Wellness

Ilyenkor már mindenhonnan záporozik ránk a ‘vedd meg ezt’, ‘ki ne hagyd azt’ és ‘egy utolsó senki vagy, ha nem leped meg szeretteidet valami nagyon drága, ellenben felesleges marhasággal’. Üde kivétel volt olvasni valahol egy írást, melyben a szerző kikelt a marketinghisztéria ellen. (De tényleg, ha nem lenne fájdalmas, hatalmasakat lehetne röhögni. Például azon, hogy ez az egész annyira megtetszett a török kereskedőknek, hogy ők is bevezetik. Nem, nem a karácsonyt, hiszen gyakorlatilag muszlim államról beszélünk. Nem, azt a felesleges karácsonyi maszlagot levakarják róla, nekik csak a vásárlási ünnep kell.) Nos, az a bizonyos cikk úgy végződött, hogy értelmes ember azt adja ajándékba a szeretteinek, ami a legdrágább kincse: az idejét. Egy közös élményben összefogva.

Elgondolkodtam. Mondjuk wellness? Igen.
Idén elviszem Nejt is a Bükkbe a háromnapos gyalogtúrára.

Ne húzd a szádat. A wellness azt jelenti, hogy egy hely, ahol jól érzed magad, ahol relaxálsz, ahol kisöpröd a fejedből a szemetet. Nekem ez a téli erdő.

Egy kicsit persze át kellett alakítanom a programot – a Kedves nem igazán szeret minusz tízben sátorban aludni – de nem volt gond.

Lillafüred – Bükkszentkereszt – Hollóstető – Répáshuta
2016.12.03; szombat

Reggelre elállt a szélvihar. Kisöpört minden felhőt az országból. Gyönyörú időt kaptunk.
Ez volt a karácsonyi ajándék az Univerzumtól.

Kései fekvés (ugye, Semmi Konferencia), hajnali ébresztő, reggel kilenckor már Lillafüreden kerestünk parkolóhelyet. Őrület, még télen is fizetősek a parkolók. Végül találtunk egy eldugott ingyeneset. Negyed tíz. Lendületesen nekivágtunk a túrának. Háromnegyed tíz. Hörögve támasztottuk hátunkat egy-egy fának.

  • Távolság: 17,28 kilométer.
  • Szint felfelé: 536 méter.
  • Szint lefelé: 350 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Nézd meg a térkép alatt a diagrammon: másfél óra alatt 300 méter szint. Négy kilométeren.

DSC_2400

DSC_2406

DSC_2408

Viszont ezzel fel is értünk Bükkszentkeresztre. Micsoda meglepetés: pont volt is egy szentnek látszó kereszt a falu határában.

DSC_2435

A jobb oldalon ácsorgó atyafiak kiszúrták a fényképezőgépet.
– Mosolyogj, Józsi! – szólt rá az egyik a másikra – Vesznek minket!
Integetve köszöntem meg a pozitív hozzáállást.

A tetőről remek kilátás nyílt a településre.

DSC_2439

DSC_2441

A nap is megjelent végre. Eddig egy árnyékos völgyben jöttünk felfelé. Ahogy később megbeszéltük, minden hegynek van egy jó és egy rossz oldala. A keleti, északi oldalakat nem igazán érte a nap, anélkül meg nem csak hogy hideg volt, de sokkal szomorúbbnak nézett ki az erdő is. Bezzeg ahol sütött a nap, nem győztünk eltelni a hangulattal.
De komolyan, nézd meg ezeket a képeket.

DSC_2414

DSC_2419

Nej neki is állt kaktuszokat emlegetni.

Ezt már írtam többször is, most csak röviden. Nej amikor hazajött Arizonából, boldogan mutogatta a fényképeit. Volt köztük vagy ötszáz kaktuszos. Amikor egy idő után kigúnyoltuk (Nem mondod? Még egy kaktus? Micsoda meglepetés!), elszontyolodva jegyezte meg, hogy valahogy odakint teljesen normális ötletnek tűnt lefényképezni minden érdekesebb kaktuszt. Azóta kaktuszolásnak nevezzük azt, amikor valaki belezúg egy tájba, és csak nyomja a gombot, sokadszor örökítve meg ugyanazt a témát.

Valahol igaza volt. Nekem a bükkerdő egy kicsit olyan, mint a templom. Azok a hatalmas szál fák, mintha oszlopok lennének, az oszlopcsarnok teteje pedig a lombtakaró. Sokkal hitelesebb hely Istent keresni, mint egy katedrális. Most pedig gyönyörűek voltak a fények, minden érdekesebb színkombinációnál felsikoltottam és már fényképeztem is.

DSC_2418

DSC_2448

Oké, lassan abbahagyom. Ott jártam, hogy beértünk Bükkszentkeresztre. Habár jól esett volna egy sör, de némi matekozás után inkább mentünk tovább. A GPS kijelezte, mikor megy le a nap, nem volt az olyan messze, addigra meg kellett érkeznünk. Volt nálunk fejlámpa, persze, de ember, a Bükkről beszélünk, a legendásan vacak túrajelzések hazájáról.

Megjegyzem, a jubileumi körtúra sárga jelzése – ezen mentünk egész nap – meglepően jó volt. (Pedig a múltkori bükki túra leírását úgy fejeztem be, hogy jubileumi körtúra, a jó k. nénikédet.) Egyébként úgy általában is éreztük, hogy elindult valami változás. De még igen messze vagyunk a jótól. Lásd a Bükki Srácok kiáltványát az útjelző táblák mellől.

DSC_2415

A faluból a túraút végig kacérkodik a műúttal, hol rámászik, hol lefordul róla, hol csak átmegy rajta. Megéri kitartani mellette, elképesztően változatos a terep: hol bükkös, hol fenyves, olykor közvetlenül, éles határvonallal elválasztva egymástól.

DSC_2450

DSC_2459

Aztán a vége felé kissé kaotikus lett a jelzés, megjelentek tanösvények, de csak összezavarták az addig jónak nevezhető jelzéseket. Jött még két szuszogós kaptató és már Répáshuta fölött is voltunk.

DSC_2474

DSC_2473

Lezúdultunk a tetőről a faluba, mint Gandalf öt nap után virradatkor. Nej most először túrázott hátizsákkal és bár könnyített példány volt rajta, de már nagyon várta, hogy megszabadulhasson tőle. Na meg mind a ketten vártuk a sört és a vaddisznópörköltet.
Természetesen meglett minden. Délután négykor érkeztünk meg, húsz perc múlva be is sötétedett. Elfoglaltuk a szállást, ittunk egy csapolt Fácánt az ivóban, utána csendespihenő, fél hatkor pedig vacsi.

DSC_2475

DSC_2477

Vannak dolgok, melyek nem változnak. Most olvastam vissza, hogy pont ugyanazt rendeltem, mint amikor először voltunk itt: házi szőlőpálinka, tárkonyos vaddisznóleves, tócsiba csavart vaddisznópörkölt. Desszertet nem kértünk. (Vicces is lett volna. Na meg emlékeztünk rá a társasjátékozós hétvégéről, hogy a hely nem igazán erős édességekben.)

Vacsora után nem siettünk fel. Rajtunk kívül nem volt senki az étteremben, jól esett üldögélni a cserépkályha mellett. Aztán megjöttek a népek az esti rendezvényre – volt velük vagy harminc aprókölyök – ezt inkább már nem vártuk meg. Én még kimentem a teraszra egy jégcsapos szivarra. Nej már aludt, mire visszaértem. Még olvasgattam estig, aztán alvás.

Répáshuta – Háromkő – Tarkő – Bánkút
2016.12.04; vasárnap

Nem biztos, hogy túl népszerűek voltunk, amikor reggel 8.00-kor megjelentünk reggelizni. A rendezvény hajnalig tartott, a személyzet pedig ugyanaz volt. Minket viszont szorított az idő. Kaptunk egy jó nagy adag hagymás rántottát. Az íze végigkísérte a napot. Reggeli után higiénia, pakolás, fél tízkor már a falu utcáit róttuk.

DSC_2479

  • Távolság: 17,9 kilométer.
  • Szint felfelé: 605 méter.
  • Szint lefelé: 233 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

Eleinte ugyanazon az úton mentünk, mint másfél évvel ezelőtt. A kaptató erősen belénk mart, de hát ezért jöttünk. A fennsík szélén tértünk le a jól ismert útról. Habár a látványos köveknél már többször is voltunk, de Nej ilyen gyönyörű, tiszta időben még nem látta a tájat. Márpedig a jó idő kitartott, semmi szél, semmi felhő, semmi csapadék. Igaz, minuszból egy kicsit sok volt, de valamit valamiért.
Gyakorlatilag a fennsík oldalán, peremén haladtunk. A tegnapi bükkös helyett most tölgyerdőkben sétáltunk. Ezek a fák nem olyan ünnepélyesek, sokkal inkább olyan, mint amikor bohó, játékos kutyák rohangálnak az ember körül.

DSC_2495

DSC_2504

DSC_2518

Először a Háromkőre másztunk fel. Itt szembesültünk azzal, hogy a jó idő és a hétvége kihozta az embereket a fennsíkra. Nekem mindenképpen szokatlan volt a tömeg, én télen hétköznap szoktam túrázni, na akkor nincs senki sem. Itt viszont népes társaság telepedett le a kilátási pontra, szemmel láthatóan ott tervezték tölteni a napot. Elég nagy tahóság, nem is időztünk sokat, mentünk át a Tarkőre. Az egyébként is szebb.

DSC_2508

DSC_2507

A napfényből megint bementünk egy hegy rossz oldalára, árnyék… és hó.

DSC_2514

Tudom, december, nem kellene meglepődnöm, de egész nap napsütésben jöttünk, el is felejtettük, hogy a víznek van szilárd halmazállapota is.
A Tarkó nem okozott csalódást. Ugyan itt is volt egy népes társaság, akik egész napra jöttek – tüzet gyújtottak, szalonnát sütöttek, sört bontottak – de a Tarkőnél a kilátó szakasz jó száz méter, elfértünk egymás mellett.

DSC_2524

Itt realizáltuk, hogy az idő nem mindenhol ilyen szép. Vannak olyan kevésbé szerencsés részei a vidéknek, melyekre vastag köd ült rá.

DSC_2528

A fenti képen a Kékestető lóg ki a köd fölé.

DSC_2529

Ezen pedig Eger látszik. Illetve pont nem, mert betakarta a köd.

Leültünk mi is egy-egy szélső sziklára, elővettük a szendvicseinket. Ebédeltünk. Ritkán van alkalmunk ilyen szép ebédlőben étkezni. A nap vadul sütött, odalent a játék utakon matchbox autók vánszorogtak.

Aztán mentünk tovább Bánkút felé. A GPS alapján egy kicsit el is rontottuk az időzítést: két óránk maradt a naplementéig, a tervezett táv pedig jó két és fél óra gyaloglás. A Bükk kiemelten legvacakabbul jelzett területén. Kicsit kiléptünk.

Legnagyobb meglepetésemre még jöttek szembe emberek Bánkút felől. Ők vajon hogyan számolhattak? Oké, a kövekre még kimennek, de hazafelé már sötétben kell bóklászniuk.

Belefutottunk egy nagyobb, jó húszemberes csapatba. Az élen négy, korunkbeli ember jött.
– Maguk a kövek felől jöttek? – kérdezte az egyik.
– Igen.
– Melyikről? A Tarkőről, vagy a Háromkőről?
– Mindkettő.
– Ejha. Melyiket ajánlják?
– A Háromkő közelebb van. A kilátás viszont a Tarkőről szebb.
– És ezek merre vannak?
– Mennek itt, aztán lesz egy elágazás. A Háromkő balra, a Tarkő jobbra.
– A Tarkő mennyi idő?
– Olyan 30-40 perc.
– Az nekünk 40. Köszönjük.

Mentünk tovább. Ekkor találkoztunk a kicsit leszakadt többiekkel. Elkaptunk egy beszélgetést.
– Te tudod, hol vagyunk?
– Dehogy tudom. De ott mennek elől a vének, elég, ha ők tudják.

Na, ezt már nem bírtuk röhögés nélkül Nejjel.

Aztán a szokásos produkció, először enyhe morgás, utána kisebb dühöngések. Nem tehetek róla, a fennsíkon mind az utak vezetése, mind a jelölése egyszerűen botrányos. Igen, látszik az erőlködés, sok az új festés, megjelentek az útjelző táblák (valakit valószínűleg kiküldtek külföldi tanulmányútra és ő jött vissza ezzel a fantasztikus új lehetőséggel), de összességében így is sokszor csak a GPS mentett meg attól, hogy éjszaka megegyenek a farkasok.

Az egyik jelzetlen földúton (igen, időnként inkább ilyesmiken haladtunk a jelzések helyett) Nej elvonult a fák közé könnyíteni magán, én pedig előrementem a jelzett útig. Pont jött is egy fiatal pár, akik nekiálltak tanakodni, hogy földút, vagy túraút. Vakartam a fejemet, aztán szolgálatkészen a segítségükre siettem és addig beszéltem nekik a fennsíkról, amíg elő nem bukkant Nej. Utána már elengedtem őket a földúton. Ezen is vigyorogtunk egy adagot.

Megint tökéletesen érkeztünk: tíz perccel a naplemente előtt. A látóhatárt szegélyező narancssárga gyűrűt már a teraszról néztük, sörrel és szivarral. A csendespihenőt kihagytuk, finoman szólva is farkaséhesek voltunk.

IMG_20161204_171330

Ez volt a legnagyobb adag kaja, melyet rendelni lehetett. Ha azt kérdezed, mi volt rajta, egyszerűbb lenne azt felsorolnom, hogy mi nem. Levest nem kértünk elé, inkább sörrel locsolgattuk.

Ma én dőltem el hamarabb. Szép nagy alvást mutattam be.

Bánkút – Lillafüred
2016.12.05; hétfő

8.00-kor megint lent kukorékoltunk az étteremben. A személyzet még nem bootolt be teljesen, mi közben szétnéztünk, mit hagytunk ki. A fogadóból ugyanis este nyolckor mindenki hazament, rajtunk kívül más vendég nem volt, így miénk volt az egész épület. Tudtunk volna csocsózni, volt egy hatalmas bőr ülőgarnitúra, ahol társasjátékozhattunk volna és ha olyan kedvünk lett volna, akár akadálypályát is építhettünk volna, melyen a gyereketetőszékekkel krosszozhattunk volna körbe-körbe. Csupa jó program. Nekem is ilyenkor kellett beleszédülnöm az ágyba.

Reggeli, szivarkávé a teraszon, tisztálkodási körök, pakolás. Fél tízkor megint úton voltunk.

Elméletileg a lefelé menetet már unnunk kellett volna, annyiszor mentünk végig a Garadna völgyén. Ezért nem is arra mentünk: a Kühne Andor túrautat választottuk.

  • Távolság: 17,6 kilométer.
  • Szint felfelé: 151 méter.
  • Szint lefelé: 708 méter.
  • Útvonal: Endomondo map.

DSC_2535

A csordáskúti ménes szénatárolója.

Errefelé kezdtünk filózni, hogy a kidőlt fákat vajon miért nem termelik ki? Hatalmas szál fák hevertek szanaszét. Szemmel láthatólag régóta. Nézd meg ezt.

DSC_2540

Rádőlt a túraútra. Erre lépcsőt vágtak bele. De a másfél évvel ezelőtti akadálypálya is megvolt, csak motorosfűrésszel utat vágtak bele.

DSC_2542

No mindegy, biztosan van rá valami logikus magyarázat.

A túraút jó választás volt. Sokkal szebb, mint a Garadna völgye. (A völgynek viszont nagy előnye a pisztrángkeltető, a sütödével. Persze csak szezonben, télen nincs nyitva.)
Fenyvesek váltják egymást bükkössel.

DSC_2546

DSC_2548

DSC_2547

Aztán ahogy közeledtünk a műúthoz, megjelentek a házak.

DSC_2543

DSC_2550

Az utóbbi egy kulcsosház volt, teljesen lengyel hangulattal. Úgy értem, a lengyel kajaktúrán voltak ilyen helyek: fedett közösségi tér, valami tűzrakó hely, pottyantós budi. Itt ebédeltünk. Mármint a fedett térben.

Hamarosan ki is értünk az erdőből. A Hámori tóig a túraút szorosan a műút mellett megy, mi nem is tértünk le, hanem maradtunk a térdkímélő aszfalton.

DSC_2555

DSC_2557

Aztán a tó, de ez már gyakorlatilag Lillafüred. A távolság ugyanannyi volt, mint az előző két napon, de ma egy órával hamarabb érkeztünk meg, nyilván lefelé könnyebb haladni, mint felfelé.

Végül egy szelfi, ahogy én szeretem.

DSC_2562

Nem tudom, mennyire jött át, az egyik legjobb túránk volt. Kimaxoltuk mindegyik napot, jó nagyokat mentünk, gyakorlatilag pont sötétedésig, az időjárás barát volt, sütött a nap ezerrel, se szél, se csapadék. Minden nap pont kellemesen fáradtunk el és mindegyik napot fejedelmi étkezéssel zártuk.
Valószínűleg lesz még pár ilyen a közeljövőben.

Ja, és ahogy elindultunk a kocsival, Lillafüred szélén megjelentek a felhők, Miskolc szélén eltűnt a nap, bent a városban pedig akkora köd volt, hogy kilóra mérték. Utána ugyanilyen sűrű köd a sztrádán, gyakorlatilag Gödöllőig.
Jól időzítettünk.

A teljes túra adatai:

  • Távolság: 52,74 kilométer.
  • Szint: 1457 méter.
  • Útvonal: Wikiloc map.
  • Fényképalbum: Flickr.

Nem láttam Lecsót

Végre találtam valami izgalmasnak tűnő produkciót, melyért talán érdemes kibújni a remetebarlangból.
Színház. Jó régen volt hozzá szerencsém. El is szoktam egy kicsit.
Sajnos későn eszméltem, így már csak a karzatra volt hely, ott is középre, bele a dzsumbujba. Ez pont az a hely, ahol lehet izgulni, ki ül eléd: Kis Piros Katica, vagy Zsiráf Zsolt?
Beültünk Nejjel. Vártunk. Aztán megjelent egy közel kétméteres srác a haverjával és elindultak előttünk két sorral befelé. Menj még, menj még! – rimánkodtam, ahogy oldalaztak az ülések előtt. És igen, a magas srác _pont_ továbbment, azaz már nem a színpadot takarta be a feje. Huh, ez meleg volt.
Ültünk, vártunk.
Aztán jöttek még abba a sorba és az a nyolc ember, akinek fel kellett állnia, úgy döntött, hogy inkább kisétálnak a sorból, ne kelljen az újaknak álló, kitekeredett emberek között oldalazniuk. Amikor visszafelé mentek, akkor pedig a colos srác haverja volt a gyorsabb, ő ment be előbb. Ebből az következett, hogy az égimeszelő egy üléssel beljebb került. Elénk. És igen, betakarta a színpad bal szélét.
Ja, a színpadkép úgy nézett ki, hogy az egyik főszereplő középen, a két másik főszereplő a két szélen produkálta magát.

Ennyit a hangulat megalapozásáról.

A darab egyébként tetszett, ügyesen rakták össze. A kerettörténet kicsit erőltetett volt, itt-ott éreztem időhúzásra utaló részeket is (kockacukor). De ennyi bőven belefért. A csúcspont maga a Semmi Konferencia volt, azt a részt szívesen megnézném még néhányszor, mert biztos vagyok benne, hogy elsőre nem jött minden át: tömény is volt és a szöveget sem mindig értettem. Szóval jó volt.
Csak Lecsót nem láttam.

Facepalm

Tegnap megkaptam az új bankkártyát. Aktiválás. A Telebank karbantartás miatt szünetel, próbálja meg kedden.
Megpróbáltam.
Végigmentem az IVR-en, begépeltem a hétszámjegyű ügyfélazonosítómat, a négyszámjegyű telefonos pin kódomat. Egyszer sem hibáztam. Egy női hang meg is dícsért.
Aztán kapcsoltak egy embert.
Neki bediktáltam a bankkártyám tizenhat számjegyű kódját és a lejárati dátumot. Kicsit pötyögött, majd közölte, hogy minden rendben, aktiválta az xxxx végű bankkártyámat.

Intenzív nyelés.

– Melyik bankkártyámat!?
– Az xxxx végűt.
– Ne mondja. Az lett letiltva.

Csak emlékeztetlek, egy héttel ezelőtt jó húsz percet ordibáltam egy ügyintézővel, mert váltig állította, hogy a véletlenül letiltott kártyát már nem tudják visszaállítani. Erre most egy másik ügyintéző figyelmetlenségből megcsinálta.

– Ez egy korábbi bankkártya volt?
(Jézus.)
– Igen, egy korábbi.
– Miért lett letiltva?
– Elvesztettem.
Matatás.
– És egyébként használta is?
(Jézus. A négyzeten.)
– Igen. Használat közben vesztettem el.

Aztán másodikra megint az xxxx végűt aktiválta, de ezt már magától vette észre, korrigált. Végül úgy néz ki sikerült, de azért óvatosan fogom megközelíteni az automatát. Mittudomén, milyen önmegsemmisítő mechanizmusok vannak inaktív kártya használata esetén.

Az a hülye fog

Már nekem kellemetlen, de mivel ez egy napló is, rögzítem.

Hétfő délután mentem a fogorvoshoz. Ahogy március óta elég sokszor. A betervezett kezelés az lett volna, hogy felső körhíd le, gyökérkezelt fogak kipucolása, a Csehországban kitört ínygyulladás kezelése, körhíd visszaragasztása. Ehhez képest a körhíd már hétfő délben magától kiesett. A fogorvos meg nem jött be a rendelésre, az asszisztenst nem értesítette, a telefonját nem vette fel. Így most péntekig krumplipüré, zabpehely és banán.

De tudod mit? Ne legyen már ez a blog annyira negatív! (Még ha idén jó dolog nem túl sok történt velem.) Nézzük ezt az egészet más szemmel. Például ha a fogam a hétvégén esik ki. Azon a hétvégén, amelyre egész évben készülünk. Mely hétvégén zabálunk és zabálunk és csupa gasztronómiai csodát. Ebből emberhalál lett volna. A fogorvossal kezdődően.
Másfelől pedig… egy ilyen hétvége elég rendesen hazavágja a diétát. A gyomor kitágul, a szénhidrát-raktárak feltöltődnek, beindul a zsírgyártás. Ha meg akarod fogni, akkor határozottan vissza kell állnod a korábbi diétára. Mi lehet erre annál jobb módszer, mint ha kiesik a fogad és nem tudsz enni?
Na szóval, örüljünk.

Az Auchan fanyar humora

Már tavaly is feltűnt, de mivel idén megismételték, feltételezem, nem lehet véletlen. Ugye manapság a Karácsony már a Mindenszentek napjától (Halloween) elkezdődik, ilyenkor, november vége felé természetes, hogy a bevásárlóközpontokban már tobzódik a karácsonyi dekor, meg nyilván az AJÁNDÉK-nak vásárolható dolgok. Külön sort kaptak, nem is egyet. És ott vigyorognak köztük, három különböző méretben… a boxzsákok. Kezdve az irodai aranyostól az edzőtermi cementeszsákig. Hát mikor vegyünk boxzsákot a szeretteinknek, ha nem a szeretet ünnepén? Amikor úgy mellesleg mindenki vagy ölni tudna, vagy hullafáradt az ajándékvásárlási kényszer és az eszement tömeg miatt? Kifejezetten ironikus ötlet, én tavaly már vettem is egyet Nejnek a munkahelyére.
Azóta munkahelyet váltott.

Telnek a napok

Már tegnap is sírtam odabent legbelül, hogy ilyen gyönyörű idő van, én pedig az adminisztrációs marhaságok miatt képtelen vagyok élvezni, szóval ma nem is haboztam, elmentem délelőtt futni az erdőbe. 11 kilométert. (Persze ne úgy képzeld el, hogy toltam végig, mint az állat, 4-500 méter futás, 200 méter séta, összességében pont kijött egy kocogó tempó, de a lényeg, hogy végig jól éreztem magamat, nyoma sem volt a korábbi hörgős, édesjóistenemmosthalokmeg szenvedésnek.)
Aztán rögtön le is nulláztam az egészet, mert kiültem a teraszra (ember, november végén kiülni a teraszra!), ahol el is fröccsöztem egy üveg könnyű rozét meg becsúszott mellé két apró szivar is. De. Valószínűleg erőnlétben csak javultam valamennyit, illetve a lényeg: kezdem jól érezni magamat. Kezd tetszeni ez az élet nevű izé, kezdem érezni, hogy van benne fantázia, érdemes forszírozni. (Például felhívni régi ismerősöket, mélyen belenézni Nej szemeibe, meg ilyesmik. Érted.)
Munka, az ma még nem volt, de úgy vélem, hogy a munkavégzés alapja az életkedv, szóval a mai nap tekinthető egyfajta alapozásnak is.

PS.
Viszont az ínyem megint bedurrant, fogorvos meg csak hétfőn lesz. Csak, hogy ne érezzem azt, hogy minden kezd kiegyenesedni.

Megy tovább ez az izé, ez az élet

Na meg a másik, a bankkártyák. Igen, amelyeket olyan bravúrosan letiltottak pénteken. Igényelhettünk volna újakat a telebankon keresztül is, de ekkor ők generálnak PIN kódot, nem használhatjuk a sajátunkat. Úgy döntöttünk Nejjel, hogy hétfő délután közösen bemegyünk.
Kijöttem a fogdokitól, telefon. Nagyjából ugyanakkor értünk Kispestre az Erste fiókba. Szolíd tömeg, szerencsére visszajött két ügyintéző a kávészünetből, haladt a sor. (Azt gondolom sejted, hogy ma sem én voltam Sztahanovics Sztahanov.)
Az ügyintéző hölgynek elmondtam a tényállást. Először bólogatott, aztán szörnyülködött végül nekiállt dolgozni. Mi pedig Nejjel udvariasan nézegettük a plafont.

– Elnézést – szóltam egyszer közbe – Azt lehetne valahol jelezni a társkártya igénylésnél, hogy ezt nem mi tiltattuk le? A bankszámlámról ugyanis levonták a díját.

Sóhaj.

– Sajnos én nem tehetek semmit – nézett bánatosan az ügyintéző – Ha levonták, akkor Önnek kell panasszal élnie.
– Itt most nem lehet?
– Nem. Telebank.
– Azok a szerencsétlen idi… szóval megint a Call Center?
– Igen. Nincs más mód.
– Remek.

Plafonnézegetés.
Aztán elkészült a hölgy a papírmunkával. Aláírások. Rengeteg.

– Akkor jöjjenek a PIN kódok – mosolygott.

Nem jöttek.

– Izé – szólt oda a mellette ülő férfi ügyintézőnek – Láttál már ilyet?

Ez ugye nem az a mondat, melyet egy ügyfél szívesen hall.
Összedugták a fejüket. Susmus.

– Sajnos technikai probléma miatt nem tudják megadni a PIN kódjukat.
– Technikai probléma? – ugrott fel a szemöldököm.
– Ugye tudja, hogy csak ezért jöttünk be személyesen? – kezdte Nej felpörgetni magát.
– Nem lesz egy kicsit sok a technikai probléma? – folytattam – Pénteken is azért vágták agyon a társkártyát.
– El kellett kéredzkednem. Keresztül kellett jönnöm a délutáni dugókon. Ki kellett várnom a soromat – sorolta Nej.
– Elnézést kérek…
– Nem. Az utóbbi időben annyiszor kértek elnézést, hogy elfogyott. Üres a polc.
– Hallgassanak végig. Úgyis aktiválniuk kell a kártyát egy automatánál, ugyanott meg is tudják változtatni a PIN kódot.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Hmm. Akkor ez tulajdonképpen rendben is volna. De miért nem mondták ezt a telefonban? Megspórolhattak volna nekünk egy bejövetelt.
– Látja, ezt nem tudom.
– Az a csodálatos Call Center. Na, mindegy. Köszönjük a segítséget.

Aztán hazajöttünk. Este pedig ittam egy pohár bort és nekiálltam ügyintézni. Elsőnek beléptem a netbankba… és azt láttam, hogy időközben visszautalták a levonást. Hogy ez az ügyintéző hölgy volt, vagy a Call Centeres hapi lelkiismeretfurdalása, nem tudom. De elégedetten dőltem hátra a forgószékben.
Hosszú idők óta ez volt az első jó dolog az életemben.

Igen, mostanában nem vagyok túlzottan elkényeztetve. Pedig csak szemlélet kérdése az egész. Ma reggel, ébredés után kinyitottam az ágyam melletti ablakot és egyenként üdvözöltem a fákat, a cserjéket. Külön üdvözöltem a Napot is, bár nem látszódott teljesen, de érződött, hogy erőlködik. Örültem, hogy látom a tájat. Örültem, mert éjszaka ez nem volt annyira egyértelmű. Mármint, hogy reggel még látni fogom a világot. Fogalmam sincs mitől, de éjszaka megint beindult a reflux, a gyomorsav felbukott a számig és visszafolyt a légútba. Én csak arra ébredtem meg fél kettőkor, hogy nem kapok levegőt. Szerencsére szilárd anyag nem volt benne, a fürdőszobában félóra köhögés után rendeződött a helyzet. Ez van.

Szobafogság

Nem tudom, én lettem ilyen öregedő, zsörtölődő farok, vagy a világ lesz egyre inkább illogikus?

Most például az UPS. Rendeltem egy csomagot. Direkt UPS-sel, mert szerettem volna, ha hamar megkapom.

Pénteken hozta a futár, valószínűleg csengetett, valószínűleg nem hallottam meg, elment. Bedobott egy cetlit, miszerint itt volt, de nem jelölt meg újabb időpontot. Ha esetleg rámcsörgött volna, akkor persze egyből át tudtam volna venni a csomagot, de nem tette.
Hétfő reggel ránéztem a trekking adatokra, azt írták, hogy újra megpróbálják. Mivel délután megint fogorvos, gondoltam, valahogyan jeleznem kellene, hogy délelőtt hozzák. Ha már a futár nem egyeztet időpontot.
Telefon a központi számra.
Bemutatkozás, fuvarlevél egyeztetés.
– Látom, pénteken már próbálkozott a futár.
– Igen. És itt lenne az első észrevételem. A futárnak ilyenkor nem kellene kapcsolatot keresnie velem? Ugyanis otthon voltam, de nem hallottam a csengőt.
– Nem. A futárnak csak akkor kell telefonálnia, ha nem találja a címet. Ha megvan, akkor már nem telefonál.
– Miért nem? Ha akkor rámcsörög, akkor már pénteken át tudtam volna venni a csomagot.
– Nagyon sok csomagja van a futárnak, nem ér rá telefonálni.

Na, itt nyílott ki először a bicska a zsebemben.

– Üzenni tudok neki? Azt látom a trekking adatok között, hogy ma megint megpróbálja. Csakhogy én délután kettő után nem leszek otthon.
– Valószínűleg ugyanúgy déltájban lesz ott, mint pénteken.
– És ha nem?
– Akkor majd megpróbálja szerdán. A szolgáltatásban három kézbesítési próbálkozás van benne.

Második bicskanyílás.

– Telefon?
– Szólhatok neki, hogy előtte hívja fel Önt.

Nocsak. Akkor most mégis?

– Köszönöm, de most ugrott be, hogy nincs értelme. Ha tudja, jelezze legyen kedves a futárnak, hogy ha kettőig nem tud ideérni, akkor ne is jöjjön, hozza inkább kedden.

Ebben maradtunk.

Gondoljuk végig a folyamatot. Az UPS futár nem telefonál. Normális? Hiszen ha rendelek bármit egy online üzletből és futárral kérem a kiszállítást, teljesen normális, hogy emailban jelzik a kiszállítás napját, a futár pedig az érkezés előtt valamivel telefonál. Az UPS-nél egyik sincs. Pedig ha felteszik a lean szemüveget, akkor láthatják, hogy a muda (veszteség) nem akkor keletkezik, amikor a futár feleslegesen telefonál, hanem akkor, amikor nem telefonál és háromszor is ki kell mennie egy címre. A futárszolgálatok ezt pontosan tudják. Az UPS nem. Miért nem? Az eddigiekből az jött le nekem, hogy azért, mert az UPS folyamataiban nem az a cél, hogy kézbesítsék a csomagot, hanem az, hogy háromszor megpróbálják. Ennyi van kifizetve. Ha nem sikerült, a csomag megy vissza. Nem az ő bajuk.

Zajlik

Az egyik nap elcseszettebb, mint a másik, de sebaj, mert jön a következő, mely aztán végképp elcseszett lesz.

Nem akarom részletezni, hogy kedden délután oktattam a cégnél, de hétfő délben kiderült, hogy szerda reggelig meg kell terveznünk egy magas rendelkezésreállású datacentert, naná, hogy az előadásra felkészülésnek lőttek, aztán szerdán egész nap a városban voltam, egyik adminisztrációs f@sság a másik után, majd csütörtökön temetés egy távoli faluban, de végre, pénteken már tudok majd dolgozni.
Aha.

Kezdte az UPS. Postaládában üzenet: itt voltak. Én is. Csak éppen a padláson, a hapi meg gondolom a rossz csengőt nyomta meg, mely az előszobában csöng. Ilyenkor kellene felhívniuk a megadott telefonszámot – ha már nem egyeztettek előre – de ez most elmaradt. Kaptam egy üzenetet. Hogy majd. De még a napot sem jelölték be. Komolyan, ez szolgáltatás? Ennél még a Posta is jobb.

Aztán fogorvos.
– Hogy van a foga?
– Magától már nem fáj.
– Tőlem? Soha nem bántottam.
– Önnön magától.
– Önöződünk?

A lényeg, hogy az antibiotikum elmulasztotta az ínygyulladást, azt, amely nem lenne, ha véglegesre be lehetne ragasztani a fogat, de az állandó gyulladások miatt nem lehet, tiszta 22-es csapdája, még tök jó, hogy a Zárórát olvasom, de mindettől függetlenül március óta nincs beragasztva a felső fogsorom és lassan kezd az idegeimre menni a dolog, aztán kiderült, hogy most még ideiglenesre sem lesz rendesen beragasztva, mert elfogyott a ragasztó, de sebaj, pár napig kibírja, aztán (jó hír!), találkozunk hétfőn.

Hazafelé bolt, ahol kiderült, hogy nincs meg a bankkártyám. Valószínűleg a szerdai zűrzavaros nap végén ottfelejtettem a Tesco-ban a pulton. Persze, áttúrtam a ruhámat, a táskámat, a kocsit, hiába. Farok voltam. Kész csoda, hogy aki megtalálta, nem vásárolta fel róla fél Európát. Persze, letiltás. 14e forint, szinte ingyen van.
– De ugye a társkártyát nem érinti? – kérdeztem az ügyintézőt.
– Természetesen nem – válaszolta.
Aztán 5 perc múlva hívott Nej, hogy letiltották a társkártyáját. Közben pittyegett a telefonom, hogy keresnek. De mire leraktam Nejt, már lerakta a hívó is, visszahívni meg nem tudtam, mert az Erste központi Call Center száma volt. Oké, újabb hívás. Egy félénk hölgy. Első gondolat: ezt most megszívtad kislány, mert irtózatosan dühös vagyok, tutira ordibálni fogok. Bejött. A csajszi szerint technikai okokból(!) törlődött(!) magától(!) a társkártya is, és sajnos nem lehet visszacsinálni. Elég harcos ordítással jeleztem, hogy nem veszem be azt a marhaságot, egyértelműen a másik ügyintéző volt fasz, de igazából akkor váltottam ordítási regisztert, amikor kiderült, hogy most 15 napig kell várnunk mind a kettőnknek az új kártyára, a letiltási díjat (13,7e HUF) persze mind a két kártyára le fogják vonni, de nyugi, mert a társkártyáét egyszer majd vissza fogják utalni. Amikor – ordítva – rákérdeztem, hogy akkor most két hétig száraz kenyérhéjat fogunk enni, hiszen az összes lehetőséget elvágták köztünk és a pénzünk között, a csajszi félszegen annyit javasolt, hogy menjünk be a bankfiókba és vegyük ki kápéban. Amiért a bank persze megint számlázni fog. (Azt, hogy mind a két kártya Wizzair-es volt, így két heti költésnek megfelelő Wizzair pontot is buktunk, már meg sem említettem.)
Közben egyszer megint pittyegett a telefon, valószínűleg az előző pacák próbált meg magyarázkodni, de megint nem tudtam felvenni, aztán amikor leraktam a csajszit, aki valószínűleg elmondta a kollégájának, hogy egy tomboló vadállat lakik a vonal másik végén, szóval ezek után a srác már nem próbálkozott.

Aztán kaptam egy körlevelet egy autógumival kereskedő cégtől, hogy éljenéljenhurrá, fekete péntek, nagyon durván leárazták a gumikat. Mindezt úgy, hogy két nappal korábban vettem tőlük teljes áron egy komplett téligumi-garnitúrát. Háát… lehet, hogy ez a hírlevél nálam nem a kívánt hatást érte el.

Ennyi. És megint csak nem tudom, hogyan tudnak mások egy munkanapon nyolc órát dolgozni. Egyszerűen nekem maga az élet elviszi a napjaim zömét és pusztán csak az éléstől hullafáradtra kifacsarva érek el az estéig. Amikor dolgoznom kellene, mert valamikor azt is kell.

Ezt szépen mondta

Még akkor is, ha előre megírt szöveget olvasott fel. :)

Pont ugyanúgy érzem én is. Amikor kimegyek telente egy-két napra az erdőbe (mert ilyenkor már senki nincs kint), amikor elmegyek egy hétre Zakopánéba (kiírni a fejemből dolgokat) és amikor elmegyek Bariba szivarért és sajtért. Mert jó dolog a családdal mászkálni, de időnként kell egyedül is.

Trump és a macskáim

Akárhányszor meglátod Trump nevét, innod kell egy felest!

A felhívást a neten láttam és jót vigyorogtam rajta. Egyfelől hasznos, hiszen akit irritál a pacák, az jobban elviseli a helyzetet kábultan. Másfelől viszont a felhívás szellemesen mutat rá arra, milyen világban élünk.

Hiszti van.

Szociológusok a közelmúltban még arra panaszkodtak, hogy túl sok információ dől ránk, az agy nem képes értelemmel átlátni a világot, nem képes szelektálni. Aztán feladja és innentől megnyílik a kapu az érzelmi manipulációk előtt.
Szerintem ezen már túl vagyunk. Ma már nem információk dőlnek ránk, nem is kifinomult érzelmi manipulációk, hanem tömény, gátlástalanul korlátlan hisztéria. Minden médiatermék a figyelemért küzd, a háború elvadult, minden eszköz megengedett, azok is, melyek korábban esetleg valamilyen etikai megfontolásból még tiltottak voltak. Hogy mást ne mondjak, gondolj vissza, az utóbbi pár napban hogyan nézett ki az Index címlapja: Trump, Trump, Trump, Trump felesége, lánya, fia, orrszőrzete. Elemzések tömkelege arról, milyen lesz a világ Trump után. Mert világvége hangulat kell, akkor több az olvasó, jobban eladható a reklámfelület.

Különösen akkor szembeötlő a világ változása, ha macskáid vannak és úgy döntesz, hogy 7 év után a szobamacskákból udvari macskákká neveled őket. Tavasztól őszig kint laknak, ez nem is zavarja őket. De két évnyi reménytelen harc a bolhák ellen elvette a kedvünket attól, hogy beengedjük őket.
Ne tudd meg, mi van most.
Megjelentek az első fagyok és a macskák egyre jobban pánikolnak. Most kezdik komolyan venni a helyzetet. Hiszti van. Hárman körbeveszik a házat és gyakorlatilag minden ablaknál megy a koncert. Ha kimegyek, ha hazaérkezek, körbevesznek és méltatlankodnak. Hangosan. Ott tartunk, hogy az a szokatlan, ha éppen nem hallok macskaóbégatást. A hisztéria lett az elfogadott, a hiánya tűnik fel.
Pontosan azt csinálják, mint pár éve a média. Csak éppen a macskáknak igazuk van.

Olvasónapló

Mondhatod, hogy csak trükközök, utólag keresek irodalmi párhuzamokat a valóságban történtekkel, de hidd el, nem így van. A könyvek választanak, a valóság pedig hozzájuk idomul.

Most éppen két könyvet olvasok. Papíron Hellertől A Záróra címűt vettem le hétvégén a polcról. Éppen tegnap este olvastam azt a részt, amikor a teljesen fogalmatlan Milo Minderbinder elad Amerikában a katonai vezetésből és szenátorokból álló bizottságnak egy, a fénysebességnél is gyorsabban repülő lopakodó vadászgépet. A bizottságnak ugyan vannak kétségei (nem tetszik nekik a projekt neve, az egyik tábornok szerint a fény nem is mozog), de végül megrendelik.
Ha ez kevés, álljon itt két részlet Legeza Ilona ismertetőjéből:

“…a Heller által mindig is kritikusan és szkeptikusan szemlélt “amerikai évszázad” zárórája, amelyet a folyamatos hanyatlás, az emberi és az életminőség folyamatos romlása korszakának tartott.
A személyes visszatekintések mellett a regény jelen idejű, nehezen megfogható cselekménye négy szürrealisztikus főtéma körül szövődik. Egyikük a KIHABUP, a Kikötői Hatóság Autóbuszpályaudvara hatalmas metaforaépítmény, Amerika teljes lezüllésének, militarizálódásának és rendőrállammá válásának megtestesítője.”

“A negyedik, talán legfélelmetesebb témája a félhülye elnök személye és szerepe, akit mindenki csak “Pöcsnek” hív…”

Mobiltelefonon egy trilógiát választottam, még jócskán a múlt héten. Ben Winters: Az Utolsó Nyomozó. Amennyit eddig tudok róla, az első kötet története nem valami rendkívüli: egy fiatal nyomozó megkapja első esetét, ránézésre öngyilkosság, de a nyomozónak gyanús lesz a dolog és kollégái tanácsa ellenére nyomozásba kezd. Csakhogy a körülmények… Köztudottá válik, hogy egy aszteroida halad a Föld felé, megállítani nem tudják és 100%, hogy fél év múlva eltalálja a Földet, kiirtva rajta minden életet. Az emberek különféleképpen reagálnak a helyzetre: van, aki a bakancslistáját kezdi kipipálgatni, van, aki az élvezetekbe veti magát és akad, aki öngyilkos lesz. A nyomozónk úgy dönt, hogy éli tovább az életét. Nyomoz. A regény pedig megy a maga útján, a főszereplő szenvtelenül számol be – mintegy mellékesen – arról, hogyan változnak meg apránként a hétköznapok Amerikában, hogyan esik szét minden, hogyan önti el az országot a káosz, a szürreális őrület.

Elvagyok

  • A fogam folyamatosan úgy fáj, hogy szétrobban tőle a fejem. De orvos csak pénteken lesz.
  • Tegnap a laptop töltőjének csatlakozója beletört a laptopba. Szerencsére ki tudtam piszkálni, a töltő feje meg cserélhető.
  • A NAS megadta magát, de nincs időm foglalkozni vele.
  • A médiacenter gép valamelyik ventillátora szintén, annyira durva lett a hangja, hogy be sem lehet kapcsolni.
  • Ma reggel, tanfolyamra menet, a Murder Ballads lemezt hallgattam. Illett a hangulatomhoz.

Cseh Paradicsom

Azt írtam, hogy tíz nap. Igen, annyi kellene ahhoz, hogy legyen időm rendesen megírni. Csak éppen tíz nap múlva az elképesztő fogfájásokon kívül túl sokra már nem emlékeznék. Ma este felszabadult egy kis időm, összedobok valamit.

Jicin meglátogatása több éve tervben volt. Rumcájsz. A Rejtekadó Erdő. Melynek a mai neve az, hogy Cseh Paradicsom. Kedves kisvárosok. Elragadó természeti környezet. Ősz. Mi kell még? (Ja, a cseheknél a Halottak Napja nem ünnep, tehát hétfőn is, kedden is nyitva voltak a boltok.)
Aztán végül mégsem Jicinben szálltunk meg, mert bejött a képbe Cseh Svájc is, melyet végül kihagytunk, de ekkorra már félúton, Liberecben foglaltam apartmant. (Az apartmanháznak elképesztő 9,2-es pontszáma volt a Booking-on, nekünk speciel annyira nem jött be. De erről majd később.)

Előkészületek

Őrület. A köbön. Időm semmi, a programválaszték gazdag, persze mindennek utánanézni, mikor van nyitva (egyáltalán nyitva van-e még, hiszen egy csomó minden bezár október végén), sorbarakni, jó időre, rossz időre, túra is legyen, városnézés is, eh. Aztán valami összeállt, a felét meg is csináltuk.

Kiutazás
2016.10.29; szombat

Ébresztő hajnali háromkor. Indulás négykor. Hogy reggel már kint legyünk a terepen, azaz már a szombat is teljes nap legyen.

Első turistalátványosság: a brno-i Tesco. A három napot ugyanis úgy terveztük, hogy reggeli és vacsora a szálláson, ebéd valami cseh kiskocsmában. Három nap. Négy éhes és nagyétkű ember.

2016-10-29 09.07.43

És akkor a sörről még nem is beszéltem.

Kutna Hora, csontház. Itt az történt, hogy a középkorban rendszeresen megtelt a temető, emiatt – az akkor szokásos módon – a régi csontokat kiásták és elrakták egy csontházba. Csakhogy volt egy pajkos szerzetes, aki úgy gondolta, hogy nahát, itt van ez a rengeteg jópofa csont, pazarlás lenne ezeket csak úgy beszórni, dekoráljuk ki inkább velük azt az alsó kápolnát. Megcsinálták.
A hangulatról legyen elég annyi, hogy Nej, amikor belépett a kápolnába, csak annyit suttogott:
– Atyavilág, mennyi eszement dolgot voltak képesek az emberek Jézus mögé bújva elkövetni.

DSC_2235

DSC_2236

Igen, azok ott a plafonon gerinccsigolyákból vannak összerakva.

Nymburk. Egy városka. A Városka. Ahol megállt az idő. Megvan? Itt áll az a sörgyár, ahol Hrabal nevelkedett. Ahol a sörgyári trilógia játszódott.

Nem tudom, mennyire közismert, de Hrabal a gyerekkori élményeit kétszer is megírta: egyszer a Városka, Ahol Megállt Az Idő című könyvben, utána pedig a Sörgyári Capriccio / Díszgyász / Harlekin Milliói trilógiában.

Nos, ezek mind itt játszódtak. Itt volt az iskola, ami nem nagyon ment az ifjú Bohumilnak. Itt hirdette Pepin bácsi Batista úr munkásságát. Itt száguldozott Frantisek a megvadult oldalkocsis motorkerékpárral.
Persze ehhez már fantázia kell, ha nem tudod, hol jársz, nem nagyon hívják fel a figyelmedet. Van ugyan a kisvárosi múzeumban két szoba Hrabalnak, de nem nagy durranás. (Virtuálisan bejárható.)

2016-10-29 13.52.35

A sörgyárba sem lehet bemenni, már a bevezető út is sorompóval van lezárva. Van előtte egy aprócska sörkimérés, kiülési lehetőséggel, de szemerkélt az eső, nem sétáltunk el odáig. Inkább csak az Elba gyalogoshídjáról mutattam meg a többieknek az épületet.

Utána próbáltunk ebédelni valahol, de totális kommunikációs katasztrófába futottunk bele. Végül mindenki evett egy-egy hermelint, egy-egy vizihullát (utopenec) – ez ugye mindkettő előétel – és mindezt lekísértük sörrel.

Mlada Boleslav, a Skodaváros. Ezt csak úgy betettem, hiszen úgyis ott megyünk el mellette, de mindenkinek ez jött be legjobban a napból.

DSC_2245

DSC_2266

Nekem persze külön jó volt, gyerekkoromban öcsémmel megveszekedett autóbuzik voltunk, hangról ismertük az összes KGST autót. Igen, még a Syrena-t is. Jó volt látni a gyönyörű régi Skodákat. Tudom, belegondolni is rossz, hogy már ilyen idős vagyok, de gyerekkoromban én még láttam 1201-eseket, Tudort és Populart is. Feliciát, Octaviát, naná.

DSC_2261

Persze nem ezek domináltak. Hanem például a nagyon szép 1000 MB. Viszont a fenti autótól lehidaltam. 1000 MB, kombiváltozatban. Na, ilyenről még csak nem is hallottam.

Ami viszont határozottan meglepett, hogy a múzeumban gyakorlatilag kiradírozták a Skoda S100-ast. Igen, az új Skodát, ahogy a mi időnkben neveztük, hiszen ez váltotta az 1000 MB-t. Semmi. Se a fényképanyagban, se kiállítva, de még a weblapon sincs. Mit követhetett el? Külön bánatom, hogy nekem gyerekkoromban az istenkirálycsászár autó a Skoda 110 Rapid volt, itt meg nyoma sincs, hasonlóan, mint a 100-as sorozatnak. Mondjuk a 120-as sorozat sincs túlreprezentálva. (Oké, nem voltak se túl szép, se túl jó autók, de akkor is, részei voltak a történetnek. Meg a fiatalkoromnak.)

Akkor képek:

DSC_2255

Nem hittem volna, hogy ezt az autót – Skoda 1000 MB – valamikor érdekességképpen kell bemutatnom. Abszolút népautó volt a hetvenes években.

DSC_2257

Na, ezt viszont kevesen ismernék fel. Ez a Skoda Superb.

DSC_2258

DSC_2263

Végül egy Tudor és egy Octavia kombi.

Innen már a szállásra mentünk. Volt némi kavarás (elfelejtettem érkezés előtt félórával szólni), de a nő távolról(!) kinyitotta a telefonvezérlésű(!) kaput, hogy be tudjunk állni. Annyira elállt a szavam, hogy mire feleszméltem, mi folyik itt, már vissza is csukódott az ajtó. De a csajszi hamar megjött. Kiderült, hogy ez egy komoly, nagyméretű apartmanház, saját irodával, ahol 4-5 alkalmazott is szorgoskodik. (Persze nem szombat este.) Az automatizálásba pedig beletoltak apait-anyait. És minden működött is. CCTV hálózat. Vagy öt wifi AP. A külső ajtó úgy nyílt, hogy fel kellett hívni egy ingyenes telefonszámot. Meg ilyenek.

DSC_2379

A dohányzóterasz. Nem mintha túl sok esélyem lett volna, a három napból kettőn szemerkélt az eső.

Bőséges vacsora, alvás. Ekkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó békés estém.

Cseh Paradicsom, Jicin
2016.10.30; vasárnap

A meteorológia szerint délelőtt vacak, esős idő lesz, így nem siettünk. Volt egy óraátállítás is. Előtte mindenki alvásdeficittel küzdött, lerendeztük.
Reggeli után annyit beszéltünk Rumcájszról, hogy Barna rákeresett a mobilján, erről eszembe jutott, hogy van ám itt laptop is, meg youtube is, így vagy egy órán keresztül Rumcájsz rajzfilmeket néztünk. Megadta a nap alaphangulatát.

50 kilométer autózás és már a Porladó Sziklák (Prachovské skály) bejáratánál voltunk. A Cseh Paradicsomnak ez az ikonikus része, a koncentrátuma. Kis helyen rengeteg homokkő szikla, melyeket az időjárás rendesen megfaragott. A leghosszabb túraút is csak 3,5 kilométer, de nagyon tömény. És tele van szinttel.

A bejáratnál sikerült beégnem. Kértem egy családi jegyet. A pénztárosnő ránézett a két nagy ló gyerekre és kiakadt. Mondtam nekik, hogy vegyék elő a diákigazolványaikat. Erre kiderült, hogy Dóra otthonhagyta. A pénztárosnő úgy nézett rám, mint akinek sikerült lelepleznie az évszázad összeesküvését.

A hely viszont elképesztően gyönyörű volt. Legszivesebben ideborítanék vagy 50 képet. (Nyugi, nem teszem. Ha kíváncsi vagy rájuk, menj el az albumba.)

DSC_2303

DSC_2305

DSC_2318

És mindez a legszebb időszakban, ősszel. Önmagában ezért a kétórás kirándulásért érdemes volt ilyen messzire elcsavarogni. Na meg utána a kijárat melletti turistaházban mért sörért.

Viszont az is látszott, hogy a többi programnak reszeltek. Tervben volt Tros vára és az Óriás Sziklák. Az óraátállítás miatt hamarabb sötétedett, így inkább Jicin mellett voksoltunk. Valami jó ebéddel. A többit meg majd legközelebb.

2016-10-30 15.34.51

Ez itt Jicin. Főtér, szemben az óratoronnyal, mely alatt Rumcájsz olyan sokszor ment át. És rögtön mellette jobbra a Waldstejn palota. Igen, ott lakott az Uraság. Az árkádok alatt van egy kicsike 3D Rumcájsz játszadozó is. Nem egy nagy durranás, de aranyos és nagyon olcsó.

Utána ebéd. Újraértelmezett hermelinnel és újraértelmezett knédlis hússal. Jó volt.

Éppen sötétedésre értünk haza. Nem mondanám, hogy halálos volt a túra, de úgy néztünk ki, mintha az lett volna. Fáradtan, jóllakottan, mindenki csak üldögélt és szopogatta a sörét. Elég hamar fújták el a takarodót.
A többieknek. Nekem ugyanis teljesen váratlanul bedurrant bal oldalon a fogam. Igen, ez az a felső körhidas baromság, mely már február óta húzódik, de még mindig nem került a helyére. És azért váratlanul, mert már hónapok óta teljesen ártatlanul viselkedett. Amit gyökérkezelni kellett, azt gyökérkezeltek, nem lehetett semmi, ami fájjon. Aztán mégis. Nem is kicsit. Nem voltam nyugodt. Külföldön, eléggé az isten háta mögött. Négynapos ünnepen. (Ekkor még nem tudtuk, hogy odakint nem az.) Fájdalomcsillapító senkinél sem volt.
Végül csak egy speciális alvási technikával(*) tudtam elszunnyadni.

(*) Itt konkrétan azt alkalmaztam, hogy belekapaszkodtam az első irrelitásba, ami eszembe jutott és beleéltem magamat. Szószerint áthúztam magam az álomvilágba. Konkrétan az volt az álom bevezető része, hogy a halál után lehetőségem volt találkozni az őrangyalommal és valamilyen trükkös módon elértem, hogy képes legyek fizikailag bántalmazni. (**) Az örökkévalóság végéig.

(**) Aztán a dolog továbbment rajtam, mert kiderült, hogy az ember nem csak alanya az őrangyalkodásnak, de maga is őrangyalként viselkedik a felügyeletére bízott állatokkal. Így a halál után Picúr macska is találkozott velem és valamilyen trükkös módon elérte, hogy képes legyen fizikailag bántalmazni. Az örökkévalóság végéig.
(Ennek az a realitása, hogy idén először bedurcáztam és télire sem engedjük be a macskákat a lakásba. Picúr persze eszét vesztve pánikol, kaparja a teraszajtót, kívülről követ, akárhová megyek a lakásban, mindig a hozzám legközelebbi ablaknál nyávog szívfájdítóan. És nem érti, mert képtelen vagyok neki elmagyarázni, hogy ha nem engedi megcseppenteni a nyakát a bolhairtóval, akkor soha nem fog bejönni, mert elegem van abból, hogy félévente bolhátlanítani kell a lakást.)
Ennyit arról, hogy simán lehet, az őrangyalnak valós célja van azzal, hogy ennyire szívat, csak én nem tudom felfogni.

Bautzen, Drezda
2016.10.31; hétfő

Igazából a mai program lett volna a másik szép természeti egység, Cseh Svájc. De Drezdát mindenki szereti, közel is van, így a család megszavazta, hogy legyen ez egy városnézős nap.

Indulás előtt volt egy kis gikszer. Ekkor még úgy tudtam, hogy a kedd ünnepnap, így lementem az irodába fizetni. (Kedd reggel terveztünk hazaindulni.) A pacák magyarázta is, hogyan számolt. Nekem pedig feltűnt, hogy ugyan euróban adták meg az árat, de azt átszámolták koronára, majd nekem abban kellett fizetnem, azaz a bankom forintból vált koronára. Azaz két pénzváltás is lesz, mindkettő az én terhemre. Felvetettem, hogy úgyis megyünk Drezdába, mi lenne, ha ott kivenném a pénzt euróban és azzal fizetnék kedd reggel? (Ekkor már tudtuk, hogy dolgoznak kedden is.) A pacák bólintott. Én még felszaladtam a kabátomért, mert eléggé vacakká vált az idő és mire lejöttem, már várt a hapsi, miszerint beszélt a főnökével.
– Nem lehet euróban fizetni.
– Miért?
– Nem tudom. De a főnök azt mondta.

Oké, ismerem a technikát. Az alkalmazott zombivá változik és mindent a távollévő főnökre ken.

– Jó. Ha nem, akkor nem – és már mentem is volna tovább.
– És most kell fizetni.
– Miért?
– Nem tudom. De a főnök azt mondta.
– Holnap is nyitva lesznek, ugye?
– Igen. De most kell fizetni.

Ekkor esett le. Az eddigiekből a főnök azt vette le, hogy ezek ilyen szarozós alakok, kinézte belőlünk, hogy fizetés nélkül távozunk. Némileg elpirultam, de nem tudtam mást csinálni, bementem, fizettem. Az értékelést viszont megnézhetik. (Azt már nem is mondom, hogy a kártyával fizetés +3%, mert nehogymár ők viseljék a költségét.)

Így indultunk el. Nem mondom, hogy nem éreztem magam megalázva.

Ja, meg persze a folyamatosan hasogató fogfájás. Igaz, nappal még elviselhető volt, én meg bíztam benne, hogy estére elmúlik. Hiszen itt sem lett volna szabad lennie.

DSC_2381

Bautzen. Hangulatos kisváros. Sétáltunk egy jót. A főtéren, a katedrális mellett a csajok kiszúrtak egy nyilvános vécét. Próbáljuk ki. A beugró 50 eurocent. Remek, itt a lehetőség elszórni azt a tömérdek aprót. Nej kapott egy marék 1-2 centest. Utána viszont a biztonság kedvéért én is bementem. Én 10 centesekkel fizettem.
Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam kifelé.
– Hé, fiatalember! – pördült elém a vécésmami – Maga nem fizetett!
– De, fizettem!
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Ne szórakozzon már, csupa tízcentest adtam.
– Ja, tényleg.

Ekkor jött ki Nej. Mosolyogva. Őt is elkapta a cerberus.
– Maga nem fizetett!
– De, fizettem! – húzta fel a szemöldökét Nej. Mi, kicsit arrébb, vigyorogva figyeltük a show-t.
– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Egy marék aprót adtam, hát már arra sem emlékszik?
– Ja, tényleg.

Ezen már tényleg csak röhögni lehetett.
Aztán sétáltunk tovább, elől mi, a gyerekek mögöttünk. Aztán elkaptam Barnától egy félmondatot.
– … az tetszik benne, hogy harapós és gyors… –
– Most a vécésnéniről beszélsz? – fordultam hátra.
Újabb röhögés. Kiderült, hogy a kedvenc autójáról értekezett.

Innen Drezda. Eddig sem volt túl jó idő, de itt kifejezetten kellemetlenre fordult. Ahhoz képest, hogy a meteorológia mára mondott egész napos szikrázó napsütést, itt beborult, fújt a szél, csapkodott az eső. Én viszont dafke nem vettem fel a kabátot. Jó nagy marha voltam.

De előreszaladtam. Először ugyanis szerettem volna leparkolni. A kedvenc parkolóhelyünkön. Ahol közel van a csülöksütős. Ahol közel van a bolt. És persze ott van a belváros szélén. Hát, nagyon nem tudtunk odajutni. Fel volt túrva még az ég is. Aztán ahogy megpróbáltuk megkerülni, belefutottunk a rendőrkordonba. Kénytelenek voltunk átmenni az Elba túlpartjára, onnan vissza, de megint rendőrkordon. Leizzadtam, mire sikerült valami nyomorult zsebkendőnyi területre lerakni azt a nagy autót.
Mi van itt?
Ünnepnap.
És migránsellenes tüntetés. Nem is kicsi. (Láttunk magyar delegációt is.)

Mondanom sem kell, bolt nem volt nyitva (pedig errefelé is voltak kedvenc söreink), a csülkös hely meg bezárt. Ettünk egy dönert valami töröknél. Stilszerűen. Aztán belevetettük magunkat a belvárosba és szép volt, mint mindig. De túl sokat nem időztünk. Valahogy nem volt jó a hangulat.

image1

Igen, ez egy szelfi. Nem szoktam szelfizni, de amkor mégis, akkor így.

Oké, kocsi. Beütöttem a gps-be, hogy Liberec Tesco. Mert Dóra első esti Sztroganoff marhasültje knédlivel annyira jól sikerült, hogy megszavaztuk az ismétlést.

DSC_2362

DSC_2370

Akkor legyen egy kis Liberec is. Ez itt a főtér és a katedrális. Igen, drámai felhőkkel. Jók ezek a felhők, van hangulatuk. Csak éppen elmondhatatlanul tele van a hócipőm azzal, hogy az utóbbi félévben akárhová is megyek, mindenhol ilyen drámai felhők vannak fölöttem. Tele esővízzel.

Tesco. Volt három is. Ráböktem az egyikre. Nyilván ez volt a belváros kellős közepén lévő bevásárlóközpontban. Majdnem félóra volt, míg a délutáni csúcsban bevergődtünk odáig. (Liberec nem kicsi város.) Parkolóhely persze sehol, szóval félóra, mire kivergődtünk, majd a másik Tesco szerencsére már ilyen városzéli izé volt.
Nekem ekkor már annyira beindult a fogfájásom, hogy szószerint rángatózott az arcom. Elég egyértelmű volt, hogy ez nem fog elmúlni estére. A biztonság kedvéért vettünk egy üveg szájvizet. Halottnak csók, de hátha.

Ja, hogy miért nem volt ilyesmi eleve nálunk? Tipikus kapkodós pakolás. Nej azt hitte, én raktam el a tisztálkodási szereket, én pedig azt hittem, hogy ő. Aztán kint derült ki, hogy se fogkefe, se fogkrém, se szájvíz.

Hazafelé menet a két tájékozódási antitalentum (Nej és Barna) hulla rendesek voltak, szóltak, hogy dobjam ki őket a belvárosban, keresnek nekem fogfájás-csillapítót, aztán valahogy majd hazakeverednek.

Otthon Dóra nekiállt főzőcskézni, én pedig öblögettem egy kövéret a szájvízzel. És ha hiszed, ha nem, a fogfájás percek alatt elviselhetővé szelídült. Madarat lehetett volna fogatni velem. Nemcsak az erős fájdalom elmúlása miatt, hanem azért, mert ez azt jelentette, hogy nem a fog gyulladt be (az nagyon durva lett volna, kezdhettük volna előlről a gyökérkezelést), hanem “csak” az íny. Szóval mire az expedíció megérkezett a fájdalomcsillapítóval, én már mosolyogtam.

Nem is volt gond az alvással. Szükség is volt rá, hiszen másnap jó hosszú vezetés várt rám.

Hazautazás
2016.11.01; kedd

Egészséges, könnyű ébredés. Terülj-terülj asztalkám.

“Tischlein deck dich” – ahogy tegnap megtapasztaltuk.

Jól bereggeliztünk, utána kávészivar a teraszon.

Lassan nyílik a teraszajtó, megjelenik egy kéz, mely kávéspoharat nyújt kifelé. Mint a Tó Asszonya Artúrnak az Excalibur-t.

Az időjárás kegyes volt, nem esett az eső. Éppen kezdtem volna élvezni a napot, amikor erős fájdalom hasított a fogamba. A _jobb_ oldalon. Ott eddig semmi nem volt. De nem is igazán hasított, hanem hasogatott. Folyamatosan. Kitartóan. Nem is hagyta abba. És hogy ne legyen egyszerű az élet, a tegnap már szájvízzel leszedált oldal a váratlan támogatástól újra életre kelt, és innentől felváltva hasogatott hol a bal, hol a jobb oldal.
A vezetést Brno-ig bírtam, aztán átadtam a kormányt Barnának. Nejjel hátrültünk, magam mellé vettem a pálinkásüveget és hazáig igyekeztem tompítani a fájdalmat. (A szájvíz immár nem használt, a fájdalomcsillapítóról pedig kiderült – Dóra tesztelte – hogy a fogra nem hat.)

És ennyi. Hazajöttünk, elpakoltunk. Rám már erősen rámég a következő meló, közben a fogam… őrjítő. Hívtam a fogorvost, nem ér rá csak a jövő héten. Azon a héten, amikor nekem alvásra sem lesz időm. Majd utána. Szerencsére még régebben kaptam tőle egy kenőcsöt, azzal kezelem az ínyemet (rá van írva, hogy külsőleg, de ki nem szarja le), ezzel nappal fájdalomküszöb alatt vagyok, alváshoz meg Kataflan. Így telt el ez a hét és ilyen lesz a következő is. Szép kilátások.

Ja, a kirándulás egyébként tök jó volt. Egyszer még visszamegyünk, mert rengeteg látnivalót hagytunk el.