, visszaírta, hogy igen, tényleg vámmentes, de a dohány jövedéki termék, azaz jövedéki adót mindenképpen kell fizetnem és az ennyimegannyi plusz áfa.
Ne tudd meg, mennyire kiakadtam. Ugyanis nem kell jövedéki adót fizetnem. De itt, Lefkáda és Kefalónia között, egy egyébként nyugis kétórás kompolás közben, mobiltelefonról kellene megkeresnem, hogy mivel tudnám bizonyítani az igazamat.
Gátlástalanul káromkodtam. Hangosan. Úgysem érti senki.
Erre odajött egy korombeli pacák, Harley Davidsonos bőrdzsekiben. (Bekompolás közben nézegettem is a motorját, nem kicsit csorgott a nyálam.) Intően felemelte a kezét és ékes magyarsággal közölte:
– Nem adózunk. Nyaralunk! Értve?
– De hát ha most baszogatnak? – sikítottam, de csak legyintett és elment.

Mondanom sem kell, a nyugis kompolásból semmi sem lett. Végig azon darált az agyam, honnan fogom megszerezni az igazoló hivatkozást. Nyilván várhattam volna egy hetet, mire hazaérünk, de a helytelen tárolás miatt a szivaroknál minden nap számít.

Miközben nagyon szép tájon hajóztunk át. Balra, a szárazföldön elképesztően magas – méghozzá nagyon gyorsan magasodó – hegycsúcsok szegélyezték a partot, ezeket visszatükrözte Atokos szigete, az egész sziget gyakorlatilag egy bitang meredek dupla hegycsúcs volt, tőle jobbra Ithaka bújt be a vízpára mögé, jobbra Lefkada déli csücske húzódott, világítótornyostul, előttünk pedig a cél, Kefalónia. Ráadásul a felhők is ünnepi ruhában vonultak ki. Annyira szép volt, hogy feltettem a – Barna által – LSD napszemüvegnek nevezett szemcsit és elvesztem az irreális színek világában. (Ez egy ilyen színtorzítós cucc, általában gáz, de ilyenkor nagyon jó.)

Fiskardóban kötöttünk ki. Innen egy helyenként kifejezetten izgalmas úton autóztunk át Argostoliba. Ez a sziget fővárosa. A szállásunk a főváros nyaralóvárosában, az időközben függetlenedett Lassiban volt. Útközben beintegettünk Assosba és a Myrtos strandra: Hahó, majd jövünk!

A szálláson beparkoltunk a tető alá. Egy fiatal lány szaladt ki elénk, arcán egy olyan mosollyal, hogy amikor megláttam, odaszóltam a többieknek:
– Emberek, itt valamit elcsesztünk, a lány pedig mindjárt el is fogja mondani, hogy mit.
De nem, mint kiderült Magdának ez volt a normális mosolya és állandóan viselte is.

DSC_5559

Hamar kiderült, hogy Lengyelországból házasodott ide ki a lelkem, méghozzá egy Zakopane melletti hegyi faluból. Egyből meglett a közös témánk. Panaszkodott, hogy nem érzi jól magát, nagyon hiányoznak neki a hideg, magas hegyek, ez a mediterrán tengerpart olyan tré. Körbenéztem. Tudtam volna vitatkozni vele, de valahol értettem is.
– Inkább ne igyanak a csapvízből. Nem annyira jó – adott egy tanácsot.
– Oké. Hoztunk sört.
Nagy vigyor. Egy nyelvet beszélünk.

Elfoglaltuk a szállást. Remek. Volt egy külön kicsi erkély, a bejárat előtt pedig egy hatalmas terasz, amely csak a miénk volt. Tengerparti kilátással. Odabent pedig klíma. Nem is kell több.

IMG_20180528_195312

Bekapcsoltuk a hűtést és mindenki ledőlt pihenni.
Én nem.
A ledőlés még ment, aztán a hasamra fektettem a laptopot és nekiálltam kinyomozni, mi a helyzet a jövedéki adóval. 1,5, azaz másfél órán keresztül szinte folyamatosan káromkodtam. Hogy nyaralás közben tesznek a nyakamba egy ilyen trágya munkát, kilométer hosszú jogszabályokat, törvényeket kell bújnom, ezt a direkt értelmezhetetlen, kifacsart, nem emberi fogyasztásra kitalált szarkupacot rágcsálnom.
Majd jött egy óriási nagy ordítás, felálltam, odasétáltam a hűtőhöz és bontottam egy sört.

– Apád megtalálta, amit keresett – kommentálta Nej Barnának.

Tehát, mindenkinek, akit érint:
– Az 1186/2009 EGk rendelet 25-27 cikkei szabják meg, mi vámmentes, illetve mi nem. Ugyanitt található az is, hogy mennyi a vám, amennyiben a vámmentesség nem áll fenn.
– A 2003. évi CXXVII törvény 9.§ 2. pontja szerint az a jövedéki termék, amelyik a 1186/2009 rendelet alapján vámmentes, az egyben jövedéki adómentes is.
Adómentes a vámmentességek közösségi rendszerének létrehozásáról szóló 2009. november 16-i 1186/2009/EK tanácsi rendelet 25-27. és 107. cikkei alapján vámmentesen harmadik országból behozott jövedéki termék.

Ezt elküldtem az ügyintézőnek. Nem válaszolt. Viszont június második hetében megjött a csomag. Két hónapot állt a postán. Mondanom sem kell, rögtön bekerült mindegyik szivar az intenzív osztályra, most próbálok belőlük valami fogyasztható anyagot gyógyítani.
De hogy ez az egész mi volt, teljesen érthetetlen számomra. Nehezen hiszem el, hogy egy vámügyintéző ennyire ne legyen képben. Ha viszont direkt csinálta, akkor miért? Van valami büntetési kvótájuk és megpróbált stikában megbüntetni? Vagy abban bízott, hogy visszaküldetem és akkor lenyúlja? Tényleg nem értem.

Jut eszembe, a helyi kisboltban lehetett kapni Villiger szivarokat, mely ugyan nem a kedvenc márkám, de nyaraláshoz tökéletes, meg amilyen idióta nálunk a helyzet, szóval egyből vettem egy nagyobb kontingenst. A boltos bácsika először nem is akart hinni a szemének.

A csendespihenő után besétáltunk Argostoliba. Végül is, csak egy főváros. Meg volt egy extra küldetésünk: térképet szerezni az Ainos Nemzeti Parkba.

Azt írtam volna, hogy besétáltunk? Háát… nem volt ez olyan könnyed séta. A mondhatni szokásos csapda: megtervezek valamit különböző térképek segítségével, minden rendben is van, csak éppen a Google térlépein nincsenek szintvonalak. Aztán kiderül, hogy az 500 méter távolság az tényleg annyi, csak éppen a két pont között egy 200 méteres hegy magasodik.
Pont ebbe futottunk bele itt is. Úgy választottam szállást, hogy Lassi szélén legyünk, azaz még legyenek jó strandok, de párszáz méter séta után már bent legyünk a főváros belvárosában. Az ugyan feltűnt, hogy ez a szakasz mennyire lakatatlan, de bejártam a Streetview-val és minden rendben volt. Nos, a valóságban ez egy gazdálkodási terület, kopár birkalegelők és… egy meredek, 50 méter magas kaptató útközben.

– Ezt direkt csinálod? – kérdezte lihegve Nej.
– Nem vetted még észre? Azért sportolunk, hogy ihassunk.

Az Ainos Nemzeti Park irodáját könnyen megtaláltuk, de zárva volt. (Nem is nagyon vártam mást pünkösd hétfőn.)
Mindegy, megoldjuk izomból a túrát.

DSC_5358

DSC_5363

A városkának kifejezetten hosszú, üzletileg fejlett gagyisora, akarom mondani sétálóutcája van. Visszafelé a kikötőben jöttünk és nyilván besétáltunk a gyalogoshídra is.
Ez a híd Argostolinak egy olyan nevezetessége, melyről már messziről felismerhető a város. Az öblöt ugyanis keresztülvágták egy meglehetősen hosszú gyalogoshíddal. Ezzel egyfelől sokat segítettek a gyalogosoknak, nem kell súlyos kilométereket kerülniük, másfelől lenyugtatták az öböl vizét (vizibiciklisek rótták odabent a köreiket), harmadrészt tényleg jellegzetessé tették vele a várost. Akármelyik bazi magas hegy tetejére másztunk fel a szigeten, a matchbox terepasztalon Argostolit mindenhonnan felismertük a hídjáról.

DSC_5449

Hazafelé újra megmásztuk a kaptatót. Jól estek utána a behűtött borok. Az meg különösen, hogy végre nem kellett korán kelnünk.
Külön meglepetés, hogy nincsenek szúnyogok. (Az előző helyen rengeteg volt.) Éjszakára nem is klímáztunk: kereszthuzatot csináltunk és az erős szél tette a dolgát.

Séta Argostoliban:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

A teljes napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #02/07

Lefkáda
2018.05.27; vasárnap

Reggel ugyanabban a pozitúrában ébredtünk, ahogy lefeküdtünk. Az óránk szerint mozdulatlan mélyalvásban töltöttük az éjszakát.
17 óra utazás csodákra képes. Meg az a pár üveg Retzina.

Ezt most nehéz lesz elmagyaráznom, de megpróbálom.
Szóval vittük a kettlebelleket. Az ugyanis látszott, hogy csavarogni, hegyet mászni ugyan fogunk, de ezek nem fognak elegendő kalóriát engedélyezni az ész nélküli zabáláshoz, márpedig nem akartuk azzal rongálni az élményt, hogy minden pillanatban kalóriákat számolunk. Ezért találtuk ki, hogy reggel mind a hárman végigtolunk egy 15 perces kettlebell gyakorlatsort. Egyfelől ébredés után kifejezetten jól beindítja a napot, másfelől a súlyzózásnak van egy utóregeneráló hatása, mely kiegészülve a rengeteg mászkálással megteremti a gondtalan zabálás lehetőségét.

Nos, a helyszín tökéletes volt. A nap reggel még a másik oldalon sütött, előszezonban nem volt senki a szálláson rajtunk kívül, egy sokszáz éves olajfa árnyékában toltuk végig a gyakorlatsort. Jó volt. Utána egy zuhany, egy erős reggeli és miénk volt a világ.

Egészséges család nyaral.

A mai program egy gyenge túrázás volt egy vízeséshez, majd kimenni a sziget déli csücskén lévő világítótoronyig, utána felkeresni a sziget legjobb strandját (Porto Katsiki), majd haza.

Pontosabban, a tervezett program ennél sűrűbb volt. De mind ezen a napon, mind a többin, kénytelenek voltunk lehúzni a programok felét. És pont így lett jó. Nem kellett rohannunk, mindent ki tudtunk fenékig élvezni. Sőt, belefértek improvizálások is, melyek mind jól sültek el.

A vízesés Nidri mellett volt. Nidri az a város, ahonnan a kompok indulnak Kefalóniára. Azaz a túra egyben felmérés is volt, hogy mennyi idő alatt jutunk el ide.

Ne húzd a szád, az egész túra legkritikusabb része a kompolás volt. Amikor még csak terveztem a túrát, nem is figyeltem erre, gondoltam, a kompok olyanok, hogy járnak. Hát, nem. Eleve borzasztó nehéz volt megszereznem a menetrendeket. (Görögország összes kompjának a menetrendje elvileg elérhető ezen az oldalon, de ahogy figyelmeztetnek is rá, ez egy integrátor oldal, a helyi cégek által indított kompok menetrendje időközben változhatott, szóval egyenként meg kell keresni minden érintett kompüzemeltető weblapját.) Aztán kiderült, hogy a helyzet egyenesen tragikus. Gyakorlatilag minden nap csak és kizárólag egy komp volt jó nekünk, mind oda, mind vissza. Azaz ha elhibáztunk egy kompot, akkor szószerint ott kellett volna aludnunk valami szigeten a kocsiban.

A vízesés ki is volt táblázva, meg a gps-ben is benne volt, nem lehetett elhibázni. Elméletileg végig fel lehet menni autóval, de inkább a faluban dobtuk le a kocsit és sétáltunk egy nagyot.

Útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Kellemes erdei úton sétáltunk felfelé. Mellettünk csobogott lefelé a patak.
– Láttok rajta valami szokatlant? – kérdeztem.
– Nem.
– Pedig nemrég esett egy hatalmas nagyot és most próbál feltápászkodni.

DSC_5236

Ahhoz képest, hogy valami pici gyökérkefe vízesésre számítottam, egészen hangulatos volt. A környezet erősen hasonlított az albán BlueEyes tengerszemhez, eltekintve attól, hogy itt elképesztő mennyiségű turista volt. Mi lehet itt főszezonban? De így sem panaszkodhatok. Készültünk rá, hogy fürdünk is, de egyrészt sokan voltak, másrészt meg a vízesés alá nem lehetett bemenni, így csak térdig gázoltunk be a medencébe.

DSC_5240

Visszafelé beültünk a kocsmába. Annyira hangulatos volt, hogy nem érdekelt, mennyiért mérik a sört, egyet megérdemlünk. És persze meg kellett csinálni az aktuális Dóra-bosszantó képet is, megértheted.
A pincércsajszi laza volt, szó nélkül csinált rólunk csoportképet.
De az alábbiak nem azok.

DSC_5246

DSC_5253

Nagyon aranyos táblát akasztottak a klotyira. Ha lusta voltál kattintani, itt van a szöveg:

Don’t use the wc those who don’t know how to use it!

A másik hülye tábla: Minden szülő köteles felelősséget vállalni a gyerekéért.
– Na, akkor kapaszkodjatok! – vigyorodott el Barna.

Az autóban bepötyögtem a világótorony koordinátáit, a szoftver pedig egyenesen felmutatott a velünk szemben magasodó óriási hegyre.
– Ööö, izé – nyeltem egyet – Én eredetileg körbe szerettem volna autózni a tengerparton.
– Ne bolondozz már, mikor lesz legközelebb lehetőséged ennyire romantikus terepen vezetni? – kapacitált Barna.
– A romantikus alatt arra gondolsz, hogy minél magasabbra megyünk, annál szűkebbek lesznek az utak, végül elfogy az aszfalt és köves szamárösvényeken kell bevehetetlen hajtűkanyarokat bevennünk, mert se visszatolatni, se megfordulni nem lehet?
– Remélhetőleg igen.

Nekivágtunk. Háát… Sajnos ekkor még nem alakult ki az összjáték, így se fénykép, se videó nem készült az útról, de valami elképesztő volt. A tengerszintről 12 kilométer alatt kapaszkodtunk fel egy 870 méter magas hegyre. Szűk szamárösvényeken. Induláskor láttunk a csúcsokon valami porszem méretű műtárgyakat, radarállomás, meg ilyesmik. Meg sem fordult a fejünkben, hogy felmegyünk melléjük. Végig valami hágót vártam, de nem volt. Felmásztunk a kopár hegy legtetejére.
De igaza volt a kölyöknek, tényleg hatalmas élmény volt.

Mellékesen jegyzem meg, Görögországban nincs zéró tolerancia. Két sörrel még vezethetsz. Ezt maximálisan ki is használtuk. Még az ilyen emberpróbáló hegyi utakon is.

Gondolhatod, indulás előtt gyorsan rá is kerestem a Widmark képletre. Hogy hány sör is az a 0,5 ezrelék.

És ami a legjobban meglepett, falvakat találtunk a hegyoldalban. Elképzelni sem tudom, hogy ilyen helyeken hogyan tudott megtelepedni az élet, de megtette. Fent a fennsíkon meg kifejezetten pörgés volt.

Odafent kecskék és birkák galoppoztak át előttünk az úton.
– Vigyünk haza egyet – javasolta Nej.
– Á, elég csak itt megfejni – korrigáltam.
– Te tudsz fejni?
– Én lefogom.
– Barna, te tudsz fejni?
– Ha van Youtube és térerő, akkor igen – mondta az Y generációs – Csak először mondjátok meg, melyik a nőstény.

A világítótorony. Habár ez egy távoli kép, de bármennyire is hihetetlen, autóval ki lehet menni teljesen mellé. Mondjuk ez a hegy megmászása után már nem volt akadály.

DSC_5275

Nem vagyok egy beach-vadász tipus, heverészni a napon nem az én stílusom. De már a tervezésnél látszott, hogy mindkét nagy sziget a strandjairól híres, azaz túrázgathatunk, persze, de a fő vonal a tengeri fürdőzés lesz. Az előszezon utolsó hete pont megfelelő erre, pokoli meleget fogtunk ki, a vízek pedig 21 fokosak voltak. Tökéletes.

DSC_5271

DSC_5273

Rögtön a legmenőbb stranddal kezdtük: Porto Katsiki. Az alaphangot megadta, hogy a szállásunk előtti falon egy kétméteres poszter a strandot ábrázolta. Naná, hogy mindenki rágerjedt.
Az ingyenes parkolóban nem volt hely, de a fizetős sem volt tragédia. A kocsiban hagytunk mindent (fogalmam sincs, milyen a görög strandokon a közbiztonság), így fényképek sem nagyon készültek. Ez elsőre egy kicsit zavart, de jobban belegondolva, az kezdett el zavarni, hogy zavart a fényképezőgép hiánya. Hiszen valahol az már függőség, ha az ember le akar fényképezni minden élethelyzetet, amelyben jól érzi magát.

Voltak fájdalmas rádöbbenéseink. Szószerint. Elkezdtük összeszedni, miket felejtettünk otthon.
– Strandcipő. Kajakos túrákra mindig viszünk, most nem gondoltunk rá. A köves strandokon egyenesen létszükséglet. Ne tudd meg, milyen perverz kígyózásokkal tudtunk bemenni a vízbe. Kifele meg hasonfekve csúsztunk ki.
– A gopro fejpántja. Magát a teljes kamerafelszerelést vittem, de a fejpánt otthon maradt. Ezzel gyakorlatilag ki is nyírtam a goprót, mert mind az úszáshoz, mind a túrázáshoz kellett volna a fejpánt. Kézi kamerákból volt nálam kettő jobb is.

Egyébként jól elvoltunk. Mindketten úgy készültünk, hogy ha úgyis velünk van egy vízicsoda, akkor megtanulunk tőle rendesen úszni.

Nej csak mellben tud úszni, én valamennyire a többiben is, de tutira nem jól. Barna meg, mint egykori vízilabdás, minden úszásnemben hasít.

Nagyon hamar befejeztem a leckéket.
– Barna, te mit csinálsz gyorsban, hogy ne folyjon be a füledbe a víz?
– Semmit. Nem folyik be.
– Bakker. Amikor oldalra fordított fejjel kijövök levegőt venni, egyből telemegy.
– Szar ügy.
– Azt hittem, mondasz valami trükköt.
– Ne engedd be.

Nej viszont vette szorgalmasan a leckéket. Én meg elmentem úszkálni. Úgy, ahogy tudok.
Ja, meg gondoltam, kipróbálom, mit tud a sportórám nyíltvízi úszásnál.
Semmit.
Úsztam vagy 3-400 métert, az óra mért ötöt. 5 métert.
Becsületére legyen mondva, ez nem az óra hibája. A Garmin ugyanis elsunnyogja, hogy az óra csak akkor mér nyíltvizi úszást, ha rendszeresen kikerül a vízből. Azaz gyorsban, háton, pillangóban igen, mellúszásban nem.

Eredetileg úgy terveztük, hogy végigpróbáljuk a nyugati part összes strandját, de a legjobb után már nem volt kedvünk a többihez, inkább itt töltöttünk hosszabb időt.
Majd hazafelé beléptünk a boltba. Nem akartuk elkövetni a tegnapi hibát (kevés bort vettünk), így úgy érkeztünk meg a szállásra, mint Vidróczki híres nyája. (Csirnyeg-csörög a Mátrába.)

Egészséges család hazatért. Két szatyor piával.

Áriázó szerzetesek a szállás mellett. Egész nap, kíséret nélküli görög ének. Először felemelő, később unalmas, végül… üvölteni tudnék tőle. Valami punkkal kevert heavy metált.
És ez még csak az ortodox pünkösd első napja.

Az egész napi útvonal:
Két dimenzióban.
Három dimenzióban.

Jón szigetek #01/07

Ilyen sem volt még. Hazaérkeztünk és két hétig esélyem sem volt írni bármit. Kint pedig annyira jól éreztük magunkat, hogy alig jegyzeteltem.
Így ez egy ilyen szénhidrátszegény útleírás lesz.

Leutazás
2018.05.26; szombat

Az előkészületekről nem írok. Katasztrofális volt, de ha visszaolvasol, láthatod is.
Azaz a szokásos.
Éjfélkor terveztük az indulást, délután még túrákat terveztem újra, aztán hirtelen ötlettel ledőltem aludni és meglepő módon sikerült is. Este 11-kor kipihenten ébredtem.

Belgrádig vittem a kocsit. Ahogy kezdett világosodni, Barna vette át a kormányt.

Mivel az úton nem történt semmi érdekes (ha te sem szereted a meglepetéseket, ajánlom ezt az írást), elmélkedem egy kicsit a navigációról.
Nem egyszerű.
Tavaly őszig esküdtem a Waze-re, de Toszkánában nagyon sokszor felidegelt. Rendszeresen elveszítette a kapcsolatot a szerverével, ilyenkor megsüketült, megnémult, használhatatlan lett. Ha úgy érzékelte, hogy áll a kocsi, reklámokat tolt a képernyőre, emiatt Pisában el is tévedtünk, mert nem tudtam, hogy az araszoló sorból hol kell kijönni a körforgalomból. Szóval berágtam rá.
Csak hát… mi az alternatíva? Nem beszélve arról, hogy Szerbia 2-es zóna, Macedónia meg egyenesen 3-as, szóba sem jöhet a roaming. Offline navigációra jó a Here We Go, illetve a Garmin túrapgs-em. Az utóbbi autóban használhatatlan, a Here We Go meg… kapják be. Tök jó lenne, erre egy abszolút hétköznapi dologgal, pontosabban a hiányával kinyírták a program használhatóságát. Arról van szó, hogy ha el akarsz menteni egy koordinátát, akkor magától ad neki nevet és nem engedi átnevezni. Tudod, miből adja a nevet? A hely irányítószámából. Ember legyen a talpán, aki a közel harminc helyszín esetén az irányítószámból ki tudja találni, melyik az aktuális célpont. Gondolj bele: mennyire banális egy dolog? És nem, nem oldják meg. A fórumokon két éve hőbörögnek az emberek. Leszarják.
Végül azt találtuk ki, hogy lefelé és visszafelé marad a Here We Go (két közbenső állomást kell megjegyeznie, itt még tudok választani), odalent meg, amikor már van roaming, akkor jó lesz a Google Maps.
Tulajdonképpen jó is volt. Eltekintve attól az apróságtól, hogy sem a sebességet nem írja ki, sem az aktuális limiteket. Ami – szerintem – az abszolút minimum. Szerencsére rátaláltam a Velociraptor alkalmazásra, azóta lelkibéke helyreállt.

Szerb-Macedon határ. A zenegépben épp Cher-től ment valami dinamikus nóta, Barna pedig a levegőbe bokszolt.
– Mindig erről álmodoztam! Hogy ez a dal szóljon a háttérben, miközben éppen valami erőszakszervezet igazoltat!
– Hát, a legjobb helyen vagy.
– Felveszem a napszemüvegemet.

Éppen csak hogy reggeli szürkület volt.

– Ez az!
– Figyelj, napszemüveg nálam is van – jegyeztem meg – Felvegyem?
– Szuper. Megtennéd, hogy ritmusra bólogatunk?
– Persze.

És úgy mentünk át, valami hajnali órában a szerb-macedón határon, hogy a Cher nótára mindketten, az első üléseken, sötét napszemüvegben, ritmusra bólogattunk.

Görögországban visszavettem a volánt. Érdekes vidék. Az autópályán nincsenek benzinkutak. Ha tankolni akarsz, akkor le kell menned a sztrádáról és keresni egyet. Ezt a logikát soha nem tudtam megérteni. Autópályán a benzinkút alap dolog, lehet tankolni, lehet pihenni, mindkettő fontos a közlekedés szempontjából. Na mindegy, javaslom, hogy Macedoniában tankolj tele az RS kútnál (olcsó és megbízható, egy euró borravaló után mindenki Főnök Úrnak nevezett és mindent megkaptam, amit akartam), nálunk ez az adag ki is tartott a végcélig.

Vicces volt, amikor lementünk az A2-ről és elméletileg jött volna az A5 pálya. Elméletileg. A Google Maps tudott egy rövidebb utat. Mely egyre gyérebb minőségű lett.
– Figyeljetek, mindjárt tehenek is lesznek! – jegyeztem meg.
Lettek.

De aztán visszataláltunk a főútra és minden rendkívüli esemény nélkül el is jutottunk a szállásunkra, Lefkádára, azon belül is Lefkádaváros külvárosába.

Kedves szállásadó, elképesztően hangulatos hely.

DSC_5219

DSC_5298

DSC_5293

– Azannya, ez egy medence! – vette észre Barna – Este nehogy már ne üljünk bele egy sörrel!

Tábla a medence mellett: alkohollal még csak megközelíteni is tilos a medencét. Plusz nem szabad felügyelet nélkül hagyni a gyereket.
Barna sunyi pillantással: – Na, erre rábasztatok!

Délután még besétáltunk a fővárosba. Tipikus görög szigetfőváros. Zsúfolt utcák, modern épületek, az óváros valamivel hangulatosabb. Akartunk enni is valami autentikusat, de a vízparti éttermek gyanúsan üresen kongtak, beljebb meg horribilis árakat találtunk, végül Barna vásárolt valami szalmakalapot (elképesztően igaza volt, a túző napon végrehajtott túráinkon nagyon kellett), utána bevásároltunk a boltban és otthon csaptunk egy orbitális görög vacsorát: dolma, görög joghurt, feta sajt, olajbogyó, retzina.

DSC_5212

IMG_20180526_212202_HHT

Aztán szunya. Közös takarót kaptunk Nejjel. Ebből gond lesz.