Buli van

Pontosabban volt. Szombaton ünnepeltük meg, hogy a nagylány végre kikerült az iskolapadból.
Jellemző a korunkra, hogy tipikusan nincs B terv. Ez a hétvége volt szabad mindenkinek, akkor most lesz. Ja, a meteorológia gyalázatos időt jósolt szombatra? Kérem, nincs más lehetőség. Most lesz a kertiparti.
Egész héten erre készültünk. Barna nagyon ki akart tenni magáért bogrács vonalon, aztán bejött a sparhelt is, feltöltöttük a borhűtőt, a pálinkahűtőt, na meg a normál hűtőt is. Akkor is jól fogjuk érezni magunkat.

Kora délután kitettem a nappaliba a nagy tévére az Időkép radarvideóját. Hogy ki tudjuk cselezni a rossz időt.

– Bakker, a ferihegyi repülőtéri irányítóközpontban nincs ekkora élő meteorológiai kép – jegyezte meg Barna, amikor megérkezett.

Aztán az előkészületek után úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Ha azt látjuk, hogy nagy vihar érkezik, akkor gyorsan átborítunk mindent egy nagy fazékba és bent folytatjuk.

Nos, mire tippelsz? Ismerve a szerencsémet?
Megúsztuk.
Elkészült a bográcsban a marhapörkölt (pedig nagyon vizes volt a hús, sokáig kellett gyötörni), elkészült a sparhelten a krumpligombóc. Megterítettünk a fedett lugas alatt. Innen már nem lehet baj, még ha esni is fog, fedél van a fejünk fölött.

Nos, nem esett.
Leszakadt az ég.

Ahogy elkezdtünk enni, pokoli felhőszakadás zuhant ránk, erős széllel. Pillanatok alatt ronggyá áztunk. A fedett lugasban. Oldalról. A ház kábé 10 méterre volt, mire mindenki beszaladt a tányérjával, annyira eláztunk, hogy át kellett öltöznünk szárazba. A csontszáraz 150 literes esővizes hordó egy óra alatt tele lett.

Szerencsére ekkor már emelkedett volt a hangulat, odabent folytattuk. De ne tudd meg, vasárnap reggel hogyan nézett ki az udvar. Armageddon.

Zsibbad? Nem zsibbad.

Ez most nagyon szigorúan kajakos téma lesz, akit nem érint, az ugorjon.

Szóval, mindannyian tudjuk, a méret a lényeg. De gondoltad volna, hogy milyen sokat számít 3 milliméter?
Én sem. Pedig…

Az a bizonyos kajak – majdnem azt írtam, hogy új kajak, de bakker, immár 3 éves – elsőre nem igazán jött be. 25 perc után deréktől lefelé teljesen elzsibbadtam, nem éreztem semmit. Halálos volt. Kipróbáltam ezt-azt, nem segített semmi. Aztán egy kajakfabrikálással is foglalkozó cimbora gyártott egy új ülést, a háttámlát meg lecseréltem. Na, ezek sokat segítettek. Ekkor már csak egy óra után zsibbadt el a lábam. Pontosabban görcsölt. Fejvakarás. Szétkaptam az egészet, kicsivel előrébb raktam mind az ülést, mind a lábtámaszt. Sokkal jobb lett. Ekkor már csak kétóránként nyírt ki, értve ez alatt, hogy a bal lábam begörcsölt, a jobb lábam elzsibbadt, a derekam pedig úgy fájt, mintha fűrészelnék. De ha két óránként kiszálltam tíz percre, az egész elmúlt, indulhatott minden előlről.

Megjegyzem, itt jelentkezik az egyik legnagyobb különbség a személyreszabott egyedi gyártású kajakok és a tömegesen gyártott kajakok között. Az enyém személyreszabottan készült egy pacák számára, aki később eladta a kajakot valakinek, akitől még később megvettem. Egyszerűen – a lehetőségeken belül – nem tudtam jól beállítani. Le kellett cserélnem az ülést, a háttámlát, majd még később, új lyukakat fúrva az anyagba, mindent átpakolni máshová. Ez az én fogalmaim szerint kókányolás. De mivel nem tömeggyártásról van szó, nincs más lehetőség. Ezzel szemben Nej, akinek bejött a kajakom formája, viselkedése és megrendelte az ezen kajak tervei alapján tömeggyártott Kape Mistral kajakot, már messze nem szívott ennyit. Hiszen az már egy tömeggyártott kajak volt, állítható üléssel, lábtámasszal. Pillanatok alatt be tudtunk nála lőni mindent úgy, hogy neki kényelmes legyen. (Viszont az is tény, hogy a tömeggyártott kajak nem hozza azt az anyagminőséget, melyet az egyedi kajak tud.)

Nos, ez van. Ez egy ilyen kajak. Így kell túrát szervezni. Így csináltuk meg a Szentendrei-sziget körbeevezését is, működött a módszer.

Na most, van valami, amiről az emberek nem szívesen beszélnek. Bizonyos problémák a lábujjak körmeinek környékén. Különösen a nagylábujjaknál. Pár éve én is küzdök ilyesmikkel (elpirul), heroikusan, de eredménytelenül. Kipróbáltam mindent, kenőcsök a győgyszertárból, tabletták a körzeti dokitól, semmi. Pontosabban megfigyeltem, hogy van egy periodicitás: ősszel elkezd gyógyulni a körmöm, elkezd jönni alulról a tiszta anyag, aztán indul a tavasz és az egész megint elromlik. Őszig.
Tavaly ősszel világosodtam meg. (Istenem, néha nagyon lassú vagyok.) A neoprén cipő! Melyet kajakozáshoz használok. Abban van a rák. Hiszen ősszel abbahagyom, beindul a gyógyulás, tavasszal kezdődik újra a szezon, ismét armageddon. Mert a neoprén nagyon jó cucc akkor, ha hideg a víz, hiszen a beszívott vizet nem engedi el, a szervezet felmelegíti és nem fázik. Ennek persze az az átka, hogy a neoprén mindig vizes. Mindig. Egy ötnapos balatonkerülésnél soha nincs ideje megszáradni, reggel vizesen veszem fel, este vízesen teszem le. Csak hát, annyira hozzámnőtt, hogy nem is foglalkoztam vele. Egész nap vízben van a lábam? Nincs cukorból. Azzal sem foglalkoztam, hogy igazából nincs is rá szükségem, hiszen ősztől tavaszig nem is hideg annyira a víz. Megszoktam. Hozzámnőtt.
És hátbatámadott.

Jó. Kidobjuk. De mi legyen helyette? Nem untatlak a részletekkel, végül arra jutottam, hogy a legjobb a legegyszerűbb, ez pedig a mezítláb.

Ez egy annyira civilizációs betegség. Hogy mindig cipőben gondolkozunk. Ilyen alkalomra ilyen cipő, olyan alkalomra olyan cipő. Meg se fordul a fejünkben, hogy és akkor mi van, ha mezítláb? Pedig gyerekkorban, amikor le voltunk adva a vidéki rokonokhoz, simán toltuk hetekig mezítláb. Ha be akartunk menni a konyhába, legfeljebb leverettük slaggal a csirkeszart a lábunkról, oszt annyi.
De valahogy mégis bejátszik a civilizációs elvárás. Az RSD-n van a taksonyi hídnál egy étterem. Nem strandkocsma, annál egy picit igényesebb, bár tényleg csak egy kicsit. Annyira viszont mindenképpen, hogy amikor először mentem mezítláb és nem vittem magammal szandált, már nem mertem bemenni. A következő alkalommal, amikor már volt nálam szandál, simán bementem. Én, aki úgy tekintek magamra, hogy bátran leszarom az elvárásokat. És mégis.

Június végén ki is próbáltam, leeveztünk Nejjel Szigetcsépre. Erős szelünk volt, az RSD-n szokatlan 50-60 centis hullámokkal, két óra alatt értünk le, valamivel hosszabb idő alatt értünk fel.
A mezítláb teljesen jól működött.

Mit teljesen jól? Elképesztően jól!

Semmi. Érted? Nem görcsölt a bal lábam. Nem zsibbadt a jobb lábam. Nem fájdult meg a derekam. Ugyanúgy eveztem a kajakban, mint a Kodiakban. Amelyben akár 8-10 órát is evezek kiszállás nélkül, kényelmesen. Még most sem hiszem el.

Mi történt? A cipő kidobásával a lábtámasz és a deréktámasz közötti távolság megnőtt 3 milliméterrel.
Három fucking milliméter. És minden a helyére került.

Aztán egy héttel később csináltunk egy erősebb tesztet. (Itt már mást is teszteltünk, de ezt majd később írom meg.) A lényeg, hogy egy lendülettel lementünk Szigetszentmártonig az egykori Papa Joe kocsmába (fogalmam sincs, az új tulaj mire nevezte át), majd ugyanúgy egy lendülettel hazajöttünk. Összesen 40,5 kilométer. 3-4 óra egyfolytában kajakban ülés. Semmi. Érted? Se lábfájdalmak, se derékelnyírások.
Most – 3 év után – mondhatom el, hogy végképp enyém lett a kajak. Eddig is kedveltem, de most már… az én kis drágaságom. Szigorúan rám lett faragva, teljesen hozzám illeszkedett. Ezt már nem szabad és nem is érdemes eladnom. Az enyém lett, hozzámnőtt.

Vissza az írásba. Csak hogy értsd. Máskor, a szokásos kétórás edzéseim után örültem, ha a megszokott hasmánt technikámmal ki tudtam gurulni a stégre, majd üldögéltem, amíg helyrejött annyira a lábam, hogy fel tudtam állni. Most négy óra evezés után kiléptem, pontosabban kiültem a stégre. Gyakorlatilag végig száraz lábbal.
Csá görcs, csá zsibbadás, csá derékfájás.
Szép napok jönnek.

Rizmájernél

Kerékpártúra Nejjel, szokásosan Rizmájernél befejezve.

Ittunk egy sört.

– Komoly döntés előtt állunk, igyunk még egy sört, vagy menjünk haza? – kérdeztem rá.
– Én innék még egy sört – vágta rá.
– Akkor győzködjél, mert én meg már mennék haza.
– Antialkoholista lettél?
– Nem, de lassítanom kellene.
– Jó, akkor csak egy sört hozzál. Nekem.
– Oké, meggyőztél. Pincér, két sör rendel!

Patkószeg

Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Vasárnap reggel fél kilencig aludtam. Általában már hatkor meg szoktam ébredni, minden nap.

Egyvalamire azért emlékszem. 25 évvel ezelőtt, amikor a Bakonyban laktunk, mennyire irigykedve néztünk a szembeszomszéd teraszára. Amikor a két húsz körüli gyerek kitámolygott vasárnap délelőtt 11-kor, szemmel láthatóan frissen és némileg másnaposan ébredve. Minket ugye a két tökmag gyerekünk már reggel hat óta dolgoztatott. Hogy megfogadtuk, hogyha felnőnek, mi is délig alszunk.

– El sem hiszem – fordultam Nejhez – Alig van valami dolgom.
– Hogy lehet az?
– Lenne, de még mindig nem működik a desktop gépem. Mindenhez az kellene.
– Jó neked. Nekem van.
– Csak csendben csináld, hogy ne zavarjon.
– Ja, Paprika!
– Pardon?
– Délután vasalnom kell.
– Aha – kezdtem kapisgálni.
– Tudod, csak úgy tudok vasalni, ha megy közben a Paprika TV.
– Ja. És?
– Nem működik a set-top-box. Meg kellene nézni.
– Oké.

Tíz óra körül nekiálltam. Bekapcsoltam. Kiírta, hogy nincs bedugva az ethernet kábel. Hátranyúltam. Tényleg. Bedugtam.
Ez gyorsan ment.
Bekapcsoltam. Kiírta, hogy még mindig nincs bedugva az ethernet kábel. Hátranyúltam. Be volt. Akkor? Na jó, minden kábelnek két vége van, nézzük a másikat. Irány az ötezer fokos padlás. Nem hiszed el, ott sem volt bedugva. Nem kicsit néztem bambán. Én ezekhez csak akkor nyúlok, ha fenyegetnek. Erősen. Hogy csúszhatott ki mind a két vége a kábelnek?
Bekapcsoltam. Most már látta a hálózatot. Megkapta az IP címét is. Remek. Bejött az a kaleidoszkóp beállítókép is. Jó lesz ez. Aztán a tévékép helyett jött egy restart. És ez ment a végtelenségig.
Fejvakarás. Átdugtam egy másik switch portba. Újraindítottam az IPTV routert. Megrángattam a kábeleket. Hiába.

– Kicsim, rossz hírem van – fordultam Nejhez – Ennek a doboznak kampec.
– Nem lesz Paprika TV?
– Ha gondolod, főzhetek közben egy paprikáskrumplit és bekiabálom, hogy éppen mit csinálok.
– Az nem az igazi.
– Hát nem. De ha vigasztal, én is hatalmasat fogok szívni.
– Mivel?
Vandával, azzal a segghülye mesterséges intelligenciával.
– Annyira reménytelen?
– Annál is. Figyelj, én még abba is belemennék, hogy a vasalás idejére Chippandale fiúkat rendelek ide a nappaliba.
– Ezen még gondolkodom. De addig is kellene az a Paprika TV.
– A francba.

Na jó. Próbáljuk meg felgöngyölíteni. Az ilyesmikben állítólag jó vagyok. Dóra szobájában van egy másik set-top-box. Kipróbáltam. Működött. Kiszereltem. Lehoztam. Odalent az sem működött, pont ugyanazt csinálta, mint a másik. Asztamorva. A lenti, elméletileg rossz set-top-boxot felvittem Dóra szobájába. Ott működött.
Hjaj.
Kowalski. Analízis.
Mi a különbség? A hálózati kábel, a tévé, a 220-as adapter.

  • Hálózati kábel. Ez egy kacifántos dolog, az IPTV-t nem lehet switchelni (pontosabban stack-elni), a padlásról direkt kábel jön le két emeletnyit a nappaliba. Jó hosszú kábel, egyedileg lett bekrimpelve. Öreg is már. Bármi lehet vele. De az eszköz bootoláskor kiírja, hogy kap IP címet és utána a hálózati kapcsolatot jelző led folyamatosan zölden világít.
  • Tévé. Mind a két helyen bejön a képbeállító kaleidoszkóp, azaz az eszköz jelét látják a tévék.
  • 220-as adapter. Mindkét helyen elindulnak a dobozok, egy csomót dolgoznak is. Azaz áram van.

Fogós. Nyilván kihívhatok egy szerelőt – persze ha átjutok valahogy Vandán – de amennyire képben vagyok, ezek a fiúk nem a szofisztikált megoldások hívei. A fene tudja, mikorra lesz ebből megoldás. Persze végszükségben ez marad.

Nos jó, addig legalább próbálkozzunk. A kábeleket megcseréltem a padláson. Ugyanaz. Persze ez csak a switchet teszteli, azaz a kábelhiba még mindig marad lehetséges oknak. Tévé? Lehetetlen tesztelni. Marad az adapter. Igaz, azt is szenvedés kibányászni, annyira be lettek építve a bútorokba, de legalább látszódjék, hogy próbálkozom. Lehoztam a nappaliba a fenti adaptert, bedugtam egy ideiglenes konnektorba és beüzemeltem vele a lenti set-top-boxot.
Bakker. Működött.
Na, ekkor ittam az első pálinkát.
Szétbarmoltam a lenti bútort. Átdugtam az adaptert a végleges konnektorba. (Igen, ezt kifelejtettem a felsorolásból. Lehetett volna 220-as elosztó hiba is.) Azzal is működött.
Újabb pálinka.
Érted? A 220-as adapter jó volt. De nem eléggé. Azaz adott le áramot, de valami elsatnyult benne és nem eleget. Azaz a bootoláshoz még elég volt a nafta, az önkonfiguráláshoz is, de amikor ki kellett volna tennie a képet, akkor elfogyott és a doboz újraindult.

Szokták mondani, hogy vonzom a lehetetlen hibákat. Én ilyenkor kacagok. De mostanában már inkább elgondolkodom.

Na mindegy, összeraktam véglegesre fent is, lent is a technikát is, meg a bútorokat is. Mint kiderült, lányom abszolút nem használja a set-top-boxot, neki nem fog hiányozni. Végeztem. Jó másfél óra hajtépés.

De. Nem volt értelmetlen az erőfeszítés. Nej, látva mit kinlódok, hallva, mennyit anyázom a T-t, meg a Paprikát (mert csak ezért az egy csatornáért van tévéelőfizetésünk és mivel csak a legnagyobb csomagban van benne, így van 200+ tök felesleges csatornánk), megingott és közölte, hogy tulajdonképpen el is tudna lenni a Paprika TV nélkül. Halleluja. Több év óta lobbizok a tévé kidobása mellett, most végre összejött. Az HBO már egy éve külön előfizetéssel jön (HBO GO), Nej azt mondta, hogy neki a Fördős Zé bejön annyira, mint a Paprika (és vlogol is a csávó, a tévén meg van direkt internet, Youtube applikációval), nekem szokott kelleni még a tévé dartsversenyek idején, de azt meg tudom oldani streaming formában.

Szóval csá tévé. Jó volt, szép volt (illetve dehogyis, már legalább 15 éve gyűlölöm), mostantól vége. Ezért megérte ez a mai kinlódás.

Négy napos egynapos Belgiumban 05/05

Hazautazás és egyebek
2019.06.23; vasárnap

A kakas hajnali 4-kor megbízhatóan kukorékolt a mobiltelefonomban. Este már összepakoltunk, reggelre csak annyi dolgunk maradt, hogy bekapjunk valami péksütit, meg igyunk egy Leffe Blond-ot. Nej úgy hívta, hogy búcsúsör, de én csak mosolyogtam.

4.30-kor már az utcán voltunk. Igen, jól sejtettem, az éjszakai lelkes harcosok még javában kint ténferegtek. És legalább annyian voltak, akik a hosszú éjszaka után valami falatozóban tömték a majmot. Volt még élet bőven.

A kirándulásunkat szépen keretbe foglalták a kukásautók. Olyan hajnali ötkor szoktak nekiindulni és átvenni a terepet.
Megjegyzem, errefelé nem egyszerű ám a kukásélet.
Hogyan is néz ez ki nálunk? A kukásautó végében utazik két melós. Odaérnek egy, vagy több kukához. Az autó megáll, a két melós felváltva beborogatja a kukákat, visszaállnak az autóra és mennek tovább. Nyugodt, egyszerű élet.
Na, Brüsszelben nem így megy.
A csapat eleve négy emberből áll. Kettő elindul. Futva. Elkezdik – erdészeti kifejezéssel élve – közelíteni a zsákokat egy-egy kijelölt ponthoz. A másik két ember – szintén futva – halad a kukásautó előtt és begyűjtik a már közelített zsákokat, hogy mire a kukásautó odaér, akkorra már csak bele kelljen dobálniuk. Majd futnak a következő ponthoz. Gyorsabban, mint a kukásautó. Sportnak sem rossz.

Annyira időben értünk a buszmegállóba, hogy ha az utolsó 100 méteren jobban kilépünk, akkor a tervezettnél eggyel korábbi buszt is el tudtuk volna érni. De nem léptünk ki.
Dugó nem volt, megnyugtatóan korán érkeztünk Charleroi-ba. A biztonság kedvéért vettem még pár doboz szivart.

Habár ezt tipikus szarrágó ügyeskedésnek tartom, de most rá voltunk kényszerítve. Arról van szó, hogy a Wizzair utasszivató poggyász szabályzata alapján egy darab kis csomagot tudunk fejenként felvinni. Nekem volt egy fotóstáskám, Nejnek meg egy pici női hátizsákja. Csakhogy hazafelé vinnünk kellett a kint megvásárolt ruhákat, meg a gyerekeknek az ajándékokat. Nyilván nem fért be sehová. Pedig ha nagyobb táskáink lettek volna, még akkor is mérethatár alatt lettünk volna.
Itt jött be a képbe a duty free. Ugyanis amit ott vásárolsz, annak nem ér a neve. Mintha nem is létezne. Nem számít csomagnak, nem vehetik el. Persze ehhez kell a speciális szatyor, a leplombált szájával.
Nekünk már volt egy ilyen szatyrunk, hiszen az első próbálkozásnál már vettem szivarokat. Most megint vettem, így két szatyrunk lett. A plomba mellett beletoltuk az ajándék csokikat, meg a szennyes ruhák egy részét. Így már fel tudtunk menni, ránézésre legálisan. Nem is volt probléma belőle.

De előtte még ungabunga. Odabent volt közel két óránk. Hol éreztük magunkat legutóbb jól ezen a helyen? Hát a Leffe sörözőben. Nincs is annál jobb, mint reggel 7-kor csapolt Leffe barnát tolni. Nej ekkor purcant ki, közölte, hogy soha többet sörre sem tud nézni, hagyjam ki az egészből. Bólintottam. Éreztem én, hogy még nem igazán érett sörös a lelkem. De ez nem akadályozott meg abban, hogy én igyak.
Ember, gondoltad volna? A söröző pultja előtt kilométeres sor. Ami annyira nem baj, mert ráértünk. De mindenki kávét és croissant-t kért. Egy Leffe sörözőben! Sőt, amikor sört rendeltem, még rám néztek úgy, mint egy marslakóra. Hová korcsosul a világ?

A gépen persze megint külön ültünk, de itt már annak is örültünk, hogy felfértünk. Eseménytelen utazás után landoltunk Ferihegyen. Esett az eső.
Az épület előtt futottunk össze.
– Csináltál úgy, mint a pápa? – kérdeztem.
– Hogyan?
– Hát, amikor kiszáll a repülőgépből, megcsókolja a földet.

Hátra volt még egy zűrös meló. Ki kellett szabadítani a kocsit a Holiday parkolóból. Egy napot fizettem ki előre, nos, annál jóval több lett. Nyilván áfás számlát kell kérnem róla, ha be akarom hajtani a Wizzairen. Utánaolvastam, ilyet a parkoló ügyfélszolgálatán adnak. Kint, a rák farkán. Ahol már a tehén bőg. Vagy a jak.
Mindegy. Csináljuk.
Kisétáltunk. Szakadó esőben. Bementem. Leadtam a jegyet.
– Hoppá, ez elég szépen túl lett lépve! – jegyezte meg a pacák.
– Hja. De ne nekem mondja, hanem a Wizzairnek, akik kint hagytak Brüsszelben.
Molyolt egy ideig.
– Nos, készen van. Mehet.
– De… mint mondtam, szeretnék áfás számlát is.
– Küldjön emailt, visszaküldünk egyet.
– De a weboldal szerint itt adnak papíron is.
– Soha. Csak emailben.
– Hát… jó.
Elindultam kifelé. Az ajtóban fordultam vissza. Mint Columbo.
– Elnézést, de nem kellett volna fizetnem?
Széles vigyor.
– Nem. Elintéztük.
– Biztos?
– Egészen biztos. Menjen bátran.
– Hát… köszönöm.

Maradt még egy komoly feladat. Megtalálni az autót. Amikor beálltunk, fogalmam sem volt, hogy blokkok vannak. Nem is jegyeztem meg, hol állunk. Visszafelé tapasztaltam meg, hogy a parkoló kábé négy focipálya nagyságú. Ami önmagában még nem lett volna annyira vészes, hiszen véges a méret, csak idő kell a bejárására, csakhogy az addig mérsékelten szakadó eső ekkor váltott át masszívan szakadó esőbe. Én meg ugye szandálban, rövidujjú ingben. Vicces volt.
Nejt beállítottam a tető alá, én pedig kimentem sétálni. Az istennek sem találtam meg az autót. Nagyon közel voltam, hogy feladjam. Annyira, de annyira reménytelen volt a helyzet. Ott álltam egy négyes kereszteződésben, leverten néztem körbe. Erre pont előttem volt az autónk. Hangos kurjantás, Nej kiszaladt, beültünk. Ótvar koszos, nagyon lepukkant már ez a gép, de úgy simogattam a kormányt, mint első szerelmes az imádottja vállát.

A biztonság kedvéért megkértem Nejt, hogy amikor megyünk kifelé, vegye a kamerával, ahogy próbálkozunk a sorompóval. A fene tudja miért, de mostanában olyan gyanakvó lettem.
Nem volt semmi gond. Simán kijöttünk. Itthon vagyunk.

Hja. Itthon.

A lakásban viszonylag hamar kiderült, hogy baj van. A viharokban kipurcant a desktop gépem merevlemeze. (Miért is maradt bekapcsolva? Mert egy napra mentünk. Arra a kis időre meg nem kapcsoltam ki.) Ebben az a szép, hogy ez a gép lett belőve a webes konferekciákhoz, nekem meg rögtön hétfőn lesz kettő, na meg kedden is, arról nem is beszélve, hogy Outlook is ezen van, azaz céges levelezés is, rohanhatok diszket cserélni, garancia, bevizsgálások, hogy rohadjon meg ez az egész szakma ott, ahol van.
Itthon vagyok.

A végén essen pár szó erről a repülőgépes, otthagyós, Wizzair-es történetről. Hátha tudok másoknak segíteni. (Kezdjük ezzel a linkkel, ahol szépen összeszedik a jogokat és kötelezettségeket.)

Oké. Akkor most tisztázzuk, hogy a _valóságban_ mire lehet számítani.

Semmire.

De komolyan.

Mit is nyilatkoztak a momentumos politikusok a korábbi linken?

Cseh közölte: nemsokára a gyakorlatban is letesztelheti a légi utasok jogait védő uniós szabályozást, emellett azt ígérte, nem fogják annyiban hagyni, hogy a Wizz Air ennyire méltatlanul, embertelenül és törvénysértő módon bánik az utasaival.

Aranydrága bogaram, politikus létedre hogyan lehetsz ennyire naív? Ennyire tájékozatlan?
Az uniós szabályozás konkrétan szart sem ér. Ugyanis van benne egy kibúvó és a légitársaságok gyakorlatilag erre hivatkozva úsznak meg mindent. Mondom, mindent.

Nézzük meg ezt az esetet.
Azt nyilatkozta ez a csodálatos cég:

A Wizz Air sajnálja, hogy a repülőgép karbantartása után végül befolyásán kívül eső hiba miatt újra el kellett halasztani az indulást, és őszintén elnézést kér a hosszú késés okozat kényelmetlenségért,

Tekintsünk el a krokodilkönnyektől, vegyük észre a finom célzást. “Befolyásán kívül eső hiba”. Azaz jelzik, hogy ne is erőlködjetek emberek, már kikészítettük a vis maior kártyát, lófaszt fogunk, nem fizetni. Pedig a rendelet szerint az alvállalkozó hibájáért a repülőtársaság felel. (Persze a fene tudja, kinek ki volt az alvállakozója.)

Illetve itt van az én esetem. Az, hogy Ferihegyen karbantartás miatt le volt zárva az egyik kifutópálya, a másik meg megsérült és azt is le kellett zárni, az egyértelműen vis maior a Wizzair szempontjából, nem is kérdéses. Viszont este nyolcra elhárult a hiba. Ekkor jelent meg nálunk, Charleroi-ban az, hogy 22.25-re került át a gépünk. Azaz ekkor még a Wizzair is úgy gondolta, hogy kiküldi a gépet és vissza is hozza. Aztán elkezdtek matekozni és az jött ki, hogy anyagilag jobban megéri nekik, ha a gépet Kölnbe küldik. Azaz telibeszarnak két repülőgépnyi utast. Gondolom, megnézték az utaslistát, látták, hogy se celeb, se komoly politikus nincs rajta (csá, Momentum), ők pedig be tudnak bújni a vis maior mögé, akkor meg inkább maradjon csak náluk az a finom kis zsé.

Biztos voltam benne, hogy én nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, így összekészítettem a kis csomagocskát és átpasszoltam az egészet a Flight Refund-nak. Talán nekik már több rutinjuk van.
Volt. Egyből visszapattintották. Esélytelen. Ez egy nagyon erős vis maior. Még akkor is, ha leírtam, hol érzem az érvelés gyenge pontját.

Illetve… idézek a válaszlevelükből.

Amennyiben számlával igazolható költségei merültek fel, azokat a légitársaságok ésszerű kereteken belül meg szokták fizetni (például szállást, étkezést, transzfert). Ehhez szükséges benyújtani az adott légitársaság ügyfélszolgálatán az igényt, csatolva az igényt alátámasztó számlákat, megemlítve a Vis Maior eseményeket követően a 261/2004/EK Rendelete alapján az Önökkel szemben keletkezett kárenyhítési kötelezettségüket. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, egy polgári peres eljárás során lehet igényt érvényesíteni, de ez már nem tartozik a Flight Refund hatáskörébe/jogkörébe.

Tehát még az sem biztos, hogy a költségtérítést megkapom. Mert hiába jár, de a Wizzair megteheti, hogy mégsem fizeti ki. Ekkor nekem kellene pereskednem, mert ebben már semmilyen szervezet sem segít. Gondolhatod, ehhez mennyi kedvem és legfőképpen mennyi időm lenne.
Pont erre számít a cég.

Oké, nyilván beadtam, lassan 10 napja, még csak választ sem kaptam, hogy egyáltalán hogyan is tudnám eljuttatni hozzájuk a számlákat. Mert a webes formon nem lehet beadni, emailcím meg nincs.

A végére maradt egy kis filozofálgatás. Előrebocsátom, sokat repkedek, rengeteg utazási fórumot, utazási blogot olvasok, a témával kapcsolatos összes pro és kontra érvet ismerem.

Nos, nem az a probléma gyökere, hogy kimarad, vagy késik egy-egy járat. Európában a légi irányítás durván töredezett, emiatt a gépek terelgetése némileg kaotikus, a repülőgépek száma meg folyamatosan növekszik, normális jelenség, hogy egyre több a gubanc. (Az írás két héttel az eset után jelent meg. Csak azóta volt vagy 3-4 hasonló eset.)
A probléma bennünk, utasokban van. Nekünk a szar is jó, ha olcsó.
Normális környezetben a legfontosabb szabályozó erő a cég reputációjának magas szinten tartása lenne. Büntető rendelettel nem lehet semmit sem elérni, mert azt jogászkodással ki lehet védeni. Az, hogy a kormány majd jól megbűnteti őket, az meg egyenesen röhejes. Egyszerűen a politika csak próbál némi hasznot húzni az emberek indulataiból. Mint mindig.

Az ultra fapadosok ezt ismerték fel és kidobták a francba a reputációjukat. Nincs. Nem is érdekli őket. Kizárólag arra koncentrálnak, hogy extra alacsonyan tartsák az áraikat és ez már elég embert vonz be. Kitört a népharag? Az emberek dühösek? És? Egy hónap múlva úgyis velünk utaznak megint, mert mi vagyunk a legolcsóbbak. Eleve van egy jelentős réteg, akiknek erre még van pénzük, drágább légitársaságra meg már nincs.

Itt kellene egy kicsit tudatosabb magatartás. Hogy egy utazásnál ne csak a jegy árát nézzük, hanem vegyük figyelembe az összes költséget. Jelenleg a Wizzair szopat a poggyásszal, szopat a szándékos szétültetéssel, ha neked ez nem jó, akkor fizessél. Ja, de ekkor már nem olcsó a jegy. Aztán szopatnak, ha bármi gubanc van. Ha neked ez nem jó, kössél biztosítást. Ja, ekkor még drágább a jegy. Igen. És ezt kell összerakni. Plusz mérlegelned kell, hogy az adott társaság ad a reputációjára, vagy nem? Ez ugyan nehezen forintosítható, de amikor baj van, a bőrödön érzed, milyen az, amikor foglalkoznad veled és milyen az, amikor csak annyit kapsz, hogy dögölj meg, ott ahol vagy. És gubancból várhatóan egyre több lesz.

Jut eszembe, tudtad, hogy a Skyscanner már hozza az ultra fapados cégeket is? Érdemes szétnézni, még akkor is, ha csak a repülőjegyek árát látod, nem az utazásét.

Én másfél évtizedig jóban voltam a Wizz-el. Wizzair debit kártyám volt a banknál, Discount klub tag voltam végig. Rengetegszer utaztunk úgy – hol egyedül, hol a családdal – hogy beléptem a weboldalukra, megnéztem, éppen hová van jóáras jegy, aztán mentünk.
Ennek vége.
Nem, nem emiatt az eset miatt, de tény, hogy ez adta meg a végső lökést. Már év elején kezdtek megszaporodni a zűrös esetek és látszott, hogy a Wizzair aljasabb és mocskosabb lett még a régi Ryanair-nél is. Aztán ahogy telt az idő és jöttek az újabb és újabb történetek, látszott, hogy immár komolyan kell kalkulálni az ún. rendkívüli esetekkel. Már az amerikai út előtt is elkezdtem parázni, aztán a lisszaboni út előtt is és most, a belga út során be is ütött a ménkő. Azaz a veszély reális. Oké, hogy felkészülsz fejben, oké, hogy te ügyes vagy, okos vagy, feltalálod magad, de ez akkor is rohadt sok kényelmetlenség. És ahogy a mellékelt ábra mutatja, mindez a Wizzairt nagy ívben nem érdekli. Pár fillérért otthagy bárhol megrohadni, kártérítést nem fizet, kárenyhítést… ha éppen kedve van.
Mert ez az üzleti modellje.

PS1.
Elébe menve annak, hogy később a fejemhez vágjátok, mekkora pofám volt, aztán továbbra is a Wizzair-rel utazok. Igen, biztos vagyok benne, hogy fogok még velük repülni. Ha el kell jutnom A-ból B-be és mindent, de mindent figyelembe véve az övék lesz a legjobb ajánlat, akkor őket választom. A Wizzair-szörfözésnek lett vége, annak, hogy úgy menjek akárhová is, hogy benézek a weboldalukra, rábökök egy olcsó jegyre és közlöm a családdal, hogy oda megyünk.

(Megjegyzem, nekem mostanában a repülésekből is durván elegem van. Ha csak lehet, a jövőben inkább a túrázásokra – kajak, kerékpár, gyalog – szeretnék koncentrálni, maximum 1000 kilométeres körön belül. Egy idő után minden város egyforma, a túra viszont mindig egyedi kaland.)

PS2.
Mondjuk, ez sem rossz módszer.

PS3.
Ez már csak az élesítés után jutott eszembe. Valahogy a szabályozásnak el kellene mozdulnia abba az irányba, hogy egyedül az időjárás lehessen vis maior. Ha a repülőtér cseszett el valamit (pl. légi irányítók sztrájkja) vagy a földi kiszolgáló cégek (pl. tolatás közben gép megrongálása), akkor vállalják is érte a felelősséget. Ne az utason legyen már leverve minden.

Négy napos egynapos Belgiumban 04/05

Brüsszeli lazulás
2019.06.22; szombat

Korán keltem. Igen, tudom, aludhattam volna. De nem ment.
Baj volt.

A baj már indulás előtt megtörtént. Hogy egy meggondolatlan mozdulat volt kettlebellezés közben, vagy a napokig ventillátor előtti ülés miatti huzat, vagy a rengeteg hidegvizes zuhany, vagy elaludtam volna a hátizmaimat, nem tudom, lehet, hogy mindez együtt, de már szerdán is úgy indultunk neki az egynapos útnak, hogy reggel bekaptam két Voltaren Dolót. Mert pokolian fájt a combom, a derekam és a hátam.
Kérdezd meg, hogy vittem-e az egynapos útra Voltarent?
Ne is kérdezd, úgyis tudod a választ. Naná, hogy nem. Estére úgyis otthon leszünk.

Jogos lehet a kérdés, hogy ez a probléma miért csak szombat hajnalban jelent meg? Azért, mert addig más okból nem tudtam aludni. Most lehetett volna. Erre hajnali 4-től csak forgolódtam, kerestem, hogy melyik pozitúra fáj a legkevésbé.

Jó, nyilván el kell menni gyógyszertárba, venni valamit. Bár logikusan belegondolva teljesen felesleges, mert holnap megint hajnali 4-kor kelünk, a gép ugye 8.55-kor indul Charleroi-ból, nekünk meg terveznünk kell a dugóra is. Azaz úgysem lesz alvás. Megint.

A legszebb, hogy azt terveztük, hogy ha olyan kedvünk lesz, akkor egész nap csak heverészünk az ágyban. Ja. Ez volt az, amire teljesen képtelen voltam. Szék meg nem volt a szobában.

Ebből megint csavargás lesz a városban.

Nézzük a lehetőségeket.
– A recepcióról felkaptam két prospektust. Az egyik a hop on/hop off buszok útvonala volt. A másik az ún. free, illetve alkalmi túrák leírása. Mindkettőben volt fantázia. A buszok közül az egyik például kiment az Atomiumhoz is.
– El lehetett sétálni az Európa Parlamenthez. Remek ingyenes bemutató van odabent, látványos installációkon lehet tanulmányozni, hogyan is működik az EU.
– Az ovális alakú belvárosnak eddig csak a felét jártuk be, kimaradt az észak-nyugati és a dél-keleti rész.
– Igazából amit bejártunk, azt is csak hajnalban, kihalt állapotban. Milyenek lehetnek ezek, amikor duzzadnak az élettől? Mi lenne, ha egyszerűen csak csavarognánk, mennénk, amerre a tömeg is? Mi lenne, ha egyszer csak leülnénk egy teraszon kávézni, egy sörkertben sörözni?

Aztán az első két lehetőséget lehúztuk. Az első nagyon kötött, mi pedig ki akartuk élvezni, hogy nem korlátoz minket semmi. Az EU parlament hétvégén nem volt nyitva. Maradt a “spontán” csavargás. Idézőjelben, mert azért egy Brüsszel térkép fölött alaposan megterveztem. Sajnálom, ez már csak egy ilyen betegség.

A szállástól 200 méterre már be is ültünk egy kávézóba. Persze, drága, persze a kávé is kevés, még a dupla eszpresszó is, de jólesik csak úgy üldögélni, nézelődni.
Aztán mentünk a tömeg után. Nem hiszed el; baromira megérte. Nem tudom, a turisták honnan tudják, hová kell menni, de tudják. Egészen a közelünkben is találtunk olyan hangulatos tereket, melyeket eddig nem ismertünk. Tényleg bent voltunk a sűrűjében, gyakorlatilag akármerre mentünk, mindenhol volt élet, voltak szép részek. Mentünk is egy kisebb kört.

Furcsa élmény. Mind a négy nap éreztük. Hiába van tömeg, az emberek nem figyelnek egymásra. Mindenki megy, ahogy tud, ha valaki elélép, akkor nekimegy. Sőt, még elélépés sem kell. Megyünk, valaki szorosan mögöttünk jön, mintha soha nem is hallott volna olyasmiről, mint személyes tér. Aztán egy pillanatra megállok. Az illető meg nekem jön.
És ez teljesen benne van az emberekben.
A legmarkánsabb példát akkor láttam, amikor kávézgattunk. Mellettünk forgalmas út húzodott, egy zebrával. A zebránál egy autós sem állt meg, még akkor sem, ha a gyalogos már elindult. A gyalogosoknak ez teljesen természetes volt. Olyannyira, hogy amikor az autó megállt, azt sem hitték elsőre. Csak álltak, néztek óvatosan, aprókat léptek, aztán nagyobbakat és csak akkor indultak el, amikor már teljesen biztosak voltak benne, hogy az autó átengedi őket.
Miért volt ez groteszk? Mert ugyanezt játszották el akkor is, amikor rendőrautó állt meg a zebra előtt. Még abban sem bíztak.

Nemsokára találtunk egy gyógyszertárat.
– Te, szerinted ismerik itt a Voltarent?
– Várjál, megnézem a neten.

– Azt mondja… Voltaren… nos, konkrétan a belgák gyártják.
– Akkor valószínűleg ismerik.
– Valószínűleg.

Bementünk. A gyógyszerész természetesen nagy szemekkel nézett, amikor mondtuk a Voltaren Dolót. Olyan nincs. Voltaren? Az van, de csak receptre. Patt. Aztán kiszúrtuk mögötte, hogy van Voltaren kenőcs, na az jó kompromisszumnak tűnt.

Vissza a szállásra. tetőtől talpig be lettem kenve.

Indulhatott a nagy, az igazi túra.
Megint kis utcák, a tömeggel. Megint működött. De aztán mentem érzésre a Locus térkép alapján és érdekes módon az is működött. Olyan utcákat találtunk, melyek hangulatuk alapján simán lehettek volna turistásak, de nem voltak azok. Találtunk két Notre Dame-ot, pedig csak egyre számítottam. Szerinted mennyire lehet érdekes egy Igazságügyi Palota? Én se gondoltam volna, de baromi nagy, domináns épület egy domb tetején. Jól nézett ki.Végül, pusztán kiváncsiságból csak kisétáltunk az EU parlamenthez is. Az is megérte a sétát.

Egy kis kontraszt.

Üldögéltünk egy templom lépcsőjén. Mint kiderült, ez a hely mindenféle politikai performanszok terepe.

A képen éppen egy politikus szónokol, de később megjelent egy 30 fős tüntető csapat is.

Vicces tábláik voltak:
– Stop the canals!
– No more museums!
Aztán készült róluk egy csoportkép és mindenki hazament.

Szóval olyan működő demokráciaféle hangulat volt.
Csakhogy a lépcsőn ott ült egy ötfős csoport, csupa lepukkant fekete hapsi. Akik nem bírtak magukkal, hangos ordibálással próbáltak megakadályozni minden kommunikációt. Persze, voltak rendőrök is, de azok inkább a feketékkel haverkodtak. Végül az egyik hapi elszaladt valahová, hozott egy magnót, majd valami dzsungelrap jellegű zenét bömböltetve beállt a szónokló politikus mögé. Időnként bekiabálta, hogy fuckin politicians.

Olyan allegorikus volt. A politikusokat én se kedvelem, de nem az a megoldás, hogy akkor fogja be a pofáját mindegyik, az meg végképp nem, hogy egy ostoba lumpen tömeg túlordítja őket, nem, a megoldás valahol az, hogy igyekszünk hasznos politikusokat választani, ahhoz viszont kommunikáció kell, nem annak a szétrombolása.

Na mindegy, ez nagyon messzire vezet, nincs is egyértelmű megoldása. De olyan reménytelennek tűnt, ott a lépcsőn.

Összességében jó nagyot sétáltunk megint.

A szálláson még hajráztunk egy nagyot. Hiszen olyan sok sör van, melyeket nem kóstoltunk meg. A szálloda bejárata mellett meg egy sörbolt. Hűtött sörökkel.

Pontosabban a két utóbbi a két győztes volt. Melyeket utoljára visszakóstoltunk.

Vacsora után sem bírtunk nyugodni. Hiszen a délutáni sétából kimaradt az észak-nyugati rész. Igaz, olyan játszóteres-parkos formának nézett ki, de nézzük már meg. Meg az ablakból is látszott, hogy a város nagyon él. Konkrétan az ablakunk alatt is. Hiba lenne kihagyni.

A legkellemesebb meglepetés volt. Elképesztő bulinegyedet találtunk. Hatalmas területen szabadtéri asztalok, sörkertek. Terek a templomok előtt, parkok a szökőkutak, medencék mellett, piaccsarnokból átalakított hatalmas söröző, élő zongorazenével. Zsongott a város. Nem, nem legénybúcsús angolok tomboltak. A város lakói, a turisták lazítottak egyet a nadrágszíjon és élvezték az enyhülő időt, a vacsorát, a söröket.

– Hát, hallod, ahogy elnézem ezt az életet, a Kazinczy utca maximum az áraival versenyezhet. Mert ezzel a hangulattal semmiképpen sem – jegyeztem meg Nejnek.
– Azért éjszaka csak bezárt ablak mellett alszunk.
– Igaz. De nem részeg óbégatást hallunk, hanem hangos, de egyenletes zsongást. Mint amikor sok ember beszélget. Nem mindegy.

Ez volt az esti sétánk.

Aztán még elalvás előtti sör, utána szunya. Holnap korán kelünk. Még az sem kizárt, hogy a buli akkor is tartani fog az utcán.

Négy napos egynapos Belgiumban 03/05

Bruges és Gent
2019.06.21; péntek

Hajnali négykor ébresztő. Az egész világmindenség összeesküdött ellenem, nehogy egyszer is ki tudjam aludni magamat. De muszáj mennünk. Erre a két városra úgy jön ki a matek, ha elmegyünk a reggel 6-os busszal. A megálló messze is van, várhatóan a buszt sem lesz könnyű megtalálni, vannak már tapasztalataink.

Ja, hogy miért busz? Ha agyonütsz, sem tudom. Valamiért csak úgy becsípődött. Hiba volt.
Úgy indult, hogy tavaly Flibco busszal voltam Gentben, tegnap Flibco busszal jöttünk be Brüsszelbe, tegnapelőttt Flibco busszal voltunk Bruges-ben, szóval ezt már ismertem. Adta magát.
Itt kezdődtek a problémák. A Flibco buszok ugyanis csak és kizárólag airport transport buszok. Azaz Charleroi-ból járnak mind a három városba oda-vissza, de Bruges-ből Gentbe nem, mint ahogy Gentből Brüsszelbe sem.

Érdekességként jegyzem meg, hogy létezik Flibco busz Charleroi-ból közvetlenül Budapestre. Lehetőségként fel is merült csütörtök hajnalban, de… 31 óra utazás, csillió pénz és necces, hogy a Wizzair kifizetné-e.

Amit én keresek, az egy másik busz, a Flixbus. Az indult is időben, reggel 6-kor Bruges-be. Megvettem a jegyet. Számítógépen ilyen durva hibát nem szoktam elkövetni, ott először összerakom az utat, összeírok mindent egy txt fájlba, és csak utána vásárolok, de nekem a mobiltelefon, mint informatikai platform, baromira szokatlan.

Ilyenkor érzem, hogy nagyon X generációs vagyok. Lányomnak egy éve nincs laptopja, mindent az iphone-járól csinál. Én beleőrülnék.

Aztán kerestem Flixbus-t Bruges-ből Gentbe. Nincs. Nem úgy nincs, hogy rossz időpontban jár. Úgy nincs, hogy nincs. Aszta. (Bár valahol érthető. A Flixbus túlnyomórészt céljárat, nem olyan, mint nálunk a Volán. Gent és Bruges közel is vannak, a vasúti közlekedés is jó, minek indítanának külön járatot?)

Ekkor már két új app volt telepítve a telcsimre, a Flixbus és a Charleroi alkalmazások. (Ez utóbbin belül van a Flibco.) Oké, jöjjön a harmadik. Ugyanis eszembe jutott, hogy az összes busz vasútállomások mellett áll meg. Akkor miért ne mehetnénk vonattal? Trainline. És egyből volt minden. Vonat időben Bruges-ből Gentbe, majd vonat időben Gentből Brüsszelbe.
Már csak a QR kódok között kellett szétcsapnom. Szerencsére mind a három társaság elfogadta a QR kódot mobilról is, de egy csomót kellett trükköznöm velük. Volt, amelyik lementette magába az app-ba. Volt, amelyik böngészőn keresztül mutatta meg, itt nem volt szabad bezárni a Chrome-ot. Volt, amelyik jpg-be mentette le, ezt Total Commanderből értem el. Volt, amelyet ki kellett nyomtatnom a PDF nyomtatót választva, majd Adobe Reader-ből megnyitni a fájlt. Cifra mutatvány volt. Egész nap bűvészkedtem a mobilommal, de minden közlekedési eszközön elfogadták a felmutatott kódot.

Mindenesetre az már látszik, hogy ha Charleroi és bármelyik másik város között közlekedsz, akkor Flibco, minden más esetben a vonat a nyerő. Nem tudta ezt Mehemed.

Ekézzük tovább a közlekedést. Egyszerűen botrányos, ahogyan ezek a célbuszok indulása meg lett szervezve. Azt írtam volna, hogy meg lett szervezve? Felejtsd el. A totális káosz még enyhe kifejezés rá. Nekem eddig a legrosszabb buszos élményem Rómában volt, amikor a Termini oldalában verekedtünk, hogy feljussunk a buszra, miközben azt sem tudtuk, melyik repülőtérre megy. Ez óvodai mondóka egyszerűségű volt az Északi pályaudvar melletti Flixbus állomás káoszához.
Negyedórával korábban érkeztünk. Tökéletes. Kicsit hátrahúzódtunk, igyekeztünk kiismerni a rendszert. Táblák… nincsenek. Nem tudod, mikor, milyen busz indul. Nem tudod, honnan. Hatalmas tömegek vándorolnak, látszólag céltalanul, de felettébb idegesen. Tőlem vagy négyszer kérdezték meg, nem tudom-e véletlenül, honnan indul az amszterdami busz, de csak vonogattam a vállamat. Nagyon sok busz jön-megy. Baromira kell figyelni, hogy mi van kiírva a buszok homlokára. Egyedüli szabálynak az tűnt, hogy az út egyik oldala az indulási oldal, a másik az érkezési. De aztán ez is borult.
Oké. Nem egyszerű, de talán menni fog.
Öt perccel az indulási időnk előtt be is állt egy busz. Ugyan nem Bruges volt ráírva, de az oldalán egy kis táblán szerepelt, mint megálló. Jó lesz. Aztán a sofőr nem bírta beolvasni a QR kódot. Végül megnézte puszta szemmel is.
– Hé, ez nem erre a buszra szól!
– Ne már! Az idő is stimmel, a busz útvonala is.
– De akkor sem. Húzzon innen.
A fene sem gondolta, hogy a sofőrök szemébe QR kód olvasó is be van építve.
És akkor most?
Buszok jöttek, buszok mentek. Rájöttem, hogy mindegyiknek van egy azonosítója, az szerepel a jegyen is. Kerestük a miénket. Nem volt sehol. Kezdtem ideges lenni. Már negyedórával később voltunk, mint a hivatalos indulási időnk.
Aztán beállt egy busz az _érkezési_ oldalra. Egy csomóan átrohantak felszállni rá.
– Nézzük meg! – javasoltam Nejnek.
Megnéztük. Nem volt rá kiírva semmi. Sem a homlokára, sem az oldalára. Sem városnév, sem kód. Az ajtóban tömeg. Nyomulás.
– Szálljunk fel!
– Hülye vagy! Azt sem tudjuk, hová megy!
– Akkor legfeljebb lezavarnak.
És így történt. Feltoszultunk. A sofőr leolvasta a QR kódot. Elfogadta. Azaz ennek kellett lennie a Bruges-be menő busznak.
– Nem vagyok nyugodt – közölte fent Nej.
– Ugyan már – legyintettem – Én már kezdek alkalmazkodni ehhez a trehány őrülethez. Valahová megyünk. Élvezzük a meglepetést.

Röpke másfél óra alatt megérkeztünk Bruges-be. Ebből 40 perc volt, mire kijutottunk reggel Brüsszelből. Ugye, ilyenkor morog az ember, hogy bezzeg a vonat. Igen, az egy óra alatt teszi meg ezt a távot. Tanulunk.

A busz ugyanott állt meg, mint tegnapelőtt a Flibco. Mi pedig bezúgtunk ugyanabba a Carrefour-ba. Vettünk ugyanolyan kicsi meggyes Lefféket. Majd leültünk ugyanarra a padra, ugyanazon óriási nyárfa alá. Next turn.

Most volt 5 óránk. Bőven belefért, hogy bejárjuk az ismeretlen részeket, az ismertek közül azokat, amelyek tetszettek, és ha valahol jól éreztük magunkat, akkor csak úgy ücsörögjünk.

– Te, van nálad sörbontó? – kérdezte egy ücsörgés során Nej.
– Minek nézel engem? – néztem megütődve – Persze, hogy van.
– Arra gondoltam, hogy jó ez a Leffe a közértből, de mi lenne, ha benéznénk a sörboltokba is? Biztos ott is vannak hideg sörök. És azok már az igazi belga sörcsemegék.
– Már a sörbolt említésénél megvettél. Csináljuk így.

Ezzel kezdtük. Aztán masszívan folytattuk. A masszív kifejezés nem üres szóvirág, ezeknek a söröknek az alkoholfoka nem ritkán 10% fölött volt. Azaz felcsúsztak a bor kategóriába. De ránk fért. Nagyon.

Persze kiderült, hogy a kulcscsomómat a szálláson hagytam, a sörbontó meg azon volt, de az igazi férfi kezében minden sörnyitó, a szállodai szoba kulcsával simán bontottam a söröket.

Amikor pánikszerűen rohangálsz be egy vasútállomás kapuin, mert úgy érzed, ez nem az az állomás, amelyikre pár órával korábbról emlékszel, majd elsápadsz, mert az épület sárga, pedig reggel piros volt, majd közvetlenül a begolyózás előtt rájössz, hogy át kell menni egy aluljárón és túloldalról kell megközelíteni az állomást, mert onnan már olyan, mint reggel volt.

Vitathatatlan, Bruges még mindig szép. Hangulatos is. De… őszintén szólva, egy kicsit olyan, mintha múzeumban járnánk. Az ember nem mer hozzáérni a házfalakhoz, mert arra számít, hogy megjelenik a biztonsági őr és ráver a kezére.

Ezzel szemben Gent.

Nem indul jól. A vasútállomásról hosszú séta a belváros, egy zsúfolt, nagyvárosi úton. Meleg is volt. Fárasztó. Aztán beértünk a középkori óvárosba.

Igazából még ez sem lélegzetelállító. Igen, katedrális. Igen, egy bazi nagy tér. Igen, templomok, öreg házak körülöttük. Szép, persze, de ezen a környéken ez a minimum.

Csavarogtunk. Kis utcákban. Direkt hagytam a végére a javát. Aztán nem bírtam tovább húzni. Megérkeztünk a kedvenc kis teremre a Gravensteen mellett, vettünk sört és szivart a kedvenc sörboltomban, majd kisétáltunk a kedvenc folyópartomra, a Graslei-re.

Nejnek egyre jobban kerekedett el a szája. Majd a Graslei-nél elalélt. Istenem, csatornamániás. Itt kiültünk a partra, lelógattuk a lábunkat, élveztük a nyüzsgést, az életet, néztük a hajókat, a kajakokat, a raftokat, mindent, ami a vízben evickélt, nevettünk a pároskajakosokon, akik annyira bénák voltak, hogy rendszeresen elgombázták a stégeket, pöfékeltem, majd félóránként elsétáltunk a sörboltba újabb sörökért.

Üldögéltünk. Aztán egyszer csak felmorajlott a tömeg. A túloldalon valaki vízbeugrott. Vagy belökték. Valószínűleg az utóbbi, mert hamarosan tömegverekedés tört ki. A Leie mindkét oldalán harsány szurkolás indult be. Igazából nem tudtuk, hogy komoly-e, vagy buli, de hamarosan megjelent szirénázva egy rendőrautó, majd egy mentőautó is, szóval inkább komoly lehetett. Zajlott az élet.

Szóval, igen, Bruges szép. De Nej Gentbe szeretett bele, azon belül is a Graslei-be. Bruges, a finom kis ékszerváros, balfenéken el. Nincs benne elég élet.

Séta Bruges-ben

Séta Gentben

Este időben, terv szerint érkeztünk haza. Meglepő. Bevásárlás vacsorához, reggelihez, majd irány a szállás. Korai fekvés. Ablak persze megint bezár, a hangzavar, az ordibálás duplája a tegnapinak. Ugye péntek este.

Holnap addig alszunk, ameddig akarunk. Végre.

Négy napos egynapos Belgiumban 02/05

Fuckin Brüsszel
2019.06.20; csütörtök

Mielőtt belekezdenék bármibe is, itt van egy linkgyűjtemény.
Hogy hogyan élték meg mások ezt az esetet.

Elolvastad? Akkor mehetünk tovább.

Szóval ott jártunk, hogy totál KO. Bezárva a belső térbe, lekapcsolt világítással. Úgy zárták be a repülőteret, hogy nem foglalkoztak azzal, hogy odabent két repülőgépnnyi tanácstalan utas pánikol. (Kettő, mert ugyanígy törölték a temesvári gépet is.) Nem mintha egyébként sokat tudtam volna csinálni, semmilyen eszközöm nem volt, hogy intézkedjek. Bármit is.

Nyilván felmerült, hogy szólok Barnának, jöjjön ki autóval. 1200 kilométer. Csak éppen a srác a Fishingen zúz a haverjaival, amióta dolgozik nincs szabadideje, túl nagy kérés lenne, hogy hagyjon ott mindent. Arról nem is beszélve, hogy milyen autóval? Hiszen a gépsárkány bent figyel a Holiday parkolóban, a jegy meg itt van a pénztárcámban.

Abszolút SOS vészhelyzetben maradt a lányom aktiválása. Ö otthonról fel tudja hívni a Wizzair ügyfélszolgálatot. Csak hát… Csütörtök. Éjfél. Illetve már hajnali egy. A csajszi pedig reggel kilenckor államvizsgázik. Aludnia kellene. Rápihenni a vizsgára. Nem pedig megszerveznie a szülei kimentését.
De nem maradt más választásunk.

Ne tudd meg.

Hiába volt magyar a 90-es szám, az ügyfélszolgálaton már csak angolul beszélő emberek ültek. Én már itt elvéreztem volna. Lányom szerencsére folyékonyan beszél angolul, vette az akadályt.

Foglalási szám. Anélkül szóba sem álltak vele. A boarding pass-on nincs rajta. A visszaigazoló levélben benne van. Hogyan érem el a postafiókomat? Nej mobilján. Ja. Jelszó. Amely nincs. Első körben inkább megpróbáltam beléptetni a leányzót az otthoni desktop gépembe. Igen, megadtam a lokális jelszavamat is. SOS helyzet van. Nem tudott belépni. (Na, ezt majd később bontom ki.)
Nézzük Nej mobilját.
És végre az első szerencsés momentum ebben az elcseszett utazásban.

Tudni kell, hogy Nejnek is, nekem is ugyanolyan Xiaomi MI A1 mobiltelcsink van. Ugyanakkor vettük… és mindkettő ugyanakkor, két év múlva romlott el, ugyanúgy. Pontosabban, nem elromlott, hanem bizonytalan lett. A telefon része össze-vissza működött. Nej igényelt a cégétől egy másikat, én meg… majd veszek egyszer egy újat. Egyszer.
Nos, Nej az új telcsijét még az amerikai út előtt megkapta, én meg rögtön elkunyiztam tőle. Hadd legyen ez odakint a backup telefonunk, benne az észt CitySIM kártyával. Természetesen be is konfiguráltam, feltettem rá minden alkalmazást, melyek az utazáshoz kellenek, mindegyikbe be is léptem, jelszavak megjegyeztetve. Ugye, Amerika nem kispálya.
Miután visszajöttünk, átadtam Nejnek. Köszi, szép volt, jó volt, de most már használd te. Kezdd rögtön egy hardver reset-tel.

Iszonyú mákunk volt, hogy nem csinálta meg. Egyszerűen csak létrehozott egy új usert és bekonfigurálta magának a gmailt meg az outlook-ot. Minden más maradt.
El tudod képzelni? Hirtelen ott volt a kezemben egy telefon, melyen az összes utazáshoz szükséges alkalmazás működött és mindegyikbe be tudtam lépni, mert az én jelszavaimat jegyezte meg.

Mondjuk paranoiás informatikusként nem álltam meg, hogy ne csesszem le Nejt. Bakker, nem adtam neked meghatalmazást, hogy a nevemben ennyi mindenhez hozzá tudjál férni.

De most nagyon jól jött. Forwardoltam Dórának a visszaigazoló levelet, a foglalási kóddal. Közben én is beléptem a Wizz applikációba, de hivatalosan még nem lett törölt a járat, nem lehetett átfoglalni. Mondjuk, ez telefonon sem volt egyértelmű. Dóra háromszor hívta őket, mind a három ember mást mondott. Az első elismerte, hogy a gép törölve lett, átfoglalt volna. A második határozottan állította, hogy a gép nem lett törölve, fent van a levegőben, csak várjunk kitartóan és meg fog érkezni. A harmadik már megint elismerte a törlést. Képben voltak, na. (5600 pénz lett a vége, csak a telefonálásnak.)

Közben megjelent egy repülőtéri alkalmazott és a visszakapcsolt vészvilágításban kivezetett minket a belső váróból a külsőbe. Ne kérdezd, mire emlékszem ebből. Semmire. Nej telefonját nyomkodtam, közben Dórával beszéltem, meg periférikus hallással igyekeztem beszédfoszlányokat elkapni, hogy mi történik a többiekkel. Semmi. Kecsegtették őket/minket, hogy odakint majd lesz egy Wizzair alkalmazott.
Ja, rögtön a Mikulás mellett.
Mi lendületből teljesen ki is mentünk a terminál épületéből. Ez hiba volt.

Pár szó a túlbonyolított Charleroi repülőtérről. Tehát van az 1. terminál épülete, külső váróval, illetve a security check után a belsővel. Igenám, de a külső váróba sem lehet csak úgy bemenni az utcáról, illetve a buszmegállóból, van előtte egy sátor, benne őrszemélyzettel, fémdetektoros kapukkal, csomagvizsgáló röntgengéppel.

Nos, mi ezen a sátoron is túlmentünk. Kint vettük észre, hogy baj van, elszakadtunk a többiektől. Sehol nem hallottunk magyar szavakat. Nagy levegő. Menjünk vissza. Szerencsére az őrszemélyzet képben volt, nyitott egy megkerülő folyosót, simán vissza tudtunk menni. Odabent meg is találtuk a magyar gép utasait, letáboroztak a checkin ablakok előtt, többen neki is készültek a földönalváshoz.
Én speciel képtelen lettem volna rá. Elaludni úgy, hogy nem tudom, mi lesz ebből? Az nem én vagyok.

Dóra közben telefonált. A Wizzair felajánlotta az átfoglalást 23-ra. Vasárnapra. Csak emlékeztetlek, 20-a volt, csütörtök, hajnali 1 óra. Kemény. Ja, és gyorsan kellett döntenünk, mivel ezen a gépen sem volt sok hely. Végigpörgettem Nej mobilján az összes Wizzair, illetve Ryanair gépet, tényleg nem volt egyiken sem egyetlen szabad hely sem vasárnapig. Jó. Elfogadjuk. Amíg a többiek alszanak. Dóra visszaszólt, hogy azt ajánlották, szálljunk meg a repülőtér melletti szállodában.
– Az melyik? – kotyogott közbe Nej.
– Ez a csícsás épület, itt szemben.
– Ja. Akkor menjünk. Álmos vagyok.

Kimentünk, keresztül a sátoron. Aztán láttuk, hogy van egy átjárhatatlan kerítés. Hmm. Szerencsére a Flibco pénztár még nyitva volt, megkérdeztem a hapsit, hogyan tudunk átjutni a szállodához. Elmagyarázta, de hozzátette, hogy át kellene mennünk egy rosszhírű gyalogos aluljárón, nem ajánlja. Menjünk taxival. Oké. Miért ne? Kerestünk egy taxist. Hajnali fél kettőkor. Hogy vigyen el minket egy szállodába. Melyikbe? Tulajdonképpen mindegy.
– Foglalásuk van? – érdeklődött.
– Nincs.
– Akkor be se szálljanak. Az összes szálloda tele van.

Fasza.

Eléggé elanyátlanodva néztünk egymásra Nejjel. Akkor most mi van?
– Figyelj, te szívesen töltenél el itt négy napot? Charleroi nagyjából annyira izgalmas hely, mint Mátészalka.
– Jó. Mit javasolsz?
– Foglalok a booking-on szállást Brüsszelbe. A hajnali Flibco busszal bemegyünk. Aztán valahogy majd csak elleszünk.
– Remek.

Csak éppen ekkor már megvett minket az isten hidege. Ne feledd, egynapos túrára mentünk, szandálban, rövidujjú ingben. Megvettem a jegyet a 4.30-as buszra, aztán visszamentünk a repülőtérre.
Pontosabban, visszamentünk volna.
Csak éppen éjszaka szolgálatba állt Potrien őrmester. Aki bezárta a kerülő járatot. Szép nagy sor is állt össze. Ugyanis a fémkereső kaput is lezárta. Meg a csomagvizsgáló gépet is. Nem engedett be senkit. Hiába hőbörögtünk. Én egészen eddig megőriztem a lélekjelenlétemet, úgy voltam vele, hogy a megoldás megtaláláshoz hideg fej kell. De itt kikattantam. Először elkezdtem ordítani a parancsnokkal, fejéhez vágva, hogy milyen helyzetben vagyunk és menjen a kurva anyjába. Aztán amikor mutatta, hogy tegyem le a csomagomat a földre, úgy odabasztam, hogy csak reccsent.

Ja, hogy mi volt a csomagom? Semmi. Egy fotóstáskát vittem összesen, benne kábé félmilliós értékű fotós felszereléssel. Szerencsére jó az ütésállósága a táskának.

Aztán kiderült, mi volt a mesterterv. Mind a száz sorbanálló emberrel lerakatta a táskáját a földre, arrébb kellett mennünk, majd behívtak egy német juhász kutyát, aki végigszaglászta az egészet. Hajnali kettőkor. Csak azért, hogy bemehessünk a terminál külső részére. Ahová bárhol máshol be lehet menni szabadon. (Oké, Isztambulban nem.)

Na mindegy, bejutottunk. Végre melegben voltunk. Foglaltam szállást Brüsszelbe. Igaz, azt írták, hogy csak 14.30 után foglalhatjuk el, de az extra kérések rovatba beírtam, hogy szeretnénk reggel 8-kor bent lenni. Erre visszaírták, hogy 13.30 előtt szó sem lehet róla. 5.30-kor leszünk Brüsszelben. Egy ilyen nap után. Mi a francot fogunk csinálni addig?

De azért nagy vonalakban rendben voltunk. Emailben megkaptam a visszaigazolást az átfoglalásról. Van buszjegyünk. Van foglalt szállásunk. Mi kell még? Például mindkettőnknek írni a munkahelyére. Hogy szar került a ventillátorba. Nekem pénteken kick-off meetingem lett volna, Nejnek csütörtök délután tervleadás. Finom. De nem tudunk csinálni semmit. Valahogy majd csak megoldódnak ezek a dolgok.

Nagy szerencsével találtunk két széket. Igen, mint minden terminálon, a külső térben itt sem viszik túlzásba a bútorozást. Leültünk. Nej egyből el is dobta az agyát. Én képtelen voltam. Túl sok volt a stressz az elmúlt pár órában. Hiába hunytam le a szememet, egyfolytában pörgött az agyam.
Így telt el két óra. Hajnal négykor kisétáltunk a buszmegállóba, keresztül a sátoron. Emlékeztem, hogy tegnap délután – egy másik világban – a brüsszeli járatra olyan sokan várakoztak, hogy nem is fértek fel egy buszra. Ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni, a következő busz 8.30-kor indult.
Vacogtunk.
Itt futottunk össze egy magyar sráccal, illetve egy párral. Mindhárman úgy döntöttek, hogy nem várják meg a Wizzair reggeli akciózását, saját kezükbe veszik a hazajutást.
– Te mit fogsz csinálni?
– Bemegyek Brüsszelbe, majd átbuszozok Eindhovenbe. Onnan már van repülőjárat.
– És ti?
– Nekünk van Brüsszelben ismerősünk. Aztán majd kialakul. És ti?
– Átfoglaltunk vasárnapra. Addig elleszünk Brüsszelben. Szállásunk már van.
– Hát… így is lehet.
– Várjál. A munkahelyeinkről még nem válaszoltak a hajnali levelekre.

A történet vége egyébként az lett a bent szundikálók számára, hogy csütörtök reggelre a Wizzair HQ-ban megszületett a preferált megoldás, mindenkit átfoglaltak a pénteki eindhoveni járatra, ahová el kellett buszozniuk. A negyedik linken olvashattad, nem volt egyszerű, éppenhogycsak elérték a repülőgépet.

Beállt a busz, felszálltunk. Szerencsére nagyon kevesen voltunk rajta. Egyből hátra is döntöttem az ülést és abban a pillanatban elaludtam. Egy óra múlva ébresztett a magyar pár, hogy halló, megérkeztünk. Nyilván most nem volt dugó. Amikor szükség lett volna rá.

Lehet, hogy neked az jött le, hogy immár sínen voltunk. Ne hidd. 5.30. A szállást csak 8 óra múlva foglalhatjuk el. Hullák voltunk. Álmosak. Fáztunk. Tervben volt, hogy veszünk meleg ruhákat, de ilyenkor még nincs nyitva semmi. Persze, kellenek töltők, kábelek is. Nekem nagyon hiányzik a mobiltelcsim. De ilyenkor még senki nincs ébren.
Kivéve a kukásokat.
Brüsszelben ugyanis az van, hogy éjszaka mindenki kiszórja az utcára a szemeteszsákokat, hajnalban pedig a kukások összeszedik. Rengeteg autóval. El sem hiszed, milyen erők vonulnak fel ilyenkor. Miközben az éjszakai mulatozók meg ilyenkor tántorognak haza. Élmény volt tanulmányozni a hajnali várost. Már ha éhesen, álmosan, fázva tudtunk volna lelkesedni.

Például ott voltak a lecsúszottak. Akadtak hajléktalanok is, de zömében menekültek voltak. Rengeteg. Kis falvakat építettek maguknak éjszakára építkezési terelőelemekből. Bárkinek megesett volna a szíve ezeken a szerencsétleneken, de én csak annyit tudtam morogni, hogy bakker, ezek legalább tudnak aludni valahol. Mi nem.

Elmentünk, megkerestük a szállást. Aztán kerestünk egy Mediamarktot az elektromos cuccok miatt. Majd kerestünk Decathlont és egyéb ruházati boltokat. Előkészítettünk mindent a délutáni bevásárlásokhoz. És még mindig cseszett korán volt.

Külön szín volt, hogy Brüsszelről konkrétan semmit sem tudtam. Nem volt tervben. Nem néztem át a város térképét. Nem néztem utána, mit érdemes megnézni. Igazából a szállásfoglalás is hasraütésre történt. A – hó végén meglehetősen lapos – bankkártyánkon kívül nem volt semmi másunk.
Tudom, itt a blogon is javasoltátok már, hogy csinálnunk kellene egyszer egy olyan túrát, ahol nincs semmi megszervezve. Ahol rengeteg időnk van. Ha akarunk, mászkálunk. Ha akarunk, döglünk a szálláson, vagy csak kávézgatunk valami teraszon.
Nos, most itt van. Az élet beledugta az orrunkat egy ilyen lehetőségbe.

Kár, hogy csütörtök hajnalban nagyon távol voltunk attól, hogy élvezzük.

Csavarogtunk. Mentünk az orrunk után. Csináltam egy csomó képet a kihalt, pusztán kukásautók által uralt városról. Később, amikor a tömérdek embertől meg sem lehetett moccanni, el sem hittem volna, hogy ez ugyanaz a város.

Nem húzom az időt.

Kínunkban 20,5 kilométert sétáltunk a városban. Gyakorlatilag alvás nélkül. Egy nagyon erős szerdai nap után. (Hajnali 4 órai ébredés, 12 kilométer csavargás Bruges-ben, hogy mást ne mondjak.)

Ez, itt lent, ez volt a nappalink.

Kifigyeltük, hogy egy hajléktalan itt tölti a mobilját. Hoppá. Végülis volt egy körpad, a közelben egy Carrefour, sörökkel, péksütikkel és pluszban konnektor is volt. Már csak egy ágy hiányzott volna.

Itt kaptunk néhány telefonhívást. Lányom teljesen összetörve hívta Nejt. Nem sikerült jól az államvizsgája. Legszívesebben elkapartam volna magamat a betontömbök alá. Ha mi csesztük el és miattunk nem sikerült, életem végéig nem fogok megnyugodni. És előbb-utóbb aláaknázom a Wizzair központot.
Aztán hívott Barna is, miután megtudta, hogyan jártunk.
– Remélem, nem törtetek össze és inkább bulinak fogjátok fel! – vidámkodott.
Szerencsére Nej beszélt vele. Nem biztos, hogy kellően szofisztikáltan tudtam volna kifejteni a véleményemet.
Később megint hívott Dóra. Meglett az államvizsgája, éppenhogy. Mondjuk úgy, hogy görbült. Ami államvizsgán, lássuk be, nem valami fényes, de a lényeg, hogy megvan és később a kutya sem fogja megnézni. És én sem fogok a kardomba dőlni.

Ja, közben persze kinyitottak a boltok, vettünk ruhákat – bár ekkorra már felmelegedett az idő – és persze vettünk töltőket, kábeleket és végre visszatért a mobilom apucihoz. Végül utolsó lendülettel vettünk egy csomó kaját, sört és elfoglaltuk a szállást.

Nem, nem feküdtünk le egyből aludni. Igen, tudom, egész nap ezt terveztem, de aztán máshogyan alakult. Ugyanis összeraktuk, mit fogunk csinálni az elkövetkező napokban. A csütörtök már elment. Szar volt, de már túl vagyunk rajta. Pénteken el kellene utazni Bruges-be és megnézni az egész belvárost. Majd hazafelé beugrani Gentbe és estig ott lazulni. A szombat lesz a pihenőnap, azt csinálunk, amit akarunk. Itt van egy Brüsszel méretű város. Csak kitalálunk valamit.

Tudod, hogy ez mit jelent? Péntek reggel Bruges, aztán Gent, aztán haza Brüsszel. Ezt a túrát össze is kellett rakni. Ez az írás így is elég hosszú, nem most fogom részletezni, mennyi szívás volt a szervezésben, maradjunk annyiban, hogy a belga tömegközlekedés meglehetősen bizarr első ránézésre. De végül összeraktam. Mobiltelefonon. Jegyvásárlásokkal.
Reggel 6-kor indult a buszunk Bruges-be. Az északi pályaudvar elől. Amelyről fogalmam sem volt, hol van.
Így vacsora után ismét összekaptuk magunkat és megkerestük azt az északi pályaudvart és a buszmegállót.

Számoltad? Ekkor már 36 kilométer gyaloglás volt a lábunkban, gyakorlatilag alvás nélkül. Jó kis túra.

De mindezek után nem húztuk sokáig. Azt hittem, hogy korhadt faként fogok beledőlni az ágyba és nem fog zavarni semmi sem a mélyalvásban, de kiderült, hogy alábecsültem Brüsszelt. Bent voltunk a legzsúfoltabb, legbulisabb részében. Kazinczy utca, ötször. Aminek egyfelől örültem, mert szeretem, ha zajlik körülöttem az élet, de itt és ekkor aludni szerettem volna, és igen, a buliban izzó város ekkora alvásigényt is képes volt eliminálni, szóval végül becsuktuk az ablakot és izzadva aludtunk.

De így sem volt rossz.

Négy napos egynapos Belgiumban 01/05

Fuckin Bruges
2019.06.19; szerda

Ja, az alcím? Magyarázat helyett egy ábra.

Tehát. Nej úgy döntött, hogy a következő szivarbeszerző egynapos útra kijön velem ő is. A célpont Bruges volt. Egynapos utazásba – ha éppenhogy is – de belefér, egyébként szép város, a szivarokkal meg nem kell foglalkozni, mert úgyis Charleroi-ban veszem meg a duty free-ben.

Ja, rájöttem ám a trükkre. Bármelyik európai repülőtéren tilos dohányterméket vásárolnod a vámmentes boltban, ha a célállomásod is európai. Kivéve Charleroi-ban. Itt lehet. A trükk az, hogy hiába a vámmentes boltban veszed, hiába vámmentes szatyorba rakják, de valójában rászámolják a vámot. Gyakorlatilag ugyanannyiért adják, mint mellette a Relay-ben. Csak éppen nagyobb a választék.

Az időbeosztás nagyjából úgy nézett ki, hogy reggel 6 körül indult a gép, Charleroi-ból a busz 9-kor, ez olyan 11.30-kor ért Bruges-be, onnan 16 körül indultunk vissza, a 21-kor induló repülőgéppel 23-ra érünk haza. Hosszú nap, rengeteg üldögélés különböző járművekben, de 11.30 – 16.15 között majdnem 5 óránk lesz Bruges-re és az jó.
Most nézz az ábrára. Egész héten semmi esőt nem jósolt Bruges-ben a meteorológia. Csak szerdán 13-17 között. Köztük 14-15 között egy emberes felhőszakadással. Pont abban a szűk időablakban, amikor be akartuk járni gyalog a várost. Egyébként meg kánikula.

Egynapos utazásnál nem éri meg taxizni, kocsival mentünk ki a ferihegyi reptérre. Leparkoltunk a Holiday parkolóba. Elővételben csak 3000 forint, bőven megéri.

Ritkán utazok ablak mellett, most viszont pont így jött ki a lépés. (Igen, szét lettünk ültetve.) Oké, akkor legalább kamerázgatok a város fölött a mobilommal. Ja, nem. Szárny.
Aztán a Határ út felett bedőlt a gép, gyönyörű kép tárult elém: Wekerle-telep, adótorony, jól nézett ki. Kamera. Átkapcsolt szelfi módba. Jellemző, mennyire szoktam használni: egyszerűen képtelen voltam visszakapcsolni. Így a remek panoráma helyett van egy felvételem arról, ahogy egyre dühösebben nyomkodom a gombokat.

Charleroi-ba időben értünk, a buszt már tudtam honnan indul, egy évvel ezelőtt Gentbe is ugyanezzel mentem. Felszálltunk. Kényelembe helyeztük magunkat.
Ekkor jött a klíma. Akárhogy forgattam a fejem fölött azt a műanyag rácsot, mindig rám vágott. Erősen. Szeretem a klímát, de csak ha messze van tőlem és nincs jégkocka üzemmódba kapcsolva. Ezt a klímát nem szerettem.
De hamarosan kiderült, hogy nem ez lesz a legnagyobb bajom. A dugó. Brüsszel környékén vagy 10 kilométeren keresztül fel van túrva a sztráda és betonkeményre állt be a forgalom. Csak ezen a 10 kilométeren összeszedtünk egy óra késést. 2,5 óra helyett 3,5 óra buszozás. 4,5 óra helyett 3,5 óra Bruges. Esőben. Azt hittem, felrobbanok. Mi jöhet még ma?
Araszoltunk. Kínomban elkezdtem idegenvezető stílusban bemutatni Nejnek az útmenti fákat.
Ha már Bruges-t nem láthatjuk.

Végül megérkeztünk. Egy örökkévalóság után. Egy jégbefagyott örökkévalóság után.
Hivatalosan a Flibco buszok az ún Kiss&Ride zónából indulnak, jelentsen ez bármit is. Nekem van egy olyan szokásom, hogy mielőtt elkezdek csavarogni, megkeresem a visszainduló busz megállóját. Nem találtam. A környéken semmi iroda, semmi tábla, eléggé ridegen vannak tartva az utasok. Ha meg nem találjuk meg a visszabuszt, akkor itt ragadtunk. Vicces lenne.

Bent állt a megállóban egy Flixbus. Gondoltam megkérdezem a sofőrt, hátha tud valamit.
– Elnézést, nem tudja, honnan indul a busz Charleroi-ba?
– Nézzen rám, mi vagyok én?
– ?
– Sofőr vagyok uram, nem információs szolgálat.
– De hátha tudja?
– Honnan tudnám? Keressen rá a Google-ben.

Kösz, bazdmeg.

Nagyon szépnek kell lennie ennek a városnak, ha az eddigi napot feledtetni akarja.

Kiténferegtünk az állomás előtti térre. Túl sokat nem tudtam erre az utazásra felkészülni, annyit néztem csak meg, merre van a belváros. Elindultunk. Szembejött velünk egy Carrefour Express. Gyorsan vettünk egy háromdecis meggyes Leffét. Bemelegítésnak.
Ahogy kijöttünk a boltból, elkezdett esni az eső.
Morogva besétáltunk az egyik csatorna mellé és leültünk egy óriási nyárfa alatti padra. Csapkodott az eső. De a sör jó volt. Én pedig lehiggadtam. Erőből. Jó lesz ez.

Tényleg jó volt. Bruges szép. Hangulatos. El kell engedni magad. Lelassulni. Mi minden egyes Carrefour üzletnél lelassultunk. Sok volt belőlük. Sajnos az igazi belga söröket nem tartják hűtőben, de a kommerszek(?) között volt egy csomó Leffe, köztük a kedvenc barna búzám is. Elvoltam. Nej is. A sörök sokat segítettek a lassulásban.

Valahol a csokiboltok is, de azok csak lelki támogatást adtak. Jól néztek ki, persze, de cukor, cukor, fúj. Habár Nej más véleményen volt, de ekkor még kitartottam.

Gyorsan eltelt az idő. Túl gyorsan. A tojás alakú belvárosnak csak az egyik felét sikerült bejárnunk, a másik kimaradt.

A séta útvonala

Viszont a buszt szerencsésen megtaláltuk, a jegyünket is elfogadták. Oké. Megyünk haza.

– Sajnálom, hogy nem tudtunk bejárni mindent – mondtam Nejnek.
– Majd kijövünk még egyszer.
– Ja. De akkor úgy kellene, hogy megnézzük Gentet is, meg egy kicsit Brüsszelt is. Azt mondják, nem egy nagy szám, de miért ne járjunk egyet benne?
– Ez nem fér bele egy napba.
– Nem is. Kétnaposra kellene tervezni. Első nap Bruges, ott alvással, aztán második nap Gent és Brüsszel.
– Jól hangzik. Csináljuk meg!
– Oké. Valamikor. Felveszem a listára.

A buszon Nej elbóbiskolt. Én meg unalmamban nézegettem a reklámokat szóró monitort.

A mobilomban már nagyon kevés szufla volt, Charleroi előtt ki is purcant. Tudtam, hogy ez lesz, hoztam is magammal powerbankot, csak éppen usb-c kábelt nem. Nej közben telefont váltott, az övé micro-usb kábelt használ. De mindegy, úgyis mindjárt otthon leszünk.

Szóval nézegettem a monitort. A sok reklám között volt hasznos infó is, mutatta a reptérre érkező, illetve az onnan induló járatokat. Eleinte csak szórakozottan nézegettem a számsorokat, aztán felpattant a szemem. Hoppá! Valami van. A leszálló gépeknek több, mint a fele késik. Néhányat nem is engedtek leszállni, átirányították. Az induló gépek közül szinte mind késve indul. Mi a fene van itt? Szerencsére minket nem érint, a gépek kivétel nélkül Ryanair és Tui gépek voltak. De akkor is…

Aztán hamarosan megtudtam, mi történt. Brüsszel környékén ránkszakadt az ég. De szószerint.

Ez a kép délután 5-kor készült. Elméletileg majdnem a leghosszabban világos napon. ISO3200 beállítással. És még így is éjszakai képnek néz ki. Nem csoda, hogy a reptér beállt, kis híján a sztráda is.

Szerencsére Charleroi-ban már mindennek vége lett, mire odaértünk. Kitisztult az ég. Sütött a nap. A repülőgépek is jöttek-mentek. A miénket is időben kiírták. 14-es kapu. Remek. A 13-as és a 14-es között van egy Leffe söröző, repülőtérhez képest emberi áron csapolnak mindenféle Leffe söröket. Jó lesz. Kibírjuk valahogy.

– Várjál, ez már a sokadik söröd. Hogyan fogsz hazavezetni? – aggodalmaskodott Nej.
– A kertek alatt. Ne foglalkozz vele. Inkább hozzál még egy sört!
Hja.

Menetközben egyszer eltűnt a budapesti gép a kijelzőről, de félóra múlva visszakerült. Ugyanúgy 14-es kapu, ugyanúgy este 9-es indulás. Megnyugodtunk. Söröztünk tovább.

Úgy ültünk, hogy ráláttam a kijelzőre. Ha nagyon meresztettem a szememet, még a kiírásokat is láttam. Aztán egyszer történt valami furcsa: kiírták, hogy a budapesti gép késni fog.
Nézzük meg. Odamentünk. Másfél óra.
– A kurvaélet! – csúszott ki Nej száján.
A szomszéd padon egy kiscsaj felröhögött.
– Elnézést! – vigyorogtam oda.
– Semmi gond – vigyorgott vissza – Nekem is ez volt az első reakcióm.

Visszamentünk a helyünkre. Az ilyen reptéri kocsmák 10-kor zárnak, ki kell használni a lehetőséget, amíg lehet. Igyunk sört.

Ekkor már áttették a gépet a 17-es kapuhoz. És arrébbtették még fél órával.
Ott már lehetett sejteni, hogy baj van, amikor észrevettem, hogy a lengyel Wizzair gép is ugyanerre a kapura van téve, 10 perccel korábbi indulással. Olyan isten nincs, hogy ilyen feltételek mellett megcsinálják a boardingot.
Nem is csinálták meg. 10.20-kor kiírták, hogy törölték a járatot.

Na, bazdmeg. Ez az igazi szopás.

Felkészült utazónak tartom magamat. Mintha megéreztem volna, mi lesz: a lisszaboni utazásunk előtt alaposan utánajártam, hogy ilyenkor mi a protokol, hogyan lehet egy ilyen helyzetből minél kevesebb fájdalommal kikeveredni. Minden össze volt gyűjtve egy szöveges fájlba: telefonszámok, url-ek, tippek/trükkök. Minden ott volt a mobiltelefonomon.
A nullára lemerült mobiltelefonomon.
Persze Nej mobiltelefonja még megvolt, arról tudtam volna akciózni. Igaz, fejből. Csakhogy a telefonomon volt a Keepass jelszófájl is. Mert én fejből már nem tudok semmi jelszót sem. Nem tudok belépni a Wizz applikációba. De nem is tudom a foglalási számot. Nem tudok belépni a booking-ba, hogy szállást keressek. Nem tudok csinálni semmit.
Jó. Telefonos Wizzair ügyfélszolgálat. A szextelefonos. Csak 90-es hívószámmal lehet elérni.
Na, mit saccolsz? Nej mindkét SIM kártyáján le volt tiltva a 90-es körzetszám. És az enyémeimet is hiába raktuk volna át, mert a céges kártyámon nekem is le van tiltva, a privát számom meg ugyanabban a flottában van, amelyikben Nej privát kártyája is, azaz azon sincs 90-es szám.

Itt már gyöngyözött a homlokomon a veríték. A közelmúltban volt egy csomó hasonló eset, ezekből tudtam, hogy a Wizzair legendás ügyfélszolgálatától semmire, illetve még annyira sem számíthatunk. Még csak le sem géppuskázzák az utasokat, hogy legalább ne szenvedjenek sokáig. Az van, amit megoldunk magunknak. Csak éppen semmi eszközünk sincs. Fegyvertelenek vagyunk. Boarding group meg sem jelent, helyi ügyfélszolgálat zárva, már ha egyáltalán van. A Wizzair tutira nem fog küldeni senkit.
Oldjuk meg. Csak éppen nincs mivel.

Aztán visszajött egy pacák, hogy emberek, baj van, ránk zárták az összes ajtót. Elmentünk megnézni. Tényleg.

Ekkor kapcsolták le a világítást.

Holnap innentől folytatom.

Gondolatok a zuhany alatt

Bogár mászik a fürdőszoba ablakán, olyan ronda százlábú. Lecsapod, mert mégis már. El tudod képzelni, hogy neki ez volt minden? Nyilván nem, mert ahogy ő sem tud belehelyezkedni a te világodba, úgy te sem tudsz az övébe. Pedig van. Mindkettőtöknek. Mindkettőtöké a mindenség.

Ha nem tudjuk elképzelni, hogy a kövek is élnek, akkor miből gondoljuk, hogy felismerünk egy földönkívüli élőlényt?

Fejtörő

A múlt héten eljátszogattam egy sudoku programmal és szokatlan dologba futottam bele. Elakadtam.

Javítsatok ki, ha nincs igazam, de úgy tudom, hogy a játékban alapfeltétel, hogy mindig lennie kell legalább egy számnak, mely pusztán logikát használva egyértelműen kitalálható. Azaz nem fordulhat elő olyan patthelyzet, ahonnan csak try&error módszerrel lehet – ezernyi radírozás után – továbblépni.

Itt van a tábla.

Hangsúlyozom, nem a megoldásra vagyok kíváncsi, azt a Sudoku Solver egyből kidobta. Sőt, ha a programban beállítom, hogy figyelmeztessen, ha hibázok, akkor egy percen belül meg tudnám oldani.

Nem, az érdekelne, hogy szerintetek ezen a táblán van-e pusztán logikával kitalálható következő szám? És ha van, akkor mi az a logika?
Vagy az a normális, hogy az erősebb táblákat már csak próbálgatással lehet megoldani?

Olvasgatok

DC Rainmaker-nek kinyílt a bicska a zsebében, ami nagy szó. Ha ugyanis nekem nyílik ki, akkor legfeljebb magamat szúrom meg, nagy ügy. DCR viszont megkerülhetetlen tényező a sportkütyük tesztelése, elbírálása terén, azaz ha ő berág, akkor az be van rágva.
Legszívesebben a teljes bevezetést és összefoglalót idemásolnám, annyira egyetértek vele… csak hát annyit nem illik.

Na jó, ennyit még lehet:

Garmin’s biggest competitor is themselves. Or more specifically, their lack of focus on solving bugs that ultimately drive consumers to their competitors. In effect, my bet is the vast majority of time a person chooses a non-Garmin product over a Garmin one is not because Garmin lost the features or price battle. It’s because that person has been bit one too many times by buggy Garmin products.

Itt van az egész cikk: Garmin’s Biggest Competitor Is Their Own Software Instability.

Hamarosan

Ez most vedd akár relatívnak, akár iróniának. Ahogy most állok, még a Kaszásnak is sorszámot kell húznia. De azért hamarosan erre az írássorozatra is sor kerül. (És édes istenem, mennyi mindent kell megírnom, már előre görcsöl a csuklóm.)

Medve, lehúznál a halálistádról?

Mostanában van egy meglehetősen zavarbaejtő munkám. Igen, ez kicsit IT-s írás lesz, de igyekszem nem belemenni a mélységekbe. A történet groteszksége a lényeg.

Szóval adott egy meglehetősen nagyméretű, nemzetközi cég. Exchange területen vagyok érintett, L3 támogatást adok. Az üzemeltető személyzet szerteágazó, de szinte mindenki ki van szervezve valahová. A magyarországi AD/Exchange területen mi adjuk az L2-t is.

A cég megtette, illetve éppen megteszi az első tapogatozó lépéseket: Exchange2010, illetve Windows7/Outlook2010 állapotból szeretnének eljutni Exchange 2016/Windows10/Outlook2016 állapotba. A környezet eszméletlenül túlszabályozott, mint a nagy multiknál általában, ha leejted a ceruzádat, öt ember kell, hogy felvehesd a földről.

Kliens subnet, ahol a magyar részleghez tartozó kliensgépek találhatók, két országban is van. Legyen az egyik ország A, a másik B. Az A országban lévő gépekhez teljeskörű hozzáférésünk van, saját AD-ban vannak. A B országban lévő gépek másik erdőben vannak, semmi jogosultságunk sincs, még lokál admin sem. A B országban kaptunk Windows10/Outlook2016 image-ből felhúzott gépeket. Mi renitensek vagyunk, nem a központi levelezőrendszert használjuk, hanem a sajátunkat. Az első feladat az volt, hogy innen, ebből a környezetből próbáljuk meg elérni a saját Exchange 2010 szervereinket. Abszolút nem sikerült. Az autodiscover szolgáltatás IP címét még megtalálta az Outlook2016, de magát a szolgáltatást már nem érte el. Az ilyesminek rengeteg oka lehet, módszeresen végigmentünk mindenen, semmi nem segített. Aztán tesztelés közben jött egy csúnya incidens az A subnetben, hagytunk mindent a fenébe. (Ennek később lesz jelentősége.)

Utána, mármint az incidens elhárítása után, javasoltam, hogy egyelőre hanyagoljuk a B hálózatot, ott úgy sincs semmihez jogosultságunk. Hozzunk létre az A hálózatban hasonló körülményeket és teszteljünk ott. Itt ugyanis megvan az atyauristens jogosultságunk. Ezzel kapcsolatban kértem a saját user szintű felhasználómnak postafiókot, mert azzal terveztem tesztelni. (Igen, nem lehet akármilyen felhasználóval akárhová belépni.) Megkaptam mindent. Oké, csináljunk a tesztgépen Outlook profilt. Autodiscover megtalálása oké, de rögtön nevet, jelszót kért. Jó, direkt nincs a gép tartományban, megadtam. Erre kérte újból, majd makacsul újra, meg újra. Kipróbáltam mindenféle formában, semmi. Autoconfig teszt, nos, már az autodiscoveren elhasalt. Ez annyiból vicces, hogy itt nem szabadna neki. Majd akkor, ha csatlakozni akar a postafiókhoz. De az autodiscover az ingyenes, azt mindenki elérheti. Aztán legfeljebb hibát ad vissza, ha nem találja a felhasználót, de itt még idáig sem jutottunk el.

Jó, egyszerűsítsük le a helyzetet. Hiszen egy csomó minden lehet a jelenség mögött. Próbáljuk ki az OWÁ-t. Az olyan, mint a Trabant: mindenhol elmegy, még ott is, ahol a többi autó elakad.

Építkezéskor teszteltük. Az Eger közeli mezőn 300 ember egyszerre kezdett el építkezni, tavasszal. Ennek az lett a vége, hogy az első tíz még ki tudta vinni teherautóval az építőanyagot, viszont ezek olyan dagonyát csináltak a felázott talajon, hogy az építkezési terület megközelíthetetlen lett. Egyedül a szomszéd Postás Gyuszi járkált ki vidáman. Trabanttal.

Az OWA bejelentkező ablak szépen fel is jött, usernév, jelszó… nincs ilyen. Vagy user, vagy jelszó. Megint kipróbáltam mindenféle formátumot, semmi. Hmm.
Nem részletezem, két teljes napot görcsöltem vele, a végén már habzó szájjal. Az Exchange-ben full-admin voltam, az AD-ben csak view-only, de elméletileg ennyi is elég volt. Áttúrtam minden beállítást. Minden logot. Kipróbáltam az elérést névvel (ez ugye loadbalanceren megy keresztül), IP címmel, bentről, kintről, Windows laptopról, Android mobiltelcsiről, szóval minden módon. Semmi. Ráadásul eleinte szólni sem mertem. Minden helpdesk-es vigyorog magában, amikor valaki bejelenti, hogy nem tud belépni, a rendszer nem fogadja el a jelszavát. Az ilyesmi ugyanis 99%-ban user error. Elfelejtett jelszó, bekapcsolva maradt capslock, előrehajolva billentyűzetet lenyomó női mellek (nemröhög, valós eset), egy csomó ilyesmi. Én meg itt L3-as szakértőként jövök egy ilyen pimfli problémával. Inkább görcsöltem. Mondjuk olyan sokat nem, két napot tudtam rászánni a történetre… csak hát ez alatt a két nap alatt meg akartam oldani a hozzáférést, aztán ehelyett még a tesztet sem tudtam elkezdeni. A PM meg már a légiósbetegség jeleit kezdte mutatni, legalábbis folyamatosan csesztetett státuszért. Hülye helyzet volt. Végül szóltam a helyi L2 főnöknek, hogy izé. Kipróbálta. Nála működött. Fogalma sincs, nálam miért nem megy.

Passz.

Aztán egyszer be kellett mennem. (A PM szervezett egy megbeszélést, mert mindenkit le akart cseszni, azt meg jobb személyesen.) Gondoltam, kihasználom az alkalmat, megnézem, hogy a helyiek hogyan lépnek be az OWÁ-ba. Lehet, hogy van belépés közben egy titkos mozdulat.
Odaültem az L2 főnök mellé. Belépett. Kilépett. Jöttem én. Megadtam az adatokat, közölte, hogy ilyen user nincs. Nagy fejvakarások. Group Policy? Arra nem láttam rá. Csoporttagság? Állítsunk be mindent úgy, mint nálad. Nem lehet. Rendszeres audit van, buknánk. Akkor mi legyen?
Ekkor jött be kávészünetről az egyik domain admin.

– Te Béla, kell valami speciális beállítás az OWÁ-hoz?
– Igen egy csoporttagság. Betegyelek?
– Jézus. Ez nem jár alapból?
– De jár. Csak a userlétrehozó szkript nem mindig állítja be.
– Fasza.

Beállítottuk. Leteszteltem. Működött.
Lekerültem a halállistáról.

A hírnek mindenki örült. Eltűnt a legnagyobb akadály a valódi tesztelés elől.

Akit kicsit jobban érdekelnek a szakmai mélységek. Nem, a korlátozást nem Exchange oldalon oldották meg. Ahonnan logikus lenne. Akkor megtaláltam volna. Semmilyen OWA házirend nem létezett a rendszerben, OWA segmentation sem volt. Valahogy GPO/registry szinten turkálhattak bele.

Na mindegy, teszteljünk. Szóltam, hogy én majd otthon, ott jobban ki van építve a környezetem, mint a laptopon.
Mire hazaértem, jöttek az ujjongó levelek, hogy a B hálózatból is remekül megy az Outlook2016.
Ami valahol jó hír, de könyörgöm, WTF? Attól, hogy az A hálózatban a szerencsétlen userem megkapta az OWA jogosultságot, hogyan javulhatott meg a B hálózatban más felhasználók hozzáférése?

És akkor beszéljünk egy kicsit a korábban félbehagyott incidensről.

Az történt, hogy amikor kitört a balhé, amikor elkezdtek égni a telefonvonalak, éppen bent voltam. Az Outlook2010-ben nem működik a megbeszélés-szervező varázsló. Bólintottam. Ha a free/busy nem működik, akkor nem fog az Out-of-Office sem, sőt az offline címlista letöltése sem. Kipróbálták. Nem működtek. Érdekes módon nem örültek annak, hogy milyen ügyesen megjósoltam.
Aztán hamarosan az én mosolyom is lehervadt. Ugyanis voltak gépek, amelyekről működött minden. A B hálózatból például gond nélkül. Az A hálózatról meg valamelyikről igen, valamelyikről nem. Ez meg mi a fene lehet? Mint írtam, bonyolult, agyonszabályozott a rendszer, proxykkal, reverse proxykkal, loadbalancerekkel, web application tűzfalakkal. Elméletileg bármi lehet, de mi az, hogy egyik gépről megy, a másikról meg nem? Csont ugyanolyan beállításokkal?
A hálózatot nem mi üzemeltetjük, az egy másik céghez van kiszervezve. Megkerestük őket. Lepattintottak. A hálózat tökéletesen működik. Nem hagytuk magunkat. Kértünk egy konzultációt. Megint elhajtottak. Hogy nincs miről beszélnünk. Hogy minden úgy van beállítva, ahogy mi kértük. De könyörgöm, ki tudja, hogy mit kértünk? Ezen meglepődtek. Nincs dokumentációnk? Nincs. És aki kérte, az már valószínűleg nem is él. Cöcö. Fejcsóválás. Ejnye. Továbbra sem hagytuk magunkat. Kérünk egy óra konzultációt. Le szeretnénk ülni valakivel a hálózati eszközök konzolja elé és közösen átnézni a beállításokat. Azt nem lehet. Oké. Akkor adjatok dokumentációt. Hát, izé… az nincs. Ejnye.
Végül csak megkaptuk az egy óránkat. Csak hogy értsd: egy automatikus site resilience szintű Exchange rendszerről van szó, a telephelyek különböző országokban, a loadbalancerek pedig értelemszerűen _szerves_ részét képezik az Exchange rendszernek. És többszintes hiererchiában van belőlük vagy 20 virtuális példány, néhány fizikai eszközön. Ha én, mint Exchange üzemeltető nem ismerem ezeket, akkor vakon vezetem az autót egy kivilágítatlan alagútban. És nem ismerte senki közülünk.
A konzultációra egy rendes srác jött el, egy korábbi cégben kollégák is voltunk, részletesen végigmutogatott minden beállítást, elmagyarázta mind a nagy képet, azaz a struktúrát, mind a beállítások értelmét. Én is láttam már loadbalancert, bőszen jegyzeteltem. Találtunk is néhány hibás beállítást, aki a health check metódusokat beállította, nem sok Exchange szerverrel találkozhatott.
Aztán az egyik példányon be volt kapcsolva az a bizonyos Web Application Firewall, azaz WAF. Belenéztünk. Egy értelmezhetetlen kifejezés volt benne, fogalmam sincs, milyen nyelven. Annyi látszott, hogy a szabály feltétel része valahogy a forrás IP címeket vizsgálja. A hálózatos srác is csodálkozott. Erről nem tud semmit. Szerencsére a komment mezőben benne volt a regisztráció száma, visszakerestük, kiderült ki kérte, az egyik helyi ember ki is rohant és behívta az illetőt. Nos, a történet röviden az, hogy a szekuritis srác be akart állítani az OWA forgalomra egy BOF elleni védelmet. Arról szólt a szabály.
Csak hát, az egész vérzett. Egy csomó sebből.
– Az illető azt hitte, hogy csak az OWA forgalmat vizsgálja. Nem tudta, hogy az Exchange-nek emellett van még egy csomó egyéb webes szolgáltatása is. Melyeket értelemszerűen ugyanazon a gépnéven érünk el, azaz ugyanazon a loadbalancer példányon keresztül.
– Nem tudta, hogy a kliens gépekről nem csak a böngésző szeretné ezeket a szolgáltatásokat elérni, hanem az Outlook is.
– Az Outlook egy kicsit máshogy próbálta elérni a szervert. Nem lehet tudni, hogy a szabály vizsgált-e valamit, például a user-agent értékét. (Az illető a szabályt egy másik országbéli kollégától vette át.) Mint ahogy azt sem lehet kizárni, hogy az Outlook 2010/Exchange 2010 kommunikációban a Microsoft némileg lazábban kezelte az RFC-t. Mindenesetre az biztos, hogy a szabály az Outlook https kommunikációját blokkolta, a böngészőét engedte. Ez volt az egyik rejtély magyarázata.
– A srác úgy gondolta, hogy első lépésben tesztel. Azaz nem a teljes forgalomra teszi rá a filtert, hanem csak egy részére. Ezért rakta bele a feltételbe azt, hogy csak azokat kapja el a szűrő, akiknek az IP címe 2-re, 5-re vagy 7-re végződik. Ez a magyarázata a másik rejtélynek. Ezért volt az, hogy két tökugyanolyan konfigon miért működött az elérés az egyik gépről, és miért nem a másikról.
– Aztán teljesen természetesnek vették, hogy erről az Exchange üzemeltetőit nem kell tájékoztatniuk. Hiszen azok neandervölgyiek, nem értenek sem az IT biztonsághoz, sem a hálózathoz.
– De, mint ahogy látszott is, még házon belül sem volt minden rendben, hiszen még a hálózatos kolléga is meglepődött a szabály láttán.
– Aztán ott van ugye az első reakciójuk: náluk minden rendben, csak az lett beállítva, amit mi kértünk. Aha.
– És azt most hagyjuk, hogy a szekuritis srác első reakciója nem az volt, hogy bocs fiúk, ezt elbasztam, hanem az, hogy mekkora hulladék alkalmazás már ez az Outlook, meg hogy a Microsoft a hülye zárt kódjával és az RFC-k leszarásával.
– Azt pedig csak félve említem meg, hogy egy ekkora, komplikált cégnél beleturkálni a rendszerbe, mindenféle change management nélkül… hajmeresztő.

Kicsit hosszú kitérő volt.

Nos, összeállt a kép? Amikor a B hálózatból teszteltük a hozzáférésünket, akkor pont be volt kapcsolva ez a WAF szabály. És kinyírta az Outlook kapcsolódási próbálkozásait. A szekuritis pacák pár nappal ezelőtt módosította a szabályt, azóta viszont nem teszteltünk. Mert én az OWA belépésem miatt szívtam. És amikor nekem sikerült a belépésem, a többiek úgy gondolták, hogy tesznek egy új kísérletet. Mely szintén sikerült, mert addigra át lett írva a WAF filter.

Nos, ennyi.

Most jön a moralizálós rész. A legtöbb infrás informatikus, különösen a fiatalok, azt képzelik, hogy ez milyen csodálatos szakma. Komplex rendszereket lehet építeni, minden ezerrel fejlődik, egyre jobb lesz, ugyan folyamatosan tanulnunk kell, de milyen csodálatos már az, amikor egy elképesztően bonyolult rendszert sikerül összeraknunk tesztkörnyezetben. Mekkora jók vagyunk már.

Pedig nem. A szakma nem erről szól. Sokkal földszagúbb. Sokkal gürizősebb. A valóság ugyanis mocskos. Kimész az iparba és gányolások, átkötések, improvizációk mindenhol, dokumentáció gyakorlatilag sehol, az ember, aki valamikor beállított valamit, mára már elérhetetlen, felszívódott, vagy ha nem, akkor utálja a régi cégét és kínzással sem adna ki semmilyen információt. Te pedig küzdesz, mint malac a jégen.
Aztán amikor elkezd lobogni az őrület tüze a szemedben, egyszer csak megszólal melletted valaki, hogy ja, ahhoz benne kellene lenned egy csoportban.