Stílusosan

– Te, Béla, nem kéne kirakni ezeket a táblákat. Valami nem stimmel velük.
– Na és? Nem azért fizetnek, hogy gondolkodj. Add ide a villáskulcsot!

A tábla egyébként csak stílusos megkoronázása annak a méretes szarakodásnak, melyet az önkormányzat a Béke tér környékén bemutat.

Ha nem ismered a környéket: itt készült a fénykép.

Magán a Béke téren két, meglehetősen forgalmas út keresztezi egymást: egyfelől az Üllői, másfelől a Királyhágó. Ez utóbbi a Pestimrét Pestlőrinccel összekötő főút, az Üllőit meg gondolom mindenki ismeri. A kereszteződés lámpás, de az Üllői út sokkal erősebben preferált. Mind a rákanyarodásra, mind a lekanyarodásra igaz, hogy max 3 autót enged, de azokat is csak akkor, ha mindegyik sofőrnek penge a reflexe. Régebben a téren volt egy negyedkörívnyi út, melyen meg lehetett gyorsítani a felkanyarodást. De ugyanez az út tudta azt a varázslatot is, hogy belecsatlakozott egy utca a kertváros felől és a térhez közel kialakítottak vagy harminc parkolóhelyet. Ezekre szükség is volt, hiszen a téren van egy elég nagy Spar, egy Posta, egy szerelvénybolt és még vagy tíz kisebb üzlet, parkolóhely viszont nem nagyon.

Na, ekkor jött a zseniális terv: térkövezzük le a teret. Megcsinálták. Letérkövezték azt a bizonyos íves utcát is. Parkként nem nyertek vele sokat, hiszen fák eddig is voltak a téren. A gyalogosok nem vették birtokba, hiszen akárhogyan nézzük is, elég forgalmas utak metszéspontjában van, nem az a hely, ahol szívesen üldögélnék órákat.

Az autóforgalom viszont olyan, mint a víz, ha egy helyen elszorítják, másfelé folyik. Jelen esetben be a kertvárosba. A kialakított parkolókat immár csak innen lehetett elérni, az Üllőire/Üllőiről történő kanyarodást is egyszerűbb a kertvároson keresztül megejteni, mint hosszú perceket várni a lámpánál.
Gondolhatod, hogy a helyben lévők mennyire örültek neki. Kaptak egy semmire nem jó térburkolást, cserébe ráment a forgalom az addig csendes utcáikra.

Az önkormányzat persze reagált. Jött a csodafegyver: egyirányúsítsunk. Ha már az egyik ponton elbarmoltuk a közlekedést, a másik helyen barmoljuk el még jobban, ne érje meg arra menni autóval.

Na, ezt látjátok a fenti ábrán. Ez egész konkrétan annak az útnak a túlsó vége, amelyik régen az íves utcába vezetett és melynek a térhez közeli részén a nélkülözhetetlen parkolóhelyek lettek kialakítva. Csak, hogy biztosan érthető legyek: a tér melletti parkolókat _csak_ ebből az utcából lehet elérni. A szerelvénybolt udvarát, ahová teherautókról szokták lerakodni az árut, _csak_ ebből az utcából lehet elérni.
Ehhez képest…
Már eleve az egyirányú út – zsákutca kombináció is elég fura. Maximum akkor hihető, ha az út végén egy autóbontó van. Mert az utcából szabályosan kijönni tutira nem lehet. És erre a nonszenszre még rátették a behajtani tilos táblát, mint aduászt.
Nem lennék az utcában lakók helyében.

Pulzus

Akik nem szeretnék végigolvasni ezt a hosszú – és némileg önfényező – írást, azoknak rögtön felteszem a kérdést: ha adott távot, adott idő alatt, önerőből megteszel, egészségügyi szempontból mekkora a jelentősége annak, hogy milyen mozgással tetted azt meg?

És akkor nézzük a kifejtést. Illetve előtte röviden az előzményeket. (Irkáltam már erről a blogon, a részletekért vissza lehet keresni.) 2012-ben kiderült, hogy cukros vagyok, aztán kiderült, hogy erről is, meg a magas koleszterinszintről is, meg a refluxról is ugyanaz a dolog tehet: az, hogy a testzsír-százalékom egy helyen, deréktájon összpontosul. Abszolút értékben nem is lenne olyan vészes a helyzet, jelenleg kábé 23% körül van az érték, a táblázatok szerint 22-nél kezdődik a túlsúlyos kategória, szóval éppenhogy csak belecsúsztam, két kiló fogyással vissza is esnék az egészséges kategóriába.

Ezt úgysem úszom meg. Nézzünk néhány számot. Jelenleg 180 centi magas vagyok és 111 kiló. Igen, szinte hallom a felszisszenést, jesszusom, BMI 5000. Nos, a helyzet az, hogy nálam a BMI nem működik. Elmondhatom, mert nem rajtam múlott, ajándékba kaptam: már gyerekkoromban vasgyúró voltam. Később pedig erre sportoltam rá. A versenysúlyom, amikor nincs rajtam felesleg, 96 kiló, az egészségesnek tekinthető zóna pedig 96-109.

Szóval ez lenne a helyzet, ha a testzsír egyenletesen oszlana el. De mivel nem így van, lépnem kellett.
Pontosabban, futnom.
2013-ban (114 kilóról) nekiálltam, utánaolvasástól, tudástól nem elvakítva. Ösztönösen jól kezdtem, két hónapig csak gyalogoltam, napi 5-10 kilométereket. Utána elkezdtem futni… majd zokogni. Az első futásom 300 méterig tartott. (Kerékpárral simán letekertem 150 kilométert, kajakkal 50-et, én kis naív, azt hittem, jó az erőnlétem.) Nem részletezem, apránként feljavultam, őszre összejött a napi 5 kilométer, egyszer még a 7 is. Igaz, minden alkalommal behorpadt körülöttem az erdő, én pedig a klinikai halál állapotában vánszorogtam haza. Viszont a súlyom leesett 101 kilóra, az erőnlétem pedig brutálisan feljavult. Örültem. Egészen addig, amíg be nem jött egy bringás baleset. Két hónap kényszerszünet, pont a legrosszabbkor: december, január. Téli, raktározós hónapok, ünnepek, trakta. Vissza is kerültem 108-ra. És azóta itt szenvedek, a 108-112 zónában, több, mint két éve. (Volt később több baleset is, volt, hogy annyira túlhajtottam a térdemet, hogy amiatt kellett kihagynom heteket.) Most ott járok, hogy a futás kezd rendbejönni, néhány belesétálással megy az 5 kilométer. (1 kilométer futás, 100 m séta.) De a körülmények ugyanazok: vér, szenvedés, apró halálok.

Aztán elromlott a sportolós órám. (Vacak négygombos kvarc, de vízálló.) Elmentem a Decathlonba, volt is ilyen, de megláttam mellette, hogy alig valamivel drágábban adnak pulzusmérős órát. Próbáljuk ki. Megvettem. Persze az első használat előtt egy kicsit utánaolvastam, mire is kell figyelnem. Maximális pulzus. Van rá négyféle számítás, ebből egy már elavult, hárommal kiszámoltam, leátlagoltam, 178. Ez az az érték, melyet semmiképpen nem léphetek át, mert már káros. Találtam táblázatokat is, ebből az jött ki, hogy nekem a maxpulzus 60-70%-a a jó, ez 107-125. Elindultam. Bemelegítés könnyű futással. 5, azaz öt méter után a pulzusmérő 160-at mutatott. Miaf? Megálltam, megigazgattam a cuccot, kifújtam magam, újraindultam. Megint. Ekkor úgy döntöttem, hogy futok egy olyan edzést, amilyeneket korábban is szoktam, megnézem, hogy _eddig_ milyen pulzustartományokban mozogtam.
Háát… 160-175. Nézd meg a korábbi táblázatos linket: 90-100%, csak élsportolók, csak rövid ideig, kifejezetten veszélyes zóna. Én meg ebben küzdöttem, ekkor már három éve. Ja, és ekkor nem fogy sem a zsír, sem a szénhidrát. Mondjuk, ezt tapasztaltam is. Újabb teszt, bringával. Ekkor kifejezetten nem rohantam, a 25-ös átlag helyett végül csak 21,5-ös átlagot mentem, de a pulzusom így is az egekben volt: 140-155. (Tapasztalt sportolóknak, versenyek előtt.) Elvonultam egy sarokba és zokogtam.
Aztán elkezdtem olvasgatni. Azt írják, hogy akkor magas a pulzus, ha nincs rendben a vérkeringés. Hát, ez nem nyert. A vérnyomásom 120-130/80-90, ez teljesen jó, a nyugalmi pulzusom pedig 54, ez már némi edzettséget is feltételez. (A regenerálódás is stimmel: leállás után fél perccel simán esik a pulzusom 25-30-at.)
Végül egyetlen magyarázatot találtam: hiába vagyok elszánt, hiába vagyok erős, ez önmagában nem elég. Ezt a tömeget mozgatni is kell, ahhoz pedig oxigén kell és vérkeringtetés. A szakirodalom szerint kihagytam a 60-80%-os zónákat és most ezek bosszulnak.

Kimentem az erdőbe és kipróbáltam, hogyan muzsikálok a 60-70%-os, azaz zsírégető tartományban. Sehogy. Nem tudok ilyen lassan futni. Annyira belassultam, hogy olyan már nincs is. Nem vicc. Az Endomondo szerint tíz perc feletti kilométereket futottam, márpedig nekem itt van a határ: 10 perc felett már gyaloglás, nem futás. És még így is a nem kívánt 75-85%-ban voltam. Aztán három kilométer után – valószínűleg eluntam magam és egy kicsit gyorsítottam – kilőtt a pulzus, felszaladt 160-ra. Oké. Megálltam. Fáradtan. Nézzük, mi van a gyaloglással. Ráálltam egy kicsit tempósabb gyaloglásra. A pulzus szépen beállt 70-80% közé, egyáltalán nem fáradtam, kaptam levegőt, mosolyogtam. Ilyen tempóban egész nap tudok menni, kifáradás nélkül. És ami a legmeglepőbb, gyorsabb voltam, mint az előző futással. (10 perc alatti kilométerek jöttek ki.) Akkor most mi van? Gondoljunk csak bele: még a tempósabb gyaloglás is magasabb pulzust eredményez a kívánatos, zsírégető zónánál. Létezik, hogy ha fogyni akarok, akkor elég, ha naponta andalgok egy órát, virágot szedek a réteken és együtt csicsergek a madarakkal?

Nos, akkor ismét az alapkérdés: ha gyalogolva gyorsabban haladok, alacsonyabb pulzussal, mintha futnék, akkor ez jelenti azt, hogy gyaloglással ki tudom váltani a futást? Vagy más a mozgás formája és nem működik a csere?

PS
Nordic walking, hmm…?

Posedarje 04/04

Novigrad-ért meg kell dolgozni… és nem mindenki érdemli meg
2016.07.17; vasárnap

Az első mozdulatom reggel a teraszajtó kinyitása volt. Milyen az idő, milyen a tenger? Nos, szél már nincs, de a lavórban még lötyög a víz. Határeset.

Kilenckor beindultak a kabócák. Akkor mégiscsak jó időnk lesz.

Éjszakai meglepi: ez egy szúnyogos környék. Csak eddig a nagy szél miatt védve voltunk. Az éjszaka során szétcsíptek a napközben bejutott szúnyogok.

Klasszikus probléma: ha több órád van, sohasem tudod, mennyi a pontos idő. Három meteorológia oldalt nézek, az egyik szerint egész nap szuper szélcsendes idő lesz, a másik kettő szerint délután megerősödik (4-5 bft) a szél. Melyiknek higyjek? Eddig az elsőt követtük, elég pontos volt, a másik kettő meg híresen pontatlan. De ketten vannak. És ha az utóbbi jön be, akkor délelőtt frankón eljutunk ugyan a célunkig, de hogyan jövünk haza? Döntések, döntések…

Végül nyuszik voltunk. Ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy az eddig megbízhatónak tűnő Windyty is összezavarodott. Az előrejelzés szerint kilenckor bft 1-nek kellett volna lennie, de emellett mutatta a mért értéket is, az meg bft 4 volt. Majd amikor oldalon belül modellt váltottunk, teljesen más értékek jöttek ki. Osztottam, szoroztam… és úgy döntöttünk, hogy ez az idő bringára jó (ott leszarom, hogy bft 2, 4, vagy 6), arról nem is beszélve, hogy a bringához kell a legkevesebb előkészülés, meg hazacuccolás. És ne feledjük, holnap reggel már indulunk haza.

Hát, Árpád… imhol az adatok:

  • Távolság: 57,76 kilométer
  • Szint: 524 méter (!!!!)
  • Útvonal: Endomondo

Most az egyszer javaslom, nézdd meg a track-et (nagyítsd is ki), aztán csodálkozz. Elképesztő hullámvasút volt, a nap pedig leszarta az időjárásjelentést (felhős idő, kevés nappal), sütött, mintha az élete múlna rajta. Gondolj bele: 58 kilométeres táv, 524 méter szintkülönbséggel. Simán elmenne egy alpesi túrának is. Ja, meg ez: 8500 kcal. Egy műzliszelettel és két sörrel. (Azaz ezen a napon csak keveset híztam.)

Induláskor még gyanútlanok voltunk.

Aztán teljesen a semmiből, mondhatni váratlanul bukkant fel egy 120 méteres szint, mely a végén meredekre váltott és hopp, már 170-en is voltunk. Utána egy őrült lefelé száguldás (persze a gopro-t elfelejtettem felvenni, menetközben meg már nem álltam meg), Obrovácra meg szószerint bezuhantunk az égből. (Gopro itt sem volt rajtam. Még jó, hogy elvittem.)

De előtte a kanyon.

Obrovac, a kihagyott lehetőség. A fekvése alapján lehetett volna egy tök szép falu is. Kihagyta.

Utána egy akkora szerpentin, hogy kiköptem a tüdőmet. 4 kilométer, 200 méter szint. (Ez annyi, mint egy bazi hosszú 5%-os emelkedő.)

Viszont már fent is voltunk a szélkerekeknél.

Igen, azoknál, melyeket az öböl túloldaláról, azaz rohadt messziről egy rohadt magas hegy tetején láttunk. Nem örültem nekik. Nem voltak tervben.

Innen már azt mondtam, hogy laza lesz. Beláttuk mind a két öblöt, a csatornát, el is tudtam mutogatni, merre fogunk menni. Lezúgunk a hegyről, a benyúló földdarab tetejére hülyék lennénk felmenni, az út valószínűleg mögötte, a völgyben megy el a tengerparti (azaz 0 méter szinten lévő) Novigradba.

Nem tudom, miért vagyok ennyire naív néha.

Azok az idióta horvátok simán felvitték az utat a domb tetejére, végigvitték a gerincen, hogy utána lezuhintsák Novigradba. Így teljesen váratlanul, amikor már csak gurulást terveztünk, kaptunk a nyakunkba egy újabb 100 méteres szintet. A déli melegben. Valahogy felszenvedtük magunkat, megvigasztaltam Nejt, hogy most már tényleg vége, több ilyen nem lesz.

Nem tűnt úgy, mint akit meggyőztem. Neki lett igaza.

Nézz rá a track-re 37,48 kilométernél. Ekkor mentünk fel arra a bizonyos tök felesleges emelkedőre. Innen már tényleg csak lefelé mehetett az út. És akkor ezek a teljesen kretén útépítők bevitték az utat egy völgybe (43,47 km), melynek a túloldalán még ott volt egy szikla, 40 méter szinttel. Ahelyett, hogy körbevitték volna az utat a völgy peremén. Na ez volt az igazi szopatás, és most nem csak üresen poénkodok. Annyira váratlanul jött az emelkedő, hogy nem volt időm váltani, a hirtelen felerősödött terheléstől meg begörcsölt mind a két combom. Megálltam, de kakukk. Úgy kellett Nejnek kiműtenie alólam a kerékpárt. Közben meg a talpaim is begörcsöltek, szóval Nej gyakorlatilag azt csinálhatott volna velem, amit akar, álltam terpeszállásban, mozdulni sem tudtam. (Rendes csaj, nem élt vissza vele.)

Viszont innentől már tényleg csak gurultunk.
Azt kell mondjam, nagyon megszenvedtünk Novigradért.
Ahol hatalmas sört terveztünk inni.
Ahová végül nem mentünk be.

Egyszerűen az történt, hogy még igencsak fent voltunk a dombon, amikor kettévált az út: jobbra le lehetett ereszkedni Novigradba, balra viszont ment az út haza, azaz Posedarjé-ba. Ekkor körülbelül 50 méter magasan voltunk, azaz ha lemegyünk a faluba, akkor visszafelé még 50 méter szint. Megaharaposló. Majd jövőre megnézzük kajakból.

A sör ugyan probléma volt, de innen már csak 13 kilométer a szállás, kibírjuk. Aztán még ennyit sem kellett mennünk, Posedarje szélén találtunk egy újabb beach-et, ezt gyorsan kineveztük Novigrad-nak és leültünk, mint az iszap.

Sör. Drága. Tuctuc. Hangos. Le van szarva.

– Tudod mit tennék, ha én lennék a horvát közlekedési miniszter? – kérdeztem Nejt.
– Mit?
– Kötelezném az útépítőket, hogy minden emelkedő tetejére építsenek egy kocsmát.
– Én meg arra kötelezném őket, hogy összes hegycsúcsot túrják bele a mellettük lévő völgyekbe.
– Az se rossz.

A kör során megnéztük a vizet jobbról, balról, felülről, alulról, szél volt ugyan, de a terep böven kajakozható volt. Szóval túlóvatoskodtuk a napot. De. Ha kajakozni mentünk volna, akkor ugyan nagyobb lett volna az élmény, de így, kerékpárral, elképesztőt nőtt az önbizalmunk. Ember, azért csak egy alpesi túrát toltunk le, mediterrán melegben.

Megérkezés után egy liter Ozujsko. Mármint csak nekem. Kaja ugye nem volt egész nap, úgy megütött, mint a gőzkalapács.
– Kíváncsi vagy, milyen egy abszolút passzív hapsi? – vigyorogtam Nejre.
– Aha.
– Hát akkor csak figyelj rám.

Nej vacsorát sütött. Fogalmam sincs, honnét szerzett hozzá erőt.

– Hol eszünk? – kérdeztem.
– A teraszon.
– Nem, inkább bent.
– Miért?
– Mert bent klíma van és itt még normális vagyok. Odakint meg üt a meleg és spongyabobbá változom.
– Na látod, ezért eszünk a teraszon. Kíváncsi vagyok.

Vacsora: egy kiló csevap. Salátával. Vigyázunk a vonalainkra. Hozzá bor, utána egy újabb üveg beszélgetős bor, de már a klímában odabent. Frankón megbeszéltük, hogy egy seniornak mennyire munkahelyi kötelessége az, hogy geci legyen. Utána eljátszottam, milyen lettem volna spongyabobként. Végül leszartuk a pakolást, alvás.

Hazautazás
2016.07.18; hétfő

Korai ébredés, mert még tervünk volt. Nem bírtuk volna elviselni, ha szárazon visszük haza a kajakokat. Az idő hozta az ígért formát, sütött a nap, sima volt a tenger. Összepakoltunk, érzékeny búcsú. Visszaszereltem a helyére a wifi AP-t, megpróbáltam elmagyarázni, mi vele a helyzet, de a hölgy csak nagyvonalúan legyintett: legyen ez a következő turnus problémája. Búcsúajándékok, aztán irány Posedarje beach. (Nem a tegnapi, van egy bent a faluban is.)

Vízre dobtuk a kajakokat, átmentünk a másik beach-re, aztán el akartunk menni a szállásig, de végül lemondtunk róla. Mégis csak egy fél óránk volt az egészre, abba meg ennyi fért bele. Meg egy úszás. Mert nehogy már mi is szárazak maradjunk.

Innen már semmi különös. Illetve, de. Egy bosszantó “apróság”. Lucskónál megszoktam, hogy sorbanállás helyett elmegyek az automata kapuk felé. Bankkártyával pillanatok alatt át lehet jutni, míg az ember által üzemeltetett kapuknál egészen durva sorok is ki tudnak alakulni. Csakhogy. A bódéban ülő ember ránéz, látja, hogy személyautó, kajakkal, bringákkal. Az automata meg valamilyen cellával méri a magasságot és a kajakot hozzáadja az autó méretéhez, azaz kisteherautók leszünk. (A magasság nagyobb, mint 1,9 méter.) Ez viszont kategóriaugrás. Jelen esetben 112 kuna helyett 160 kuna. Nem ettől leszek hajléktalan, de a különbözetből már egészen jó üveg bort lehetett volna venni.

Itthon meg… minden olyan izé. A hajam még a tengervíztől tapad össze, de már látom a faliújságon, milyen mesterembereket kell hamarosan felhívnom. Meg ami egészen abszurd: az öt házzal arrébb lakó lenyúlta a szelektív kukánkat, úgy kellett visszarabolnom. Itthon vagyunk.

Posedarje 03/04

Bora #2
2016.07.16; szombat

Semmi sem változott. A szél éjszaka folyamatosan bontani akarta a tetőt, aztán belesikoltott az apró résekbe. Mi meg aludtunk, ahogy tudtunk. Én speciel 11 órát.

Reggeli. Nem a teraszon. A szél simán elfújná a tányérokat a kenyereskosárral együtt. Utána kávé, de ez már a teraszon. Ott van a hamutartó, a wifi router és a laptop. (Egyébként ez valahol hihetetlen. Nálunk ennél sokkal kisebb szélben is eltűnik a T-Home internet elérése, itt meg a legnagyobb szélvihar tombol, melyet életemben láttam, a mobilnet ennek ellenére folyamatosan hasít.)

A teraszon térelválasztóként van egy ilyen izé, egy függönyszerűség, mely zörgéssel jelzi a szelet. El fog kopni.

A tegnapi literes Plavac párja már vacak, romlott. Valószínűleg azért akciós, mert akadnak köztük ilyenek is. Tulajdonképpen szerencsénk van, egyből kiderült a turpisság, nem vásároltunk be belőle feleslegesen.

A reggelihez bontott bor alapján már rájöhettél: úgy döntöttünk, nem megyünk sehová. Plitvicére egész napos esőt jósolt a reggeli meteorológia (9-ig 90%-os valószínűséggel, utána 100), 10 óra körül itt is megindult az eső, szóval az időjárás kapja be. Vettünk csirkemellet, fokhagymát, az apartmant minden irányból rozmaringdzsungelek veszik körül, tegnap vettünk egy csomó finom dalmát bort. Elleszünk. (Egyébként pont ezen meditáltam reggeli közben. Morgok itt, hogy így, meg úgy, miközben nem történt más, mint hogy a körülmények más irányba kényszerítettek, mint amit szerettem volna. De igazából ez a más irány sem annyira rossz: szabályozott hőmérsékletű apartman, gyönyörű kilátás, egzotikus ízek, pihenés, kikapcsolódás. Oké, a teraszhoz meleg ruha kellene, de van bor.)

A külföldi pénztárcámban megtaláltam egy ottfelejtett Istanbul card-ot. Nem mostanában fogom elhasználni.

Kettő körül nem bírtam magammal, gondoltam legalább az egyik bringát megjáratom. Nos, kiderült, hogy nem véletlenül állt máshol, mint ahová leraktuk. Elvitte a szél, utána meg valamelyik házvezető visszahozta. A váltó szanaszét volt csúszva, eljátszottam vele, mire visszaállt. Aztán az úton masszívan beállt autósor (hurrá, óriásit szoptunk volna, ha nekivágunk Plitvicének), a szél durván büntetett (hurrá, óriásit szoptunk volna, ha mégis elmegyünk bringázni), szóval éppen elég volt eljutni a boltig és venni ezt-azt.

Pangunk. Én netezek, blogolok, Nej hol bort iszik, hol alszik. A jó hír az, hogy a meteorológia szerint a bora hajnal kettőkor elhúz a francba, és bár a vasárnap nem tűnik teljesen simának, de megjátszható. Megsülni biztosan nem fogunk.

Délután csirkemell fokhagymásan, rozmaringosan, salátával és hvar-i borral. Legalább ez legyen jó. Utána ágyban olvasgatás. (Kábé két percig.)

Késő délután terasz. A viharos alapszél már nincs meg, a pöffök még emberkednek, de jelentősen csillapodott az idő. Egy baj van: minden hideg, napok óta fázok, a tenger pedig barátságtalan. Semmi kedvem sincs holnap belebújni. (Igen, egy pillanatra megérintett az is, hogy hát hülye vagyok én, hogy a kényelmes nyugiból menekülve beülök egy ilyen billegő izébe és szélben, hidegben, vízben gyötröm magam?)

Lehet, hogy már az idegeimre ment ez az idő. A túloldali dombokon megjelent egy napcsík. Egyből lefényképeztem. Hogy legyen bizonyítékom. Hogy a nap még létezik. (Mire leírtam, már el is tűnt a csík. De késő, a fénykép megvan.)

Ebéd után kintfelejtettem a bort a teraszon. Fél hétkor keltem fel a délutáni szunyókából, akkor vettem észre. Nem melegedett fel.

Kicsit gáz, hogy – az érkezést is beleszámítva – 2,5 napja vagyunk itt, és a fényképezőgépben lévő közel száz fénykép szinte mind az apartmanban készült.

A látvány egyébként egészen elképesztő. Délnek nézve piros az ég alja (aligha szél nem lesz), nyugaton pedig rózsaszín felhőtömb nehézkedik a hegyre. Eddig azt hittem, ilyet csak Dali képes festeni.

Estefelé ülök a teraszon és Christopher Moore egyik horrorparódiáját olvasom bogarászgatom. Miközben a vérszomjas vízpára alattomosan közelít az apartmanhoz.

Posedarje 02/04

Bora #1
2016.07.15; péntek

És igen: reggel már dübörgő szélre és tarajos hullámokra ébredtünk. Ez egy kicsit megnyugvás is: oké, nem csak belengették, hogy szopunk, hanem tényleg.

Meteorológia. Az eddig kétnaposra jelzett bora immár 2,5 napos lett. Tekintve, hogy eleve három napra jöttünk, a túraterves papírt hanyag eleganciával kukáztam ki. (Pedig valami ilyesmire számítottunk.)

Reggeli után irány Zadar. Egyrészt a Getróban jó áron lehet horvát borokat gyűjteni, másrészt meg csavargunk egy kicsit az óvárosban.

Ahogy csorogtunk befelé, a város szélén megláttunk egy Metro áruházat. Tulajdonképpen ez is jó lesz. (A Nokia Here navigációja elég vacak, ez a bolt meg már itt van.) Kicsit gáz volt, mert a Metro kártyámat a magyar pénztárcámban hagytam (azt meg a szálláson), de Nejnél ott volt a Barnáé, határeset. Egy nagyobb csoporttal bementünk, telepakoltam a kosarat borokkal, aztán pénztár. Egy kicsit azért izgultam. A csajszi először nem fogadta el a magyar kártyát, aztán átintett a párhuzamos sorban várakozó vevőhöz, elkérte az övét, lehúzta… és ennyi. Vásároltam egy kosár bort a STRMGVA Kft nevében. Az ő diszkontjával: 10%, azaz olyan háromezer pénz kedvezmény. A pénztárosnő vigyorogva mutatta is, én pedig elmorogtam egy “how lucky we are” megjegyzést a bajszom alatt. De azért jól esett.

Utána Zadar bekeményített. Ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett gyanús lenni, hogy valószínűleg nem csak a mi fejünkben fogalmazódott meg az a zseniális ötlet, miszerint a szar időben menjünk inkább várost nézni. A közlekedés gyakorlatilag beállt, mint a gerely. Az összes belvárosi fizetőparkoló megtelt, a tömeg meg csak araszolt. Kiszabadulni is csak úgy tudtunk, hogy leszartam egy behajtani tilos táblát, aztán később autóztunk egy kicsit a járdán, mert az út elfogyott, végül többszörös nehéztüzérségi becsületsértések mellett sikerült rávennem a Nokia herét, hogy vezessen ki, utána meg haza. Ennyi volt Zadar. (Egyébként voltam már itt, akkor sem fogott meg a város, szóval nem vesztettünk sokat.)

Odafelé is, visszafelé is átmentünk a sztráda fölött és mindkétszer csak annyit tudtunk hozzáfűzni a látványhoz, hogy asztakurva. A hazafelé menő sáv mindkét irányban beállt a horizontig. Úgy értem, hogy álltak, mint a cövek, semmi mozgás. Valószínűleg sok embernek jutott eszébe az a zseniális ötlet, hogy ilyen ítéletidőben inkább hazamennek, nem várják meg a szombati turnusváltást. Aztán a dugó miatt az autófolyam természetesen kiáradt, jutott belőle bőven a posedarje-i magisztráléra is. A szállásunkhoz vezető meredek, hegyesszögű utcára ugye csak a szembejövő sávből lehet lekanyarodni. A fullra bedugult szembejövő sávból. Szerencsére villogtatással, indexlámpával és mutogatással le tudtam kommunikálni a helyzetet, így mindenki addig tolatgatott, amíg befértünk a kanyarba.

Ja, előtte még lementünk a faluba. (Dugó, hegyesszögű lehajtó, nyilván.) A teraszunkról ugyanis kiszúrtunk egy szimpatikus strandot. Nem csak a fakocsma tetszett meg benne, hanem a sima beszállási lehetőség, és az, hogy kocsival le lehet menni a partig. Ahogy nézem, max fél napunk lesz evezgetni, na erre a kis időre biztosan nem fogjuk le-, meg felcipelni a kajakot a szállás melletti meredeken.

Megjegyzés: miközben ezt gépeltem, a szélvihar belefújt egy hamutartónyi hamut a szemembe. Ja, a kettős terasz teljesen szélvédett felében gépelek. De itt most ilyen nincs. Az előbb elmentem vécére és a szél átfújt az ülőkén. Alulról.

Szóval lementünk a falu kikötőjébe, megnéztük a strandot, szuper. (Eltekintve attól, hogy kamerázás közben kis híján belefújt a szél a vízbe egy 110 kilós szimpatikus férfit.)

Utána beültünk egy part menti kiskocsmába. Pizza van? Van. Adjatok. Kaptunk két olyan pizzát, hogy kettéállt a fülünk. (A szokásos óriási horvát pizza.) A hangulat: ezer éve nem volt részem ilyen élményben. Dohányzó étterem. (Nej: eszedbe ne jusson!)

Hazafelé bolt. Nej beszaladt citromért, én meg megnéztem a borokat és meglepődve láttam, hogy van peljesac-i Plavac literes asztali bor 25-re leárazva (1100 forint), elég jól ismerem ezt a bort, könnyed, gyümölcsös, beszélgetésekhez, hétköznapi borozásokhoz kitűnő, vettem is két tesztüveggel. Ha beválik, akkor holnap rátolatok a boltra.

Aztán itthon.

Nehéz erről mit írni, mert ránézésre nem történik semmi, közben pedig ezerrel tekernek a fogaskerekek az agyban. A szombat elveszett, még rosszabb időt jósolnak, mint mára. El kellene autózni valahová. Valahová, ahol az embereknek még csak szavuk sincs a szélre. A Windyty szerint a szélcsendig legalább 250 kilométert kellene autózni. Háát… akkor marad a szél. Autózzuk le a tervezett kerékpártúra útvonalát? Ezzel pont az újdonságot vesszük el belőle. Hiszen sanszos, hogy ide még visszajövünk. (Evezni is jó terep, kerékpározni is.) Menjünk el Plitvicére? Vagy Paklenicára? Mindkettőhöz át kell menni a Velebiten, azaz Sveti Rok alagút. Márpedig a szombat eleve dugulós nap, ha valahol bedugul a sztráda, a két nagy alagútnál biztosan, az meg, hogy a szállás helyett a kocsiban ücsörögjek egész nap, annyira nem jó megoldás. Tényleg, mi van, ha egész nap a szálláson ücsörgünk? Nos, a szél eleve megőrjít. Valamikor dolgoztam gyárban, megszoktam, hogy gépek dübörögnek körülöttem, de ez a vihar egy hengermű. És az állandó, pokoli erős huzat, azt nem lehet megszokni. Simán átfúj a házon. Ember, megnéztem: a Beaufort skálán 5-7 erősségű alapszél mellett 7-9 széllökések vannak. Kilenc!!! Soha nem gondoltam volna, hogy valamikor lesz szerencsém ilyen szélhez. Itt meg 2,5 napig benne élünk. Néha kisétálok a terasz szélére (közben kapaszkodok) és nézegetem az öblöt. A borákra jellemző híres/hirhedt vízpermet folyamatosan előttem van. Jobb híján tanulmányozgatom.

A borák vízpermete régi vitatéma. Egyrészt azt mondják, hogy a borába keveredett kajakost nem is az öli meg, hogy belefordul, hanem sokkal inkább a víz feletti vízpermetbe fulladnak bele. Lehetséges? A fene tudja. Aki belefulladt, az már nem tudja megmondani. Így megmaradt vitatémának: a nagyon profik kiröhögik, a vízimentők hümmögnek, a kevésbé profik meg tanácstalanok. Inkább kerülik a borát. Csakhogy. Ez a vízpermet-mizéria megjelent a Balatonnál is, ahol a szabályozás egyértelmű célja az, hogy soha, semmikor ne legyenek a vízen sportolási céllal emberek. (Ugye az informatikában is az a legstabilabb rendszer, amelyikben nincsenek felhasználók.) Ennek az idióta szabályozásnak pont kapóra jön a vízpermet téma, mert erre hivatkozva még jobban lehet szigorítani.

Szóval tanulmányozgatom. Az egyik érv az, hogy a vízpermet közvetlenül a vízfelszín felett alakul ki, azaz az úszókra veszélyes, de a kajakosokra nem. Ez egyértelműen nem igaz. Olyan 6-7 bft körül jelenik meg a vízpermet. Ez alacsony. De 8-9 bft körül már van 1-2 méter magas, ezt simán elkapja a kajakos is. Igaz, ezek a vízpermet foltok még nem túl nagyok. Ekkora szélben gyorsan mozognak, a kajakosnak rövid ideig kell kibírnia levegő nélkül és már ki is került belőle. Azt viszont el tudom képzelni, hogy a 10-12 bft zónában már ki tudnak alakulni akkora vízpermet felhők, hogy tényleg bele lehet fulladni. De ilyen időben vízen lenni kajakban… az már egyébként is minősített öngyilkosság. Mindenesetre Magyarországon már a 10 bft is ritkaság, szvsz elég otromba dolog ezt a vízpermet izét belekeverni a balatoni viszonyokba.

Még variáltunk azon, hogy Nej nekiáll innen dolgozni szombaton, cserébe megkapja a keddet szabadnapnak, így egy nappal később megyünk haza (hétfőn babapopsi simaságú víz várható), de aztán elvetettük. Utána találtam Plitvicére egy kerülő utat Gracac felé, jó is lett volna, oké, megyünk… erre ránéztem az időjárásjelentésre, és… Plitvicén ugyan nem lesz orkán erősségű szél, viszont egész nap esik. Fasza. Rövidnadrág, póló. Hogyan is utazik az ember július közepén Horvátországba?

Magunk között szólva azért kezd egy kicsit tele lenni a hócipőm a horvát tengerparttal. Kaptam már itt novemberi viszonyokat Porecben augusztusban, most itt van ez a viharos, októberi idő júliusban, márpedig eddig az volt a mondás, hogy a Balaton ugyan kiszámíthatatlan nyáron, bezzeg a horvát tengerpart. Bezzeg. Útiköltség sztrádán 60e.

No mindegy, gyakorlatilag beszorultunk. Nem tudunk menni sehová. Hiába a kajakok, hiába a bringák, hiába a feltankolt autó. Nem kicsit frusztráló. Persze, lehetne olvasgatni. Ha elraktam volna az olvasószemüvegemet. A kilátás ugyan gyönyörű a teraszról (már ha ki merek menni a korlátig), de egész nap azt nézni, nem egy nagy kihívás. Meg van még a laptop, internettel. Sírok.

És ekkor szakadt le este az ég, tömérdek esővel.

Posedarje 01/04

Előzmények

Kicsit messziről kezdem. Tavaly decemberben rakott össze a kajakos társaság egy túrát a Zrmanje kanyonba, májusi időzítéssel. Mi pont akkor mentünk Grúziába, így kimaradtunk, de alaposan átnézve a térképet, láttuk, hogy meglehetősen izgalmas a környék, megérne egy misét.

Nézegesd egy kicsit a térképet: a Zrmanje folyó (jobbra) egy kifejezetten hangulatos kanyont vágott a dombok közé – errefelé forgatták a jugó Winnetou filmek egyes jeleneteit is – majd a folyó beletorkollik a Novigrad öbölbe, mely a tenger egy furcsa betörése a szárazföldre. Az öbölböl ki lehet menni a tengerre is – bár a viaduktról nézve, elég erős áramlással kell számolni a csatornában – de maga az öböl is bejárható, nyilván a fő attrakció a Zrmanje kanyon, viszont az öbölrendszernek itt még nincs vége, az öbölből nyílik egy másik csatorna, mely mögött egy újabb öböl található. Települések mindenhol vannak, azaz evezgetés, bejárás közben bárhol ki lehet szállni pihenni, inni valami frissítőt, illetve hangulatos dalmát falvakat nézegetni. Minden szempontból védett öböl, a tenger hullámzó kilengései nem jönnek be, a szél persze igen. Az öbölrendszer kerékpárral is körbejárható, a távolság 58 kilométer, egy szolíd egynapos túra. (Bár szintek vannak, nyáron kánikula is, de ez adja a sportértéket.)

Nem is vacakoltam tovább, január első hetében foglaltam egy apartmant Posedarjében, július közepére. Dalmácia, július közepe, mi baj lehet?

Aztán májusban mindenki ráfaragott: mi Grúziában fogtunk ki egy felhős, esős időt, de Maslenicében, ahol a többiek megszálltak, szintén vacak idő volt. Sajnáltam is őket, de azért titokban megveregettem a vállamat: ha valaki biztosra akar menni, akkor csak júliusra foglal. A május… azért eléggé necces.

Aztán telt-múlt az idő, elérkezett a pakolás, indulás ideje. Szokás szerint stressz üzemmódban.
Indulás előtti napon Nej kisétált a lugasba. Kezében egy keverős csaptelep karja. Houston, we have a problem. A mosókonyhában próbált vizet engedni, de kezében maradt a kar. A forró víz pedig ömlött a csapból, megállíthatatlanul. Próbáltam csempecsapnál elzárni, de egyik sem hatott rá. Az összes vizet elzárni nem igazán szerencsés, szerelőt hívni, csaptelepet cserélni meg már nincs idő, mindjárt indulunk. Végül kalapáccsal és vésővel sikerült belenyúlnom a csaptelep belső lelkivilágába: addig ütöttem egy műanyag bumszlit, amíg el nem állt a víz. Megölnöm nem kellett, azt már Nej megtette.
Oké. Mehettem vissza tervezni. Windyty. És lemeredtem. Ekkor már egy hete tombolt itthon egy hőhullám, az utolsó napokban még éjszaka is alig ment le a hőmérséklet 30 fok alá. Erre azt mutatta nekem az online levelibéka, hogy az utazás napja még oké, de odalent éjfélkor jön valami bora erősségű szörnyeteg és csak szombat délben megy el. Ja, Pesten pedig már az indulás előtti éjszaka érkezik az itéletidő. Jó kis koktél.

Oké. Újratervezés. A bora nem megy csak úgy el, még ha távozott is, a víz a lavórban sokáig lötyög. Akkor szombat délután letoljuk a kerékpártúrát, vasárnap pedig a Zrmanje kanyon. Péntek? Benézünk Zadarba, egyébként meg maradunk a popsinkon a szálláson. Szerencsére lesz nálunk egy tálca sör. Három napra. Elleszünk.

Leutazás
2016.07.14; csütörtök

Az éjszakai vihar miatt nem pakoltuk fel az autót. Majd hajnalban. Ötkor keltünk, hétkor terveztünk indulni. Nos, a vihar megvolt, örültünk neki, aludhattunk bezárt ablakok mellett a fullasztó melegben. Aztán pakoláskor jött a következő vihar, nem is kicsi. Ekkor meg ugye csonttá fagytam odakint. Értékeltem a helyzet iróniáját: kánikula, utána felhőszakadásban pakolás, utána megint kánikula, végül bora. Én, a hőelem.
Nem hiszed el, hogyan pakoltunk hajnalban. A laptopot már elraktam, így a médiacenteren hoztam be a met/idokep párost, mindkét radar videót kiraktam a tévére, és a fél szemem mindig oda fókuszált. Amikor azt láttam, hogy jön tíz perc szünet, gyorsan kirohantam, beraktam ezt-azt, felszereltem a bringákat, feldobtuk a kajakokat. Így csak mérsékelten áztam szarrá. Indulás előtt egy forró zuhany, végül fél nyolc körül elindultunk.

Balatonfenyves környékén jöttünk ki az ólomszínű felhő alól. Utána persze megint kurvanap. (Teljesen leégette a bal oldalamat.)
Az M7-en akkora volt a forgalom, mint az M3 pályán péntek délután. Csak éppen csütörtök kora reggel volt. Nem értettem. Próbáltam beállni 100-ra, hogy békén hagyjanak, de nem. Látták a kajakokat, a bringákat és mindenkiben, még a teherautókban és a kamionokban is felgerjedt az előzési vágy. Utána meg visszalassítottak. Időnként meg nekem lett tele a tököm és 150-nel lehúztam az egész bagázst a faszba.

Határőr. Felpillantott a kajakokra. Hová mennek? Tengerpartra. Aha, köszönöm. Elengedett. Hová máshová mehetnénk? A Paklenicára sziklát mászni? A horvát bódé mellett szokás szerint elsprinteltünk, ordítás, visszatolattam, de csak intettek, hogy menjünk. Ez évről évre egyre bizarrabb.

Lejöttünk a sztrádáról, mentünk a faluba. Igazából piszkosul egyszerű az egész, a szállás a sztrádáról lekanyarodó magisztrále mellett van, nem is lenne gond, csak hát azok a fránya részletek. A szállás a főúttól kábé 20 méterre van, csak éppen a főútról nincs behajtás, a térkép nem ismer semmilyen másik utat és az egész egy durván meredek domboldalon fekszik, szóval a húsz méter oldaltávolság az legalább tíz méter szintkülönbség is egyben. Az autóforgalom meg durva, nincs ám olyan, hogy hoppá, megfordulok. Elautózgattunk a helyszín előtt néhányszor, a GPS koordináták alapján be is lőttük a szállásunk tetejét, de nem tudtunk lejutni. Próbálkoztunk a faluból is, de nem vitt ki odáig az út, korábban felment a főútra. A vége az lett, hogy ledobtam az autót egy közeli szálloda parkolójába és nekivágtam gyalog. Így találtam meg egy ösvény erősségű, rettenetesen meredek és hegyesszögű lehajtást. Gyakorlatilag látatlanban fejesugrás a fenyők közé. De egyértelműen ez volt a levezető út. Még úgy, hogy a szemközti sávból fordultam rá, még így is vagy kettőt ipszilonozgattam, mire be bírtuk venni a kanyart. (Kajakok, bringák, naná.) Aztán lefelé elmentünk egy – hát, erősen jóindulattal – félkésznek tekinthető épület mellett, majd bejutottunk egy kőfejtőbe. Tovább nem vezetett az út. De legalább volt hely parkolni. Visszasétáltam. A félkész épületből kihajolt egy hajléktalan.
– Jozsef? – kérdezte.
Elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam. Akarom én ezt? Próbáljuk meg.
– Yes. I’m looking for Frank Tschautscher.
– OK, this is.
Nem ugrottam a plafonig örömömben. De legalább értettem, miért volt olyan pokolian olcsó a szállás. (Az adott időszakban a környéken ilyen árban csak kempingben lévő deszkabódét találtam volna, mindenféle komfort nélkül. Ez meg full felszerelt apartmanként hirdette magát. Ugyanannyiért.) De túl sokat nem variáltam, félkész házban lakásban egyébként is jók vagyunk, ha elaludtunk ilyesmiben 2000 méter környékén Grúziában, mindenféle fűtés nélkül, csak elleszünk a horvát tengerparton is. Nagy levegő, udvarias mosoly, gyerünk. Elsőre bevittek valami pinceszerű szobába.
– Ez az egyik apartman. Itt nincs klíma, mert ez magától hűvös – magyarázta a hapi.
– Ja, sejtem – hümmögtem. A sóbányák is hűvösek. Terasz nem volt, az ajtó az udvarra nyílt, ott volt valami kertiasztal. Panoráma nulla.
– És a másik lehetőség? – kérdeztem vissza.
– Ahhoz mászni kell.
Felmentünk egy hosszú, vakolatlan lépcsőn. (Nem mintha ez nagy meglepetés lett volna, az egész épület vakolatlan volt.) Aztán tekeregtünk egy sort, én legalábbis kezdtem elveszíteni a fonalat, majd felmentünk egy újabb lépcsőn (ez már rendben volt, de mellette volt egy másik, vakolatlan is), fönt valami ajtó, bementünk… és tátva maradt a szám. Gyönyörűen berendezett két hálószobás, konyhás, étkezős, fürdőszobás, klímás apartman, hatalmas dupla terasszal és akkora panorámával, mint ide Lacháza.
– Akkor melyiket választja? – kérdezte a hapsi.
Én meg néztem rá, mint a hülyére. Na, vajon melyiket?

Később kiderült, hogy a felmenetelhez nem kell bejárni a pince kazamatát sem, a kertben van egy roppant hangulatos kőlépcső, körbevéve rengeteg mediterrán virággal, fűszernövénnyel, szóval nagy királyság.
Felcuccoltunk. A házigazdák: Diana és Mikola. (Annak a bizonyos Frank-nak az anyósa, illetve az apósa.) Még csak elkezdtünk pakolni, amikor szóltak, hogy ugyan, igyunk már meg egy hideg sört. Visszaintettem, hogy a pakolás után nagyon szívesen. Nem várták meg, már közben odaszóltak, hogy most aztán tényleg irgumburgum. Jó arcok. (Végre valaki, aki rosszabbul beszél angolul, mint én.) Leültünk, kérdezgették, mit fogunk csinálni. Elmeséltem a túraterveinket. Egy kicsit hátrébb húzódtak. (A teraszról körbenézve, így 3D-ben, már nekem sem tűnik annyira magától értetődőnek az öböl körbebringázása. Azért az ott szembe, az egy ránézésre is 3-400 méter magas hegy.)

A kilátás tényleg gyönyörű. Már órák óta nézegettem a tájat, mire leesett, hogy szélerőművet oda szoktak tenni, ahol sok a szél. Itt meg van vagy harminc forgómorgó. Hmm. Kajakos terep?

A beszállóhely rendben is volt (hiszen ez kapott meg először az apartmanból), csak éppen… a part durván mélyen van. Szűk ösvényen. Izgalmas lesz levinni a kajakokat. (Bár Mikola felajánlotta, hogy segít.)

Mindenfelé rozmaring. Úgy nő, mintha gyom lenne. Nehogy már valamelyik napon ne süssünk valami fokhagymás akármit.

Egy másik házaspár van még a házban. Szlovákok. Üdvözöltem őket, a hapsi magyarul válaszol. Hoppá. Langsam spazieren.

Berendezkedtünk. Bár nem tartom magam internetfüggőnek (Nej szerint de), mindenesetre kellett volna a wifi hozzáférés. Tudod, már csak a meteorológia miatt is. A lépcsőfeljárónál népi motívumokkal díszített tábla, rajta a wifi konfigurációs doksija. Ez egyfelől remek, csak éppen én nem konfigolni szeretném a wifi-t, hanem használni. Aztán a papír alján kézzel írva: kljucs/key/lozinka:XXXXxYYYYY. Te mit gondoltál volna? Én azt, hogy a kljucs/key (egyik horvátul, a másik angolul) úgy néz ki, hogy lozinka:XXXXxYYYYY. Nem tudtam fellépni. Megkérdeztem a házinénit, de úgy nézett rám, mintha az anyját sértegetném.
– Aranyom, 62 éves vagyok, dehogyis értek ehhez. Tessék itt van az egész hóbelevanc, vidd föl, aztán csinálj vele, amit akarsz.
Így jártam el. Felvittem a teraszra a wifi AP-t, lekaptam a hátulját, ott volt benne a default jelszó. Igen, jól sejted: a lozinka azt jelenti, hogy jelszó. Azaz a kljucs/key/lozinka ugyanazt jelentette, a tényleges jelszó pedig az utána lévő jelsorozat volt. Persze ez nem volt elég, az AP teljesen behalt, reseteltem, aztán beléptem adminként, aktiváltam a SIM kártyát, végül beröffent. Visszavittem a helyére, de onnan meg nem láttuk. Rövid tanakodás. Ez a cucc eddig nem működött, mégsem zavart senkit. Ergo senki nem használta. Akkor meg miért ne vinném fel a szobánkba?

Összefutottam a szlovák szomszédokkal. Szóltam a hapinak, hogy van net, ha kell, meg tudom adni a jelszót.
– Ne hülyéskedj már. Van net, csak nem működik.
– Én meg megcsináltam.
– Tényleg?
– Informatikus vagyok.
Ezt lefordította a feleségének, majd mindketten harsányan röhögni kezdtek. Nem feszegettem.

Végre, miénk a kéró. Klíma! Az utóbbi napok hőség okozta szenvedései után! És pénteken bora, azaz addig alszunk, ameddig akarunk. Nem is olyan rossz ez eddig.

Aztán egyből meteorológia. Asztakurva. Az egynapos borából kétnapos lett. Ez azért már bosszantó. Eddig lehúztuk a belső öblöt, most bebuktuk a bringatúrát. Meg kell elégednünk vasárnap a Zrmanje kanyonnal. Szombatra meg kitalálunk valamit. Mittudomén, Plitvice sincs olyan messze.

A szar időre való tekintettel három könyvet is csomagoltam. Olvasószemüveg nélkül. Ügyes.

A kabócék délután hatkor bekussoltak.

Este fél tíz. Üldögélek a teraszon, a fullasztó meleg kezdi átadni a helyét az éjszakai hűvösnek. A Windyty szerint északabbra már elkezdődött a tánc.

Mi és a külvilág

Nehezen felfogható, de a média helyzete – beleértve a sokáig reményeket keltő online médiát is – elérte azt a szintet, hogy ma, hírolvasás előtt felveszem a nehézbúvár felszerelést és csak az erősen megszűrt információkat engedem át a páncélon. Az írások 90%-a elvérzik már a címnél. A maradéknak több, mint a fele pedig az első mondatoknál. Kommentet olvasni egyszerűen felesleges.
Pedig sokáig nem volt ez így. Egy időben lehetett beszélgetni mind a komment szekciókban, mind a fórumokon. Ma már az egészet elárasztották a fizetett bértrollok, illetve az önkéntes, fanatikus hívő trollok. A hírportálok pedig még az anyjukat is megdugnák 100+ kattintásért és persze szemérmetlenül gerjesztik a kattintásgeneráló hisztériát, minden ügyben.
Abszolút röhejes, de lassan megint aktuális lesz a Candide zárómondata: “Műveljük kertjeinket”.
A világot meg hagyjuk megdögölni, mert reménytelen.

Vegy szer

Na szóval, értem én, hogy modern kor, meg hogy leigáztuk a természetet, de ez nem igazán stimmel nekem. Valahogy nem ilyen igára gondoltam.

Délután kis híján felfaltak a legyek a lugasban. Úgy rángatóztam munka közben, mintha vitustáncot járnék és most kivételesen nem azért, mintha annyira élvezném a munkámat. A legyeket ráztam le magamról. Aztán bedühödtem és begyújtottam az egyik fáklyát. A legyek elmaradtak ugyan, csak éppen 37 fok helyett rögtön 42 lett mellettem. Aztán eljött az este, a fáklya kiégett, szerencsére a legyek is elmaradtak, jöttek viszont a szúnyogok. Oké, bementem, befújtam magamat szúnyogriasztóval. Az idő közben lehűlt, csakhogy sajnálatosan ebből nem sokat éreztem, mivel a szúnyogriasztó eltömítette a pórusaimat, így rendületlenül izzadtam tovább. (Csak megjegyzem, a spray semmit sem ér az éjszakai molylepkékkel és egyéb bogarakkal szemben, ezeket pusztán a mentális erőmmel próbáltam meg elhajtani. Sikertelenül. Úgy kellett őket kipiszkálnom a szememből, hajamból, orromból és a fülemből.) Aztán befejeztem a melót, alvás előtti zuhany, ez persze lemosta a szúnyogriasztót, viszont jelenleg éppen bolhákkal is küzdünk, így zuhanyzás után végigfújtam magamat bolhaméreggel. Ja, speciális illatú testápoló. És ugyanolyan hatékonysággal tömíti a pórusokat, így mire ágyba jutottam, ugyanúgy izzadtam, mint egész nap. A macskák miatt meg még mindig nincs kereszthuzat.

De leigáztuk, Oszi. (Le, Dezső.)

Félig

Van ugye ez a klasszikus példabeszéd a fél pohár vízről. Hogy az most félig üres, vagy félig teli, attól függően, hogy pesszimista, vagy optimista ember látja. És hogy te melyik vagy.

Az egész gondolatmenet elvi hibás. A pohár jelenlegi státusza nem statikus, hanem dinamikus: ha tele volt és elfogyott a fele, akkor félig üres – mivel az üres állapot felé megyünk. Ha üres volt és félig feltöltötték, akkor hasonló módon félig teli. Mivel a tele állapot felé megyünk.

Ha pedig nem tudjuk, milyen volt a korábbi állapota, akkor egyszerűen csak félig van.

Gyógy szer

Tulajdonképpen semmi különös, csak az a szokásos, kis hazai falkaparós frusztráció.

Elég erős refluxszal küzdök, rendszeresen szedek rá gyógyszert. (Az a bizonyos Refluxon.) Ha a gyógyszer egy nap kimarad, akkor csak óvatosan merek táplálkozni: nincs kávé, nincs bor, nincsenek savkeltő ennivalók, de persze tilos az éhezés is. Bariból úgy érkeztem haza, hogy már csak egy szem volt, ami pont jól jött ki, hiszen el tudtam menni az orvoshoz feliratni az új adagot.
Ja. A dokinő csütörtökön háromkor nyit, odamentem kettőre, ekkor derült ki, hogy két hétig szabin van. A helyettes négykor nyit. Jó, így jártam. Hazamentem. Gondoltam, délután felhívom, hogy pénteken mikor rendel. (Kiírva csak annyi volt, hogy péntek: változó.) Felhívtam. Azt mondta, hogy pénteken egyáltalán nem rendel. Amikor belesikoltottam a telefonba, akkor megvígasztalt, hogy menjek csak be, valahol biztosan lesz rendelés. Nem rizikóztam, kocsiba vágtam magam (pedig az ebédhez már lecsúszott két pohár bor) és még éppen behajráztam a helyettesítő orvost. Megvolt a recept.

Ja, hogy miért fontos? Hétvégén újabb bográcsparti haverokkal, utána a közeljövőben nomádos kajaktúra. Meg lehet csinálni gyógyszer nélkül is, persze, csak öröm nem lesz benne.

Pénteken bevásárlás, gyógyszertár. Leírom, hadd kapjanak egy kis reklámot: Benu gyógyszertár.
A csajszi szó nélkül visszadobta a receptet.

Elmagyarázom. A Refluxonból kétfajta van: az egyik szopogatós, a másik kapszulás. A hatóanyag ugyanaz, a dózis is. Az ára is. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor melyik fajta lesz hiánycikk. Nyilván a dokik sem tudják, amikor felírják. Aztán vagy pont az lesz a gyógyszertárakban, vagy nem.

– Sajnálom, nem tudom kiadni. Hiánycikk.
– Kapszulás van?
– Igen, de azt nem adhatok helyette.
– Miért?
– Tilos.
– Nézze, én tegnap elcsesztem egy napot, mire beszereztem a receptet. Így is csak mázlival sikerült.
– Menjen vissza az orvoshoz és irassa fel a másikat.
– Nem mondja komolyan! Még a helyettesítő orvos sem rendel. Lehetetlen.
– Nem adhatom ki ezt a gyógyszert.
– Ne csinálja már. Enélkül csak félember vagyok. És a közeljövőben nagy szükségem lesz rá.
– Nem adhatom ki.

A többit nem írom le, én sem vagyok büszke magamra, nagyon durva dolgokat ordítottam a nőre. Aztán kiviharzottam. Megvolt a bevásárlás, majd felhívtam Nejt, hogy ő hol szokta kiváltani. (Neki van egészségpénztáros kártyája, ő a gyógyszerfelelős.) Megmondta. Elmentem.

– Jó napot kívánok. Ezt a receptet szeretném kiváltani.
– Aha. Sajnos szopogatós nincs. Kapszulás jó lesz helyette?
– Igen.

És ennyi volt.

Még elgondolkodtam, hogy visszamegyek és megmutatom a csajnak, de péntek volt, erős forgalom és egyébként sem érdekel, mert úgy sem megyek oda soha többet.

Váratlanul Bari

Kifelé
2016.07.04; hétfő

Sokminden jött rövid idő alatt össze. A hongkongi – születésnapi – csomagnál kiderült, hogy fizettem érte, márpedig szivart vásárolni nem lehet, csak ajándékba kapni. Még akkor is, ha benne vagyunk a 10 szálas limitben. Visszafordították. Jött volna Apák Napi akció keretében Floridából is egy csomag, ez már ajándékként, de ebben meg 12 szál volt, igaz, jócskán a 45 eurós limit alatt. A Hivatal még töpreng. Mert ugye, óriási szabálysértésről van szó. A végén még belerendülne az épülő szocializmus. (Nem, nem Kubára gondoltam. Miránk.)
Oké, akkor majd vásárolok az EU-ból. Csakhogy a kedvenc német üzletemben éppen elfogyott a majdnem kedvenc szivarom. Ráadásul erős hónap is van mögöttem, így hirtelen elővettem egy régi, akkor még elméletinek számító ötletemet. Irány Olaszország! Utánaolvastam, személyes fogyasztásra max 200 szál szivar hozható be az EU-ból. Matekozzunk. A kedvenc márkámból egy doboz (mely egyébként se Magyarországon, se Németországban, se Szlovákiában nem kapható), odakint 5,2 euró, itthon az árban hasonló, de másik fajta az 12,5 euró, haver szlovákiai boltjában (haveri kedvezménnyel) 9 euró, a német boltban 6 euró. Nyilván az utóbbi kettőnél még bejátszik a szállítási költség is. Azaz a 40 doboz (200 szál) kint 208 euró, itthon 500 (elképesztő), de még a németektől rendelve is 265, a nyereség minimum 57 euró, ebből bőven kijön az egy éjszakányi szállás is. És akkor még nem beszéltem a kint féláron mért sajtokról (már ha egyáltalán lehet a megfelelőjét idehaza kapni), olajbogyóról, paradicsomról, tésztákról. Ezekből is összejön vagy tízezer forintnyi nyereség. Ehhez add hozzá, hogy a repülőjegy kvázi ingyen van (Wizzair pontok), szóval miért ne? Csavargás, pálmafák, tenger, kaland, környezetváltozás – és még keresek is rajta. Péntek délután megvettem a jegyet, hétfő reggel már indultam.

A végtelen könnyedség a szekun. Már csak ezért megérte. Papucs, szafari rövidnadrág és lenvászon ing. Kábé fél kilós csomag. Ahogy kiszálltam a taxiból, ugyanazzal a lendülettel, mosolyogva sétáltam át a szekun. Se túrabakancs, se kamerák, se laptop, se tablet. Két váltás fehérnemű, mobiltelefon és pénztárca.

Odabent megállított egy csajszi.
– Magyarországon él?
– Igen.
– Hát akkor magának ajándék jár!
Visszamosolyogtam. Azzal a mosollyal, amelyben benne volt, hogy igen, tudom, hogy Magyarországon élni az egyfajta hendikepp, de azért az, hogy ezért megajándékozzanak a repülőtéren, éppen akkor, amikor elhagyom az országot, meglehetősen mulatságos.

A gyerekkori reflex, amikor átmegyek a jegykezelő automaták között: azok a régi pesti szivarvágók. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig azt várom, mikor vágnak oldalba az acélkarok.

Rendkívül tiszta az idő: látom fentről a régi lakásunkat a Wekerlén, a csónakházat Erzsébeten, Dunaharasztiban, az összes problémás nádasátjárási lehetőséget az RSD-n, az ismerős szigeteket, kanyarokat. Csodás. Igaz, a Balcsi pont a túloldalon látszik, de talán hazafelé is ilyen tiszta lesz az idő. (Oda-vissza ablak mellé kaptam helyet.) Később Horvátország, a Velebitek, és nocsak, pont az idei evezősterepünk felett repültünk el. Akkor én már láttam is felülről.

Alighogy elhagytuk Pag szigetét, bemondták a mikrofonba, hogy megkezdik az ereszkedést. Ez így, valahogy felfoghatatlan. Tudom, hogy légvonal, de akkor is. Ha Zadarból mennék autóval Bariba, egy nap alatt sem érnék oda. Itt meg már ereszkedünk. És úgy egyáltalán: a repülőút 70 perc. Ennyi idő alatt a munkahelyemre nem érek be, városon belül, tömegközlekedéssel.

Reptér. Buszjegy. A könyvesboltban. Hol máshol. (Bár láttam már Olaszországban cukrászdában, bárban, fagyisbódénál.) Ez egy érdekes könyvesbolt, olyan Libri-féle, de tartanak szivart is. Megvettem az összeset. Mindent a kultúráért.

Bed & breakfast. És tényleg. Ablaktalan szoba, benne egy ágy. Leültem az ágy szélére, körbenéztem. Aha. Akkor első körben vennem kell törölközőt. Mert nem hoztam. Aztán felálltam és észrevettem, hogy azon ülök.

Viszont már ekkor éreztem, hogy igencsak elkapkodtam ezt a szállásfoglalást. Lesznek itt még bajok. Dél-Olaszország, július, kánikula. A szálláson pedig nincs klíma, nincs ventillátor, nincs hűtőszekrény és nincs saját fürdőszoba. Három szobára jut egy – és a fene tudja, milyen népek lesznek a másik két szobában. De a lényeg: nincs állandó lehetőség lehűteni magam, ha felforrt az agyvizem. Márpedig fel fog forrni.

Második szivarbolt. Egy, csak egy doboz szivar. A francba. Milyen szivarbolt az, ahol kevesebb szivart tartanak, mint a könyvesboltban?

Harmadik szivarbolt. Itt két doboz volt kirakva. Na ne már. Megkérdeztem, hogy van-e több, erre a csajszi elővett még egyet a pult alól. Hohó, ahol egy van, ott lehet több is. Szóltam, hogy ne kispályázzon, vegye elő, amije van. Előkerült egy tizes csomag. Vérszemet kaptam. Még. Erre megkérdezte, tulajdonképpen mennyi kell? Mondtam, hogy húsz. (Valójában negyven, de nem akartam egyből ledobni az atombombát.) Végül a csajszi összeszedte az összeset. 18. Szuper. Akkor már 29 megvan a negyvenből. Időközben bejött egy idősebb hapi, de a csajszi odakiabált neki valamit, miközben rám mutatott. Gondolom azt mondta, hogy be se gyere, mert ez a szimpatikus fiatalember most vásárolta fel a készletet. Kicsit féltem, amikor kimentem, de végül nem vertek meg.

Fagyi. Dobozban adták. Jótanács: ne edd meg idő előtt az ajándék ostyakarikát. Különösen akkor ne, ha kevés inget hoztál.

A fagyitól ragacsos kezemet simán beletöröltem a csuromvizes hajamba. Jobb híján ez is elmegy kézmosásnak.

Plakátokon mindenhol sörök, ásványvizek. Némileg zavaró, hogy ilyesmit vásárolni sehol sem lehet. Az idő pedig… nyugodtan veheted szószerint, hogy megolvad az aszfalt és majdnem veheted szószerint, hogy izzik a kő.

Garibaldi tér. Pihenő. Kabócák. Meg egy kövér koldus csaj, aki ötpercenként idejön, hátha időközben megtanultam olaszul.

A piacként használt utcában minden bolt sziesztázik. Délután négykor semmi sincs nyitva.

Negyedik szivarbolt. Mission completed. Jöhetnek a többiek.

Utólagos megjegyzés. Ezt a két napot nagyon ráérősen toltam végig. Sétáltam, árnyékos padokon ücsörögtem. És közben bepötyögtem a mobilba, ami eszembe jutott. Ez látszik is. Elkeseredés, frusztráció, aztán a terep alapos megismerése után megnyugvás. Nyilván kihagyhatnám az egészet, csak a végeredményt beírva, de akkor nem látszódna a folyamat.

Megjött a mélypont. Beugrottam egy boltba, vettem ezt-azt, hideg sör nem volt, de nem is baj, messze vagyunk, nem cipelem. Tudok egy kozelebbi boltot, majd ott. Aztán a közelebbi boltban sem volt hideg sör. Amikor rákérdeztem, közölték, hogy hideg sör csak a bolthoz tartozó presszóban van. Duplaáron. Irány vissza az előző bolt. (Több nincs.) Az egyik sarokban találtam egy pici hűtőt, de tényleg picit, mi kempingezni nagyobbat viszünk. Kérdeztem az eladót, hogy tényleg ennyi az összes hidegáru, de az eladó egyfelől bunkó volt, másfelől nem beszélt semmilyen idegen nyelvet, végül kinyögte, hogy ez mind híres olasz sör, más meg nincs. Darabja egy euró. Aztán fizetéskor kiderült, hogy 1,67, ami azért elég durva ár egy háromdecis sörért egy boltban. Hazafelé még cikkcakkoztam egyet, hátha találok valamit, de nem. Ezt rakd össze: Bari 4 négyzetkilométeres központjában nem lehez venni hideg italt. Másfél bolt van (egy CBA simán agyonvágja a választékot), de nemhogy hideg sör nincs, de ásványvíz sem. Még csak olyan sincs, hogy egy akármilyen kis trafik beállít egy üdítős hűtőt. Semmi. Abban a városban, ahol júliusban alig megy 31 fok alá hőmérséklet. Finom. Különösen, ha egy zuhanyzó és hűtő nélküli szálláson laksz. Ez most vagy valami nagyfokú beleszarás, vagy egy sunyi cigánykodás. A presszókban ugyanis 1,5-2,5 euróért mérik a háromdecis sört. Komolyan, ennél még Isztambul legfanatikusabb negyedében is jobb volt a helyzet. Jól fel is húztam magam, aztán hazamentem a szaunába és nyugodtra ettem magam. (Húsz deka grana padano, fél kiló paradicsom, két kicsi sör.) Utána vissza a városba. Egy jellegtelen utcán közelítettem meg az Umberto teret – és leesett az állam. Egymással szemben két arab bolt, de mindkettőben hideg sör, 1,3-1,5 euróért. 6,6 decisek. Nesztek, olaszok. (Másfelől viszont pont azért jöttem fél nap helyett másfél napra, hogy bejárassam a terepet. Jól halad.)

Újabb utólagos megjegyzés. Végül alaposan bejártam a terepet. Vannak boltok, találtam is vagy hat nagyobbat. Ez oké. De hideg üdítőket, söröket határozottan nem tartanak. Ha ez az arab üzlet nem lenne itt a sarkon, meghaltam volna.

Újabb kihívás: a nagy rohanásban nem pakoltam szinte semmit. Se kést, se sörbontót, se szivarvágót. Aztán nekiálltam spekulálni. Még télen vettem Zakopánéban egy fejsze alakú kulcstartót. Nehogy már azok a ravasz gorálok ne tettek volna rá valami olyan ívet, amellyel sört lehet bontani. És bingó: volt.

Kiültem szivarozni a későbbi második – második? első – othonomba, az Umberto térre. A szobában uralkodó szauna után óriási felüdülés volt. Gondoltam, majd beleirkálom a telcsibe a nap történéseit, de annyira magával ragadott az élet a téren, hogy elő sem vettem a mobilt.

Nézegettem az embereket. Velem szemben négy-nyolc, ötvenes öregfiú, látszik rajtuk, hogy minden este itt ücsörögnek. Jobb, mint a tévé. Dumálnak, kibeszélik a népeket, ők a vagányok. Jobban ismerik egymás rigolyáit, mint az asszonyaik. De ha valami meglepő történik velük – például a tuniszi koldus, aki hálából a cigarettáért, meg akarja markolni a seggüket – gyorsan kiesnek a komfortzónájukból és előbukkan a kispolgár.

A sétány két oldalán, egymással párhuzamosan, két nő jön szembe. A jobb oldali majdnem tökéletes szépség, elegáns ruha, nemes tartás. Látszik rajta, hogy tisztában van a rendkívüliségével. A másik oldalon egy alacsony, széles csípőjű bakfis. Ringatózva lépked, kifejezetten laza. Látszik a mozgásán, hogy tudja, hogy nem tökéletes, de leszarja, élvezi az életet. Mosolyog. Te melyikkel barátkoznál?

Egy pár. A fiú, kissé természetellenesen kicsavarodva, állandóan a barátnője hátának alsó felén tartja a kezét. A lány minden porcikájával menekül a fiú elől. De az arcuk azt mutatja, hogy ők egy pár. Szvsz nem sokáig.

Idősebb pár. Mindkettőjük arcán a ráégett borzalom, hogy micsoda világban kell élniük. Ők ennél sokkal jobbat érdemelnének. Velük van a lányuk, meg az unoka. A lány arcán ugyanaz az érzés. Sikerült átörökíteniük.

Az ott… az ott én vagyok. Fiatal srác sétál egy lánnyal, lendületesen magyaráz valami nagyon fontosat – lehet, hogy egy bridzs licitrendszert – és csak úgy dől belőle az okosság. A lány tágra nyílt szemekkel nézi.

Fiatal srác. Olyan furcsa a tartása, amikor lakatolja le a bringáját. Aztán elindul. Csipőficamos. Annyira, hogy alig tud járni. De kerékpározik.

Kövér hapsi, kövér lány. Fogják egymás kezét, igyekeznek úgy mozogni, hogy minél többször érintkezzenek. (Van némi helyzeti előnyük.) Szemmel láthatóan leszarják a külvilágot, egyfolytában vigyorognak.

Fiatal, gizda csaj. Lemarad a többiektől, miközben szivarra gyújt. Majd futva utoléri őket. Senki más nem dohányzik a lánycsapatból. Eléggé egyértelmű helyzet: a kicsajt nem sokra tartják a csapatban, ő viszont lenni akar valaki. Ha más nem, akkor az a csaj, aki szivarozik.

Egy újabb pár. Fülig ér a szájuk, mindketten hevesen gesztikulálnak, de a testük még távol van egymástól. Azaz már megtalálták egymást, csak még nem mondták ki.

Érdekes pár. A meglehetősen kövér lány érzelmesen andalog, a zavarban lévő kamasz fiú próbál higgadtan társalogni. A lányon látszik, hogy készült: fekete nadrág, hogy ne látszódjon nagynak a segge, lila mintás felső, hogy romantikusnak tűnjön. A fiú napjai meg vannak számlálva.

Röhögcsélő huszonéves srácok búcsúznak hasonló társaiktól. Tipikus majomsziget. Aztán majd jönnek a lányok és szétrobbantják az egészet. Ha szerencséjük van, ötvenéves korukra megint összeáll egy társaság, úgy, mint velem szemben ezek az öregfiúk.

Az a baj ezzel a rohadt meleggel, hogy egy ideig le tudsz vetkőzni, utána viszont annyi. Viszont most már elmondhatom, hogy tudom milyen a júliusi kánikula egy ablaktalan, hetedik emeleti lakásban Dél-Olaszországban. Nem jó.

Úgy tűnik, egyedül vagyok a blokkban. Illetve úgy tekintem. Hosszú (na jó, annyira nem) töprengés után úgy döntöttem, hogy a szobám dohányzó. (Azt mondtam, hogy nincs ablak, de ez csak félig igaz: van ablak, de csak egy világító kürtőre nyílik.) Némi kedvezmény, hogy grappa aromás szivart pöfékelek, annak legalább kellemes az illata. (Oké, törcsit nem hoztam magammal, de utazó szivarhamutartót igen.)

Nagy ember volt, aki a hideg vizet kitalálta. Még ilyen extrém körülmények között is 10-15 percre rendberakja az embert egy zuhany. Utána viszont vége.

Időközben megérkeztek a lakótársak. Olasz család, három kicsi gyerekkel. Ide?? A fürdőszobát viszont buktam, egész estére birtokba vették. És végig üvöltött a tévé. Én pedig lelkiismeretfurdalás nélkül szivaroztam.

Laza megsülés
2016.07.05; kedd

A B&B-ből a második B, azaz a reggeli. (Az első B elég durva volt, tocsogósra izzadtam a párnát és a lepedőt, de ez mind semmi volt ahhoz képest, amikor hajnalban betámadtak a szúnyogok. Védekezési lehetőség nulla. Nem tudom, mennyire direkt csinálják, de nem elég, hogy csípnek, hanem előtte a füledbe is zümmőgik, hogy csípni fogunk.) A ticketen megadott reggeliző abban az irányban volt, amerre még nem jártam (elég gyanús környék a vasútállomás mellett), az első dolog, ami szembejött velem, az egy bolt volt. Száz méterre a szállástól. Igaz, az a bizonyos hasznavehetetlen bolt, mert csupa alapélelmiszert árulnak, az meg turistáknak annyira nem jó, de valami extra aggyal rendelkező ember beszórt néhány sört a hideg húsospultba. Szóval annyira nem is reménytelen a helyzet.
Reggeli után (kávé és croissant) vettem egy kicsi sört az araboknál, majd kiültem az igazi otthonomba, az Umberto parkba. Sör, szivar, kora reggel, tipikus csavargó tempó. Dehát vannak bizonyos biológiával kapcsolatos dolgok.

Ja és az Umberto parkban is zsezsegnek a kabócák.

Kigondolkozni a dobozból. A belváros déli szélét a főpályaudvar és úgy általában a vasúti területek zárják. Eddig úgy voltam, hogy a túloldalon valószínűleg prémekbe öltözött emberek rágcsálják a mamutbordákat. Aztán megkerestem a gyalogos felüljárót, átmentem, és rögtön egy európai szintű üzletbe futottam bele. (Conad) A sajtok messze itt voltak a legolcsóbbak, szóval ez is kipipálva. Mondjuk hideg sör itt sem volt, de ez ugye már nem probléma.

Agyongrafittizett vasúti felüljáró, romantikussá lepusztult külső vasúti épületek, egy lopóautó éppen pakolja fel az áldozatát. Mellettük tábla: Hotel Ristorante Majesty.

Az olajbogyó kezelése viszont felfoghatatlan. Piac sajnos nincs a városban (istenem, ha az is lenne…), emiatt sokkal nehezebb mindent beszerezni. De van néhány bolt, ahol tartanak kimért olajbogyót. Mindenhol megkérdeztem, hogy vákumoznak-e esetleg? Hiszen olajbogyó van, a pulton meg ott feszít a vákumozó készülék. Sehol sem vállalták be. Azt mondták, a vákum összetöri az olajbogyót. Nem bántam volna, ha konzultálnak a pisa-i, vagy a firenzei kollégákkal, neadjisten az isztambuli árusokkal: mindenhol vákumoznak olajbogyót és semmi baja sincs kicsomagolás után.

Azok a pillanatok, melyekért még akkor is megérné eljönni, ha egyébként anyagilag nem lenne nyereséges. (Az.) Le akartam ülni egy szivarra a tenger melletti parkban, de valami gyanús banda vett körbe, arrébb mentem. A móló környékén megéreztem a halszagot. Nocsak. Januárban reggel hatkor jöttünk le (halpiacra ugye korán illik), de akkor sehol nem volt senki. Ezek lusta halászok. Viszont most délben, a tűző napon még ki vannak pakolva a halak. Túlsétáltam rajtuk és megláttam egy fatehén jellegű kocsmát. Hát ez az, ilyesmit keresek már egy napja! Gyorsan vettem egy sört (bolti áron), majd kiültem a móló szélére, az árnyékba.

Lábaimnál a tenger, a levegőben halszag és tengerszag, az öböl túlodalán Bari óvárosa, hideg sör, szivar. A kocsmában üvölt a ‘wish you where here’ diszkófeldolgozása. És nem sietek sehová, bőven van időm kiélvezni a hangulatot.

Akartam enni egy pizzát, de ez sem volt egyszerű. Az óváros, a vár környéke, illetve a belvárosi sétálóutcák tele vannak pizzériákkal, de mindegyikről ordít, hogy turistacsapda. Máshol viszont nincs egy sem. Végül az óváros szélén beültem egybe, az étlap végén, külön blokkban megtaláltam az olcsó, hagyományos pizzákat, a margerita tényleg négy euró, a háromdecis sör szolíd 1,5 euró, az egyedüli átvágás, hogy a végén felszámolnak fejenként 1 euró szervízdíjat, de nyilván ekkor már nem jár a borravaló. A pizza finom volt, szóval turistacsapda, de nem veszélyes.

Sziesztaidőben, izzó kövek között séta az óvárosban. Külön hangulata van, hogy rajtam kívül üres a város. A többieknek esze van. Vagy hűvös lakása.

Egy újabb Garibaldi szivar a Garibaldi téren. A kabócák még mindig megdolgoznak a pénzükért. Leültem egy árnyékos padra, pöfékeltem. Erre mellém ült két olasz hapi, akik folyamatosan ordítoztak egymással. Persze, lehet, hogy csak beszélgettek. Egy ideig tűrtem, aztán körbenéztem, még volt vagy négy árnyékos pad a közelben, átültem. Észre sem vették, ordítoztak tovább.

Eddig azt hittem, hogy csak kőltői túlzás az, hogy a hőség agyonnyom. De nem. Fél négy körül fejeztem be a beszerző körutat, felcipeltem a zsákmányt a lakásba. Ettem valamit, majd úgy gondoltam, kihúzom itt a szieszta végéig. Ledőltem, elbóbiskoltam. Ébredéskor nem az volt az első gondolatom, hogy úszok a verítékben, hanem, hogy hé, nem kapok levegőt! És tényleg fuldokoltam. Gyorsan magam köré tekertem a törölközőt, fürdőszoba, nagyon hosszú hideg zuhany. Utána pedig le a térre.

Másfél nap és már szokások alakulnak. Az arabok vigyorognak, amikor bemegyek hozzájuk, határozottan odalépek a hűtőhöz, kiveszem a sört, majd centre kiszámolva kifizetem. Az Umberto téren a kéregető tuniszi nyomorult vigyorogva üdvözölt. Aztán megjelentek az öregfiúk és odabiccentettek. Ha még egy napot maradok, már én is közöttük ülök, a tuniszi meg az én seggemet is markolászni akarja.

Szeretem nézni, ahogy az olaszok élnek, de van, amikor már kicsit sok. A tér felé menet vettem egy sört, kiültem az árnyékba. Minden nagyjából úgy történt, ahogy tegnap. Aztán mellém ültek a csajok. Először nem is vettem észre, hogy hozzám beszélnek, de azután nem lehetett nem észrevenni. Az egyik, aki nem olasz volt, csak itt élt, lelkesen vetette bele magát a társalgásba. Például feldobta, hogy valahol megihatnánk egy kávét. Nekem ugyan volt söröm – volt, mert az egyik csaj pesztrált két büdös kölyköt és az egyik a sörömet rúgta fel, a másik a szivaromat. De ennyi olasz stílus még belefért volna. Ekkor jött oda a tuniszi hajléktalan. Az egyik csajból előtört a fúria, torkaszakadtából ordibálni kezdett vele. Hogy mit mondott, azt nem tudom, hogy mit mutogatott, azt nagyon is. Én próbáltam magyarázni a beszélgetőpartneremnek, hogy szóljon már a csajnak, hogy hagyja a faszba, dehát egy olasznak ilyet nem lehet mondani. A hajléktalan meg élvezte, hogy végre beszélget vele valaki. Aztán… hé, Olaszországban vagyunk!… az egész tér felfigyelt, hogy valahol balhé van. Elkezdtek körénk gyűlni. Volt, aki csak vigyorgott, volt, aki bekiabált. A csajszi meg élvezte a szerepét, egyre vadabbul ordibált. Hacsak a felét is érthettem volna. És a kör közepén ott ültünk, a lány, aki diszkréten mosolygott és nagyjából ekkor kérdezte meg, hogy van-e feleségem, illetve én, aki igyekezett értelmesen kinézni a tömérdek repkedő talján fakoff között. Ha olasz életérzésre vágytam, most megkaptam. Aztán a hajléktalan végül odébbállt, a tömeg feloszlott, a csaj még átállt nehézbombázó üzemmódba, azaz távolról kiabált, mutogatott. Én konstatáltam, hogy a hülye kölyök teljesen kiborította a sörömet, a másik meg eltaposta a szivart, szóval udvariasan búcsút vettem és elpályáztam. Egyedül azt sajnáltam, hogy elvesztettem a teret. Ebben az esti melegben ez volt az egyedüli élhető terület. Még sétálgattam egy órát, majd hazamentem szaunázni.

Hazafelé
2016.07.06; szerda

Ez már sima volt. A reggelit kihagytam. (Az egyik kartondobozban találtam tegnapról maradt csokikat. Ugyan a hőségtől szétfolytak, de feltunkoltam. Több édesség nem fért bele, ugye a cukorbetegség nem játék. A kávét meg nem mertem megkockáztatni, a reggeli kávé élettani hatásai miatt.)

Még egy utolsó szivar az Umberto téren, busz, repülőgép, sima út, időben hazaértem.

Dacára annak, hogy szándékosan sem találhattam volna rosszabb szállást, elégedett vagyok. Feltérképeztem a várost, legközelebb 4-6 hónap múlva kellhet majd kimenni, akkor már elég lesz egy éjszaka is. A módszer pedig működik.

Linkek:

Találós kérdés

Ez mi ez?

Megválaszolom, mert nem könnyű kitalálni.

Baloldalt egy TPLink wifi access point látható, három antennával, ahogy az egy egész alsó szintet lefedő AP-hoz illik. Ez a jelen. Pontosabban, ez a nagyon jelen. Kilenc évvel ezelőtt, amikor ideköltöztünk, még véres munkával bekábeleztettem az egész kétszintes lakást. Meg sem fordult a fejemben, hogy wifivel is le lehetne fedni a szobákat. Ma meg már négy AP megy a lakásban és ha kell, párezer forintért vehetek újabbat. (A mobilnetes tethering-ről nem is beszélve.)

Jobboldalt? A világ legszentebb gyertyái nyújtózkodnak, magukban és árnyékukban is versenyezve az AP antennaerdőjével. Mondhatni, antennák Istenhez. A gyertyák az ezeréves Pecserszka Lavrából, a kijevi rusz orthodox egyház egykori központjából vannak, ahol a szerzetesek meglehetősen erőszakosan meggyőzően árulják. Magyarul csak ezekkel lehet bemenni a barlangokba. Hárman voltunk, az annyi, mint három gyertya. A gyertyáknak külön tartójuk van, csiszolt gránitba applikálták bele a réz elemeket. Grúziában. Ezeket a tartókat ugyanis Tbiliszi központi templomában, a VI. században alapított Sioni katedrálisban vásároltam. Azaz a három gyertya két nagy orthodox egyházat (rusz, illetve grúz) képvisel. (Milyen békésen is elvannak így, egybedugva.)

Na szóval, így találkozik egy asztalon a múlt és a jelen. Remélem, hatnak is egymásra és kevesebbet fog lefagyni a TPLink AP.

Elég jó

Nagyon hasznos fogalom. Kíváncsi vagyok, hányan használják tudatosan.

Mire gondolok? Elmesélem.

Utazol az autóddal a naptól izzó Alföldön. Az autó lerobban. Szegényes tudásoddal megpróbálsz varázsolni valamit, végül az autó beindul és 20 km/h sebeséggel elkezd vánszorogni. Ez ‘jó’ megoldás? Nem. ‘Elég jó’ megoldás? Az! Ugyanis ezzel a sebességgel el tudsz vánszorogni a legközelebbi faluig, ahol a hozzáértő autószerelő már rendbe tudja rakni az autódat, azaz szállítja a jó megoldást.

Nézzük, hogyan néz ez ki az én szakmámban. Van egy projekt, kapunk rá egy hétvégét. Ordít róla, hogy alul lett méretezve az időtartam, de amikor ezt felvetjük, akkor csak joviális hátbaveregetést kapunk a főnökeinktől, hogy ugyanmár, ismerünk titeket, ügyes fiúk vagytok, megoldjátok ennyi idő alatt is. Aztán nincs szerencsénk, sorra jönnek a váratlan hibák, nem halad a projekt. Itt van a szombat éjszaka és a technikai vezető gondterhelten üldögél a projekt technikai embereivel a gépterem melletti irodában. Mindenkinek az a bizonyos Örkény idézet jár a fejében. (“Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.”) Lassan le kellene adni a státuszjelentést. De mi legyen benne?
Mondhatjuk azt, hogy feleim, nem sikerült. Küzdöttünk. Vesztettünk. Rollback. Ez azért, akárhogy is nézzük, kudarc. Arcvesztés. De ami még rosszabb, később újra neki kell futni, nulláról, miközben itt már 24 órája szopunk. Ez mind megy a levesbe és legközelebb újra végig kell csinálnunk. MegaHarapósLó.
Valaki bátortalanul felveti: mi lenne, ha éjszaka nem aludnánk? Ma sem? Nyernénk egy csomó időt. Hümmögés, morgások, de a végén mindenki beleegyezik. Oké. Mire megyünk ezzel a plusz idővel? Nos, először meg kell vizsgálni létezik-e ‘elég jó’ megoldás. Azaz ha először jól beijesztjük az ügyfelet, miszerint bukta a projekt, utána fel tudunk-e ajánlani neki egy ideiglenes alternatívát? (Az a bizonyos 20 km/h.) Azaz ha például a levelezőrendszert vertük éppen szét, akkor azt mondjuk, hogy hétfő reggel lesz valami ideiglenes levelezés. Lehet, hogy füstjelekkel. Lehet, hogy postagalambokkal. De a sürgős levelek mozogni fognak. Azaz valamilyen szolgáltatás lesz. Valamilyen ‘elég jó’ szolgáltatás. Mi pedig menetközben soványmalacvágtában reszeljük az ‘elfogadható’ megoldást. (A ‘tökéletes’ megoldást nem, az csak a mesében létezik.)
Vedd észre, hogy nem viccelek. Az ‘elég jó’ megoldás kiválasztásánál nem szabad szégyenlősködni, simán le lehet engedni a lécet a bányászbéka segge alá. Hiszen az ‘elég jó’ megoldás egyetlen alternatívája a rollback, már pedig az annyira szégyenletes, vállalhatatlan megoldás, hogy annál minden jobb.

Majd hétfő reggel az ügyfél alkalmazottai szembesülnek vele, hogy bizonyos feladatok csak erős kompromisszumokkal hajthatók végre. Nyilván lesz némi morgás, de ha a szakik pár nap alatt az ‘elég jó’ megoldásból képesek ‘jó’ megoldást kreálni, akkor pár hét múlva már senki nem fog emlékezni az egészre. Maximum az öreg rutinok anekdotázgatnak csapatépítő tréningen a harmadik feles után, hogy emlékeztek rá, milyen volt, amikor talicskán toltuk át a Felügyelethez a kinyomtatott Word doksikat.

Kellemes nyári éjszakán

Az milyen már, amikor éjfél körül befejezed a napot, levezetésként töltesz egy pohár finom bort, kiülsz a lugasba, aholis egy nyomorult, baszott nagy árvaszúnyog lendületből belerepül a borba, majd látványosan vergődve beledöglik. Te pedig sztoikusan nézed, bemenni egy újabb adagért már nincs kedved, ehelyett inkább megvonod a vállad: istenem, csak a szokásos formám.

Macskabaj

Nos, elég durván küzdünk. Vázolom a helyzetet.

Bolhásak vagyunk. Nem kicsit, nagyon. Nyilván, ahol három macska van, ott előfordulnak ilyen balesetek. Ritkán. Ha elfelejtkezünk a bolhanyakörv kéthavi cseréjéről, vagy az ezzel egyenértékű tarkócseppentésről. Nem kis szívás, a lakást kipucolni még akkor is rengeteg munka, ha csak az alsó szint fertőződik el.

Nálunk ennél sokkal rosszabb a helyzet. Van két jóindulatú, szelíd macska és van egy vén, mogorva, velejéig ellenséges dög. Picúr. Kezelhetetlen. Nem lehet neki gyógyszert adni, még ételbe keverve sem. Nyakörvről ne is beszéljünk, de még a cseppentés is reménytelen. (Az utolsó két cseppentést még a lányomnak engedélyezte, most már neki sem.) Állatorvoshoz elvinni lehetetlen. (Eddig egyszer sikerült, akkor is úgy, hogy kihívtuk a dokit, aki a levegőben szúrta bele az éppen ugró vadállatba az injekciót.) De ami a legrosszabb, az előző tulajdonosánál hat évig lakásban élt és a mai napig ragaszkodik hozzá, hogy neki a lakásban van a helye. Sőt. Ha úgy ítéli meg, hogy az alom nem patyolattiszta, akkor belepisil a mosdóba és beleszarik a kádba.
Gondolhatod. Se kullancs, se bolha, se semmilyen féreg ellen nem tudjuk kezelni. És ugyan ki-kiportyázgat az udvarba, meg az erdőbe, de a legtöbbször a lakásban akar lenni. Mindenáron.

És ez még nem minden. Itt van a kánikula, itt vannak a hőhullámok. Klímánk nincs és nem is akarunk. Az erős meleg ellen kereszthuzattal szoktunk védekezni: mind a földszinten, mind az emeleten minden tavasszal beszúnyoghálózzuk az ablakokat (ne tudd meg, mennyire szar munka, előtte ugye a redőnytokokat kell poloskátlanítani), aztán minden ablak, minden ajtó nyitva marad, így a ház eleje és a háta között kialakul a huzat.

Itt jön be a képbe az a rohadék. A két normális macska időben megkapja a nyakörvet és a cseppentést, azok simán járkálhatnának is a lakásban. (De igazi macskák, olyan nagyon nem vágynak rá.) Picúr – akit képtelenség lekezelni és hemzseg a bolháktól – viszont hevesen vágyik befelé. Az eredmény? Feltépi a szúnyoghálót és bejön. Nem, nem marad meg a nappaliban. Mivel a kereszthuzat miatt minden ajtó nyitva van, így boldogan rejtőzik el a hálószobákban. Mint írtam, a nappali fertőtlenítése sem kis munka, de képzeld el a padlószőnyeges, falvédős, ágyneműs, részben nyitott gardróbos hálószobák bolhátlanítását.
Ilyen nagy melegben én a nappaliban alszom. (Tudom, az mindig bolhás, a fürdőszobában van pumpás flakkon, míg más testápolót ken magára zuhanyzás után, én bolhairtót.) Nem messze van tőlem az az ablak, ahol Picúr bejár. Úgy alszom, hogy vízzel töltött vízipisztoly van a párnám alatt, ha meghallom a tappancsok jellegzetes hangját, ugrom is ki és indul a vadászat. Nem hülyéskedek: egy éjszaka kétszer-háromszor is előfordul, hogy pisztollyal a kezemben lopakodok a sötét lakásban és figyelek a hangokra, aztán lövök.

Ebből aztán elég hülye szituációk alakulnak ki. Az egyik éjszaka például Picúr meggyőzte Gizit, hogy ő is jöjjön be, hiszen az mekkora buli. Én pedig valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy egy fekete macska fekszik a lépcsőn. (Irányfény van.) Fogtam a pisztolyt és támadtam. Tudni kell, hogy ezekben az éjszakai harcokban Picúr már igencsak profi. Simán ki tud menekülni úgy is, hogy egy csepp vizet sem kap. Ehhez képest ekkor határozottan megtáltosodtam, hiszen a macska bénázott. A fél tárat rálőttem, mire kijutott. Elégedetten feküdtem vissza: végre, ez egy jó lecke volt. Aztán amikor felkeltem, az első, amit megláttam, az volt, hogy Picúr áll a borhűtő mellett és várja a kaját. A szúnyogháló pedig visszatapasztva. Nyilván kikergettem. Aztán vittem ki a teraszra a reggelijüket. Gizi nem volt ott. Nem mert odajönni. (Mondtam már, ő rendes macska.) Kolompoltam a konzervdobozzal, sétáltam az udvaron… aztán meghallottam messziről, hogy nyávog. Odamentem. A kis hülye annyira beijedt az éjszakai vadászattól, hogy hozott egy egeret ajándékba, de nem mert közelebb jönni. (Na, ilyet Picúr sohasem fog csinálni.) Persze, hogy egyből helyreállt a béke.

Viszont a vénlánnyal valamit kezdeni kellett. Segítségül hívtam a rettenetes Nagy Zöld Locsolókannát és barátját, a zord Kicsi Sárga Locsolókannát. Ezeket felpakoltam kívülről az ablakpárkányra. Az ablak alatt egy kivénhedt fém grillsütő álldogál, remekül zörgő ráccsal. Ha a macska hozzá akar férni a szúnyoghálóhoz, akkor le kell löknie a locsolókannákat, azok viszont akkora lármát okoznak, amelytől egy macska elmenekül. Egy átlagos macska. A módszer egy éjszakán keresztül működött is. A robajra felkeltem, visszaraktam a kannákat, aludtam tovább. Mégis egyszerűbb, mint a vízipisztolyos macskavadászat és a hálószobák is védve vannak. Aztán a második éjszaka Picúr rájött, hogy a félelmetes kannáktól _befelé_ is lehet menekülni. Reggel pedig pofátlanul megint ott álldogált a hűtő mellett. Kizavartam. Majd amikor a teraszon kiporcióztam a reggelijüket, fordulásból fejberúgtam. (Az állatvédők kedvéért: egyrészt mezítláb voltam, másrészt én még mindig sántikálok, Picúr pedig vigyorogva grasszál az udvaron. Rúgókörön kívül.)

Szóval jelenleg itt állunk. A következő ötlet az, hogy lécekből összeeszkábálok valami rácsot és azt kívülről rárakom a földszinti ablakokra. (A jövő héten oktatok, szóval egy hétig még bolhákkal élünk.) Egyelőre nem látok hibát az elgondolásban, de Nej már vizionálta, ahogy Picúr svájci sapkában, cigarettacsikkel a szájában, harapófogóval és csavarhúzóval a mancsaiban közeledik éjszaka a rács felé. És röhög.

Nagy idők kis tanúja

– Apa, mit csináltál, amikor New Yorkban felrobbantották a WTC-t? Tudod, ami után meghalt Amerikában a demokrácia.
– Dolgoztam.
– Mit dolgoztál?
– Valami fontosat.
– Mit?
– Izé, bent voltam a szerverszobában és… nem emlékszem.
– Aha. Apa, és mit csináltál, amikor a britek kilépésével elkezdődött az EU szétesése?
– Egy nagyon fontos dokumentumot készítettem egy nagyon fontos cégnek.
– Melyiknek?
– Izé… már nem emlékszem.